ELŐSZÓ

Mint első saját ünnepi könyvheti kiadványunkat bocsátjuk útjára ezt a kis kötetet, a Várpalotán 1988-ban először megrendezett könyvtári és információs napok alkalmából. S tesszük ezt azért, mert Könczöl Imrének ez a népszerű munkája sajátosan kivételes rangot vívott ki magának a Várpalota történetéről írott különféle publikációk sorában.

Eredetileg Várpalota irodalmi kistükre című olvasókönyvének első részében, több mint egy évtizede látott napvilágot az a tanulmány, melyet részben átdolgozott és bővített változatában most nyújtunk át az Olvasónak. E tömör várostörténeti áttekintés új közreadását mindenekelőtt az indokolja, hogy az 1977-ben megjelent sikeres, keresett könyv azóta sehol nem szerezhető be, s a város múltja iránti változatlanul élénk érdeklődést ma már csak a könyvtárakban föllelhető, sokat forgatott utolsó példányok elégíthetik ki. Ám időszerű e frissen kiegészített, szemléletében is megújított mű kézbe adása azért is, mert a szerző, tárgyának kifejtése során a történeti hitelesség védelmében a tőle megszokott polemikus kedvvel és világos, kristálytiszta érveléssel e helyütt első ízben számol le a szakirodalomban és a köztudatban elterjedt, máig nem cáfolt téves következtetésekkel, megalapozatlan hiedelmekkel - mindenkor megvilágítva ezek okait, keletkezésük forrásait. Azokon a helyeken, ahol új állásfoglalásainak részletező kibontására a terjedelem korlátai nem adtak lehetőséget, a jegyzetek hivatkozásai nyújtanak támpontot a tovább kutatónak. Új színnel is gazdagodott tehát Könczöl Imre tudományos igényű ismeretterjesztő munkája, amely megőrizte első változatának minden tartalmi és formai erényét: állításainak korrekt alaposságát, egészében könnyen áttekinthető, jól tagolt szerkezetét, fegyelmezett, lényegretörő, közérthető előadásmódját és eleven, élvezetes stílusát.

Várpalota, 1988. március

A KIADÓ

KÖZÉPKORI VÁRAK ÉS TELEPÜLÉSEK

VÁRPALOTA a felszabadulás óta eltelt évtizedekben gazdasági és népesedési szempontból egyaránt számottevő hellyé, a Veszprém megye délkeleti részén elterülő nagy jelentőségű iparmedence központjává vált. Egyike hazánk gyorsan fejlődő új városainak, de ugyanakkor gazdag történelmi múlttal is rendelkezik, a történelmi örökség és a szocialista alkotás ötvözeteként él és formálja a maga sajátos arculatát.

Mai természeti képe nem a legmegnyerőbb. Környékének jelentős része gyér füvet is alig nevelő sivár kősivatag, légterében pedig a nagyipar és a bánya velejárójaként otthonossá vált a füst, a korom és a gáz. Ezt a kopár, sziklás, kietlennek tűnő területet azonban, melyből a mai Várpalota gyárai, füstölgő gyárkéményei, modern lakótelepei messzelátszón kiemelkednek, hajdan a Bakony déli nyúlványának az erdőrengetegei borították, délről pedig a Sárrét víztükrökkel tarkított ősi láp- és mocsárvilága övezte, s évezredek óta kedvelt tartózkodási helye volt az embernek. A nagykiterjedésű város 16 447 katasztrális holdas határának csaknem minden részén kerültek elő olyan régészeti leletek, amelyek arról vallanak, hogy a korai kőkorszaktól kezdve hosszú évezredeken át sokféle nép megfordult és megtelepedett ezen a földön, amelynek természeti adottságai nemcsak élelmet, halat és vadat, jó ivóvizet, hanem veszély idején védelmet, rejtekhelyet is nyújtottak az embernek.¹

Ez a magyarázata, hogy a neolit-, a réz- és a bronzkor idején egyaránt lakott hely, a rómaiak pannóniai uralma alatt pedig már fejlett gazdasági élet, virágzó kultúra volt a mai Várpalota területén. Római eredetű a városban átvezető országút, ennek várpalotai szakaszán állhatott a rómaiak egyik őrtornya. Római mérnökök nyitották a bántai kőbányát, ők építették az Öskü felé eső határrészen ma is meglévő völgyzáró gátat, és a különböző helyeken előkerült épületmaradványok, szobrok, domborművek, edények, dísztárgyak és egyéb leletek is hirdetik itteni életük emlékét. Legújabban - 1973-74-ben - az inotai "halomdombok"-nál végzett ásatások során kerültek napfényre rendkívül értékes, ritka anyagot tartalmazó római kori sírok. A népvándorlás idejéből hun, avar, későavar, longobárd és Karoling kori leletek egyaránt kerültek elő; legjelentősebb közülük a homokbánya területén 1933-ban feltárt longobárd temető, amelynek hazánkban páratlanul gazdag leletanyaga a pannóniai longobárd korszak régészeti feldolgozásának első alapjává vált, s a nemzetközi szakirodalomban "Várpalotai kultúra" néven ismert.²

A magyarok letelepedésének első szakaszáról, az első magyar falvak létesítéséről nincsenek írásos emlékeink, ANONYMUS krónikájából azonban tudjuk, hogy a honfoglaló seregeknek az a része, amely ŐSBŐ és ŐSE vezetésével azt a feladatot kapta, hogy induljon Veszprém felé és hódítsa meg ennek a földnek összes lakosságát egészen Vasvárig, itt vonult át s három napig Pét mezején pihent. A régészeti leletek és a középkori oklevelek azt bizonyítják, hogy nemcsak átvonulóban jártak itt, hanem meg is telepedtek, több falut is létesítettek Várpalota mai területén. A honfoglalás után ez a vidék a meghódító seregeket vezető Ősbőnek és fiának: Szalóknak és nemzetségének a birtoka lett. Erre utal a szomszédos (Ősi és Öskü neve és két 1271-ben kelt oklevél,³ amelyek arról szólnak, hogy a Szalók nemzetség tagjai megosztoztak birtokaikon, s mindkét oklevélben említés történik a mai Palota határát képező területről is. Később a Csákváron székelő Csák nemzetség Fejér megye jelentős részére kiterjedő hatalmas birtokához tartozott ez a rész is, amelynek sorsát azóta tudjuk okleveles adatok alapján nyomon követni, amikor Csák nembéli István fiai: Péter és István 1326-ban elcserélték itteni várukat a hozzá tartozó birtokkal és falvakkal együtt Károly Róbert királlyal.⁴ A régészeti leletek mellett az oklevelek adatai is azt tanúsítják, hogy a magyar középkorban hat település: Pét, Inota, Széhel, Tikolfölde, Réti és a már akkor is oppidiumként, kiváltságos földesúri városként szereplő Palota, valamint két vár állt a város mai határának területén. A települések a várbirtokhoz tartoztak, így történelmük és sorsuk évszázadokon át összefonódott a várak történelmével és sorsával.

PÉT létezéséről van az első írásos emlékünk, már 1082-ben szerepel egy oklevélben, mely szerint két malma volt itt a veszprémi káptalannak.⁵ A tatárjárás után nem sokkal, 1244-ben Keresztelő Szent János tiszteletére felszentelt templomát említik.⁶ Tudunk arról, hogy 1354-től 1399-ig hosszú pereskedés folyt egyes birtokrészek és a Pét vizén álló malmok tulajdonjogáért,⁷ s arról is, hogy Újlaki péti jobbágyai 1488-ban 8 Ft állami adót fizettek.⁸ A XVI. században, a törököknek ezen a vidéken való megjelenése után, a palotai vár szomszédságában lévő többi faluval együtt Pét is sokat szenvedett a vár ellen vonuló és a portyázó törökök támadásai, rablásai miatt. 1550-től kezdve hódolt falu, vagyis a palotai vár részére adott szolgáltatásokon kívül a töröknek is adózott, helyzetén azonban a behódolás sem változtatott.⁹ 1570-ben még feljegyezték 7 lakott és 2 lakatlan portáját, valamint 2 zsellérjét, 1588 után azonban már nem szerepel az adóösszeírásokban. Elnéptelenedett, elpusztult, 1617-ben már pusztaként említik,¹⁰ és Palota külterületeként az is maradt az 1930-as évek elejéig, a Nitrogénművek felépítéséig. Templomának romjai azonban még sokáig őrizték a hajdani falu emlékét, egy összeírás 1690-ben is megemlékezik róla, és egy 1776-ban készült térkép is jelöli a helyét.¹¹

INOTA, amely római kori emlékekben is gazdag, szintén létezett már az Árpád-házi királyok korában. Eredetileg királyi birtok volt. Okleveles említésével 1193-ban találkozunk először, amikor III. Béla három szőlővel a fehérvári keresztes konventnek adományozta.¹² Ez az oklevél Jonata néven említi. Neve tehát a Jonata személynévből ered, vagyis téves az a feltételezés, hogy a rómaiak első állomását jelző kő "I.NOTA" feliratának az összeolvasásából származik. Az adományozást 1252-ben IV. Ince pápa is megerősítette.¹³ Az adományozás révén a falu lakosai kiváltságos helyzetbe jutottak, mert 1272-ben V. István elrendelte, hogy a fehérvári keresztes konvent jobbágyai minden vámtól és gyűjtéstől szabadok legyenek, és az ország zászlósurai se szállhassanak meg náluk erőszakkal. 1291-ben Inotai Györgynek nevezik az iváncsai földbirtokost,¹⁴ 1292 körül pedig egy inotai lakos, Zoch fia Sükösd mint tanú szerepel a Fejér megyei Berki birtokosai közt fennforgó ügyben.¹⁵ A XIV. században nem találkozunk a nevével, a X. században azonban többször előfordul, van amikor Molnosinota néven említik,¹⁶ malmai alapján így különböztetik meg az Isztimér közelében lévő mai Inotapuszta elődjétől. A XVI. században még 29 portát számláló falu - Péthez hasonlóan - a töröknek és a palotai várnak egyaránt adózott.¹⁷ Sok sanyargatásban volt része; 1588-ban az is megtörtént, hogy a törökök nyársba húzták a falu bíráját, a lakosságra pedig sarcot vetettek ki. Az örökös zaklatás miatt elmenekült a lakosság, és a XVI. század végére annyira elnéptelenedett, hogy az 1617. évi összeírásban már pusztaként említik.¹⁸ Csak a törökök kiűzése után népesedett be újra. Az első telepeseket az akkori tulajdonos, Zichy Imre hozta 1699-ben. 1765-ben új telepesekkel bővült a népesség, itt talált új otthont Polány lakosságának az a része, amelyet a vallási ürüggyel leplezett elnémetesítési törekvések idején kiüldöztek otthonából.¹⁹

SZÉHEL neve ma csak egy dűlőt jelent Palota határában. Írásban és szóban sokan Szénhely és Szélhely formában emlegetik, s ezeket az elnevezéseket a köztudat - tévesen - a néhány évtizede külszíni fejtéssel bányászott ottani szén felfedezésével, illetve a határrész széljárásos voltával hozza összefüggésbe. Holott ez a határrész egy jelentősnek tekinthető ősi magyar település nevét őrzi, amelynek létezését oklevelek és régészeti leletek egyaránt bizonyítják. Először a tatárjárás évében, 1240-ben említi egy oklevél Zenel néven, és a XIV-XV-XVI. században gyakran találkozunk Zynil, Zenyel, Zenes, Zenhel alakokban előforduló nevével.²⁰ A törökök megjelenése után ez is hanyatlásnak indult. 1536-ban még 9 lakott és 5 lakatlan telkét, valamint 6 szegény jobbágyát jegyezték fel az adószedők, 1545-ben még lakott hely, 1559-ben azonban teljesen elpusztították a törökök. A korabeli iratokban még kétszer szerepel: 1578-ban és 1579-ben, s ezeknek külön érdekességük, hogy abban az időben, amikor az iskolák még ritkák voltak, a közeli Pere helység birtokosaként Széhel egykori iskoláját említik.²¹ 1579 után többé nem szerepel az iratokban. Arra is csak a régészeti leletek alapján tudunk következtetni, hogy hol fekhetett. 1963-ban egy ásatás alkalmával az Unió homokbánya melletti réten kora Árpád-kori falu házai kerültek elő kőből épített kemencékkel. Az egyik ház közelében kőből épült vasizzító kemencét is találtak, előtte mély, vassalakot tartalmazó gödörrel, s előkerült öt tűzhely, mintegy 10 kg-nyi vastartalmú anyaggal, amely arra enged következtetni, hogy lakói vasművességgel foglalkoztak. A régészek szerint az előkerült település Széhel korai elődjének tekinthető, amelynek többi része a mai Berzsenyi utca házai és kertjei alatt lenne feltárható.²²

TIKOLFÖLDE (az egyik oklevélben Tikolülése) a mai Kastély-domb, illetve a Loncsos aljában lehetett. Először 1271-ben a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkozó oklevélben szerepel a "Tikolföld a Várad erdővel" megjelölés.²³ Egy 1326-os oklevél szerint a bátorkői vár "Tykolfeldeu" területén áll.²⁴ 1356-ban Tikolülése néven említi egy oklevél.²⁵ A XIV-XV. században felerészben a fehérvári káptalan, felerészben Bátorkő birtoka,²⁶ de 1387-ben a veszprémi káptalannak is voltak itt részbirtokai.²⁷ A XV. században már egyetlen iratban sem fordul elő, a néphagyomány sem őrizte meg emlékét, neve is teljesen feledésbe merült, olyannyira, hogy eddig még a helytörténeti írásokban sem történt róla említés. Csak a régészeti leletek adnak némi támpontot annak megállapításához, hogy hol fekhetett. 1935-ben a 8-as műút építése során a Loncsos aljában, a mai KISZ lakótelep alatti részen előkerültek egy középkori templom alapjai több XI-XV. század közötti lelettel, majd 1965-ben az előbbi közelében egy középkori épület alapfalai, padlótéglái, embercsontok és egy griffábrázolásos faragott kőemlék, 1985-ben pedig a falu temetője. Az 1935-ös leletet Faller Jenő Széhel templomával azonosította, jelenleg azonban a régészek sokkal valószínűbbnek tartják, hogy Tikolfölde romjai kerültek elő, s Széhelt a homokbánya mellett feltárt faluval vélik azonosnak.²⁸

RÉTI is középkori település volt, első oklevélbeli említése Károly Róbert uralkodása idejéből ismert. A török időkben elpusztult, s később már csak puszta volt, mint jelenleg is az inotai határrészen.

