A könyv, amelyet kezében tart, s amelyet röviden igyekszem a figyelmébe ajánlani, két bevezető gondolatsort is tartalmaz: egy hosszabbat dr. Németh Zoltán, egykori tanácselnök s egy kurtábbat a mai polgármester tollából.

Talán furcsának tűnik e kettősség, mégis magától értetődő. Részben az elmúlt években felgyorsult történelmi változásoknak köszönhető ez, másrészt pedig annak, hogy egy korszerű szemléletű s új kutatásokra épülő tudományos mű máról holnapra nem készíthető el, mind a munka megszervezéséhez, mind a gondolatok formába öntéséhez hosszabb időre van szükség.

A Pápa-tanulmánykötet elkészítésének tervét annak idején még a tanács vb vetette fel, a megvalósítást azonban nem akadályozta a rendszerváltás. Amikor 1990-ben létrejött az önkormányzat, az új vezetés úgy ítélte meg, a kezdeményezés megérdemli a támogatást, hiszen amellett, hogy nemes hagyományok folytatója, hiányt pótol.

Közel 100 esztendeje már, hogy Kapossy Lucián szerkesztésében napvilágot látott az első s mindmáig az utolsó olyan Pápa könyv, amely összefoglaló igénnyel tárgyalja városunk múltját s akkori jelenét. Ez a mű ma is igen tanulságos olvasmány s avatott kalauza a városunk iránt érdeklődőknek, de érthetően sem anyagában, sem szemléletében nem helyettesíthet teljes egészében egy mai, modern kiadványt.

Ennek kíván megfelelni a most megjelent Tanulmányok Pápa város történetéből.

A szerzők tudományos felkészültsége, a szövegek és a képek színvonala egyaránt arról tanúskodik, hogy méltó folytatója a Kapossy Luciánék képviselte tradíciónak.

A tudomány igazi haszna az, ha mind többekhez eljutva közkinccsé, ilyképpen élet- és magatartásformáló erővé válik. E könyvet végigolvasva úgy látom, minden esély megvan arra, hogy általa jobban s mélyebben ismerjük meg nagy hagyományokkal rendelkező városunkat.

Azt szeretném, ha e könyv sokaknak kedves olvasmánya lenne, ha legfontosabb gondolatai az iskolai oktatásba is beépülnének. Azt hiszem, ez volna az igazi elismerése a szerkesztők és az alkotók fáradságos munkájának amiért én is köszönetet mondok s tevékenységük eredményét valamennyiük figyelmébe ajánlom.

Das Buch, das Sie in Ihren Händen halten und das ich kurz Ihrer Aufmerksamkeit empfehle, beinhaltet zwei Gedankengänge: einen längeren aus der Feder von dr. Zoltán Németh ehemaliger Ratsvorsitzender und einen kürzeren aus der Feder des jetzigen Bürgermeisters.

Diese Dualität ist vielleicht seltsam und versteht sich trotzdem von selbst. Das ist einerseits der in den vergangenen Jahren beschleunigten geschichtlichen Veränderung zu verdanken, anderseits jedoch dem Fakt, daß ein wissenschaftliches Werk, was auf neuartige Betrachtungen und auf neue Forschungen baut, nicht von heute auf morgen fertiggestellt werden kann, sowohl die Organisation der Arbeit, als auch das in Form bringen der Gedanken beansprucht längere Zeit.

Die Anfertigung des Planes der Monografie von Pápa wurde noch damals vom Kommitee des Stadtrates vorgeschlagen, die Verwirklichung wurde aber von der Wende nicht behindert. Als 1990 die neue Selbstverwaltung entstand, hat die neue Leitung so entschieden, daß die Initiative zur Fortsetzung edler Bräuche Unterstützung verdient; dabei wurden jedoch die Mängel ergänzt.

Es ist schon nahezu 100 Jahre her, daß das erste und bis heute letzte Buch über Pápa in der Zusammenstellung von Lucian Kapossy erschien, welches die Vergangenheit und die damalige Gegenwart mit zusammenfassendem Anspruch erörtert. Dieses Werk ist heute noch eine lehrreiche Lektüre und ein berufener Fremdenführer für diejenigen, die sich für unsere Stadt interessieren, aber es ist verständlich, daß es weder vom Material noch von den Betrachtungen her eine heutige, moderne Ausgabe ersetzen kann. Diesem möchte die jetzt erschienene Studie über die Geschichte der Stadt Pápa entsprechen.

Zum Schluss: Dank und Anerkennung all denen Personen und Instituten, die das Herausgeben dieser Ausgabe mit selbstloser Arbeit und Mitwirkung oder mit finanzieller Unterstützung gefördert haben.

Vor allem gebührt Dank dem Selbstverwaltungsvertretungskörper der Stadt Pápa für die gesamte Aufnahme der schon früher entstandenen Initiative und für das Annehmen der edlen Angelegenheit, die den Interessen der Stadt dient.

Die Jókai Mór Stadtbücherei von Pápa hat eine herausragende Rolle bei der Vorbereitung der Veröffentlichung der Monografie und bei der Organisation der Arbeiten für die Ausgabe übernommen und absolviert, besonders in der Verrichtung der Koordinations-aufgaben, bei der Sicherung der technischen Verhältnisse ebenso, wie bei der Schaffung der persönlichen und beruflichen Voraussetzungen.

Ich wünsche den Lieben Lesern, egal mit welcher Begeisterung sie das Buch in die Hand nehmen, es ebenso mit dem angenehmen Gefühl der Genugtuung als auch im Bewußtsein neue Erkenntnisse gewonnen zu haben, wieder in das Regal zu stellen.

Tisztelt Olvasó!

Minden ember él, lakik és rendszerint dolgozik is valahol. Minden jóérzésű, humanista gondolkodású ember szereti és megbecsüli lakóhelyét, és szívesen alakítja közvetlenebb és távolabbi környezetét. Olyanná szeretné formálni, ahol kellemes érzések töltik el, megtalálja saját és családja boldogulását.

Különösen ilyen hely az a település, ahol született, ahol él, ahová kellemes és fájó emlékek fűzik, vagyis ahol valóban jól érzi magát. A települési kötődés érzelmi szálai által válik az egyszerű, puszta lakóhely bensőséges, nyugodt és meghitt otthonná.

Nekünk, akik itt születtünk, vagy egyszerűen csak hosszabb-rövidebb ideje itt élünk, Pápa minden más településnél szebb és kedvesebb.

Az ember természetes igénye, hogy szülőhelyét, lakóhelyét, egyszóval szűkebb vagy tágabb környezetét a lehető legjobban megismerje. Hiszen ez az ismeret válik anyagi erővé, adott esetben és időben cselekvésben is megnyilvánuló igazi városszeretetté. Olyan aktivitássá, amely - ha lehetséges és szükséges - anyagi és szellemi áldozatvállalásra is serkent, még nehezebb időszakokban és rosszabb körülmények között is.

Ehhez a megismeréshez nélkülözhetetlen a történelem felhasználása, a múlt feltárása, az adott település keletkezésének, fejlődésének, a változásokkal együttjáró kudarcoknak és sikereknek a számbavétele. Mert tudnunk kell: "a múltat be kell vallani", mivel múlt nélkül nincs igazi jelen és biztató jövő sem.

A város jobb megismerését szolgálja ez a kiadvány is, amely az elhatározástól a megjelenésig széles körű szervező és alapos előkészítő munka eredményeként látott napvilágot.

Pápa, ez a Bakony lábainál és a Kisalföld találkozásánál létesült, ma közel 35.000 lakost számláló ősi, hányatott múltú és a jelenével dacoló kedves kisváros ma is folytatja elmaradottságából, a felzárkózás nehézségeiből és a modern kor szükségleteiből eredő ellentmondásos életét. Büszke arra, hogy megtartotta és továbbfejlesztette örökölt és megszerzett értékeit. A nehéz időszakokat átvészelve öntudatosan és egyre magabiztosabban perel a jelen küzdelmes és gyötrelmes nehézségeivel.

Ez a városunkról szóló legújabb, egyben átfogó jellegű és összegző kiadvány több szempontnak és érzékelhető szükségletnek, továbbá valós követelménynek igyekszik megfelelni. Hogy ez milyen módon és mértékben sikerült, azt döntse el majd a kedves érdeklődő Olvasó.

Amikor Pápa város állami vezető testülete 1989-ben elhatározta egy korszerű, a mai követelményeknek megfelelő, a város ősi, dicső múltjához, küzdelmes jelenéhez és remélhetőleg ígéretes jövőjéhez illő és méltó kiadvány elkészítését, tudta, hogy nehéz lesz az ismert, ezirányú várakozásoknak megfelelni. De tisztában volt azzal is, hogy ez a nagy jelentőségű vállalkozás csak megfelelő előkészítő munka és színvonalas szervező-szerkesztő tevékenység eredményeként valósítható meg.

Ennek a munkának a koordinálására, az egyes részfeladatok összehangolására alakult meg a tanulmánykötet elkészítését és kiadását gondozó szerkesztőbizottság. Ezt olyan személyekből sikerült összeállítani, akik nemcsak ismert és elismert szaktekintélyei választott és vállalt témakörüknek, az adott történelmi korszaknak és tudományágnak, hanem egyúttal valamilyen korábbi vagy mai kapcsolattal és hasznosítható előismerettel, nem utolsósorban érzelmi kötődéssel is rendelkeznek a város iránt. A szerkesztőbizottság a technikai előkészítés során gondoskodott a szerzőgárda kiválasztásáról és felkéréséről, az anyagi feltételek megteremtéséről, az egyes részfeladatok ütemezéséről és a kiadás, megjelentetés végső határidejének meghatározásáról. A tartalmi előkészítés tekintetében kialakította a kötet gondolati alapelveit, egységes koncepcióját és a szerkesztés követendő módszereit.

Ennek során alapvető követelmény volt olyan egységes koncepció meghatározása, amely az egyes témakörök összekapcsolását segíti elő. Az esetleges felfogásbeli különbségek ugyan elkerülhetetlenek, mert ezek az egyéniségből fakadóan természetesek, de remélhetőleg nem jelentenek feloldhatatlan ellentmondást.

A szerkesztőbizottság fontos feladatának tekintette a kiadvány megjelentetésének célját is meghatározni. Ez abban foglalható össze, hogy a város rendelkezzen egy átfogó, komplexitásra törekvő, a legújabb kutatások eredményeit magába foglaló, a tudományos igényeket is kielégítő, a mai kor követelményeinek megfelelő, de ugyanakkor az olvasmányosság és a közérthetőség, ezzel egyidejűleg a szakszerűség szempontjainak is eleget tevő kiadvánnyal.

Indokolttá és aktuálissá tette a mű megjelentetését az a körülmény is, hogy Pápa városról átfogó jellegű, összefoglaló kiadvány legutoljára 1905-ben, közel 90 évvel ezelőtt jelent meg. Ennek összeállítása és szerkesztése Kapossy, a tudós és jeles kollégiumi tanárnak, a pápai Jókai Kör akkori főtitkárának az érdeme; legújabb kiadásban a Jókai Mór Városi Könyvtár gondozásában 1989-ben jelent meg.

A "Pápa város egyetemes leírása" címmel megjelent alkotás olyan jeles szerzői gárda munkája, amely a századforduló és századelő idején össze tudta foglalni mindazokat az eredményeket és ismereteket, amelyek akkor elérhetőek voltak és rendelkezésre álltak.

Időközben kisebb tanulmányok és összeállítások, a város történetének, múltjának-jelenének és fejlődésének egy-egy szeletét feldolgozó kiadványok ugyan jelentek meg (pl. útikönyvek, műemlékvédelem, a Pápai Kollégium története stb.), de ezek csupán bizonyos rész vagy réteg, illetve esetleg meghatározott, különleges igények kielégítését szolgálták.

Ez a kötet a dicső előd nyomdokába kíván lépni, folytatója szeretne lenni annak a hagyománynak, amely időközönként összefoglalja és az érdeklődők rendelkezésére bocsátja a város történetét a legújabb kutatások tükrében. Egyben feldolgozza és bemutatja a fejlődés legfrissebb eredményeit, a várospolitika aktuális feladatait, sikereit és nehézségeit. Ugyanakkor nem kívánja újra összefoglalni és megismételni az elődműnek azokat a részeit és megállapításait, amelyek időtállóak és ma is érvényesek.

A kiadvány érvényesíteni kíván néhány újszerű követelményt és megközelítési szempontot is. Ilyen például a szemléletességre való törekvés, ahol lehetséges és indokolt, a képi megjelenítés vagy az egyéb illusztráció. A kötet törekszik az egyes történelmi korszakok és részterületek szerinti teljességre, noha ezen szándék valóra váltása különböző okból alapvetően történettudományi művek, várostörténeti monográfiák esetében elkerülhetetlen kitérőkkel jár az egyes kapcsolódó tudományterületek irányában.

Időben magába foglalja a város történetét az őskortól a közelmúltig, illetőleg szinte napjainkig. A területi határokat tekintve pedig felöleli a korábbi három városrész 1842-es összevonásával és a három csatolt község Borsosgyőr 1973., Kéttornyúlak 1977. és Tapolcafő 1982.) beolvasztásával kialakult közigazgatási, települési, területi egységet. Természetesen a szükséges esetekben és elkerülhetetlen mértékben kitekintést ad Pápa szorosan vett közigazgatási határain túlra, vagyis a város közvetlen környékére, illetőleg a hajdani pápai járás területére is.

A tanulmánykötet szerkezetében és tartalmi tagoltságában átíveli a település keletkezésétől a mai Pápa arculatának kialakulásáig terjedő hosszú történelmi időszakot.

A földrajzi bevezetés a település elhelyezkedésének bemutatása mellett taglalja azokat a körülményeket, amelyek e térségben az ember letelepedését elősegítették. Választ ad arra, milyen természeti viszonyok játszottak közre abban, hogy ezen a területen település alakulhatott ki. Megkísérel felelni arra is, hogyan alakult a táj és az ember kapcsolata, miként változott egymás kölcsönhatásában a települési környezet.

A következő fejezetében érzékelhetővé válik az a hosszú folyamat, amelynek során a települések egyszerű halmazából kialakult maga a város. A várossá válástól a település különböző történelmi korszakain át tárgyalja a mű a város küzdelmes életét. Ez az őskortól a honfoglalásig tartó, a középkori, a török kori, a barokk, a reformkori, a dualizmus alatti, a két világháború közötti és az ún. "szocialista" időszakot öleli fel. A város életében és fejlődésében mindig jelentős szerepet játszottak a különböző egyházak. Ezt a szerepet igyekeznek bemutatni a református és az evangélikus egyházról szóló fejezetek.

Végezetül, újszerű megoldásként, egyben korszerű megközelítésben foglalkozik a kiadvány a város fejlődésével, amikor azt az első és második önkormányzati periódus kereteibe ágyazva tárgyalja.

A város nem különálló szigetként, esetleg előkelő idegenként, hanem az ország, de különösen a dunántúli tájegység szerves részeként kapcsolódott az ország életébe. Volt időszak, amikor kifejezetten meghatározó és elöljáró szerepet vállalt és viselt hazánk több évszázados történelmében.

Ezek az időszakok nemcsak egyszerűen összekapcsolták a város és az ország sorsát, hanem kölcsönös kihatásaikban gyakran jelentősen befolyásolták is azt.

Ennek ékes bizonyítéka, hogy nem kerülték el a várost hazánk történelmének viharos, de jelentős eseményei sem. Valamilyen módon és mértékben a legtöbbször benne volt az ország lüktetésében és vérkeringésében. Gondoljunk csak arra, hogy pl. Zsigmond király 1401-ben itt tartott főúri gyűlést, vagy a török hadak két esetben is itt jártak, 1543-ban ostrom alá vették, majd 1594-ben elfoglalták a várost. Ezt az országos szerepet igazolja továbbá Pápa részvétele II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában vagy Napóleon hadainak megjelenése a városban 1809-ben.

Pápa kivette részét az 1848-49-es szabadságharcból is. Különösen emlékezetes az 1849. június 27-én lezajlott, Kmetty György által vezetett ihászi csata.

A város szellemisége folytán a történelem során - de különösen a 19. században - mindig jelentős szerepet töltött be az ország életében. A reformkorban hazánk egyik eszmei központjává vált. Az itt zajló szellemi élet virágzása a "Dunántúl Athénjává" emelte Pápát (Képzőtársaság, Református Kollégium szellemisége, Bencés Gimnázium, iskolai, tanügyi reformok stb.). Hatása úgy is kisugárzott a város falain túlra, hogy számos kiválóságot, tudóst, művészt, írót, költőt, politikust és más közéleti személyiséget adott az országnak.

A későbbi időszakokat (századforduló, I. világháború, Horthy-korszak, 1945, kommunista rendszer) a város hősiesen átvészelte. Ezeket az ellentmondásos időket a fejlődés és a pangás kölcsönös váltakozásai jellemezték. Különösen fájó, a város számára szinte érthetetlen és elviselhetetlen volt az a mellőzöttség, amely az 1950-es évektől közel negyedszázadig tartott Pápa életében. Emiatt a város fejlődése a II. világháború utáni gyors magához térés és reménytkeltő elindulás után az ún. "fordulat évét" követően teljesen megtorpant. Erre az időszakra esik az a szellemi elszegényedés is, amely különösen a több évszázados Református Kollégium 1952-es megszüntetésével, valamint a Tanítóképző 1958. évi Győrbe való áttelepítésével következett be.

A város lemaradása az ipari fejlődésben hátrányosan hatott az általános fejlődésre is. Ez sajnos vagy szerencsére azzal az előnnyel járt, hogy Pápa meg tudta őrizni a "Belváros műemléki jellegét" és harmonikus, rá jellemző városképét. A város megmaradt arculata jelenti ma is Pápa jellegzetességét, amelynek megtartása és további gazdagítása a jelen és a jövő fontos feladata.

A szerkesztőbizottság tudatában van annak, hogy akármilyen gondos előkészítő és szervező munkát, bármilyen szerzői és szerkesztői teljesítményt, továbbá reálisnak nevezhető szükségletet kielégítő alkotást hoz létre, az sohasem lehet teljes. De amennyiben az erre vonatkozó szándék nemes, az igyekezet tiszteletre méltó volt, akkor a fáradozás nem lehetett hiábavaló, és az eltöltött idő, valamint a befektetett szellemi és anyagi ráfordítás mindenképpen megtérül. Ez a kötet olyan vállalkozásnak tekinthető, amely megkísérelte a lehetetlenben az elérhető lehetségest megtalálni és megvalósítani.

Befejezésül: köszönet és elismerés illeti mindazokat a személyeket és szervezeteket, akik és amelyek a jelen kiadvány megjelentetését önzetlen munkájukkal és közreműködésükkel vagy anyagi támogatás biztosításával elősegítették.

Különösen köszönet illeti Pápa város Önkormányzati Testületét a már korábban indult kezdeményezés teljes felkarolásáért és a város érdekeit szolgáló nemes ügy magáévá tételéért.

Kiemelkedő szerepet vállalt és végzett a monográfia megjelentetésének előkészítésében és a kiadás munkálatainak megszervezésében a pápai Mór Városi Könyvtár. Különösen a koordinációs feladatok ellátásában, a technikai körülmények biztosításában, valamint a személyi és szakmai feltételek megteremtésében.

Kívánom a Kedves Olvasónak, hogy amilyen érdeklődéssel veszi kezébe e könyvet, ugyanúgy a megelégedettség kellemes érzésével és az ismeretgyarapodás hasznos tudatával helyezze vissza polcára.

Kívánom végül, hogy eme legújabb kiadvány segítse elő a jó értelembe vett lokálpatriotizmus erősödését a város iránt, és serkentsen további áldozatvállalásra Pápa teljes megújulása és felvirágzása érdekében.

Jeder Mensch lebt, wohnt und arbeitet gewöhnlich auch irgendwo. Jeder gutgläubige, human denkende Mensch liebt und ehrt seinen Wohnort und gestaltet gern seine nähere und weitere Umbebung. Er möchte sie so formen, daß er von angenehmen Gefühlen durchdrungen wird und dort sein eigenes und das Glück seiner Familie findet.

Für uns, die hier geboren wurden, oder einfach nur seit kürzerer-längerer Zeit hier leben, ist Papa schöner und lieber als alle anderen Ortschaften.

Diese Ausgabe dient zum Zweck des besseren Kennenlernens der Stadt, welche vom Beschluss bis zum Erscheinen als Ergebnis einer breitumfassenden Organisations und gründlicher Vorbereitungsarbeit entstand.

Diese, von unserer Stadt handelnde, neueste und zugleich umfassende und zusammenfassende Ausgabe bemüht sich, mehreren Gesichtspunkten und wahrnehmbaren Notwendigkeiten, weiterhin realen Anforderungen zu entsprechen. In welcher Form und welchem Maß uns dies gelungen ist, sollen dann die lieben, interessierten Leser entscheiden.

Die Ausgabe möchte einige neue Anforderungen und Annäherungspunkte zur Geltung bringen. So zum Beispiel das Streben zur Veranschaulichung und wo dies mőglich und begründet ist, zur bildlichen Darstellung oder sonstigen Illustrationen. Der Band ist um die Vollständigkeit der einzelnen geschichtlichen Zeitabschnitte und Teilgebiete bemüht. Grundlegend macht im Fall der stadtgeschichtlichen Monografien das geschichtswissenschaftliche Werk unvermeindliche Umwege in die Richtung der einzelnen verbindenden Wissenschaftsgebiete. Zeitlich umfasst der Band die Geschichte der Stadt von der Urzeit bis zur jüngsten Vergangenheit beziehungsweise bis zu unseren heutigen Tagen. Die Gebietsgrenze betreffend umfasst er die früheren drei Stadtteile, die im Jahre 1842 zusammengefasst wurden, und die aus den drei beigefügten Gemeinden (Borsosgyőr 1973, Kéttornyulak 1977 und Tapolcafő 1982) entstandene Verwaltungs-, Siedlungs- und Gebietseinheit. Natürlich gibt er auch in notwendigen Fällen und unvermeindlichem Maße einen Ausblick über die genau genommenen Verwaltungsgrenzen von Pápa hinaus bzw. auf die unmittelbare Umgebung der Stadt und auch auf des Gebiet das ehemaligen Kreises Pápa. Die wissenschaftliche Vorbereitung der Autoren, das Niveau der Texte und der Bilder zeugen gleichzeitig davon, daß das Buch eine würdige Fortsetzung der von Luciane Kapossy vertretenen Tradition ist.Der wahre Nutzen der Wissenschaft wurde erreicht, wenn das Buch zur Mehrheit gelangt, zum Allgemeingut und so zur lebensgestaltenden Kraft wird. Beim Durchlesen dieses Buches sehe ich, daß alle Möglichkeiten vorhanden sind, durch dieses Buch die Stadt mit ihren Traditionen besser und gründlicher kennenzulernen. Ich möchte, daß dieses Buch für viele zur gern gelesenen Lektüre wirdund die wichtigsten Gedanken auch in den Schulunterricht eingebaut werden.

Ich glaube, dies wäre eine wirkliche Anerkennung für die Autoren und deren mühselige Arbeit - wofür auch ich meinen Dank ausspreche und ich empfehle Ihnen allen die Ergebnisse ihrer Tätigkeit.

A görög eredetű monográfia szó valamely körülhatárolt tudományos kérdést, várost vagy területet részletesen, a teljesség igényével tárgyaló nagyobb terjedelmű leíró munka.

Célja, hogy tárgyával kapcsolatosan megírja és így egy helyen megörökítse - mindazokat a történelmi és jelenkori mozzanatokat, amelyek megjelenése időpontjáig az eddigi tudásunk szerint végbementek.

Ezek a mozzanatok minden esetben a Földön, az Univerzum egyik bolygóján - ahol élünk - játszódtak és játszódnak le, így elsőként ezzel a kérdéssel kell foglalkozni, illetőleg leírni azt, hogy hogyan alakult ki az a kis terület a Föld felületének azon a kis pontján, amivel Pápa és tágabb környékének monográfiaszerű leírása foglalkozik.

Ahhoz, hogy Pápa és tágabb környékének mai geológiai felépítését és földrajzi vonatkozásait megismerjük, vissza kell idézni röviden a Föld egész arculatának földtörténeti változásait.

A földtörténeti idők folyamán a Föld felületén, annak gáz halmazállapotától napjainkig hatalmas változások mentek és mennek végbe. A gáz halmazállapotot a kihűlés folytán a szilárd földkéreg kialakulása és a víz kiválása követte. A kihűlés zsugorodással járt együtt. A megkisebbedett Föld korábban megszilárdult kérge ráncos felületté vált, így hegyek és völgyek keletkeztek. Az így kialakult kéreg sem maradt nyugalmi állapotban. A külső és a belső erők hatására ma is állandó mozgásban van. A tengerekből kiemelkedő őskontinensek kisebb táblákra szakadoztak, a mélyebb részeken még meg nem szilárdult aljzatban (SiMa) úsztak és úsznak. Egyesek közeledtek egymáshoz és egyesültek, mások szétszakadtak és eltávolodtak egymástól, vagy torlódó jégtáblák módjára egymás alá vagy fölé buktak (lemeztektonika). Az ilyen kontinens- és lemezvándorlások következtében változtatták helyüket az őstengerek is. Ezek a kéregmozgási folyamatok rendkívül lassan (évente centiméteres nagyságrendűek), de napjainkban is folytatódnak. A kontinentális földrengések nagy részét is ezek a folyamatok idézik elő az esetben, ha az egyes táblák között (különösen a nagy hegységszerkezeti törések mentén) feszültségek halmozódnak fel. A feszültségek kioldása okozza egy bizonyos területen a földkéreg kisebb-nagyobb megrázkódtatását.

A mai Európa területét a paleozoikum végétől az alpi-kárpáti hegységrendszer felgyűrődéséig a Tethys őstenger borította. Az őstenger kelet felé egészen Hátsó-Indiáig terjedt ki. A kéregmozgások hatására üledékeiből gyűrődött fel nagyrészt a Kárpátok hegyvonulata, majd alakult ki az európai szárazulat.

A miocén geológiai kor közepén a kéregmozgások folyamán az alpi hegylánc déli oldalán egy hatalmas medencerendszer keletkezett, amit a tortonai emeletben a Bádeni-tenger töltött ki. Ebben az időben az alpi hegylánc északi oldalán a Tethys-tenger maradéka, a Paratethys helyezkedett el. A Paratethys-tenger a későbbi kéregmozgások hatására, a szarmata korszak elején lefűződött a világtengerekről. Az édesvizet szállító folyók lecsökkentették a sótartalmát, és így egy félsós vízű (brakvízű) beltó alakult ki.

A későbbi Pannóniai-beltó akkor jött létre, amikor egy óceáni kéreglemez az alpi hegylánc alá bukott, és azt még jobban megemelte. Az alpi hegylánc fokozatos emelkedése eredményezte, hogy a Pannóniai beltó medencéje is lefűződött a Paratethysről. Így alakult ki véglegesen a Pannóniai-beltó medencéje, amit a mai elnevezéssel a Kárpátok, az Alpok és a Dinári-hegység vesz körül. Ezt a medencét sok millió éven keresztül víz töltötte ki. A Pannóniai-beltó számos öblöt alkotott. Öblei messze benyúltak a tavat körülvevő hegyek közé. Keskeny szoroson keresztül érintkezett a mai Bécsi-medencével is, de számos helyen hatolt be a mai Magyar-középhegység hegyei közé, valamint az Erdélyi-medencét is kitöltötte. Területén a ma létező és külön neveket viselő hegységek sziget- vagy félszigetként emelkedtek ki. Ilyen külön szigetet alkotott a mai területén levő Kőszegi-hegység, a Mecsek és a Villányi-hegység. A Dunántúli-középhegység a Bakony hegységet is beleértve félszigetként emelkedett ki a tó vízéből. Ez utóbbitól északnyugatra a mai Kisalföld területe - beleértve Pápa és közvetlen környékét is - a Pannóniai-beltó egyik legnagyobb öbölrészét képezte.

Ezen a nagy öbölrészen azáltal, hogy a litoszféra alsó része beleolvadt a SiMax-ba, az eredeti kéreg megvékonyodott, így a tóban nagy mélységek alakultak ki. Ennek következtében a Pannóniai-beltó mélysége több ezer méteres lehetett. A hajdani medencét legnagyobb részt a Pannóniai-beltó üledékei töltik ki. A medencét körülvevő hegyek kőzeteinek felaprózódott, elmállott anyagát a tóba ömlő folyók szállították hosszú időn keresztül a medencébe mindaddig, amíg az teljesen fel nem töltődött. Ezeket a nagy rétegvastagságokat elérő, főleg agyagos-homokos, kavicsos képződményeket nevezzük ma pannóniai üledékeknek. Ezeket nagy rétegvastagságuk és egymástól eltérő kőzetkifejlődésük miatt a földtudomány két emeletre tagolja: megkülönböztet alsó és felső pannóniai képződményeket.

A medence további feltöltődése kisebb mértékben a későbbi fiatal pleisztocén korban, valamint a jelenkorban, a holocén korban is folytatódott, illetőleg folytatódik. Ezek a kis rétegvastagságot kitevő üledékek takarják ma a nagy rétegvastagságot elérő pannóniai üledékeket.

A mai Kisalföld területén lemélyített mélyfúrásokból megtudhattuk azt, hogy a medence területén nagyjából délnyugat-északkeleti irányú lépcsőzetes süllyedékek és kiemelkedések ismeretesek.

A kristályos alaphegységet alkotó alpi kőzetek Sopron és Kőszeg környékén ma is a felszínen vannak. Északnyugatról délkelet felé haladva ezek a Répcevonal mentén a mélybe süllyednek, majd ettől kissé keletre, Mihályi térségében a mai felszínt el nem érő boltozat formájában újból kiemelkednek. Délkelet felé a Rábavonal mentén újra lesüllyednek. A Rábavonaltól délkeletre a mezozóos alaphegység uralkodóan karbonátos kőzetekből álló vonulatai alkotják a medence aljzatát, majd a Bakony-hegység északnyugati peremén és Ugod térségében mészkövek formájában újra a felszínre kerülnek. Ezeket a medencealjazatot képviselő, mélyen települő kőzeteket a miocén korban számos, az izzón folyó magmából feltörő kőzet törte át. Ezek egy része nem tudott a felszínre kitörni, így a már említett tengeri üledékek közé bepréselődve a mélyben merevedett meg a magma. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert Pápa térsége alatt is ilyen, a mélyben megmerevedett lávából keletkezett kőzetet értek el a mélyfúrások.

Ezzel szemben számos kitörés a felszínre jutott, és itt vulkáni kúpok formájában merevedett meg a felszínre kiömlő láva. Ilyen vulkáni képződmények vannak Pápa környékén is, hogy csak a Somló- és a Ság-hegyet említsük.

Ezek után, hogy Pápa és közvetlen környékének idősebb földtörténeti és geológiai kialakulását vázlatosan ismertettük, rá kell térni a fiatal geológiai időkben keletkezett és ma a felszínen előforduló kőzetek kialakulására. Ezek azok a földtani képződmények, amelyek már bőséges életteret biztosítottak a növény- és állatvilág mai kialakulásához. Erre az időszakra esik az emberré válás korszaka is. Ezzel indul el egy olyan folyamat, amikor a földfelszín kialakításában a természeti erőkön kívül beavatkozásával már az ember is részt vesz.

A Kisalföld és így Pápa térségében is a felszínen található üledékes kőzeteket főleg az Ős-Duna rakta le a pleisztocén korban. Erre az időszakra esik a 600 ezer évesre becsült európai jégkorszak, ami ugyancsak kivette részét hazánk területén is a durva és finomszemcsés üledékes kőzetek lerakódásaiban.

A jégkorszakok több tízezer évre terjedő egyes szakaszait Európa területén általánosan négy periódusra osztják fel. Ezek: a Würm, Riss, Mindel és Günz. Újabban a tudomány egy ötödiket is feltételez, és ezt Dunai-nak nevezik.

A jégkorszakok kőzetátformáló tevékenységüket a pleisztocén geológiai korban fejtették ki. A jégkorszakok idején Magyarország területét jégpáncél már nem borította, de az lehúzódott egészen a Kárpátok vonaláig. A jégkorszakokat a hidegebb és melegebb, nedves és száraz időszakok váltogatták. Ezek voltak a meleg és hideg, majd száraz és nedves időszakok váltakozásai. Tudományosan ezeket glaciális és interglaciális időszakoknak nevezik.

A melegebb időszakok beálltával az északi féltekét és a területének északi részét borító jégpáncél olvadni kezdett. Az ezekből keletkező hatalmas víztömegek nagy sebességgel zúdultak le a Kárpátok lejtőin. Nagy sebességük elég erős volt ahhoz, hogy a jégpáncél csúszó mozgásával felaprózott kőzetdarabokat maguk előtt görgetve nagy távolságokra elszállítsák. Ekkortájt hatalmas, több ágra szakadó ősfolyó volt a Duna. Folyásiránya a mai Kisalföldön keresztül a Dráva-árok süllyedéke felé tartott. Pápa térségében ezek a hatalmas vízfolyások lepusztítási és lerakódási folyamatokat idéztek elő. A lerakódási folyamatokban nagy szerepe volt a kavicslerakódásoknak. A Kárpátok lejtőin lezúduló hatalmas vízfolyások a síkságra érve elterültek, így elveszítették nagy sebességüket, a nagyobb kőzetdarabokat nem tudták tovább szállítani, így egyes helyeken hatalmas törmelékkúpok alakultak ki. Az ősfolyók a törmelékkúpokat megkerülve több ágra szakadtak, ami mederváltozásokat idézett elő. A jégkorszakok éghajlati váltakozásainak megfelelően a folyók vízhozama is változott. Az erősebb vízfolyások által szállított és lerakott törmelékeket a még erősebb vízfolyások újra mozgásba hozták. Így ez az anyag áthalmozódott. Ezért találjuk ma a felszínen a legkülönfélébb településekben ezeket az üledékeket.

A felszínen vagy közvetlenül a felszín alatt található durva és finomszemcsés homok keletkezése eltér az említett kavicsok lerakódásaitól. Ezek lerakódásai az utolsó jégkorszakok száraz periódusaira tehetők. A melegebb időszakok beálltával a jégpáncél teljesen eltűnt, így lecsökkent a folyók vízszállítása. Energiájuk már csak arra volt elég, hogy az egészen finom kőzetszemcséket szállítsák tovább és rakják le. A teljes szárazidőszak beálltával ezeket a felszínen szélviharok barkánok formájában rakták le. Sokszor az így lerakott üledékek sem maradtak meg eredeti formájukban. Újabb nedves periódusok alkalmával a kisebb-nagyobb vízfolyások kikezdték a korábbi lerakódásokat újabb kisebb-nagyobb völgyeket vágtak a lerakódott üledékekben. Ennek következtében az anyagok is összekeveredtek, így nem egységes összetételűek. A különféle földtani ciklusoknak megfelelően települési viszonyaik is különfélék. Így ismeretesek ferdén, redősen vagy átbukó redősen települő üledékek is. Így alakultak ki azok a domborzati formák is, amelyekkel Pápa környékén ma találkozunk.

A pleisztocén kezdetén a még mindig dél felé folyó Ős-Duna és mellékágai - ha kisebb mértékben is - folytatták a hordalék lerakását. Későbbi kéregmozgások hatására az Ős-Duna megváltoztatta folyási irányát, és a mai folyásirányát foglalta el. Ugyancsak ezek a későbbi kéregmozgások hozták létre a mai Rába-völgyet. Az ebben folyó Ős-Rába már a Grázi-medencét körülvevő hegyek törmelékeit szállította. Ezekből alakultak ki a Pápa és környékén található kavicsteraszok.

A folyóvízi lerakódásokon kívül a teljesség kedvéért meg kell említeni az atmoszferikus lerakódásokat is. Ide az ugyancsak a pleisztocén korban keletkezett és a levegő hulló porából kialakult lösz tartozik. Ha szárazföldre hull és rakódik le, akkor szárazföldi, ha vízben rakódik le, infúziós löszről beszélünk. Az előbbi rétegzetlen, az utóbbi rétegzett. A szárazföldi löszt csigák, Hélixek, Pupák stb. feloldódó meszes vázai összecementálják. Ezért állékony, meredek falakat formál. Helyenként az ilyen képződmények előfordulnak Pápa környékén is.

A pleisztocén geológiai kor után a holocén kor következik. Ebben napjaink földtani folyamatai játszódnak le. A pleisztocén és a holocén korban a földfelszíni képződményeket már nemcsak a geológiai erők, hanem a rajta megtelepedett növény- és állatvilág is képes átformálni. A növény gyökerei a talajban vannak. Élete során a lombozatának váltásával a földre hulló levelek elkorhadnak, bemosódnak a talajba, és azt humuszgazdaggá teszik. Elhalásával ezt a célt szolgálják a talajban levő gyökerei is. Így válik a terméketlen talaj a felszíntől lefelé 0,5-1,5 m-ig vagy még mélyebben termékennyé, vagyis termőfölddé.

A pleisztocén geológiai korra esik a legjelentősebb evolúciós esemény, az emberré válás folyamata is. A pleisztocén kor növény- és állatvilágának arculata már a maihoz hasonló volt. Amikor az ősember felvette az első követ a földről és azt szolgálatába állította, akkor már nemcsak a földtani erők, de az ember is beavatkozott és napjainkig mind jobban beavatkozik a természet arculatának alakításába. Pápa és közvetlen környékén is az emberré válás idején még az ősvadonok uralkodtak. Zabolátlan folyók, patakok szelték át a vidéket, a kiemelkedő dombokat és halmokat mocsarak és ingoványos területek vették körül. A kőkor embere elsősorban ezeken a területeken találta meg életfeltételeit. A mocsarakban úszó fatörzseken közlekedett, eleinte csigákat, kagylókat, rákokat gyűjtögetett, majd amikor a nyilat is használta, a tiszta, átlátszó vízben mozdulatlanul lélegző halakra ezzel vadászott. Nagyobb vadakat, mint pl. az ősszarvas, csak úgy tudott elejteni, ha a mocsárba, nádasba hajtotta. Ott az elakadt állat életét dobókövekkel, kőbaltákkal oltották ki. Később vadjáratokon készített vermekkel fogta meg a nagyobb vadakat. Akkoriban a legkeményebb és kézhez illő szerszám készítésére a szarvas agancsa felelt meg a legjobban. Tűzkő szerszámait is ezzel pattintotta. Gyümölcsöket erdős, bokros részeken szedett össze. Eleinte barlangokban lakott, ahol barlang nem volt, ott a mocsarakból és ingoványos területekből szigetként kiemelkedő dombtetőkre települt, itt kövekből, ágakból rakott össze magának menhelyet. Az ilyen dombtetők, tőzegláp területek a régészeknek ma is paradicsomai.

Amíg a kőkorszaktól napjainkig az emberi kultúra hatalmas változáson ment keresztül, addig a természetben az 1700-1850-es évekig nem sok változás történt. Ebben az időszakban még Pápa és közvetlen környékén mocsarak és ingoványos területek uralták a vidéket. Munkagépek hiányában a csak kézi és állati erővel rendelkező ember természetátalakításra nem is gondolhatott. A forradalmi átalakulást a gőzgép, majd később a belső égésű motorok megjelenése tette lehetővé.

Ettől az időtől kezdve Pápa és közvetlen környékének természeti arculata teljesen megváltozott. Ahhoz, hogy ezeket a változásokat megértsük, foglalkoznunk kell elsősorban Pápa és közvetlen környékének hidrogeológiájával (vízföldtanával). Előzetesen tudni kell, hogy a város és közvetlen környékén levő pannóniai rétegek általában vízszegények, főleg agyagos képződmények. Ez az oka annak is, hogy ezen a területrészen természetes források nem találhatók. Tudni kell azt is, hogy ez a területrész a Marcal vízgyűjtő területéhez tartozik. A domborzati viszonyoknak megfelelően hajdan a Bakony-hegység peremétől délkelet-északnyugati irányban lefolyó több állandó és időszakos vízfolyás létezett. Ilyen volt elsősorban a Tapolca patak, majd a Séd, Gerence stb.

A pápai vár egykorú fametszetes képeinek tanúsága szerint a mai Tókertváros és a Várkert déli részén sással-náddal benőtt mocsaras tó terült el. Hogy ezt az akkor létező mocsaras tavat maga a természet alakította-e ki, vagy később várvédelmi célból emberi munka hozta-e létre, nem tudjuk. Minden valószínűség szerint szerepet játszottak ebben a természeti adottságok. Ezek a hajdani mocsaras, lápos területek szoros kapcsolatban voltak a Marcal két oldalán elterülő hatalmas mocsaras területekkel. Megszűnésük akkor kezdődött, amikor az 1771-ben végbevitt nagy folyószabályozási munkálatok elkezdődtek.

A Pápa és környékén említett vízfolyásokat, tavakat és mocsarakat a területtől délkeletre levő Bakony hegység peremén feltörő karsztforrások látták el vízzel. Ezek között a legnagyobbak Tapolcafő forrásai voltak. Ez utóbbiak látták el elsősorban a Tapolca patakot vízzel.

