{8-945.} LUKA.
A PARASZTI TÁRSADALOM FOLYAMATOSSÁGA A JOBBÁGYFELSZABADULÁS UTÁN

Luka község – mai nevén Bodroghalom – a régi Zemplén megye újhelyi járásában, a Bodrogköz belsejében, Sárospatak lábánál fekszik. A bodrogközi Hosszúrét észak–keleti irányba húzódó homokhátjainak egyikén ül (Ébner S. 1925; irodalmáról vö. Dankó I. 1964: 144–147). Lukát Borsos Balázs az egyetlen igazán hosszúréti falunak nevezi (Borsos B. 1993: 127).

A lélekszám alakulása Lukán, 1828–1970
(A megfelelő évi népszámlálások szerint)

lakos ház
1828 361 48 (Lodovicus Nagy)
1869 668
1900 1025 135
1930 1766
1941 2050
1949 2232
1960 2165 609
1965 1808 506
1970 1988 (115 fő a külterületen)

Forrás: Népmozgalom 1974.

A kisközség nincs közvetlen kapcsolatban nyílt folyóvízzel, mivel azonban a Bodrogköz tiszai, Cigánd és Karád felé eső szegélyétől mocsarak választották el, inkább Bodrog menti településnek számított. A vizek között gátszerű „bejárón” volt szárazföldi kijárata Alsó-Berecki felé (Dankó I. 1964: 147). A 19. század végén postája is Alsóbereckin, vasútja, távirdája Bodrogszerdahelyen volt (Borovszky S. é. n./e: 78). A lukaiak fő közlekedési eszköze azonban a Bodrog 1850-es években elvégzett szabályozásáig a csónak volt. Nyáron vízen, télen jégen jártak Vajdácska felé Patakra. Ma ide is vezet autóút.

{8-946.} A mindennapi életben Lukát ahhoz a négy szomszédos községhez fűzte szorosabb kapcsolat, amelyekkel egy tavat, valamikori tőzeglápot települtek körül: Alsó-Berecki, Felső-Berecki, Karos és Vajdácska. Velük, illetve ezen községek gazdaközösségeivel alkottak a lukai gazdák egy, rokoni szálakkal összefont tájhasználati közösséget, úgy is fogalmazhatnánk, hogy „paraszti régiót”. A múlt század elején Sárospatak és Sátoraljaújhely összemosódó piaci régiójába, vonzáskörébe tartozó paraszti kisrégió kapcsolatot tartott Kelet felé a géres–pácin–karcsai homokhát, a Hosszúrét falvaival, elválik viszont a házasság, rokonság s a bevándoroltak származási helyei szerint a Tisza partja felé eső másik homokhát, Helmec–Láca–Cséke–Semjén–Ricse falubokrától. A munkásokat többnyire a Ronyva völgyéből toborozták Lukára is és a többi falvakba is.

Az ártéri települések múlt század közepi lápvilága s a szabad használat emlékét Nagy Géza idézte föl a szomszédos Karcsáról: a nagy tavak körül, „…amerre a szem ellátott nádas, mocsár, mocsári erdők sokasága sorakozott, amely az ismerője számára szabad használatra kínálta magát. Jó is volt ez, mert a falut körülvevő mocsár, nádas miatt nem sok hely maradt a földművelésre. Csak a vízből kiemelkedő homokhátakon, gerinceken lehetett szántani, vetni, földet művelni, így nem nagyon lehet csodálni, hogy kenyérnek nem voltak bőviben sohasem, úgyszólván ünnepeken került az asztalra (…) Ez azonban akkor még nem volt olyan nagy baj, mert a mocsár, a víz, a nádas biztosította a megélhetést a lakosságnak. A nádasban sokféle madár tojását összeszedhették, a víz pedig minden napra biztosította a halat, a vízi madarakat. Ezért emlegették abból az időből, hogy a ’sült hallal ették a főtt halat’. Nagy jelentősége volt az állattartásnak, mivel a láp, a rét jó legelőt biztosított, de segített a megélhetésben a vadászat, méhészet, a réti gyűjtögetés is” (Nagy G. 1974: 6). Lukáról maradt adataink pontról pontra ismétlik a Karcsáról leírtakat. Lukán úgy emlékeztek: „Tavaiban olyan lápok voltak, hogy 100 marhát is elbírtak” (Dankó I. 1955: 26).