A várak és Palota korai történetéről számos egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó megállapítással találkozunk az irodalomban. Akadnak köztük olyanok, amelyeknek a történelmi hitelessége erősen vitatható, olyanok is, amelyeket az újabb kutatások eredményei megcáfoltak, de azért tovább élnek, sőt újratermelődnek, és olyanok is, amelyek születésük idején is tévesek voltak. Egy rövid történeti áttekintés kereteit meghaladná valamennyinek a felsorolása, cáfolata vagy helyreigazítása. Legfőbb feladatként csak arra vállalkozhatom, hogy a hiteles források, a korabeli oklevelek és a régészeti feltárások eredményei alapján az egyértelműen igazolható vagy valószínűsíthető történeti tényekről adjak áttekintést. A történelmi igazság azonban azt is megkívánja, hogy amennyire a keretek engedik, néhány nagyon elterjedt és sok zavart okozó tévedésre is rávilágítsak.

Bátorkő-Pusztapalota. Bátorkő az oklevelek tanúsága szerint a legrégibb vár Palota területén. A mai városközponttól 3-4 km-re, a Bakony meredek falú, keskeny, mély völgyében, egy kiugró sziklatömbön álló háromemeletes - romjaiban két emelet magasságig ma is meglévő - fellegvár mintegy másfél évszázadon át volt az egész környék központja. Építéséről semmi bizonyosat nem tudunk, csak valószínűsíteni lehet, hogy a Szalók nemzetség birtoklása idején IV. Béla rendelkezése nyomán épült, amely szerint: "Mivel a barbár népek és a tatárok vadsága országomat majdnem egészen elpusztították, attól félek, hogy az ország végső veszedelemre jut s óhajtom, hogy a megmaradt nép, mely isteni rendelés szerint uralmam alatt áll, gondoskodásom révén épségben megmaradjon. Miért is országom báróinak tanácsára elrendeltem, hogy a koronám alá tartozó alkalmas helyeken mindenfelé erősségek és várak keletkezzenek, ahová a nép veszedelem idején menekülhessen."²⁹ 1271-ben már állhatott, mert a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkozó két 1271. évi oklevél mindegyikében szerepel a vár létezésére utaló "Várad erdő" elnevezés.³⁰ Egyesek szerint egy 1288-ban kelt oklevél már név szerint is említi castro Bacurku néven, az Erzsébet királyné által kiadott oklevél elemzése azonban egyértelműen igazolja, hogy nem erről a várról van szó.³¹ Bátorkő néven 1326-ban említik először, amikor a Csákok a hozzá tartozó falvakkal és birtokokkal együtt elcserélik más várakért Károly Róbert királlyal. Ez az oklevél meghatározza azt is, hogy a vár "Tykolfeldeu" területén áll.³² Utána 1341-ben, majd az egész XIV-XV. században és a XVI. század első harmadában is gyakran találkozunk a nevével. Komolyabb szerepe 1350 után kezdődött, amikor Nagy Lajos király a Kont-családnak adományozta.³³ Kont Miklós, az ország egyik legnagyobb birtokosa, az Újlaki család megalapítója, Nagy Lajos legtevékenyebb diplomatája és több hadjáratának vezetője, aki 1356-1367-ig az ország nádora is volt, nemcsak birtokosa lett, hanem családja tartózkodási helyeként is ezt használhatta. Legalábbis erre utal, hogy 1364-ben egy nádori rendeletét is itt keltezte,³⁴ másrészt ő maga is használta a Palotai nevet és a XIV. századi oklevelek is Palotai Kont-ként említik.³⁵ Előfordul egy 1383-ból,³⁶ 1394-ből,³⁷ 1409-ből³⁸ származó oklevélben is; ez utóbbiból tudjuk, hogy ebben az időben Keszi Balázs volt a várnagya, aki egyben Palotán is udvarnagyi tisztet viselt. 1426-ban Kont Miklós unokájának, Kont László macsói bánnak a fia: Újlaki Miklós, az ország egyik leghatalmasabb főura örökölte.³⁹ 1438-tól macsói bán, a várnai csata után országos főkapitány. Kezdetben Hunyadi János híve, mint erdélyi vajda Hunyadival együtt harcolt a török ellen, később azonban ellene fordult. Garai és Cillei szövetségeseként nagy szerepe volt Hunyadi László kivégeztetésében. Mátyás királlyá választása után az ifjú király ellen forduló főurak vezére, és nagy sereggel vett részt a Mátyás elleni hadjáratban. A király győzelmei után azonban meghódolt és élete végéig hűséges híve lett Mátyásnak, aki ezt különböző kedvezményekkel is elősegítette. Megengedte, hogy Újlaki Bosnyákország királyává koronáztassa magát, fiának, Corvin Jánosnak is ő lett a keresztapja, és még halálos ágyán is meglátogatta a király.

1477-ben bekövetkezett halálakor fia, Újlaki Lőrinc lett az örököse. Ő is Mátyás híve volt: Részt vett Bécs ostromában, majd a Frigyes császárral kötött béke előkészítésében. Mátyás halála után Corvin János trónigényét támogatta, elfoglalta számára a budai várat; Kinizsi és Báthori hadai azonban a Délvidékre szorították. Ulászló királlyá választása után árulással vádolták, feldúlták birtokait, ostrom alá vették várait, de később kegyelmet és újra országos méltóságokat kapott. 1511-13-ban nándorfehérvári bán, 1516-ban a kormányzótanács tagja, 1518-1524-ig, haláláig országbíró.

Az Újlakiak birtoklása idejére esik Bátorkő jelentőségének a megszűnése. Szerepét fokozatosan Palota veszi át, amelyet a magyar reneszánsz számottevő helyévé fejlesztenek. Bár az ország más részein is voltak váraik és hatalmas birtokaik, mégis Palotához kötődtek legjobban, amit az is mutat, hogy Palota városáról általában a Palotai, vagy palotai Bánfi (filius Bani) nevet is viselték.⁴⁰

Bátorkő nevét az Újlakiak idejében is gyakran említik még az oklevelek, így 1436-ban,⁴¹ 1440-ben,⁴² - ekkor Felföldi Jakab a várnagya - 1442-ben,⁴³ 1444-ben,⁴⁴ 1465-ben,⁴⁵ 1492-ben⁴⁶ és 1497-ben,⁴⁷ tehát végig a XV. században. A XVI. században azonban már csak kétszer találkozunk a nevével, 1537-ben és 1539-ben, és mindkét oklevél lakatlan pusztavárként említi.⁴⁸ Feltehetően később is állt még, de többé egyetlen iratban sem fordul elő a neve, és Bátorkő néven a törökkori harcokban sem játszott szerepet. Arra is csak az 1960-as évek kutatásai adtak egyértelmű választ, hogy miként vált Bátorkő helyett Palota a környék és a várbirtok központjává.

Palota keletkezéséről és korai történetéről okleveles források alapján szinte semmit sem tudunk. Kaprinai István XVIII. századi történetíró Hungaria diplomatica... c. műve szerint István király létesítette, hogy fehérvári tartózkodása alatt ide jöhessen pihenni, ennek azonban semmiféle korábbi írásos bizonyítéka nincs. Palota neve csak 1397-ben,⁴⁹ 1400-ban,⁵⁰ majd 1409-ben⁵¹ fordul elő először az oklevelekben, Palota várát pedig az 1445. évi országgyűlés IV. cikkelye említi először, amely elrendeli az 1439 óta épült várak lebontását, öt várral azonban kivételt tesz, s ezek közül az egyik: Castrum Palota.⁵² Ennek alapján a Várpalota történetével foglalkozó művek (Faller, Szíj, stb. ) egyeznek abban a véleményben, hogy a vár építését 1440-ben kezdték és 1480 táján fejezték be. Uralkodó bennük az a vélemény is, hogy ezt megelőzően itt aligha volt település, az csak a vár felépülése után keletkezhetett.

Az 1960-as évek kutatásai lényegesen módosítják ezeket a véleményeket és addigi ismereteinket. Nagyobb arányú ásatás és falkutatás kezdődött a vár építéstörténetének felderítésére, és ez jelentős eredményeket hozott. Egész palotaegyüttes tárult elő a megbontott falak mögül, amely stílusjegyei alapján jóval korábbi a várnál, már a XIV. században létezett.⁵³

A falazások mögül és a feltöltések alól a palotaegyüttes négy épületét szabadította ki a kutatás, amelyeknek padlószintje több mint egy méterrel alacsonyabb volt a jelenleginél. Legnagyobb jelentőségű közülük a lakóhelyiségeket magába foglaló, középkori műemlékeink közt ritkaságnak számító palota, amely a mai déli szárny földszintjét foglalja el. Szélessége 9 méter, hosszából eddig 30 méter ismeretes, mert az a része, amely a Szabadság tér irányába kívül nyúlik a várfalon, egyelőre nem került feltárásra. Itt került elő az egyik legértékesebb rész: a palota ülőfülkés ablaka, amelynek káváját egyik oldalon egy nőt, a másikon egy férfit ábrázoló falfestés borítja. Az ablak szomszédságában egy férfit ábrázoló festmény látható, és a terem belső falát is freskók borították.

A palotaszárny északi végződésétől néhány lépésnyire, a mai Táncsics utcai oldalon került elő a kápolnaszárny, benne a kápolnahajó, a sekrestye, a szentély és még két helyiség, a sekrestye és a szentély keleti fala már a jelenlegi várfalon kívül.

A harmadik feltárt épület emeletes volt, és a vár nyugati, tehát a Mező Imre utcai szárny földszintjén és első emeletén helyezkedik el. Emeleti terme alapján ítélve ez lehetett a palota lovagtermi szárnya.

A várudvar északi részén bontakozott ki a negyedik épület, amely két helyiségből áll. Ehhez kapcsolódva az északi sarkon, a vár mai falain kívül előkerültek egy XIV. századi őrtorony 7x7 méteres alapfalai. A torony kb. 30 méter magas lehetett, alkalmas volt az utak figyelésére és a palota bejáratát is védte.

A kutatás tehát olyan XIV. századi - a várnál jóval korábban épült s attól eltérő szerkezetű és kialakítású - palotaegyüttest tárt fel, amely gótikus világi építészetünk egyik legjelentősebb képviselője, freskói pedig középkori világi faliképeink ritka értékei közé számítanak.⁵⁴ Vagyis a Kont család - a bizonyára szűk és kényelmetlen - Bátorkő vára mellett, de annak további fenntartásával egy rangját és hatalmát kifejező fényűző palotát is építtetett, amely a településnek is névadójává vált. Ennek a palotának az épületeit felhasználva kezdődött az 1440-es évek elején Újlaki Miklós szabályos négyszögalakú, belsőtornyos várának az építése, amelyet később többször megerősítettek és átépítettek, míg mai formája kialakult.⁵⁵

A település keletkezésének idejére ezek a kutatások nem derítettek fényt, arra azonban elegendő bizonyítékot szolgáltatnak, hogy kialakulásának a XV. század közepére - második felére helyezését ne tekintsük helytállónak. Ilyen fényűző palota nem állhatott a pusztaságban, olyan udvartartást, annyi tisztségviselőt, szolgát, őrséget stb. kívánt, amely a palota közelében lévő település nélkül elképzelhetetlen. A település régebbi volta mellett szól az is, hogy már 1464 előtt is oppidium,⁵⁶ kiváltságos földesúri város, 1476-ban vásárjoga is volt,⁵⁷ a megye harmadik adófizetője, s minek alapján nevezték Újlaki Miklóst az 1430-40-es években, dédapját, Kont Miklóst pedig már a XIV. században Palotai-nak, ha nem létezett ilyen nevű település? Régebbi voltát bizonyítja az is, hogy 1440 táján már állt a mai temető helyén a csak városokban megtelepedő szegény vagy szigorú (salvatoriánus) ferencrendiek kolostora,⁵⁸ amelyhez a város első irodalmi emlékei is fűződnek. 1456-ban itt tartották országos közgyűlésüket, Varsáni István, a rend magyarországi helytartója innen küldött levelet Rómába Kapisztrán Jánosnak,⁵⁹ itt élt a Teleki-kódex egyik írója: Sepsiszentgyörgyi Ferenc,⁶⁰ itt élte utolsó éveit és itt halt meg név szerint ismert első költőink egyike: Vásárhelyi András,⁶¹ s ennek a kolostornak a lakója volt egy ideig Tomori Pál is.⁶² Bizonyosnak tekinthető, hogy a magyar reneszánsz jelentős helyévé vált település nem egyik évről a másikra vált azzá, hanem már jóval a vár építése előtt is létezett.