A Bakony-hegységnek ezen a részén dolomitok és mészkövek vannak. Köztudott, hogy ezek a karbonátos kőzetek tele vannak repedésekkel. A reájuk hulló csapadékvizeket ezek a repedések levezetik a mélyebb szintekre, ahol a vizek mint egy medencében tárolódnak. A víz csak úgy jön újra a felszínre, ha teljesen feltöltődnek, és ott, ahol legelőször elérik a felszínt, források alakjában kicsordulnak. Vízutánpótlódásukat a vízgyűjtő területükre hulló mindenkori csapadékokból kapják, és mennyiségüket is a csapadékviszonyok szabályozzák. Csapadékosabb időkben több, csapadékszegény időkben kevesebb vizet szolgáltatnak. Évezredeken keresztül mindig megvolt a kialakult természetes egyensúly mindaddig, amíg az emberi beavatkozás folyamatosságukat meg nem szüntette.

Az is köztudott, hogy a Bakony-hegység bauxitkészlete ezekben a karsztvíztároló természetes medencékben foglalt helyet. Ezek gyakorlatilag víz alatt voltak. Kitermelhetőségük érdekében a vizet szivattyúkkal a bauxit fekü kőzetéig le kellett szívni. Ez a hosszú éveken át tartó bányászkodás azt eredményezte, hogy a természetes víztároló medencében a tárolt karsztvíz szintje fokozatosan mélyebbre süllyedt, mint ahol a peremi vetők mentén felszínen levő kicsordulási szint volt. Így amikor a vízszint mélyebbre került, a karsztforrások szinte napokon belül elapadtak, ezért nem tudták táplálni a belőlük induló patakokat. Ez okozta azt a katasztrófát, hogy ma Pápa és környékén a patakok nem szállítanak vizet. Ami a környékbeli nádasok és lápos területek megszűnését illeti, ahhoz is nagyban hozzájárult a patakok elapadása, de ezt lényegesen befolyásolta az egész völgyének épített csatornákkal való lecsapolása.

A tapolcafői források újra feltörését egyelőre csak remélni lehet. Ehhez szükség van arra, hogy minden olyan bányászat megszűnjön a Bakony hegység területén, ami a bányavágatokból vizet emel ki. Akkor is évtizedek múlhatnak el, amíg ez a hatalmas karsztvíztároló medence feltöltődik a lehulló csapadékvizekből annyira, hogy a vízszint a kicsordulási szint fölé emelkedjen. Nehezíti ezt az is, hogy a Balaton környéki regionális vízművet a bauxitbányák kiemelte vízre tervezték és építették meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vízmű táplálására a karsztvizet a bányák megszűnése után is igénybe veszik, így kétséges, hogy a karsztvíztároló medence feltöltődik-e olyan szintig, hogy a leapadt források újból megindulhassanak. A vízellátás miatt lehetőség van arra, hogy a karsztvíztároló mészkőterületen mélyfúrásokkal érjék el a leapadt karsztvízszintet, de ez esetben a fúrólyukból a vizet csak búvárszivattyúkkal lehet a felszínre hozni. Minden valószínűség szerint ma már a vízművek is ezt teszik.

Meg kell emlékezni Pápa és közvetlen környékének morfológiai viszonyairól, éghajlatáról, növényföldrajzáról, mezőgazdaságáról és a környék nyersanyagairól.

Egy táj morfológiai viszonyait elsősorban annak geológiai felépítése, töréses szerkezete, majd a rajta végbemenő lerakódási és letarolási folyamatok határozzák meg. Kis régiókban gondolkozva ez nem magyarázható. Esetünkben is a tárgyalt terület szorosan beleillik és kapcsolódik a Kisalföld délkeleti peremén kialakult morfológiai viszonyokhoz. Az eredeti felsőpannóniai rétegek nagyjából vízszintesen települtek. Erre rakódtak le a későbbi korok aránylag kis vastagságot kitevő üledékei. Ezek az üledékek általában laza szerkezetűek, és így a területen délkelet-északnyugati irányban lefutó számtalan kisebb-nagyobb vízmosás mélyen bevágódhatott a laza üledékekbe. Ezáltal nem egy völgyben a mélyebben elhelyezkedő pannóniai rétegek is felszínre kerültek. Ezek a kisebb-nagyobb vízfolyások által létrehozott bevágódások lankás dombokká formálták a vidéket, kisebb-nagyobb halmokat, dombokat hoztak létre. A töréses szerkezetek általában nagyobb völgyületeket alakítanak ki, ezekben legtöbbször folyórendszerek helyezkednek el. Ilyen nagyobb töréses jellegű völgyület a Rába és a Répce völgye is. Ezekben a morfológia síksági jelleget mutat. Ilyenekben helyezkedik el a Pápai-síkság is. Összefoglalva kimondhatjuk, hogy Pápa és környéke morfológiai szempontból a Bakonyalja halomvidéke.

Éghajlati szempontból Pápa és környéke beletartozik a Dunántúl szárazföldi, mérsékelt övezetű zónájába. Pápa és környékének évi középhőmérséklete 50 év átlagából számítva 10,4 C°. A Kisalföld legnagyobb részén ennél alacsonyabb adatokat kapunk. Így pl. Győr évi középhőmérséklete 9,7 C°. Ez az eltérés annak tulajdonítható, hogy térségünk a Bakony-hegység védelmében helyezkedik el. Nagy az éves hőingadozás. Forró vagy feltűnően hűvös nyarak, igen kemény vagy nagyon enyhe telek egyaránt előfordulnak.

Az uralkodó széljárás itt is az északi. Gyakori a déli szél, ami legtöbbször csapadékot hoz. Legritkábban a keleti szél fordul elő, akkor is nagyon gyenge. Ennek oka az, hogy a területet kelet felől a Bakony-hegység határolja, és így a keleti szeleket felfogja.

A terület élővilágát a csapadékmennyiség befolyásolja. Ennek eloszlása kedvező.

Pápa környékének évi átlagos csapadékmennyisége 656 mm. Havi eloszlásban kedvezőnek mutatkozik, mert a legcsapadékosabb hónap a június, ezen kívül csapadékos még a július, május és az augusztus. Ezek a növekedő vegetáció szempontjából legfontosabb hónapok. A csapadék évi átlagának 42,9 %-a ezekben a hónapokban esik le. A legkevesebb csapadék február hónapban hull. Persze ezek sokévi átlagokból számított adatok, így rendkívüli eltérések éves viszonylatokban lehetségesek. Ha a mért csapadékviszonyokat értékeljük, és figyelembe vesszük azt, hogy ez a csapadékmennyiség nagyrészt a nyári, legmelegebb hónapokban hullik a felszínre, amikor nagy a párolgási veszteség, akkor tulajdonképpen kevésnek mondható. Ennek oka, hogy a terület peremi jellegű, és ide csak szárazabb légáramlatok jutnak el.

Vizsgálati területünk növénytakarója összefüggésben van az éghajlati tényezőkkel és a talajtakaróval. A talajok minőségéből megállapítható, hogy hajdan nagy erdőségek borították a vidéket. Az így kialakult barna talajok tanúskodnak erről. Azóta az emberi beavatkozások gyökeresen megváltoztatták a vidék arculatát.

A korábbi letűnt idők növényvilágát a földtani képződményekben: iszapokban, agyagokban megmaradt és konzerválódott növények lenyomatából vagy elszenesedett maradványaikból rekonstruálhatjuk. Ha ilyen makroszkopikus növénylenyomatok vagy elszenesedett növényrészek nem állnak a rendelkezésünkre, akkor az egyes talajrétegekből mintát kell venni, és ezeket ki kell iszapolni. Utána az iszapolási maradékból mikroszkóp alatt ki lehet elemezni a hajdani növények virágainak elszenesedett pollenszemcséit.

Az ilyen irányú vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a pleisztocén korban és a ma élő növények között nagy eltérés nem mutatható ki. Az ősember táplálkozásában már megjelentek azok a növények, amit ma nemesített formában termesztünk. Az ősember először gyűjtögető életmódot folytatott. Később rájött arra, hogy ha házatáján megtelepíti azokat a növényeket, amelyeket eddig gyűjtögetett, akkor könnyebben jut élelemhez. Első ilyen növényei a perjefűfélékből kerültek ki. Ezeknek magját kőlapok között már őrölte. Ilyen őrlőkövek a legtöbb őskori telep feltárásakor előkerültek.

Erdők a vizsgált területünkön nem találhatók; hogy hajdan voltak, azt számos Pápa környéki dűlő és községnév is bizonyítja (Nyíres, Tuskós, Sziles, Cseresdomb stb.). Mivel a Bakony-hegységben még ma is létező erdők nagy részét a bükk (Fagus silvatica), a gyertyán (Carpinus betulus) és a cser (Quercus cerris) alkotja, ebből arra lehet következtetni, hogy a hajdani Pápa környéki erdők is ezekből a faféleségekből kerültek ki. Ezek mellett kisebb számban élhetett itt a nyír, szil, kőris, juhar, a hárs, a vizenyős területeken az éger. Az erdőszéleken és pagonyokban a som, kecskerágó, mogyoró, kökény, galagonya stb. A patakok partján a fűzfélék, a fehérnyár, ezek helyenként még ma is megtalálhatók. Külön növényvilága volt a mocsaraknak, árterületeknek. Itt elsősorban a higrofilis növények élhettek, mint a nád, gyékény és káka. Következtetni lehet arra, hogy a vízinövények igazi hazája az a mocsaras tó volt, amelyet a Tapolca és Bakonyér táplált a mai Tókertváros és a Várkert déli részének területén. A tóban igazi tavi, hidatofita növényzet fejlődhetett. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Pápa környékén hajdan a bakonyi flóravidék uralkodott a maga fás növényzetével.

A Marcal-völgy zsombékos, nádas mocsarainak a lecsapolásával az ember végleg eltüntette a Pápa környéki tavakat, mocsarakat. A bakonyi karsztvizek megcsapolásával pedig legalábbis egyelőre eltüntette az élő vízfolyásokat is.

Ma itt, ahol hajdan az ősi flóra uralta a tájat, kultúrnövények díszlenek. A talajviszonyoknak megfelelően a legfontosabb kultúrnövények a gabonafélék. Mellettük a gumósnövények közül burgonyát és takarmánynövényeket is termelnek.

Hasznosítható nyersanyagként elsősorban az építőipari nyersanyagok jöhetnek számításba. A sok helyen felszínközelben vagy a felszínen levő pannóniai agyagok mind nélkülözhetetlen nyersanyagai a tégla- és cserépiparnak. Ez az iparág Pápán és környékén igen fejlett. Az ugyancsak az építőipar számára nélkülözhetetlen kavics és homok is nagy mennyiségben megtalálható. A területtel érintkező délkeleti részen levő Bakony-hegység peremén a mészkő és a dolomitféleségek érdemelnek figyelmet.

Mivel a tanulmányban leírtak a földtudományok területén evidenciaszámba mennek, nem tartottam szükségesnek lábjegyzet készítését. Helyettük álljon itt egy rövid válogatás a fontosabb irodalomból:

Im Miozän entstand der Pannonische Binnensee, umgeben von alpinisch-karpatischen Bergketten.

Die Gebirge auf dem Territorium Ungarns ragten daraus wie Inseln empor. Eine der größten Buchten des Binnensees war Papas weitere Umgebung mit der kleinen Tiefebene. Die Tiefbohrungen auf diesem Gebiet weisen auf Senkungen und Hebungen in Richtung Südwest-Nordost hin.

Im Miozän drang das glühheiße flüssige Magma ins Sedimentgestein ein. So gibt es auch unter Papa versteiftes vulkanisches Gestein. (Reste von "Zeugenbergen" auf der Oberfläche sind zum Beispiel die Schomlau und der Sag-Berg.)

Das Oberflächengestein aus diesem Gebiet wurde von der uralten Donau abgelagert. In den feuchten Perioden der Glazialzeit sind kieselige, in den trockenen Perioden aber feine, gekörnte, sandige Ablagerungen entstanden. Die Bewegungen der Erdkruste haben das hydrographische Bild des Gebietes umgestaltet. Die sandigen Terassen der Umgebung wurden schon von der uralten Raab ins Leben gerufen.

Im Diluvium kam es mit dem Erscheinen des Menschen zu wichtigen Veränderungen.

Der größte Wasserlauf des Gebietes war der Tapolca-Bach aus den Quellen von Tapolcafő.

Mit dem Bauxitabbau hat man begonnen das Karstwasser abzusaugen, was dann zum Austrocknen der Quellen führte.

Nach einigen Jahrzehnten vielleicht, wenn die Aushebung des Wassers aufgehoben wird, kann auch das Wasser der Quellen zurückkommen. So käme auch auf Ungarns Landkarte ein Bach zurück.

Die vorherrschende Windrichtung in Papas Umgebung ist die nördliche. Die Niederschlagverhältnisse in der Umgebung von Papa sind günstig. Als Reste der ehemaligen Bewaldungen sind die braunen Waldböden zurückgeblieben, auf denen bis zum Eingriff des Menschen die Flora des Bakony-Gegirges gedieh.

A város közigazgatási határában holocén kori ártéri üledék, iszap és homok, valamint pleisztocén kori folyóvízi kavics a meghatározó geológiai tényezők. A környék fontosabb altalajtípusai még a pleisztocén folyóvízi homok, a pliocén homok, homokkő és agyag, valamint a miocén kavics, homok és tarkaagyag.¹ Erre települtek a különböző erdei talajtípusok, amelyek az ember tájbani megjelenését követően egy gyorsabb humuszosodáson mentek keresztül. Az időnként erősebben, egyébként pedig folyamatosan északi, északnyugati irányból fújó széllel lösz terítődött el a környéken, mind a mai napig, amely a Kisalföldről érkezett. A Bakony hegység kőzetei, ásványai, fája és a makk, valamint legelői, állatvilága és egyéb természeti kincsei (pl. bauxit) a nagy- és kistájak - Kisalföld, Bakony, Marcal mente és Kemenesalja - találkozásánál az emberi létezés kedvező feltételeit kínálták. A Bakony részben karsztos eredetű forrásaiból táplálkozó vízfolyások, úgymint a Bakonyér, Gerence, Séd és Bittva mellett különös jelentőséggel bírt a tapolcafői melegvizes forrásokból táplálkozó, mára kiszáradt Tapolca-patak.² Mindezen patakok végleges vízgyűjtője a Marcal folyó. A Bakonyér és a Tapolca összefolyásából a mai Várkert, Vajda ltp. és Tókert városrész területén, a belvárostól keletre 1771-ig létezett egy különös mikroklímájú, nagy kiterjedésű tó (1. ábra). A mezolitikum állatvilága (a háziasítható őstulkok, a vadászható vadszamarak és gímszarvasok tömege) népesítette be a környéket, amint azt a mezőlaki tőzeg történeti állattani emlékei jelzik.³ Az eddig körvonalazott földrajzi környezet az ember megtelepedésének nem mindennapi lehetőségét rejtette, s a benépesedés első, nagy hulláma az újkőkorban bekövetkezett.

A "Termékeny Félhold" területéről (a Földközi-tenger keleti medencéje) elinduló "neolitikus forradalom" a Balkán-félsziget népességei által közvetítve jutott el Közép-Európa lakóihoz. Az archeológiában Körös-Starcevo kultúra névvel fémjelzett, a Balkán északi, a Kárpát-medence déli részén élő lakosság hatással volt az itt élő pre-keramikus népesség⁴ életmódjára, s a szűkebb környéken is megjelentek a földműves társadalmak, a dunántúli vonaldíszes kerámia, majd a lengyeli kultúra népessége. Mindez időben i.e. 4500-4000 táján és azt követően történhetett.⁵ A sűrűn történő megtelepedésre, Marcaltő, Nyárád, Takácsi, Vaszar⁶ és Kup leletei utalnak 9 lelőhelyen. Kutatottsága révén a legjelentősebb a kup-egyesi település, ahol az egyetlen klasszikus magyarországi "tűzkőbánya" (Tevel-hegy) nyersanyagának (szürke színű kova) feldolgozása folyt.⁷ Az mindenesetre feltűnő, hogy a város belterületén, vagyis a neolitikumban is kiemelkedő kavicsdombon ebben a korszakban nem telepedtek meg. Elképzelhető, hogy ez a vízrajzi körülményekkel magyarázható, de még inkább valószínű, hogy a hiátus a kutatás elmaradottságával és a több méteres feltöltésrétegekkel magyarázható.

A rézkor középső fázisában (i.e. 3000 táján) megjelenő balatoni csoport települését ezideig csak Kéttornyúlak határából ismerjük.⁸ A badeni (péceli) kultúra emlékanyaga Pápán, Vaszaron, Mihályházán, Marcaltőn és Takácsi határában került elő, hogy csak a szűkebb régióban ismeretes lelőhelyekre utaljunk.⁹

Az i.e. 1900 körül induló kora bronzkort a Vaszar-Szilos dűlői (zóki kultúra), a Kemenesszentpéter-Dombi dűlői (somogyvári csoport), valamint egy borsosgyőri (1. ábra 4., 2. ábra, 1.tábla 3.) lelőhely fémjelzi. A kisapostagi kultúra időszakából már több lakott helyről tudunk (Nemesgörzsöny, Mezőlak, Marcaltő, Egyházaskesző).¹⁰ A középső bronzkori dunántúli mészbetétes kerámia népességének északi csoportja már nagyobb intenzitással szállta meg a vidéket, amire Pápa (1. ábra 1., 1. tábla 1.) és Vaszar temetkezései, valamint Gyarmat, Mezőlak és Vanyola települési emlékei utalnak. A síkvidéken élő élelemtermelő lakosság menekülővára, törzsi központja(?) a bakonyszentlászlói Kesellőhegyen volt.¹¹ Az i.e. 1300 táján nyugatról érkező, késő bronzkori halomsíros kultúra korai csoportja Nagydémig jutott el, egy későbbi hullám azonban már Pápa-Mezőlak-Malomsok térségét is eléri (1. ábra 2., 1. tábla 2.).

Késői periódusában, már az urnasíros kultúra kialakulásakor, európai aspektusból is jelentős települési centrumuk található a Bakony-vidéken.¹² Pápai, borsosgyőri, kéttornyúlaki, bébi, pápakovácsi, marcaltői, mezőlaki, mihályházi, nyárádi stb. lakótelepeik, borsosgyőri és a Bakony belsejében található temetőik és földváraik, valamint kincsleleteik (1. tábla 4.) a vizsgált terület különösen a Bakony ezideig soha nem tapasztalt mérvű megszállását jelzik¹³

Az i.e. 9. századtól, a kora vaskorban (Hallstatt C-D) a társadalom különböző rétegeinek nemzetközileg is jól ismert lelőhelyei találhatók a szűkebb régióban. A társadalom középrétegének névadó temetkezési helye Nagydém-Középrépáspusztán található. Halottaik elhamvasztott csontmaradványait edényekbe s részben azok köré szórva temették el (1. ábra 5., 3. ábra). A vezető réteg gazdag mellékletekkel, gyakran kocsival és lóval (1. ábra 6., 4. ábra) ugyancsak a hamvasztást követően továbbra is halomsírokba temetkezett (pl., Lovászpatona Lakóhelyeikről tudunk Vaszar-Várospuszta, Mezőlak és Nyárád területéről, hogy csak a legközelebbieket említsük.¹⁴

A hallstatt kultúra területére benyomuló, kelet-délkeletről érkező lovasnép i.e. 500 körüli északnyugat- dunántúli előrenyomulásának ritka tárgyi emléke a mezőlaki Szentpéteri dombon talált állatjelenetes tegezveret.¹⁵

Az írott forrásokból már jól ismert nép a kelta. A korszak emlékei az i.e. 3. században (La Téne C) jelentek meg a vidéken. Pápa és szűkebb környéke a kelta arabiates és az illír-pannon törzsek közötti határterületen helyezkedik el. A népesség kiscsaládi társadalmi szerkezetre utaló házai (lásd határában) állhattak a borsosgyőri, tapolcafői, mezőlaki (faszerkezetes, tapasztott falú ház), nyárádi és pápakovácsi lakóhelyeken is. Pápa-Táncsics M. utcai (1. ábra 7., 1. tábla 5-6.), borsosgyőri (1. ábra 8., 1. tábla 7.) és vaszari, csontvázas rítusú temetőik, valamint a kéttornyúlaki hamvasztásos-urnás sír mellékletei jól felfegyverzett (pajzsos, kardos, lándzsás) férfiakról tanúskodnak.¹⁶

A terület római kori megszállására, a romanizált őslakosság továbbélésére, illetve a rómaiak által Barbaricumnak nevezett terület népeinek behatolására több helyről vannak bizonyítékaink.

A Szabó D. utcában 2-3. századra keltezhető temető létezését feltételezzük. Pálháza-pusztától nyugati irányban, a Dorza-patak árterében két település nyomairól van tudomásunk. Legújabban pedig a Vajda ltp.-től keletre, az ősi tó hajdani partja közelében gyűjtöttünk 3-4. századi római kori edénytöredékeket és pénzérmét, amelyek ugyancsak településre utalnak.¹⁷ A kéttornyúlaki Szőlőúti-dűlőben valószínűleg temető volt. A borsosgyőri Felsőbozót területén a 2-3. században téglaépület állhatott, az Újmajor környékén kisebb lakótelep lehetett, a Sédmente-dűlőben 1-4. századi, kőépítménnyel is rendelkező település volt.¹⁸ Egy, a 2. század elejére keltezett kora római temető részletét ismerjük - Cseraljáról, s valószínűleg szintén korai temetőhöz tartozik a mihályházi református parókia telkén feltárt, ezideig magányos bronzedénymellékletes sír is.¹⁹

Ma már bizonyított, hogy a tapolcafői, hajdani melegvizes források foglalása a római korhoz köthető, 1. század végi éremmel keltezhető. A folyamatos jelenlétre 3-4. századi pénzek utalnak. (Sajnálatos, hogy anyagiak hiányában ezideig nem volt mód a korszak bármely, a fentiekben említett lelőhelyének (kivétel és Mihályháza) régészeti kutatására. Így túlnyomórészt csupán a felszíni gyűjtések anyagára és a megfigyelésekre hagyatkozhatunk.) Pápa és szűkebb környéke római kori települései egy közelebbről ezideig ismeretlen helyi úthálózat révén kapcsolódhattak a mai 8. sz. főútvonal nyomvonala környékén haladó főközlekedési úthoz, illetve a Kemenesszentpéter-határában látható, a Rába árterének szélén, a folyót követően haladó Savaria (Szombathely) -Mursella (Árpás) -Arrabona (Győr) úthoz.²⁰

374 táján a kvádok támadása a Balatontól délre fekvő területeket is elérte. Ezt pusztulási réteg hitelesíti pl. a keszthelyi erődben, végleg lakatlanná válik a balácai villagazdaság, ekkor rejtik el a Döbröntén talált érmeket. A gótok valamelyik csoportjának (400 körül) a Dunántúlon egyedülálló temetőjét mára már valószínűleg teljesen megsemmisítették a Csót-Újmajori kavicsbánya művelése során. 1991-93 nyarán viszont talán sikerült megtalálnunk újabb, hun kori temetőjüket Nagydém-Középrépáspusztán.²¹

A Dunántúlnak nyilvánvalóan egyik avar települési központja lehetett a város területén és közvetlen környékén. Ezt annak ellenére állíthatjuk, hogy tudjuk: több helyről ugyan, de meglehetősen kis mennyiségű leletanyag áll rendelkezésünkre. Az Úrdomb (1. ábra 9.) homokjában 7. századi - véleményünk szerint²² - vezéri temetkezést tárt fel Jankó L. Nagyobb sírszámú temető előkerülése ott nem várható. Az 1. számú sír aranyozott ezüst lemezzel borított, álcsatos övveretei (2. tábla 1.), az egyenes kétélű kard rangos egyénre utalnak.

László Gy.²³ feltételezését elfogadva mi is vezető embernek tartjuk az "aranyöves" férfit. Ugyancsak korai, 7. századi temetkezést (gyermeksír) találtak a Nagygyimótra vezető országút melletti Báróchegyen (1. ábra 10.). Az Öreghegyen (1. ábra 11.) szintén kora avar temető van. 11 kibontatlan sírja lett visszatemetve. Az egyetlen feltárt női sír leletei:²⁴ szemesgyöngy, orsógomb és övcsat (2.tábla 2.).

A késő avar kort két temető reprezentálja. Az egyik a Korona utcában (1. ábra 12.), az általános iskola környékére lokalizálható (hajdani Zárda). Az egyik megbolygatott sír indadíszes nagyszíjvége (2. tábla 3.) korhatározó. A másik az Agyaglik (1. ábra 13.) területén (a mai Mezőgazdasági Szakközépiskola környéke) talált. A Jankó L. által ismertetett nagykiterjedésű temetőből, amelyet a 8. századra keltezett a kutatás, igen szerény mellékletekkel rendelkező sírok kerültek elő. A többségében elkallódott leletek közül csak néhány darab, köztük fazék (2. tábla 4.)²⁵ került a múzeum gyűjteményébe.

Sajnálatos, hogy mindezideig egyetlenegy bizonyosan avar település nyomáról sem tudunk. Talán egy halovány iránymutatást sejtet az Elek-thermax mellett talált edénytöredék.²⁶

A honfoglalók rá- és mellételepedése - nyilván ellenőrzés céljából - az avar népességre régóta elfogadott álláspont a régészeti-történeti irodalomban.²⁷ Ezek után igencsak meglepő a város határának ilyen vonatkozásban tapasztalható leletszegénysége. Ennek magyarázata - véleményünk szerint - egyértelműen az anyagiakban szűkölködő pápai múzeum lehetőségeiben keresendő. A hajdani Mika-gyár (1. ábra 14.) környékén 1961-ben csatornázáskor bronz nyakperecet, gyűrűt és S-végű karikát (2. tábla 5-7.) tartalmazó sírt dúltak szét. A munkások valószínűleg temetőt bolygattak meg. A város azonosíthatatlan helyéről, minden bizonnyal temetőből származnak azok az állatfejekben végződő karperecek, amelyeket ugyancsak a múzeumban őrzünk (1. ábra 15., 2. tábla 8-9.).

Befejezésül megjegyezzük: ezen több ezer évig tartó időszak kutatottsága igencsak elmaradott a város területén. Ezért kényszerültünk arra - no, meg azért is, mert egy település korai története önmagában nem vizsgálható -, hogy a szűkebb régió ismeretanyagába építsük be a város területén előkerült emlékeket. Az azonban talán világossá vált e korlátozott terjedelmű gondolatsor révén is, hogy az itt vázlatosan ismertetett időszak megismerése halaszthatatlan feladata a múzeumnak, s a kutatottságnak legalább olyan szintjére el kellene jutni, mint amilyennel a későbbi korok vonatkozásában bírunk.

Der Rechtsvorgänger des Schloss- und Heimatsmuseums namens Esterházy Károly ist im Jahre 1959 gegründet worden. Seit 1964 funktioniert es als Heimatsmuseum unter der Leitung eines Archäologen-Direktors.

Die nur spärliche Forschung läßt sich durch die spätere Gründung erklären. Vom gesamten Gebiet haben wir ein genaueres und nuancierteres Bild, als vom Territorium der Stadt.

Teilweise läßt sich das damit erklären, daß wir für die Verarbeitung der Frühen Geschichte die Methode gewählt haben, bei der in die Geschehnisse eines engeren Raumes die Geschichte des gegebenen Ortes eingebaut werden.

Andererseits vertreten wir die Meinung, daß sich bei reichlichen Funden allein dieser Weg auch als gangbar erweisen kann.

Ein bedeutender Fund der linealverzierten Keramik und der Lengyeli-Kultur befindet sich in Kup-Egyes, wo der Feuerstein-Rohstoff vom Tevel-Berg im Spätneolitikum bearbeitet wurde. Die Funde aus der Spätbronzezeit sind von europäischer Bedeutung, genauer gesagt die Hügelgräber, die späteren Hügelgräber und die früheren Urnengräber.

Die können vereinzelt auch auf dem Territorium der Stadt gefunden werden.

Genauso erwähnenswert und bekannt sind die Fundorte unserer Gegend im Hallstatter Kulturkreis; Nagydém und Vaszar (3-4. Abbildung).

Auf dem Gebiet der Stadt befinden sich mehrere weit ausgedehnte Fundorte aus der Römerzeit, aber mit ihrer Erforschung wurde bis heute noch nicht begonnen.

Auf dem Gebiet der Stadt sind uns 4 Gräber aus der Awarenzeit bekannt, in einem von ihnen liegt ein Anführer mit goldenem Gürtel. (2. Tafel 1.)

Die Konzentration der Fundorte weist auf einen awarischen Anführerkern hin. Aus der Zeit der ungarischen Landnahme (9. Jahrhundert) haben wir eine unsichere, auf einen Friedhof hinweisende Angabe.

Leider sind die Siedlungen der beiden letzteren Perioden bis jetzt noch unbekannt.

Im allgemeinen können wir sagen, daß das Bild, das wir in unserer Studie gezeichnet haben, nur oberflächlich ist. Das läßt sich mit unserem Mangel an materiellen Mitteln erklären.

Pápa város településszerkezetének kialakulásával, változásával szinte minden, a város történetét tárgyaló monográfia foglalkozott. Ezek közül először Bognár Imre Ede¹ rajzolt fel átfogó képet a település és környékének szerkezeti alakulásáról, majd Gerő László² munkája hozott új eredményeket, és végül a Magyarország Régészeti Topográfiája³ vetett fel az előbbiektől eltérő elképzeléseket.

Pápa településszerkezetének teljes és megbízható elemzéséhez ma sincs lényegében több adatunk, mint az itt felsorolt tanulmányok szerzőinek.⁴ Az azóta napvilágra került oklevelek elsősorban a 17. századra vonatkoznak, de ezeket nem lehet megbízhatóan visszavetíteni a 13-16. századi állapotokra. Főként a középkori okleveles adatok hiányoznak, és a meglévők is néhány olyan egymásnak ellentmondó adatot hordoznak, amelyek ma még feloldhatatlanok. Így az elkövetkezőkben a már ismert régi oklevelek újraértelmezésével - néhány újjal bővítve - kíséreljük meg a város településszerkezetét felvázolni; már az elején külön hangsúlyozva, hogy ez egy olyan elméleti feltevés, melyet az adatok átértékelése vagy újabb adatok előkerülése megváltoztathat.

Pápa városának közigazgatási területén (kül- és belterület) a középkorban számos kisebb település jött létre és állt fenn hosszabb-rövidebb ideig. Ezek a falvak nem egyidőben alakultak ki, eltérő volt jogállásuk, földesúri birtokuk, kapcsolódásuk a központinak tekinthető Pápa településhez, és különböző volt fönnmaradásuk is. Ma egy, a 16-17. században létrejött és a 18. században megszilárdult állapot kapcsolja őket a város területéhez; ekkor alakultak ki Pápa város mai közigazgatási határai.⁵ A területről - Pápa nevén kívül -, Bellérszeg Böröllő, Hánta, Hodoska, Igar (Igal), Parlagszeg, Sávoly, Udvarsoka és Zsemlér (Semlér) falvak nevét őrizték meg az oklevelek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennél több település nem létezett a mai város közigazgatási területén. Feltételezhető, hogy a legkorábbi Árpád-kori telepeknek, településeknek nevét, helyét egyáltalán nem ismerjük. A korai Pápa településnév kezdetben minden bizonnyal egy olyan gyűjtőfogalom volt, amely az itt létrejött királyi (királynői) szolgálónépek telepeinek egészét jelentette.⁶ A 14. század előtt a magyarországi településszerkezetben elsősorban halmazos településekkel kell számolni, a falvak helye sem szilárdult meg olyan utcarendszer-elrendezéssel, amellyel egy városszerkezet elemzésekor lényegében foglalkozni lehet.

A fent említett települések nevei a 14-15. századból valók; korábbi, 13. századi adat csak Pápa és Ozorsuka (Udvarsoka?) nevére van. Agyaglik, Böröllő, Hánta, Hodoska, Igar és Sávoly területének azonosítása viszonylag könnyen és megnyugtatóan elvégezhető. Nevüket, helyüket a 18-19. századi térképek megőrizték, és néhányuk még ma is tovább él földrajzi név formájában.⁷

Pápától északnyugati irányba a Tapolcával megközelítően párhuzamosan folyó Bakonyér jobb partján találhatók a Böröllő helynevek. A falu első említése 1345-ből származik, és a 16. század végéig lakott település volt. Az adatokból úgy tűnik, hogy lakói elsősorban kisnemesek voltak.⁸

Igar (Igal) falut az Igal, az Igal-Öreghegy és az Igal malom helynevek alapján lehet azonosítani. E földrajzi nevek a várostól délkeleti irányban vannak, érintkezve a tapolcafői és az adászteveli határral. Igar névvel először 1359-ben találkozunk az oklevelekben.⁹ 1488-ban a Szapolyai család jobbágyait írták össze a faluban, akik ekkor Pápa várost is birtokolták. Földesurai a későbbiekben is azonosak voltak a vár birtokosaival.¹⁰

Igar fölött, északkeleti irányban húzódott Sávoly faluja. Mindkét települést nyugat felé a Tapolca határolta. 1330-ban említik a Sávolyt először. 1545-ig kisnemesek lakták, ekkor lakosai Ugodra költöztek át.¹¹

Sávoly felett, a Tapolca mindkét partjára kiterjedően találhatók a Hánta falura utaló helynevek (Nagyhantai hegy, Kis Hanta, Kis Hantai dűlő). A falu az 1488-as adóösszeírásban szerepel először, a 16. század közepére elnéptelenedett. Birtokosa a hántai prépostság volt.¹²

Hodoska falu neve a Bakonyér északi oldalán, Hanta felett, valamint a Bakonyér és a Tapolca találkozásánál fekvő területen (Hodoska malom) maradt fenn. 1370-ben Fizes (Füzes) néven ismerték, majd 1439-ben "possessio Fyzes alio nomine Odoska" néven említették. Birtokosa 1370-től kihalásáig a Zsemléri család volt. A 16. században a török támadások miatt a település elnéptelenedett.¹³

Parlagszeg (Panagszegfölde?) neve, amely lakatlanságára utal, a 15. századtól fordul elő oklevelekben. Az írások elsősorban malmát említik, jobbágytelkeiről nincs tudomásunk. Elnevezése a 18-19. századi térképeken nem szerepel, Magyarország Régészeti Topográfiája helyéül a Téglagyár területét jelölte ki, ahol Árpád-kori életre utaló leleteket találtak.¹⁴ Téglagyár területe a hodoskai és a sávolyi részek felett északra helyezkedik el, közel a Bárótzhegyhez (attól kissé nyugatra); ez alátámasztja a lokalizálást, mivel tudjuk, hogy a Bárócz családnak birtokai voltak Parlagszegen.

A pápai határban fekvő települések közül, földrajzi fekvését tekintve a legértékesebb területtel Agyaglik faluja rendelkezhetett. A Hanta és Hodoska között elhelyezkedő és a Tapolca mindkét oldalára kiterjedő Agyaglik jelentőségét - a középkori oklevelekből úgy tűnik - annak köszönhette, hogy a Tapolcának erre a területre eső szakasza volt a legalkalmasabb malmok építésére.

Egy 1245-ös oklevélben¹⁵ az Ozorsuka faluban lakó pápai udvarnokok és a bakonybéli apátság közötti vitás földterület határáról esik szó, amelyen az apátság két malma is áll. A területet észak felől Ozorsuka határolja, nyugat felől a Tapolca, kelet felől egy Anyasédének nevezett folyó (talán a Bakonyér /?/, e két folyó között 1 hold/!/ a távolság), délen Szent Lászlóval érintkezik, s egy harmadik folyóvíz (névvel nem illetett ér) képezi határát. A területet akkor még nem nevezik Agyaglik néven - ez a név 1436-ban fordul először elő¹⁶ -, de a bakonybéli apátság évszázadokon át folyamatosan adatolt birtoklása révén¹⁷ minden kétséget kizáróan ugyanarról a területről van szó. Helyét az 1857-es kataszteri térkép is pontosan feltünteti - l. Agyagliki Bakonybeli -. Ezt a területet a 15-16. századi adóösszeírások már csak pusztaként említik.¹⁸ Topográfiai azonosítása nem ütközik különösebb nehézségbe; nyitott kérdés marad azonban, hogy volt-e a területnek korábbi neve és mi volt az.

A Pápa városában összeolvadó középkori falvak közül Udvarsoka település elhelyezkedése a legvitatottabb. A város kialakulásával foglalkozó monográfiák más-más területre lokalizálták.¹⁹ Első adatunk a királyi udvarnokok által lakott faluról a már említett 1245-ös oklevél; akkor Ozorsuka névváltozatban. E név később nem fordul elő. Míg Udvarsoka a 14. század második felében tűnik fel az oklevelekben,²⁰ utolsó említése 1378-ból származik.²¹ Nem bizonyított, hogy az Ozorsuka azonos a későbbi Udvarsokával, de a jelenleg rendelkezésünkre álló adatokból úgy tűnik, hogy Ozorsuka s Udvarsoka topográfiai helye közel azonos lehetett vagy megegyezett. Ozorsuka az 1245-ös oklevél szerint a Tapolca mellett feküdt, a bakonybéli apát területétől északra. Udvarsokának is a Tapolca mentén kellett elhelyezkednie, mert 1375-ben malmáról hallunk. Ekkor a zirci apát malombirtokát, Udvarsokát, másnéven Zsemlért zálogba adja. Ez ellen tiltakozik a Zsemléri család, mivel Udvarsoka és Zsemlér két különböző birtok, és mind a kettő (Udvarsoka tulajdonképpen csak részben) a család tulajdonában van.²² Ilyen tévedés elsősorban két terület egymásmellettisége miatt fordulhat elő, tehát feltételezzük, hogy Zsemlér és Udvarsoka területe érintkezett. (Zsemlér lehetséges lokalizációját az elkövetkezőkben elemezzük, de ehelyütt elöljáróban megállapítható, hogy rendelkeznie kellett egy, a Tapolca déli részén lévő területtel.) Lehetséges, hogy Udvarsoka Hodoskához is közel eshetett; erre utalhat az, hogy a Hodoskán birtokos Hodus fia Tamás részbirtokkal rendelkezett Udvarsokon és az Udvarsokai előnevet is használta.²³

Zsemlér (Semlér) falu volt a terület legjelentősebb helyi birtokos családjának, a Zsemléri (később Pápainak nevezett) családnak a birtokközpontja. Zsemlért először a Zsemléri család tulajdonlásával kapcsolatban említik 1340-ben.²⁴ E település azonosítása komoly problémákat vet fel, még akkor is, ha helyét az 1797-es térkép feltünteti. A térkép a Veszprém felől jövő dél-északi irányú főútba keletről becsatlakozó gyimóti út felett ábrázolja Zsemlért; egy olyan területen, ahol a Pápát a keleti irányban lehatároló, a Bakonyér és a Tapolca által telepített tó (mocsaras terület) volt. E területen település nem képzelhető el; csak a 18. században elvégzett lecsapolás után vált művelésre, majd lakhatásra alkalmassá.

A 14. századi oklevelek azonban azt sugallják, hogy Zsemlérnek a Tapolca mellett kellett lennie, mégpedig a folyónak a déli szakaszán, mielőtt az belefolyik a ún. tóba. Az említett 1375-ös oklevélben Zsemlér és Udvarsoka malma összekeveredik, 1397-ben pedig vitás kérdés, hogy a Füzes vagy Hodoskai - amely terület pontosan lokalizálható - malom Zsemlér vagy Pápa határába esik-e.²⁵ 1428-ban Zsemléri Pál lemond testvére, György javára a György által Zsemlérre épített posztókalló jogáról;²⁶ tehát Zsemlér mindenképpen a Tapolca mellett terült el. Ez azonban nem lehet azonos az 1797-es térképen jelölt résszel, hanem attól délebbre, Hodoska alatt kell keresnünk.

Egyet kell értenünk Kubinyi Andrásnak azon megállapításával,²⁷ hogy Zsemlér és Udvarsoka a pápai udvarnoki területből vált ki, és szorosan egymás mellé épült. Kérdés azonban, hogy Udvarsoka beleolvadt-e Zsemlérbe; Udvaroskának ugyanis - mint láttuk - nincs 15. századi említése, Zsemlérnek, bár azt vagylagosan Pápának nevezik, van. Véleményünk szerint Udvarsoka inkább az 1436-tól Agyagliknak nevezett helység részévé vált - amely természetesen nagyobb területet fed le, mint a bakonybéli apát birtokát -, és a 15. századi Zsemlér pedig mást vagy nem csupán ezt a Tapolca menti kis területet jelentette, amely Udvarsokától (Agyagliktól) északra és Hodoskától dél, délnyugatra helyezkedett el és északnyugaton érintkezhetett Pápa falu területével is.

