{8-898.} MEZŐKÖVESD

Mezőkövesd nevének hallatán szinte mindenkinek két dolog jut azonnal az eszébe: egyrészt a matyó népművészet, amely ország- sőt világszerte ismertté tette művelőit, másrészt pedig a summásság, a bérmunkának ez a sajátos formája, amely mintegy 7 évtizeden keresztül a mezőkövesdiek jelentős hányadának a szinte kizárólagos megélhetést jelentette. Nem véletlen, hogy ez az Alföld és az Északi-középhegység találkozásánál fekvő település a néprajzi érdeklődésnek is meglehetősen korai időktől középpontjába került. Monográfiák, tanulmányok sora jelent meg, amelyek e sajátos népcsoport anyagi, szellemi kultúrájának és társadalmának különböző aspektusaival foglalkoztak (Istvánffy Gy. 1897; Györffy I. 1929a, 1929b; Herkely K. 1939; Dala J.–Erdélyi T. 1941; Fél E.–Hofer T. 1979. stb.).

Mezőkövesd a középkortól a kiváltságos mezővárosok sorába tartozott, s a török hódoltság korában is kontinuus település maradt. Az 1850-es évektől járási székhely, 1887-ben viszont elveszítette mezővárosi státusát, nagyközséggé minősítették.

1784-ben kötötték meg az úrbéri szerződéseket a Diósgyőri Koronauradalommal, a mezőváros lakossága a környéken pusztabérletekkel igyekezett megnövelni a szűkös és kevéssé termékeny földjeit. A 19. század elején a gabonakonjunktúra, a gabona iránti kereslet megnövekedése hatással volt Mezőkövesd társadalmának rétegződésére is. A különböző adókat megfizetni nehezen tudó – elsősorban nagy – családok földjeit, illetve azok egy részét a jobb anyagi körülmények között élők feles művelésbe vonták, s megkezdődött a földek – bizonyos határok közötti – adásvétele is. Ily módon kezdetét vette a földbirtoklás magántulajdoni formájának kialakulása, mely azután egyre inkább növelte a távolságot a „gazdag és szegény, a tulajdonos és nincstelen között” (Sárközi Z. 1973: 107).

Fényes Elek szerint Mezőkövesd 209 egész telkéből 19 volt nemesi (Fényes E. 1851: 271–272). A Mezőkövesden élő kisnemeseknek ugyanolyan adózási kötelezettségeik voltak, mint a jobbágytelkek bérlőinek, egyedüli kiváltságuk az maradt, hogy peres ügyeikkel nem a városi elöljárósághoz, hanem a Diósgyőri Koronauradalomhoz kellett fordulniuk (Sárközi Z. 1973: 114).

1851–52-ben kezdődött a tagosítás előkészítése, s végül 1877-ben vált le Mezőkövesd véglegesen a Koronauradalomról (Sárközi Z. 1973: 124–125). A kedvezőtlen adottságú földek önmagukban nem biztosították a lakosság megélhetését, ezért az a {8-899.} legelőterületek fokozatos birtokbavételével igyekezett jövedelmét növelni. A népesség fokozatos emelkedése, valamint a környékbeli nagybirtokok a 19. század második felére gátat szabtak a a további terjeszkedésnek (Sárközi Z. 1973: 126).

A kapitalizmus megerősödését a birtokviszonyok átalakulása mellett segítette még az országos heti vásárok tartásának engedélyezése 1854-ben, és Mezőkövesdnek a miskolc–hatvani vasútvonalba való bekapcsolódása 1869-ben (Sárközi Z. 1973: 127).

A lakosság létszámának folyamatos emelkedése, valamint a további földekhez jutás lehetetlensége a 19. század végére felgyorsította a földnélküli szegényparaszti réteg számának növekedését, s ennek következtében egyre nagyobb arányúvá vált az országon belüli, illetve országhatárokon túlra történő elvándorlás; kialakult, majd egyre nagyobb arányokat öltött az időszakos vándorlás intézménye, a summásság.