A valóságban az „ősi ártéri gazdákodás” már a jobbágyvilágban is sokkal kötöttebb volt, mint ahogy azt a későbbi korokból visszatekintő emlékezet megörökítette (Szilágyi Miklós 1982a) A lápvilág felsorolt hasznai valóban beépültek a lakosság létfenntartásába, de egyben mind az urbáriumokban számon tartott tételek voltak. Maga a táj is, történetileg belátható időben, a hódoltság alóli felszabadulás után ment át két jelentős változáson: a vizek közt megbúvó bodrogközi községekben az emlékezetes lápvilág minden bizonnyal nem a török időkben jött létre, hanem azután, s ezt számolta föl a múlt századi folyamszabályozás. Az árvédelmi töltések 1857 és 1859 között készültek el Tokajig (Mailáth J. 1896: 22).

A Bodrogköz a Rákóczi-szabadságharc bukásáig nem volt Isten háta mögötti lápvilág. Fontos kereskedelmi utak mentén fekvő, művelt terület volt, földesúri központok és fejedelmi udvarok látómezejében. Vízjárását, ahogy a középkorban Európa-szerte s az ország más tájain is, a tájhasználat középkoriasan „környezetbarát”, aprólékosan is rugalmas módszereivel, fokokkal, halastavakkal, rekesztékekkel szabályozták. A szigeteken kerteket, ártéri legelőket és kaszálókat műveltek (Valter I. 1974). E művelési módra jellemző fogalmak még a 17. század végén, a török kiverése utáni összeírásokban, kincstári leltárakban és urbáriumokban is föllelhetők. A hagyományosan szabályozott vizek közt voltak a lukaiaknak szántóik is, amelyek után {8-947.} még a háborúk pusztításai és a pusztásodás mellett is adóztak (Urbarium… 1673). A művelési rendszerben Lukára és a környező községekre nagy hatással volt a Bodrogközt átszelő, Tokajnak tartó, alkalmanként hajózható Karcsa folyó eltömődése. A 18. század húszas éveiben panaszkodtak a szántókat is évente kétszer elárasztó árvizekről (Dóka K. 1977: 107). Az átalakulásra jellemző, hogy a Rákóczi-szabadságharc után felrobbantott tokaji vár romjait szinte nyomtalanul elnyelte a lápvilág.

Ebbe az elhanyagolt, törökök és felszabadítók által megsarcolt középkori tájba érkeztek a Basta bestialitása elől családostul, barmostul Zemplénbe futott székelyek, akiknek nyomát a szomszéd Karoson találni. Itt leltek otthont a ruszinok és a szlovákok is, akik még a 18. század folyamán, az anyakönyvek bejegyzéseiből jól követhetően váltottak nyelvet, családnevet és vallást, s szinte nyomtalanul olvadtak be úrbéres környezetben az ott talált magyar nyelvű református, részben római katolikus parasztságba. A 18. század második felében a folyamatosan érkezettek már csak nyelvet váltottak, s a terjedő írásbeliség mellett csak esetenként váltottak családnevet – s nem utolsósorban megtartották görög katolikus hitüket. A változás, az ősi lápvilág kialakulása, s mellette a személynevek kicserélődése Lukán 1689 és 1739 között történt meg.

Luka a 17. század közepétől Bocskai szerdahelyi uradalmához tartozott, majd kincstári birtok lett. A konfiskált Bocskai-birtokok összeírásaiból származnak a bodrogközi falvak első, későbbi forrásainkkal összevethető jobbágyösszeírásai (Conscriptio Bonorum… 1670, 1680, 1686). Nagybirtokos urai az 1848-as jobbágyfelszabadítás idején a Vécsey grófi család és a Jósika bárók voltak. Mindkét birtokos tartott majort, szérűskertet a faluban; a Vécsey-szérűn szárazmalmot is járattak. A Vécseyeknek kúriája, „kastélya” is van a falu északi dombján, ami később bérlőlak volt, majd az 1950-es években kultúrházzá alakították (Dankó I. 1955: 26). Nekik dolgozott a falu bérességének nagyobbik része. Számukra a régebbi jobbágyközség belterületén kívül, északi irányban, a majorokon túl, a homokháton kivezető út mentén külön település létesült az 1828-as regnikoláris összeírás és az 1866-os kataszteri felvétel, illetve az ezt követő 1870. évi – az 1869. december 31-i állapot szerint elvégzett – népszámlálás között (Feldskitzen… 1866; Népszámlálás 1871). A két falurész között a paraszttársadalom belső rendi határvonala húzódott, amit, mint látni fogjuk, csak a volt jobbágyközségből kiszorult egyének léptek át. Az uradalmak által a cselédkommencióban diktált „súlyos feltételeket” a lukai régi falu népe a század végén sem vállalta el, inkább a kivándorlást választotta (Legenyei-Bodnár P. 1903: 10).