1436-ban Zsemlért "Papa aliter Semlyér" néven említették, tehát ekkorra már nagyon közel került vagy összeépült Pápával.²⁸ A falu birtokosa, a Zsemléri család is a 15. században nevét már Pápai formában használta. A két település összeolvadásában a Zsemléri vagy Pápai család kihalása volt döntő fordulat a 15. század végén.²⁹ 1535-ben Török Bálintnak, Pápa vára földesurának a kezébe került lényegében az egész zsemléri falu, s ettől kezdve végérvényesen Pápához tartozott.³⁰ 1557-ben mint a város egyik utcáját írták össze Zsemlért.³¹

A szakirodalom Zsemlért általában a jelenlegi Anna térre és környékére helyezte.³² Azzal, hogy a jelenlegi városszerkezetben morfológiailag ezen a területen egy korábbi településközpontot lehet elkülöníteni, mi is egyetértünk. Az Alsóvárosban lévő mai Anna téri kápolna egy dombon áll, és körülötte a 19. századig temető létezett. A mai kápolna alig 100 éves építmény, de elődje 1752-ben épült, egy korábbi deszka imaház helyett, amit a reformátusok használtak.³³ A templom fekvése, a 17. század közepétől kimutatható folyamatos használata és a régészeti leletek alapján³⁴ feltételezhető középkori temető miatt e helyre egy, a középkori település egyházashelyét rekonstruáljuk, köréje pedig egy települést.

1425-ből egy, a településszerkezet szempontjából nagyon jelentős oklevél maradt fenn Zsemlérről. Zsemléri (Pápai) Nagy Antal fiai, György és Pál felosztották birtokukat Zsemléren, a két kúriát (egy régit és egy újat) és a 24 jobbágytelket. Az osztozkodás során megemlítettek egy kőből épült kápolnát is.³⁵ A leírás szerint a kúriák a falu keleti részén álltak, azoktól nyugatra tizenkét jobbágytelek feküdt, a kilencedik telek után volt a kápolna. A tizenkettedik telektől délre további tizenkét telek húzódott. Az oklevél szerint Zsemlér települést egy "L" alakú utcából álló falunak lehet elképzelnünk, melynek kelet-nyugat irányú főutcája keleti végén álltak a kúriák, az utca közepén egy kis dombon helyezkedett el a templom, majd az utca déli irányba megtért. A falu rekonstruált 15. századi szerkezete az Anna tér környéki mai utcarendszerben nyomon követhető, a jelenlegi Zimmermann utca (esetleg az azzal párhuzamos Főiskola utca) - Anna tér - Zrínyi utca által alkotott vonalban. A fentiek alapján valószínű, hogy Zsemlér a 15. században a mai Anna tér és környékét jelentette, de megmaradt a korábbi, Tapolca.

Feltételezésünk szerint a korai Zsemlér település a Tapolca mellett, a mai várostól délre helyezkedett el, és a 14. század második felében, esetleg a 15. század elején a Zsemléri család - felemelkedésével párhuzamosan - új területen alakította ki saját birtokközpontját. A mai Anna tér környéki rész domborzati viszonyai sokkal megfelelőbbek erre a célra, mint a Tapolca melletti sík terület. (Ide lehet várat építeni, amire 1430-ban engedélyt is kaptak Zsigmond királytól,³⁶ bár tudomásunk szerint az építkezésre nem került sor.) A Zsemlériek azonban megtartották a Tapolca melletti területet is, hisz annak malomhelyei fontosak, és megmarad a két rész azonos elnevezése is.³⁷

Pápán kívül még egy településnévvel nem foglalkoztunk az eddigiekben, és az Bellérszeg. Neve a térképeken nem található, lokalizálásához okleveles adatok csak részben nyújtanak segítséget. 1428-ban Felsőpápának, más szóval Bellérszegnek nevezett településen lévő birtokairól osztozkodott a Zsemléri család.³⁸ A Felső Majorok néven ismerjük a 17. század óta a város északnyugati részét, és e "felső" jelző alapján feltételezni lehetne a két település térbeli és névhasználati azonosságát. A 15-16. századi adatok nem önálló településként ismerik, az adóösszeírásokban ha név szerint szerepel, akkor Pápához számítják.³⁹ Bellérszegnek önálló plébániatemploma volt, a Boldogságos Szűznek szentelve. A templomot 1405-ben említik először, és 1428-ból származik a következő, egyben utolsó adat róla.⁴⁰ Magyarország Régészeti Topográfiája Bellérszeg helyét a mai Táncsics Mihály u. (volt Felső Hosszú utca) környékére teszi;⁴¹ hosszú ideig mi is elfogadtuk ezt a lokalizálást, azonban a pápai középkori településszerkezetnek, de egyben a várostörténetnek is legproblematikusabb pontját - a ferences kolostor kérdését - elemezve fel kell vetnünk egy másik lehetőséget is.

A mai belvárosban, a ferences kolostor körüli városrészben egy korai településszerkezet maradványai ismerhetők fel; a jelenlegi Corvin utcától északra eső rész morfológiailag eltér a belváros többi részétől. Az utcarendszerben a ferences kolostor nagy kiterjedésű területe szigetet alkot; a kolostor a déli és némileg a nyugati oldalon igazodik az utcarendszerhez, a többi oldalon azonban inkább az utcák vonalai alkalmazkodnak hozzá. Ez az állapot csak a terület korai kialakulása, lehatárolódása esetén jöhetett létre, és egy olyan funkciót kellett betöltenie, amely meggátolta, hogy a későbbi "városrendezés" e szigetszerű képződményt felszámolja. Elképzelésünk szerint itt mindig valamilyen egyházi épület állhatott. A település legelső utcájának a ma Mikes Kelemen utca és Kardos utcaként (Víz utca) nevezett utcát véljük, majd a ma Szelestey utcának hívott utca alakulhatott ki.

A pápai középkori obszerváns ferences kolostor pontos alapítási idejét nem ismerjük. 1461-ben a Garai Jób és anyja, Alexandra "Szent László tiszteletére kolostort akartak építeni, s az utcát Szent László utcának nevezni" a Pápai család földjén, amely ellen a Pápaiak sikeresen tiltakoztak a veszprémi káptalan előtt.⁴² 1480-ban azonban már állt a kolostor - legalábbis részben már állnia kellett -, mivel templomába ebben az évben temetkeztek.⁴³ A kolostor alapítása így az első sikertelen kísérlet után nem sokkal később megtörténhetett.

Elemezve a 15. század első felében a pápai birtokviszonyokkal kapcsolatban rendelkezésünkre álló adatokat, csak egy területet találunk, ahol a Pápai (Zsemléri) és a Garai család is rendelkezett birtoktesttel, ez pedig Bellérszeg volt. A Zsemléri család bellérszegi 1428-as osztozkodásakor a már említett Szűz Máriának szentelt templom határolta északról az általuk birtokolt területeket. Az 1405-ös oklevél is azt erősíti, hogy a templom nem tartozott a Zsemlériek területéhez és fennhatósága alá.⁴⁴ 1432-ben a Garaiak felosztják birtokaikat, és ebben szerepel a pápai ház és a bellérszegi rész, amely nem kerül felosztásra.⁴⁵ Mivel más bellérszegi részbirtokosról nem tudunk e két családon kívül a 15. században, ezért a templom minden bizonnyal a Garaiak területére esett. Így elképzelhető, hogy a Garaiak eredetileg olyan bellérszegi területen akarták megalapítani a ferences kolostort, amely a Zsemlériek tulajdona volt, de mint az adatokból látható, a Zsemlériek sikeres tiltakozása után sem álltak el Garaiak a ferencesek letelepítésének szándékától; elképzelhetőnek tartjuk, hogy ha nem is a Zsemlériek birtokán, de továbbra is a bellérszegi területükön helyezték el őket, és az itt álló templomot adták át a ferencesek obszerváns ágához tartozó szerzeteseknek.

A 15. századi, Szent László tiszteletére szentelt kolostor⁴⁶ lokalizálásánál elfogadott tény volt az eddigi szakirodalomban, hogy helye a nevét őrző Szent László utcában volt. Lehetséges azonban, hogy a Szent László kolostor nem a Szent László utcában volt, és ez az elnevezés más, ma ismeretlen eredetből vezethető le.⁴⁷ Az utca ma ismert területén sehol sem találunk olyan nagyobb méretű telket, vagy különálló területet, ahol egy kolostor elhelyezkedhetett volna.⁴⁸ A pápai ferences kolostor pedig nem volt kis méretű rendházból és kápolnából álló szerény épületegyüttes. A kolostor liturgikus felszereléseinek 1559-ben készült jegyzéke olyan nagymértékű gazdagságról árulkodik, amely ellentmond egy szerény épületegyüttesnek.⁴⁹

A 17. századi adatok közvetetten utalnak arra, hogy a középkori ferences kolostor helye nem a belváros területén lévő Szent László utcában volt. A török után visszatelepülő szerzetesrendek mindig a korábban elhagyott rendházukba költöztek vissza, azt újították fel, építették át. Amennyiben ez nem volt lehetséges, akkor a letelepedésüket segítő földesúr vagy magas rangú egyházi személyiség más területet, épületet ajánlott fel számukra. A sűrűn lakott 17. századi pápai belvárosban igen nehéz lehetett ilyen területet találni és kialakítani. Az 1638-ban Csáki gróf által Pápára telepített pálos szerzetesek is csak fokozatosan, telekről telekre vásárolják meg azt a területet a Hosszú utca keleti oldalán, ahol barokk kolostorukat felépítették.⁵⁰ A ferencesek letelepítésekor az 1660-as években semmilyen telekvásárlással kapcsolatos adattal nem rendelkezünk. Ezt lehetne az oklevelek hiányával, pusztulásával magyarázni, de a 17. század második felei Pápa telekvásárlásairól olyan bőséges iratanyag áll rendelkezésünkre, hogy ez szinte kizártnak mondható. Ez a hiány csak abban az esetben fordulhat elő, ha középkori kolostoruk helyén telepedtek le a ferencesek, és egykori tulajdonukat veszik vissza. Ennek lényegében nem mond ellent a ferencesek pápai letelepedésével részletesebben foglakozó egyetlen mű, egy múlt századi ferences rendtörténet.⁵¹ A kolostor 1660-as alapítását nem tekinti újraalapításnak, a kolostor középkori előzményeit nem ismeri;⁵² a leírás szerint a szerzetesek először egy egyszerű rendházba költöznek, amelynek nem volt temploma, majd 1678-ban kezdenek építkezni, azon a helyen, ahol egy régi kálvinista templom állt. A pápai helytörténeti irodalom nem tud egy, a ferencesek által a reformátusoktól elvett templomról, de mivel a 15. század második felében és a 16. század elején a város teljes egészében református vallású, nem elképzelhetetlen, hogy egy másik, minden bizonnyal középkori eredetű templomot is használtak a főtéri templomon kívül. A szöveg nem zárja ki, hogy az első "ideiglenes" kolostoruk és az 1680-ban elkészült új azonos helyen állt, egy 1676-os oklevél pedig inkább alátámasztja.⁵³ 1676-ban Esterházy Ferenc nemes Kozma Ferenc házába, amely a mai rendházzal szemközt van (N°366.)⁵⁴, beköltözteti a ferenceseket, "mivel hogy Pater Franciscanus Uraimék elbontván Residentiájukat", nincs hol lakniuk, és megengedi nekik, hogy a jövő év Szent Márton napjáig ott lakjanak. Ezért Esterházy Kozma Ferenc telkét szabaddá teszi és kiveszi a német kvártély alól.

A fent elmondottak alapján tehát feltételezzük, hogy a jelenlegi belváros északnyugati szélén egy korábbi, az Árpád-korba visszanyúló település (Bellérszeg?) helyezkedett el, és ennek a falunak a szélén állt egy templom. A területen lévő épületek funkciójukat veszítették egyrészt az udvarnoki rendszer megszűnésekor, másrészt a település Pápával való összeolvadásakor; ezért a Garaiak ezt a területet odaadták a ferenceseknek. Ugyanarra a területre való 17. századi visszatérésük adhat magyarázatot arra, hogy oklevelekben miért nem találkozunk telekvásárlásukkal, és indokolhatja a kolostornak sziget jellegű különállását az utcaredszerben. Ez esetben egy olyan területtel kell számolnunk, amelynek különleges - nem jobbágytelek - jogállása a korai időkben (Árpád-kor) létrejött, fenntartván elkülönülését a körülötte lévő utcák rendszeréről. Ellenkező esetben nem képzelhető el, hogy a 17. századra teljesen megszilárdult pápai utcaszerkezetből itt és ilyen formában egy nagyméretű területet ki lehessen szakítani.

Pápa város jelenlegi kül- és belterületén álló középkori települések közül utoljára maradt az a település, amely legmeghatározóbb volt az előzőekben felsoroltak közül, és ez maga Pápa. Pápa neve az írásos forrásokban először 1225-ben szerepel, Smaragdus boldogemlékű főesperest említik meg; az 1240-es évekből pedig plébánosról is tudósítanak az oklevelek.⁵⁵ Plébániatemplomának titulusa csak 1467-ben bukkan elő az oklevelekből.⁵⁶ Szent István protomártír volt a védőszentje, akinek tisztelete napjainkig tovább él a város főterén álló plébániatemplomban.

Pápa települését a város mai magját is alkotó főtérre és környékére helyezzük.⁵⁷ Ez a település a veszprém-győri út északnyugat-délkelet irányú tengelye mentén alakult ki, középpontját egy másik közlekedési útvonal határozta meg: a nyugat felé, Kéttornyúlak, Ság, majd Cell irányába vezető út.⁵⁸ Keleti oldalának természetes határát egy nagy, mocsaras terület - az ún. tó - alkotta, melyet a Tapolca és a Bakonyér táplált. Északról szintén a Tapolca vize akadályozta meg a település terjeszkedését. A falunak dél felé természetes lehatárolása nem volt, így ez irányú kiterjedését nem ismerjük. Területe a legkorábbi időkben nem léphetett túl a mai belváros határán, és utcájának vonala a jelenlegi főutca irányával megegyezett. A főtéren a település képe eltérő volt a mai állapothoz képest. E helyütt orsó alakú kiteresedés lehetett a négyzetes térforma előtt. Talán ennek a térformának a maradványa az 1730-as évek körül készült várostérképen látható két szigetszerű épületcsoport.⁵⁹ Az egyik a tér déli végén állt, a másik a várkastély előtt az északi végen. Feltételezésünk szerint a legkorábbi időkben a falu észak felé nem a jelenlegi irányban, nyugat felé kissé megtörve folytatódott, hanem a mai főutca irányát követte a várkastély területén keresztül. Hogy a kastély területén - annak felépülése előtt - az Árpád-korban település állott, azt a Mithay Sándor által végzett ásatások is megerősítették.⁶⁰ A késő Árpád-kori Pápa egy fő közlekedési út mellett kialakult település volt, középütt orsó alakú főtérrel, ahol temploma állt. A 14. század második felére a mai Pápa lakott területére három település magját lokalizáltuk (Pápa, Zsemlér, Bellérszeg). A települések közül az általunk Pápaként meghatározott fekvése volt a legkedvezőbb. Terjeszkedését nem gátolták földrajzi tényezők, fejlődését pedig elősegítette, hogy egy forgalmas főút mellett, egy másik út becsatlakozásánál alakult ki, míg a másik két helység esetében ezen pozitív tényezők nem mutathatók ki.

A Garai család birtoklása elsősorban a központi település, Pápa városszerkezetére nyomta rá bélyegét. Minden bizonnyal ők kezdték el a 15. század elején a város északi végén, a piactér közelében a vár kiépítését.⁶¹ A vár területének kialakulása jelentősen módosította a főtér környékének szerkezetét, az attól északi irányba eső részt megszüntette; ezáltal az ott keresztülmenő, Győr felé vezető utat elvágta. A közlekedési út és a falu házai - mint egyetlen lehetséges irányba - nyugat felé tolódtak el. (A kastélyt kelet felé nem lehetett volna kikerülni, mert ott a Tapolca és a Bakonyér által táplált hatalmas mocsaras terület húzódott.) Ezáltal megváltozott a főtér alakja, a korábbi orsó alakú kialakítást felváltotta a mai szabálytalan, leginkább téglány formában meghatározható teresedés, aminek szabálytalanságát egykor a térben szigetként álló házcsoportok is fokozták.⁶²

A 15. században jelentős lépéseket tett a település a városiasodás felé, amit leginkább az ez időben szerzett vásártartási és vámjogai mutatnak. A településszerkezet alapján valószínűsíthető, hogy egyszerre nagyobb létszámú iparost és kereskedőt telepítettek le a városba, a főtértől délre eső, addig lakatlan részen. A Szent László utcával kezdődő utcák egy, a főtérről délnyugat felé vezető út egyik oldalára vannak párhuzamosan felfűzve. Ennek a területnek a beépítettsége, utcaszerkezete ténylegesen eltér a város más részétől. Egymással párhuzamosan futó négy utcája, azonos telekméretei az egyszerre kialakított, szabályosan telepített városrészekre jellemzők. E szabályosság, a terület nagysága, az utcák, telkek nagy száma, látható alkalmazkodásuk egy már meglévő szerkezethez és a település középpont nélkülisége, ellentmond a városrész korai kialakulásának.⁶³ A jelenlegi belvárosban négy utca tekinthető az iparos városrész területének, de valószínűsíthető, hogy a 16. századi erődítésekkor egy, esetleg két utcát levágtak belőle. A külvárosok 18. század végén készült térképén, de még a mai utcaszerkezetben is megfigyelhető, hogy ezekkel az utcákkal párhuzamosan még egy ötödik utca is húzódott.⁶⁴ Az utcák és a telkek jelentős száma miatt valószínűsíthető, hogy a városrész nem egyszerre, hanem több lépcsőben jött létre, és a 18. századi telkek nagyobb telkek osztódásai révén keletkeztek. A fokozatos, dél felől kiinduló és északi irányba való fejlődés indokolhatná a főtér és a mai Szent László utca csuklópontjának megoldatlanságát, a Szent László utca egy telek szélességnyire csökkenését az utca nyugati végén.

Az 1531-ből származó rovásadó-összeírás közöl először több utcanevet a városból.⁶⁵ Az 1531-ben összeírt hat utcanév - Piac, Hosszú, Szent László, Uj, Lak, Víz - egy kivételével megegyezik 1542-es rovásadó- összeírás utcaneveivel.⁶⁶ Az utcák sorrendje azonos a két összeírásban, de 1542-ben az Uj utca helyett a Kovács utca szerepel. A városban lévő jobbágyporták száma is megegyezik a két összeírásban (194-193 porta), bár utcánként néhány portányi eltérés előfordul. A felsorolt utcák közül csak négy azonosítható a 17-18. századi utcanevekkel, illetve azokkal, amelyeket az 1730 körüli várostérkép rögzített. A 17-18. században a Piac és a Lak utca neveit nem használták, a Kovács utca elnevezés sem általános.

A Piac utca elnevezés nem bukkan föl később az oklevelekben, de talán nem tévedünk, ha a főteret és az abból északnyugat felé vezető útszakaszt tekintjük annak.⁶⁷

A Lak utca elnevezést sem ismerik a 17-18. századi várossal kapcsolatos iratok, de a rovásadó-összeírásban elfoglalt helye - a Szent László és a Víz utca között - valószínűsíti, hogy a Kristóf (a mai Korvin) utca legkorábbi elnevezése volt. Az azonosítást alátámasztja egy 1612-es adat, amely a kérdéses utca végén lévő bástyát Laki bástyának nevezi meg.⁶⁸

A Kovács utca, vagy ahogy a későbbiekben többször előfordul: Kovácsok utcája elnevezés a 17. században gyakran használt utcanév volt. A rovásadó-összeírás után 1610-ből van a következő adatunk róla, ebben az utcában állt a N^o 210-es ház.⁶⁹ A 18. század végén is ismerték még a városban ezt az utcanevet, bár akkor nincs már használatban. Egy dátum nélküli, de az írás alapján a 18. század legvégére datálható oklevélszöveg így határozza meg a helyét: "...Kováts ucza, hunc jam inta Ispitál et Szent László utcza situata".^70,71

A Hosszú utca és a Víz utca helye és elnevezése a 16. századi állapothoz képest nem változott. E két utca teljes 16. századi kiterjedését nem ismerjük. A Hosszú utca nevéből következtethetően a város leghosszabb utcája volt, beépítettsége talán a mai belváros területét is túllépte. Ugyanígy bizonytalan a Víz utca kiterjedése, de a város legrövidebb utcájának kellett lennie, mivel a rovásadó-összeírásokban ebben az utcában írták össze a legkevesebb jobbágyportát. Nyugati vége a mai Szelestey utcánál volt - ez irányba kiterjedése a későbbiekben sem lépte túl ezt a határt -, keleti vége pedig a Tapolcához futhatott ki, amelyet az erődítéskor megszüntettek. Neve a közelben folyó Tapolca patakkal függhet össze, amellyel valamilyen kapcsolatban kellett lennie a kezdeti időkben.

A Hosszú utca és az általunk telepített, iparos városrésznek tekintett utcák között a 15. században még beépítetlen sáv húzódott. 1520-ban Szapolyai János feltételezhetően a lövöldi kartauziaknak ajándékozott egy telket, amely később az 53-as számot viselte.⁷² A Hosszú utca nyugati házsora mögött álló teleknek irányulása és mérete jelentősen eltér a körülötte lévőktől. Valószínűsíthető, hogy az 53-as telektől nyugatra lévő utca még lakatlan, és a telek mérete, alakja azután is érintetlen maradt, hogy a ma Kossuth utcának nevezett terület házai létrejöttek.

A 16. század közepi két rovásadó-összeírás utcaneveinek azonosításából kiviláglik, hogy állandósult utcaszerkezettel kell számolnunk a Hosszú utca, főtér, Kristóf utca, Víz utca esetében, kevésbé szilárdnak tűnik a Szent László utca környéki terület. E városrészből az összeírások csak két-két utcát vettek fel, pedig az okleveles adatok alapján a 17. század elejétől itt már biztosan négy utca húzódott. Mindkét összeírásban szerepelt a Szent László utca; az Uj utca helyett 1542-ben a Kovács utcát nevezték meg. A közel 50 évvel későbbi adatok szerint pedig a Kovács utca és az Uj utca helye nem volt azonos. Számolnunk kell a terület kapcsán azzal a lehetőséggel, hogy a 16. század közepe és a 17. század eleje között ebben a városrészben megváltoztak az utcák - talán sűrűsödtek, talán észak felé új utcák jöttek létre -, ami magyarázatot adna a két utcanév és a térkép által mutatott négy utca számszerű különbségére.

A 16. század közepén a török előrenyomulása és a város végvárrá alakulása miatt jelentős változások történtek Pápa és a környező falvak életében. Pápa az első török támadást 1543-ban élte át. Az akkori földesúr, az Enyingi Török család hűséges familiárisa, Martonfalvai Imre sikeresen verte vissza a város elleni első ostromot. A támadás után Martonfalvai elkezdte a város erődítését, amelyet a 16-17. században szinte állandóan folytattak. A kor jeles hadmérnökei készítettek terveket az erődítésekhez, fordultak meg a városban, és vezették az építkezéseket.⁷³ A településtörténet szempontjából legérdekesebb Giulio Turco és Bernardo Magno ideálterve 1569-ből. A terv szabályos rendszerben helyezte el a hét újolasz rendszerű fülesbástyát, figyelmen kívül hagyva a város terepadottságait. A terv megvalósulatlan maradt, de megőrizte a Martonfalvai-féle erődítés nyomvonalát, egy téglány alakú, ó-olasz bástyákkal megerősített palánkot.⁷⁴ A 16. század második felében a Martonfalvai-erődítéshez és a terepadottságokhoz alkalmazkodva megépültek a város körül az új-olasz bástyás védőművek. A jó néhány pápai várat, várost ábrázoló metszet, térkép közül a karlsruhei gyűjtemény 1667-es Pápa térképét tartjuk 16. század végi, 17. századi állapot leginkább hiteles ábrázolásának. A rajzon látható védelmi rendszer megvalósulását alátámasztja az 1730 körül készült várostérkép, amely a délkeleti oldalon és a Veszprémi kapu előtt ábrázolt elővédmű kivételével lényegében az 1667-es állapotot vetíti elénk.⁷⁵

A véderőműveken belüli település szerkezetének vizsgálatakor vissza kell kanyarodnunk Martonfalvai Imréhez, aki naplójában részletesen beszámolt az erődítési munkálatokról. "Ez időkezbe megösmerém és jól eszembe vevém, hogy ez keves néppel nem vagyok elég az nagy puszta Pápa várassának oltalmára és megtartására es hitvány palánk mellett, elhagyám az vár épületeit, az várast kezdém először épiteni, honnét az várat óltalmazzák, az várast kisebben szakasztám, palánkját fölállatám, fonatám, sároztatám gyorsasággal, azután az árokját is megásatám...".⁷⁶ Martonfalvai ezzel az első városrendezést hajtotta végre, a síkságon szélesen elterülő, a 15. században egységesülő, de szervesen még össze nem fonódott várost tömörítette, kijelölte a mai belváros területét. A török idők alatt a település lakott része a falakkal körülvett területre zsugorodott. Minden területet beépítettek; a környékről betelepülő lakosság s a katonaság miatt jelentős mértékben osztódtak a telkek. A város népességét növelték a Dunántúlról ideköltözött nemesek, akik családjukat a biztonságot nyújtó városban helyezték el.⁷⁷ Pápán a lakosság társadalmi megoszlása területi elkülönülést is jelentett. Az 1660-as városi összeírás elemzése kimutatta, hogy a Hosszú utca főtér felé eső végén, illetve a Kristóf utca szintén a főtérhez közel eső szakaszán laktak a nemesek.⁷⁸ Az iparos réteget elszórva találjuk a város minden részén, érdekes módon egy tömbben csak a csapók laktak az Uj utcában. A katonák - akiket az összeírás csak evvel a foglalkozással jelöl - az utcáknak a városfalak felé eső végén laktak. Ugyancsak szinte kizárólag katonákat találunk azokban az utcarendszertől független - az utcákra merőleges - tömbökben, amelyek a városfalak, bástyák mögött alakultak ki.

Az erődítés nyomán létrejött szükségszerű változtatások után a belváros utcarendszerében napjainkig lényeges módosulás nem történt, a 17. századra kialakult állapotot őrizték meg a város utcái, terei.⁷⁹ Az 1638-ban letelepített pálos szerzetesek kolostora beilleszkedett a Hosszú utca keleti házsorába, az 1770-es években elbontott középkori plébániatemplom helyett felépült barokk templom is a főtéren áll, bár tájolása eltér a középkoritól. Ha változás történt, az csak a már elemzett ferences kolostor területének kialakítása lehetett. Véleményünk szerint azonban ez a "sziget" már sokkal korábban létrejött, így a ferencesek letelepedése az 1660-as években már nem változtatott az utcaszerkezeten.

A 17. században véglegesülnek a belváros utcanevei. A Hosszú utca, Uj utca, Víz utca, Szent László utca mellett állandóvá válik a Kristóf utca elnevezés, és megjelenik az Ispitály utca. Érdekes módon két utcát is illetnek ezzel a névvel, mégpedig a Szent László és az Uj utca közötti két utcát. Az utca nyilvánvalóan egy ispotályról, kórházról kapta a nevét, bár keletkezéséről, működéséről szinte semmit nem tudunk.⁸⁰ Az Ispitály utca elnevezést először 1612-ből ismerjük.⁸¹ Az ispotály intézménye legkorábban egy 1615-ös végrendeletben szerepel, de mivel már 1612-ben utcanévvé vált, így létrejöttét ennél legalább egy-két évtizeddel korábbra kell datálnunk.⁸² Az 1660-as összeírás elemzésével az ispotály épülete a két utca érintkezéséhez a Maynzeck-féle térkép N^o 177-178-179-es telektömbjére lokalizálható. A két utca végénél fekvő, mindkét utcára néző telek miatt vehette fel mindkét utca az ispotály nevét. Az északabbra esőt Kovácsok utcájának is hívták, a délre fekvőt pedig Kis utcának.⁸³ A két utcanevet a 17. században folyamatosan használták, de mellettük ugyanúgy élt az Ispitály utca elnevezés is. A 18. századra a Kis utca és a Kovácsok utcája név eltűnt, helyettük általánossá vált az Ispitály utca, pedig maga az ispotály az 1660-as években megszünhetett.⁸⁴

A Kristóf utca nevet először 1550-ben írták le, és a 19. századig megtartotta elnevezését.⁸⁵ A korábban Lak utcaként ismert rész névváltozása az erődítéssel függhetett össze. A védművek megépítésével az utcának városból kivezető jellege megszűnt, helyette nyugat felé a Borsosgyőri kaput alakították ki. A Kristóf utca alakja, területe legösszetettebb a város utcái közül; több utcát, elkülönülő háztömböt foglal magában.⁸⁶ Két igazán utcának nevezhető része van: az egyik a ma Korvin utcának nevezett, a főtérre merőleges, egykor a városból kivezető utca, a másik pedig a ferences rendház előtt futó rész, amely az előbb említett utcából nyílik. A két utca azonos elnevezését semmi nem indokolja, mindkettő kialakulása a várostörténet legrégibb korszakába vezethető vissza. Talán épp az utcák korai összekapcsolódása, kezdetben csupán a mai Korvin utca elejének beépítettsége révén alakult ki azonos elnevezése a két utcának. A Korvin utca végén a Laki bástya előtt lévő háztömb és a Borsosgyőri kapu előtti házakból álló kis sziget késői, az erődítések után létrejött terület, a tömböket körülölelő kis utcákkal.

A szűk belvárosi telkek - amelyek általában negyed és féltelkek - nem tették lehetővé a mezőgazdasági termeléshez szükséges raktározást és jelentősebb állattartást, ezért a 17. században egy kétbeltelkes településrendszer alakult ki. A legtöbb belvárosi telekhez tartozott egy majorsági terület a falakon kívül.⁸⁷ A település egyre duzzadó létszáma miatt a 17. század vége felé a majorsági épületek fokozatosan lakóházakká alakultak át, de a területek vegyes használata (lakó és gazdasági funkció) a 19. század közepéig megmaradt. Az Alsó Majorok és Felső Majorok néven ismert településrészek a 17. században a belváros joghatósága alá tartoztak. Alsó Majoroknak a belvárostól délre eső részt nevezték. Itt néhány utca a mai Anna tér környékén a korábbi, középkori településszerkezet nyomát őrzi, de a többi részén a Hosszú utca két oldalán tudatos telekosztás követhető nyomon. Hasonlóan azonos méretű, egyenes utca mentén, szabályos rendben sorakozó telkek voltak a Felső Majorokban. Ez a belvárostól nyugatra esett, egyetlen utcája - szintén Hosszú utcának nevezték - a Tapolca patakkal párhuzamosan húzódott.

A 18. század és az azt követő két évszázad a belváros településszerkezetét szinte érintetlenül hagyta. A háborús évszázadok elmúltának látható jele a városfalak elbontása volt. Ezt egy 1702-es császári rendelet elő is írta, de a folyamat lassan ment végbe.⁸⁸ A 19. század első felében tűnt el véglegesen az erődítés a belváros körül, de helyét, formáját megőrizték az utcák és a terepviszonyok.⁸⁹ A 18. században a falak, árkok közé szorított belvároson kívüli területek fejlődtek elsősorban. A külvárosok közigazgatása levált a belvárosról, 1730-ban az Alsó Majorok és a Felső Majorok külön-külön szerződést kötöttek az Esterházy-uradalommal, amelyben rögzítették a rájuk háruló szolgáltatások mértékét, és önálló tanácsot kaptak.⁹⁰ A három településrész különállása némileg csökkentette Pápa dinamikus fejlődését, új utcák kialakulását; elsősorban a különálló városrészek érintkezésénél. A 18. század második felében és a 19. században a településszerkezetből is láthatóan a legerőteljesebben fejlődő terület az Alsó Majorok volt. A Hosszú utcától dél-délnyugatra eső terület földrajzi adottságai lehetővé tették új utcák nyitását, míg az Alsó Majorok és a Felső Majorok közötti, a belvárostól délnyugatra eső terület a településrészek közigazgatási elkülönülése miatt nem volt beépíthető a 19. század közepéig.

A város terjeszkedésének gátat vető jogi különállás 1842-ben szűnt meg, ekkor került közös tanács alá a három település. A város terjeszkedése a gazdasági fejlődés lelassulása miatt a 19. század második felében azonban már nem olyan számottevő, mint a korábbi évszázadban. A 19. század végén a vasút megépítése hozta meg egy új városrész, az Erzsébetváros kialakulását. Az eklektikus villákból álló településrész az egykori Felső Majoroktól északra alakult ki, a vasútállomásra vezető út két oldalán.

A 20. században a város szerkezete jelentősen nem módosult. A belső városmag érintetlenül élt tovább. 1895-ben és 1939-ben tervet készítettek a belvárosi zegzugos utcák derékszögű kiegyenesítésére, de mindkettő terv szintjén maradt.⁹¹ Az 1920-as években egy új városrész jött létre, melyet korábbi funkciója alapján Tókertnek neveznek. A Pápát keletről határoló Tapolca patakot már a 18. században szabályozni kezdték. A mocsár és a tó - az ún. Széles víz - fokozatos lecsapolása után először városi kertek voltak a korábbi tó helyén, majd 1923-24-ben a területet házhelyeknek felparcellázták.⁹²

Pápa a mai Magyarország azon kevés városai közé tartozik, ahol a történeti városszerkezet megőrződött. Középkori településeit, azoknak szerkezetét, egymáshoz való kapcsolódását ma még csak sejtjük. Ma elsősorban a településen végzendő régészeti kutatásoktól várhatunk olyan eredményeket, amelyek segítik az itt felvetett hipotézisek megerősítését vagy cáfolatát.

A jelenlegi városszerkezetben nem a középkori település struktúrája, hanem egy, a 16. században kialakult és a 17. században megszilárdult rendszer látható, amelynek azonban egyes elemei a 13-14. századig vezethetők vissza. Lényegében bolygatatlanul maradt fenn a török időkben létrejött utcarendszer a városfalakon belül, és azokon kívül is számos elem megtartódott. A struktúra érintetlensége mellett alig találunk benne olyan zavaróan ható, nagyméretű épületet, amely megbontaná a belvárosnak a főtéren egyemeletes, a mellékutcákban inkább földszintes utcaképét vagy lényegesen befolyásolná Pápa egységes városképi sziluettjét. Ez az egység adja meg a városnak a sajátos történeti hangulatát, amelyben elsősorban a barokk kor hangulata uralkodik.

Pápa város mai területén (kül- és belterület) a középkorban legalább 11 falu állt. E települések nem egyidőben alakultak ki, eltérő volt jogállásuk, birtoklástörténetük és fennmaradásuk is. Azok a helységek, amelyek legközelebb feküdtek Pápa faluhoz, összeolvadtak vele, míg a távolabb fekvők a 16. században a török támadások miatt pusztultak el.

A város mai külterületén lévő falvak - Böröllő, Igar, Sávoly, Hánta, Agyaglik, Hódoska, Parlagszeg - területét a 18-19. századi térképeken fennmaradt helynevek alapján azonosítottuk. A településeknek csak a határát lehetett lokalizálni, magát a település helyét szerkezetük teljes pusztulása miatt nem.

Pápa város napjainkig fennmaradt településszerkezetében három, korai eredettel bíró településmag határozható meg, nehéz azonban ezeket a területeket néven nevezni. A középkori oklevelek annyira ellentmondóak, hogy csak megoldási javaslatokat adhatunk a települések egykori nevére. Véleményünk szerint Pápa mai területét Pápa, Zsemlér és Bellérszeg folyamatos összeolvadása hozta létre. Pápa eredetileg egyutcás település volt a veszprém-győri út mentén. Orsó alakú középponti tere a Ság-Vasvár irányába menő út becsatlakozásánál alakult ki.

Bellérszeg falu Pápától nyugatra feküdt, a Ság-Vasvár útról ágazott le a falu egyetlen utcája, amelynek déli végén feltételezzük a falu plébánia-templomát (esetleg egy olyan épületet, amely az udvarnoki rendszerrel áll kapcsolatban). (Véleményünk szerint e helyre telepítették le az 1460-as években az obszerváns ferenceseket.)

Zsemlér falu délre terült el Pápától, egyetlen, ívelt vonalú utcája a veszprém-győri útra futott ki. A falu közepén állt temploma, keleti szélén pedig a birtokos Zsemléri (későbbiekben Pápainak nevezett) család kúriái voltak.

A három település összeolvadása a 15. században elkezdődött, és más lényeges változások is történtek a településszerkezetben ebben a században. Pápa falu északi végén az akkor birtokos Garai család felépítette várkastélyát, megváltoztatva ezzel a falu utcájának irányát. A főtértől Zsemlér felé vezető út nyugati oldalán több párhuzamos utcával egy új településrész jött létre, ahol minden bizonnyal iparosok és kereskedők telepedtek le vagy telepítették le őket.

A 16. század közepén a török támadások hatására a síkságon szélesen elterülő város területét falak közé szorították. A középkori település - általunk ismeretlen vonalban futó - hevenyészett palánkját felváltotta az a bástyákkal megerősített városfal, amely a 18. századig fennállt. A falakon kívüli területek elnéptelenedtek, a várostól nyugatra és délre Alsó és Felső Majoroknak nevezett terület alakult ki, ahol a belvárosi telkekhez tartozó majorságok álltak.

A két majorság a török támadások gyakoriságának csökkenésével, majd elmúltával lakóterületté vált, majd 1730-1842-ig önálló településként élt. A 18. században Pápa fejlődésének gátja e három különálló falu volt, a 19-20. században a térség gazdasági fejlődésének lelassulása állította meg a város terjeszkedését.

A beépítetlen részeken létrejövő új, 19-20. századi városrészek tették lehetővé, hogy Pápán a 16. században kialakuló és a 17. században végérvényesen megszilárduló belvárosi településszerkezet napjainkig érintetlen maradjon.

Jegyzetek

Auf dem heutigen Gebiet der Stadt Pápa (Aussen-und Innengebiet) standen im Mittel-alter mindestens 11 Dörfer. Diese Ortschaften entstanden nicht zur gleichen Zeit, abweichend war auch ihr Rechtsstand, ihre Besitztumsgeschichte und ihre Aufrechterhaltung. Die Ortschaften, welche am nächsten zum Dorf Pápa lagen, verschmolzen damit, wobei die weiter entfernten durch die türkischen Angriffe im 16. Jahrhundert zugrunde gingen.

Die auf dem heutigen Außengebiet der Stadt gelegenen Dörfer - Böröllő, Igar, Sávoly, Hánta, Agyaklik, Hódoska, Parlagszeg - bestimmten wir aufgrund der auf der Landkarte vom 18-19. Jahrhundert verbliebenen Ortsnamen. Es konnte nur die Flur der Ortschaften lokalisiert werden, die Stelle der Ortschaften selbst durch die vollkommene Zerstörung ihrer Struktur nicht.

In der verbliebenen Ortschaftsstruktur der Stadt Pápa können bis zu unseren heutigen Tagen drei Siedlungskerne mit früherem Ursprung bestimmt werden, es ist jedoch schwer, diese Siedlungen mit Namen zu benennen. Die mittelalterlichen Urkunden sind so widersprüchlich, daß wir nur Vorschläge zur Lösung der einstigen Namen der Ansiedlungen geben können.

Nach unserer Ansicht ist das heutige Gebiet von Pápa durch die ineinander übergehende Zusammenschmelzung von Pápa, Zsemlér und Bellérszeg entstanden. Pápa war ürsprünlich eine Ortschaft mit einer Straße, entlang der Straße Veszprém-Győr.

Der spindelförnige Zentralplatz entstand an der Einmündung der in Richtung Ság-Vasvár führenden Straße.

Das Dorf Bellérszeg lag westlich von Pápa, von der Straße nach Ság-Vasvár zweigte die einzige Straße des Dorfes ab, an derem südlichen Ende wir die Pfarrkirche des Dorfes voraussetzen (eventuell ein solches Gebäude, welches mit dem Truchseß-System in Ver-bindung stand). (Nach unserer Ansicht wurden an diesem Ort in den Jahren um 1460 die observanten Franziskaner angesiedelt).

Das Dorf Zsemlér breitete sich südlich von Pápa aus, die einzige, gebogene Straße mündete in die Straße Veszprém-Győr. In der Mitte des Dorfes stand die Kirche, am östlichen Rand jedoch befanden sich die Kurien der Gutsherrenfamilie Zsemlér (später Pápa genannt).

Die Verschmelzung der drei Ansiedlungen begann im 15. Jahrhundert und auch andere bedeutende Veränderungen an der Siedlungsstruktur geschahen in diesem Jahrhundert. Am nördlichen Ende des Dorfes Pápa ließ die damalige Gutsherrenfamilie Garai ihr Schloß aufbauen und änderte damit die Richtung der Dorfstraße. An der westlichen Seite der vom Hauptplatz nach Zsemlér führenden Straße entstand mit mehreren parallelen Straßen ein neuer Ortsteil, wo zweifelsohne Handwerker und Händler siedelten oder angesiedelt wurden.

In der Mitte des 16, Jahrhunderts wurde das sich auf der Ebene breit ausdehnende Stadtgebiet aufgrund der türkischen Angriffe zwischen Mauern gezwängt.

Die - in einer uns unbekannten Linie verlaufenden, improvisierten - Planken der mittelalterlichen Siedlung wurden von der mit Basteien befestigten Stadtmauer abgelöst, welche bis zum 18. Jahrhundert erhalten blieb. Die Gebiete außerhalb der Mauer wurden menschenleer, das als Unter- und Obermeierei benannte Gebiet westlich und südlich der Stadt entstand, wo die zum Innenstadtgrundstück gehörenden Meiereien standen.

