{8-117.} A „PÁSZTORREND”

FEJEZETEK

„Magyar ember pásztornak s marhatenyésztőnek született. Nincs nemzet a világon, mely marhája iránt oly gondot és szeretetet tanúsítana, mint ő […] ha Magyarország német tájain bukkan is az ember egy-egy gulyára, bizonyos lehet a felől, hogy legalább a gulyás tősgyökeres magyar. A német, szerb és tót nem képes oly szeretetet érezni barma iránt, mint a magyar, még kevésbé oly szeretettel bánni vele” (Ditz H. 1869: 222). Ezek a sorok a bajor szerző könyvének német eredetijében is olvashatók, s csak megerősítették a magyar pásztorokról már jóval előbb, a 17–18. században kiformálódó nyugati vélekedést. Angol és német utazók, majd Lenau, Csaplovics és más 19. századi szerzők műveiben Magyarország a puszta, csárda, csikós, gulyás, betyár hazájaként jelenik meg, s ez az országkép máig sem foszlott szét teljesen. A romantika százada erősen felnagyította a magyar pásztorok jelentőségét. Ha a „rendi társadalom” eredeti jelentésére gondolunk, jogosulatlannak érezzük, hogy a néprajzi szakirodalom „pásztorrend”-nek nevezi ezt a hagyományőrző réteget. Azt azonban jól kifejezi, hogy a pásztorok a magyar társadalomnak olyan jellegzetes elemét alkotják, amely több, mint foglalkozási csoport. Szociális, kulturális, mentális tekintetben is karakteresen elkülönülő, saját arculatú részét képezték a régi magyar társadalomnak.

Pásztor foglalkozású szolgák és szabadok már a 10. századot megelőzően is nagy számban éltek a magyar társadalomban, s a 10–11. században feltehetőleg ők alkották a legnépesebb foglalkozási réteget. A szabad pásztorkatona réteg feudalizálása hosszan elhúzódó folyamat volt. Középkori pásztornépek, pásztortársadalmak (például besenyők, kunok, székelyek, vlachok) beillesztése a feudális társadalmi rendbe még inkább elnyújtotta ezt a folyamatot. Bizonyos adónemek, szolgáltatások tekintetében egészen a 17. század végéig kitolta végleges beilleszkedésüket. A kunok és székelyek betagolódása jórészt megtörtént a 14. század végéig, amikor a „vlach jogon” történő telepítések az Északi- és Északkeleti-Felföldön, illetve Erdélyben még javában tartottak. Olyan vlach adónemek, mint a sztronga és a tretina, csupán a 17. század végén enyésztek el (Paládi-Kovács A. 1993a: 121–131, 159–164, 205–216). A Kárpátok magashegyi övezetében a 19. század végéig léteztek „pásztorfalvak”, melyeknek létalapját döntően állatállományuk és pásztori foglalkozásuk jelentette. E falvak lakosai csaknem kivétel nélkül pásztorok voltak. 16–17. századi urbáriumok a {8-118.} Közép-Tisza vidékén is számos faluban találtak olyan gazdaságokat, amelyek csupán báránydézsmát adtak, vetéseik nem voltak. E gazdaságokra emlékeztetnek az úgynevezett magatarti juhászok, akik Szabolcs, Szatmár és Bihar falvaiban, s itt-ott az ország más részein, az 1960-as évekig léteztek.

A pásztorok nagy tömege azonban már a középkorban is szolga volt. Ennek a rétegnek a számbeli növekedését mutatják a (fejedelmi) királyi szolgálónépek között szaporodó kanászközségek, a disznóóvók és a lovászok falvai. Egyházi és világi nagybirtokon részben szolgák, részben bérmunkások végezték a nyájak őrzését, legeltetését. Fizetett pásztorokat uradalmi majorok és városi polgárok egyaránt alkalmaztak már a 15. században is, s megnövekedett a pusztai (mezővárosi) állattartás szegődményes pásztorrétege. Debreceni, szegedi, kecskeméti tőzsérek és göbölyös gazdák temérdek marháját botos legények, hajtók (hajdúk) őrizték és terelgették a nyugati városok felé vezető országutakon (Paládi-Kovács A. 1993a: 125). Ez a réteg a 16–17. században, a magyar marhakivitel virágkorában igen népes lehetett.