A századforduló táján Mezőkövesd lakosságának 83%-a a mezőgazdaságból igyekezett/kényszerült megélni. A foglalkozások szerinti megoszlást az alábbi adatok (Kápolnay I. 1973: 414) érzékeltetik:

Mezőgazdaság és egyéb őstermelési ágak 82,7%

Ipar (bányászattal, kohászattal) 8,8%

Kereskedelem, közlekedés, közszolgálat, szabad foglalkozások 5,6%

Házi cselédek, napszámosok, egyéb 2,9%

Mezőkövesd összlakossága az 1900-as népszámlálás adatai szerint 15 224 fő volt. Ebből az agrárnépesség 12 593 főt tett ki. A mezőgazdaságból élőknek több mint a fele nincstelen, nagyrészt summás, vándormunkás. A mezőgazdasági keresők 44%-a önálló birtokos, s közülük csak 930-nak van 10 kat. holdnál nagyobb földje, 413-an csak ennél kisebb területnek a birtokosai (Kápolnay I. 1973: 414), amiből megélni önmagában nem lehet.

A paraszti népesség egyértelmű túlsúlya mellett a 19. század elejétől fokozatosan jelennek meg – elsősorban a helyi igények kielégítésére – az iparral és kereskedelemmel foglalkozók, valamint a különböző értelmiségi foglalkozások képviselői. Az iparosok kisebb hányada volt tagja saját szakmája egri, miskolci vagy szikszói céhének, nagy részük kontár (Kápolnai I. 1973: 412). Az iparosok és kereskedők legnagyobb részét nem az őslakosnak számító mezőkövesdiek adják, sok közöttük a bevándorló, ezeknek a foglalkozásoknak a képviselői többnyire a 18. század végétől egyre nagyobb számban megjelenő zsidók közül kerülnek ki.

Mezőkövesdet kedvező földrajzi fekvése, a városi kiváltságok megléte egy szűkebb terület gazdasági, kereskedelmi és kulturális központjává tette (Molnár M. 1989: 13–14). A városkép is az urbanizálódás bizonyos jeleit mutatta. Fényes Elek minderről így számol be, számba véve a fontosabb épületeket: „… egy r. kath. derék templom sz. László király tiszteletére, egy kápolna, paplak, iskola, gyógyszertár, postahivatal, katonatiszti lak, kaszárnya, díszes városház, dombos helyen az országút mellett szárnyakra épített, kellemes kinézésű vendégfogadó, uradalmi pálinkaház s az országút mentében több csinos zsindelyfedelű magánépületek” (Fényes E. 1851: 271–272). 1894-ben új iskola épült, 1901-ben megkezdte működését egy zsidó vállalkozó {8-900.} tulajdonában lévő nyomda, megjelennek a tőkés társulások különböző formái: a takarékpénztárak, a szövetkezetek és a részvénytársaságok (Sárközi Z. 1973: 130–131). A 19. század végén–20. század elején fokozatosan jönnek létre a városban (amit ekkorra nagyközséggé minősítenek vissza) a különböző polgári intézmények, mint például az önkéntes tűzoltóegylet (1890), a polgári olvasókör (1899), a matyó dalárda (1904), a sportegyesületek (1914) stb. (Sárközi Z. 1973: 136).

1911-ben nyitja meg kapuit Mezőkövesden a királyi katolikus főgimnázium, melynek feladata kettős: egyrészt állami polgári iskola hiányában biztosította a szaktudás megszerzésének lehetőségét, másrészt pedig igyekezett megfelelni az elitképzés elvárásainak is. A két háború közötti időszakban fontos feladata lett, hogy a helyi középréteg utánpótlását biztosítsa elsősorban a helyi lakosság soraiból, és lehetővé tegye a felemelkedést a cselédség, illetve a birtokos parasztság gyermekei számára (Molnár M. 1989: 15–16). A valóságban a legszegényebb rétegek számára nyíltak meg legkevésbé a kapuk (Molnár M. 1989: 23).

A polgárosodás bizonyos elemei tehát együtt jelentkeztek a parasztság folyamatos elszegényedésével, s ezzel együtt a hagyományos paraszti életforma bizonyos sajátosságainak konzerválódásával.