A kataszteri földrészleti jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a két nagybirtokon és a parasztbirtokosokon kívül egy jelentősebb köznemesi birtokos volt Lukán, az Alsóbereckiben élő Olcsvári család. Lukán 1869-ben egy zsellérsorban élő agilis nemesen kívül (Nagy János–Géresi Susánna, „zsellér napszámos” házrésztulajdonos) nem képviselte senki a nemesi nemzetet – ő sem volt képviselő-választásra jogosult polgár. A nemesi származásnak a jobbágyfalu társadalmi rangsorában semmilyen kimutatható szerepe nem volt.

Az első rend (1608: koronázás előtti I. tc.), a római katolikus klérus a kiegyezés táján szintén nem volt jelen, noha a protestáns többségű faluban éltek római katolikusok is, és jelentős görög katolikus magyar lakosság is volt. Lukáról a katolikusok a vizsgált időszakban a ma Szlovákiához tartozó Bodrogszerdahelyre (Streda nad Bodrogom), {8-948.} a görög katolikusok Kövesdre (Vežký Kamenec) jártak templomba. Ezekben a községekben és Pácinban mint uradalmi központban volt székhelyük az 1848 előtti Luka jobbágyközség úri joghatóságainak is.

A lukai reformátusok mindig tartottak lelkészt. A község népének eredeti rendi szerkezete is arra utal, hogy lelkészeik, akik sokszor több évtizedet, egy-két nemzedékváltást is végigszolgáltak, jelentős szerepet játszottak. Általában a környékről származtak, s előfordult, hogy lányaik a falu tekintélyesebb gazdáival is összeházasodtak. A protestáns plebejus környezetben a prédikátorokat tekintették nemes állású személynek a Bethlen Gábortól származó, Magyarország keleti részén II. József türelmi rendeletéig elismert kiváltságuk alapján. Ez a „kvalifikációs nemesség” azonban inkább a honoráciornak megfelelő jogállást és tekintélyt biztosított számukra (Zsinka F. 1926: 106–107; Mályusz E. 1939: 29).

A régi rangsornak a helyben élő lelkész személyét követő foka, a rendi jogi hierarchia csúcsát képviselő társadalmi csoport, a telkes jobbágyoké volt. A régi teleknagyság szerinti negyed-, féltelkes megnevezést, valamint a zsellérséget mint foglalkozást még az 1869-es népszámlálási íveken is használták.

Az 1670-ben, a Bocskai-uradalom konfiskálása során készült leltárak és összeírások, valamint az 1828-as regnikoláris összeírás között Lukán legkevesebb 15, legtöbb 23 sessio, jobbágytelek volt. Az 1828-as adatok tükrözik vissza a jobbágyfelszabadítás előtti állapotot (Conscriptio… ). A nagyobb telekszám és teleknagyság, amely a keleti országrészen viszonylag szűk, körülbelül 14 kat. holdnak megfelelő birtokot jelentett, valószínűleg itt is a Mária Terézia idején elvégzett úrbérrendezés után szilárdult meg. A Bocskai-uradalom kincstári kezelése alatt 5–6, a 17–18. század fordulóján mindig 7 telket szálltak meg a lukaiak. Pontosabban: mindig hét kolónus szállt meg fél-fél telket. A többi telek pusztán maradt. Ezek a jobbágyok adóztak még a szántó után is (Urbarium… 1673); a 18. században már – a későbbi emlékeknek megfelelően – csak a legeltetés után fizettek állattal és pénzben, valamint természetben hallal, amely szimbolikusan a község 1850-ben készült pecsétjén is megjelenik. A korábbi gazdálkodás feltételeihez és szükségleteihez mért szűk telekhatároknak súlyos következményei lettek a volt úrbéresek jobbágyfelszabadítás utáni életére. A szántók majd a Tisza szabályozása, az 1850-es évek közepe után váltak jelentőssé, de ekkor sem egyszerre. A folyamszabályozás elsősorban a volt úri birtokosok szántógazdálkodásra alkalmas területeit növelte. A tagosítás már a mérnöki munkák során összetűzésekhez vezetett a korábban közösen használt réteken, erdőkön. A század végére a parasztfalvakat valóban bekerítették a nagybirtokok, ami a Bodrogközt és Lukát jellemző, jól ismert két reakciót váltotta ki: a jobbára a hagyományos paraszti szemléletben gyökerező tiltakozást, az agrárszocialista földosztó szövetkezeti mozgalmat és a kivándorlást (Balassa I. 1956: 6–8).

Az 1739-es birtokösszeírás után a rovásadójegyzékekben (dikák) a kolónusok száma szépen emelkedik. A hét felfogott telek 1828-ra megkétszereződik: 13–14 lesz. Ez a korszak már anyakönyvekkel rendelkezett, s az is nyomon követhető, hogy az egyes emberek hová lettek. Az 1828-beli 14 jobbágytelkes faluban 1869-re 36 „telkest” vagy másképp, immár az 1848 utáni, a 1870-es népszámlálásnál szintén használt megnevezésükkel „földbirtokos tulajdonost” számláltak össze.