Die zwei Meiereien wurden mit Rückgang der Häufigkeit der türkischen Angriffe, dann mit deren Ende zum Wohngebeit, danach existierten sie von 1730-1842 als selb-ständige Siedlungen.

Das Hindernis der Entwicklung von Pápa im 18. Jahrhundert waren diese drei separat stehenden Dörfer, im 19-20. Jahrhundert hielt die Verlangsamung der wirtschaftlichen Entwicklung dieser Region die Ausbreitung der Stadt auf.

Die im 19-20. Jahrhundert in den unbebauten Teilen entstehenden neuen Stadtteile ermöglichten es, daß die sich in Pápa im 16. Jahrhundert entwickelnde und im 17. Jahrhundert endgültig befestigende innenstädtische Siedlungsstruktur bis in unsere Tage unberührt blieb.

Nehéz helyzetben van a középkori Pápa monográfusa. Bár nem kevés munka foglalkozott már a város Mohács előtti történetével¹, eredményeik a forrásanyag hiányossága miatt csak hipotétikus értékűek. A Pápára vonatkozó középkori oklevelek száma nem éri el a kettőszázat, így csak jelzésértékű ismereteket nyújthatnak. A pápai Esterházy-levéltár közel félszáz középkori oklevele a második világháború idején elpusztult, a róluk közölt rövid kivonatok és néhányuknak hibás közlése² nem pótolhatja hiányukat.

A legtöbb nehézség a pápai terület középkori helyrajzával kapcsolatos: nem véletlen, hogy a középkori Pápát alkotó települések egy részét minden kutató máshová határozza meg.³ Megnyugtató eredményhez jutni ma még biztos lehetetlen, de az sem zárható ki, hogy ez később sem válik majd lehetségessé. Nagyon sok az ismeretlen tényező a város korai történetében is, ezért az alábbi elemzés sem nyújthat százszázalékosan biztos képet, legfeljebb tudományosan elfogadható hipotézist.

Pápa középkori történetére a Tapolca patak nyomta rá bélyegét. Ennek a középkorban bővízű folyónak állandóan, télen és nyáron egyaránt 15,5^o volt a hőmérséklete⁴. (A Tapolca eredeti szláv neve: Toplica hévizet, meleg vagy langyos vizet jelent. 1245-ben a folyót még Toplycha-nak nevezték.⁵) A Tapolca lehetőséget nyújtott télen is működő vízimalmok üzemeltetésére, így nem véletlen, hogy a viszonylag rövid folyású patak mellett sűrűen egymást követték a középkori települések.⁶ A kérdés csak az, hogy ezek hogyan kapcsolódtak Pápához, különálltak-e, avagy sem.

Pápa viszonylag igen korán, 1061-ben jelenik meg először a forrásokban. Ottó somogyi ispán ekkor alapította meg a zselicszentjakabi monostort, amelyet sok birtokkal látott el. Ezek között "molam in Papa", azaz "malmot Pápán" is adott a monostornak. Bizonyára vízimalomról van szó, és így szinte jelképértékű adat, hogy Pápa a középkori történetére oly fontos tapolcai malmokkal kapcsolatban fordul elő először egy forrásban.⁷

A következő említés több, mint másfél évszázaddal későbbi, de ebből az adatból is fontos következtetéseket vonhatunk le. 1225-ben említik ugyanis Smaragd pápai főesperest. Nos, a főesperességek általában a Szent István-kori megyeszervezetre mennek vissza, a főesperes elődje az ispáni vár keresztelőegyházának papja volt.⁸ Más főesperességek a megyénél kisebb területi egységekre, várispánságokra vagy királyi (királynéi) uradalmi központokra mennek vissza.⁹ Pápa megye azonban nem létezett, és korai pápai várról sem tudunk. Igaz, a korábbi szakirodalom az ugyancsak vármegyével nem összefüggő segesdi főesperesség esetében sem tudott várról¹⁰, a korai vár létét azonban azóta régészeti módszerrel igazolni lehetett.¹¹ Így elvileg nem zárható ki egy korai pápai vár megléte sem.

A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy Pápa és a róla elnevezett főesperesi kerület, noha Veszprém megyéhez számították, nem a veszprémi püspökséghez, hanem a győrihez tartozott a középkorban.¹² Ez kettőt jelenthet. Vagy nem volt még a Bakonyalja Veszprém megye megalakulásakor betelepítve, és csak később csatolták hozzá, vagy pedig eredetileg önálló egységet képezett. További megfontolást igényel egy másik tény is. Bár a főesperesek legkésőbb a 13. század első felében otthagyták székhelyüket és beköltöztek a püspöki székhelyre, ahol a székeskáptalan tagjaiként igazgatták tovább főesperesi kerületüket,¹³ eredeti székhelyükön általában két templom állt: a főesperesi templom és a helyi plébániatemplom.¹⁴ Mivel a pápai főesperes győri kanonok lett, eredeti temploma nyilvánvalóan a győri egyházmegyéhez tartozhatott.

Ez azért lényeges kérdés, mivel a pápai plébániatemplom 1397-től kimutathatóan ki volt véve a megyéspüspöki joghatóság alól, és közvetlenül az esztergomi érsekhez tartozott.¹⁵ Ezek a kivett - ún. exempt - egyházak, ahol arra forrás maradt, kimutathatóan már az Árpád-korban megkapták az exemptiót, mégpedig azért, mert királyi alapítású egyházak, ún. királyi kápolnák voltak, amelyek rendesen egy királyi udvarház mellett épültek.¹⁶ Hozzá kell tenni, hogy a plébánia Szent István első vértanú tiszteletére volt szentelve¹⁷, ami arra utal, hogy még Szent István király idejében építették.¹⁸ A templom a mai plébániatemplom közelében állott, azaz itt, a mai Fő tér környékén kell az Árpád-kori Pápa központját is keresni.¹⁹ Minden valószínűség szerint mellette állt egy királyi udvarház - feltehetően a későbbi vár helyén - és egyben birtokközpont is.

Bizonyos mértékben erre következtethetünk Pápa nevéből is. A település neve ugyanis puszta személynévből keletkezett magyar névadással, a személynév azonban német eredetű.²⁰ Ebből már Pápa történetének múlt századi érdemes kutatója, Gyurikovits György 1824-ben joggal arra következtetett, hogy a név kapcsolatban áll a Pápa úri nemzetséggel, amely német, bevándorolt család lehetett.²¹ Erre a nemzetségre 1244-től maradtak fenn adatok, és kétségtelen, hogy birtokaik zöme Pápa mellett terült el (Mezőlak, Acsád). Pápai birtoklásuk azonban nem bizonyítható, és a később Pápán is birtokos Zsemléri vagy Pápai család sem vezethető le ebből a nemzetségből.²² Az viszont véletlen, hogy a Pápa nemzetségből származó Mezőlaki Zámbó Miklós volt királyi tárnokmester a 14. század utolsó negyedében rövid ideig Pápa zálogbirtokosa lett.²³ Mivel a királyi udvarházak egy része első elöljárójának nevét vette fel, komoly alapja van annak a feltevésnek, hogy egy Pápa (Popo) nevű német lehetett az államalapítás korában a pápai királyi udvarház első főnöke, és tőle származik a Pápa nemzetség, amely nem véletlenül Pápa mellett szerzett birtokot.²⁴

A feltevések mellett vannak - igaz, hogy késői - konkrét adatok is. 1266-ban említik Farkast, a pápai udvarnokok ispánját, aki a király által eladományozott uzsali udvarnokföldeket adta át az új birtokosoknak.²⁵ (Az udvarnokok a királyi udvari, azaz nem a megyésispánok alá tartozó gazdaságok szolgálónépei voltak.²⁶) 1245-ben említik a pápai udvarnokok szabadjait Ozorsuka faluból²⁷, 1255-ben pedig ugyanebben az ügyben pápai udvarnokok szerepelnek, köztük egy klerikus.²⁸ Még 1378-ban is (Kéttornyú)Lak a királyi udvarnokok Pápa birtokával határos.²⁹ Pápa tehát a királyi udvartartás ellátását szolgáló udvarnoktelepülés, sőt egy udvarnokispánság központja is volt. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy az az Opus nevű udvarnokispán, aki II. István (1116-1131) uralkodása idején a bakonybéli apátságnak adományozott sószállítókat udvarnoki szolgálatra kötelezte, már Pápán székelt.³⁰

A pápai főesperesség minden valószínűség szerint ezzel az udvarnokispánsággal függ össze, bár ez nem áll minden udvarnokispánságra, így a legközelebb eső Ság sem lett főesperességi központ, annak ellenére, hogy vára is volt a Sághegyen: Ságsomlyó vára.³¹ Ezért bizonyára volt vára a pápai udvarnokispánságnak is. Elvileg nem zárható ki, hogy a késő középkori vár helyén állott, az viszont biztosan csak a 15. század első felében épült. Talán az Iharkut határában lévő Pápavárat lehetne ide kapcsolni.³² Kérdéses az is, hogy a királyi udvarház és az udvarnokispán székhelye, esetleg vára azonos volt-e. Ez egyáltalán nem biztos, sőt még egy királynéi birtokközpont sem zárható ki. A plébánia biztosan egy királyi (királynéi?) udvarházzal állt kapcsolatban, hiszen a király annyira megbecsülte, hogy a plébániának adta a pápai vásárvámot. Ebből 1378 és 1381 között perek keletkeztek. A gyimolti parasztok ugyanis évente egy gyimolti mérő zabot fizettek telkenként (másik oklevél szerint személyenként) a pápai plébánosnak, és ennek fejében nem fizettek vámot. A plébános azonban az adó ellenére vámfizetésre akarta őket szorítani.³³ Ilyen kiváltság csak az udvarral szoros kapcsolatban álló egyház esetében képzelhető el. Bár a Pál pápai plébános tatárjárás körüli érdemeit megjutalmazó IV. Béla oklevél hamisítvány³⁴, viszont ugyanez (?) a Pál pápai plébános 1250-ben a király számára, annak megbízottjaként birtokot vásárol az Ipoly mellett.³⁵ Azaz: nyilván nem otthon, hanem a király mellett teljesített szolgálatot.

A pápai udvarnokispánság tartozékait, kiterjedését nem tudjuk ma még meghatározni. Azt sem tudjuk, hogy milyen kapcsolata volt a király bakonyi erdőispánságával. Az mindenesetre tény, hogy Pápa környékén több, mint tucatnyi helységről tudjuk vagy konkrét adatok alapján, vagy a helynévből következtetve kimutatni, hogy királyi (királynéi) szolgálónépek lakták, amelyek vagy a pápai udvarnokispánsághoz, vagy a bakonyi erdőispánsághoz tartozhattak. Így helynév alapján tudunk csatárokról (pajzskészítő, fegyvergyártó), juhászokról, kovácsokról, lovászokról, szakácsokról, takácsokról és természetesen udvarnokokról.³⁶ Ami különösen érdekes az az, hogy a Pápa melletti, vagylagosan Pápának is nevezett Zsemlér neve is szolgálónépre utal: szláv eredetű szó, amely eredetileg talán kenyérsütőt és nem zsemlesütőt jelentett.³⁷ Feladatuk nyilvánvalóan a pápai királyi udvarház ellátása volt. Okleveles adatok is ugyanezt mutatják. A bödögei királynéi népek között élt a királyné aranyművese 1243-ban³⁸, de a Nagyalásony melletti Podaron is éltek ötvösök 1240-ben.³⁹ 1295-ben a Pápa közelében fekvő Ysay királynéi földet (Izsal, Kéttornyúlak mellett) 1295-ben adományozta el Fenenna királyné azzal, hogy ott egykor királynéi tárnokok éltek.⁴⁰ Az adatokat még szaporíthatnánk.

A sütők és az ötvösök utalnak a királyi udvarhelyre, de azt is láthattuk, hogy királynéi népek is laktak Pápa közelében. Erre utal a Mezőlak és Pápa között fekvő Asszonyfalva (később Asszonyfa) neve: az asszony előtagú helynevek ugyanis királynéi birtoklásra utalnak.⁴¹ A királyné vagy helyette a királynéi udvarbíró a 14. század folyamán is gyakran intézkedik Pápa ügyében.⁴² Ugyanakkor nem vitás, hogy Pápán királyi népek élnek.⁴³ A királyné szerepe tehát vagy egy régebbi állapotra utal vissza, vagy pedig ő is birtokos volt Pápán.

Mindez azt a kérdést is felveti, hogy vajon mit is értettek Pápán. Az 1245-ös és 1255-ös említett esetben először a pápai udvarnokok szabadjai Ozorsuka faluból, másodszor pedig pápai udvarnokok szerepelnek. Egy - a bakonybéli apátsággal vitás - földről van szó, amely két tapolcai malomból és 25 holdból egy kaszálóval együtt állott. Határa Ozorsuka felől a Tapolcánál kezdődik, és innen keletre egy hold hosszúságban tart az Anyaséde folyóig, ezen halad dél felé egy érig, majd az ér mellett Szentlászló határáig, innen nyugatra fordul a Tapolcáig, majd a Tapolcán vissza a kiindulópontig.⁴⁴ Ez a határjárás több problémát vet fel. Az eddigi irodalom Ozorsukát Udvarsokával azonosította, pedig csupán arról van szó, hogy mindkét helynév utótagja a "falu" jelentésű "sok" szó. Udvarsokán a zirci apátságnak volt malma, míg a bakonybéli apátságnak tényleg volt két malma Agyaglikon.⁴⁵ Mindenesetre olyan helyen volt a vitás terület, ahol a Tapolca délről északra folyik. Ozorsuka a szóban forgó területtől északra feküdt, lehetett Agyaglik régi neve is vagy valami más. Problematikus a Szentlászló helynév: ilyen faluról nem tudunk Pápától délre, és egyelőre nem ismerünk itt Szent Lászlóról nevezett templomot sem.

Az adatból egy biztos: Ozorsuka falu valamilyen módon Pápa része volt, tehát a Pápa név a tulajdonképpeni településnél nagyobb területet is jelentett. Ezt más adatok is alátámasztják. 1347-ben Dereske határjárásából kiderül, hogy a határ keleten a pápai királyi népekével érintkezik. Ezek a határjárás ellen nem tiltakoztak, de a határjelek felállítását nem engedték Pápa birtok felé (a birtok, possessio, falut jelent itt!⁴⁶), amíg arra a királytól engedélyt nem kapnak.⁴⁷ A dologban az a különös, hogy Dereske és Pápa közé esik (Kéttornyú)Lak, amelyről a határjárás nem tesz említést! Elgondolkoztató ugyanennek a Laknak felosztása 1378-ban is. Eszerint a határ a templom szentélyétől keletre halad, átmegy a Mirót folyón (a Séd vagy a Horgas ér), míg eléri a pápai királyi udvarnokok birtokának (azaz falvának) határát. Imre király egy azóta elveszett oklevelét vették alapul.⁴⁸ Nos: amennyiben a határ valóban keleti irányban haladt volna, akkor a mai Pápa déli határát, valahol a középkori Igal falunál érték volna el. Valószínű azonban, hogy - tekintve a templomok keletelését - a templom tengelyében haladtak. Mivel Kéttornyúlak templomszentélyének tengelye 34^o 45'-cel tér el észak felé a keleti iránytól⁴⁹, a határ északabbra húzódott, de ebben az esetben nem Pápát, hanem Zsemlért érte el, ami akkor nem királyi udvarnoktelepülés, hanem a Zsemléri család birtoka volt. Itt a magyarázatot valószínűleg a sajnos ismeretlen Imre király-féle oklevél adná meg: a 12-13. sz. fordulóján még Zsemlér területét is a pápai udvarnokok birtokának tekintették.

Ezt a feltevést látszik megerősíteni az a tény, hogy a 15. században Zsemlért vagylagosan Pápának nevezik, de csak birtoknak, azaz falunak és nem mezővárosnak, mint az igazi Pápát.⁵⁰ Nem Zsemlér volt az egyetlen Pápa melletti település, amelyet Pápának is neveztek. Pápai birtokként fordul elő Bellérszeg is, amelyet olykor Felsőpápának, sőt Felső- és Alsópápának is neveztek. Egy része magánföldesuraság kezében volt, így a Zsemléri, másként Pápai családé, de birtokolt itt a pápai uradalom ura, a Garai család is.⁵¹

E kései adatokból is megtámogathatjuk azt a feltevést, hogy az Árpád-kori Pápa területe a késő középkorinál jóval nagyobb kiterjedésű volt, és ezen több kisebb település jött létre. Emellett szól még, hogy a falvak még nem szilárdultak meg az Árpád-kor első szakaszában, és csak a 13-14. századi nagy átalakulás során alakultak ki az általában soros-utcás alaprajzú települések.⁵² Még egy elgondolkoztató párhuzam. A 10-12. században a német területen gyakori volt a kialakuló városoknál, amelyeket talán preurbánus településeknek is mondhatnánk, a többnyire feudális központ városmag körül egy kisebb, sokszor egyházi intézményekkel összefüggő településekből álló gyűrű. Ezeket a településeket gyakran ugyanúgy hívták, mint a városmagot, nagyrészük a várossá alakulás után olvadt be a központi magba.⁵³ Hasonlót tapasztalunk Magyarországon is, főként a püspöki székhelyeknél (pl. Esztergom, Eger, Veszprém), de más esetekben is.⁵⁴ Ezeket a preurbánus településeket bizonyos mértékben területileg széttagolt városnak tekinthetjük. Egy más típusú magyarországi területileg széttagolt várost ismert fel Major Jenő. Felfigyelt ugyanis arra, hogy a hetivásárnevekből képzett helynevet viselő települések körül szolgálónépre utaló helyneveket kapott falvak, sőt olykor kereskedő népekre utalók is vannak.⁵⁵ A szolgálófalvak gyűrűje (pl. Kovácsi, Takácsi stb.) nem hiányzik Pápa körül sem, viszont piachely csak elég messze található: az elpusztult Szerdahely falu Lovászpatona keleti határában.⁵⁶

Nyilvánvaló természetesen, hogy a korai Árpád-korban nemcsak azokban a helységekben tartottak hetipiacokat, amelyek helyneve is erre utal; így bizonyosan tudjuk, hogy az ispánsági központokban is tartottak ilyeneket.⁵⁷ Ahogy a "vásárhely" típusú helyneveket viselő falvak körül kézműves szolgálónépek településeit találhatjuk, éppúgy a többi piachelyeknél. Bár a pápai hetipiacra 1363-ból van csak az első adat⁵⁸, a plébános fentebb ismertetett vásárvámszedési joga alapján azt jóval korábbra kell tennünk. A hetipiacot szombaton tartották⁵⁹, és ebből is lehetne talán koraiságára következtetnünk. Az ispánsági központokon tartott ismert hetipiacoknak ugyanis több, mint egyharmadát szombaton tartották.⁶⁰ Pápa tehát az Árpád-korban és főleg annak első szakaszában területileg széttagolt preurbánus település volt, ahol a királyi (királynéi) udvarház és udvarnokispáni székhely mellett hetipiacot tartottak, az ipari szükségleteket pedig a környék szolgálónépi falvai látták el. Fontos szerepet játszhattak már ekkor a Tapolca folyó vízimalmai. A települések maguk még nem alakultak ki véglegesen, egyes települések eltűntek, mint Ozorsuka, mások talán változtatták helyüket.

A 13. század második felétől érvényesülő nagy átalakulás, amely végül is az egységes jobbágyság kialakulásába torkollt⁶¹, nehezen követhető nyomon Pápa történetében. Az udvarnokszervezet nyomaiban még a 14. század végéig kimutatható⁶², de előfordulnak a királyi jobbágyok is. 1345-ben Zsemléri Miklós panaszt tett Erzsébet királynénál, hogy Besze fia György királyi jobbágy elvette három tehenét, valamint elfogta rokonát, János fia András böröllői nemest elvéve tőle négy ökrét és két lovát. A királyné teljesen a nemesek között szokásos formával, királynéi emberrel és hiteleshelyi kiküldöttel szólította fel elégtétel adásra, és idéztette meg bírói jelenléte elé az alperes "Pápai" Györgyöt. A királynéi küldöttek előtt az alperes azt mondta, hogy a teheneket a pápai népek vették el, a böröllői nemes ügyében pedig a királyné előtt fog válaszolni.⁶³ Kissé részletesen ismertettem Besze fia György pápai jobbágy ügyét, de ez több szempontból tanulságos. Rámutat a pápaiak és a Pápa területén alakult falvak nemesi birtokosai közti ellentétekre. Bár jobbágynak nevezik, a későbbi jobbágyoknál nagyobb szabadsággal, önálló perképességgel rendelkezik. Minden jel szerint a pápai királyi jobbágyok valamiféle elöljárója, bírója lehetett, Zsemléri teheneit nyilván ő, de a pápai népek megbízásából kobozta el: ezzel magyarázható a vád és a védelem közti ellentmondás. Végül következtethetünk a helyi mezőgazdaságra is.

Ez a jelentékeny szabadság nyilván azzal magyarázható, hogy a pápai népek vagy legalábbis egy részük hospesszabadsággal rendelkezett. A hospesek, magyarul vendégek személyes szabadsággal és bizonyos autonómiával rendelkeztek, a hospesjog pedig legteljesebb formájában már városi jognak számított.⁶⁴ Bár Besze fia Györgyöt királyi jobbágynak nevezte az oklevél, Pápán ekkor már éltek hospesek, így ő is az lehetett. Hat évvel a szóban forgó eset előtt, 1339-ben - talán nem véletlenül - a királyné udvarbírája oklevelet állít ki arról, hogy királynéi parancsra felperesként meg kellett volna előtte Pápa összes hospese nevében jelenni Imre bírónak (villicus), Karácson fia Jánosnak és Berecknek Lőrinc fia Miklós ispánnal szemben, de nem jelentek meg, és képviselőt sem küldtek.⁶⁵ Miklós ispán nem más, mint az előbbi adatban is szereplő Zsemléri Miklós, és mivel a pápai hospesek voltak a felperesek, de nem jelentek meg, nyilván nem volt igazuk a szomszéd birtokossal szemben. Egy mindenesetre tény: a pápaiaknak elég széleskörű, szinte városias hospesjoga lehetett már, ha a maguk nevében és nem egy királyi tiszttartó által képviselve pereskedhettek.

Egy 1383-as oklevélből még többet tudunk meg a pápaiak önkormányzatáról. A tényállás a következő. 1382 karácsony előestéjén a bakonybéli apát egyik embere Ajkai Miklósnak az apátság erdejében engedély nélkül fát vágó redneki jobbágyai két ökrét lefoglalta, amelyeket másnap kiváltottak. Az apát embere aztán december 29-én Pápára ment bevásárolni a szombati hetipiacra, ahol a redneki jobbágyok rátörtek, karddal levágták a lábát, úgyhogy harmadnap meghalt. A tetteseket Pápa falu bírája lecsukatta, de földesuruk, Ajkai kezességére kiengedte. Ajkai tiltakozott az áldozat eltemetése ellen, sőt a holttestet, mint nyilvános latorét és gonosztevőjét fára akarta akasztatni. Az eset január 2-án történt, és Mária királynő azonnal intézkedett. Kiderült, hogy az áldozat halakat akart vásárolni a piacon az apát számára. Kihallgatták Pápa falu (villa) bíráját (villicus), Lőrinc fia Jánost, a tizenkét esküdtet és Pápa "népei és hospesei egész egyetemességét (universitas)". A holttestet kiadták, és Koppányban eltemették.⁶⁶ Azaz: a pápai tanács bíróból és tizenkét esküdtből állott, ami a mezővárosok közül csak a jelentősebbeknél fordul elő⁶⁷, és elsősorban a városokra jellemző. Noha "falunak" nevezi az oklevél, a bírónak joga van bűnösöket börtönbe vetni.

Adva van tehát egy elég jelentős önkormányzattal rendelkező település, amelynek sok problémája van a szomszédos birtokosokkal. Pápa területén ugyanis a városiasodó központon kívül egy tucatnyi helység terült el, mégpedig általában úgy, hogy tartozott hozzájuk egy-két malom a Tapolcán és a Tapolcától kiindulva kisebb-nagyobb külterület. A legfontosabb közülük Zsemlér volt, tekintve, hogy birtokos családja több más Pápa melletti helységet is megszerzett, részben vagy egészben. Mint már említettük, nem lehet a Pápa nemzetséggel kapcsolatba hozni a Zsemlérieket. Azt sem tudjuk, hogy az a pápai Péter ispán, aki több más környékbeli nemessel, többek közt a Péc nemzetség tagjaival 1304-ben fogott bíróként ítélkezik a Győr megyei Szerecsen falu melletti föld ügyében,⁶⁸ rokona volt-e akár a Zsemlérieknek, akár a Pápa nemzetségnek. Az viszont jellemző, hogy már ilyen korán nevezik magukat Pápáról nemesek.

A Zsemléri család a fenn említett 1339-es oklevélben tűnik fel az ott megnevezett Lőrinc fia Miklóssal. Lőrinctől számítva fiúágon a 15. század utolsó negyedéig hat generációt élt meg a család Pápa környékén, hogy utána javaik leányági leszármazottaik kezére kerüljenek.⁶⁹ Házassági kapcsolataik eleinte a szomszédos nemesekkel kötötték össze a családot, a kihalás előtt azonban már a környező megyék, főleg Vas és Zala tekintélyesebb nemesi családjaiból választják párjukat.⁷⁰ Birtokaik sem kizárólag Pápa közelébe estek,⁷¹ noha ez maradt birtokközpontjuk. A kezdeti időben Zsemlérrel nevezték magukat, azonban a család egyik oldalági tagja 1368-ban már Pápáról.⁷² A főágból Zsemléri Imre fia Antalt kezdik 1405-től Pápainak nevezni,⁷³ hogy gyermekeit aztán többnyire így hívják.⁷⁴ Így talán a 14. században inkább a Zsemléri, a 15. században inkább a Pápai név használata lenne indokolható.

Azt nem tudjuk, hogy a Zsemléri-Pápai család hogyan lett birtokos Pápa mellett. A foglalkozásnév jelentésű Zsemlér neve alapján eredetileg királyi birtok lehetett, így feltehetően királyi adományként jutottak hozzá, és kezdtek itt egy birtoktömböt felállítani. Az első adatok az 1340-es években a Zsemlér és Pápa közti határviszályra vonatkoznak.⁷⁵ Zsemlér helyének meghatározása nem könnyű feladat. Központját többnyire a Szent Anna kápolna tájára helyezik,⁷⁶ viszont Zsömlér puszta a múlt században valamivel délebbre, a Veszprémi és Gyimóti út szögletébe esett.⁷⁷ További topográfiai zűrzavart okoz az Udvarsoka probléma és a zirci apátság malombirtoklása. Ezt részletesebben kell tárgyalni.

Udvarsoka kérdését eddig csak azzal kapcsolatban említettük, hogy az Ozorsukával való azonosítása valószínűtlen, tehát két külön helységről van szó. Az viszont biztos, hogy Udvarsoka is visszamegy az Árpád-korra, hiszen a "-soka" szó "-falvát" jelent, azaz Udvarsoka a királyi udvarház falva lehetett, és a névből arra is lehetne, bár nem feltétlenül, következtetni, hogy itt állt az udvarház. Sajnos, adataink csak a 14. sz. második feléből vannak rá. Először azonban a zirci apátság malomügyével kell foglalkoznunk. 1359-ben a zirci apát kiegyezett Zsemléri Miklós fia Imre és Lászlóval, hogy elcseréli Bodé nevű birtokát a Zsemlériek tapolcai malmával, két telekkel és két ekealja szántófölddel.⁷⁸ Erről továbbra nincs szó, Bodé (Bolde) pedig később is az apátságé.⁷⁹ Az az ügyből nyilvánvaló, hogy bizonyos tapolcai malom iránt mindkét félnek valami igénye van. A következő - eredetiben sajnos elveszett -, 1375-ös oklevélről csak két ellentmondó közlés maradt ránk.⁸⁰ Ebből azt tudjuk meg, hogy a zirci apát 24 évre zálogba adta Himfi Benedek bánnak az apátság Udvarsoka, másként Zsemlér nevű birtokát malmaival és tartozékaival. Ez ellen Zsemléri Miklós fia Nagy Imre tiltakozott, mert Zsemlér és Udvarsoka nem azonosak, az előbbi örökség, az utóbbi királyi új adományként családját illeti. A végeredmény: Udvarsoka egy tapolcai malommal és tartozékaival, valamint egy másik malom egy telekkel az apátot illeti. Az egyik közlés szerint az apát évi 130 mérő gabonát fizet ezért a Zsemlérieknek, a másik - különben megbízhatóbb! - szerint az apát adja bérbe 130 mérő pápai búzáért és rozsért a Zsemlérieknek (az utóbbiban az apátság a jogos birtokos).

A zirci apátság malma (és nem malmai!) 1418 és 1428 között több alkalommal megint előjön. Tekintélyes pápai polgárok, a Kövér testvérek bérlik az apátságtól évi két márkáért, az utolsó alkalommal még fél font bors fizetésére is kötelezi őket az apát. Az apátság malomügye 1437-ben zárult. Sajnos, az oklevélnek megint rossz és zavaros a kiadása. Eszerint Zsemléri Antal fia György perelte az apátot, mert 16 évvel azelőtt pápai polgárokkal elfoglalt 5 Zsemlérhez tartozó jobbágykertet (talán telket?), azokon malmot építtetett, amellyel az ő malmának okozott kárt. Az apát szerint a malom saját birtokán volt, és azt egyik elődje évi 100 köböl gabonáért adta bérbe Zsemléri Antalnak. Ezen kívül hivatkozott IV. Béla király egyik oklevelére, amely Pápa területén három malmot adományozott az apátságnak. (Ez az oklevél ma már nem létezik.) Mivel a tanúk vallomása szerint a malom Zsemlér területére esik, az országbíró a Zsemlérieknek ítéli.⁸¹

Amennyiben a hibás közlés ezt megengedi, ebből az ügyből arra következtethetünk, hogy IV. Béla valóban adott malmokat az apátságnak Pápa területén, de tulajdonjogukat nem tudták mindig érvényesíteni. Az is nyilvánvaló, hogy mind Zsemlér, mind Udvarsoka a korábbi pápai területből vált ki, és szorosan egymás mellett épültek, hogy majd a 15. századra Udvarsoka beolvadjon Zsemlérbe. A Zsemlériek hivatkozása a 16 évre tévedés, hiszen a malom után már 1418-ban, azaz 19 évvel azelőtt kaptak bért a zirci ciszterciek. Az oklevél különben megerősíti az 1375-ös oklevél azon értelmezését, hogy a malmot az apátság adta bérbe a Zsemlérieknek.

Az előbb idézett 1375-ös oklevél arra is utalt, hogy Udvarsoka Hodus fia Tamás kezén volt. Ezt egy 1370-es oklevél is igazolja, eszerint Udvarsokai Hodus fia Tamás, öccse Péter Miklós nevű fia nevében is rokonságukra tekintettel és 50 nehéz márka dénárért eladja Léhért és Füzes nevű birtokai felét Zsemléri Imrének. ⁸² Udvarsokát tehát már korábban eladományozták királyaink, birtokolt itt a magát róla nevező és Pápa környékén más falvakban is birtokos család, azután a velük valamilyen rokonságban álló Zsemlériek, végül a zirci apátság is. Ez kissé valószínűtlenné teszi, hogy itt állt volna a királyi udvarház, az azonban a helység nevéből nyilvánvaló, hogy eredetileg oda tartozott.

Füzes is visszakerült később Pápa területébe. Egy 1439-es és egy 1452-es oklevélből tudjuk, hogy más néven Hodoskának vagy Odoskának nevezték. Ez a név egykori birtokosára, udvarsokai Hodusra utal.⁸³ Egy 1397-es oklevélben arról folyik vizsgálat, hogy az itteni malom Pápa vagy Zsemlér határába esik-e.⁸⁴ Az újkorban Hodoska puszta néven Pápa tartozéka. A már említett és talán Ozorsuka utóda Agyaglik Hódoska szomszédja volt nyugat felé, délen Hántával volt határos.⁸⁵ Az Anjou-korban is a bakonybéli apát volt itt a birtokos, de 1387-ben tiltakozik az ellen, hogy a Himházi család elfoglalta, és malmot épített a Tapolcán.⁸⁶ Az újkori Pápa területébe olvadó, de az Árpád-korban valószínűleg szintén odatartozó középkori települések közül még kettőre maradt fenn Anjou-kori adat, bár bizonyos, hogy a csak a 15. században említett falvak is már léteztek ekkor. Délnyugaton Tapolcafővel és Adásztevellel volt határos Igar. 1359-ben Ugodi Csenik fia Péter mester a Tapolca melletti Igar birtokát két tapolcai malmával és a molnárok kúriáival zálogba adta 270 forintért Laki Hektor fia György mesternek, de kivette tartozékaiból azt a részt, amelyet korábban familiárisának, Hennyknek adott.⁸⁷ Így valószínűleg az ugodi uradalomhoz tartozott korábban is, és ezen keresztül a bakonyi királyi erdőispánsághoz.⁸⁸ A Pápától északnyugatra fekvő böröllői nemeseket említi a fenn idézett oklevél 1345-ből.

A változást Pápa és környéke életében az 1380-as évek hozták. Már szó volt róla, hogy Zámbó Miklós tárnokmesternél volt Pápa királyi birtok zálogban, aki ezt és más birtokokat 1389-ben visszaadta, és helyette a segesdi uradalmat kapta. 89 Pápa visszaadására azért volt szükség, mert Zsigmond király nyomban továbbadta a Garai családnak. Ekkor Újfalu, a két Borsosgyőr és Gerzseny tartozott Pápa királyi udvarnokfaluhoz.⁹⁰ Feltehetően délvidéki birtokokért kapták cserébe, akár a somlyóvári uradalmat, amit különben ugyancsak Zámbótól szerzett vissza a király. Rövidesen a cseszneki és az ugodi uradalom is a Garaiak kezére jutott,⁹¹ úgyhogy szinte az egész Bakony az ő birtokuk lett.

Pápa magánföldesuraság alá kerülése nyilván nem használt a városias fejlődésnek. Az árnyoldalak nem egy esetben ki is mutathatók. Formailag azonban - legalábbis kezdetben - pozitív jelenségek is mutatkoznak. Eddig Pápát birtoknak (possessio) vagy falunak (villa) nevezték. Valószínű azonban, hogy a "libera villa"-t (szó szerint: szabad falu) értették ezen. Ezt a kifejezést a civitas (város) szinonimájaként is alkalmazták, és nem véletlen, hogy a legtöbb ismert libera villa királyi kézben volt. A többnyire fallal övezett város és falu közötti városias településre csak a 14. század utolsó harmadában kezdték az oppidum (mezőváros) kifejezést alkalmazni.⁹² Ezt a feltételezést adatok is alátámasztják. Garai János 1398-ban városának, civitas-nak nevezi Pápát. Különben éppen a pápai polgárokkal szemben védi meg ebben az oklevélben a bakonybéli apátot. A széleskörű önkormányzattal, városias tanáccsal rendelkező Pápát már nehéz lett volna villa-nak nevezni, hiszen ennek csak királyi birtoklás esetében lett volna értelme. 1401-től aztán az oppidum, mezőváros kifejezés válik Pápa állandó meghatározójává.⁹³ Igaz, Zsigmond király maga 1408-ban a Garaiaknak szóló új adományban még civitas-nak nevezi.⁹⁴

A Garaiak tehát földesúri városuknak tekintették Pápát, de földesúri jogaikat természetesen igyekeztek érvényesíteni is. Ez elsősorban az adóztatásban érvényesült. Pápa, valószínűleg a királyi birtoklás idejéből örökölve, egy összegben fizette évi adóját (taxa), ami egyáltalán nem volt minden mezőváros esetében így. Azaz: nem a földesúr tisztviselői vetették ki telkenként az adót, hanem a városi tanács fizette be egy összegben. Pápa évi 160 forintot fizetett,⁹⁵ ami az egy összegben fizető mezővárosoknál közepes tehernek számított.⁹⁶

A földesúri hatalom akkor érvényesülhetett a legjobban, ha az úr vagy képviselője a városban lakott. Az 1408-as királyi új adomány a Garaiaknak a környéken három váruradalom birtoklását: Csesznek, Ugod és Somlyó, aztán Fenyőfő falu tartozékaival, végül Pápa városa vámjával, a Bakonnyal (ez Csesznek és Ugod tartozékainál is előfordul) erősíti meg.⁹⁷ Ebből nyilvánvaló, hogy Pápán ekkor nincs vár, tiszttartót azonban nyilván tartottak benne a Garaiak. A következő adat már többet mond. Garai Miklós nádor 1427-ben Csesznek várából keltezve ír levelet Laki Ferencnek, valamint pápai várnagyának, Siebenhirter Ulriknak. A szövegezés sem érdektelen: Lakit, a szomszéd Kéttornyúlak urát barátságosan kéri, a várnagyának pedig parancsot ad. A zirci apátság malmát bérlő pápai Kövér család ügyéről van szó. Kövér András, a nádor volt pápai polgára előadta, hogy apja halála után ottani javait: ménesbeli és kocsis lovait, disznait, marháit, háztelkét, szőlőit, malmát, posztókat, borokat és gabonát Kupi Imre, Kalmár Jakab és Miklós bíró pápai polgárok előtt átadták rokonának, Kövér Péternek, hogy a vagyon ne menjen szét. Péter azonban nem műveltette meg a szőlőket, és a vagyont is herdálta. A nádor kéri Lakit és utasítja várnagyát, hogy az említett és más pápai polgárokkal vizsgálják meg és leltározzák fel a Kövér vagyont, és amennyiben a vád igaz, adják megbízható kézre. Az iratot lássák el az ő és a város pecsétjével.⁹⁸

Ebből az oklevélből nem kevés következtetés vonható le. Megismerünk egy gazdag polgárcsaládot, amelynek vagyona nagy részben, de nem kizárólag mezőgazdasági eredetű. A városnak van ugyan önkormányzata, bírája is, de a földesúr mégis beleszól az ügyekbe, igaz, nem hagyja ki a városi hatóságot, amely saját pecséttel rendelkezik. Ami azonban a legfontosabb, hogy a földesurat Pápán már egy várnagy képviseli, azaz 1408 óta felépült a városban egy valamiféle erődítmény. Azt persze nem tudjuk, hogy ez mi volt. Amikor 1432-ben Garai nádor és fiai felosztják birtokaikat, nem kerül osztozásra Pápa "ház" (domus) a bellérszegi részbirtokkal és Dereskével stb.⁹⁹ Kétségtelen, hogy a "ház" szó várat is jelenthet. Ebben az esetben sem érthető, hogy miért épp Pápánál nevezik a várat háznak? Ez az adat sem ad tehát választ arra, hogy Siebenhirter egy várnak, vagy egy kastélynak volt-e a várnagya. A Bellérszeggel kapcsolatos problémára később térek ki. Egy közvetett bizonyíték talán inkább a vár mellett szólna, sajnos azonban az elpusztult oklevélről csak egy egysoros magyar kivonat maradt fenn. Eszerint 1430-ban Zsigmond engedélyezte Pápa/i/ Györgynek - a Zsemléri család ekkor már Pápainak nevezte magát -, hogy Zsemléren várat építsen.¹⁰⁰ A szomszédos pápai vár miatt lehetett a Pápaiaknak szüksége saját várra. Ez természetesen csak nagyon bizonytalan feltevés. Az mindenesetre biztos, hogy a zsemléri vár nem épült fel, ezt Pápa város ura, az ország nádora nyilván könnyűszerrel megakadályozhatta.

Amikor az Albert király halála utáni belviszályok idején hallunk Pápáról, akkor már - talán egy kivétellel - váráról emlékeznek forrásaink. Tekintve, hogy Garai László Erzsébet királyné elsőfokú unokatestvére volt, így V. László pártján állt, Pápát viszont I. Ulászló foglalta el. Már 1440-ben említi egy oklevél, hogy Alsólindvai Bánfi Pál egy embere Pápa és Alsólindva várakhoz utazik.¹⁰¹ Lehet, hogy már ekkor Bánfi kezére került Pápa? Ulászló maga is tartózkodik Pápán.¹⁰² 1441-ben Ulászló lengyel kapitányai ülnek a pápai várban: Pozoriczi Pwklicze Vilmos és Beczka.¹⁰³ A király a valóságban csak ekkor, 1441-ben adományozta Pápa várát és mezővárosát tartozékaival Bánfi Pálnak.¹⁰⁴ A Habsburg-párt cseh zsoldosokkal akarta visszafoglalni Pápát, ezért Bánfi István és Pál 1442 elején mozgósítják embereiket a pápai vár ostrom alóli felmentésére. Ez a levél tévesen 1402-es kelettel lett kiadva, így a szakirodalomban zavart okozott.¹⁰⁵ Úgy látszik sikerült a várat megvédeni, mert még 1444-ben is Lindvai és Bolondóci Bánfi Pál várnagyai, Halápi Fekécs György és Pacsai János ülnek a várban.¹⁰⁶ A Bánfi-birtoklás békésen ért véget. 1445-ben, I. Ulászló halála után Ujlaki Miklós közbejöttével Bánfi István és Pál visszaadták Garai Lászlónak a pápai kastélyt (castellum), a mezővárost és tartozékait. Ujlaki és Garai ennek fejében a Cilleiek támadása alól ígérnek védelmet a Bánfiaknak.¹⁰⁷ Ez az egyetlen kastély-adat Pápáról. Valószínűleg téves, hiszen Pápa jól meg lehetett erősítve, ha ellenállt a cseh zsoldosok támadásának.