Felekezeti megoszlás tekintetében Mezőkövesd lakossága sokáig teljesen egységes volt. A katolikus vallásnak különösen nagy jelentősége volt a település lakóinak életében. Ez a vallás volt az, amely Mezőkövesd paraszti népességét elkülönítette a környék református lakosságától, s egyik meghatározója lett a híres népcsoport, a matyóság kialakulásának. A matyó elnevezés „nem-katolikus környezetben katolikusokra alkalmazott csúfolódó élű kifejezés lehetett. Több nemzedék óta azonban népcsoportnév, amit a mezőkövesdiek szívesen vállalnak” (Fél E.–Hofer T. 1979: 5). A katolicizmus mint a „matyóság” egyik fontos kritériuma, nemcsak a környékbeli településektől különítette el határozottan Mezőkövesd paraszti népességét, hanem a városban megjelenő nem katolikus vallású lakosságtól is. A matyó – nem matyó elkülönítés tehát felekezeti és foglalkozásbeli eltéréseket is takar. A nem matyók közé tartoztak „a mesteremberek, kereskedők, értelmiségiek, a nem katolikus vallású beszármazottak” (Fél E.–Hofer T. 1979: 26).

Az 1870-ben újjáépített, a település főutcáján elhelyezkedő katolikus templom vasárnaponként a társadalmi élet egyik fontos központja is volt. Ilyenkor mindenki magára öltötte a híres matyó népviseletet, és úgy vonult az istentiszteletre. „A régi szokás nőknek, férfiaknak egyaránt kijelölte, hogy a templomhajó mely részében foglaljanak helyet. A férfiak öregebbjei a jobb oldali, a nők a bal oldali padokra ülnek rendesen, a menyecskék a két padsor közét foglalják el, a padok előtt jobbról a legények, balról az eladó lányok állnak, legelöl pedig, a templomszentély közelében az iskolás gyerekek helye van. A fiatal házasok egy része – kinek az öregek padjaiban hely már nem jutott – rendesen a chorusra szorul föl” (Istvánffy Gy. 1897: 104). A templomi ülésrend ilyen meghatározott szabályai az 1950-es évekig többé-kevésbé fennmaradtak.

A nem katolikusok és „nem matyók” között fontos szerepet játszott Mezőkövesd életében a zsidóság. Első megjelenésük a 18. század végére–19. század elejére tehető. 1850-ben megalakult a hitközség, 1853-ban imaházat és rituális fürdőt építettek, 1888-tól pedig már a zsidó közösség saját iskolával is rendelkezett. 1900 és 1941 {8-901.} között 500-ról mintegy 900 főre emelkedett a zsidó népesség száma, ami az összlakosság 4%-át jelentette. A zsidó lakosság elsősorban kereskedelemmel foglalkozott, de nagy számban kerültek ki közülük ügyvédek, orvosok is. A két világháború közötti időszakban elsősorban Mezőkövesd főutcáján laktak, mobil, gyorsan polgárosodó réteget alkottak, s jelentős szerepet töltöttek be Mezőkövesd gazdasági életében (Szarvas Zs. 1990: 218–219).

A már említett kettősség, a polgárosodásra utaló jegyek, valamint a paraszti életforma konzerválódása Mezőkövesd külső arculatán is jól érzékelhető. Ha a főutcáról letérünk – s ez még napjainkban is nagyrészt igaz –, teljes egészében falusias kép tárul szemünk elé: zegzugos, szűk utcák, szűk udvarok, kicsiny, üstökös házak. Mezőkövesd a kertes településtípusok sorába tartozott. A település belső részében helyezkedtek el a házak gazdasági melléképületek nélkül, s a belső magot övezték a gazdasági udvarok, a „kertek”, istállóval (Fél E.–Hofer T. 1979: 7–9).