A gazdák számának növekedése arra utal, hogy az új szántógazdálkodás a falu {8-949.} belső kapcsolatrendszerének átalakulásával és más háztartásszerkezettel szerveződik meg. Negyven év alatt a gazdaporták több mint kétszeres szaporulatának többségét az úrbéri fegyelem megszűnése után „megválakozott”, önállótlan kisgazdaságok jelentették. Ezeknek már az 1871: LII. tc. előtt megváltás alatt lévő vagy vásárolt polgári tulajdonuk volt a föld. A régi legnagyobb telekszám (22–23) azonban itt is előbukkant: a 36 birtokosból 1869-ben csak 22-nek volt fogata. Az állatszámlálások számadatainak bizonytalanságai ellenére a fogat mint jelképes, a paraszti társadalmi állást jelző elem alapján mégis megkockáztathatjuk a becslést. A szántáshoz szükséges ökörfogatok száma, így a jobbágytelek fölvételéhez megkövetelt régi vagyoni föltételeknek megfelelő háztartások száma nem sokat változhatott.

Mivel a gazdaságokban az egy telken élő szántóföldbirtokosok, a munkaképes személyek és a fogattulajdonosok nem feleltethetők meg mindig egymásnak, ez is a rokon családok egymásrautaltságából származó közösségi formákra utal. Zemplén megye, a 18. század végi, II. József kori népszámlálás adatainak kiértékelése szerint, ekkor még nem tartozott az ország nagycsaládos vidékei közé (Dányi D. 1977: 31). A Bodrogköz azonban a megyén belül, gazdálkodását tekintve, inkább a volt hódoltsági területek és az Alföld külterjes állattartó vidékeihez állt közelebb, ahol nem a 19. század elején leírt belső szervezeti átalakulás során terjedtek el a bővített háztartásszerkezetek (Faragó T. 1977: 115–116). Lukán és a szomszédos falvakban a bővített családszerkezetek szinte minden típusa folyamatosan megtalálható. Az építkezésben ennek kifejeződése a halmos települések száraz koronáján összehúzódó, gyakran mocsárban végződő hosszú telkeken a rokon családok sorbaépített háza. Ez természetesen a nagycsaládon, mint létező és tartalmas formán kívül az együttélés sokféle változatát takarhatja. A létfenntartásukban egymásra utalt háztartások kétszáz évvel ezelőtti, a szomszédos Hegyalján leírt formáihoz hasonló tulajdonviszonyokat és a népesedési adottságokat kiegészítő szegényparaszti kényszerközösségek egész sorát hozták létre a faluban (Veress É. 1958: 421, 424).

Régebbi forrásaink többnyire azon rendi jogi tekintetben is személynek (persona) elismert emberek csoportjáról beszélnek, akik Lukán telkes jobbágyként álltak kapcsolatban a földesúri joghatósággal: jobbágy háztartásfők voltak. Ilyen személy 1828-ban 11 élt Lukán. Úrbéri tekintetben mellettük a 22 zsellér, illetve zsellér háztartás egészíti ki a képet. Mindnyájan házas zsellérnek számítottak.

A házas zsellér (inquilinus) volt a Mária Terézia-féle úrbérrendezés folytán a megosztott, mégis az új urbáriummal garantált használati jog birtokában a feudális rend jellegét öltő és öntudatát viselő jobbágyparasztság alsó foka. A keresztény zsellér még keresztény országlakó (incola), akinek már 1848 előtt bizonyos, nem elhanyagolható jogai voltak. Például, mint ismert, rendelkezési joguk volt nem nemesi, majd nemesi javak tulajdonára is; szokásjogilag, mint itt Lukán már 1828-ban is, 1836 után már az ország törvénye szerint is (Varga J. 1964a: 386–387). Lukán négy zsellér házánál tüntették föl a regnikoláris összeírásban, hogy a ház, amiben lakik, magántulajdona (proprietása), nem volt a telek része. A két négyökrös, itt gazdagnak számító jobbágygazda közül egynek, a leggazdagabbnak, Réz Istvánnak volt tulajdona a háza, aki 1828-ban éppen a bírói tisztet viselte.

1828-ban a zsidókat és cigányokat subinquilinusként írják össze, házszámok alatt, de lakóként, mások házában (Nagy Ludovicus 1828: 68 római katolikus, 278 református, {8-950.} 15 mózes vallású – a többségében református cigányokat külön nem tüntette föl). Világos, hogy például a zsidó regálébérlők esetében nem a rendi szerkezeten belüli vagyoni osztálykülönbségek egyik lépcsőfokáról van szó, hanem olyan minősítésről, amely a faluban meglévő rendi osztálykereteken kívül helyezi őket mint önálló, szervezetileg az uradalomhoz kapcsolódó csoportot. A konvencionális társadalomtörténeti skálán még kevésbé találunk azonban státust a nem honos (accola) személy szintén accola szolgái, házfelügyelői számára – tehát a zsidók zsidó szolgáira.