A középkori vár maradványai a mai pápai kastély helyén kerültek elő. A kastély helyén Árpád-kori településnyomokat találtak.¹⁰⁸ Úgy látszik tehát, hogy a vár lakott helyre épült: feltehetően az Árpád-kori udvarház és az azt kiszolgáló népek házai helyére. Védelmét keletről a Tapolca és a Bakony-ér által táplált tó biztosította.¹⁰⁹ A továbbiakban már rendszeresen szerepel az oklevelekben a pápai vár és várnagyai. A várnagy (és a vár) jelenléte óhatatlanul szűkítette a városi tanács joghatóságát. Amikor 1450-ben Garai László nádor a porvai pálosoknak különböző adományok mellett egy pápai kőházat is adományoz, felmenti azt tartozékaival együtt a pápai várnagyok, tiszttartók, a bíró és a polgárok joghatósága alól.¹¹⁰ Azaz egy pápai ház ügyében a város bírája csak harmadsorban illetékes.

Garai László várnagya legkésőbb 1452-től egyik legtekintélyesebb embere, Némai Kolos Jeromos volt,¹¹¹ akit 1457-ben budai várnagyának is megtett.¹¹² 1455-ben őt küldte a nádor Kapisztrán Jánoshoz¹¹³. Kolos várnagysága bizonyítja Pápa jelentőségét a nagykiterjedésű Garai birtokok között. A Garaiak nádori ága László nádor fiában, Garai Jóbban halt ki. Utánuk a Szapolyai család lett Pápa birtokosa. A birtokosváltás pontos ideje nehezen állapítható meg. Egy biztos, hogy 1481-ben, Garai Jób halálakor¹¹⁴ Pápa már Szapolyai Istváné legalább két éve. 1480. január 14-én ugyanis Szapolyai István Pápán nyugtatja "pápai várunk várnagyát", Kapucsi Benedeket kétszeres (múlt és jelen évi) Szent Márton-napi és egyszeres Szent György és Szent Mihály napi adóról (census), továbbá az elmúlt évi királyi adóról, amelyet Mátyás király átengedett a számára, végül eladott borai áráról.¹¹⁵ Ebből nyilvánvaló, hogy már 1479-ben az uradalom bevételeit Kapucsi Szapolyai várnagyaként szedte. Különben Kapucsi saját birtokügyével kapcsolatban említve 1479-ben tényleg pápai várnagy volt.¹¹⁶ Csakhogy Kapucsi 1477-től mutatható ki pápai várnagyként¹¹⁷, azaz - hacsak Szapolyai nem vette át Garai uradalmi tisztikarát - már akkor is övé lehetett Pápa. Ezt támasztja alá a Garai birtokok 1478. évi összeírása. Ebben a somlyói és a cseszneki uradalom előfordul, az ugodi és a pápai nem.¹¹⁸ Talán még korábbra tehetjük, hiszen Kup faluról tudjuk, hogy már 1473-ban Szapolyai István birtokában volt.¹¹⁹ Így tehát valószínűsíthetjük, hogy Szapolyai még a hetvenes évek elején jutott, feltehetően vétel útján, a pápai (és talán az ugodi) uradalmak birtokába.

A fent idézett 1480-as adat más szempontból is elgondolkoztató. Mint láttuk, a század első felében a Garaiak taxát, szó szerint rendkívüli adót szedtek, ami azonban mégis állandó összegű, 160 Ft volt. Emellett természetesen fizethettek a polgárok rendes adót, censust is, bár pl. a király, ha városaira taxát vetett ki, abba igen gyakran betudta a censust is. Annak idején Garai a taxa ügyében közvetlenül levelezett városával, most közbeiktatódott a várnagy. Pápának a Szapolyaiak részére három censust kellett fizetni, sőt a király is átengedte az állami adót az uradalomból kedvelt hadvezérének. Végül a jelek szerint az uradalom kocsmáztatási jogot is gyakorolt. Úgy látszik, hogy a magánföldesúri kézre került Pápán nőtt a földesúri hatalom befolyása, és vele együtt a lakosság terhe.

A földesúri hatalom már a Garai időben megerősödött. Albert király 1439-ben Garai László macsói bán Pápa mezővárosa "polgárai és jobbágyai" érdekében intézkedett. A valóságban a földesúr hatalmát erősítette. Kiindult abból, hogy minden birtokos joga, hogy lopás, gyilkosság, rablás és gyújtogatás kivételével jobbágyai felett maga ítélkezzen. Megtiltja ezért, hogy más bírói hatóság a pápaiak ügyében eljárjon, és mindenki igazát a földesúr vagy tiszttartója előtt keresse. Ha nem kapnának elégtételt, nem a "polgárokat vagyis jobbágyokat", hanem Garait vagy tiszttartóit kell perbe hívni.¹²⁰ Ez ugyan valóban országos jog volt, de Pápa és polgárai a 14. században - mint láttuk - még az udvari bíróságok elé lettek idézve. A hangsúly a polgárból a jobbágy felé kezdett eltolódni.

Természetesen a földesúrnak is érdeke volt polgárai gazdagodása, ezért más esetekben igyekezett támogatni városát. Pápa különben is kezdett nagyúri mellékrezidenciává válni, ahol olykor maga a király is megfordult. Zsigmond király 1401. október 29-én Pápán bocsátott meg a lázadóknak.¹²¹ I. Ulászló pápai tartózkodásáról már volt szó. Természetesen a földesurak is nemegyszer felkeresték. 1485-ben Szapolyai Imre volt itt.¹²² Öccse, István sem csak 1480-ban látogatott ide, hanem élete végén, nádorként többször is. Pápán is halt meg 1499 karácsonyán.¹²³ Fiának, Jánosnak, a későbbi királynak Pápán tartózkodásáról is maradt fenn adat.¹²⁴ Úgy látszik, hogy Pápa vált a dunántúli Szapolyai-birtokok központjává, mert 1520-ban a cseszneki uradalom királyi és hadiadójának feleslegét a cseszneki alvárnagy Teveli Bálint pápai alvárnagynak adta át.¹²⁵

A földesuraknak a pápaiak számára megszerzett jogok között a legfontosabb volt a harmincadmentesség. Ezt még Garai László szerezte meg 1439-ben unokatestvérétől, Erzsébet királynétől. Eszerint a Pápa mezővárosi kereskedők, kalmárok, polgárok, hospesek, népek és jobbágyok mentesek a határvámok (harmincad) fizetése alól.¹²⁶ Ez az adat nyilvánvalóan mutatja azt, hogy a pápai kereskedők bekapcsolódtak a külkereskedelmi forgalomba, és ebben földesuruk támogatását is élvezték. Ezt a kiváltságot II. Ulászló 1500-ban¹²⁷ és II. Lajos 1518-ban¹²⁸ teljes vámmentességre egészítette ki.

Szapolyai János további támogatást nyújtott városának, ill. kézműveseinek. Mivel idegen szabók jönnek Pápára, és szállásaikon űzik iparukat, majd elmennek, a helyi szabók kárt szenvednek. Ezért a földesúr engedélyezi a pápai szabóknak a szabad céhalapítást, valamint meghagyja a pápai vár várnagyainak és a város bírájának és esküdteinek, hogy a városban le nem telepedett és adót nem fizető minden idegen szabónak tiltsa meg mestersége gyakorlását.¹²⁹ Ez a kiváltság is kétarcú. Szabad királyi városokban általában véve a városi tanács adja ki a céhlevelet,¹³⁰ amely a céh belső rendtartását is szabályozza. Teljesen nyilvánvaló, hogy Szapolyai a pápai szabók támogatása mellett saját érdekét is figyelembe vette, hiszen az idegen szabók nem adóztak. Ennek ellenére a szabó céh létesítése Pápa gazdasági jelentőségére is utal. Becslésünk szerint a középkor végén Magyarországon 28 mezővárosban volt csak céh, összesen 40.¹³¹ Még látni fogjuk, hogy nem zárható ki Pápán más céh vagy céhszerű szervezet megléte.

A földesurak támogatták a pápai és más egyházi intézményeket is. Már említettük, hogy Garai László 1450-ben egy kőházat adott a porvai pálosoknak Pápán. Ez a ház későbbi iratokból következtethetőleg a Kristóf - ma Korvin - utcában állt.¹³² Garai azonban nem csupán ezt a házat adta akkor a pálosoknak. Megkapták a Pápa melletti Újfalu falut, ahol egy malmot épít számukra, valamint Pápa területén a Tapolca folyón két malmot: egy gabonaőrlőt Borsosgyőr felől és egy még nem teljesen kész kallómalmot.¹³³ Az újkorban Fehérmalom és Külümalom.¹³⁴ A malmokra még sok adat maradt fenn.¹³⁵

Bonyolult kérdés az obszerváns ferences kolostor (a rend szigorúbb ága) létesítésének kérdése. 1461-ben - és nem 1454-ben, ahogy egy téves közlés állítja - Ország Mihály nádor előtt a Pápai család (a korábbi Zsemlériek) tiltakozik, hogy Garai László felesége, Alexandra és fia, Jób pápai birtokuk egy részét elfoglalták, és itt Szent László nevére ferences kolostort akartak építeni, az utcát pedig Szent Lászlóról elnevezni. Mivel a vád beigazolódott, a nádor felszólította Garai özvegyét és kiskorú fiát az elfoglalt földek visszaadására, a kolostor építésének pedig a megakadályozására.¹³⁶ A kolostor azonban felépült, mert 1480-ban Csiglei Boros Benedek pápai vásárolt házát az ottani Szent László obszerváns kolostor ferenceseinek hagyta azzal, hogy engedjék eltemetését templomukban.¹³⁷ A Szent László utca ma is megvan, ott azonban nem mutatható ki a kolostor, és nem tartozhatott a Pápai család birtokához. Bonyolítja a helyzetet az Ozorsuka határjárásában említett Szentlászló is. A kolostor helyhezkötését tehát egyelőre nem merjük megkísérelni. Az sem egészen biztos, hogy nem kell-e még korábbra tenni megtelepedésüket. 1448-ban ugyanis Szécsi Dénes bíboros prímás, valamint Buda, Pest, Pápa és Nagybánya plébánosai a pápához fordulnak, hogy a IV. Jenő pápa által a boszniai ferenceseknek (az obszervánsok eredetileg a boszniai rendtartományhoz tartoztak) adott kiváltságok ne legyenek az esztergomi egyházmegyében érvényesek.¹³⁸ A kérvényt tehát a megyéspüspök és négy más egyházmegyében fekvő, de közvetlenül az érsek alá rendelt exempt városi plébánia nyújtotta be. Budán és Pesten néhány évvel korábban a pápai legátus adatta át a konventualis ferences kolostort az obszervánsoknak, Nagybányán is létezett már az obszerváns kolostor,¹³⁹ így fel kell Pápa esetében is tételezni, hogy az obszervánsok már ott voltak, és kiváltságaik révén szűkítették a plébános jogkörét. Talán az a tény, hogy - ahogy arról már volt szó - Kolos Jeromos pápai várnagy felkereste az obszerváns Kapisztrán Jánost, is a kolostorral függ össze.

Szapolyai János 1510-ben - a céhalapítás napján - a Szent István első vértanú egyházában levő Mária oltárnak, amelyhez Péter plébános oltárigazgatóságot létesített, adományozza a plébánia háza mögötti üres telket a kikötőben, vagyis a halastó partján.¹⁴⁰ Ez a mai Fő tér 11. sz. helyén álló plébániaépület és a mögötte levő telek, itt volt az iskola is.¹⁴¹ A halastó az egykor a vár mellett létező tó volt, amelynek - úgy látszik - itt volt a kikötője, közel a várhoz. Szapolyai különben felmentette a telket minden rendes és rendkívüli adó és más szolgáltatás alól, és erre várnagyát és a tanácsot is utasította. Szapolyai János ezen kívül 1520-ban a lövöldi kartauziak Pápán vett házát is felmentette minden adó alól, és ugyanezt tette a király is.¹⁴²

Pápa természetesen könnyen belesodródhatott földesurainak másokkal való viszályaiba. Ilyen elsősorban a szomszéd birtokosokkal szemben mutatható ki, de olykor távolabbra is mentek. A 16. század első éveiben a Trencsén megyei Bohunici Chalupa György volt a pápai várnagy. (Trencsén a Szapolyaiaké volt.¹⁴³) Ez 1504-ben a Kanizsaiak Beled nevű birtokára tört, és onnan egy molnárt malomépítés közben elragadott.¹⁴⁴ Ugyanebben az időben rokonával, Chalupa Pál ugodi várnaggyal, valamint Pokol Péterrel és Pápai Ispán Jánossal a bakonybéli apátság birtokaira tört.¹⁴⁵

Így került Pápa az 1514-es parasztháborúba. Istvánffy szerint már a parasztháború leverése után a Bakonyban működött egy bizonyos Sós Domokos vezetése alatt egy fegyveres parasztsereg, amely a nemeseket fosztogatta. Szapolyai János vajda utasította pápai és somlyai várnagyát, Sitkei Gothárdot, hogy az őrséggel, valamint a pápai polgárokból 500 lovassal (?) verje le őket. Sitkei azután a szomszéd birtokosokkal és a székesfehérvári polgárokkal együtt meg is verte Sósékat.¹⁴⁶ Istvánffyt alátámasztja az a tény, hogy 1514-ben tényleg Sitkei Gothárd volt a pápai várnagy, aki ez év június 10-én néhai Szabó Demeternek a földesúrra szállott pápai Piac utcai házát, amely délről Pap Máté, északról özvegy Becsei Kelemenné házával szomszédos, eladta Tompa Benedek pápai polgárnak 65 forintért.¹⁴⁷ Ez az adat megint jól mutatja a mezővárosi autonómia gyenge pontját. A városoknál az örökös nélkül elhalt személy vagyona a városra száll, itt viszont a földesúrra, akinek a nevében képviselője, a várnagy adja el.

Bár azt nagyon erősen hangsúlyozni kell, ahogy azt az imént idézett adat is mutatja, hogy a földesúri hatalom erősen korlátozta a település szabadságát, a városias fejlődés nem állt meg, Pápa gazdaságilag egyre jobban fejlődött. Földrajzi helyzete is ebbe az irányban hatott. Már szó volt a Tapolca által nyújtott malomlehetőségekről, ennél azonban talán fontosabb volt az, hogy Pápa egy úgynevezett vásárvonalon, két eltérő adottságú táj, jelen esetben a Bakony és a pápai síkság találkozásánál feküdt. Ilyen helyeken mindenütt városok szoktak kialakulni, így történt ez Pápánál is. Hozzásegítette ehhez az is, hogy úthálózati csomópont volt: kilenc út irányult Pápára,¹⁴⁸ ami magas szám. Természetesen ezek a természetföldrajzi adottságok csak elősegítik a városias fejlődést, ehhez hozzájárult birtokközpont jellege is.

Az uradalmi központ jelleg általában hatni szokott a mezővárosi fejlődésre. Egy ilyen település egy vár tartozékainak gazdasági és adminisztratív központja¹⁴⁹, és amennyiben időnként nagyúri rezidenciának is számít, olyan fogyasztó él itt, akinek a település kereskedői, kézművesei szállíthatnak. Pápa ugyan sohasem volt nagyúri főrezidencia, de urai többé-kevésbé rendszeresen felkeresték, és így hatottak a polgárság bevételi lehetőségeire. Probléma természetesen az uradalom kiterjedése, hiszen minél nagyobb és központosítottabb egy uradalom, annál inkább erősebb központi funkciója. Mint láttuk, Pápa az Árpád-kor első felében egy viszonylag nagy terület központja mint udvarnokispánság, és esetleg királyi udvarház. Ennek tartozékait uralkodóink azonban szétadományozták, így a város közvetlen környékének nagy része a középkor végén is kis- és középnemesi családok birtokában volt, sőt Pápa "birtokon" a magát korábban Zsemlérinek, most Pápainak nevező középbirtokos család saját birtokközpontot is felállított. A nagy eladományozások után került csak sor Pápa elidegenítésére. 1389-ben - mint láttuk - mindössze négy falu tartozott Pápához. Mivel a szomszéd ugodi és cseszneki uradalmak a 14. század végétől a mindenkori pápai földesúr birtokában voltak, elvileg át lehetett volna csatolni a falvakat Pápához. Ez azonban a jelek szerint nem történt meg.

Így a középkor végi pápai uradalom a város melletti néhány falun kívül más módon bővült: a földesurak olyan falvakat, kisebb birtokokat, amelyeket Nyugat-Dunántúlon szereztek, a pápai uradalomhoz csatoltak. Tescheni Hedvig hercegnő, Szapolyai István nádor özvegye 1508. június 29-én utasította a pápai vár felsorolt tartozékait, hogy a várhoz teljesítendő munkákat: főleg a szénakaszálást és kazalba rakását végezzék el, mert fia, János ősszel odamegy, és szénára lesz szüksége. (Úgy látszik, hogy a szénarobotot, ha nincs ott az úr, nem nagyon követelték meg.) A felsorolt falvak Vas, Sopron és Győr megyében voltak elszórva, egyesek elég messze, Vasszécseny vagy Fertőszéplak pl. kb. 50 km-re esik Pápától.¹⁵⁰ Ha a pápai uradalom szétszórt, egymástól messze eső falvakból állt is, a jelek szerint - ahogy arra utaltam - Pápa a dunántúli Szapolyai-uradalmak központja volt. Nem véletlen, hogy az 1501-es királyi adó Veszprém megyei összesítése Szapolyai János megyebeli birtokainak adóhátralékát Pápánál tünteti fel.¹⁵¹

Pápa város polgárságára - a 15. sz. első felében biztosan - részben a mezőgazdaság volt jellemző. Erre utal a fentebb ismertetett Kövér-hagyaték ügye: ménese volt, állatokat tenyésztett, szőlői voltak, de kereskedett is. Fia, Kövér András valószínűleg épp a nádor megbízásából volt távol: különböző megbízásokat kapott Garaitól.¹⁵² Szőlők a jelek szerint Pápa szűkebb határában nem voltak, a pápai polgárok főként a Sokoróalján vásároltak szőlőket, de a Somló-hegyen is. Így találunk pápai szőlőbirtokosokat a Győr megyei Kistarjánban,¹⁵³ Felpécen,¹⁵⁴ Kispécen,¹⁵⁵ illetőleg a Veszprém megyei Somló-hegyen.¹⁵⁶

A városiasodás szempontjából természetesen fontosabb a kézművesség, és úgy tűnik, hogy ennek itt tényleg nagy jelentősége volt. A szabók céhleveléről már volt szó, de az hogy idegen szabók szállásokon dolgozva meg tudtak élni a városban, arra is utal, hogy nagy igény volt munkájukra. Nyilván a Bakony miatt nem véletlenül maradtak adatok szűcsökre. 1424-ben Sebestyén fia Péter szűcs pápai polgár adja zálogba kispéci szőlőjét a már ismert Kövér családnak.¹⁵⁷ 1470-ben a pápai Domonkos szűcs fia Antal, a következő évben a pápai Márton szűcs fia, Miklós iratkozik be a bécsi egyetemre.¹⁵⁸ A porvai pálosok kallómalma posztókészítésre utal. A Zsemléri család 1428 előtt Zsemléren ugyancsak posztókallómalmot épített,¹⁵⁹ azaz a meleg vízzel hajtott malmok a Magyarországon a külföldi konkurrencia miatt nehézségekkel küzdő posztógyártást is elősegítették Pápán. Talán nem véletlen, hogy pápai csapót találunk a bécsi egyetemen is (1494).¹⁶⁰

Természetes, hogy a legfontosabb épp a malomipar lehetett. A molnármesterek egyben értettek a malomácsoláshoz is, a Chalupa várnagy által elfogott beledi molnár is épp malmot készített. Jól mutatja ezt a bakonybéli apátság agyagliki malmainak ügye. "Amikor Magyarország a németektől erőszakot szenvedett", égették fel a malmokat. (Ez arra utal, hogy Mátyás király halála után, amikor Miksa római király a Rába vonalán indulva Veszprémen át Székesfehérvárig jutott, a németek Pápa felé is elkerültek, és fel is gyújtották.) Az apátságnak nem lévén pénze a malmokat újjáépíteni, az akkori apát megegyezett két pápai áccsal, Molnár Lukáccsal és Jánossal, hogy állítsák helyre azokat. A munka elvégeztével az apátság kifizette őket, 32 Ft-ot adván. A két molnár közül Lukács kivetette Jánost, és örökös jogon ült benn a malmokban, majd összeveszett az apáttal és megszökött. 1508-ban aztán megint két pápainak, Hántai Ferencnek és Simonnak adta az apátság a malmokat bérbe. A két bérlőnek először le kell tennie az apátság részéről a malmok újjáépítésére kifizetett 32 Ft-ot. Javítási költségek az apátságot illetik, így a magyarul "gathcotras"-nak (gátkotrás) nevezett művelet is.¹⁶¹ Az ügyből nyilvánvaló, hogy a malmot helyreállítóknak nem véletlenül Molnár a vezetékneve: malomácsok és molnárok voltak egyszerre. Bizonyára nem 32 Ft volt az összes költség, hiszen a jelek szerint örökbérlők lettek Molnárék, és Molnár Lukács nem egészen megfelelő eljárása nélkül ott is maradhattak volna. Pápán a jelek szerint mindig lehetett molnárokat találni.

Sajnos, épp a legrégibb pápai malomról, az Ottó ispán által a zselicszentjakabi monostornak adottról nem tudunk később semmit. Az apátság vagy elvesztette, vagy eladta a monostortól oly távoli malmot. A pápai és Pápa melletti malmok helye különben 16 esetben ma is meghatározható.¹⁶² Bár a szorosan vett Pápa területére csak négy középkori malomra van adatunk,¹⁶³ ezekkel együtt nyugaton Újfalunál kezdve és délen Igarnál végezve a Tapolcán 17 középkori malmot lehet kimutatni.¹⁶⁴ Ez azt is jelenti, hogy mivel magán Pápán is bizonyára több malom állt négynél, jóval több malommal számolhatunk. Ennyi malom egymás mellett óhatatlanul viszályokra vezethetett, hiszen - amennyiben rosszul építették - csökkenthette szomszédja malmának vízhozamát, s így gazdája bevételeit. A szomszédos malmok között ezért gyakran keletkeztek perek.¹⁶⁵ Egy ilyen viszonylag szűk területen ez szabályozást igényelt. Igaz, csak 1572-ben van csak szó a pápai molnárok mesteréről, akit másként - magyarul - vízmesternek neveznek, és aki akkor tizenhat molnárral közösen intézkedik egy malomeladási ügyben. Ebben az oklevélben céhüket is említik.¹⁶⁶ Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy a molnár céh is középkori eredetű, de valamilyen szervezetre és főleg vízmesterre bizonyára már korábban is szükség volt.

A kézművesség tehát az átlag mezővárosinál talán jobban lehetett képviselve, és a malmai révén elég speciális munkákra (pl. kallózás) is lehetőség nyílott. Adat van olyan egyáltalán nem mezővárosi, hanem városi iparra is, mint az ötvösség. Egy 1520-as oklevélben egy pápai ötvös szerepel.¹⁶⁷

A kézművesség mellett a városiasodás nem lehet meg kereskedelem nélkül. A középkorban a hetipiacok és az évi vagy országos vásárok (régi magyar nevükön sokadalmak) tartásához királyi engedély kellett. Erre több okból volt szükség. A magyar szokásjog nem engedte ugyanis, hogy ugyanazon napon egy bizonyos távolságon belül (ez általában két mérföldes, azaz kb. 16-17 km sugarú kört jelentett) egy másik piacot vagy vásárt tartsanak. A király továbbá a vásár engedélyezésével védelmébe vette a vásárra menőket, akiknek megtámadását tehát meg kellett torolni. Végül a hetipiacoknak a középkorban bizonyos igazgatási szerepe is volt. Itt hirdették ki a fontosabb intézkedéseket, és főként az ún. három vásáros kikiáltások esetében a bírósági idézésre több alkalommal sem megjelenteket a lakóhelyükhöz legközelebb eső három piachelyen három egymást követő piaci napon "kiáltották ki", azaz közölték, hogyha a következő határnapon sem jelenik meg a bíróságon, távollétében is ítéletet hoznak.¹⁶⁸

Pápa - mint láttuk - szombati hetipiacjoggal rendelkezett. 1409-ben noszlopi nemeseket először csütörtökön Apácavásárhely (ma Somlóvásárhely) mezővárosban, utána szombaton Pápa mezővárosban, majd csütörtökön Lövöld faluban (ma Városlőd) kiáltották ki a hetipiaci napon.¹⁶⁹ Nagyobb, jelentős városokban általában nemcsak a város piaci napján, de máskor sem tartottak a két mérföldes piaci gyűrűn belül piacokat. Pápánál is valami hasonlót találunk. A "vásárhely" típusú helynevet viselő Szerdahely is kívül esett a gyűrűn. Szerdahely szerdai piaci jogát - talán a falu pusztulása miatt? - Lovászpatona örökölte.¹⁷⁰ Mind Lovászpatona, mind a többi, Pápa körüli hetipiacos hely a kétmérföldes piaci kör határához közel feküdt. Ezek a következők voltak: Ganna (szerdai piaci nap),¹⁷¹ Dabrony (keddi piaci nap),¹⁷² Szalók (egyetlen említés),¹⁷³ Marcaltő (keddi piaci nap).¹⁷⁴ Pápa tehát egy viszonylag nagy terület egyetlen piaca volt, ami sokat javított a város gazdasági helyzetén, hiszen az állandó piaci forgalom mégiscsak a hetipiacokon zajlott le.

Az országos (évi) vásárok, a sokadalmak a távolsági kereskedelem áruit hozták a helyszínre. Az okleveles anyag hiányos fennmaradása miatt csupán egyetlen adatunk van a pápai sokadalmakról, bár feltehetően többet tartottak. 1497-ben ugyanis két székesfehérvári polgár két sóval rakott és tizenhat ökör által vontatott szekérrel ment Gyertyaszentelő Boldog-asszony (február 2.) napja táján a Pápa mezővárosi sokadalomra, de Koppány faluban megtámadták őket.¹⁷⁵ Eszerint valószínűleg Gyertyaszentelőkor tartották a pápai sokadalmat, amely olyan fontos volt, hogy még Székesfehérvárról is vittek oda árut. (Elképzelhetjük, hogy milyen nehézséget jelentett télen a havas Bakonyon át két nyolcökrös szekérrel Pápára eljutni!)

A pápai sokadalmak tehát elég messze tájról vonzották a kereskedőket. Nem tudjuk, hogy a 16. században olyan jelentőssé váló marhakereskedelem hatott-e Pápa fejlődésére¹⁷⁶ a középkorban vagy sem. Valószínű, hogy legfeljebb időnként. Az 1542-es harmincadkönyvben ugyanis a nyugatmagyarországi harmincadhelyeken keresztül pápaiak elsősorban árukat hoznak be az országba, nem különösen nagy mennyiségben.¹⁷⁷ Ekkor 14 pápai fordul meg a harmincadoknál,¹⁷⁸ ez az összes kereskedő 0,9 %-a.¹⁷⁹ Köztük hatnak a foglalkozása ismert: van két kádas (kereskedő), egy kalmár,¹⁸⁰ egy posztós és két "kézműves".¹⁸¹ Sajnos, azt nem tudjuk, hogy ez a kései adat milyen mértékben enged a középkorra visszakövetkeztetni, mégis valószínűsíteni engedi, hogy Pápán egy átlag mezővároshoz képest több hivatásos kereskedő élt. Láttuk már, hogy 1427-ben Kövér András ügyében egy kalmár is szerepel.

Pápa középkori városiasodására utalnak kőházai is. A középkori falvakban elvétve találunk kő jobbágyházakat,¹⁸² és a mezővárosoknál is inkább a középkor végén kezd megjelenni a polgári kőház.¹⁸³ A Garai László nádor által a porvai pálosoknak adott kőházról már fentebb volt szó. 1513-ban Szabó Benedek pápai lakos özvegye, Anasztázia nemesasszony egy kajászószentpéteri nemesi házat, valamint Pápán a Nagy utcában egy kőházat, amely északról Miklós Ambrus délről Főző Bálint házával szomszédos, hagy a budaszentlőrinci pálosokra.¹⁸⁴ Egyes esetekben a régészeti-műemléki kutatás is mutatott ki középkori kőházakat Pápán.¹⁸⁵

A városiasodás ismérvei közé sorolhatjuk a település alaprajzi jellegét, hiszen egy faluban más alaprajzot találunk, mint a városokban. Pápa város alaprajzában több települési elem különböztethető meg egymástól. Ezekből kettő különösen tanulságos. A mai Fő utca, amely a késő középkori vár felépítése előtt egyenesen folytatódott a későbbi vár területén tovább, a középen - a mai Fő tér őseként - egy vagy orsós, vagy négyzetes térré szélesedett ki. Ilyesmi igen gyakori a középkori városoknál. A másik terület a ma a Korvin és a Csokonai Mihály utcák közé eső négy utca, amely ugyancsak az alapított városokra utaló jellegzetességeket mutat. Sajnos, ezt sem tekinthetjük korjelzőnek. Bizonyára összefügg Pápa hospes-település jellegével, de mivel nem tudjuk, hogy mikor költöztek ide a hospesek, keltezni sem tudjuk. Pápa összetett jellegű alaprajzából azonban nem következik feltétel nélkül, bár ez teljesen nem zárható ki, hogy az oklevelekből ismert Pápa melletti településeket kell itt keresni. (Zsemlér és Udvarsoka pl. valószínűleg kívül volt a belvárosi területen.) Ez különben a Martonfalvai Imre által épített palánkkal állt kapcsolatban, tehát a 16. sz. közepi állapotot mutatja. Martonfalvai ugyanis ezt írja: "az varast kyssebeen zakaztam palankiat feul allatam".¹⁸⁶ Az eredeti Pápa város - a falvakon kívül! - tehát nagyobb kiterjedésű volt, mint a palánkkal védett terület!

Igen lényeges a késő középkori magyarországi városhálózat vizsgálatánál az onnan külföldi egyetemekre beiratkozók száma. Megállapítható ugyanis, hogy leginkább városi és mezővárosi polgárfiak mentek külföldre tanulni. 1428-tól kezdve 1503-mal bezárólag húszan iratkoztak be a bécsi egyetemre.¹⁸⁷ Ez nem tűnik túl magas számnak, más magyar városokkal összehasonlítva azonban kissé más a kép. Most csak az 1440 és 1514 közti 75 esztendőt nézve (korábban megállapíthatatlan ideig működött az óbudai egyetem is, 1514 után pedig hirtelen lecsökken a Magyarországról külföldre menők száma), tizenhatan mentek Pápáról Bécsbe tanulni, így Pápa a magyarországi városok között a 62-67. helyet foglalja el a szászföldi Földvárral, a szlavóniai Dombróval, Rozsnyóval, Somorjával és Tolnával együtt. Ezzel a magyarországi mezővárosok élvonalába tartozott. Ha azonban arra gondolunk, hogy a német lakosságú városokból általában többen tanultak külföldön (pl. az erdélyi szászoknál), Pápa pedig az oklevelekben említett lakosok neve alapján a középkor végén magyar anyanyelvű város, akkor valamivel előbbre sorolandó.¹⁸⁸

Természetesen volt Pápának a plébániához kapcsolódó városi iskolája. Ide - úgy látszik - nemcsak pápaiak jártak. Iskolamestere, Kajári István 1508-ban arról írt, hogy a pestis miatt tanítványai szerteszéledtek.¹⁸⁹ Ez a Kajári István talán azonos azzal a hasonló nevű bécsi egyetemre járóval, aki 1505-ben már babérkoszorúsként - a legelső egyetemi fokozat - iratkozott be 1505-ben a bécsi egyetem ún. magyar nemzetébe.¹⁹⁰

Jelentős lehetett a tanult pápai polgárfiak száma, ugyanis szép számmal találunk pápai származású papokat az egyházi középrétegben. A legjobban vagyunk informálva négy dunántúli káptalan tagságáról 1458-1526 között. A győri káptalanban 183 kanonok közül hatan származtak Pápáról (győriek csak négyen voltak). A budai káptalanban ketten, a fehérváriban egy jött Pápáról. A pozsonyi káptalanban egy sem. Ennek ellenére a négy káptalanban Pápáról került ki a legtöbb kanonok.¹⁹¹ Ne gondoljuk azonban, hogy csak a viszonylag közeli káptalanokba kerültek pápai származású kanonokok. 1447-ben Pápai Balázs, a szabad művészetek mestere (azaz elvégezte az egyetemen a mai bölcsészkar ősén a tanulmányait) bácsi kanonok az ottani olvasókanonokságot kérvényezi a pápától.¹⁹² Ilyen pápai származású kanonokokkal esetleg rokonságuk is vele ment. 1512-ben Óbudán a prépostsági épületben (a budai káptalan Óbudán működött) betegen feküdt és végrendelkezni kívánt Pápai Gergely deák. (A deákok, latinul litteratusok, hazai iskolában tanultak és általában szokásjogi ismereteket is szereztek.) A végrendelet felvételére a káptalan Mácsai Bálint és Pápai Benedek kanonokokat küldte ki. Gergely deák mindazt, amit Szabó Barnabás hagyott rá végrendeletileg, atyafiságos szeretetből Pápai Ferenc óbudai kanonokra hagyta.¹⁹³ Mivel Gergely deák a prépostság házában lakott, nyilván az akkori prépost, Paksi Balázs szolgálatában állott. Vagy ő szerezte rokonának, Pápai Ferencnek a kanonoki stallumot, vagy fordítva, a kanonok ajánlotta be a prépostnak. Volt azonban más pápai eredetű kanonok is a káptalanban, aki ugyan nem volt rokon, de nyilván nem véletlenül vett részt a végrendelet írásba foglalásánál.

Ezek a kanonoki adatok, amelyeket még pápai származású szerzetesek stb.¹⁹⁴ említésével bővíthetnénk is, Pápa jelentőségét, városias fejlődését mutatják, ugyanis az egyházi középrétegben a városi és mezővárosi polgárság volt a legnagyobb arányban képviselve.¹⁹⁵

A történetírás arra is felfigyelt, hogy a koldulórendi kolostorok is elsősorban városokban vagy mezővárosokban létesültek, így a városiasodás bizonyítékai. Ugyanezt mondhatjuk az ispotályokról is, amelyek ekkor nem annyira kórházak, mint inkább szegényházak, menhelyek voltak.¹⁹⁶ Pápa ferences kolostoráról már volt szó. Viszonylag későn alakult, de nem volt jelentéktelen intézmény. A pápai ferencesekhez egy különös mozgalom kapcsolódott. 1512 táján azokban a városokban, ahol obszerváns ferences kolostorok álltak, gombamódra elszaporodtak az "önostorozók társaságai", amelyek a jelek szerint a ferences harmadrendhez kapcsolódtak, és eleinte bizonyára rendi irányítás alatt működtek. Ebből a városi vezetőséggel és a papokkal viszályok keletkeztek, különösen Nagybányán, ahol fel is kellett oszlatni a társulatot. A ferences rendi krónika az 1512 táján elszaporodó önostorzókról megemlíti, hogy korábban ilyen "önostorozó társaság" csak Pápa mezővárosban működött.¹⁹⁷ Úgy látszik, hogy Pápa volt ennek a vallásos mozgalomnak a kiindulópontja, ami arra utal, hogy a pápai polgárok fogékonyak voltak eziránt, ami megint a polgáriasodásra utal. Sajnos az ispotályra csak Mohács utáni adatunk van, de kétségtelen, hogy már a középkor végén fennállt.¹⁹⁸

Ahhoz, hogy Pápa helyét a magyar városhálózatban meghatározhassuk, mind Pápa, mind a többi magyar város és mezőváros esetében jóval több adatra volna szükség, mint amennyi rendelkezésünkre áll. Így nem ismerjük a népesség számát sem. Igaz, Pápa esetében annyiban vagyunk kedvezőbb helyzetben más országrészekhez képest, hogy fennmaradt Veszprém megye 1488. évi adólajstroma, és ebből, ha más nem is, a porták, magyarul kapuk száma megismerhető. A királyi adó alapja ugyanis a kapu volt. Ez - bár a korábbi szakirodalom azt vallotta - nem volt azonos a jobbágy földesúri adóegységével, a telekkel, amelyhez külsőségek csatlakoztak, azok felosztása esetén akár negyedtelkes is lehetett a jobbágy. Amennyiben külön kapuja volt a jobbágy háztelkének, fizetnie kellett a királyi adót, függetlenül attól, hogy egésztelken vagy töredéktelken gazdálkodott. Persze az adófizető már akkor is igyekezett kijátszani az adószedő hatóságot, tehát módja volt pl. összeköltözni vagy közös kaput használni, és akkor már csak egy kapu után kellett fizetni, függetlenül attól, mennyien laktak a háztelken.¹⁹⁹

Pápának volt 1488-ban messze a legtöbb portája Veszprém megyében: 236. Őt követte (Somló)Vásárhely 104 portával. A Pápába később beolvadt települések közül - nem számítva Borsosgyőrt, Kéttornyúlakot és a távolabbiakat - Zsemléren volt 26, Igaron 15, Böröllőn 12, Hántán 8, Léhérten 7, Sávolyon 5, Hódoskán 3, így a pápai agglomeráció 312 portából állt.²⁰⁰ Nagyon nehéz ebből a népességre következtetni. A leggyakrabban szokásos ötös szorzószám esetében - azaz háztartásonként öt fő - Pápán 1180, a vele majdnem összeépült hét faluban 380 ember lakott volna, együtt tehát 1560 fő. Az adókijátszásra való tekintettel, valamint Pápa esetében az iparoslegényekre, a házakban a háztulajdonoson kívül lakókra, a ferencesekre és a papokra, végül a vár és az uradalmi tisztikarra tekintettel az 1180-as létszám elfogadhatatlanul alacsony. Ennyi azonban biztosan lakott Pápán. Meg kell jegyezni, hogy ez csak mai fogalmaink szerint alacsony szám, a középkorban már jelentős városi népességet jelentett. Így azon 40 mezőváros közül, amelyek lakosságszámát 1440-1490 között fel tudjuk becsülni, csak Nagyszőllősnek volt a pápai minimálisnál több lakója, az 1490-1526 között rekonstruálható, népességszám-adatokkal rendelkező 51 mezőváros közül négynek: Szatmár-németinek (egyesítve Szatmár és Németi adatait), Csepregnek, Gyulának és Göncnek. Olyan jelentős helyeknek, mint Eszék, Kisvárda, Siklós vagy Cegléd jóval kevesebb lakója volt.²⁰¹

A népességszám-adatok túl hiányosak, így teljes országos vagy akár regionális rangsort ennek alapján nem készíthetünk. Ezért kíséreltem meg egy centralitási mutatórendszert kidolgozni olyan adatok alapján, amelyek - ha nem is hiánytalanul - megállapíthatók. Ide tartoznak többek között a jogi helyzet, a közigazgatási, egyházi vagy birtokközpont jelleg, piacok, sokadalmak, céhek, közlekedési csomópont mértéke, egyetemre járás, koldulórendi és más kolostorok, ispotályok stb. Ennek alapján vizsgáltam négy középkori megye: Somogy, Vas, Veszprém és Zala központi funkciót ellátó helységeit. Ezen - a középkori Magyarország legsűrűbben lakott területei közé tartozó - vidéken 142 központi funkciót ellátó települést találtam. A legmagasabb centralitási pontot elért 11 település rangsora a következő. 27 pont: Veszprém, 24: Vasvár, 22: Szombathely, 20: Kapornak és Pápa, 18: Kőszeg, 17: Segesd, 16: Körmend, Nagykanizsa, Somlóvásárhely és Tapolca.²⁰² Ezek szerint Pápa a Délnyugat-Dunántúl öt legjelentősebb mezővárosa közé tartozott. Mivel bizonyára több sokadalma volt egynél, csak nem maradt rájuk adat, a valóságban Vasvár és Szombathely tájára helyezhető, és mivel Veszprém előkelő helye a püspöki székhely jelleg következménye, lényegében a régió élvonalába tartozott.