Hány vár volt és hol feküdt Bátorkő?

Néhány 19. századi szerző könyvében is találunk vitatható megállapítást Bátorkő váráról,⁶³ az elmúlt fél évszázad legtöbb zavart keltő elméletét azonban Faller Jenő indította útjára 1936-ban megjelent "Hol feküdt Bátorkő vára?" c. helytörténeti füzetével. Elutasítva Bátorkő Pusztapalotával való azonosságát, azt próbálta bizonyítani, hogy a középkorban három vár volt Palotán, és Bátorkő a mai Kastélydombon feküdt. Fallernek jelentős érdemei vannak Palota helytörténetének megalapozásában, ebben a kérdésben azonban tévedett. Tévedése két fő okra vezethető vissza. Az egyik: meglepően hiányos forrásismerete. A Bátorkő történetéhez adatokat szolgáltató ma ismert 19 oklevélből mindössze ötöt ismert. Nem tud többek között a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkozó oklevelekről, amelyek először utalnak Bátorkő létezésére. Nem ismeri a vár fekvését is megjelölő 1326. évi oklevelet, amellyel a Csákok átadják Róbert Károly királynak, de nem tud a Palota későbbi története szempontjából oly fontos 1350. évi oklevélről sem, amellyel Nagy Lajos király a Kont családnak adományozta Bátorkőt és tartozékait. Az 1440-1539 közötti évszázadnak pedig egyetlen oklevelét sem ismeri. Úgy tudja, hogy "Bátorkő, melyről 1440-ben hallunk utoljára,... lassan teljesen elpusztul", holott ezt követően még hét oklevél említi, az utolsó 1539-ben. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Bátorkő történetéről rajzolt képe hiányos és történelmi tévedésektől terhes.

Tévedéseinek másik oka esetében mentségére szolgál, hogy füzetének írásakor még nem voltak ismertek azok a kutatási eredmények, amelyek alapjaiban módosították mindazt, amit Palota korai történetéről tudtunk. Faller még csak nem is sejthette, hogy füzetének megjelenése után három évtizeddel feltárásra kerülnek majd Várpalota központjában a Kontok - addig nem ismert - 14. századi pompás palotájának a maradványai. Mit sem tudva erről a hajdani palotáról, az ezt említő 1440 előtti okleveleket és mindazt, ami erre a palotára vonatkozik, merész fantáziával, minden bizonyíték nélkül egy másik, a középkorban még se Palotának, se Pusztapalotának nem nevezett épületre - Bátorkőre - ruházza át. Idézem: "A mai Várpalota története Puszta-Palota történetéből indul ki, s így mindama följegyzések, amelyek 1440 előtti keletűek s Palotáról szólnak, azok kivétel nélkül a ma Puszta-Palotának... nevezett erősségre vonatkoznak. ... Palota vára minden kétséget kizárólag 1440-ben kezdett csak épülni, így miután előzőleg még nem létezett, története sem lehetett. ... Világos tehát, hogy az 1440-es évet megelőző, oklevélszerű följegyzések kivétel nélkül Puszta-Palotára vonatkoznak. ... A Fajdas-hegy rengetegében meghúzódó... fellegvár minden bizonnyal a 13. század végén vagy a 14. század elején épült, s a közeli Bátorkő-várral együtt... a hatalmas Konthok birtoka ez időben. ... Nem is építhette más e várat, mint a Konthok. ... Hogy természetesen maga a család is a várban lakott, azt bizonyítja a vár neve, mert mint tudjuk, csak azt a várat vagy várrészt nevezték ez időben palotának, ahol a várúr lakott, valamint az, hogy a Konth család is magát a vár után Palothai Konthnak nevezte. ... A vártól kapta a nevét egyébként a tőle délre fekvő kis község is."

Mindaz, amit a Kontok palotájának feltárása óta tudunk és ezzel összhangban az okleveles források is egyértelműen azt igazolják, hogy Faller alapvető kérdésben tévedett, amikor Bátorkőt Pusztapalotává keresztelte át és bizonyítékok nélkül, csak feltételezés alapján ezen a néven tette meg Várpalota történetének kiinduló pontjává. És mivel téves maga az alaptétel, tévesek az ebből eredő és erre épülő következtetések és feltételezések is. Egyebek közt Bátorkőnek a Kastély-dombra helyezése. Ezt arra az érvre építi, hogy 1932-ben egy építkezés alkalmával "kb. 1,5 m mélységben a kastély körül hatalmas alapfalakra bukkantak, melyek föltétlenül az elpusztult Bátorkő falai voltak". Csakhogy: ezeket az alapfalakat egyetlen régész sem látta és vizsgálta, nem maradt róluk sem rajz, sem fénykép, de még szakszerű leírás sem, és ami ennél is fontosabb, elmaradt a régészeti kormeghatározás. Tehát még közvetett adatok sem valószínűsítik, hogy Bátorkő, vagy a Faller által is említett római őrtorony, esetleg valami egyéb épület romjai kerültek-e elő.

Mi akkor a történelmi valóság? Hány vár volt Palota területén, és hol feküdt Bátorkő vára? A meglapozatlan feltételezések helyett forduljunk a korabeli forrásokhoz, azok egyértelmű választ adnak a kérdésre. 1445 előtt több mint másfél évszázadon át egyetlen vár szerepel az oklevelekben: Bátorkő. 1445 és 1539 között egymással párhuzamosan kettő: Bátorkő és Palota. 1539 után ismét csak egy: Palota. Harmadik várat egyetlen korabeli irat sem említ.

Két várat örökítettek meg a palotai várnak a török korból ránk maradt rajzai is. Bár Bátorkő a török korban is állt még, az első ostrom után négy és hat évvel is említi oklevél, az Újlaki vár déli szomszédságában, a Faller által megjelölt helyen egyetlen rajzon sem szerepel. Az Újlaki vártól északnyugatra, a Bakonyban viszont valamennyi rajzon feltűnnek egy vár körvonalai, s ez nem lehet más, mint az oklevelekben szereplő Bátorkő. Mai tapasztalatunk is az oklevelekben említett két vár létezését erősíti. Évszázadok óta és jelenleg is két vár található Várpalotán: a város közepén az Újlaki vár, a Várvölgyben pedig a ma Pusztapalotának nevezett hajdani Bátorkő.

A kérdés tisztázását segíti az is, ha tudjuk, hogy mióta nevezik Bátorkőt Pusztapalotának. Bátorkő utoljára 1539-ben, mint elhagyott, lakatlan pusztavár szerepel egy oklevélben. Ezt követően 200 éven át soha, semmilyen néven nem említi egyetlen irat sem. Palotáról a török világ beköszöntése után elmenekült a polgári lakosság, a település csaknem másfél évszázadon át lakatlan volt, csak az egymást váltogató katonák éltek a várban. Bátorkő neve is feledésbe merült, a tőrök kiűzése után az ide települő új lakosság és az új uraság sem ismerte. A Palota határában lévő pusztavár az újbóli benépesedés után mintegy fél évszázaddal, a lakosság és az uraság úrbéli perében kapott ismét szerepet.

A hozzá tartozó területet a lakosság és az uraság is magának akarta megszerezni. A lakosság azon a címen, hogy az mindig Palotához tartozott, az uraság pedig azzal az indokkal, hogy az önálló terrénum és Palotától különálló territórium. Ennek a pernek az iratában 1740-ben szerepel először a Pusztapalota név,⁶⁴ majd a per során is így nevezték. Később ezen a néven említi néhány földrajz könyv⁶⁵ és ezen a néven vonul be az írók és költők (Kisfaludy Sándor, Jókai, Mikszáth, Eötvös Károly, Móra stb.) műveibe - minden történelmi alapot nélkülözve - Mátyás király váraként és vadászkastélyaként.

Összegezve: a korabeli források és a régészeti feltárások azokat a tudósokat igazolják,⁶⁶ akik Bátorkőt Pusztapalotával azonosítják. A tényekhez való ragaszkodás és a történelmi igazság tisztelete Várpalota történészét is arra készteti, hogy velük értsen egyet. Joggal merülhet fel a kérdés: mi olvasható minderről a legelterjedtebb helytörténeti műben, Szíj Rezső: Várpalota c. könyvében? Válaszként idézem Gergelyffy András megállapításait: "Szíj Rezső könyve hemzseg a téves adatoktól, melyeknek forrását nem jelöli meg. Időrendi táblázata és történeti következtetései éppen ezért - legalább is az általunk tárgyalt korszak tekintetében - használhatatlanok."⁶⁷

II. VÉGVÁRI IDŐK - TÖRÖKELLENES HARCOK

A mohácsi csatavesztés után vége szakadt a Dunántúl jelentős helyévé vált város fejlődésének. A válságos idők már Újlaki Lőrinc 1524-ben bekövetkezett halálával megkezdődtek. Mivel gyermektelenül halt meg, egy régebbi szerződése értelmében vagyona Szapolyai Jánosra szállt volna. Özvegye, Bakács Magdolna azonban 1526-ban férjhez ment Móré Lászlóhoz, aki elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a közben királlyá választott Szapolyaival s a hatvani országgyűlésnek a birtok átadására vonatkozó döntésével is szembeszegüljön.⁶⁸ Valóságos kiskirályként, vagy inkább rablólovagként rendezkedett be Palotán. Szemben állt Szapolyaival, de nem csatlakozott az ellenkirályhoz, Ferdinándhoz sem. A viszálykodást és a zűrzavaros időket kihasználva, a két ellenkirály pártkereteitől függetlenül teremtette meg a maga rémuralmát Palota környékén. Megszállta az utakat, kirabolta az utasokat, sereggel támadt messze környék birtokosaira, gyújtogatott, rabolt, bilincsbe verette a foglyul ejtett nemeseket, és magas váltságdíj fizetésére kényszerítette őket. Pénzük és kincseik megszerzése érdekében a kínzásoktól, sőt a gyilkosságoktól sem riadt vissza. Rengeteg kincset halmozott fel a palotai várban.

Szapolyai János az örökség megszerzése és Móré garázdálkodásainak megszüntetése érdekében tettekre szánta el magát. 1533-ban Laszki Jeromos vezetésével királyi sereget indított Palota ellen, amelyhez a Szapolyaival szövetséges török is adott erősítő csapatokat Haszán vezetésével. Móré és Palota erejét ismerve 50 felvidéki bányászt is hoztak magukkal a várfalak aláaknázására és felrobbantására. Móré keményen ellenállt az ostromnak, de amikor várnagya, Nagy Gergely elesett, gyermekeit és kincsei nagy részét befalaztatva azzal az ürüggyel, hogy segítséget hoz, kötélen leereszkedett a várfalon és megszökött. A vár elfoglalása csak akkor sikerült, amikor a bányászok aláaknázták és felrobbantották a falak egy részét.

A törökök, akik ekkor jártak először Palotán, Móré temérdek kincsét a saját zsákmányuknak tekintették, Palota lakosságának tekintélyes részét pedig rabszíjra fűzve Budára hajtották s onnan hajókon Törökországba vitték. Feldúlták és kirabolták a ferencrendi kolostort is, s megölték a kor magyar költészetének kiemelkedő képviselőjét: Vásárhelyi Andrást és két rendtársát, Biai Pétert és Mocsolyai Andrást.⁶⁹

A királyi birtokká vált Palotát Szapolyai János 1537-ben a Podmaniczky testvéreknek, Jánosnak és Rafaelnek adományozta,⁷⁰ akik hamarosan Móré nyomdokaiba léptek, rablásaikkal, fosztogatásaikkal rettegésben tartották az egész környéket.

A törökök terjeszkedése után Palota végvárrá, a végvári harcok egy-egy szakaszában Dunántúl egyik főerősségévé vált. 1543-ban, amikor Fehérvár elesett, Palota alatt is megjelentek Szulejmán csapatai. Végigfosztogatták a környéket, s a vár ellen is támadást intéztek, de elfoglalni nem tudták. 1549-ben Veliszán bég ostromolta, de ő is kudarccal távozott. 1552-ben Veszprém is elesett, az egész környéken a török az úr, Palota azonban szinte magányos szigetként továbbra is tartotta magát, állta a meg-megújuló ostromokat.