A falu egyénekig lebontható folyamatos kapcsolathálóját negyven évvel későbbi időmetszetben, az 1870-es népszámlálás felvételi lajstromaiból olvashatjuk ki. A népszámlálás egész megyéből fennmaradt felvételi lajstromai alapján rekonstruálható család- és háztartásviszonyokat kiegészíthetjük a három évvel korábbi kataszteri összeírás földrészleti jegyzőkönyveinek feldolgozásával (Feldskitzen… 1870), valamint a református anyakönyvi bejegyzések folyamával. Ezek alapján megkísérelhetjük eldönteni, hogy mennyiben volt 1848 után Luka paraszttársadalma hagyományos (rendi) társadalom. Személy szerint ki milyen értelemben véve volt örököse, és egyáltalán örököse volt-e felmenői rendi állásának az 1869-ben pontosan 100 házból álló faluban.

A folyamatosság nyilván kritériumok kérdése is. A régi hierarchia legalján, a subinquilinusok csoportjánál kezdve, negyven év után senkit sem találtunk már a faluban. Bár Luka népének többségi vallását követve a cigányok reformátusok voltak, őket nehéz az anyakönyvekben nyomon követni. Foglalkozásuk szerint a cigányok alkalmi munkások vagy iparosok: kovácsok, lakatosok voltak, és a mozgékonyabb rétegekhez tartoztak. Születési helyeik – a népszámlálási lajstrom tanúsága szerint – mégis bodrogköziek, tehát nem folytattak vándorló életmódot, sőt, a „magyar” béresek átlagánál kisebb körben mozogtak.

Regionális honosság jellemezte 1869-ben a faluban élő négy zsidó családot is. Legtávolabbról a Jósika-uradalom ekkor itt élő haszonbérlőjének, Kellner Mártonnak a felesége, Glück Eszter származott: a Szabolcs megyei Bercelről. A bérlő maga mádi születésű volt. A másik három zsidó háztartásban mindenki a Bodrogközben született. Az uradalomhoz tartozásukkal és felekezetükkel együtt járó, valamikori accola státus az ő esetükben még mindig gyakorlati következményekkel járt. Rendi állásuk folyamatossága továbbra is a legfőbb garanciát jelentő falun belüli vagy paraszti regionális rokoni szálak hiányában nyilvánult meg. Életmódjukban pedig igen nagy különbségek voltak a napszámos sorban élő, alkalmanként valószínűleg mezőgazdasági munkát is végző valamikori zsidó szolgáktól, a kegyelemből tartott öregektől, a gazdálkodás mellett szatócskereskedelmet folytató Stark Sámuelen keresztül, a vidéki dzsentri életmódot folytató nagybérlőig. A zsidó családok esetében a népszámlálás idején a kívülállás már nem közjogi helyzetük következménye volt, hanem évezredes egyházjogi, szokásjogi gyökerekre nyúlt vissza, amely a városokban is csak a második világháborúig, igen lassan szorult háttárbe a modern szokásrenddel szemben.

A másik nem honos csoport, a cigányság viszont sem nyelvi-nemzeti, sem vallási téren nem különbözött bodrogközi környezetétől. Cigány és nem cigány („magyar”) között egyházjogi házassági akadály nem merült föl. Kötődtek is velük vegyes házasságok, {8-951.} ezek azonban sohasem jelentettek belépőt a falu hagyományos, különösen tulajdonosi közösségébe. Földjük nem volt. Putrijukban is más telkén élő „lakók” voltak. Ez a tulajdon nélküli helyzet az új osztályszerkezetben is a legalsó pozíciót jelölte ki számukra.

A faluban a teremtéstől fogva elrendelt szegénysorsot a cselédsoron élők közt feltételezhetjük. Míg a „falu törzsét” alkotó kisgazdák asszonyai, a századvégi földosztó mozgalom sikere reményében, távollévő férjüket is beiratták a szövetkezetbe, a cselédek féltették nyomorúságos helyüket: a megmozdulást, magukra nézve, eleve reménytelennek tekintették (Balassa I. 1956: 18–19). Kasztos jellegű kirekesztettségben éltek az uradalmi cselédség („szolgák”) közt a házasságon kívül született gyermekeket nevelő matrilineáris töredékcsaládok is. Ők nem voltak lukai származásúak, s nem volt módjukban összehúzódniuk a helyi szegénység hasonló sorú rokon családjaival.