Pápa kiemelkedő fontosságának okát a már említett egyetemre járók helységenkénti számának térképre helyezése magyarázza meg. Mint ismeretes a történeti szakirodalomból: a középkori városok körül egy háromszoros piaci gyűrű terült el, ahol a szűkebb piackörzeten a város teljesen uralkodott. Ennek alapja a vásártartási jogban megszabott két mérföld, azaz kb. 16-17 km sugarú kör volt. Ennél távolabbi körzet sugara nyolc mérföld, végül a harmadiké ez utóbbi két-háromszorosa. Ha egy városból a középkor végén külföldre beirakozottak száma alapján rajzolunk a város körül egy, kettő, esetleg három kört, furcsa képet kapunk. Az ország közepén Buda és Székesfehérvár, azután a nyugati határon Sopron, Pozsony és Nagyszombat, tovább északkeletre a bányavárosok, majd Kassa, Lőcse és Bártfa körül sűrűsödnek a körök. Erdélyt leszámítva délkeletre három város körül találunk három párhuzamos kört: Nagyvárad, Szeged és Pécs. A harmadik, legtágabb piackörzet az ország egész területét behálózza, de a fentebb leírt hét sűrűsbödő körökkel rendelkező városterület között vannak kívüleső régiók, ahol jelentősebb mezővárosok látják el egyrészt a városrégiók közti közvetítés, másrészt a terület ellátásának feladatát. A Buda-Székesfehérvár régió között egyrészt, a Sopron-Pozsony-Nagyszombat régió között másrészt ezt a feladatot Győr és Pápa látta el.²⁰³

A városkörnyéki falvak a késő középkorban. A Pápai család.

Mielőtt a Pápa környéki települések késő középkori történetét ismertetném, vissza kell térni az egyházi szervezet kérdésére. Fentebb láttuk, hogy a győri megyéspüspök joghatósága alól kivett korai és mindvégig létező Szent István első vértanú plébánián kívül kellett egy eredetileg főesperesi templomnak is léteznie a győri egyházmegyében. Nem tudjuk azonban, hogy ez a későbbi Pápa város területére esett vagy valamelyik eredetileg a pápai régióhoz tartozó, később önállósult faluba. A középkor végén már léteznie kellett továbbá a fenn említett ispotály templomának is. Sajnos, a plébániatemplom kivételével egyik templom helyét sem ismerjük. Bellérszeg határjárásában fordul elő egy Boldogasszony templom, de helyére nincs adatunk. (Ld. alább.) Elképzelhető patrociniuma (védőszentje) alapján, hogy ez lehetett a főesperesi templom. 1512-ben említik a pápai Szent Mihály arkangyal egyházának takácsi kaszálóját²⁰⁴, ennek sem helyére, sem szerepére (főesperesség?, plébánia?; ispotálytemplom nem lehet, egyetlen ismert magyarországi ispotálytemplom sem volt a középkorban Szent Mihálynak szentelve) semmi elképzelésünk sincs. Végül létezett Zsemléren is egy kőkápolna - azaz nem egyház, mint a Szent Mihály templom -, amelynek nem ismerjük védőszentjét. (Ld. alább.)

Már többször volt arról szó, hogy a Pápa körüli falvakban a magát a 15. században rendszeresen Pápainak nevezni kezdő Zsemléri család volt a birtokos. Pápa közvetlen környékén Bellérszegen, Hodoskán, Lihérten és Zsemléren voltak földesurak, időnként igényt tartottak Agyaglikra, amelyet többször elfoglaltak. Veszprém megyében ezen kívül tudunk birtokaikról Attyán, Boldaházán, Gyimolton, Potonyban. Birtokaik más része Zala megyébe esett: Ederics, Desis, Galsa, Gutorfölde, Hahót, Kisfalud, Mizsér, Mihályfalva, Németfalu, Sárosd, Szentkirálykeszi, Szerdahely, Tomaj, Újfalu. Győr megyében Szerecsenben is birtokoltak.²⁰⁵ 1429-ben a Pilis megyei Szántó és Kürt helységeket szerzik meg.²⁰⁶ Ami viszont különös, hogy Pápai Antal valószínűleg valamikor a 15. század elején Csehi Gerő fia Illéssel közösen megszerezte a stájerországi Thalberg várát. Csehi Illés és testvére, László aztán Pápai thalbergi alvárnagyától, Némai Pétertől pénzt csikart ki, végül felbérelt emberekkel Pápai Antalt zsemléri házában éjszaka meggyilkoltatták és kirabolták.²⁰⁷ Fogalmunk sincs, hogy hogyan szerezhetett Pápai egy osztrák várat.

A Pápa melletti, félig-meddig hozzá tartozó települések között a legfontosabb Bellérszeg lenne, amelynek helyét sajnos nem lehet pontosan meghatározni. A neve sokatmondó. A bellér vagy mai formájában böllér bajor eredetű szó, amely már 1405 körülről húsfeldolgozó értelemben adatolt.²⁰⁸ A "-szeg" utótag pedig "sarok, szöglet, zug" jelentésű.²⁰⁹ Jelentheti tehát mind egy település szögletét, mind pedig pl. egy folyónak, ebben az esetben a Tapolcának egy kanyarulatába eső területet. Sajnos, mindkét eset lehetséges, így helymeghatározásra nem használható fel. Az viszont biztos, hogy az okleveles forrásokban ki nem mutatható iparágra, a húsfeldolgozásra a település neve bizonyíték. (Emiatt sem zárható ki Pápa szerepe a középkori marhakereskedelemben.) Először 1405-ben - Bellérszeg neve említése nélkül - fordul elő. Bodorfalvi László és Mizséri Miklós pápai (!) birtokuk 2/3-ad részét 600 aranyforintért eladják Bodorfalvi vejének, Zsemléri Antalnak (=akit később a thalbergi vár miatt Pápai Antal néven meggyilkolnak). A maradék egyharmadot, amelyet északról a Boldogasszony templom határol és egy tapolcai malmot Antal feleségének, Erzsébetnek (Bodorfalvi leányának) hagyják.²¹⁰

E pápai birtokrész és Bellérszeg azonosságát igazolja egy 1428-as adat. Zsemléri Nagy Antal fiai, akik közül Györgynek az anyja Erzsébet, Mizséri László leánya volt (a család tehát vegyesen használta a Mizséri és a Bodorfalvi nevet), Pálnak az anyja pedig Firedi Vasoth Dorottya, megosztoznak. A Felsőpápának másként Bellérszegnek nevezett birtok északi harmada a Boldogasszony templom előtt, valamint a tapolcai Bégmalom része anyai jogon Györgyöt illeti. A maradék kétharmad részen, amely atyai jogon mindkettőjüket illeti, egyenlő módon osztoznak, úgyhogy mindkettőjükre 15-15 jobbágytelek jut a malomrészen kívül. Pál lemond továbbá a testvére által Zsemléren épített posztókalló malomhoz való jogáról.²¹¹

Ezek szerint Bellérszeg Pápa része, de független a várostól. Nagy település, hiszen 45 jobbágytelek áll rajta. 1441-ben Pápai Antal fia György meghatároltatja Pápa birtokot (azaz falut). A határjárásnál jelen van László fia András, Pápa birtok bírája is, azaz független a várostól. A határ keleten, a Tapolca mellől, egy Cser nevű pataknál indul nyugat felé az Újfalunak nevezett kertek mellett a Pápa birtokról Lakra vezető közútig, majd ezen a rövid távon haladván délre fordul, majd kelet felé visszafordulván átmegy a Tapolcán, és a Cser pataknál, a kiindulóponttal szemben végződik.²¹² Sajnos helyhezkötése szinte lehetetlen. A következő adat csak egy igen rövid, feltehetően hibás magyar kivonatban maradt ránk: Pápai Antal özvegye lemond György javára 1464-ben minden jogáról Bellérszeg, másként Felső és Alsó Pápa, valamint Zsemlér és Hodoska birtokokban.²¹³ Elképzelhető, hogy az eredetiben Alsó Pápa Zsemlér megfelelője volt, ez esetben jobban magyarázható az adat, így azonban nehezen.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy 1432-ben a Garaiak - miként említettem - a pápai házat és a bellérszegi részt nem osztják el.²¹⁴ Bár a szöveg azt megengedné, valószínűtlen, hogy a bellérszegi Garai-rész maga Pápa városa, így ebből csak annyi biztos, hogy Bellérszegen Pápa város földesura is birtokolt. Egyaránt lehetett Bellérszeg Pápa része, különálló külvárosa és önálló falu. A középkorban többé nem fordul elő, de a XVI. században az adójegyzékek említik, saját bírája van, és Pápához tartozik.²¹⁵

Zsemlér talán azonos Alsó Pápával, ide szerzett Pápai György várépítési engedélyt. 1470-ben Pápa, másként Zsemlér birtoknak nevezik. 1425-ben ezt is felosztják a Zsemléri testvérek. Eszerint egy észak-déli irányú, egy utcás település. Két földesúri kúriája van, egy régi és egy új. A keleti soron a régi kúriától a kőkápolnáig kilenc jobbágytelek, valamint a nyugati soron a kápolnánál három telek Pápai Györgyé, míg a nyugati soron 12 telek Pápai Pálé. Azaz: 24 telek van a faluban.²¹⁶ Nem zárható ki a fenti feltevés, hogy a Szent Anna kápolna helyén állt volna a zsemléri kápolna, és ebben az esetben a tőle délre vezető út lenne Zsemlér. 1434-ben a két Pápai testvér parancsára familiárisaik (birtokigazgatási tisztviselőik): Dereskei János, Pápai Kozma fia János, Pápai Lőrinc, Csigei István és Salamoni Kis Lukács 27 névvel felsorolt zsemléri jobbággyal a bakonybéli apát Agyaglik birtokára tört, itt többek közt elhajtották a marhákat. A jobbágyok között két kovács és egy kovács fia, valamint egy-egy szabó és csapó is szerepelt.²¹⁷ Zsemléren tehát iparosok is éltek, a jelek szerint Pápa város más földesúr kezében levő külvárosa lehetett. 1436-ban Pápai Györgyöt a Hany János elleni perében 99 márka (396 forint) bírságra ítélik, és ezért lefoglalják hat Zala és Veszprém megyei birtokán összesen 58,5 jobbágytelkét. Pápa, másként Zsemlér birtokán 14 lakott jobbágytelket, saját kúriáját, 200 hold szántóföldet szokásos mértékben, egy fél malmot és tíz kaszásnyi rétet írtak ekkor össze.²¹⁸

A Pápai, másként Zsemléri család fiúágon a forrásokban több, mint ötven évig szereplő Pápai Györgyben az 1470-80-as években halt ki. György fia Balázs, aki az 1460-as években még szerepel,²¹⁹ úgy látszik, apja előtt halt meg. A birtokok leányágra kerültek. A Pápai leányok férjei, akik tekintélyes, a környékbeli megyék nemesi családjaiból származtak általában, egymás között is viszálykodtak.²²⁰ 1488-ban a Pápa körüli volt Pápai birtokok három birtokos között oszlottak meg: Laki Kacor Péter, Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost és Kinizsi Pál. Kacor Péter Pápai Orsolya férje volt, Pápai Katalin viszont a prépost testvéréhez ment hozzá, nyilván ő játszotta át bátyjának a birtokrészt; azt, hogy Kinizsi hogyan jutott örökrészhez, nem tudjuk.²²¹

Agyaglikon a bakonybéli apát malmain kívül a Pápaiak és örököseik, majd Kinizsi örökösei birtokoltak és viszálykodtak.²²²

Hodoska - a Pápai örökségből - 1488-ban Kinizsié, de 1508-ban Essegvári Ferenc hódoskai malma határos a bakonybéli apát agyagliki malmával.²²³ Mivel Essegvári Kinizsi szolgálatában állt,²²⁴ nyilván tőle kapta. A Pápai-örökséghez tartozó Lihérten Kinizsi 1484-ben egy nemesi kúriát familiárisának, Szirmai Nagy Istvánnak adott.²²⁵ 1495-ben II. Ulászló király az egykori Kinizsi-birtokokat a volt országbíró özvegyének, Benignának és második férjének, Kamicsáci Mislenovith Márknak adta: itt szerepel Lihért birtok, valamint Agyaglik puszta egy tapolcai malommal.²²⁶

A többi, Pápa környéki falu közül Igar a pápai (azaz Garai-Szapolyai) uradalomhoz, Hánta pedig a hasonló nevű prépostsághoz tartozott.²²⁷ Böröllőn kizárólag kisnemesek, egytelkes parasztnemesek laktak. 1476-ban Vecsei János és felesége, Anasztázia be akarták magukat iktattatni egy böröllei nemesi telek birtokába, valamint egy Pápa város határában fekvő malom felének negyedrészébe (!). A malom a porvai pálosok és Csondor malma között fekszik. A Böröllei család különböző tagjaival folyó viszály után Vecsei végül hozzájutott tulajdonához.²²⁸ A malom 1509-ben a porvai pálosok és a pápai plébánia malma között feküdt. Ekkor Böröllei Marcel János és Ferenc adják el malomrészüket a pálosoknak.²²⁹

Volt továbbá Pápán a késő középkorban egy Parlagszeg, ill. Parlagszegfölde nevű puszta egy hozzá tartozó tapolcai malommal. A Báróchegy közelében állt.²³⁰ Így látszik, hogy a Jári Báróc család birtoka volt. 1451-ben Jári Báróc Balázs fia, Szólát Ambrus a malomrészét zálogba adta Pápai Györgynek.²³¹ 1465-ben Dégi László tett panaszt, hogy felsorolt birtokait, köztük Sávolyt és Parragszegföldét a Csabiak és Sitkei János elfoglalták.²³² Parlagszeg puszta és malom, valamint Győr megyei birtokok ügyében 1492-ben a Dégi, Sitkei, Csabi, Jári Báróc, Varsányi Józsa, Felpéci Sáfár, Jári Szólát, Sávolyi Papizar családok tagjai, szemmel láthatóan rokonok, pereskedtek egymással. Már ez is mutatja, hogy Sávollyal is kapcsolatuk volt. Sávolyon 1488-ban Varsányi Józsa volt a birtokos, ezen kívül volt egy egytelkes parasztnemes is faluban.²³³ Korábban itt is a Dégiek voltak földesurak.²³⁴

Pápa középkori történetének az volt a hátránya, hogy az eredeti nagy kiterjedésű királyi uradalmi központ egyes részeit királyaink a 13-14. században szétadományozták. Valószínűleg sikerült az itteni udvarnokok elöljárói közül néhánynak a nemességbe jutni, ezekből alakultak a kisnemesi települések. Bár egy itteni kisnemesi családnak, a Zsemléri, később Pápai családnak végül sikerült Pápa központtal egy középnemesi birtoktömböt felállítani, családját pedig az ún. előkelők, az egregius, vitézlő címet viselő famíliák közé bejuttatni, mivel maga Pápa egy nagybirtok központja lett, sok lehetősége nem maradt. Ez a széttagolt birtokviszony Pápa közvetlen környékén gátolta a városias fejlődést is. A malmok jó része nem tartozott a pápai vár tartományához, a Pápai család birtokain kézművesek is dolgoztak, akik a városiaknak konkurrenciát jelentettek. Pápa városa ennek ellenére az ország legjelentősebb mezővárosai közé küzdötte fel magát, ami földrajzi helyzetének is következménye volt.

A középkorban általában a város pecsétképét tekintették címernek. A legjobb tudomásom szerint nem maradt fenn a középkorból olyan oklevél, amelyet Pápa pecsétjével erősítettek meg. Így az első ábrázolás egy 1589-es levélen maradt, amelyet Somfai Balázs közölt. Úgy tűnik, hogy ez is Szent István első vértanút, a város plébániatemploma védőszentjét ábrázolja, azonban a későbbi címertől eltérően nem térdelő formában. Ez különben természetes is, nálunk épp úgy, mint külföldön az egyik legelterjedtebb városi címertípus a védőszent ábrázolása volt. Az kevésbé lényeges, hogy a védőszent térdel, ül vagy áll, csak felismerhető legyen. Szent István protomártírt a diákónus liturgikus ruhájában, pálmaágakkal és könyvvel szokták ábrázolni. A könyv nélkül valóban ez van Pápa mai címerén is.²³⁵

Die mittelalterliche Geschichte Pápas ist wegen Quellenmangel sehr schwer zu be-schreiben. Besonders aus der Árpádenzeit haben wir sehr wenige Quellen. Die erste Erwähnung stammt von 1225: Darin wird der Archidiakon von Pápa erwähnt. Die meisten Archidiakonatssprengel waren mit den Komitaten identisch, Pápa war aber kein Komitatssitz, es gehörte zum Komitat Veszprém, aber das Pápaer Archidiakonat gehörte nicht zur Diözese Veszprém, sondern zur Diözese Győr (Raab). Im 13. Jahrhundert waren die Archidiakone schon Mitglieder des Domkapitels, früher wohnten sie an ihrem Archidiakonatssitz, wo es neben der Archidiakonatskirche auch eine Pfarrkirche gab. Die Pfarrkirche von Pápa war dem heiligen Stephan Protomartyr gewidmet und das bedeutet, daß sie wahrscheinlich noch zur Zeit König Stephans des Heiligen gegründet wurde. Die Pfarre von Pápa war exempt vom Diözesanbischof und war direkt dem Erzbischof von Esztergom (Gran) unterstellt. Diese exempten Pfarrkirchen waren überall in Ungarn sogenannte königliche Kapellen, die vom König neben einer königlichen curtis gegründet wurden. Die kirchliche Situation zeigt also, daß man in Pápa einerseits mit einem königlichen Hof im 11. und 12. Jahrhundert rechnen muß, andererseits kann man wegen des zu Győr gehörenden Archidiakonatssitzes vielleicht auch mit einer Verwaltungsorganisation mit dem Mittelpunkt Pápa rechnen. (Im Spätmittelalter gab es außer der Pfarrkirche, dem Franziskanerkloster und der Spitalskirche noch zwei Kirchen: eine Marien - und eine Michaeliskirche in der Stadt, wir wissen aber nicht, wo sie lagen, und welche die Archiakonatskirche war.

Diese Rekonstruktion der frühen Zeit aus den kirchlichen Verhältnissen wird auch mit einigen Urkunden untermauert. Es gab in Pápa ein "comitatus udvornicorum" des Königs. (Die "udvornici" waren die dem königlichen Hof dienenden Dienstleute). Um Pápa können wir nicht wenige solche Dörfer nachweisen, die in der Árpádenzeit mit Handwerk dem König dienten (so z.B. Schmiede, Weber, Goldschmiede, usw.). Da in Pápa auch Wochenmärkte abgehalten wurden, konnte man Pápa als eine territorial zergliederte präurbane Siedlung bezeichnen, in deren Mitte ein feudales Zentrum (der Königliche Hof) und ein Wochenmarkt lag und die von Handwerkerdörfern umgeben wurde.

Zur Entwicklung der Siedlung trugen auch geographische Gründe bei. Pápa liegt an der Scheidelinie zwischen dem Bakonygebirge - wo ein königliches Waldkomitat lag - und der Ebene. Daß an dieser Linie eben Pápa Stadt wurde, kommt von einer anderen Gegebenheit. Bei Pápa fließt der Tapolca Fluss, der von Warmwasserquellen gespeist wird und so geeignet ist, daß man dort solche Mühlen baut, die auch im Winter arbeiten können. Im Gebiet der Stadt können wir schon im Mittelalter ungefähr anderthalb Dutzend Mühlen nachweisen, die teilweise Walkmühlen waren.

Pápa besaß in der frühen Zeit ein ziemlich großes Gebiet, wo mehrere Ortschaften entstanden. Die endgültige Ansiedlung der Dörfer kann man ebenso in die zweite Hälfte des 13. Jahrhunderts legen, wie die Entstehung des einheitlichen Hörigentums aus vielen unfreien und freien bäuerlichen Elementen. Diese große soziale, wirtschaftliche und siedlungsgeschichtliche Umwälzung in der zweiten Hälfte des 13. und in der ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts bestimmte auch die Entwicklung von Pápa.

Der Mittelpunkt des Siedlungsgebiets blieb die Pfarrkirche mit dem Marktplatz und dem vermuteten Königshof. Dort siedelten die Könige freie "hospites" an, die einen Rat mit einem Richter und zwölf Geschworenen besaßen und im 14. Jahrhunderts eine ziemlich große Freiheit genossen. Nebenbei lagen am Tapolca -Fluss dicht nebeneinander ein Dutzend von kleinen Dörfern, alle mit ein oder zwei Mühlen. Nur wenige gehörten zur Domäne von Pápa. Einige der Dörfer wurden vom König einem Kloster geschenkt, andere hatten kleinadelige Grundherren. Es ist nicht ausgeschlossen, daß diese Herren Nachkommen der Vorsteher der "udvornici" gewesen waren, denen der Aufstieg in den Adel gelang und deren Dienstgüter Erbgüter wurden. Mehrere solche Dörfer wurden alternativ selbst Pápa genannt, so Zsemlér oder Bellérszeg. Von diesen kleinadeligen Familien wurden die Herren von Zsemlér die Mächtigsten. Sieben Generationen dieser Familie kann man im 14. und im 15. Jahrhundert bis zu ihrem Aussterben in Pápa nachweisen. Sie nannten sich zuerst Zsemléri, später meist Pápai, da ihre Dörfer Zsemlér und Bellérszeg, von denen sie einen Teil an der Wende des 14. und des 15. Jahrhunderts erwarben, alternativ auch Pápa genannt wurden. Die Zsemléri-Pápai besaßen im 15. Jahrhundert schon ein Dutzend Dörfer in den angrenzenden Komitaten und wurden zum reichen Mitteladel, zu den sogenannten Vornehmem (proceres) gerechnet.

Zu der eigentlichen Domäne Pápa gehörte am Ende des 14. Jahrhunderts nur noch die "Hospes"-Siedlung Pápa mit vier Dörfern. Das grosse Gebiet der Árpádenzeitlichen "curtis" Pápa war ja schon grösstenteils verschenkt. Die Restdomäne Pápa verschenkte aber König Sigismund auch 1389 an die Familie Garai. Pápa wurde von seinen neuen Herren zwar gleich als Stadt (civitas) anerkannt, später nannte man sie aber doch meist Markt (oppidum), die Freiheit von Pápa wurde aber von den Grundherren immer mehr eingeengt. Die Garai erbauten - wahrscheinlich an der Stelle der früheren königlichen "curtis" - eine Burg in der Stadt und ihr Burggraf kontrollierte den Stadtrat. In den 1470-er Jahren scheinen die Garai die Burg und Domäne Pápa den Szapolyai verkauft zu haben, die bis 1526 Grundherren blieben. Pápa wurde Verwaltungsmittelpunkt aller Szapolyai-Domänen in Transdanubien. Die Domäne selbst wurde mit einem grossen Streubesitz vergrössert: Alle, oft mehr als 50 km weit liegenden Dörfer der Szapolyai in den Komitaten Győr, Sopron und Vas wurden Pápa unterstellt. Pápa wurde so Mittelpunkt eines Grossgrundbesitzes und eine Nebenresidenz seiner Grundherren, wo selbst der König öfters erschien. Der Palatin István Szapolyai starb 1499 in seiner Burg in Pápa.

Die Grundherren haben zwar die Freiheit der Stadtgemeinde eingeengt, dennoch förderten sie wirtschaftlich ihre Stadt. László Garai erwarb von der Königin Elisabeth 1439 für seine Bürger in Pápa die Befreiung von der Zahlung des Aussenhandelszolls. Später erhielten sie eine allgemeine Zollfreiheit. János Szapolyai (der spätere König von Ungarn, Johann I., 1526-1540) erteilte den Schneidern von Pápa ein Zunftprivileg. Es ist nicht ausgeschlossen, dass es in Pápa auch andere Zünfte gab, besonders im Fall der Müller kann man es annehmen. Tatsächlich kann man ein entwickeltes Handwerk in Pápa nachweisen.

Die Garai gründeten in der Mitte des 15. Jahrhunderts ein Kloster für die Franziskaner-Observanten. Die Franziskaner gründeten am Ende des Mittelalters in Pápa eine Geisslerbruderschaft (confraternitas verberatorum), die sich von Pápa aus im ganzen Land verbreitete.

Das städtische Entwicklungsniveau wird auch dadurch gezeigt, daß mehrere Bürgersöhne an der Universität Wien studierten. Interessant ist, dass am Ende des Mittelalters viele aus Pápa stammende Kanoniker an den verschiedenen Dom-bzw. Kollegiatkapitel nachweisbar sind.

Die Einwohnerzahl der eigentlichen Stadt können wir nicht einwandfrei bestimmen. 1488 gab es in Pápa 236 Pforten (königliche Steuereinheiten). Wenn wir 5 Leute auf eine Pforte rechnen, muss es mindestens 1180 Einwohner in der Stadt gegeben haben. Da aber oft, und besonders in den Märkten, mehrere Familien unter einer "Pforte" lebten, ist es die Mindestzahl. In dieser Zahl sind die Mönche, die Priester und das Personal der grundherrlichen Verwaltung nicht inbegriffen. Wenn wir die verschiedenen Angaben für die Städte und Märkte im Spätmittelalter miteinander vergleichen, dann mußte Pápa in dieser Zeit im transdanubischen Raum gleich nach den eigentlichen Städten rangieren. Pápa war auch ein Verkehrsknotenpunkt und besaß bedeutende Jahrmärkte.

Dass Pápa sich nicht zu einer grösseren Stadt entwickeln konnte, hatte mehrere Gründe. Erstens wurde sie Privatbesitz und gehörte also nicht zu den königlichen Städten. Zweitens kam ein großer Teil des eigentlichen Stadtgebietes spätestens an der Wende des 13. und 14. Jahrhunderts in den Besitz von kleineren und grösseren Grundherren und diese Zersplitterung war für die Stadtentwicklung nicht günstig. Der größere Teil der Mühlen war in den Händen dieser kleineren Grundherren und nicht denen der Stadt, bzw. ihrer Herren. Im Dorf Pápa (Zsemlér) gab es z.B. in der ersten Hälfte des 15. Jahrhundert auch Handwerker, die natürlich eine Konkurrenz für die Bürgerschaft der Stadt Pápa bedeuteten.

Ahhoz képest, hogy - katonai, stratégiai jelentősége miatt - végig a 16-17. században mily megkülönböztetett figyelem irányult rá, Pápa a kifejezetten rossz forrásadottságú városaink közé tartozik. A városi levéltár sohasem bővelkedett 18. század előtti anyagokban¹, s a II. világháború viharaiban az is elkallódott, elpusztult, ami addig megmaradt. 1956-ban, már az Országos Levéltárban, elégett az egykori földesúr, az Esterházy- család pápai levéltárának java része is; még szerencse, hogy Reizner János a múlt század végén közzétett belőle egy sor érdekes darabot.² A török kori Pápa története - le egészen a mindennapok szintjéig - ennek ellenére viszonylag pontosan és részletesen feltárható, csak a szokványosnál jóval fáradságosabb utánjárással, aprólékosabb munkával. Egy ilyen fontos végvár működése nyomán ugyanis hatalmas mennyiségű intézkedés, átirat, elszámolás, jelentés keletkezett az illetékes katonai és kamarai hivataloknál (Hofkriegsrat, Hofkammer, Niederösterreichishe Kammer, Magyar /Pozsonyi/ Kamara stb.), amelyeknek iratanyagában, ha más nem is, de az egykori hivatalos lépések nyoma ránk maradt.³ Egészen más oldaláról mutatják be a 16-17. századi Pápát az e korból már tömegesen fennmaradt, magán- és személyes közlésekkel teli hivatalos és félhivatalos levelek (misszilisek), amelyekben e környéken kivált a Nádasdyak, valamint a Batthyányak - manapság úgyszintén az Országos Levéltárban őrzött - levéltára gazdag.⁴ Ezekben jelentős hadieseményektől kezdve a birtoklás- és gazdaságtörténeten, valamint várostopográfián keresztül egészen a magánszféráig mindenre akadhat - s rendszerint akad is - hasznos adat avagy adalék.

Pápa helytörténetének eddigi kutatói vajmi kevés érdeklődést szenteltek e - meglehetősen kézenfekvő - lehetőségeknek, s ezen az alapvető hiányosságon ezúttal természetesen mi sem segíthettünk. Annál is kevésbé, mert a rendelkezésünkre bocsátott szűkös terjedelem csupán eme eseményekben és fordulatokban gazdag másfél század legjellemzőbb alapvonásainak feszesre fogott bemutatásához elegendő. Ezért egy olyan vezérfonal felvázolására koncentráltunk, amely - a meghatározó életmegnyilvánulások mentén haladva - veszi számba a felettébb hiányos, sőt esetleges szakirodalom eredményeit, a forráskiadványokból máris kibontható lehetőségeket, s rámutat a pápai helytörténeti irodalomban a megszokottnál is nagyobb számban előforduló tévedésekre és ellentmondásokra. Tudatosan mellőztük azon levéltári egységeket - így például az itteni főkapitányok és főtisztek terjedelmes levelezését⁵ -, amelyekről "messziről" látszik, hogy tüzetes feltárásuk számos ponton nemcsak bővíteni, hanem módosítani is fogja ismereteinket. Tettük ezt azért is, mert egyes ilyen egységek beiktatása egy rövid áttekintés keretei közé óhatatlanul felborítaná a kínos gonddal kialakított belső arányokat. Egy monográfia nemcsak számvetés, hanem nyitás is; hisszük és reméljük, hogy lesznek majd olyan kutatók, akik élnek az ehelyütt éppen csak felvillantott lehetőségekkel.⁶

Pápa kereken másfélszázados török kori történetének külső kereteit a török-magyar végvárvonal mentén állandósult - hol élénkebb, hol lanyhább - háborúskodás határozta meg, amelyből erődítménnyé változott városunknak lényegében a kezdetektől fogva mindvégig jócskán kijutott. Mivel egyik közel korabeli elbeszélő forrásunk Sopron és Vas megyét is megemlíti a török portyák által beszáguldott és feldúlt területek között⁷, elképzelhető, hogy a Mohácsnál győzedelmeskedett oszmán hódítók már 1526 koraőszén elérték Pápa környékét is. Az 1531. évi állami adóösszeírás tanúsága szerint Veszprém megye nagyobb részét a törökök felégették. A szomszédos Borsosgyőrben 22 adófizető és 6 szegény mellett 10 törökök által elpusztított portát számláltak össze.⁸ Hogy ez az 1526. vagy az 1529. évi "törökjárás" számláját terheli-e, egyelőre nem tudni; valószínűleg mindkettőjét. Három esztendővel később, 1532-ben ismét "felkereste" e vidéket I. Szulejmán szultán (1520-1566) serege; a török hadak augusztus első felében több ízben is megpróbálkoztak például Sárvár bevételével⁹; alig valószínű, hogy portyázói elkerülték volna Pápát.

Magát a várost, úgy tűnik, kevésbé érintették a Veszprém megye védtelenebb településeit olyannyira sújtó megpróbáltatások. Legalábbis a ránk maradt állami (portális, dikális) adóösszeírások - amelyekkel alább még többször foglalkozunk majd - arról tanúskodnak, hogy Pápa lakosságszáma a mohácsi csatavesztéstől Buda elestéig eltelt tizenöt esztendőben (1526-1541) lényegében ugyanazon a szinten - 170 és 200 adózásra fogható porta között - mozgott. Igaz persze, hogy ugyanezen időszakban a szegényként összeírtak száma több mint a kétszeresére (30-ról 72-re) emelkedett.¹⁰ Paradox módon ez is arra utal, hogy Pápát biztonságos helynek tekintették, hiszen az adózó és a szegény porták összege - nyilván a beköltözés folytán - folyamatosan növekvő tendenciát mutat (1531: 100 %; 1536: 108 %; 1541: 121 %).

A török hadjárás és portyák által okozott pusztulást tetézte az a kölcsönös hatalmaskodás-sorozat, amelyet az 1526-ban megválasztott két magyar király - I. Ferdinánd (1526-1564) és I. János (1526-1540) - párthívei egymás rovására elkövettek, s amelyet polgárháborúként szokás emlegetni.¹¹ Pápa földesurát, Török Bálintot - aki kezdetben János, 1529-től 1536-ig Ferdinánd, majd 1536-tól ismét János oldalán forgatta félelmetes szablyáját - a legkíméletlenebb hatalmaskodók közt tartja számon a szakirodalom; tetteivel szokás illusztrálni a kor minden törvénytől elszabadult viszonyait.¹² Bár jobbára városunk megszerzése (1535) után is a dél-dunántúli Szigetvárott tartotta udvarát, jelenléte Északnyugat-Dunántúlon is nem kevés vihart okozott. 1537 októberében a tőle nemrég visszafoglalt Veszprém várára támadt, de rajtavesztett, hiszen az esetről Kecseti Márton veszprémi püspök azon leveléből tudunk, amelyben értesíti Ferdinánd királyt: a visszavonuló támadók nyomában Pápa alá érkezett, s azt elfoglalni készül.¹³ Török az 1530-as évek második felében szabályos magánháborút folytatott a - többek között - Győrt birtokló Bakics Pállal és örököseivel. Az ellenkirályok közt már létrejött a megállapodás (Nagyvárad, 1538. február 24.), amikor Bakics Pál lovasai Pápára támadtak, amit Török - Báthori Bonaventura András és a tatai várnagy társaságában - 1538 márciusában Győr felprédálásával "viszonzott". A mintegy 1500 fős (!) támadó sereg - amelynek soraiban pápai polgárok is lehettek - nem kevesebb mint 25000 forintnyi kárt okozott; az egyik győr-váraljai utcában 19 ház égett le, és 1360 forint kár keletkezett. A nekivadult támadók nem kímélték a templomokat és a városi levelesládát sem.¹⁴ De tengerként áradt a panasz Török Bálint ellen jószerivel mindenütt, ahol csak birtokai voltak.¹⁵ A "kölcsönt" Zrínyi Miklós fizette vissza a már Konstantinápolyban raboskodó nagyúrnak; 1542-ben - többek között - Pápa tartozékaira szállította hadait.¹⁶

Attól a pillanattól fogva, hogy a törökök megkaparintották Buda várát (1541) és terjeszkedni kezdtek a Duna mentén (1543-1544), Pápa valósággal predesztinálva volt arra, hogy végvárrá legyen. Mióta a magyar védelem feladni kényszerült az Al-Dunára, a Szávára és a bosnyák hegyvidékre támaszkodó középkori déli határvédelmi övezetet (1521-1526), nyilvánvaló volt, hogy - addig nem lévén megfelelő kelet-nyugati irányú természeti akadály¹⁷ az elkövetkezendő török támadásokat feltartóztatni hivatott új végvárvonal csakis az ország közepe táján épülhet majd ki. A Dunántúl északi részén a Balaton és a Dunántúli-középhelység vonulata kínálkozott erre a célra. Mivel a végvárvonal mentén mindent (templomot, tornyot, kúriát, kolostort) megerősítettek, ami egyáltalán megerősíthető volt,¹⁸ a középkori várral rendelkező Pápa természetesen nem maradhatott ki a sorból.

Sőt egy ideig úgy tűnt, hogy nagy jövő vár rá a kiépülőben levő magyar katonai igazgatásban is. Miután az addigi egy országos főkapitány nem volt elegendő a hatalmas területen szétszórt véderő összefogására és irányítására, az 1547. évi országgyűlés egy másik - dunántúli - főkapitány kinevezéséről határozott (20.tc.), s székhelyéül Kanizsát, Pápát vagy Szigetvárt ajánlotta. S az első főkapitány, Nádasdy Tamás valóban gyakorta megfordult Pápán. Végül is azonban nem Pápa, hanem Győr lett a hosszabb fejlődés eredményeként kialakult észak-dunántúli főkapitányság "székhelye".¹⁹ Pápa azonban egészen a török kiűzéséig megmaradt a dunántúli hódoltsággal szembeni második védővonal fontos központjának; kapitánya a 16. században a "kerületi főkapitány" ("supremus capitaneus", "Kreishauptmann") címet viselte.²⁰

Jelen ismereteink szerint a törökök először az 1543. évi szultáni hadjárat idején, Székesfehérvár bevétele (szeptember 3.) után kísérleteztek Pápánál. Mivel a védelem irányítójának, Martonfalvai Imrének tollából érzékletes leírás maradt róla, ez a - végül is jelentéktelennek bizonyult - epizód, sok más fontosabb helyett, nagy visszhangra talált a szakirodalomban.²¹ "Az után Fejérvárról a szultán Ulomán béköt sok tatárral, törökkel Pápára mireánk választá..., ami kevesen voltonk, harcolót bocsátánk ki ellenek; semmit hátra el nem hattonk tisztességönkbe, úgy cseleköttünk mint jámborok, oltalmaztok az mi kegyelmes asszonyonk [= Török Bálint né Pemflinger Kata] városát mind levéssel, s mind kopjákkal elannyira, hogy egy sem vesze közölenk Isten kegyelmességéből. Látá Uloman bék, hogy semmit nem árthat nekönk; elmene az váras mellett nagy szégyenyére, de azért az Kemenös alját elraboltatta Ulomán bék, ki lén az egész földnek nagy romlására..."²² Miként a fenti sorokból világosan kitűnik, szó sem volt itt rendszeres ostromról; Ulema bég török és tatár portyázói éppen csak útba ejtették Pápát, hogy ellenállásba ütközvén sietve odébbálljanak.

Csak nagy "jóindulattal" minősíthetjük ostromnak Velicsán fehérvári bég 1555. évi éjjeli támadását is, amely október utolsó napjaira tehető. Török Ferenc főkapitány jó előre értesült a készülődő támadásról²³, s így még idejében be tudta rendelni tapasztalt szolgáját, Martonfalvai Imre deákot acsádi (Veszprém m.) birtokáról.

