{8-791.} AZ EGYHÁZ ÉS A VALLÁSOSSÁG
HELYE ÉS SZEREPE A PARASZTI TÁRSADALOMBAN


FEJEZETEK

A Magyar néprajz sorozat néphittel és népi vallásossággal foglalkozó VII. kötete részletesen foglalkozik a népi vallásossággal, de elsősorban a művelődéstörténeti rétegek, a kultusz és szokások oldaláról. Ebben a paraszti társadalmat elemző kötetben a népi vallásosság megnyilvánulásainak társadalmi értelmezéséről szólunk. Arról, hogyan strukturálta mindennapi életüket, s hogy a vallásos gyakorlatoknak milyen rejtett funkciói vannak, s főleg voltak a vallásin kívül a társadalmi és kulturális szférában. A vallás ugyanis olyan „kulturális rendszer” (Geertz, C. 1966), amely fontos társadalmi funkciót is betölt. Bourdieu megfogalmazásában a vallás a művészethez és a nyelvhez hasonlóan szimbolikus rendszer (1977b: 6), és mint látni fogjuk, éppen szimbolikus hatékonysága révén tud fontos társadalmi funkciókat betölteni.

Annak tartalma, hogy mit jelent vallásosnak lenni, parasztságunknál korántsem volt változatlan. Ennek ellenére elmondható, hogy magatartásuk erkölcsi vonatkozásainak megítélésében vizsgált időszakunk, a 19–20. század során ez a normarend volt a meghatározó. Fél Edit és Hofer Tamás ezt úgy fogalmazták meg, hogy átányinak lenni annyit jelentett, „mint a református egyház szabályai szerint élni” (Fél E.–Hofer T. 1969b: 305). Ugyanez érvényes természetesen a többi történelmi egyház vonatkozásában is.

Még néhány évtizede is, a vallásosság mintegy a falu alapértékéhez, a tisztességhez tartozott: „Aki nem vallásos, nem is jó család” – volt az általános vélemény. Aki nem volt nagy templomjáró, az is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ugyanazon erkölcsi platformon áll: „A templomba nem sokat járt, de dolgozni nem dolgozott [vasárnap], s nem lopott senkitől semmit” (Dávid A.-né 1979: 32).

A közösség tagjai „elvárták egymástól az istenes életet” (Bárth J. 1984: 322). Annál is inkább így volt ez, mert létezett testületi felelősség, amely deklarálódott is, elsősorban református vidékeken. Balogh István (1947: 71) egyenesen a cívis mentalitás részének látja azt a meggyőződést, hogy a csapások mintegy a közösség bűneinek megtorlásaként következnek be.

A következőkben megpróbáljuk témánkat, a paraszti vallásosság társadalmi-kulturális funkcióit abban a felekezeti megosztottságban bemutatni, ahogyan az érvényre jutott. Mindenekelőtt a két domináns történeti egyház, a katolikus és a protestáns által képviselt modell különbözőségét fogjuk szem előtt tartani, hiszen {8-792.} ezek a magyarságon belül eltérő kulturális tömbök kialakulásának fontos tényezői voltak.

Vizsgált korszakunk kezdetén, a 19. század elején a magyar népességnek mintegy a fele a római katolikus egyházhoz tartozott. E felekezet kulturális dominanciája ellenére a népesség egyötöd részét kitevő református egyház is számarányát meghaladóan fontos művelődési-mentalitásbeli tényezőt képviselt (Balogh I. 1985: 29). A felekezeti megoszlásnak megfelelően sok tekintetben eltért katolikus, illetve protestáns parasztságunk gyakorlatában, hogy mit is jelentett vallásosnak lenni. Az eltérést talán legjobban a profán–szakrális, illetve az egyén–közösség ellentétpárnak a két egyház által való eltérő értelmezésében ragadhatjuk meg. Míg a katolikus népi vallásos gyakorlat az élet minden területének a szakralitásba való bevonására törekszik, az eredendően racionális kiindulású protestáns vallásosság ugyanakkor korántsem „fogja át az egész embert, az egész életet. Az élet túlnyomó részét benne hagyja a profanitásban, a világiasságban”, s az élet bizonyos kiválasztott pillanatainak megszentelésére törekszik (Bartha T.–Makkai L. [szerk.] 1983: 238). Ugyanígy, míg a katolikus népi kegyességnek a kultuszba való sokrétű közösségi bekapcsolódás a legjellemzőbb vonása, a protestáns vallásosság a személyes Istenkapcsolatra helyezi a fő súlyt.

A kálvinista vallás nagyobb individualizmusa több tényezővel hozható összefüggésbe, amelyek közül különösen kettőt látunk fontosnak kiemelni. Az egyik, hogy a protestáns települések egy része a feudalizmus korában valamilyen kiváltsággal rendelkezett (Márkus I. 1991: 39), s az ezzel járó másfajta öntudat mentalitásuk meghatározó vonásává vált. Fontos tényező a tudáshoz való másfajta viszonyuk is. Ez összefüggésbe hozható a református egyháznak azzal a törekvésével, amely az iskolázást központi kérdéssé tette, s amely, legalábbis az alföldi református tömbben, egyfajta „paraszti intellektualizmust” eredményezett. A protestantizmus „bevitte a maga félig polgári, félig népi intellektualizmusát ezekbe a városokba és falvakba… Nemcsak a papot, … a képzett embert adta… Vele adta az intellektualizmus konkrét technikáit is a jegyzőkönyvezetéstől az igazságtevés és bíráskodás módszerein át… az oktatás, az iskolaszervezés és -fenntartás módszereit is”. Ez a református „paraszti intellektualizmus” lényegében a 18. század végére lehanyatlik, hatása azonban szinte máig kitapintható, többek között éppen egy másfajta, öntudatosabb személyiségtípusban. A protestantizmus mindemellett „szervezeti kereteket is kínált a városi vagy falusi élet testületi önigazgatásának”, ezzel is az individualista mentalitást erősítve (Márkus I. 1991: 309).