Herkely Károly, a mezőkövesdi matyóság híres kutatója a hadas település nyomait mutatta ki. Így ír ezekről: „Vannak külön telken élő olyan egynevű családok, melyek leszármazás révén ugyanazon rokonsághoz, hadhoz tartozóknak vallják magukat. Az ily nemzetség, had a faluban megszállt egy területet, ott árokkal, vízmosásokkal és egyéb természetes határral elhatárolták magukat egymástól. Az ilyen területen belül a szaporodó had rendszertelenül épített, ebből eredt a sok zsákutca, kutyaszorító, köz, ami olyan rendszertelenné teszi a települést. A zugok, szegek lakói tehát ősi soron rokonok. A hadak szaporodás révén elszármaztak más tizedbe is, az ősi szálláshelyen azonban mégis nagyobb tömegben laknak. Igen gyakran egy utcában lakik a had, ilyenkor a falusi közösség tájékozódása is ehhez igazodik »ott lakik a Csirmaz soron, Márton soron«” (Herkely K. 1939: 26).

A palócokéval sok közös vonást mutató matyó nagycsaládban, ami általában a telkes gazdákra volt jellemző, három nemzedék élt együtt. A család feje, a gazda a legidősebb férfi volt. Feladata volt a munka családon belüli szétosztása, s a család vagyonával is ő rendelkezett. Jogköre fia jövendőbeli feleségének kiválasztására is kiterjedt. Felesége, a gazdasszony a háztartást vezette. A nagycsaládhoz a fiúkon, menyeken, legényeken, lányokon és gyerekeken kívül a szolgák is hozzátartoztak, akik általában zsellércsaládok gyermekeiből kerültek ki (Herkely K. 1939: 32–37).

A hadakat alkotó nagycsaládok egyrészt szoros munkakapcsolatban álltak egymással, nagyobb mezőgazdasági munkáknál egymás segítségére voltak, s szétválásuk után is elsősorban egymásnak adhattak el földet. Az egyes hadak tagjai a meghatározó gazdasági kapcsolatokon túl, az emberélet fordulóinak alkalmával is összegyűltek, ezzel is erősítve a hadon belüli összetartást (Herkely K. 1939: 26–29).

A társadalom horizontális tagolódásának egyik mezőkövesdi sajátossága volt – talán a hadas településszerkezet bizonyos elemeinek tovább éléseként is – az utcák szerinti szerveződés. Ezek az utcák szinte önálló kis falvakat alkottak, ahol mindenki jól ismerte egymást, a különböző korosztályok utcák szerint jártak a templomba, utcák szerint váltották egymást a Mária-lányok (Fél E.–Hofer T. 1979: 6). Egy-egy utcán belül az újabb kutatások további kisközösségek meglétét bizonyították, amelyek jól ismerik egymás családi problémáit, sok tevékenységet együtt végeznek (leginkább a kézimunkát), s kölcsönösen igyekeznek egymás segítségére lenni (Molnár M. 1992: 66–68).

{8-902.} Az utcáknak a házasságkötések alkalmával is volt jelentőségük. Istvánffy Gyula írja: „…a hagyományos szokás hajdan annyira szeparálta egyik utczabeli legénységet a másiktól, hogy még nősülniök is csak a saját utczájukból lehetett… Ma már azonban a szokásjog emelte ezen korlátok egy részét a matyó nép maga ledöntötte…” (Istvánffy Gy. 1897: 47). Mindenesetre a fiataloknak sokáig nem nagyon volt lehetőségük arra, hogy maguk válasszanak házastársat, ezt a szülők tették meg helyettük. Éppen ezért a következő mondás járta:

„– Hallod-e Matyi, megházasodtá’?

– Meg e? Hát oszt’ kit veszek el?” (Istvánffy Gy. 1897: 48).

Általában az volt a szokás, hogy a lányok mentek férjük szüleinek házához, az azonnali külön költözésre csak ritkán volt lehetőség.

Mezőkövesd matyóságát a szinte teljes endogámia jellemezte, még a summásság fénykorában is ritkán fordult elő, hogy máshonnan hoztak volna házastársat.