Bár az utóbbi részletes leírása szerint Velicsán gyalogos és lovas hada tizede sem volt az 1543-ban elűzött Ulemáénak, az éjfél körülre időzített roham mégis meglepte a védőket. A támadóknak többhelyütt sikerült bevágniuk a palánkot, s Török és Martonfalvai csak nagy nehezen tudott lelket önteni a megzavarodott magyar és német katonákba. "Úgy jövének velönk az vágásra, kezdék az kopjákkal lehánni az tereket mind az palánkról, s mind az töréstől; akkort láttam az lanzknecht kopjának használatos voltát. Úgy tágéták el az németek az ő vártájokról; onnét az bástyára és az mellette való palánkra oszla az terek. Az puskások onnét is elverék, látták, hogy semmit nem árthatnak, azután nem merének késni, nagy károkkal, szégyenekre elpironganak, sok lajtorjákat és holtestöket az váras árokjába hagyának, kiket el nem vihetének velök."²⁴ Bár Velicsán bég már 1552-ben kijelentette, hogy "vagy feje elvész Pápa alatt, avagy e télen benne akar telelni"²⁵, aligha remélhette, hogy kicsiny serege egyetlen rohammal beveszi az erősséget; vállalkozása inkább erőfelmérő vagy figyelemelterelő (diverziós) célzatú lehetett.²⁶

Jóllehet Veszprém török kézre kerülésével (1552-1566)²⁷ egy időre jószerivel karnyújtásnyira kerültek hozzá, a század további évtizedeiben jelen ismereteink szerint a helyi török erők nem próbálkoztak Pápa megszerzésével. (Ugyanakkor környékét a székesfehérvári szandzsák részének tekintették - ez bevett szokásuk volt²⁸; a szandzsák 1563/5. évi török állami adó-összeírásában ott szerepel a "pápai náhije" 29 falujának, valamint időleges török hűbérbirtokosainak névsora²⁹, annak jeleként, hogy Pápa vidéke ekkortájt már a töröknek is adózó, ún. hódoltsági peremvidéki zónához tartozott.)³⁰

Pápa a török kor másfél századában mindössze egyszer került török kézre: az ún. "tizenötéves háború" (1591-1606) idején, meglehetősen dicstelen módon. Szinán nagyvezír második dunántúli hadjárata Győrt vette célba, amelyet 1594. július 15-én kezdtek el ostromolni és szeptember 29-én vettek be a török hadak. Bár a magyarországi hadszíntéren ritkán fordult elő, hogy a tatárok önállóan várat foglaltak volna, Pápát ők kerítették török kézre valamikor szeptember 29. és október 3. között. Ez utóbbi napon jelentette Isztambulba az itt harcoló tatár segédcsapatok parancsnoka, Gázi Giráj kán, hogy Győr elestének hírére megadásra felszólító levelet küldött Pápa védőinek, akik erre az éj leple alatt elmenekültek, s így a várat harc nélkül vehette birtokába. Maga a kán ugyan október közepén átadta a térség felügyeletét Haszán ruméliai beglerbégnek, mintegy 1000 tatár itt maradt télre, akik közül a budai pasa "hivatalosan" is várszolgálatba vett néhányat.³¹ (A lakosság nyilván elmenekült a török hadak elől, azt azonban, hogy hová - egyetlen esetet leszámítva³² -, egyelőre nem sikerült kiderítenünk.) Mátyás főherceg 1594. december 23-án idézte meg (januárra) mindazon kapitányokat, alkapitányokat és más rendű-rangú magyar katonákat, akik Győr, Szentmárton és Tata várak elhamarkodott föladásánál jelen voltak, illetve akik Pápát, Devecsert, Nagyvázsonyt és Tihanyt védtelenül hagyták.³³

A környék megszervezésének feladatát az addigi szegedi bég, Idriz kapta,³⁴ aki magyar nyelvű leveleiben "főpasaként", Pápa és Koppány "helytartójaként" mutatkozott be Batthyány Ferenc főkapitánynak,³⁵ s aki legalább 1596 januárjáig állt a népes pápai török-tatár helyőrség élén.³⁶ Őt egy Szemender nevű pasa követte egészen a visszavételig.³⁷

A török pápai "bentlakása" nem egészen három esztendeig tartott. Mivel a Bécs előterét védelmező Győrt a Hadi Tanács nem hagyhatta ellenséges kézen, sort kellett kerítenie Pápa visszafoglalására is. Ez a kor egyik legnagyobb politikusának, Illésházy Istvánnak, a későbbi nádornak tömör összefoglalása szerint így ment végbe: (1597) "Augusztusban elérkezének Pozsony tájára az őfelsége hadának egy része, az olaszok, bolonok [vallonok] és az német gyalogok is, kik valának 14 ezeren. Itt három hétnél tovább várák egymást, annak után egybengyölvén, Pápa alá menének, azt megszállák. Az Pápa nagy hely, és 7 vagy 800 török volt benne; csak ötödnappal azután megvevék az várasát.³⁸ Az várat is másnap, 20. Aug. hitre magadák, de nem tarták meg nekik az hitet, mert az bolonok, olaszok beesének az várban, még jószerével az török sem takarodott volt ki belőle, ott benn azonban az port felgyújták, és 3 vagy 400-at ölt meg bennek a por. Ezen való búsulásokban az bolonok, olaszok rajtok az törökökön, elragadozák őket és levágának majd 300 bennek; elevent másfél százat hozának vissza bennek, az pasával együtt. Ezeket azután békével bocsáták." (A mintegy 33000 fős magyar, német, francia, vallon és itáliai sereget maga a Hadi Tanács elnöke, Miksa főherceg irányította.)³⁹

A belé vetett idegen katonaság 1600-ban kis híján újfent török kézbe ejtette Pápát. Ismét Illésházy Istvánt idézzük: "Pápa városában kapitány Maróthy Mihály vala, noha örökös ura, Török István vitéz ember vala, sokat könyörgött vala, hogy neki adnák az kapitányságot benne, de nem adák,⁴⁰ hanem másfél ezer francúzt és bolont vetének belé; ezek az fizetetlenség miá az városiakat és az körül való falukot mind pusztíták.⁴¹

Fizetéseket hogy mind megfizessék és elbocsássák őket, ezt hogy nem mívelék, a budai basával közlék dolgokat, az budai basa megégéré nekik minden fizetéseket, csak Pápát adják neki. És egyolykor megfogák Maróthyt - és az több szolgáló népet is, ki benne volt és ötszázat városi népet és szolgáló népet is, aprót, öreget Budára vivének és ott eladák, kótyára vetvén őket;⁴² Maróthyt több fő embereivel Pápán tartották fogva.⁴³

Ezokáért a római császár 14. Júlii pápát megszállá; Scarczenburg [Adolf Schwarzenberg győri főkapitány] vala az had előtt, török benne nem vala, csak a bolonok és francúzok. Erősen vívák, lövék, az tó vizét is elvövék alula, de semmit nem árthatnak vala nekik, gyakorta kiütöttek és sokat megöltek az németekben az sáncban, Svarcenburgot is homlokban lövék, ki ugyanott meghala. Eleség ezeknek az francúzoknak nem vala Pápában, és éhség miatt kénszeríttetének belőle kimenni. Éjjel azért, 9. Aug., kiszökének belőle, kit ezekben vövék az táborbeliek, sokat levágának bennek, el is fogának, el is szaladának a törökhez; azkit megfogának, rút halállal ölék meg őköt. Az magyar rabokban ott benn hagytak volt, azok megszabadulának. Az kik elszaladtak, vagy 400, azok az töröktől vettek fizetést föl."⁴⁴

(A török zsoldba állt franciák aztán részt vettek Kanizsa 1600. évi ostromában, Székesfehérvár 1601. évi és Buda 1602. évi védelmében; ők foglalták el a török számára Bolondvárat. Egy részük időhaladtával visszatért Franciaországba, volt azonban olyan is, aki - áttérve a muszlim vallásra - "törökké" lett. Az utóbbiak egyike időlegesen a szendrői [Smederevo, Szerbia] szandzsákbég tisztét is elnyerte.)⁴⁵

A szétszórodott pápaiak hazatelepülése még a töröktől való visszavétel évében megkezdődött.⁴⁶ A zsoldoslázadás által megakasztott újjáépítés persze hosszabb időt vett igénybe. A templom helyreállítása még 1610-ben is folyt,⁴⁷ a városi tanács azonban 1612-ben lényegében befejezettnek tekintette az újjáépítés munkáját. Podári István főbíró május 16-án e szavakkal invitálta lelkésznek a kiszemelt komáromi tanítót: "Mivelhogy a mi városunknak régi szokása szerint, míglen az Isten boldogabb állapotban tartotta és annyi sok romlás és veszedelem alá nem vetette volt, kiben ez elmúlt időkben forgott, mindenkor közöttünk két praedikátor lakott, úgymint ilyen nagy gyülekezetben, holott egynek fölötte sok és elviselhetetlen fáradsága vagyon. Immár holott isten őszentfelsége annyi nyomorúságokból megszabadított és gyülekezetünket megszaporította, kinek igazgatására egy embert elégtelennek lenni állítnak..."⁴⁸

Noha a 17. századi Habsburg-ellenes rendi küzdelmek át-átcsaptak az Északnyugat-Dunátúlra is, Pápa ezekben az összecsapásokban nem játszott komolyabb szerepet. A várossal foglalkozó szakirodalom egyik makacsul öröklődő tévedése az, hogy a pápaiak 1605-ben Bocskai oldalára álltak volna.⁴⁹ Valójában a Török István főkapitány vezette őrség nemcsak kitartott a császár oldalán, hanem ellencsapásokra is vállalkozott. Április 14-én pápai gyalogosok vették vissza Nagyvázsonyt a környékbeli nagybirtokosok megnyerésére Bocskai által hitlevelekkel felszerelve ideküldött Horváth Tamás embereitől, akik néhány nappal korábban magukat éppen pápainak kiadva tévesztették meg az ottani őrséget, és jutottak be a várba. Az itt meglehetős sikerrel működött Némethy Gergely hajdúkapitány csupán álmodozott Pápa elfoglalásáról, de megtámadni nem merte.⁵⁰ Ezzel szemben - Tatával, Várpalotával és Veszprémmel együtt, amelyekkel sorsa gyakorta azonosan alakult - 1620 őszén időlegesen Pápa helyőrsége is felesküdött Bethlen Gábor erdélyi fejedelemre és választott magyar királyra, amikor annak Haller György és Fekete Péter hajdúkapitány vezette hadoszlopa elérte ezt a térséget.⁵¹

Bár a fejedelem még 1628-ban is szeretettel emlékezett a pápaiak hűségére - Pápa képviseltette magát Bethlen 1619. évi pozsonyi és 1620. évi besztercebányai országgyűlésén⁵² -, ez az esemény csupán következmények nélküli, futó epizód volt a város életében.

A Pápát közvetlenül sújtó, jelentősebb hadieseményekben ezután hosszú szünet következett, egészen a magyarországi török uralom végnapjáig. E szünetet csupán csak látszatra törték meg az 1663. és 1683. évi események.

Noha a pápai pálosok 1663 júliusában Bécsújhelyre menekítették rendházuk szerény "kincseit", úgymond a közelgő török hadak elől, azok sem abban, sem a következő évben nem fecsérelték idejüket Pápa ostromára Köprülü Ahmed nagyvezír ez évi nagy támadásakor (amely - többek között - Érsekújvár bevételével végződött). Igaz, portyázóik eljutottak ide, sőt az Alsóvárosba be is ütöttek.⁵³

A győri főkapitánysághoz tartozó erősségek parancsnokai 1683. június 12-én még úgy nyilatkoztak: készek ellenállni Kara Musztafa nagyvezír Bécs felé igyekvő hadainak. Amikor azonban július elején a török hadak - előttük Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem biztosaival - közeledtek hozzájuk, sorra behódoltak Thökölynek, és kénytelenek voltak falaik közé jelképes török helyőrséget fogadni. Mindössze Bezerédy István pápai kapitány igyekezett megfelelni a látszatra oly eltökélt júniusi deklarációnak, de ő is csak tessék-lássék. A török hadak közeledtét jelentve még azt írta Batthyány Ádám főkapitánynak, hogy "mi ugyan itten készen és talpon vagyunk", amikor azonban a vára alá érkezett ostromlók július 3-án (?) a külvárost elpusztították, a kint rekedteket pedig kardélre hányták, sietve engedett a törökök megadásra való felszólításának. Július 12-én már ő kapacitálta a soproniakat Sárvárról, térjenek meg Thököly hűségére. Hogy szívből vagy színből cselekedett-e így, nem tudjuk, hiszen másként nemigen tehetett. Mire ugyanis Pápa ostromára került a sor, valamennyi nyugat-dunántúli nagyúr - köztük Batthyány is - az átálláson gondolkodott, s így segítségre nem számíthatott.

A dunántúli vár ezzel csupán "zászlót" cserélt; azt is mindössze másfél hónapra, hiszen a törökök 1683. szeptember 12-i bécsi veresége magával rántotta a pusztulásba a törökpárti fejedelem dunántúli "pünkösdi királyságát" is. Nyilván ekkor távozott Pápáról is az a néhány száz török, akit Fejérvárról őrzésére iderendeltek.⁵⁴

Mivel - miként azt az előző fejezetben olvashattuk - Pápa a mohácsi csatavesztés idején az 1526 novemberében királlyá választott Szapolyai János, a Nyugat-Dunántúl viszont általában "ellenkirálya", Habsburg Ferdinánd birtokában volt, a város csakhamar - 1528-ban - új földesurat kapott az utóbbi tántoríthatatlan híve, Thurzó Elek országbíró személyében. Thurzónak azonban nem sikerült sem a város, sem az - e vidéken amúgy szokatlanul kicsi - pápai uradalom (Borsosgyőr Igar Kup /Veszprém m./, Szerecsen /Győr m./) egységét megőriznie.⁵⁶ Amikor Ferdinánd 1535-ben nagyhatalmú, ám ingatag hűségű hívének, Török Bálintnak adományozta ezeket, Kupot és Szerecsent kénytelen volt visszaváltani, s kifejezetten jól jött neki, hogy a mezővárosban 25 telekkel rendelkező Bornemissza Péter Dombói Farkas és az Ipolyfi-nemesek hűtlenné váltak hozzá, és így fekvőségeik visszaháramlottak a koronára.

Török Bálint hosszas alkudozások folyományaként jutott a mezővároshoz és a megnevezett falvakhoz. Bár az uralkodó az egyéb birtokaihoz közelebb eső trencséni és szucsáni uradalmat ajánlotta fel cserébe Thurzónak, és már 1533 novemberében ígérvényt állított ki Török számára, a tranzakciót csak azután lehetett lebonyolítani, hogy az utóbbi Thurzó Ferenc számára lemondott az általa elfoglalva tartott nyitrai püspökségi birtokokról. Török aztán 1536-ban átpártolt I. Jánoshoz, aki a maga részéről is neki adományozta a pápai uradalmat.

Ferdinánd azután is meghagyta Pápát a Török család birtokában, miután Buda török kézre jutásával a Szapolyai-uralom az ország középső részén összeomlott, s Bálint urat a szultán magával hurcolta Isztambulba (ott is halt meg 1550-ben). A helyzet egészen 1618-ig, az enyingi Török család kihaltáig változatlan maradt. Az eltelt háromnegyed században Bálint fia: Ferenc⁵⁷, majd az utóbbi fia: István képviselte itt a családot, hosszabb-rövidebb ideig betöltvén az itteni főkapitány tisztét is.⁵⁸ (Török István 1599-ben folyamodott Pápa visszaadásáért, amit a rendek törvénycikkben /47./ támogattak.)

Ezt követően Pápa egy ideig leányágon öröklődött tovább. Előbb Török István húga, Török Zsuzsanna révén ennek gyermekeire: gróf bedegi Nyáry Miklósra⁵⁹ és Nyáry Krisztinára, majd - miután a Miklósra eső fele részt bizonyos Turóc megyei Esterházy-birtokkal elcserélte - az utóbbi második férjére, Esterházy Miklósra (1625 és 1645 között az ország nádorára) szállott.⁶⁰ Az Esterházy-család Nyáry Miklós 1626. március 13-i távozása után - ezt a hónapot hatalmas tűzvész tette emlékezetessé, amelyben leégett a vár, a templom és a lakóházak nagy része⁶¹ - vált az uradalom teljes jogú birtokosává kereken háromszáz esztendőre, lényegében háborítatlanul. (Egy 7000 forintos kölcsöne fejében, amelyet 1622-t megelőzően nyilván a Magyar Kamarának adott, vegliai Horváth Gáspár is jogot formált Pápa várára és mezővárosára, valamint a vár előtti malomra. A birtokon belül levő Esterházyak végül is úgy szabadultak meg e kellemetlen jogkövetelőtől, hogy 1655-ben kifizették Horváth Gáspárnak a jelzett összeget.⁶²)

Maga Esterházy Miklós viszonylag ritkán fordult meg Pápán; annak kormányzását (a devecseri és ugodi uradalommal együtt) 1630-tól idősebb fiaira: Lászlóra és Istvánra bízta.⁶³ A nádor halála után a pápai uradalmat László, majd miután ő a vezekényi csatában 1652-ben elesett, a két kisebb Esterházy-fiú: Pál (a későbbi nádor, 1681-1713) és Ferenc örökölte. A tényleges irányítást előbb Pál, utóbb Ferenc végezte, akit az uralkodó 1662-ben a vár főkapitányává is kinevezett.⁶⁴

Időközben, 1630 és 1648 között az Esterházyak pápai földesurasága a gyakorlatban megszakadt. Miklós nádor ugyanis 1632-ben - a devecseri és az ugodi uradalommal együtt - zálogba adta Pápát gróf Csáky Lászlónak, aki a nádor szűken vett politikai köréhez tartozott⁶⁵, s aki a főkapitányi tisztet is megszerezte, és nevét főként az ellenreformáció megindításával⁶⁶ tette emlékezetessé városunk történetében.

Később, jelenleg ismeretlen körülmények között, a megnevezett uradalmak Pázmány Péter néhai esztergomi érsek unokaöccsének, Pázmány Miklósnak a kezére kerültek. Legalábbis egy 1647. július 17-én kelt levelében - amelyben éppen a földesúrnak mintegy kijáró pápai főkapitányi tiszt megszerzése ügyében tapogatódzott Batthyány Ádámnál - ezt olvassuk: "Pápának én nem az jószágán, sem az jövedelmén kaptam ekkoráig is, hanem csak azon, hogy ottan mint véghelyen egy kis hírt és nevet kaphassak, és hazámnak és barát uraimnak szolgálhassak, mely szándékomat hogy véghez vihessem, magam káraimmal sem gondoltam". Mivel úgy értesült, hogy Esterházy november 11. körül vissza akarja váltani, Batthyánynál aziránt érdeklődött, igaz-e ez, "mert oly rövid uraságra és mintegy pünkösi királyságra talán sem becsületes, sem okos cselekedet nem volna tülem, ha derekasan Pápára költözném és letelepedném, mivel oly kevés ideig csak az ott való főemberekkel való ösmeretségemet is alig vehetném, nemhogy valami más derekasabb dolgot cselekedhetném." (Vagyis: Pázmány "hivatalból" nem lehetett zálogbirtokos, hiszen ha az lett volna, biztosan tudott volna a visszaváltási szándékról. Bár a válasz nyilván visszatartó jellegű volt, Pázmány addig törte magát a pápai főkapitányságért, mígnem 1648. július 12-én be nem iktatták abba. Mivel Esterházy László ez évben valóban visszaszerezte a pápa-ugod-devecseri uradalmat, Pázmány átnyergelt a veszprémi főkapitányságra; 1649. január 16-án már innen ír Batthyánynak.⁶⁷)

Az erődítménnyé változott Pápa stratégiai jelentősége oly szembetűnő volt, hogy az országgyűlések lényegében már a törökök betelepülésétől fogva kérték az uralkodótól: vegye gondjaiba, vagyis vállalja magára karbantartásának, fegyverellátásának és - elsősorban - a benne állomásozó katonaságnak a költségeit.⁶⁸ Így vélekedtek a dologról Bécsben is; olyannyira, hogy Christopf Ungnad generális ("királyképe") vezetésével már 1543-ban is állomásoztak benne királyi csapatok is. (Igaz, hasznukat nem lehetett venni, hiszen a török közeledtének hírére kivonultak az erődből.)⁶⁹ Azzal, hogy helyőrségét a kamara fizette, s magát a várat betagolták a mindenkori győri főkapitány által irányított dunántúli végvárszervezetbe,⁷⁰ Pápa tulajdonképpen királyi várrá vált.⁷¹ Mindez azonban anélkül történt, hogy a kincstár - mint például Török Bálint másik vára, Sziget esetében⁷² - a tulajdonjogot is megszerezte volna. Az ilyesfajta "kombináció" rendszerint oda vezetett, hogy a végvári katonaság rátenyerelt a földesúri haszonvételek kisebb-nagyobb részére, s ezerféleképpen csorbította a földesúr és - nem kisebb mértékben - a helyi polgári lakosság jogait.⁷³ A földesúr és a kormányszervek közti együttműködés Pápán sem lehetett súrlódásmentes, ha a főkapitányi tisztet nem maga a földesúr töltötte be, márpedig ez nemcsak Török István kiskorúsága,⁷⁴ hanem - mint láthattuk - a Nyáryak és az Esterházyak földesurasága idején is megesett. Bár ez a kérdés további kutatásokat igényel, úgy tűnik, Pápa mindenkori földesurai végül is jobban meg tudták védelmezni saját jogaikat, mint az a hasonló jelentőségű, nagy létszámú királyi katonasággal rendelkező végvárakban másutt tapasztalható. Ebben nyilván döntő szerepe volt annak, hogy a török kor nagyobbik részében mégiscsak a földesúri család valamely tagja parancsnokolt itt - aki gyakorta itt is lakott⁷⁵ -, s amikor nem, akkor a környékbeli katonai méltóságokat betöltő rokonok - mint Török Ferenc halála után, özvegyének új férje, Eck Salm dunántúli főkapitány, a pápai főkapitány felettese - őrködtek a család itteni érdekein.⁷⁶

Milyen következményekkel járt ez a város polgárainak mindennapi életére? A török kori Pápáról eddig egyetlen urbárium sem került elő, s így arra a legegyszerűbb, másutt általában könnyűszerrel megválaszolható kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mikor, mekkora és milyen jellegű terhek nehezedtek egy-egy jobbágyháztartásra, illetve hogy a földesúri fennhatóság kiterjedt-e a jobbágytelken élő, illetve a paraszti termelést (is) folytató katonákra vagy sem. Elsődleges forrásunkból, a ránk maradt 17. századi úriszéki jegyzőkönyvekből úgy tűnik, hogy a mezővárosi lakosság nem előre kialkudott évi összeggel (summával), hanem telkenként meghatározott cenzussal (contributióval) rótta le pénzadóját,⁷⁷ s hogy meglehetősen súlyos robotkötelezettség nehezedett rá,⁷⁸ amelyet a jobbágytelken lakó nemes is teljesíteni tartozott,⁷⁹ s amelynek sorrendjét a helyi magisztrátus határozta meg.⁸⁰ Más "egyenes" adófajtát (ajándékot, kilencedet vagy más terményadót) az úriszéki iratok nem említenek. Kivétel a nevezetes alkalmakra kivetett egyszeri ajándék, amelyről egy 1623. évi úriszéki ítélet így nyilatkozik: "minden uraknál és fő-fő rendeknél nyilván vagyon és szokás az, hogy az subditusokra, mikor octava [pozsonyi ítélkezési időszak], tor és nőszése leszen az úrnak, élést és adót vetnek". Az ez évi oktáva alkalmával kivetett éléspénz 50 forintra rúgott, amihez még 10 akó bor járult.⁸¹

Rendkívül sok szó esik viszont az ún. kisebb királyi haszonvételekből (regálékból) várható és befolyt jövedelmekről. A földesúr mészárszéket,⁸² sörfőzdét⁸³ és kocsmát üzemeltetett Pápán; az utóbbiban a helybéliektől az elővásárlási jog alapján, "nyomott áron" összevásárolt, esetleg adóban beszedett bort mértek.⁸⁴ A földesúr még azt is előírta, hogy jobbágyai mikor melyik kocsmát látogathatják; 1657-ben azért kezdeményezett eljárást borsosgyőri jobbágyai ellen, mert azok Pápán kocsmáztak, ami miatt az úr Borsosgyőrbe kiszállított 27 akó bora rásavanyodott az alkalmi kocsmárosra.⁸⁵ Vásár idején csupán a földesúr mérethetett bort,⁸⁶ a mészárosok pedig olcsóbban tartoztak szállítani neki bizonyos húsfajtákat.⁸⁷ A földesúré volt a vár előtti térségen, a Tapolca folyócskán kelepelő, hatalmas - tíz kerékre járó (innen elnevezése: "Tizes") - malom, amelyet természetesen más helységekből is sokan felkerestek.⁸⁸

Viszonylag jelentős jövedelmi forrás lehetett a háramlási jog, vagyis az, hogy az úrbéres telek a földesúr tulajdona volt (a jobbágy csak birtokolta), s így természetesen beleszólással bírt az öröklés rendjébe is. Az alapszabály a következő volt: "az városnak régi rendtartása és törvénye, szokása az volt és most is megtartatik, hogy valamely városbeli avagy városhoz tartozandó polgári rend is az ü keresményibül, marhájából és örökségéből az ü atyafiainak szabadon disponálhat".⁸⁹ Ha azonban az elhúnyt rendes végrendeletet hagyott maga után, és örökösei a földesúrnak járó 4 forintos örökösödési illetéket (terragiumot) megfizették,⁹⁰ úgy tűnik, nemigen vizsgálgatták, hogy csupán a saját "keresményeiről" hagyatkozott-e vagy sem. Ha viszont nem volt végrendelet, vagy valaminő más szabálytalanságot észleltek, a földesúr képviselője azonnal jelentkezett a hagyaték feléért vagy egészéért.⁹¹

Ami a város nem földesúri adóit és szolgáltatásait illeti: Pápa 1531-től fogva 1556-ig szerepel minden, ránk maradt 16. századi állami adóösszeírásban. A tanács már 1550-ben folyamodott elengedéséért, s kérését mind Nádasdy Tamás főkapitány és országbíró, mind a helytartótanács támogatta, mivel úgymond a beszállásolt hadak elnyomják a helyi lakosságot, amely a városfalak karbantartásáról is köteles gondoskodni.⁹² 1556-ot követőleg aztán Pápa kimarad a dikális összeírásokból, annak jelenként, hogy sikerült elnyernie ezt a könnyítést.⁹³

Ezt Martonfalvai harcolta ki az 1556 tavaszi pozsonyi országgyűlésen: "Ez fölött Pápa városának örököl való szabadságot nyertem..., kibe mostan is [1585-ben] megtartják az ő felsége kamorási és ravói ez szegín várast."⁹⁴ Így maradt ez a következő században is: amikor 1671-ben a bécsi kormányzat új adórendszert vezetett be, Veszprém vármegye a következő évben engedélyért fordult a Magyar Kamarához, hogy azt Pápára is kivethesse, hisz a hasonló jogi státusú oppidiumok mindenütt fizetnek.⁹⁵ Hogy a pápai szántóföldek, szőlők stb. után járó egyházi tizedek mikor kinek jutottak, megfelelő jegyzékek hiányában⁹⁶ egyelőre nem tudjuk eldönteni: általában valószínűleg a földesúr vagy maga a lakosság bérelte a veszprémi püspöktől.

Pápán meglehetősen népes birtokigazgatási apparátus őrködött a földesúri érdekek felett.⁹⁷ Közülük várnagyról,⁹⁸ tiszttartóról (provizorról)⁹⁹ kulcsárról,¹⁰⁰ porkolábról,¹⁰¹ vámosról (teloniator),¹⁰² vásárbíróról¹⁰³ és természetesen ispánokról¹⁰⁴ olvasunk az úriszéki iratokban, de külön megbízott felügyelt például a földesúri halastóra¹⁰⁵ is. A tiszttartó, mintegy elébe vágva az úriszéki eljárásnak, botbüntetésre ítélhetett kisebb vétekben találtakat,¹⁰⁶ de van adatunk az ispánok közvetlen bírságolásáról is.¹⁰⁷ A tisztviselők figyelme kiterjedt az elmúlt háborúkban elmenekült pápaiak felkutatására is. Nyilván ők fedezték fel 1609-ben Győrben a káptalani városrészben uruk örökös jobbágyának, Okos Jánosnak a fiát, Balázst. Azt is megtudták, hogy az Okos család az 1594. évi futás után Pozsonyban és Szombathelyen is megfordult. A visszakövetelési (repeticiós) perben a győri káptalan képviselője elmondotta, hogy Balázs "esze és okossága nélkül való", "beteg, csak enni is nem tud őmaga, hanem más adja azt is neki", Török István ügyvédje mégis ragaszkodott a kiadatásához.¹⁰⁸

Nem állíthatni, hogy a lakosság nagyon respektálta volna a földesúri tisztviselők tekintélyét. Az még, hogy Szabó (más néven: Kozma) György 1622-ben e szavakkal támadt az őt robotra kijelölő esküdtre, "hogy [ne] énnekem, ebnek parancsoljon, se bíró, se esködt, még az uratok is", magyarázható azzal, hogy időközben katonának állt ("mert beirattam magam fizetésre"), s - jóllehet jobbágytelken gazdálkodott - személye szerint nemes volt.¹⁰⁹ A paraszt rendű Varga Istvánt ezzel szemben semmi sem védte, mégis e szavakkal dobta ki házából a földesúr szolgáját: "Coki innen, bestye lélek, kurvafi, lézengő, bestye lélek, kurvafi, mind lézengők vattok, az urad is elszökött [mármint 1620-ban Bethlen hadai elől]".¹¹⁰ Az egyik pápai mészáros, elszámolási nézeteltérése támadván vele, egyszerűen lefoglaltatta a nagyhatalmú tiszttartó két lovát és szekerét.¹¹¹ Egy csapómester 1622-ben a tiszttartó asztalához vágta a földesúri idézőpecsétet, s kijelentette, hogy "az dominus magistratusnak, sem parancsolatjának, sem pücsétinek" semmi helyt nem ad, "míg az úr őnagysága haza nem jő".¹¹² Nem lehet véletlen, hogy a ránk maradt úriszéki jegyzőkönyvek sorozata 1620-ban a pápai főbíró, városhadnagy és -tizedes, valamint az esküdtek elleni eljárással kezdődik, akik a várat megrohanták, a földesúri tiszteket szidalmazták, sőt magát az urat is megfenyegették, hogy panaszaikkal az uralkodóhoz fordulnak ellene.¹¹³ Fel kell persze figyelni arra, hogy mindezen esetek az 1620-as évek - Bethlen magyarországi támadásai miatt - zavaros elejére estek, bár kellett bátorság ahhoz is, hogy 1656-ban, az ellenreformáció előretörésének kellős közepén egy asszony azt merje mondani egy katolizált másiknak: "hát ebbé lött".¹¹⁴

A közhiedelemmel ellentétben a földesúri tisztviselők csak ritkán bíráskodtak a pápai úriszéken; az általuk irányított ítélőszéket ugyanis korlátozott hatáskörűnek tekintették. Bűnügyekben csak olyan úriszék járhatott el, amelyen a területileg illetékes Veszprém vármegye is képviseltette magát (alszolgabírával, szolgabírával, esetleg - nem ritkán - alispánnal).¹¹⁵ Míg ennek ítéltei ellen általában nem volt appelláta, a "másik" - korlátozott hatáskörű - elől a "sedes judiciaria" elé lehetett fellebbezni. (Mindkettő tagsága ugyanazon körből: végvári tisztek és katonák, más vármegyebeli tisztségviselők, valamint pápai polgárok közül - akik közt csaknem mindig ott találjuk a főbírót - verbuválódott.)¹¹⁶

Bár az úriszék súlyos pénz-, gyakran főbenjáró büntetéseket szabott ki - úgyszintén a közhiedelemmel ellentétben -, nem minősíthető egyszerűen eleve elfogult fórumnak, a féktelen földesúri önkény eszközének. Gondosan ügyelt ugyan az alárendeltségi és függési viszonyok fenntartására, de ezt megfelelő vizsgálódás után, jogvédelem mellett, a törvények és szokásjog keretei között tette, s bűnügyekben hozott ítéletei benyomásunk szerint összhangban állottak az alávetett társadalom normáival is.¹¹⁷ Tudott és akart méltányos lenni, s nem vádolhatjuk azzal sem, hogy automatikusan rábólintott a földesúri ügyész előterjesztésére. 1658-ban például az úr igényt jelentett be a végrendelkezés nélkül elhunyt Tóti Kata pápai házára és majorjára. A megözvegyült férj - egy nemes - e kívánság jogosságát nem is vitatta, csupán azt kérte, hogy az úr vállalja át felesége adósságait (messze legnagyobb összeggel éppen a dominusnak tartozott). Noha az uradalmi ügyész szerint "maradván az defuncta asszonnak feles ingó javai, kik mind az I [=in causam attractus, alperes] kezénél vadnak, nem is ártván [közit] az dominus magistratus azon ingó javakhoz", az úriszék az alperes érveit tette magáévá.¹¹⁸

Az úriszéknek egyébként is figyelemmel kellett lennie egy egész sor helyi jogszolgáltatási fórumra is, amelyeknek jó részétől éppen hozzá fellebbezhettek az ítélettel elégedetlen felek. Varga Endre megállapítása szerint a pápai városi tanács bírói hatásköre szélességében közelített a szabadalmas városokéhoz; saját polgáraira akár halálos ítéletet is kimondhatott.¹¹⁹ Bár az egyik ítéletindoklás szerint "földesúr pörit az jobbágy az ü füstire semmi úttal nem viheti",¹²⁰ 1622-ben egy robotot megtagadó jobbágy ügyét - igaz, nem ítélkezés, hanem a tényállás kivizsgálása céljából - saját kérésére áttették a városi bírósághoz, "mivelhogy constal városi uraim relációjából, hogy ennek előtte mindenkor szokás volt: mikoron valaki engedetlenséget mondott az bíró ellen, tehát az bíró ott kinn láttatott törvént az olyan ember ellen, és búcsút sem mondott az tiszttartónak".¹²¹ Ha a jobbágynak nem is, a földesúrnak jogában állt jobbágya ellen a városi bírósághoz fordulni, miként azt Nyáry Miklós tette 1622-ben, amikor egy végrendelet nélkül elhalt jobbágyasszony hagyatékát követelte a rokonokon.¹²² Igen gyakran támadt vita afelől, hogy az illető ügy a városra vagy az úriszékre tartozik-e. 1621-ben egy, a társait szidalmazó mészáros amiatt akarta áttétetni a pert a városi magisztrátus elé, mert két jobbágy közti viszályban szerinte az az illetékes; kérését azért utasították el, mert a sértett az úr mészárszékén dolgozik, s így annak szolgája.¹²³ Ugyanez évben viszont a földesúr azt nehezményezte, hogy a csapó céh egy csapólegény megölésének, illetve az egyik mészáros segéd szegődtetésének ügyében a városhoz fordult.¹²⁴ Előfordult az is, hogy a földesúr maga gondoskodott arról, hogy az úriszéken tárgyalt, de a polgári közösséget is illető per bejegyzésre kerüljön a városi jegyzőkönyvbe.¹²⁵ Az alkalmi súrlódások ellenére egyébként sem szerencsés túldimenzionálni a földesúr, a birtokigazgatási apparátus, illetve a városi tanács szembenállását és ellentéteit. Nemcsak azért nem, mert - mint említettük - az utóbbi állandó képviselettel rendelkezett az úriszék mindkét formájában, hanem azért sem, mert (például a robotterhek szétosztása révén) maga a tanács is mintegy ispáni feladatok ellátására kényszerült. Vagyis: bizonyos, korlátozott mértékben ez is beletagolódott abba a földesúri apparátusba, amellyel - más oldalról - megannyiszor összecsapott.¹²⁶

A céhtagok közti ügyekben, úgy tűnik, valamennyi céhnek volt bíráskodási joga; ítéleteik ellen vagy az úri-, vagy a városi székhez lehetett fellebbezni. (Ez utóbbi lehetőség más úriszékek anyagában nem figyelhető meg.) Kerülhetett az úriszék elé eredetileg protestáns egyházi bíróságnál kezdett per is, hiszen ez a fórum főbenjáró ítéletet nem hozhatott.¹²⁷ Természetesen más, az előbbiektől elkülönült bírósági szervezet (seregszék, főkapitányi szék stb.) alá tartozott a végvári katonaság is.¹²⁸ A pápai seregszékről egyelőre keveset tudunk.¹²⁹ Miként Győrben, valószínűleg itt is voltak helyi polgár tagjai is¹³⁰ - mint látni fogjuk, a magyar katonaság és a polgárság szorosan együttműködött egymással az élet legkülönbözőbb területein¹³¹ -, s a földesúr akkor is nehézkesebben indíthatott eljárást a vitézlő rendhez tartozó személy ellen, ha éppen ő volt a főkapitány, sőt akkor is, ha a katonák egy része feltehetőleg az ő telkén lakott. Időhaladtával egyre növekedett a Pápán letelepedett nemesek száma, akiknek természetes jogszolgáltatási fóruma a nemesi vármegye törvényszéke volt. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy helyi fekvőségeiket egymás közt ezek is a városi tanács előtt idegenítették el, zálogosították és cserélték.¹³²

A pápai tulajdonviszonyokban egyelőre nem tudunk eligazodni. A település végvárrá válása előtt a telkek túlnyomó része nyilvánvalóan a földesúr tulajdonában lehetett, a 16-17. századra viszont a jelek szerint sok fekvőség átkerült az itt élő nemesek, katonák, az egyház, sőt jobbágysorúak kezére. Ez a folyamat, úgy tűnik, nem a földesúr ellenére, hanem annak aktív közreműködésével zajlottt le. Bármily szegényes is ide vonatkozó anyagunk, feltűnően sok olyan oklevelet találunk, amelynek erejével a földesúr bizonyos érdemekért ajándékba vagy pénzért (vagy a kettő kombinációjával) átengedett házat vagy más ingóságot, illetve hogy mentesítette azt a neki járó szolgáltatások alól.¹³³ (Ennek az ellenkezője is előfordult: 1570-ben maga a földesúr vásárolta meg az itteni kapitány kertjét és majorját.¹³⁴)

Szapolyai János földesúr 1510-ben egy olyan jobbágytelket ajándékozott a pápai plébániatemplom Szűz Mária-oltárának, amely a várostól nyugatra terpeszkedő Széles tóra nézett. Vagyis: akkortájt a város nyugat felé nyitott volt, s a tó még fontos városképszervező szerepet játszott.¹³⁵ Az 1543 júniusában tiszttartónak ide érkezett Martonfalvai Imre deákot viszont a következő kép fogadta: "Fölsieték Pápára, meglátám, az várat pusztán találtam, városát épületlen. Mint olyan hertelenséggel, amivel lehete, kezdém várát megtakarni és várasát raggatni és támogatni az palánkot; hol bedőlt, s hol kidőlt."¹³⁶ 1543-ban tehát már palánk fogta körül a várost - s zárta el egyben a tóra nyíló kilátást -, ám gyenge állapotban volt, következésképp valamikor 1510 és 1543 között, de nem az 1543-hoz közeli években épülhetett. Mohács előtt nemigen volt ok itt palánk-építésre, utána viszont - mint láthattuk - annál inkább. Sajnos a közelebbi időpont meghatározásához nem sokkal visz közelebb bennünket az, hogy Thurzó 1528. évi beiktatásánál Pápát várként említik,¹³⁷ hiszen az erről beszámoló oklevél csak elnagyolt kivonatban maradt ránk, s maga Martonfalvai sem az egész komplexumot, hanem a város északnyugati sarkában elhelyezkedő kastélyt emlegeti várként. Az 1531. évi dikajegyzék 570 olyan Veszprém megyei portát említ, amelyet a Pápán állomásozó idegen katonaság pusztított el;¹³⁸ ezek is lakhattak azonban a kastélyban.

Alig enyhült a török nyomás, Martonfalvai - legkésőbb 1544 elején - visszatért az erődítési munkálatokhoz: "Ez idő kezbe megösmerém és jól eszembe vevém, hogy ez kevés néppel nem vagyok elég ez nagy puszta Pápa városának oltalmára és megtartására ez hitván palánk mellett, elhagyám az vár épületit, az várast kezdém először építeni, honnét az várat oltalmazzák, az várast kisebben szakasztám, palánkját fölállatám, fonatám és sároztatám gyorsasággal, azután az árokját is megásatám csak ez kevés maroknyi néppel minden kölső segítség nélkül, kin sokan csudálkoztanak, hogy ilyen hamar véghöz vihetém, mert hogy az Pápa kernyül való nemes uraim az erdőtül, vesszőtől is igen tilongattanak, de én azzal semmit sem gondoltam- Istennek segítségével az váras épületit elvégezvék mind árokjával, bástyáival egyetembe..." A következő építési periódusban - még ugyanaz évben - folytak javítások a Várkastélyban is (ekkor épültek ki az ottani lövőhelyek), de a várnép aztán ismétcsak visszatért a palánk erősítgetéséhez.¹³⁹

Nagy valószínűséggel ezt a Martonfalvai által "kisebben szakasztott" palánkot, valamint a feltehetőleg már ekkor is úgyszintén palánkkal körülvett Várkastélyt - immáron belső várat - mérte föl személyesen 1555-ben Nádasdy Tamás nádor.¹⁴⁰ Saját kezű feljegyzése szerint Pápa nyugati oldala 1991,9, déli palánkja 962,2 méter hosszú volt ¹⁴¹, vagyis az általa körülfogott lakóterület hozzávetőleg 2 km - tehát meglehetősen tekintélyes nagyságú - lehetett.¹⁴² A nádor jelenléte nagyszabású erődítési munkálatokat sejtet, s erre utal az is, hogy Zrínyi Miklós 1555. március 14-én közölte Nádasdyval: nem tudja Pápa megerősítéséhez küldeni saját zalai jobbágyait.¹⁴³ Ez a munka a következő évben is nagy lendülettel folytatódott: "húsz mázsa port, 12 mázsa ónat, egy tarackot, száz gyalogra való pénzt adata őfelsége..., ezök fölött az Pápa várassa épületire ötszáz taricskát [=talicskát], ötszáz ásót, ötszáz kapát, ötszáz csákánt, ötszáz földhány lapátot adata Bécsből őfelsége" - jelenti Martonfalvai az 1556. évnél.¹⁴⁴ Ugyanezen évben az országgyűlés Pápát is felvette azon várak jegyzékébe, amelyeknél az erre kirendelt szomszédos vármegyék rendszeres évi robotot (ingyenmunkát = grtatuitus labort) kötelesek végezni. Pápa Sopron, Vas és Veszprém megyéket kapta,¹⁴⁵ a továbbiakban is ezek maradtak az "ő megyéi", bár időről-időre Győr és Zala megye is belesegített karbantartásába.¹⁴⁶ A környékbeli urak királyi utasítást kaptak, hogy a pápai vár erődítéséhez szükséges fát saját erdeikből is kiszolgáltassák.¹⁴⁷

A török korból több olyan tervrajz és metszet maradt ránk - mind a 16., mind 17. századból -, amely, a korszak követelményeinek megfelelően Pápát új-olasz bástyás, revellinos, hozzávetőleg kör alaprajzú erődítménynek mutatja. A szakirodalom ennek megfelelően számos, akkortájt valóban a bécsi Hadi Tanács szolgálatában Magyarországon működött német és itáliai hadmérnököt "meggyanúsított" azzal, hogy részt vett várunk modernizálásában. S az egyik (1569. évi) tervrajzot valóban Giulio Turaco és Bernardo Magno szignálta, evidensen képzett nyugati hadmérnök tolla alól került ki ennek 1667-re datált párja, s bizonyítható, hogy az 1570-es években Urban Suess győri királyi építési felügyelő tényleg rajta tartotta a fél szemét Pápa építésén.¹⁴⁸ Ennek ellenére a korabeli metszeteken és egyéb ábrázolások zömén¹⁴⁹ úgy látszik, hogy Pápa sokáig megmaradt nagyjában-egészében téglalap alakú palánkvárnak - sarkaiban félkörös ó-olasz bástyákkal, északnyugati sarkában a négyzetes alaprajzú várkastéllyal¹⁵⁰ -, amilyennek Martonfalvai ismeretlen elődje valamikor 1526 és 1543 között kiépítette, és amilyenné aztán ő továbbformálta. Alakult ez végül is valószínűleg amiatt, hogy az átalakítására vonatkozó tervezgetések rendre úgy végződtek, mint az 1577. éviek. Ez évben a Hadi Tanács hosszasan vizsgálgatta a törökellenes védelem állapotának és fejlesztésének kérdéseit. A tanácskozás úgy határozott, hogy Pápának is fővárhoz méltó védműveket kell kapnia. Pontosabban: kellene, hiszen pénzhiány miatt az elvégzendő munkákat a nagyszabású - és elfogadott - tervek megvalósítása helyett a palánk kijavítására, az árkok kitisztítására és egy, a palánk mögötti, mellvéddel ellátott földhányás elkészítésére korlátozták.¹⁵¹ Egyes vélemények szerint a vár védművei valamikor a 17. században a keleti oldalon némileg megváltoztak, új-olasz fülesbástyákat kaptak, s az egykori téglalap alakú alaprajz hosszanti oldalai megrövidültek,¹⁵² az ehhez szükséges munkálatoknak azonban nincs nyoma a központi adminisztrációban.