Pásztor szavunk a 12. századtól adatolható, de lovász, kanász, juhász, csordás szavunk is megjelent már a középkorban. A 15. században feltűnt a bács és a csobán. Mindkettő az erdélyi magyar nyelv román eredetű kölcsönszava. A foglalkozási terminológia alaprétege tehát már a középkorban kialakult.

A „pásztorrend” a 18–19. századi Magyarországon a „zsellérség” igen sokszínű, önmagában is tagolt, az ország társadalmának egészében – az agrártársadalomban pedig különösen – fontos helyet betöltő része volt. Más szóval az újkor századaiban a szegényparasztság egyik rétege. Történetírásunk vajmi keveset tudott kezdeni vele, mert a társadalom tagozódását, a jobbágyrendszer létformáit a feudalizmus kései századaiban is csupán a földhöz, a feudális szolgáltatásokhoz való viszonyrendszerében ragadhatta meg. A pásztor pedig a forrásokban annyira beleolvadt a „zsellér” túlságosan tág – csupán a „házas”-t, „házatlan”-t, esetleg „majorsági”-t megkülönböztető – kategóriájába, hogy csak igen ritkán jelent meg önálló rétegként egy-egy összeírásban (Paládi-Kovács A. 1993b: 74–75). Jellemző példa, hogy a 18. századi erdélyi adóösszeírásokban külön-külön kategóriába került a sóvágó, a tutajos, az aranymosó, s a legtöbb idegen etnikum is (örmény, zsidó, bolgár, cigány), de a pásztort nem kezelték külön, hanem a zsellérek nagy tömegéhez sorolták (Csetri E.–Imreh I. 1980: 67–68, 76–81).

A pásztorcéhek megjelenését egyes kutatók a merinó juhhoz és a birkások mesterségéhez kötötték. Azonban a céhes juhászat korábban jelent meg Magyarország nyugati szélein, mint a merinó birka. A soproni pásztorcéh német nyelvű kiváltságlevelét 1627-ben erősítették meg, a Vas megyei pásztorok céhlevelét 1649-ben hagyták jóvá. Minden jel szerint már a 16. században léteztek Magyarországon pásztorcéhek, követve a délnémet és osztrák tájak 15–16. századi szervezeti mintáit. A céhalapítás főként a pásztorok vallási és erkölcsi nevelését, ellenőrzését, kordában tartását, „polgárosítását” célozta. Tagjai „becsületes marhapásztorok, avagy mezei grófok”. Vasban büntetés terhe mellett minden pásztor számára kötelező volt a céhtagság már a 17. század derekán. 1701-ben I. Lipót hagyta jóvá a Moson megyei juhászok céhlevelét. 1715-ben alakult a csallóközi juhászcéh (Pozsony m.). Céhlevelük 21 artikulust tartalmazott, céhládájukat Somorján vagy Szerdahelyen tartották, céhmestert választottak stb. Céhalapítási kísérletek ismeretesek Fejér és Tolna megyéből, „céhes {8-119.} hagyományú” juhászok éltek a Mezőföldön és a Kiskunságban is. Ezek a 19. század második felében is megtartották a „céhes szokásokat” (Paládi-Kovács A. 1993a: 207–208, 307–310; Tálasi I. 1977: 176; Gémes B. 1977: 182). A 19. század elején a merinó fajtával kapcsolatban kezdték szervezni az ország nyugati szélein a pásztorok szakképzését, oktatását. Népszerű kiadványok, „Juhász Káté”-k (például Angyalffy M. 1830), kalendáriumok terjesztették az istállózással, a juhok gyógyászatával, gyapjával, a tejgazdasággal kapcsolatos tanácsokat. A céhek és „pásztoriskolák” nagyban erősítették e réteg öntudatát, testületi összetartását.