A 19. század végétől a mezőkövesdi matyótársadalom a megélhetésért való keserves küzdelemnek két stratégiáját dolgozta ki. Az egyik a summásság intézménye. A summások elsősorban a föld nélküli zsellérek közül kerültek ki, a gazdacsaládok gyermekei csak abban az esetben álltak summásnak, ha a családban nagyon sok volt a gyerek (Györffy I. 1929a: 76). A summás munkavállalás a 19. század végén kezdődött; 1893–1894-ből származnak az első adatok, 1904-ben 3779, 1913-ban pedig 4374 mezőkövesdi szegődött el (Sárközi Z. 1972: 357–358). A summás munkavállalás virágkorát a két világháború közötti időszakban élte, minden évben – egyre nagyobb számban – több ezer fő töltött távol fél esztendőt otthonától. Bár a summásság előzményeinek tekinthetők a közeli szőlőbirtokokon vállalt napszámosmunkák vagy az aratás az Alföldön a 19. század első felében, ez mégis új munkaszervezeti formát jelent, hátterében a nagybirtok átalakuló termelési struktúrájával, a munkaigényes kapásnövények megjelenésével. A nagybirtokokon addig dolgozó cselédeket, béreseket, arató- és cséplőbandákat – a munkaerő-szükséglet megnövekedése következtében – váltották fel az általában hat hónapra szerződő summáscsoportok (Sárközi Z. 1972). 1941-ben Mezőkövesd lakosságának mintegy fele volt summás vagy annak családtagja. A summás munkavállalásnak azután a második világháború vetett véget (Sándor 1. 1973: 499–501).

A summás munkára szerveződő csoportok általában rokonsági alapon jöttek létre, itt is tanúi lehetünk tehát a vérségi kötelékek és a gazdasági érdekek összefonódásának. A bandatagok a szomszédságból, rokonságból kerültek ki, s szerveződésükben lehetőleg igyekeztek a mezőkövesdi szokásrendet követni. A migrációnak ez a sajátos formája fennállásának 70 éve alatt igen sokat változott.

Talán a summáslét szezonjellege volt az, ami megóvta a mezőkövesdieket attól, hogy teljesen feloldódjanak a nagybirtokok cselédségének kiszolgáltatott és bizonytalanabb sorsú életében. Bár otthoni tárgyaiknak csak egy töredékét vihették magukkal, mégis megpróbáltak valamiféle otthont teremteni a hodályban, apró kis tárgyakkal igyekeztek elviselhetőbbé tenni a meglehetősen mostoha környezetet. S ezenkívül magukkal vitték világképüket, szokás- és gondolkodásmódjukat, amit megpróbáltak az idegenben is érvényesíteni. Ebben az izolációban is kísérletet tettek – úgy tűnik, sikerrel – a mezőkövesdi hagyományos életforma továbbvitelére, megőrzésére (Sándor I. 1973: 501–503). Különös sajátosság az, hogy a mezőkövesdi summások, {8-903.} miközben kilépnek a paraszti életforma kereteiből, a kapitalista kor bérmunkásaivá válnak, mintegy ellensúlyként igyekeznek megőrizni, sőt megerősíteni „matyóságukat”, illetve a matyóság jellemzőnek tartott jegyeit (Fél E.–Hofer T. 1979: 12–13).

A másik stratégia, amely közel sem érintette a lakosság ilyen jelentékeny részét, az a Mezőkövesdről való kitelepülés és az országból való ideiglenes vagy tartós kivándorlás volt. A megélhetést nem találók egy csoporja már az 1830-as években Csanád és Arad megyébe vándorolt, később az 1920-as években Fejér megyében próbáltak szerencsét, 1945 után pedig többen költöztek el a Dunántúl különböző részeire és Budapest környékére. Mezőkövesd az északkelet-magyarországi kivándorló régió szélén feküdt, s viszonylag sokan menekültek a megélhetési nehézségek elől szerencsét próbálni – elsősorban Amerikába. Többségük azonban néhány év után visszatért, s ott keresett pénzével igyekezett családja számára kedvezőbb lehetőségeket teremteni (Fügedi M. 1988: 18).