A patrilinearis leszármazásnak a polgári korban talán még hangsúlyozottabb védelme és a norma társadalmi érvényesülésének mélysége a faluban, jellegzetes módon, a tulajdonosi állás legszélére sodródott esetben tűnik elő. A falu gazdaközösségéből kiszorult béres – „községi szolga évi bérrel” – Réz Mihály a kataszter szerint egy apró töredék telekrész és néhány négyszögöl telekvégi mocsár birtokosa volt. A szolgálata fejében lakott házában élő gyermekek közt a népszámlálás során háromféle státust különböztettek meg: Réz Mihály „mostoha” lányáét, valójában felesége együttélésük előtt született törvénytelen kislányáét, a közös, de házasságuk előtt született fiukét, valamint három törvényes leányukét.

A Lukán élő idegenek között jellegzetes alakja lehetett a falunak Schefcsik Ferdinánd, a Vécsey grófok római katolikus gazdatisztje, a szepességi Márkuson született „kiszolgált cs. kir. őrmester”. Az obsitosból lett gazdatiszt felesége is és négy fia is Abaúj megyében született.

A nem honos csoportok és a falu született parasztnépe között 1869-ben sajátos helyzetben lehetett a falu cigány kovácsa, a Karoson született, helvét hitvallású Boda János. Az egyetlen ipari szakmájával összeírt személy, a Vécsey-uradalom szárazmolnára, a cékei katolikus Blanár Mihály volt. A molnár nővére azonban a népszámlálás idején már az egyik lukai kisgazda felesége volt. Az iparosokat, valójában parasztiparosokat a falu jobban befogadta, ami az agrárszocialista mozgalomban betöltött bizalmi szerepükben is megmutatkozott. Lukán a földosztó szövetkezetet egy Stefán István nevű asztalos szervezte meg (Balassa I. 1956: 18).

A lukai paraszti nemzetségeken kívülállók rendies rangsorának csúcsán vitathatatlan helye volt a gönci születésű, idős, 1802-ben született Szinyei András prédikátornak, oldalán nemes származású asszonyával. Alatta állt az Abauj vármegyéből való Bajusz István évi bérrel szolgáló református elemi iskolai tanító, akinek gyerekei még előző szolgálati helyén, a szomszédos Vajdácskán születtek. Közülük a legkisebb fiú 1869-ben sárospataki főiskolás diák volt. Katolikus iskola nem volt Lukán. Volt azonban félévi bérrel zsidó tanító: az újhelyi születésű Lichtman Nátán, aki a község kocsmáját bérlő Arnstein Izsák házában lakott.

A falu református Felvégén, „elitjében”, a nagygazda háztartásfőknél az 1828-as és az 1869-es állapotok összehasonlításakor jelentős változásokat tapasztalunk. Eltűntek a negyven évvel korábbi gazdanevek. Ennek magyarázatául megelégedhetnénk {8-952.} a társadalmi rétegződés szélsőségeinél máshol is észlelt párhuzamokkal (Varga Gy. 1978). A Lukán családnevük szerint eltűnt gazdák sorsa azonban a kor paraszti mobilitásának jellegzetes tanulságaihoz vezet. A régi nevek eltűnése mögött az anyakönyvekből rekonstruálható parasztdrámák rejlenek: a 19. század eleji gazdag jobbágydinasztiák többsége fiágon szakadt meg. A régi nagygazdák örökében 1869-ben vők ültek.

A kiegyezés táján a legnagyobb földterületet birtokló lukai református gazda Tóth Mihály, az egyik fiúi ágon megszakadt folytonosságú Feke kolónus család portáján élt. Tóth Mihálynak apja házasodott ide, aki 1851-ben, igen fiatalon bírói tisztet viselt már. Az ifjabb Tóth Mihály anyja, Feke Rebeka a falu egyik legtekintélyesebb rokoni hadából származott, aki 1869-ben még fiával élt.

Szabó András, aki 1869-ben volt bírája a falunak, maga házasodott be vőként a már háztulajdonával említett, a gazdag jobbágy és korábbi falu bírája, Réz István családjába.

A hagyományos patrilineáris „értékrendben” konfliktust jelentett a „magtalanság”, a fiú utód hiánya is. A valódi társadalmi dráma azonban a jobbágyfelszabadítással, a testvérek sorsában következett be. Akinek 1848 februárjáig nem volt kezén úrbéri telekbirtok vagy nem válakozott meg telkén testvérével, kirekesztette magát a birtokból. Mindkét református lukai nagygazdánk esetében tragikus példával szolgált a történelmi sorsforduló.