Különösen legendás harcok színterévé vált leghíresebb kapitánya, Thury György idejében, 1559-1566 között. Történelmi művek és szépirodalmi alkotások egyaránt hirdetik ennek a kornak a dicsőségét.⁷¹ Palota volt a környező magyarság oltalmazója, védőbástyája, és a török kézen lévő szomszédos várak veszedelme. Ezért határozta el Arszlán budai pasa Palota elfoglalását és elpusztítását. 8000 emberrel és erős tüzérséggel vonult Palota ellen. 1566. június 5-én kezdte meg az ostromot, a maroknyi védősereg azonban hősiesen ellenállt. Romhalmaz a vár, a felmentő királyi sereg késik, Thury is úgy érzi, hogy az elcsigázott, sebesült katonákkal legfeljebb még egy rohamnak tud ellenállni, s Arszlán fel is készült már a döntő támadásra. A Bakony északi szélén portyázó előőrsei azonban a Győrből fáért küldött szekereket felmentő seregnek vélték s jelentették Arszlánnak, aki megijedt és az éj leple alatt elvonult Palotáról. A felmentő sereg csak három nappal később érkezett meg. Arszlán életével fizetett a kudarcáért, a szultán fejét vetette. Az ostrom után Thury lemondott a kapitányságról. Később Kanizsa, kapitánya lett, s ott halt hősi halált.

Thury György várkapitányról él - és az utóbbi időben mintha terjedőben lenne - Várpalotán egy tévhit: költőként, tudósként emlegetik, aki a harcok szünetében bibliafordítással foglalkozott. Mint annyi más tévedésnek, ennek is Singer Ábrahám helytörténeti füzete⁷² a forrása. Ő emeli Thuryt koszorús költővé és bibliafordítóvá: "Egy a hős a költővel, a költő a tudóssal, aki Wittenbergában tanul és kiválóan kedveli a héber nyelvet is. ... Feltehető, hogy a Wittenbergában az ő halála után 1598-ban megjelent Új Testamentum héber fordítása Palotán készült". Nehéz eldönteni, hogy tájékozatlansága, vagy rosszul értelmezett lokálpatriotizmusa-e a forrása ennek a valótlanságnak? Ismert ugyanis, hogy Thury kapitány nem járt iskolába, sem írni, sem olvasni nem tudott, s az is, hogy az irodalomtörténetben szereplő névrokona, életkorát tekintve legfeljebb unokája lehetett volna. Thury kapitány halála után pontosan negyed századdal kezdte prédikátori tanulmányait Wittenbergben, majd az 1600-as évek elején Heidelbergben folytatta. Ő valóban lefordította Wittenbergben görögről héberre Pál apostol leveleit, s az is igaz, hogy Thury kapitány halála után pontosan 30 évvel elnyerte Heidelbergben a "poeta laureatus", a koszorús költő címet. Mindennek a rég halott várkapitányra való átruházása azonban több, mint tájékozatlanság.

Az 1566. évi nagy ostrom után az erősen megrongált, hevenyészve helyreállított vár még évtizedekig betöltötte fontos feladatát: akadályozta a törökök portyázását, Nyugat felé való terjeszkedését. Különösen sokat szerepel a hadilevelezésben Pálffy Tamás kapitánysága idejében, aki 1573-1581-ig, Palotán bekövetkezett haláláig állt a vár élén.⁷³ Az ő neve és emlékezete nem él a mai palotai köztudatban, pedig méltó utóda volt Thury Györgynek. "Miként az, úgy ő is megtartotta nemzetének Palota várát, bár ez ugyancsak nehéz és folytonos küzdelembe került. Majdnem tíz évig állt a palotai őrség élén s ez idő alatt a török minden támadását sikerült visszavetnie, minden lesvetését elhárítania. Örök érdeme ez Pálffynak. Nemcsak Palota vártartománya, de az egész Dunántúl is mondhatatlan sokat köszönhet az ő éberségének és hősiességének" - írja Takáts Sándor. Bátor vitéz, kiváló bajvívó, katonáinak példát mutató, érdekeiket mindig határozottan képviselő parancsnok volt. Az ő nevéhez fűződik az elhanyagolt, düledező vár tatarozása, amelynek költségét jórészt saját pénzéből fedezte. Bár súlyos betegsége egyre jobban gyötörte, nem vált meg a palotai kapitányságtól. 1581. augusztus 20-án, alig 48 éves korában Palota kapitányaként halt meg korának egyik legnagyobb vitéze és legjobb lovasa. Szülőhelyén, a Pozsony megyei Bazin (szlovák nevén Pezinok) templomában helyezték örök nyugalomra. A templom falán ma is olvasható emléktáblája: "Palota vára a tanúja, mily sokszor mért csapást az ellenségre. Ifjúságától haláláig a hazájának szolgált. Sok magyart kiszabadított a török rabságból; soknak volt az üdvére. Tetteinek dicsősége örökké élni fog."

A törökök szemében állandóan tüskét jelentő Palota vára - a XVI. században sok kisebb támadásnak és hét ostromnak ellenállva - mindig magyar kézen maradt. 1593-ban azonban a nyolcadik ostrom szomorú fordulatot hozott a vár életében. A törökök nagy létszámú erősítést, egyes becslések szerint 100 000 katonát hoztak az országba. Ezek egy részével Szinán pasa elfoglalta Veszprémet, majd két nappal később Palota ellen vonult. 5000 emberrel és erős tüzérséggel érkezett a vár alá. Felszólította Ormándy Pétert, aki már Pálffy idejében is Palotán szolgált, 1583 óta pedig a vár kapitánya volt, hogy adja át a várat. Elutasító válasza után megkezdődött a rendkívül heves, négy napig tartó ostrom. A tüzérségi tűz már az első napon nagy károkat okozott, egymást érték a rohamok, de a védők hősiesen helytálltak. A negyedik napon azonban az ágyútűz ledöntötte az északi bástyákat, a várőrséget erősítő német katonák pedig fellázadtak, megtagadták a további harcot, így Ormándy kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni. Egyik hadnagyát küldte követségbe Szinán pasához, aki eskü alatt megígérte, hogy amennyiben átadják a várat, szabadon elvonulhatnak. Esküjét azonban nem tartotta meg, álnokul megrohanták a kivonulókat. A nőket és a gyermekeket lekaszabolták, a katonák pedig ádáz küzdelemben estek el, Ormándynak csak néhányad magával sikerült menekülnie.

1598-ban a volt palotai kapitány testvére, Pálffy Miklós ismét visszafoglalta, de 1605-ben már újból a töröké. 1614-ben megint a császári csapatok kezére került, s a Zichy család őse, Zichy Péter lett a kapitánya, akit erőszakos harácsolásai miatt jobban gyűlölt a környék népe, mint a törököt, s 1620-ban, amikor a vallási és népi szabadságot hirdető Bethlen Gábor csapatai megérkeztek Palotára, Zichyt elkergette a nép. 1624-ben azonban, amikor a nikolsburgi békében Bethlen visszaadta a várat a császáriaknak, megint Zichy lett a kapitány, aki zsarnoki önkénnyel uralkodott a környéken. 1628-1660-ig egyfolytában a török az úr Palotán, akkor ismét királyi kézre került, de 1669-ben már megint a töröké, és az is marad a végleges felszabadulásáig. Erre 1687. november 21-én került sor. Esterházy János 3000 főnyi lovas és gyalogos csapatával kezdte meg az ostromot, a török azonban fegyverszünetet kért és szabad elvonulásának fejében átadta a várat. Mindössze 68 fegyveres férfi volt Palotán és ezek családtagjai, 97 asszony és 39 gyermek, akiket Budára kísértek, majd onnan hajóval török területre szállítottak.

A végvári idők harcai sok dicsőséget hoztak, szép legendákat szültek, hírnevet szereztek Palotának, de nagy áldozatokat is követeltek. Elpusztultak, elnéptelenedtek a vár környékén lévő falvak, magáról Palotáról is nyugalmasabb vidékre menekült a polgári lakosság. Teljesen a várőrség vette át a várost, a régebbi sok szabadköltözködésű kézművesből 1573-ban már csak egy kovácsot és lakatost találtak az összeírók. Elpusztult Pét és Széhel, Inota is lakatlan pusztává vált. A földeket és a szőlőket a várőrség tagjai művelték, akik csak veszély idején húzódtak be a várba, egyébként kint laktak a környező házakban és gazdálkodtak, hogy megélhetésükhöz a legszükségesebb javakat előteremtsék. A határ nagy része parlagon hevert. A török kiűzése után tehát romokon és elvadult földeken kellett újrakezdeni az életet.

Téveszmék Palota régi nevéről

Néhány törökkori - főként német és török - iratban Palota nevét más-más formában írták, pl. Palotta, Palloda, Pallátha, Palata stb. Ebből egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy többször is változott a település neve. Az eltorzult változatok azonban csupán azt jelentik, hogy a magyarul nem beszélők minek értették a Palota szót és miként próbálták azt - néha fogyatékos írástudással - rögzíteni. Vagyis Palota neve mindig Palota volt.

A ma is közkézen forgó helytörténeti könyv⁷⁴ nyomán terjedt el, hogy a török időkben Vég-Palota volt a település neve. Ennek okáról, eredetéről szóló fejtegetését azonban ezzel a meglepő mondattal zárja a szerző: "A Vég előnév - ha csakugyan használták (K. I.) - a török világ megszűntével kezdte elveszteni az értelmét." Vagyis maga a szerző sem tud arról, hogy valóban használták ezt a nevet. Nem is tudhat, mert egyetlen török kori iratban sem fordul elő, ami azt igazolja, hogy soha nem is használták.

A legújabb névadási csodabogár, az Ópalota-Újpalota változat egy 1984-ben megjelent könyvben⁷⁵ látott napvilágot. Idézi I. Szulejmán (sic!) 1564. október 1-i rendeletét, amellyel megjutalmazta egyik vitézét, mert "Ópalota nevű hadivárból egyik hitetlent a lováról ledobva vitézül viselkedett." És máris kész az új elmélet: "Ópalota vára, minthogy előbb épült, mint Várpalota, ezért az első Palotát megkülönböztetésül Újpalotától, ismeretlen időtől kezdve Ópalotának nevezték. Ópalota vára ismeretlen körülmények között, a török hódoltság idején pusztult el..." Ahány megállapítás, annyi tévedés! A szerző még 1984-ben sem tudja, hogy nem az általa annak tartott épület volt Várpalotán az első palota, azt soha nem is nevezték Palotának, eleve nem nevezhették tehát - a város közepén álló palotától való megkülönböztetésül - Ópalotának sem. Amint szövegéből kiderül, erre nincs is semmi bizonyítéka, egyetlen iratban sem találkozott az Ópalota névvel, ezért aztán a történetírásban merőben szokatlanul érvel: "Ismeretlen időtől kezdve... ismeretlen körölmények között való megszűnéséig" nevezték Ópalotának. Vagyis soha! Vajon nem lehetséges, hogy a szerző egy távoli, másik Palota névváltozatát helyezte át Várpalotára? Az ettől mintegy 300 km-re lévő Bihar megyei Palota esetében ugyanis hosszú időn át hivatalosan is használatos volt az Ópalota-Újpalota név, még a múlt század végén is, bár az elsorvadt Ópalotát akkor már csak pusztaként említik Újpalota határában...

III. A TÖRÖKÖK KIŰZÉSÉTŐL A SZABADSÁGHARCIG

A török világ elmúltával Palota ismét gyors fejlődésnek indult. Az első lakosok a várőrség tagjai közül kerültek ki, de sokan visszajöttek a régi lakosok utódai közül is. A földesúr: Zichy István - aki még a török megszállás alatt, 1650-ben megkapta 16 000 forint lefizetése ellenében Palota várát a hozzá tartozó falvakkal és pusztákkal, amelyeket azonban csak most vehetett tényleges birtokba - telepeseket is hozatott. Egy 1696-ból való összeírás szerint a vár körül már 188 ház felépült. Ebből 70 a katonaság tagjaié volt, a többi pedig a vissza- illetve betelepülteké.⁷⁶ A letelepedés gyorsítása érdekében az uraság 1698-ban négy évre szóló szerződést kötött a vár katonáival és a vissza- illetve betelepültekkel, amelyben elismerte a lakosság régi kiváltságait.⁷⁷ Az újjáépülő Palota lakói tehát nem helyhez kötött örökös jobbágyok, hanem szabad menetelű mezővárosi polgárok voltak, ami jelentősen elősegítette gyarapodásukat. A fejlődés azonban hamarosan újból megszakadt, ismét nagy csapás érte a várost.