Végül a híres mezőkövesdi matyó népművészet – amely valójában csupán a 19. század végén formálódott ki – társadalmi vonatkozásairól kell még néhány szót ejteni. A népművészet – a summásság mellett – fokozatosan vált kiegészítő megélhetési forrássá. A 20. század elejétől az ország különböző részein is egyre ismertebbé és keresettebbé váltak a híres mezőkövesdi hímzések. A lányok, asszonyok rajzolták, hímezték a terítőket, hogy azután a rajtuk keresett pénzen megvásárolhassák maguknak a ruhadarabjaik elkészítéséhez szükséges anyagokat, kiegészítőket. Ahhoz a viselethez, amely az egyik legpompásabb, legpazarlóbb magyar parasztviselet volt, azzal a jelentős ellentmondással, hogy mindez a legsúlyosabb szegénységgel járt együtt (Fél E.–Hofer T. 1975: 451).

A viseletnek társadalmi rangjelző szerepe volt, a kövesdiek pontosan meg tudták határozni a viselet alapján egymás társadalmi hovatartozását (Fél E.–Hofer T. 1979: 24).

A már említett zsidó kereskedőknek nagy szerepük volt a mezőkövesdi kézimunka elterjesztésében. A két világháború között egyrészt ők árulták a szükséges alapanyagokat, megrendelték a varróasszonyoktól a munkát, majd a közvetítő kereskedelmet is ők folytatták le. A matyó népművészet tehát, amely egyrészt – elsősorban a viselet révén – belső igényeket elégített ki, másrészt – a külső piacok belépésével – jelentős kereskedelmi célokat szolgált, ily módon fonta össze Mezőkövesd paraszti és zsidó népességét. A matyóknak és a zsidóknak egyaránt fontos megélhetési forrásul szolgált a 20. század első évtizedétől a második világháborúig. A zsidó kereskedők felismerték a kézimunka-kereskedelemben rejlő lehetőségeket, felkarolták, széles körben ismertté tették a mezőkövesdi hímzést, mely időközben valamelyest hozzá is igazodott a vásárlóközönség igényeihez (Szarvas Zs. 1990: 217–221).

A változásokat a helyi értelmiségi és tisztviselői réteg kézimunka-kereskedelembe való bekapcsolódása is elősegítette. Ez a beavatkozás nemcsak a színeken, motívumokon változtatott – újabb és újabb piacokat teremtve –, hanem olyan tárgyakat is bevont a „népművészet” körébe, amelyek korábban egyáltalán nem tartoztak bele. Kialakult a hímző asszonyok kettős tudata: különbséget tettek a megrendelésre és a maguk számára készülő darabok között (Hankóczi Gy. 1992: 307).

Nemcsak külső erők szabályozták, változtatták azonban a mezőkövesdi kézimunkát, {8-904.} jelentős varró egyéniségek is szerepet játszottak ezek kialakításában. Az „író” asszonyok – akik közül Kis Jankó Bori volt a legismertebb a 20. század elején – saját tehetségük, ízlésük szerint formálták a matyó népművészet színvilágát, mintázatát (Dajaszászyné D. V. 1952).

Láttuk tehát, hogy a matyó elnevezés különböző társadalmi csoportokat, rétegeket takar. Egy olyan erősen rétegzett társadalmat, amelyet a „matyó népművészet” látszólagos egységgé kovácsolt, ugyanakkor azonban kifejezte a különbségeket is. A „matyó kultúrát” felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta kísérletet a valaha egységes parasztság magatartásformáinak, jelképrendszerének továbbörökítésére.

A parasztság fölbomlását, az ezen életformának és kereteinek széttörését szükségesnek ítélők számára a mezőkövesdi cifra, csillogó népművészet beteges jelenségnek hatott. A benne élők számára azonban „nem tagadható, hogy a köznapoknak és ünnepeknek ez a matyó stílusban, közös hagyomány, közös divat szerint történő megformálása, kiszínezése emberi kielégülést, boldogságot szerzett” (Fél E.–Hofer T. 1979: 29).