A házasodás, illetve az újraházasodás kényszere a jobbágygazdaságban nem az idősebbik Tóth Mihályt rendelte első férjnek Feke Rebeka oldalára, hanem 1831-ben az idősebb Pap Andrást, aki az anyakönyvek tanúsága szerint gazdasági állásánál fogva kurátora is volt a lukai egyháznak. A jobbágyfelszabadítás idején azonban a közben meghalt gazda tulajdonná változó úrbéres örökét már Tóth Mihály, a második férj viselte. A kiegyezés idején a fiatalabbik Tóth Mihály telkén élt féltestvére, Pap András fia, a „szolga”-ként összeírt Pap János és családja.

Réz István a 18. századi forrásokban kolónusként, inquilinusként s szökött jobbágyként egyaránt az egyik legrégibb és gyakori lukai családnév birtokosa volt. Portáján 1828-ban fivérével együtt írták össze kolónusként, akinek a régi rendszerben, mert fia is volt, a telek átvételére is jussa lehetett volna. Ám 1848-cal az úrbéri birtok tulajdonba vételének ez a módja lezárult a testvér előtt, sógora, Szabó András kezén volt éppen a jobbágytelek. A fivér Pap Jánosnál egy fokkal szerencsésebben, de mégiscsak zsellérként szabadult. Utóda, a törvénytelen gyermekeivel kapcsolatban már emlegetett Réz Mihály 1869-ben a község szolgája volt, útkaparó.

Az 1869-es népszámlálás és a kataszter adatai szerint megfigyelhető, hogy a társadalmi súlyával kiemelkedő három gazda – a két bemutatott reformátuson kívül Jákob Mihály görög katolikus – magánvagyona révén emelkedett ki vagy inkább szakadt el a gazdák törzsétől, a lukai hadaktól. A vagyoni eredetű elszakadás társadalomszervezeti következménye a jobbágyfelszabadulás után a falu sokrétű közösségi kötelékeiből való kiválás volt. Ennek azonban részletezett eseteinkben is többféle útja volt.

Lukán a nagy parasztbirtok is csak 20 kat. hold volt. A Feke nemzetség örökében ülő Tóth Mihály 20 holdjából 16 rét és legelő. Ez még a korábbi, lecsapolás előtti bodrogközi külterjes jobbágyi állattartó kultúra maradványa, amely fönntartotta {8-953.} gazdaságában a féltestvére családját is magába foglaló paraszti famíliát s a hasonló adottságú, szomszédos Karos felé mutató rokoni kapcsolatait is. Az elszakadás során létrejött különös társadalmi helyzet alapja húsz év múltán is, a gazdának a jobbágyvilág normái szerint kétféleképp is minősített státusa volt: a kolónusi minősítésű relatív vagyoni helyzet tekintélye s a jobbágyközösséggel szemben mindig elidegenítő bírói tisztség.

A paraszti közösségből való kiválás individuálisabb útja volt Szabó Andrásé. Hiába nősült a nagygazda politikusan, „jó nemzetségből” származott asszonnyal, a portáján, akár csak a szintén gazdálkodó Stark szatócs portáján, már béresek és nem béresként szolgáló rokonok laktak. A béresek pedig a hegyvidékről jöttek, s nem kapcsolják a nagygazda háztartását a falu sűrű társadalmi kötelékébe. Egyetlen örökösét sem szánta már parasztnak, hanem, mint a falu lelkésze, fiát ő is Patakra járatta iskolába.

A gazdaközösségből való kiválás a háztartások családi, munkaszervezeti funkciójában, majd demográfiai viselkedésükben is változásokkal járt együtt. Itt a református nagygazdáknál jelenik meg az ezen a környéken a 19. században még nem jellemző egykézés. A három kiemelkedett nagygazda falun belüli állása a közösségekből való, a körülményekhez képest egyéniesült örökségükkel, kiválásukkal lesz osztályhelyzetté.

A falu népének többségét magába foglaló hagyományos szerkezet a paraszti kommunitás folyamatossága a negatív formát mutató példák mellett válik szembeötlővé. A rendi struktúra ugyanis nem egyének jogilag hagyományosan megindokolt hatalmi és elosztási rangsora, hanem mindenekelőtt azoknak a közösségeknek a társadalomszervezeti műveltségben mélyen gyökerező rangsora, amelyektől az egyén beletartozása vagy inkább beleszületése révén jogait birtokolja.

A paraszt elsődleges közössége a falu volt, az úrbéresek, illetve a volt úrbéresek földhasználati jogi közössége. Nem hiába lettek tulajdonosai a gazdák volt jobbágybirtokaiknak Lukán sem. A hagyományos határhasználati rendszer kényszeréből azonban, az ország nagy részével együtt, 1848 után sem lehetett kilépni több föld vásárlásával és több igaerővel. A kényszernek legismertebb technikai eleme a kötött, háromnyomásos határhasználat, amely, mint a kataszteri iratokban a művelési ágak arányaiból világosan kiderül, még 1906-ban is fönnállt Lukán és környéken.