Rákóczi szabadságharca idején Palota népe az idegen elnyomók ellen harcoló kurucok oldalára állt. Heister generális csapatai már 1704 májusában megérkeztek Palotára, várát azonban nem tudták elfoglalni, de a lakóházakat kirabolták és felgyújtották. Heister Pét mezején ütötte fel szállását, s a környék falvainak kirablása és felgyújtása után innen vonult az előzően menlevéllel ellátott Veszprém elfoglalására és kirablására.⁷⁸ Erről az időről írja Szentsei György Siraloménekében; "De sehol nincs bátorságos lakásink, / Az erdőn széjjel gunnyókban nyomorgunk."

Az 1707-es dunántúli hadjárat idején Palota a kurucok egyik erőssége. Domokos Ferenc kuruc brigadéros gyalogezredének, amely Csíkvár (a mai Szabadbattyán) és a Sióvonal sáncait biztosította, Palota volt a székhelye. Rabutin császári tábornagy februári hadjárata során Simontornya sikertelen ostroma után meg sem merte támadni Palotát. Bottyán fővezér nagy gondot fordított a hadászati fontosságú Palota jó karban tartására, ahol lőporgyárat is létesíttetett. Mint 1707. június 17-i levelében írja: "Éjjel-nappal készíttetem Palotán... a puskaport".

1707. július 1-jén a labancok esztergomi, budai és fehérvári seregéből összevont mintegy ezer ember indult ágyúkkal felszerelve Palota ostromlására, de Domokos Ferenc kuruc brigadéros vezetésével a csekély számú őrség és a várba menekült lakosság sikeresen ellenállt az ostromnak. A házakat azonban bosszúból megint felgyújtották.⁷⁹ A palotai vár felszereltségét mutatja, hogy másokat is tudtak hadianyaggal segíteni. 1708-ban a simontornyai várba négy mázsa puskaport, kétszáz gránátot és egy láda ólomgolyót szállítottak.⁸⁰ 1709-ben a kurucok egyik súlyos vereségének a színtere lett Palota. Heister teljesen szétszórta Palotánál az előnyomulását megállítani akaró Esterházy Antal kuruc tábornok seregeit,⁸¹ s ezt követően, amint a kuruc versben olvashatjuk, "Palotán nem hajdú tart őrséget." A kuruc háború befejeztével a vár egy darabig még királyi erődítmény, de már elvesztette hadi jelentőségét. Megkezdődött a feudális társadalmi rend keretei között Palota polgári fejlődése.

A kuruc háború befejezése után 1711-ben a földesúr - ekkor már Zichy Imre és János - az ő érdekét is szolgáló újjáépítés és fejlődés gyorsítása érdekében újabb szerződést kötött a lakossággal,⁸² amelynek értelmében Palota lakói szerződéses és szabadmenetelű városiak, mentesek a dézsmától és a robottól, házaikat szabadon adhatják és vehetik, szabad a legeltetés, az épületnek és tüzelőnek való száraz fa szedése az erdőben. A földesúr a polgárok gyarapodásának láttán hamarosan megszegte a szerződést, szerette volna a lakosságot jobbágyi sorba szorítani. A teljes egységben ellenálló és határozottan fellépő polgárok azonban 1746-ban rákényszerítették a földesurat a harmadik szerződés megkötésére,⁸³ amely a réginél is több jogot adott a lakosságnak: a közigazgatás, a bíráskodás, az adó és az árenda szedése is a város hatáskörébe került.

A város igazgatását a bíró végezte, aki megbízatása idejére mentes volt minden szolgáltatástól. A bíró volt az összekötő az uraság és a polgárság között, ő vezette a város számadását, a lakók egymás közti ügyes-bajos dolgaiban a város tanácsával, illetve a város székén ő ítélkezett. A bíró közvetlen felettese az uraság tiszttartója volt, tőle kapta az uraság utasításait s neki számolt be azok végrehajtásáról. A tiszttartó hívta össze szükség esetén az úriszéket, s azon az úr megbízásából ő elnökölt. Az úr vérhatalmát jelképező akasztófa a várostól keletre, az Akasztóhegynek nevezett dombon állt. A tiszttartók közül különösen hírhedtté vált egy kegyetlen, népnyúzó német: Landgráf Ádám, aki ugyancsak német úrnőjével, Schmidegg Friderikával, Zichy János özvegyével könyörtelen intézkedéseket hozott a palotai polgárok elnyomására, kiváltságaik megszüntetésére.

Az ennek nyomán fakadt harc annyira kiélesedett, hogy 1769. július 2-án forradalmi hangulatú lázadás robbant ki, amelyben a város egész társadalma teljes egységben vett részt. Közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a földesúrnő elfogatta a város bíráját és tanácsának egyik tagját, akik a lakosság érdekeinek szószólói voltak. A határozottan fellépő polgárság kikényszerítette szabadon bocsátásukat, a földesúrnő azonban a megyéhez fordult és a megye segítségével a mozgalom egyik vezetőjét sikerült börtönbe vettetnie. A polgárok ekkor Mária Terézia királynőhöz fordultak panaszukkal, a földesúrnő viszont ennek megtorlásaként úriszék elé idézte a várost. A polgárok az úriszék előtt is egységesek maradtak, nem voltak hajlandók megnevezni és kiadni a mozgalom vezetőit, kijelentették, hogy teljes egységben határozták el cselekedeteiket. A földesúrnő által megnevezett tekintélyes polgárokat mégis deportálásra, tömlöcre, kényszermunkára és deresre ítélték. A királynő később a polgároknak adott igazat, örök érvényűnek nyilvánította az 1746-ban megkötött szerződést. Szabadságjogaikért azonban továbbra is harcolniuk kellett. Harcukban öntudatosan hivatkoztak arra, hogy ők a végváriak utódai, jogaik és kiváltságaik a szabad harcos rend régi kiváltságaiból erednek. Felháborodva tiltakoztak ellene, hogy a város polgárságát "subditusnak", alárendeltnek, vagy éppen jobbágynak nevezzék és tekintsék, mert ők "oppidánusok", szabad városlakók.⁸⁴

A lakosság legtekintélyesebb eleme az ipart űző népesség volt, amelyet a korabeli iratok "primores"-nek, legtekintélyesebbnek, legelőkelőbbnek neveznek.⁸⁵ Ezek alkották a népesség egyharmadát. Két-három vagy több szobás házakban laktak, mesterségüket céhekbe tömörülve folytatták, és a városi tanácsban az övék volt a vezető szerep. Ők voltak az élen a földesúrral folytatott harcokban. A kézműipar nagyarányú fejlődését mutatja, hogy míg 1715-ben csak 26 iparos élt Palotán, 1759-ben már 116, az 1828-as összeíráskor pedig 275 céhen belüli és 26 egyéb, összesen tehát 301. Legtöbben voltak a csapók, szám szerint 42-en, s őket tekintették a megye leggazdagabb iparosainak. Külön városrészben éltek; az akkori Kis és Vadkerti utcában csak csapók laktak, a mai Kossuth utcának pedig a neve is Csapó utca volt. Főként fekete és szürke szűranyagot valamint szürke posztót készítettek. A palotai és a péti vizek mellett álltak mesterségük elengedhetetlen kellékei, a kallómalmok, ahol az anyagot "kallatták". Hírükre jellemző, hogy még a távoli Gyöngyös kiöregedő csapóinak pótlására is szerettek volna Palotáról mesterlegényeket kapni.⁸⁶ A csapók után létszámukat tekintve a fazekasok, bognárok, vargák, szűrszabók, csizmadiák és a takácsok következtek a sorban, de rajtuk kívül a kovácstól a fuvolakészítőig jóformán minden iparágnak több képviselője volt. Távoli vidékeken ismertek voltak a vásározó palotai iparosok, és Palotára is nagy környékről jártak a vevők.

A második réteget azok a parasztok képezték, akik saját házukban laktak, de ezek is két csoportra oszlottak. Voltak a "gazdák", akik igásállatokkal rendelkeztek, és voltak az igavonóval nem rendelkező, de saját házukban lakó "gyalogparasztok". Ez a réteg már jobban ki volt szolgáltatva a földesúrnak, mint az iparosok. A harmadik rétegbe tartoztak a zsellérek, a "lakók", akiknek nem volt saját házuk, hanem a módosabb iparosok és gazdák házaiban laktak, s az úr földjein vagy a polgároknál dolgoztak, sőt távolabbi vidékekre is eljártak aratni és egyéb részes munkára.

Az urasággal folytatott hosszú harcban olyan jogokat vívott ki magának a lakosság, amilyennel Veszprém megyében rajtuk kívül csak a pápaiak rendelkeztek. Évi árendát fizettek, teljes dézsmamentességet élveztek, szőlőjük után nem járt hegyvám, a vadászati roboton kívül más robotot nem kellett teljesíteniük, a tanácsot maguk választották, a polgárok dolgaiban a város széke önállóan ítélkezett, helyet kaptak az úriszékben, és ott egy szavazattal rendelkeztek. Érthető tehát, hogy a kiváltságokkal rendelkező városban rohamosan növekedett a lakosság száma és a gazdasági élet is fellendült. 1715-ben még csak 125 család élt a városban, ebből 105 a saját házában, 20 pedig házatlan zsellér volt. 1785-ben viszont 650 házban már 889 családot, 3971 lelket írtak össze,⁸⁷ s ez a szám néhány évtized alatt csaknem megkétszereződött.

A gyors ütemben növekvő népesség eltartásához hamarosan kicsinek bizonyult a határ, az igényekhez mérten. kevés volt a megművelhető föld, az állatok számára pedig a legelő és a rét. A török idők után Palotához tartozó puszták is benépesültek időközben, onnan kiszorultak a palotaiak, mert az uraságnak az ottani lakosság érdekeit is figyelembe kellett vennie. Amint a város régi jegyzőkönyveinek egyikében olvasható: "legelő mezeje oly csekély és szoros, hogy igenesebben szólván éppen semminek lehet mondani."⁸⁸ Ennek kettős következménye lett. Egyrészt: nagy vagyoni különbségek alakultak ki a parasztságon belül. Azok, akiknek elegendő földjük és igájuk volt, és ki tudták használni a megnövekedett értékesítési lehetőségeket, vagyonosodtak, módos gazdákká váltak, s ezzel egyidőben ugrásszerűen megnőtt a kevés, vagy semmi földdel nem rendelkező, más házában lakó, bér- és részesmunkára kényszerülő zsellérek száma. Másrészt: rákényszerült a lakosság, hogy a művelhető föld területét növelje. A terület növelése érdekében már régtől fogva próbáltak művelhető földet hódítani az erdőből és a Sárrét mocsarából. Így jöttek létre az erdő bokrainak, fáinak kiirtásával művelhetővé tett "irtás" földek, és a Sárrét mocsaraiból kiszárított kisebb darabok, a "nyilasok". Ezeket azonban - főként tavaszi időben - újból elöntötte a víz, hiszen a Sárrét valójában nem rét volt, hanem Fehérvártól Berhidáig húzódó ősi láp- és mocsárvilág, jelentős része egész évén át víz alatt állt, amelyen ladikkal közlekedtek a pákászok. Olyan volt a zsombékos rét, hogy - amint egy régi jegyzőkönyvi vallomásban olvasható - "ha pedig marha belé ment, ritkán jött ki maga erejével".

Ezért a nyilasok szárítgatása helyett gyökeresebb megoldásra volt szükség. Megkezdődött a Sárrét lecsapolása, amelyben a kezdeményezés érdeme a palotaiaké, a megvalósítás azonban már nagy közös összefogás eredménye. Fejér és Veszprém megye 1763-ban megbízta Bőhm Ferenc vízépítő mérnököt, hogy készítse el a Sárrét szabályozásának tervét.⁸⁹ Ez a terv lett az alapja a Sárrét és a Sárvíz későbbi rendezésének, amelynek első lépéseként a palotai határt érintő szakaszt rendezték az 1770-es évek elején. A lecsapolás eredményeként a halak, csíkok és vadmadarak birodalma szántófölddé és kaszálóvá vált, Palota határában 1098 katasztrális holddal növekedett a mezőgazdaságilag hasznosítható föld.⁹⁰

A XVIII. század végére kialakult az 1900-as évek első feléből ismert városkép, amelynek jellegzetes pontja lett az 1722-27 között épült Zichy kastély és a három templom. Egy 1805-ben készült térkép szerint Palota beépített területe, az utcák és a terek fekvése lényegében ugyanolyan volt, mint a felszabadulás idején. Az Alsóvárost és a Felsővárost már akkor is így hívták, a Fürdőkút, Kikeri-tó, Kopasz-Hallgató, Szép-hegy, Józan-hegy stb. elnevezés is használatos volt.⁹¹

Az 1828. évi összeírásból ismerjük a lakosság összetételét is.⁹² Az 53 nemes családon kívül, akikre ez az összeírás nem terjedt ki, 722 házban 992 család élt. Ebből 1 gyógyszerész, 301 iparos, akik 37 fajta ipart folytattak, 51 urasági konvenciós alkalmazott, 53 kereskedő és boltos, 13 egyéb (postamester, tanító, stb.) és 593 földművelő. Az összeírást követő évtizedekben érte el a város fejlődése csúcspontját, lakosságának száma is ekkor volt a legnagyobb: 6505 fő,⁹³ ugyanannyi, mint pl. Kaposváré.