Fönnállt azonban a nyomáskényszeren kívül a határhasználatnak az a régi rendje is, amelyben az egyes dűlőkben való birtoklásnak társadalmi súlya, minősítő ereje volt. A gazda, ahány darab földje volt, annyi gyakorlati kisközösség tagja volt. A földművelési módok és birtoklási, használati jogcímek széles skálája, amit Varga János (1967) vett sorba, szinte minden változata csoportkohéziókat és elkülönülési lehetőségeket rejtett magában. Luka határában még 1866-ban is csak régi úrbéreseknek volt parcellája a Kenderföldeken, a Nyilasokban. Itt a dűlőnevek is nagyon beszédesek. Az is jellegzetes, ahogy ezekből részesedik az egyház és az iskola – ez lesz a „tanító Nyilasa”, bár ekkor már nyilván nem újraosztás során, nyílhúzással (vö. Tagányi K. 1977: 23). Ennek ellenére a valamikori irtásokban és indusztrialitásokban, a régi kertek emlékét őrző Szilvásban, egy-egy ottani jelenlétét megszolgált és azt kiváltságként őrző rokonság, a beltelken is együtt lakó testvércsaládok, a Morvay Judit meghatározása szerinti hadak ültek (Morvay J. 1966: 488). Hasonló, közösítő {8-954.} vállalkozásnak fogták föl a gabonatermesztést is, különösen a szegényebb gazdák, akik a lápok lecsapolásával jutottak egzisztenciális haladékhoz.

A belső telekrend és a dülő-parcella rendszer nyilván csak tárgyi megtestesülése a falu belső társadalmi kapcsolatrendszerének. Ez a rendszer az elemi párkapcsolatok mélységéig közösségi biztosítékokkal szövődik. Vér- és műrokoni szálakon keresztül gyakorlatilag az egész református falurész rokoni kapcsolatban állt. Ez a rokoni szövet rajzolja ki annak a társadalomszervezeti határait, ameddig a falu mint közösség tartott.

A „modern”, egyéniesült osztályhelyzetben talált nagygazdák mellett megmaradtak Lukán, olykor nem is sokkal kisebb vagyonok birtokában, rendies patrónusi pozíciókat megőrizve, a hagyományos hadakban élő gazdák. A kettőt, a modern individuális osztályállást és a rendi osztálypozíciót közösségi formáik különböztették meg.

Rendi eredetű különbségek tartották távol egymástól a két legnagyobb lukai hitfelekezetet, a református és a görög katolikus gazdákat. Az egyes közösségeken belül a viszonyok folyamatosságához döntő mód járult hozzá a hagyományos, rendi szerkezet második dimenziója, az egyházrendi szervezet és az egyházrendi tagoltság ugyancsak változó, de a világinál elveiben állandóbb jelenléte. A felekezeti különbség, a vegyes házasság polgári korban is változatlanul fennálló tilalma is elég éles határt jelentett köztük. Különbözött azonban az öröklési rendjük is. A görög katolikus gazdák a 20. század elejéig egész telkeket hagytak majorátusi rendszerben következő örököseikre. Ez a beltelki parcellarendjükön is meglátszik, a déli, református falurész reálörökösödésben felszabdalt telekrendjével összehasonlítva. Ezekhez a szép, egész jobbágyteleknek megfelelő görög katolikus házparcellákhoz műrokoni szálak is elvétve vezetnek a református faluból.

A görög katolikus felvég a homokháton fekvő falu északi szélén álló Jósika báróék tulajdonát képező tiszti lakhoz húzódik. A reformátusok kocsmája, jellegzetes módon, nem a templom környéki református felvégen, hanem a régi faluvégen, a volt árendátorházban volt – ami a kiegyezés idején már éppen a falu közepébe esett.

A hagyományos, rendies értékrendek kiegyenlítődése a birtokos parasztság körében Lukán sem öltött jelentős méreteket a 19. században. Ahol a vegyes házasságok, amelyek az értékrend bomlásának a legbiztosabb jelzői, rendszeressé váltak, ott hiányzott már a hagyományok örökösödést és gazdálkodási szervezetet szabályozó funkcióinak háttere is. Vegyes házasságok egyes nagygazdáknál és az alvégeken, a béreseknél fordultak elő. A valláserkölcs a hagyományos közösség normája volt, amitől a nagygazdák egyéniesült helyzetükkel oldódtak el. A nincstelenség mellett a normának nincs mit szabályoznia.