A művelődési életről kevés adatunk maradt. Tudjuk azonban, hogy az 1700-as évek első felében mindhárom egyház: a katolikus, az evangélikus és a református is tartott fenn iskolát, sőt a század közepén már az izraelita felekezetnek is volt tanítója. A felsőbb iskolákat fenntartó városokéhoz hasonló szellemi élet nyomait azonban hiába keressük. Amit találunk, az elsősorban a felvilágosodás szellemében működő Hrabovszky György evangélikus és Naszályi János református lelkész nevéhez fűződik. Mindketten több tudományos és irodalmi mű alkotói, s emellett a művelődési lehetőségek fejlesztésében is fáradoztak. Ilyen szempontból főként Hrabovszky György működése volt jelentős. Iskolareformja, középiskola alapítási kísérlete, s az általa szervezett palotai árvaház 1793-ban kelt alapítólevele és alapszabálya érdekes és értékes dokumentumai Palota művelődéstörténetének.⁹⁴

Említést érdemel Probszt János zeneszerző tíz éves palotai működése is, melynek eredményeként 1849-től 30 tagú énekkara volt a városnak.⁹⁵

Petőfinek Veszprém megyében - Pápa mellett - Várpalotával volt a legjelentősebb kapcsolata. Átutazóban többször is járt itt, 1845-1848-ig pedig, amikor minden más kapcsolata megszakadt a megyével, ide családi kötelék fűzte. 1845-ben, amikor az öreg Petrovics belebukott minden vállalkozásába és végleg felhagyott az üzlettel, István fia Várpalotára került mészároslegénynek. Nem véletlenül vetődött ide. Ismerőshöz, sőt vőjelöltként jött a Fülöpszállásról Várpalotára került Fábri József mészároshoz, akinek Erzsébet lányát még a bölcsőben eljegyezte számára az apja. A két testvér ebben az időben is tartotta a kapcsolatot. Sándor anyagilag is támogatta öccsét, s még olvasmányairól is ő gondoskodott. Személyes találkozásaikról is vannak adatok, legjelentősebb volt ezek közül az 1848. március 3-7-i, amikor Petőfi feleségével együtt István öccsénél volt látogatóban. Látogatásuknak a párizsi forradalom híre vetett véget. Ahogy írta: "Egy Pesttől távol eső... fogadóban lepte, rohanta meg a hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. ... Nyakrafőre siettem a fővárosba." Valószínű, hogy a palotai fogadóban történt a nevezetes eset.⁹⁶

IV. 1848-1945. A MEZŐVÁROSI KIVÁLTSÁGOK MEGSZŰNÉSÉTŐL
A FELSZABADULÁSIG

Az 1848-as forradalom után a jobbágyfelszabadítással Palota elvesztette oppidium jellegét, mezővárosi rangját és az ezzel járó kiváltságokat. Igaz, hogy tíz évvel később, 1858-ban ismét városi rangra emelkedett, majd 1861-70 között járási székhelyként is szerepelt, de az újból felvett városi rang nem pótolta az elvesztett kiváltságokat. A város gazdasági életében vezető szerepet vivő céhrendszert is megrázkódtatások érték. Már a forradalmi kormány 1848. június 9-én kelt rendelete erősen gyengítette a céhek feudális jogait, biztosította a céhen kívüliek számára is a szabad iparűzés lehetőségét, majd 1860-ban tovább korlátozták tevékenységüket, 1870-ben pedig meg is szüntette őket a törvény. A kiváltságok elvesztése mellett a gazdaságilag legerősebb réteget ért megrázkódtatásokat az is fokozta, hogy Palota, amely addig ipari és kereskedelmi központ volt, a vasutak kiépítése után félreeső hellyé vált, nehezebben volt megközelíthető, mint a közeli megyeszékhelyek. Ennek hatása hamarosan meg is mutatkozott.

A városi bizottmány jegyzőkönyvei és pénzügyi adatai nagyon vigasztalan képet adnak a város helyzetéről. Nemcsak a fejlődés állt meg, hanem nagyarányú hanyatlás is következett. A kapitalista fejlődés megindulása után sorvadásnak indult a régi híres kézműipar. A vásározó palotai iparosok és kereskedők a megváltozott viszonyok között nem tudták állni a versenyt a jobb közlekedési viszonyokkal rendelkező Fehérvárral és Veszprémmel A lakosság sem az iparban, sem a mezőgazdaságban nem talált megélhetést, és megkezdődött a nagy arányú elvándorlás. Egész utcák lakatlanná váltak, s akik maradtak, azok is nagy szegénységben éltek. Amint a városi bizottmány 1866. október 26-i jegyzőkönyvében olvashatjuk: "A jelen sanyaru időben a népnek alig van megevő kenyere." Nem tudták fizetni az adót, behajtására katonaságot akartak Palotára vezényelni. Megyei kölcsönt kaptak a nyomor enyhítésére, de azt sem tudták visszafizetni. Megszűnt a városi rang is. A század elején még jómódú mezőváros - amely az 1870-es évek eleje óta hivatalosan a Várpalota nevet kapta - szegényes faluvá vált, és lakosságának csaknem egyharmadát elvesztette.

Amit a kiegyezés körüli időkből fejlődésként tarthatunk számon, az Waldstein János (Nagymegyer, 1809. aug. 21. - Bécs, 1876. jún. 3.) nevéhez fűződik. Ifjú korától kezdve Széchenyi barátja és eszmetársa volt. Ő a kísérője az Al-Duna szabályozását megelőző utazásában, Széchenyi ajánló levelével tanulmányozta az angol gazdasági életet, és az ő példája nyomán szabályozta a Csallóközi Duna-ágat.⁹⁷ Tevékeny szerepe volt az ország közéletében, elsősorban a tudományos és a művészeti életben. A jog- és a bölcsészettudomány doktora, régész, kritikus, nemzetgazdász, számos jogi mű szerzője. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja, az Országos Képzőművészeti Bizottság elnöke. Zichy Teréziával való házasságkötése révén lett palotai birtokos. Ybl Miklós tervei szerint ő építtette újjá az 1860-ban leégett kastélyt, könyvtárral, képtárral és régiségtárral gyarapította, ő készíttette a ma is látható freskókat. A betegek bentlakásos gyógyítására ispotályt létesített, amelynek épülete jelenleg is áll. Az iskolai oktatás javítására felesége nevében 1876-ban megalapította a mai 2. sz. Általános Iskola elődjét, a Paulai Szent Vince zárdaiskolát.⁹⁸ Bár Bécsben érte a váratlan halál, végakaratának megfelelően Várpalotán helyezték örök nyugalomra, kriptája jelenleg is egyik becses emlékhelye a palotai temetőnek.

Az elsorvadt kézműipar helyett a kapitalista fejlődés hosszú évtizedekig nem hozta meg Várpalotának a korszerű iparosodás és ezzel a fejlődés lehetőségeit. Erre az időre esik azonban a település egész jövőjét meghatározó esemény: a palotai szén felfedezése és a bányászat megkezdése.

Mikor kezdődött a bányászat?

A helytörténeti irodalomban és ennek nyomán a köztudatban 1876 terjedt el a bányászat kezdetének éveként, sőt a bánya megnyitásának 100. évfordulóján rendezett ünnepségeket is 1976-ban tartották. Ennek az évszámnak azonban a legcsekélyebb történelmi hitele sincs. Vagy sajtóhiba, vagy elírás, vagy emlékezetének zavara következtében Singer Ábrahám 1921-ben megjelent füzetében szerepel először az 1876-os évszám. A zsidó hitélet egyik problémájához kapcsolódva ezt írja: "Sztáray gróf idejére esik 1876-ban a helybeli kőszénbánya megnyitása. ... Sztáray Antal eddig hiábavaló tapogatózása után most már az én útmutatásomra a "Szénhely" mellett és vidékén kezdette meg a fúrásokat. A kísérlet bevált, ott nyitották meg először a szénbányát is."⁹⁹

Legközelebb 1931-ben fordult elő 1876 említése, amikor Singerre hivatkozva Faller Jenő ezt írta: "A sok hányattatáson átesett várpalotai szénbányászatot hosszabb, csaknem két évig tartó kutatás után gróf Sztáray Antal kezdte meg 1876-ban. E kezdetleges bányászatra vonatkozó följegyzéseink hiányzanak."¹⁰⁰

Singer is, Faller is önmaga cáfolta meg 1876-ot, amikor hiábavaló tapogatásról, Sztáray hosszabb, csaknem két évig tartó kutatásairól írnak. Sztáray ugyanis nagybátyjának, Waldstein Jánosnak 1876 júniusában bekövetkezett halála után az ő örököseként lett várpalotai birtokos. Tehát legkorábban 1876 második felében kezdhette volna meg a "hiábavaló tapogatást" és a két évig tartó kutatást, ami eleve kizárja a bánya 1876-ban való megnyitását.

Kizárják ezt a korabeli hiteles iratok is: a/ Az Országos Bányakapitányság 1886. szeptember 17-én engedélyezte a palotai bánya megnyitását; b/ Sztáray megbízásából a kor neves geológusa, Hantken Miksa 1887-ben vizsgálta a megnyíló bányát és adott arról szakszerű véleményt; c/ A szén felfedezéséről, a bánya megnyitásáról és kezdeti munkájáról egy korabelinek tekinthető könyvben találjuk az első leírást: "A Veszprémvármegyében a m. kir. államvasutak székesfehérvár-grázi vonalán fekvő várpalotai lignitszénbányászat gróf Zichy Gábor örököseinek a tulajdona, s 1887 óta létezik 15 bányamértékkel és 5 határközzel 729 434 m² kiterjedésben. Az uradalom akkori tulajdonosa, gróf Sztáray Antal, 1886-ban fúrások által a szénfekvet létezéséről meggyőződvén, 1887-ben a 30 m. mélységű Antal-aknával feltárta."¹⁰¹

A hitelesnek tekinthető források tehát egyértelműen azt igazolják, hogy a szénmezőt az 1886. évi fúrások alkalmával fedezték fel, ennek alapján kérte és kapta meg Sztáray 1886. szeptember 17-én a bányanyitási engedélyt, és 1887-ben kezdődött meg az első aknában a termelés.

Egyáltalán nem csökkenti a palotai bánya jelentőségét és a település fejlődésében betöltött szerepét, ha a légből kapott, valótlan adat helyett 1886-ot tekintjük a bányászat kezdetének éveként.

A szén felfedezése és a bányászat megkezdése a lakosság helyzetén nem sokat változtatott, mert kevés embernek adott munkalehetőséget. Az első években a kitermelt szén mindössze 50 vagon volt, ami a századfordulóig lassanként 110 vagonra emelkedett. Ennek kétharmadát tégla- és mészégetésre, a többit házi tüzelésre és cséplés idején a gőzgépek fűtésére használták. Még a századfordulón is csak 144-en dolgoztak a bányában. A. munkaidő reggel 6-tól este 6-ig tartott. A munkások részint szakmányban, részint napszámbérben dolgoztak.

A vájárok némileg kiváltságos helyzetben voltak, mert fizetésükön kívül ingyen lakást, veteményes kertet és tüzelőt is kaptak. Említésre érdemes, hogy 1893-ban megalakult a bányászok Betegsegélyző Egyesülete, amelynek fenntartásához a bányászok keresetük 3 %-ával járultak hozzá, az uradalmi bányapénztár pedig a munkások által befizetett összeg egynegyedével.¹⁰²

Az 1900-as évek elejétől már számottevő fejlődés tapasztalható. 1903-ban nagyobb beruházások kezdődtek, kialakult a vasútállomás melletti ipartelep, s ez némi fejlődést hozott.¹⁰³ Megépült az erőmű, a szénosztályozó, az iparvasút, a téglagyár és a mészégető, s ezek szénigényének kielégítése növekvő termelést kívánt. Az 1910. évi népszámláláskor már 443 dolgozója volt a bányának. Ugyanakkor az iparban foglalkoztatottak száma összesen 1400 fő, vagyis az ipari népesség zömét még a kisiparosok és alkalmazottaik alkották.

Lényegesebb változást és fejlődést a következő két évtized sem hozott. Az első világháborút követő szénhiány idején volt ugyan néhány éves fellendülés, de 1925-től kezdve ismét a pangás évei következtek. Az iparban foglalkoztatottak száma fokozatosan csökkent, az 1910. évi 1400 fővel szemben az 1930. évi népszámláláskor már csak 1000 fő.

A sokat emlegetett Ferenc József-i "boldog békeidők" Palota számára a hanyatlás, a sorvadás évtizedei voltak, s ez a folyamat folytatódott a világháború alatt és a Horthy-korszakban is. Nem volt elhelyezkedési és kereseti lehetőség, amely előrelendíthette volna a fejlődést. Jól jellemzi a helyzetet egy statisztikai adat: a lakosság lélekszáma még 1930-ban is 1061 fővel volt kevesebb, mint egy évszázaddal korábban.

Az 1930-as évek elején azonban a palotai szénnek köszönhetően nagyarányú változás kezdődött. 1928-ban megkezdte működését a Fűzfői Gyártelep, amely jelentős fogyasztója lett a palotai szénnek. Majd az itteni szénre alapozva Palota határában felépítették és 1932-ben üzembe helyezték a Péti Nitrogénműveket.¹⁰⁴ Ennek hatására fellendült a bányászat, s az iparban foglalkoztatottak száma tíz év alatt csaknem megháromszorozódott, 1941-re 2800-ra emelkedett; megszűnt tehát a korábbi nyomasztó munkanélküliség.¹⁰⁵

A mezőgazdaság is csak tengődött a hanyatlás, a sorvadás évtizedei alatt, annak ellenére, hogy a nagybirtokrendszer Várpalotán már a XIX. század végén megszűnt. A XX. század első évtizedeiben csupán két olyan birtok volt, amely elérte a 100 holdat, az 50-100 hold közötti is csak 13, ezek többsége is a különböző közületek tulajdonában. Magánkézben lévő nagyobb birtok tehát jóformán nem is volt. Ezzel szemben a gazdaságoknak több, mint 80 %-a 10 hold alatti kis- és törpebirtok, amely a gyenge minőségű palotai földön még fejlett belterjes gazdálkodás mellett sem biztosította volna egy-egy család megélhetését, ha nem lettek volna egyéb kereseti források, mint pl. a fuvarozás, az erdei munka, az ipari és a tűzifa értékesítése, az égetett mész árusítása távoli falvakban stb.¹⁰⁶

A népszámlálási adatok arról tanúskodnak, hogy a parasztságon belül jelentősen nőtt az agrárproletárok aránya. 1910-ben a parasztság 39,4 %-a volt teljesen nincstelen gazdasági cseléd, gazdasági munkás és napszámos, s annak ellenére, hogy a péti gyár megépülése és a bányászat ezzel egyidőben történő fellendülése a 30-as években lehetőséget adott a mezőgazdasági munkaerőfelesleg egy részének az iparban és a bányászatban való elhelyezkedésre, az 1941-es népszámláláskor a parasztságnak már 45,2 %-a, csaknem fele nincstelen agrárproletár. Mellettük az ugyancsak bérmunkára szoruló 5 holdon aluli törpebirtokosok aránya a legnagyobb, 14,8 %, vagyis az a réteg, amely saját földjén már eleve nem találhatta meg a megélhetését, kereken 60 %-át tette ki a parasztságnak.

A nagyipar kialakulását és a szénbányászat fejlődését - a helybeli lakosság jelentős részének átrétegződése mellett - nagyarányú bevándorlás követte. A lakosság száma, amely 1930-ban még csak 5444 fő, 1061-gyel kevesebb, mint nyolc évtizeddel korábban, az 1930-as években ugrásszerűen emelkedett, 1941-ben már 8807 fő. A csaknem egy évszázadig tartó sorvadás és pangás tehát megszűnt. Az iparosodás és a hamarosan bekövetkező háborús konjunktúra hatására pezsgőbb lett az élet, javultak a megélhetési lehetőségek. A kor társadalmi korlátainak és osztályviszonyainak keretei között a szociális és kulturális helyzet változásának a jelei is felfedezhetők. Péten a nitrogénművek mellett korszerű lakótelep és munkásotthon épült, Várpalotán az országban elsőként indult meg a vájárok rendszeres képzése, a bányászok részére kedvezményes családi ház építési akciót szerveztek, megépült a Jó Szerencsét Olvasókör és a strandfürdő, polgári iskola létesült stb.¹⁰⁷

A korábbi évtizedekhez viszonyítva mindez jelentős fejlődés, a megoldásra váró nagy feladathoz képest azonban csak toldozgatás-foltozgatás, amely a munkások és szegényparasztok társadalmi helyzetében nem hozott érdemi változást.

Hiányos lenne a századfordulóról és a század első évtizedeiről szóló kép, ha nem esne szó a magyar szellemi élet néhány Várpalotához kötődő kiválóságáról. Itt született és gyerekeskedett a múlt század utolsó évtizedeinek egyik legkiválóbb operaénekese: Ney Dávid (Várpalota, 1842 - 1905, Budapest), akinek emlékét a város és városkörnyék énekkarainak részvételével évről-évre megrendezett Ney Dávid hangversenyek őrzik.

Várpalotán született Bán Aladár (Várpalota, 1871 - 1960, Győr) költő, műfordító, irodalomtörténész, néprajztudós; itt töltötte ifjú éveit, itt kezdett verselni és később is sokáig ez jelentette számára az otthont. A finnugor néprajz, népköltészet és irodalom kutatása és ismertetése állt élete középpontjában. Fő műve az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg magyarra fordítása. Irodalmi hagyatékát a várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár őrzi. Születésének 100. évfordulóján a Magyar Néprajzi Társaság, amelynek hosszú ideig főtitkára volt, Várpalotán tartott ünnepség és két napos tudományos tanácskozás keretében emlékezett életére és munkásságára. 1988. április 21-e óta róla van elnevezve a város egyik legnagyobb általános iskolája.

Krúdy Gyulát (Nyíregyháza, 1878 - 1933, Budapest) prózairodalmunk egyik legkiemelkedőbb egyéniségét is családi kötelék fűzte Várpalotához. Palotai volt a nagyanyja, itt született az édesapja, és ő is gyakran időzött Várpalotán gyermekként és felnőttként is, sőt egyik írása arra enged következtetni, hogy egy ideig elemi iskolába is itt járt. A régi Várpalota, annak hangulata, romantikája, különös emberei, a hajdani Loncsos szőlőhegy présházai, a várostól már távolra szökött Bakony sudár fái sejtelmes zúgásukkal, makkoltató kanászaikkal, betyártörténeteikkel és varázsukkal a Krúdy-regények és elbeszélések egész sorában élnek tovább. Méltán tekinthetjük a legpalotaibb írónak és Várpalota legnagyobb írójának. Domborműve és emléktáblája van a városban, s az ő nevét viseli a városi könyvtár is.

Számottevő munkásmozgalmi tevékenység az osztályellentétek növekedése ellenére sem alakult ki Várpalotán. Már 1906-tól nyomon követhetők ugyan a szocialista mozgalom szervezkedési kísérletei, komolyabb eredményei azonban csak 1917-től, a nagy októberi szocialista forradalom hírének ideérkezésétől a Tanácsköztársaság leveréséig terjedő időben voltak. Előtte és utána a várpalotai munkásságnak nem sikerült legális szervezeti keretet biztosítania harcaihoz. A szociáldemokrata pártnak nem volt helyi szervezete. A szakszervezet többször megalakult, de nem tudott tartósan meggyökeresedni, mindannyiszor fel is oszlott. Ennek ellenére is volt azonban kapcsolata a palotai munkásságnak a mozgalommal, amit mindennél jobban bizonyítanak az 1920-as évek sztrájkmozgalmai, amelyeknek egy része helyi kezdeményezésre, másik része pedig az országos megmozdulásokkal összhangban történt.

Az 1920-as évek sztrájkmozgalmainak az 1930-1944-ig terjedő időben nem volt folytatása. Ennek többféle oka volt. A régebbi megmozdulások vezetőit elüldözték Várpalotáról, vagy jó állásokkal lekenyerezték. Közrejátszott az is, hogy a környékbeli üzemek (Pét, Fűzfő) megindulása és a bányászat fellendülése átmenetileg jobb elhelyezkedési és kereseti lehetőséget teremtett. A legfőbb ok azonban a munkásmozgalomra nehezedő hatósági és ideológiai nyomás volt. A csendőrség fokozta a baloldali elemek ellenőrzését, és a bánya valamint Pét hadiüzemmé nyilvánítása után csatlakozott hozzá a széleskörű besúgó hálózattal rendelkező üzemi katonai parancsnokság.¹⁰⁸ Ideológiai téren sokat rombolt Várpalotán az 1936-tól működő és élénk tevékenységet kifejtő Nyilaskeresztes Párt, amely szociális demagógiájával a kispolgári rétegeken kívül a munkások közül is sokakat megtévesztett. Ha mindehhez a Horthy-rendszert képviselő közigazgatási és üzemi vezetés hatását is hozzászámítjuk, magyarázatot kapunk arra, hogy a felszabadulást megelőző években miért nem tudott kibontakozni Várpalotán erős és szervezett baloldali mozgalom.

Még rosszabbá vált a helyzet az 1944. március 19-i német megszállás, majd a nyilasok október 15-i uralomra kerülése után. Június elején összegyűjtötték és a gettóvá kijelölt zsinagógába zárták Várpalota és a szomszéd falvak 260 zsidó vallású lakosát, majd két hónap múlva haláltáborba szállították őket, néhány kivételével valamennyiük odaveszett. Június 14-én érte a települést az első nagy amerikai légitámadás. Délelőtt 11 órakor mintegy 30 Liberátor típusú amerikai bombázó nyolcezer méter magasságból kb. 1470 bombát dobott a Péti Nitrogénművekre. Az alig 5 percig tartó bombatámadás következtében a Nitrogénművek összes üzemrésze megsemmisült, s a keletkezett tűzvész tetőzte a pusztulást. A bombázás embervesztesége 40-42 halott volt. Egy hónappal később, július 14-én az amerikai légierő újabb hatalmas támadást hajtott végre a Nitrogénművek ellen. Délelőtt 10 órakor ismeretlen számú nehézbombázó 500 kg súlyú rombolóbombákat dobott a részben már helyreállított üzemre. A légvédelem 3 amerikai gépet lelőtt.

A nyilasok hatalomra jutása után a csendőrök és a fegyveres pártszolgálatosok valóságos rémuralmat teremtettek. Mindenkit megfigyelés alatt tartottak, aki számukra nem volt teljesen megbízható. Különösen nehézzé vált a helyzet decemberben, amikor a hadszíntér Várpalota közelébe került. A felszabadító szovjet csapatok karácsonykor 5-6 km-re megközelítették a várost, december 29-én már Ősit is elfoglalták. November végétől kezdve szinte naponta támadta 2- 3 szovjet repülőgép Várpalotát. December 20-án egy szovjet gép két bombát dobott le, s az egyik romba döntötte a mozi épületét, amelyben a német katonák számára volt vetítés. Százharmincöt halottat emeltek ki a romok alól.

A német csapatok, amelyek hónapokon át innen intézték támadásaikat a már felszabadult területek ellen, a végsőkig tartani akarták a stratégiailag és gazdaságilag fontos Várpalotát. Az állandó harc és bombázások miatt a lakosság folytonos rettegésben élt, a bányába és szőlőhegyi pincékbe menekült. Január 29-én a székesfehérvári menekültek tömegesen özönlöttek Várpalotára, többségük azonban tovább vonult Nyugat felé.

Február végén az ország egyik legnagyobb tömegmészárlását hajtották végre Várpalotán. A székesfehérvári nyilasok egyik vezetőjétől a várpalotai fegyveres pártszolgálatosok utasítást kaptak, hogy a "hazaárulónak" nyilvánított fehérvári cigányokat kísérjék Várpalotára és végezzék ki őket. Két teherautóval mintegy 100-120 embert hoztak a községbe és ezekhez összeszedtek kb. 25-30 helybeli cigányt. Másnap a férfiakat kihajtották a Grábler-tó melletti akácásba, ahol gödröt ásattak velük. Amikor ezzel elkészültek, a gödör szélére állítva lelövöldözték őket. Majd 15-20 fős csoportokban kiterelték a többieket, s ugyanígy végeztek velük is. Két nő - az egyikük nyolc lövéssel a testében - élte túl a borzalmakat. Éjszaka kimásztak a gödörből és sikerült elmenekülniük. Népbírósági vallomásuk döbbenetes dokumentum a szörnyű napok embertelenségéről.¹⁰⁹ A tömegsírt azóta ellepte a Grábler-tó vize. A mártírok nevét nem őrzi se emlékmű, se emléktábla. A víz után lassanként a feledés homálya is ellepi sírjukat.

Március 15-én, meggyalázva nemzeti hagyományaink egyik legszebb napját, ünnepeltek, több száz embert tereltek össze a mostani Szabadság téren.

Március 16-án az éjszakai órákban újabb súlyos szovjet légitámadás volt, utána mintegy 80 személy összeroncsolt holttestét emelték ki a romok alól.

A község addig nagyhangú vezetői március 19-én a községháza légoltalmi pincéjében barna színes ceruzával írt jegyzőkönyv tanúsága szerint felosztották egymás közt a község pénzét. Akkor, amikor az átlagos tisztviselő havi fizetése 300 pengő volt, a községi főjegyző 68 000, a néhány nappal előbb még végső győzelemről szónokló nyilas tanító pedig 44 000 pengőt vágott zsebre és szöktek, végső harc helyett mentették az irhájukat.¹¹⁰

Az elkeseredetten védekező németek a Mezőföld irányából várták a szovjet csapatok támadását, védelmi állásaikat is ennek megfelelően építették ki. A szovjet csapatok azonban Székesfehérvár megkerülésével előretörtek Mór felé, s a 6. gárda harckocsi hadsereg 5. gárda harckocsi hadtestének egységei a Bakonyon keresztül, Isztimér, Guttamási felől indították meg támadásukat Várpalota irányába. A 6. gárda harckocsijait a 9. gárda hadsereg egységei követték. Március 19-én estig Bakonykúti vonaláig jutottak előre és megkezdték a harcot Inotáért, amelyet március 20-án szabadítottak fel. Másnap reggel kezdődött meg a küzdelem Várpalotáért. A 6. gárdahadsereg 5. gárda hadtest 37. gárda lövész hadtestének 98. lövész hadosztálya nyolc órás súlyos utcai harc után március 21-én 17 órára szabadította fel Várpalotát, az 5. gárda harckocsi hadtest 22. harckocsi dandára pedig a kővetkező napon, március 22-én hajnalban Pétfürdőről űzte ki a már csak utóvédharcot folytató németeket.¹¹¹

V. ÚJ VÁROS SZÜLETIK

A harcok elcsendesedésével az óvóhelyekről, a pincékből és a bányából előbúvó lakosságot szörnyű látvány fogadta. Várpalota Veszprém megye, sőt az egész ország legtöbbet szenvedett, legjobban elpusztult helységei közé tartozott. Az épületeknek 71 %-a romokban hevert, kiégett vagy összedőlt. Omladék, füstölgő rom, állati és emberi hullák hevertek mindenütt. A lakosság háborús vesztesége is jelentős volt. A halottak pontos száma sem a községi, sem az egyházi halotti anyakönyvekből nem állapítható meg, mert vezetésük hosszabb-rövidebb ideig szünetelt. A legmegbízhatóbb adat a veszprémi járás főszolgabírójának a főispánhoz küldött jelentésében található, mely szerint Várpalotán a bombázások és harcok következtében 511-en meghaltak, 186-an pedig megsebesültek.¹¹² Ez némileg erősíti a helyi visszaemlékezők becsléseit, akik mintegy 800 főre teszik a lakosság veszteségét, a közvélemény ugyanis a fronton vagy a fogságban meghaltakat is a háború áldozataként tartja számon. Nagy gondot jelentett a sebesültek és a betegek ellátása, mert nem volt orvos és gyógyszertár, az üzletek romosan, kifosztva álltak, nem volt sem élelem, sem iparcikk. Az állatállomány nagy részét elhurcolták, a megmaradt állatok és gabonakészletek pedig a bombázások és a harci események következtében pusztultak el. A Péti Nitrogénművek romokban hevert, bombázásokat átvészelt gépei sem voltak meg, azokat a nyilasok nyugatra szállították. A bányánál nem voltak komolyabb károk, de áramhiány miatt az is üzemképtelen volt.

Kétségbeejtően reménytelennek tűnt a helyzet, a lakosság, akik közül soknak se lakása, se élelme, se ruhája nem maradt, csüggedt kilátástalanságban élt. "A valósághoz tartozik az is, hogy az emberekben lévő feszültséget, bizalmatlanságot növelte néhány szovjet katona garázdálkodása, fegyelmezetlensége. Tisztes munkásemberek, későbbi vezetők azért váltak kémgyanússá, mert lakásukon rádiókészüléket találtak. A spionjelzőt kapta az is, aki német nyelven próbálta magát megértetni. Rosszindulatú emberek haragosaiknak úgy okoztak kellemetlenséget, hogy az ittas katonákat félrevezették, és azok nyakára küldték, akikre nehezteltek."¹¹³

A csüggedésnél, a bizalmatlanságnál azonban erősebbnek bizonyult az élni akarás, a jövőbe vetett hit, és ez a hit a lakosság szorgalmával, életerejével egyesülve rövid idő alatt megvetette az alapját Várpalota új történelmi korszakának. A romok között - mint mindenütt az országban - itt is megjelentek az új, a szabad élet reményét hirdető kommunisták. Hamarosan megalakultak a demokratikus társadalmi szervezetek, elsőként április 7-én a Magyar Kommunista Párt, majd április 9-én a Nemzeti Parasztpárt. A két párt négy-négy küldöttéből és egy pártonkívüliből a közügyek intézésére április 12-én létrehozták a Nemzeti Bizottságot. A Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt április 15-i és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt április 26-i megalakulása után ezek küldöttei is részt vettek a Nemzeti Bizottság munkájában.¹¹⁴

Az új vezetés legsürgősebb feladata a romok eltakarítása, az éhező lakosság ellátása és a termelés megindítása volt. A romos iskolákat rövid idő alatt annyira helyrehozták, hogy áprilisban már megkezdődhetett a tanítás. A szovjet parancsnokság az első naptól kezdve szorgalmazta, hogy az ipari üzemekben mielőbb kezdődjék meg a munka. A bányában két heti szünet után, az áramszolgáltatás megindulásakor azonnal megkezdődött a termelés. A Péti Nitrogénműveknél sokkal több volt a gond és a probléma. El kellett takarítani a romokat, meg kellett keresni az elhurcolt gépeket, újjá kellett építeni a lebombázott épületeket. Ennek ellenére a primer desztillációs üzem április végén már újra termelt, a gyár teljes helyreállításához azonban több mint három évre volt szükség.¹¹⁵

A termelés megindításával párhuzamosan hihetetlen energiával fogtak hozzá a romok eltakarításához, a tönkrement vagy megrongált lakóházak újjáépítéséhez. Mire a fordulat éve, 1948 elérkezett, sok ház újjáépült, de korántsem annyi, hogy a háború nyomait eltüntette és a szaporodó lakosság igényeit kielégíthette volna. Sürgető feladattá vált az új lakóházak építése, ami először a mai Rákóczi-telepen indult, ahol 1949-ig elkészült 122 kertes bányász ház, egy iskola és egy napköziotthon.

Ekkorra a mezőgazdaság legnagyobb gondja, az állathiány is megoldódott. A front elvonulása után a község parasztjai nekivágtak az országutaknak, hogy azokról a vidékekről, amelyeken a háború nem okozott ilyen nagy pusztítást, pénzért, karikagyűrűért és a legkülönbözőbb csereberék révén állatokat, mindenekelőtt a földek műveléséhez lovakat és az élelmezéshez sertéseket szerezzenek. 1948 végén az állatállomány száma már megközelítette a háború előttit és a határban sem volt műveletlen és bevetetlen föld.

A hároméves terv időszakában tehát jórészt eltűntek a pusztítás nyomai, a háborús sebek behegedtek, megvolt az alap az új, nagy feladatok elvégzésére. Ezeket az első ötéves terv határozta meg, amely előírta, hogy az alacsony kalóriatartalmú palotai szenet új erőmű építésével villanyáram termelésére kell felhasználni, az áram hasznosítására pedig alumíniumkohót kell létesíteni.

Az új üzemek helyét Inota határában jelölték ki. A köves kukoricaföldön 1950 márciusában 14 ember - ácsok és kőművesek - kezdte meg a felvonulási épületek, a barakkok építését. Ahogy szaporodtak a barakkok, egyre több munkaerő is érkezett; jöttek a szentesi és a csongrádi kubikosok, az ország minden részéről a szak- és segédmunkások, köztük sok egyenetlenséget szító, rendetlen ember is. A 8-as út két oldalán húzódó barakkok jelentős részébe pedig - ne hallgassuk el, mert ez is történelmi adalék - hozták a rabokat, akiknek többsége mondvacsinált ürüggyel elítélt parasztember volt. Később nemcsak itt, hanem a Városgazdálkodási Vállalat mai helyén is rabbarakkok sorakoztak, és a néhány éve lebontott Cseri-lakótelep is a bányában dolgozó rabok börtöneként épült. Az erőmű építésének előrehaladtával csehszlovák szakmunkások is érkeztek, ők végezték a Csehszlovákiából szállított gépi berendezések szerelését. A munka iramát jelzi, hogy alig másfél évvel az első munkások megérkezése után, 1951. november 7-én már megtörténhetett az erőmű felavatása, 1952. augusztus 18-án pedig az Inotai Alumíniumkohóban is megtarthatták az első csapolást.

Még az üzemek felavatása előtt, 1951. szeptember 21-én megjelent a belügyminiszter rendelete, amelyről az újságok így adtak hírt:

"Várpalota, Inota, Pét - egy város. A belügyminiszter a fejérmegyei Inota községet egész területével Veszprém megyéhez csatolta és egyesítette Várpalota községgel. Egyben elrendelte, hogy az egyesített községekből Várpalota ideiglenes néven várost kell alakítani. Várpalota város három igazgatási kerületből áll, amelyek közül a II. kerület magában foglalja Pétfürdő gyár- és lakótelepét is. Új szocialista városaink sora bővült Várpalotával, iparunk leendő fontos gócpontjával. A várpalotai bánya és a két nagy ipartelep együttműködését nagymértékben elősegíti a három község egyesítése egy várossá."

A községből várossá alakulás akkor még nem jelentett többet egyszerű névcserénél, mert a várost még azután kellett megépíteni. A Tervhivatal és az Építési Minisztérium a Várostervező Irodát bízta meg az új város tervének elkészítésével. A tervezésénél 25 ezer lakossal számoltak, de a további fejlődésre is gondolva a középületeket már 30 ezer emberre méretezték. A tervezés főmérnöke, Radnai Lóránt a történelmi és a földrajzi adottságok szem előtt tartásával vázolta az új városközpont képét, a terjeszkedés irányát, a várost az északi szelektől és az ipartelepek füstjétől, gázától védő erdőket, a levegőtisztító parkokat, zöldterületeket. A tervezés természetes igénye volt, hogy az új házak ne csak kényelmesek, hanem szépek is legyenek. A szépségre törekvést azonban eleve korlátozta, hogy - anyagi okokból - csak az akkori idők jellegzetes típusterveiből válogathatott. Amikor az első három ház elkészült, ő maga mondott róluk - a később épülőkre is érvényes - véleményt: "Szép ez a három lakóház? Mert szépnek kellene lenniük. De nem azok. Jót tudunk már építeni. De, hogy szépek legyenek házaink, hogy szép várost alkossunk, ez már nehezebb probléma."¹¹⁶

A szép városközpont kialakításának hosszú évtizedekre gátjává vált az a - "bányászváros" helytelen értelmezéséből származó - hiba, hogy a város történelmi főterének uralkodó épületévé a Vájáriskolát - a mai Szakközépiskola és Szakmunkásképzőt - tették, amelynek a Szabadság térre néző szárnya lovardára emlékeztető ormótlanságával legalább egy évszázadig uralja azt a teret, amely a város "ékszerdobozává" válhatott volna. A városközpont képét rontja a Bányatröszt épülete is, amely 1988 második felétől tanácsi székházként a Városháza nevét viseli.

Többször változtak a várostervező főmérnökök és a tervek is, s ha voltak is kisebb-nagyobb hibák és zökkenők, a város folyamatosan épült. A sokasodó lakóházak természetes velejárójaként fejlődött a villany-, a vízvezeték-, a távfűtés- és a csatornahálózat, kellő színvonalra emelkedett a kereskedelmi, a művelődési, az egészségügyi, a szociális stb. ellátás. A régi szegényes falu helyén a szó valódi értelmében új város született, amely régi múltjához hasonlóan ismét az egész környék központjává vált. Lakóinak száma évek óta 28000 körül mozog, és több ezer bejáró dolgozót is ideköt a munkája. Termelőszövetkezete révén az egész környék mezőgazdaságának is központjává vált. Gazdasági súlyát és jelentőségét mutatja, hogy az ország egyik legfejlettebb ipari megyéjében az összes ipari termelésnek mintegy egyharmadát a várpalotai iparmedence adja.

Olyan a város, mint egy jelképes kohó. Lakóinak többsége az ország távoli vidékeiről került ide, hozták nyelvjárásukat, szokásaikat, és ebben a kohóban mára már egységes palotai polgárrá olvadtak össze. Nemcsak lakó- és munkahelyüknek, hanem otthonuknak is érzik a várost. Az elmúlt években a város vezetése - évtizedek mulasztását pótolva - sokat tett azért, hogy az egészséges lokálpatriotizmust, a városhoz kötődést, a városi szemlélet és szellem fejlődését erősítse. A zsinagóga épülete az ország egyik legszebb galériájává vált, amely hangversenyeknek és színházi kamaraelőadásoknak is méltó otthona, a palotai múlt emlékeinek őrzésére tájház létesült, új könyvtár épült, amelynek vezető szerepe van a város szellemi arculatának formálásában; megvalósult a palotai sportkedvelők régi álma, a sportcsarnok, amely hangversenyek rendezésére is alkalmas, munkájához méltó elhelyezést kapott a zeneiskola, új autóbuszállomás létesült, új szobrok kerültek a város tereire, és lebontás helyett helyreállításra kerül néhány régi parasztbarokk épület.

Ahol hajdan kardforgatással, vérhullatással, állandó harcban küszködtek a bizonytalan holnapért, ott most az emberek munkája, alkotóereje formálja és alakítja a jövendő számára is a mind otthonosabbnak érezhető városképet és a város sajátos szellemét.