Pápán az 1540-es évektől fogva állomásoztak részben vagy egészében a király által fizetett zsoldosok, akik kezdetben csak kiegészítették a földesúr által felfogadott véderőt, majd csakhamar teljesen kiszorították az utóbbit.¹⁵³ Ettől kezdve csupán királyi katonaságot találunk benne, s immár csak az volt a kérdés, hogy költségeiken milyen arányban osztozott a Hadi Tanács, illetve Ausztria, hiszen az osztrák örökös tartományok közvetlenül is részt vállaltak eme, őket is védelmező dunántúli végvárak fenntartásában. (1550-ben például 300-300 magyar huszár, illetve gyalogos fizetését folyósították ide.)¹⁵⁴

Leszámítva a közvetlen környéket (is) érintő háborúk időszakát, amikor Pápa helyőrségének összlétszáma (mint például az 1552-ben) az ezer főt is megközelítette, az ún. "békeévekben" jóval ez alatt maradt. Egy, a német birodalmi rendek számára készült kimutatás szerint ("egy magyar város sövénykerítéssel körülvéve, benne német és magyar hadi nép tartatik") 1576-ban 450 magyar és német gyalogos, illetve 300 magyar huszár szolgált itt. A kimutatás éppen számuk csökkentését célozta; a javaslat szerint a továbbiakban 250 gyalogos és 100 lovas állomásozna a várban.¹⁵⁵ A 17. században általában 200-250 huszár, illetve gyalogos (darabont, hajdú), valamint tucatnyi pattantyús, összesen tehát valamivel több, mint 400-500 fő húzott itt zsoldot.¹⁵⁶ Legalábbis papíron, hiszen 1659-ben a kimutatásokban jelzett 466 fő helyett csupán 336 lovas- és gyalogos katonát,¹⁵⁷ a következő évben ennél is kevesebbet regisztráltak a nem a mustramester eleibe szánt, helyi felmérések.¹⁵⁸ Bár a török kor folyamán ideig-óráig képviseltette magát Pápán valamennyi, zsoldosként hazánkba vetődött náció - a már említett németen, francián, vallonon (=belgiumin) és olaszon kívül a spanyol is¹⁵⁹ -, itt megragadni csupán néhány német tudott¹⁶⁰, vagyis a helyőrség - legalábbis a 17. század kezdetétől fogva a török kiűzéséig - megmaradt csaknem kizárólagosan magyarnak.¹⁶¹

A közhiedelemmel ellentétben a pápaihoz hasonló helyőrségek a háborúk közti időszakokban nem úgy teljesítették alapvető feladatukat - a rájuk bízott országrész megvédését -, hogy a török-magyar határnál feltartóztatták és visszaverték a mögöttük levő területek ellen irányuló török támadásokat. Nem voltak elegendően, hogy minden utat és átjárót egyszerre és rendszeresen ellenőrizzenek, s bármennyire jó kémszolgálattal rendelkeztek¹⁶² is, minden támadási szándékról természetesen nem értesülhettek idejében. Így történhetett például, hogy a pápaiak és a veszprémiek 1570-ben csak Alsóörsnél tudtak a rablásra indult székesfehérvári törökök elébe kerülni.¹⁶³ Mivel saját határaikat persze a törökök sem tudták lezárni - jóllehet létszámfölényben voltak -, mindkét fél a másik területére igyekezett átvinni a háborút, nagyjából ugyanazon céllal - hogy az ellenséges haderőt mintegy váraihoz szögezze és neki kárt okozzon - és hasonló módszerekkel. Míg azonban a törökök általában csak nagyobb egységekben vállalkoztak betörésre, a magyar végvári katonaság jelentős része - kisebb csoportokban, néhányadmagával vagy egyedül - szinte állandóan a megszállt területen kóborolt. Rabságba hurcolható, óvatlan török vagy szerb (rác) utasra lesett,¹⁶⁴ adót szedett és más hasonló szolgálatokat teljesített az ott birtokos földesurak számára,¹⁶⁵ vagy egyszerűen és ürügy nélkül fosztogatta az ottani lakosságot.¹⁶⁶

Meglepetésünkre a budai pasák eddig kiadott levelezésében¹⁶⁷ a pápaiak ellen viszonylag kevés panasz olvasható, ami arra utal, hogy katonái a hozzá hasonló jelentőségű végvárakhoz mérve ritkábban portyáztak a megszállt területen. Ennek ellenére pápai katonák mind a 16., mind pedig a 17. században a jelesebb hódoltsági birtokfoglalók közé tartoztak.¹⁶⁸ (Számoltak velük hódoltsági adóbehajtóként és jószágkezelőként is.¹⁶⁹) Ezzel (is) magyarázható, hogy Fejér megye déli részét a 17. században nagyobbrészt a Pápán ülésező Veszprém vármegyéhez csatolták, s részben itt intézték a hódoltság mélyén fekvő Tolna megye ügyeit is.¹⁷⁰

A végvári élet néhol színes, néhol drámai, néhol kifejezetten tragikus mindennapjainak részleteibe - a török-magyar érintkezés, a párviadalok, a lesvetések, a sikeres és sikertelen portyázások, a raboskodás, a sarcolás és szabadulás stb. leírásába - itt nem mélyedhetünk bele. Az olvasót a megfelelő szakirodalomhoz, még mindig elsősorban Takáts Sándor immár közel egy évszázados tanulmányaihoz utalva¹⁷¹ ehelyütt csupán egy 1579. évi jegyzék ismertetésével illusztráljuk, milyen vádakkal illették a pápaiak a környékbeli törököket, illetve a törökök a pápaiakat:

Március 15-én a fehérváriak elvitték Szily Márton két szervitorát: Jánost és Istvánt.

Március 25-én ugyanazok megölték Majos Lőrincet és Mihályt.

Április 10-én török portyázók elvittek négy személyt: Cserbeg Istvánt és Gergelyt, Posgay Mihályt és Lázárt.

Április 30-án ismét három személyt: Kis Pált András nevű fiával és szervitorával, Péterrel.

Május 18-án megöltek két pápait: Pált és Gergelyt.

Júniusban két pápai jobbágyot fogtak el és vittek el Sabol faluból.

Július 18-án elvitték Pápay István két szervitorát: Gergelyt és Mártont, továbbá Szily István Miklós nevű szervitorát megölték.

Július 21-én elvittek vagy megöltek (az állítmány hiányzik) egy Csonka István nevű gyalogost.¹⁷²

Mindezzel szemben a budai pasa 1579. július 1. körüli levelében az alábbiakat nehezményezte: "Annak fölötte az tatai, győri, komáromi, palotai, bözpörémi [veszprémi], pápai, kanizsai vitézök efféle ellenkező dolgoktul ugyan nem szűnnek meg: Tatából három úttal Budához közel Hamza bék kastélyára rohantak, barmokat mind elhajtották, másszor ismég az palánkra ütnek, kit megöltek bennök, s kit elvittenek, harmadszor hogy utat állottak, azonközben kézben akadtak."¹⁷³ A levélben említett második beütésre április 18. és 28. között került sor; állítólag Zrínyi György kanizsai főkapitány vezetésével 200 pápai és tatai volt a támadó. A magyarok Válhoz közel álltak lesben, mivel azonban a törökök idejekorán értesültek a vállalkozásról, nem mentek rá a lesre. Végül Gesztes környékén került sor az összecsapásra, török részről az adonyi (dzsankurtarani), a gesztesi, a váli és zsámbéki helyőrség részvételével; több magyar fogságba esett és elesett.¹⁷⁴

Talán a szomszédos határbégek - a koppányi és a székesfehérvári - rendkívüli agresszivitásával magyarázható, hogy Pápa tágabb térségében viszonylag gyakran került sor - a magyar-török határ más pontjain elképzelhetetlen - már-már hadjáratra emlékeztető magyar vállalkozásokra. Olyanokra, amelyek - valljuk be - valóban veszélyeztették a szavakban mindkét fél által oly nagyra tartott békét, amit azonban a gyakorlatban egyik sem tartott tiszteletben.

Az 1562. augusztusi isztambuli Habsburg-török békeszerződést megelőző 1561/1562. évi összecsapássorozatot a veszprémi törökök kezdeményezték a Veszprém megyei Hegyesd elfoglalásával (1561. április 16-ról 17-re virradó éjszaka) és megerősítésével. A pápaiak és a tihanyiak már május végén Veszprém megrohanásával próbálták visszaadni a kölcsönt, de észrevették őket, sőt Lovasnál a fehérvári bég rajtaütött a hazafelé vonuló tihanyiakon. Hosszas előkészületek után, 1562. május 31-én devecseri, pápai, sümegi, szigligeti és tihanyi végbeliek, vasi, veszprémi és zalai nemesi felkelők támadtak Hegyesdre, amelynek parancsnoka, a kegyetlenkedéseiről is hírhedt Pajazit vajda azonban kemény ellenfélnek bizonyult. A többek között Török Ferenc pápai főkapitány vezette magyar hadak, jóllehet mindössze négy ágyújuk s ahhoz is kevés golyójuk volt, rendszeres ostromműveletekre kényszerültek, amelyek csak április 9-re tudták megtörni a török ellenállást.¹⁷⁵

1587 februárjának végén a környékbeli végvárak egyesített hadai (mintegy 1700 fő) - többek között a híres bajvívó, Huszár Péter pápai kapitány vezérletével - váratlanul Koppányra ütöttek, kapuit betörve a benne találtakat kardélre hányták vagy fogságba hurcolták (a foglyok között volt maga a bég is), s 26-án hatalmas zsákmánnyal vonultak be Pápára, ahová csakhamar megérkezett Andreas Teuffel győri generális is, hogy e páratlan békeszegést kivizsgálja. Huszárt nemigen rettentették meg a kilátásba helyezett szankciók: 1588. május 23-án hajnalban az endrédi, 1589. májusában pedig - Pisky István tihanyi kapitány társaságában - Bolondvárat rohanta meg, fosztotta ki és borította hamuba.¹⁷⁶

Részt vettek a pápaiak a 17. század hasonló akcióiban - így például 1641 januárjában, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány vezérletével az igali palánk (Somogy m.) elpusztításában - is.¹⁷⁷

Kezdetben úgy tűnt, hogy Pápa elkerülhetetlenül olyan településsé alakul át, amelyet a nyugati várostörténeti irodalom "erődvárosnak" nevez. Ezt a várostípust az jellemezte, hogy egész lakossága (katonák és polgárok) az erődítmények által körülhatárolt területen élt, belső rendjét (közlekedési vonalak, házmagasság, házak anyaga) a védelmi érdekek határozták meg, a polgári lakosság szabadságjogai erősen korlátozottak voltak stb.¹⁷⁸ Martonfalvai sokat idézett feljegyzései jól mutatják, hogy Pápa az 1540-es években mily gyorsan sodródott a garnizonvárossá válás, lakossága pedig afelé, hogy katonává vagy a helyőrség - erősen alárendelt - kiszolgálójává váljék.¹⁷⁹ "Ez épületeket az fejedelem megértvén, úgy külde lovagot és valami kevés gyalogot Pápa őrzésére és oltalmára az mi könyörgésönkre, mert az váras népe teljességgel elunta vala az sok nappali építést az várason és az éjjel vigyázást mindenkort az vártán (kiemelés tőlem - Sz. F.), ki miatt az község igen elfogyatkozott vala".¹⁸⁰ (Ez tükröződik abban, hogy a dikafizetők száma 1543-ról 1546-ra 40 %-kal, majd 1546 és 1555 között újabb 56 %-kal csökkent, vagyis: tizenkét esztendő leforgása alatt kétszer csaknem megfeleződött.)¹⁸¹

Ez a folyamat azonban csakhamar megtorpant. Méghozzá nemcsak Győr jelentőségének megnövekedésével, Veszprém visszafoglalásával (1566) - amikor Pápa visszaminősítése indokolt vagy legalábbis messze indokoltabb lett volna -, hanem meglepő módon akkor (1552 novemberében), amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Veszprém hosszabb időre török erősség marad. Ezt onnan tudjuk, hogy a Sforza Pallavicini főmarsallnak adott instrukció fogalmazványa még a Pápa, Győr, Komárom sorrendben rendeli megerősíteni az északnyugat-dunántúli fő várakat. Mire azonban az irat kibocsátásra került, változott a stratégiai elképzelés, mert a véglegesített szövegben már Komárom, Győr, Pápa a sorrend.¹⁸² Így a várrá alakult város nagyjában-egészében megőrizhette a középkorban kialakult képét, és megmaradhatott vegyesen földesúri, katonai és polgárvárosnak.¹⁸³ A várat, a templomot (templomokat?) leszámítva a középkori Pápán aligha akadt olyan magas épület, amelyet a palánk felállítása után vissza kellett volna bontani, nehogy oromzata az erődítés szintje fölé emelkedjék.¹⁸⁴ Nem került sor az utcahálózat átalakítására - modernizálására sem. Abból következőleg, hogy a másfél évszázad folyamán még az utcanevek is viszonylag keveset változtak, az 1730-as évekbeli Maynzeck-féle térkép alighanem a - Martonfalvai által megkurtított - középkori utcahálózatot mutatja.¹⁸⁵

Pápához mind északi, mind déli irányból külvárosok csatlakoztak, amelyekben nemcsak majorok, veteményesek és szőlők voltak, hanem kőből való lakóházak is álltak, s azok a katonák, akiknek a palánkon belül nem jutott fedél, jórészt itt kaptak házhelyet.¹⁸⁷ Pedig a suburbiumban tartózkodni vagy oda fegyver nélkül kimenni a török veszély miatt nem volt célszerű,¹⁸⁸ miként, úgy látszik, hosszabb útra is felfegyverzetten keltek a pápaiak.¹⁸⁹

Leszámítva, hogy palánkot és azon bástyákat kapott, s a törökök külön várárokkal vették körül,¹⁹⁰ magán a belső várrá "átlényegült" Várkastélyon sem mutatkozik jelentősebb változás; leltárai tükrében sokkal inkább úri laknak és raktárépületnek tűnik, mint huzamosabban védelmezhető erődnek. Az ilyesféle helyiség-megnevezések, mint "asszony őnagysága háza", "az úr hálóháza", "leányasszonyok háza", "asszonyi kis konyha" stb. arra utalnak,¹⁹¹ hogy - amennyiben éppen itt lakott - a földesúr kísérete, konyhai és eszközkészlete, hátas- és igáslovai teljesen elfoglalták a benne rendelkezésre álló helyet. Úgy tűnik, az úr távollétében tiszttartója rezideált itt.¹⁹² Itt volt a börtön, de a helységek nagyobb része üresen, elhanyagoltan állott.

Mivel Pápáról sem urbáriumunk, sem tizedjegyzékünk nincs, amelynek segítségével hozzávetőleg meghatározhatnánk az 1531-1556 közti portaszámok¹⁹³ mögött rejlő családszámot, olyan általános szorzót pedig, amellyel a portaszámból nagyjában-egészében pontosan következtethetnénk az abszolút népességnagyságra,¹⁹⁴ nem ismerünk, csupán becslésekre hagyatkozhatunk. Annyi mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a magcsaládok (apa+anya+gyermek), illetve a háztartások (az előbbiek+rokonok vagy szolgák) száma jócskán felülmúlta a portákét; megeshet, hogy a többszöröse volt annak. (Ez kivált azokra az évekre vonatkozik, amikor az adóalanyokat nem részletezték vagyoni stb. kategóriák [szegény, adófizető, bíró, szolga] szerint.) Vagyis: a mezővárosi polgárság összlétszáma (ötös szorzószámmal¹⁹⁵ számolva) mindenképpen meghaladta

főt. Bár a lakosságcsökkenés tendenciája nyilvánvaló - mint ahogy okai is kézenfekvőek -, éppenséggel nem elképzelhetetlen, hogy a lélekszáma 1531 és 1548 között csupán látszatra csökkent az induló érték felére, majd az 1550-es években az alá; azért mert a szegényeket 1544 után figyelmen kívül hagyták, vagy más, a korábbitól eltérő kivetési módszert alkalmaztak. Persze éppenséggel azon sem csodálkozhatnánk, ha egyértelműen beigazolódnék: a végvárrá válás és annak súlyos életmódbeli, gazdasági, jogi stb. kihatásai tömegesen késztették menekülésre a békésebb életre áhítozó pápaiakat.

A népességvesztést azonban messzemenően kiegyenlítette, hogy az addig alkalmilag felfogadott, majd a veszély elmúltával szélnek eresztett egységek¹⁹⁶ helyett, a polgári lakosság - feltételezett vagy tényleges - megcsappanásával egyidejűleg, állandó királyi helyőrség került Pápára. Az ide - nyilván elsősorban a környékről - elszegődött katonák kezdetben, meglehet, magánosan éltek, de időhaladtával - főként, hogy Pápa 1566-tól kezdve ismét "visszacsúszott" a második végvárvonalba - családot alapítottak vagy ide telepítették családjukat. A magyar katonacsaládok szerkezete miben sem különbözött a mezővárosi paraszt-polgárcsaládokétól,¹⁹⁷ csupán azt nehéz megállapítani, hogy a katonák milyen arányban voltak nősek, illetve nőtlenek. Az azonban szinte bizonyosra vehető, hogy 500 katona legalább 1500 főt, de inkább többet reprezentált.

Ha a fenti eszmefuttatásunk helytálló, a 16. századi Pápa összlélekszáma - ide számítva a földesúri apparátus tagjait is - végig minimálisan 2000 fő, de benyomásunk szerint jóval afölött mozgott. E gyanúnkat erősíti, hogy egy 1660. évi pápai összeírás szerint 43 nemes (6,2 %), 17 katonáskodó nemes (2,4 %), 252 nem nemes katona (36 %) és 389 oppidanus vagy plebejus (55,5 %), együttesen 701 háztartás létezett, amiből 3500 fő körüli népességre következtethetünk.¹⁹⁸

Forrásaink sehol sem jelzik, hogy a városban élő, különböző társadalmi rétegek között komolyabb összeütközésekre vagy akár súrlódásra került volna sor. Sőt úgy tűnik, hogy - amikor szükség volt rá - mind a földesúrral, mind más felsőbbséggel szemben szorosan össze tudtak kapaszkodni. Ennek okai részben a gazdasági érdekek azonosságában, részben a vallási együvétartozás összetartó erejében keresendők, s nagyon valószínű, hogy - akárcsak Kiskomáromban (amelynek református anyakönyve ránk maradt) - Pápán is bevett szokás volt a katonaság és polgárság összeházasodása, és mindennapos volt a köztük létrejött egyéb rokoni (sógorság-komaság) kapcsolat is.¹⁹⁹

A pápaiak egy jelentős részének - az 1660. évi összeírás tanúsága szerint: egyharmadának - megélhetése az első pillantásra eleve biztosítottnak látszik. Ez azonban csupán látszat, hiszen a 4-5 forintos lovas-, illetve a 2-3 forintos gyalogos havi zsoldból, amelyből fedezni kellett a katonai felszerelés költségeit is, megélni még magánosan sem igen lehetett, hát még családostul. (Márpedig a szolgálati helyéhez erősen kötődő, ott rendszerint saját házzal rendelkező²⁰⁰ magyar katonaság nagyobbrészt családos volt.) Közmondásos azonban, hogy a zsold kezdettől fogva akadozva, a 17. században - amikor a kamarák "fizetési morálja" (persze nem rossz szándékból, hanem pénzhiányból kifolyólag²⁰¹) még tovább romlott - hónapokig ki-kimaradozva csordogált. (Mivel a zsoldot csak részben pénzben, mellette posztóban és sóban adták ki, innen ered a "se pénz, se posztó" közmondás.) A katonák lényegében csak mustrakor - vagyis akkor, amikor a kamarai kiküldöttek a létszámot is ellenőrizték -, de még inkább a főkapitány beiktatásakor számíthattak biztosan arra, hogy pénzhez jutnak; ekkor is hosszas vita folyt arról, hogy a mindig fennálló hátralékból mennyit kapnak meg, s mennyiről kell kényszerből lemondaniuk.

Persze a katonáknak is megvoltak a maguk eszközei. Amikor a helyzet különösen elviselhetetlenné vált, azok, akiket ingatlan nem láncolt a szolgálati helyhez, oszlani kezdtek. "Íme az uraim igen igyekeznek el, kiváltképpen az gyalogok. Immár az gyalogban el is ment egy. A többi még helyben vannak. Könyörgök tenagyságodnak, mint kegyelmes uramnak, hogy tenagyságod ne hagyja üket; ha többet nem lehet, szerezne nagyságod csak egy hópénzt nekik, hogy kivel tartóztathatnájok üket, mert én csak az nagyságod levelével biztatom üket és ezzel marasztottam ekkoráig" - rimánkodott 1571. február 23-án a győri generálisnál Bornemisza János pápai kapitány (a főkapitány helyettese), aki már kerek egy esztendeje instanciázott hol az udvarnál, hol a kamaráknál, hol a katonai felsőbbségnél az elmaradt zsoldért.²⁰² A gondos kutatás alighanem tucatszámra szolgálhatna hasonló tartalmú beadványokkal. 1664-ben maguk a birodalom kormányszervei is felfigyeltek a győri és pápai magyar katonaság tragikus helyzetére. A Titkos Tanács jelentése szerint 1663/1664 telén száznál több katona halt éhen, s az életben maradottak önmaguk árnyékává váltak a nagy nyomorúságtól.²⁰³

Ha a jelentés nem túloz - az ilyesfajta jelentéseket célszerű mindig némi gyanakvással kezelni -, úgy a győriek és pápaiak tragédiáját az okozhatta, hogy az előző évi török támadás elzárta a katonákat hagyományos jövedelemkiegészítési forrásaiktól.²⁰⁴ Ilyen ugyanis meglehetősen szép számmal akadt; benyomásunk szerint a végvárak hadinépe inkább ebből, semmint zsoldjából élt. Mint már említettük, földesúrként, földesúri jószágigazgatóként vagy egyszerűen zsarolás vagy más bűncselekmények útján²⁰⁵ a pápai katonaság is részesült a hódoltsági magyar és szerb parasztságtól kicsikarható jövedelmekből.

A pápai katonák fő jövedelemkiegészítési forrása azonban minden bizonnyal nem ez, hanem a termelőmunka és a kereskedés volt. Az említett 1659. évi vizsgálat alkalmával 3 katonát azért nem lehetett kihallgatni, mert éppen a szőlejében dolgozott, 2 cséplés, 1 favágás, 1 ökrök vásárlása céljából volt távol, 1 pedig vásárba ment.²⁰⁶ Ha jobban "megvakarnánk" a dolgot, alighanem az is kiderülne, hogy más katonák meg kézműiparral (is) foglalkoztak.²⁰⁷ Szárszai Somogyi János gyalogvajda 1661-ben háza mellett hóstáti (külvárosi) majorjáról és pápai szőlejéről is végrendelkezett.²⁰⁸ Napszámosmunkát vállalni bevett szokás volt a végváriak körében: "Elszéledtek a szegénylegények, s elfutottak az aratásra" - írja 1648-ban a Kanizsával szembeni végvárak vicegenerálisa, Keglevich Péter²⁰⁹ Sorai mintegy ráfelelnek Barakonyi Ferenc mezei főkapitány 1664 nyarán (vagyis: háború idején!) papírra vetett kifakadására: "az takarodás kedvéért némelyek maguk házakhoz oszlottak, mások az mezei had közül kiállottak".²¹⁰

Bár a város számos környékbeli pusztát használt - a kisgyimótit 1718-ban örökvétellel a határához is csatolta²¹¹ -, az ezeken folytatott szántóföldi művelésről jószerivel semmi érdemlegeset nem tudunk, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a földesúr a pápai határ mekkora részét tartotta saját kezelésben, illetve hogy az elnéptelenedett környékbeli területekből mennyit vont az alá.²¹² Mindenesetre a Tapolca folyón működő malmok rendkívül nagy száma még akkor is jelentős volumenű gabonatermelésre utal, ha azok egy része nem őrléssel, hanem deszkavágással, illetve a szűrposztó döngölésével foglalkozott (vagyis: ún. kallómalom volt).²¹³ Az 1546. évi dikális összeírásban négy, az 1557. éviben nyolc, az 1559. éviben kilenc malmot regisztráltak a tágabb értelemben vett pápai határban; a főesperes mellett volt itt malma az örvényesi pálosoknak, nemeseknek, legtöbbjük azonban minden jel szerint helybéli polgároké volt.²¹⁴ Földesúri malmot 1609-ben említenek először; ez volt a már említett Tizes malom (8 gabonaőrlő, 1-1 szűrkalló, illetve deszkametsző kerékkel), amelynek kapacitása hatalmas lehetett. A veszélyes konkurencia azonban nem tette munkanélkülivé a többit; számos társának sorsa napjainkig követhető, s maga a városi tanács is érdemesnek tartotta, hogy saját malmot üzemeltessen mellette (1619-ből van róla adatunk).²¹⁵ Nagyobb szerepe lehetett a szőlőművelésnek, jóllehet a város környéke, úgy tűnik, nem szolgált elegendő, erre alkalmas földdel.²¹⁶ Nyilvánvalóan ez magyarázza, hogy a pápaiak messze földre elvándoroltak, hogy maguknak ún. extraneus szőlőbirtokot szerezzenek. 1542-ben 44, 1570-ben 11 pápai adott hegyvámot a somlóvásárhelyi apácáknak az azóta is kiváló boráról híres Somló hegyen.²¹⁷ "Terjeszkedtek" azonban az itteni lakosok a szomszédos Zala és Győr megye különböző szőlőhegyein is.²¹⁸ A győri káptalan bevallási jegyzőkönyveiben például az alábbi helyeken bukkanunk jelenlétük nyomaira a 16. század első felében (zárójelben a bevallás éve): Felpéc (1535, 1539, 1540, 1541, 1550, 1555), Kajár (1540, 1549), Kis- és Nagybaráti (1548, ill. 1550, 1553, 1559), Kisécs (1541), Kispéc (1550), Ménfő (1539), Nyul (1549) stb.²¹⁹ A nagy távolság miatt ezek művelését nem maguk a tulajdonosok, hanem alkalmi vagy állandó bérmunkások végezték.²²⁰

Voltak persze szőlőskertek Pápán a külvárosi utcákba ékelődve is (pl. a Marok utcában említenek ilyet 1628-ban), de itt inkább veteményes-, gyümölcsös- és füveskertekkel (legeltető- és kaszálóhelyekkel), valamint elsősorban majorokkal számolhatunk.²²¹

Mint az előző fejezetből tudjuk, Pápa már a középkorban is azon mezővárosok közé tartozott, amelyek királyi privilégiumuk folytán harmincadmentességet élveztek az ország egész területén, s akiket más helyi lakosok rendezetlen adósságáért feltartóztatni és megkárosítani - legalábbis elvben - nem lehetett.²²² E kiváltságukban I. Rudolf (1577), II. Mátyás (1609) és II. Ferdinánd királyaink is megtartották és megerősítették őket.²²³ Hasonlóképp cselekedett az 1647. évi országgyűlés is (145. tc.). Mindez arra utal, hogy a pápai kereskedők - pontosabban: a kereskedéssel (is) foglalkozó pápaiak - nemcsak a környékünkön termelt árucikkek összegyűjtésével és továbbításával kapcsolódtak bele az országos áruforgalomba - miként a hozzájuk hasonló jogállású oppidumok jó része -, hanem érdekeltek voltak a más régiókban előállított árukkal folytatott távolsági kereskedelemben is.

A pozsonyi harmincadcsoport 1542. évi vámnaplóinak tanúsága szerint így volt ez a török kor kezdetén is, hiszen az ebben előforduló több száz magyarországi és külföldi helység közül Pápa a meglehetősen előkelő 21. helyet foglalta el a behozatalt lebonyolítók között. (A 14 benne szereplő pápai közül mindössze egy Egyed nevű szatócs vett részt a kivitelben is.) Bár a maga mindösszesen 1035 forintos vámértékével messze-messze elmaradt a "rangsort" vezető Pozsony (28646 Ft), Székesfehérvár (19315 Ft), Pest (14959 Ft) stb. városoktól, a "maga fajtájabeli" mezővárosok közül csupán a Heves megyei Gyöngyös (4247 Ft) és a közeli Győr (1692 Ft) előzte meg. Ugyanakkor viszont a kivitelben, amelyben lényegesen nagyobb összeg forgott, a pápaiak szinte semminő szerepet nem játszottak ekkortájt.²²⁴ Vagyis: a pápai árusok - akik közt az említett Egyeden kívül még két szatócsot (kádast) találunk (rajtuk kívül egy posztóst, három kézművest, egy deákot és hat olyan személyt, akinek neve semmit sem árul el foglalkozásáról)²²⁵ - minden bizonnyal a nagy bevásárlóközpont, Bécs közelségét kihasználva²²⁶, elsősorban az ott beszerezhető iparcikkek szétterítésével kapcsolódtak bele a magyar külkereskedelmi forgalomba. A nagyságrendekből ítélve (tizennégyből mindössze hármuké haladta meg a 100 forintos értékhatárt, nem jelentős mértékben) inkább saját városuk - mint láthatjuk majd - rendkívül fejlett kézműiparát látták el "alapanyaggal" (62 %-ban posztóval), nürnbergi és szatócsáruval (11,2 %-ban),²²⁷ semmint tágabb környezetüket.²²⁸ A pápaiak 1542-ben elsősorban Sopronon, elvétve Járfalun (Jahrndorfon) keresztül jártak Bécsbe, de más években megfordultak a zurányi (Zurndorf) harmincadnál is.²²⁹

A Pápa-Sopron kapcsolat nem korlátozódott arra, hogy a pápaiak Sopronon keresztül közelítették meg Bécset. Amikor Nádasdy Tamás 1561-ben utasította Török Ferencet, hogy a soproniaktól ne szedjen vámot, a főkapitány-földesúr az alábbiakat válaszolta: "miután én emlékszem és Pápát bírom, ezuta ez vámszedést ugyanezen szabadsággal bírtam, mégkenig [=mégpedig] atyám kezéhez is evvel ez szabadsággal jütt azoktul, azkik ennek előtte Pápát bírták. Erről kenig [=pedig] soha sem én sem, kenig az régi tiszttartók sem emlékeznek, hogy az soproniak ennél többé az vám felől törekedtenek volna, valamint jutott mastan eszekben, hanem mindenkor ük az vámat megfizették. Ha üfelsége háztul [=végvártól] egyik jövedelmemet egy esztenden, másikon meg az másikat elszakasztja, így nem sok marad nálonk benne, soha nem tudom, mivel kellessék osztán itt az végházban élnönk, csakhogy üfelsége adjon egyéb segétséget, kivel ez házat tartani kell, ezt igen könnyű elengednünk."²³⁰ A soproniak ugyancsak gyakori vendégek lehettek Pápán, ha a főkapitány ilyen élénken reagált vámmentesítésük hírére vagy veszélyére. Ugyanez vonatkozik a Sopronhoz közeli határváros, Kőszeg kereskedőire is, hisz ezek Graz Salzburg, Bécs és Pozsony mellett Pápát keresték fel a leggyakrabban.²³¹

A "bécsi kapcsolat" a 17. században is élt: 1622-ben a földesúr amiatt kezdeményezett úriszéki eljárást a pápai mészárosok ellen, mert azok - úgymond "meggazdagulván" - elhagyták a vágást, s közülük egyesek a "vágni való marhát itt egybengyűjtvén, Bécsben hajtották, kivel ez helnek felette való éhséget és kárt cselekettek".²³² Nyilvánvalóan a császárvárossal folytatott kereskedelemben való közös érdekeltség folytán alakultak ki azok a szoros gazdasági és rokoni kapcsolatok is, amelyek Pápa és Győr - ennek lakói egy 1651. évi nádori felterjesztés szerint (de számtalan más forrás szerint is) főleg marhakereskedésből éltek²³³ - között szövődtek. Így volt ez már a Mohács körüli években,²³⁴ s így maradt a következő században is. A győri végrendelkezők a 17. század első felében leggyakrabban pápai - és pozsonyi - rokonságot (126 esetből 8-8) emlegetnek; igaz viszont, hogy a kereskedelmi ügyletekre (adósság, kintlevőség, hitelezés, közös vállalkozás) vonatkozó pápai utalások száma kifejezetten alacsonynak tűnik.²³⁵ 1589-ben arról értesülünk, hogy egy pápai borbély - talán áttelepülését előkészítendő - egy győri házat vásárolt magának.²³⁶ Mint alább látni fogjuk, meglehetősen szoros kapcsolat feltételezhető a pápai és a győri céhek között is, s amikor 1563-ban nézeteltérés támadt a városbíró és egy győri polgár között, a fogott bíróságba - Komáromé és Pozsonyé mellett - Pápa képviselőit is meghívták.²³⁷ Jó kapcsolatok feltételezhetők Pápa és Pozsony között is. 1536-ban arról értesülünk, hogy egy Ortwein Péter nevű, Pozsonyból városunkba települt pozsonyi polgár a pápai tanács engedélyével lefoglaltatta bizonyos pozsonyiak 150 forintját.²³⁸

Visszatérve a kereskedelemtörténeti adalékokra: jó hasznot hozhatott - és emiatt sok vita tárgya volt - az Erdélyből hosszú-hosszú úton ide érkezett sóval való kereskedés. Jobban mondva: üzérkedés, hiszen 1675-ben azt nehezményezték a pápaiak, hogy egyes kereskedők a szállítók elébe mennek, s mielőtt beérnének a városba, összevásárolják tőlük a sót, és ezzel felverik az árakat. Máskor pedig azt panaszolta a lakosság, hogy a földesúr néhány kereskedőnek - nyilván nem ingyen - monopóliumot adott a sóárusításra.²³⁹ Városunk jelentős árucsereközpont lehetett a Kisalföld és a Bakony nyugati nyúlványainak találkozásánál, ha évente több sokadalomra (több napos országos vásárra) volt szükség az árucsere lebonyolítására.²⁴⁰ Erre mutat egyébként az is, hogy - a győri filiáléjaként - 1592-ben immár kincstári harmincadhivatalt is felállítottak itt, amelyet a vár töröktől való visszafoglalása után, 1598-ban legott szükségesnek éreztek helyreállítani.²⁴¹ Nyilvánvalóan azért, mert - miként 1655-ben is - erre vezetett a Győrt elkerülni kívánó marhahajtó út.²⁴²

A kereskedelemnél (is) jelentősebb szerepet játszott Pápa gazdasági életében a kézműipar. Ahogy egy, Esterházy István főkapitány-földesúrhoz intézett városi beadvány plasztikusan megfogalmazta: "jobbára a szegény város mester emberekből áll"²⁴³ (ami persze csupán a város polgári lakosságára értendő). Ennek legszembetűnőbb jele a pápai céhek rendkívül magas száma. Az alábbiakban először azt soroljuk fel, hogy melyik céh szabadalomlevele mikor keletkezett, kitől vették át vagy melyik földesúrtól kapták, illetve (zárójelben) azt, hogy milyen megerősítéseiről tudunk:

Az asztalosok: 1607-ben a győri testvércéhtől (Esterházy Ferenc 1678).²⁴⁴

A bognárok és ácsok: 1660-ban a kismartoni testvércéhtől (Esterházy Pál, 1660; Esterházy Ferenc, 1661).²⁴⁵

A borbélyok: előbbi (elveszett) céhlevelük helyébe 1609-ben Török Istvántól.²⁴⁶

A csapók: mivel céhlevelük úgymond a "háborúság idején, a sok zűrzavar időben elveszett volt", 1608-ban Török Istvántól kértek új szabályzatot, majd azt saját rendtartásukkal kiegészítve a múlt és ez évi pápai főbíró előtt a városi nótáriussal leíratták és megpecsételtették. (Ezt a céhlevelet vették át 1637-ben a győr-újszigeti csapók).²⁴⁷

A csizmadiák: 1621-ben a győri céhtől.²⁴⁸

A fazekasok: 1650-ben Esterházy Lászlótól.²⁴⁹

A gombkötők: 1626-ban Esterházy Miklóstól.²⁵⁰

Török Ferenc és János 1552-ben megerősítve kiadja azokat a "néminemű versezeteket és rendelkezéseket", amelyeket a helyi mészárosok elébük terjesztettek, s amelyekkel már a korábbi földesurak alatt is éltek (Török István 1612).²⁵¹

Ugyancsak Török Ferenctől származott a vízimolnárok ismeretlen időben (1570 előtt) kelt, eredeti privilégiuma, amelynek tartalmáról Török István 1608-ban kibocsátott terjedelmes szabadalomleveléből tájékozódhatunk (Esterházy Pál, 1660).²⁵²

Az ötvösök: 1614-ben a győri ötvös céhtől (Esterházy Miklós, 1628).²⁵³

A pajzs- vagy kopjagyártók, nyereggyártók, csiszárok, szíjgyártók, kovácsok és lakatgyártók egyesült céhe: (Török István (Esterházy Miklós, 1628; Esterházy Ferenc, 1675).²⁵⁴

A szabók privilégiuma középkori eredetű, majd 1538-ban Török Bálint engedélyével a székesfehérváriak levelét vették át. Ez utóbbit erősítette meg Török Ferenc és János 1552-ben és Török István 1608-ban. Nem utal ezekre az előzményekre Esterházy Miklós nádor 1628. évi és Esterházy Pál 1660. évi szabadalma. Ez utóbbi "vásári- és szűrszabók céhéről" beszél; meglehet, hogy két céhről van szó.²⁵⁵

Török Ferenctől ismeretlen időpontban kapott rendszabályaira hivatkozik a szűcsök Török István által 1608-ban kibocsátott céhlevele is (Esterházy Miklós 1628; Esterházy Ferenc, 1662).²⁵⁶

A takácsok: 1660-ban Esterházy Páltól; 1662-ben azt testvére, Ferenc is jóváhagyta.²⁵⁷

A vargák: (Török István hozzájárulásával) 1609-ben a győriektől (Esterházy Miklós, 1628; Esterházy Pál, 1660; Esterházy Ferenc, 1662, 1680).²⁵⁸

Tizenöt (vagy tizenhat) céhet ekkortájt rendkívül kevés, Pápához hasonló státuszú mezővárosban találunk,²⁵⁹ a nála nagyobb, jelentősebb és sok tekintetben példaképnek számító Győr céheinek száma is e körül mozgott.²⁶⁰ Ráadásul a pápai céhek meglehetősen népesnek tűnnek. Az illető testületek közül a molnárok céhlevele 1572-ben 17, a borbélyoké 1608-ban 8 mestert - ezek "öreg mesterek, akik próbájokat és mesterasztalikat megadták" -, a csapóké ugyanez évben 10 mestert nevez meg, hangsúlyozva, hogy többen vannak. 1637-ből már 13 csapómester nevét ismerjük (ez sem a teljes szám).²⁶¹ 1660-ban feltűnően sok olyan pápait találunk a sokat emlegetett összeírásban, akik iparűzőre utaló hármas nevet - származási vagy ragadványnév - foglalkozásnév - keresztnév (pl. Győri Szabó János, Német Szíjártó János, Berhidai Csapó János, Vásárhelyi Molnár István stb.) - viseltek. Ennek alapján - a foglalkozás- és keresztnévvel (Szabó János, Szücs Mihály stb.) szereplőket figyelmen kívül hagyva is - legalább 28 szabóval és 23 szűccsel számolhatunk.²⁶² A céhekbe egyébként katonákat is felvettek;²⁶³ nyilván ez - meg a kézműipar területén mutatkozó túlkínálat - magyarázza, hogy a katonák között szembeszökően sok iparosnevű személy bukkan fel.²⁶⁴

Nyilvánvalóan elsősorban a katonaság által támasztott kereslet magyarázza a céhek ilyen nagymérvű elszaporodását, ami kisebb-nagyobb mértékben a többi dunántúli végvárban is megfigyelhető.²⁶⁵ Miként az is, hogy az alapellátást szolgáló iparágakon túl - természetesen a helyi sajátosságoktól (Pápa esetében a jó malomhelyektől) befolyásolva - a kínálat főként a hadinép szükségleteihez igazodott. A jobbára itt székelő Törökök udvarának szükségletei nyilván ugyancsak fellendítőleg hathattak a helyi kézműiparra, ami Csáky és az Esterházyak korára - akik rendszerint nem itt laktak - kevésbé áll.²⁶⁶ Ha a pápai céhes ipar ennek ellenére a 17. században mégis virágzott, sőt továbbfejlődött, úgy a földesúri udvar arra viszonylag kevés befolyással lehetett. Az itteni kézművesek a helyi kereslet mellett nyilvánvalóan számítottak a környékbeli kisebb mezővárosok és falvak felvevőpiacára is.²⁶⁷

Bár kézenfekvő, hogy a fentebb felsorolt mesterségek milyen élelmiszerekkel, eszközökkel és szolgáltatásokkal álltak a társadalom rendelkezésére, az alábbiakban felsoroljuk néhány terméküket, illetve szolgáltatásukat.²⁶⁸ A felvételre jelentkezett idegen ötvösnek egy pár ("bokor") ezüstkupa, egy-egy pecsétnyomó és - hat- vagy nyolcszögletű kővel ékesített - aranygyűrű elkészítésével kellett bizonyítani rátermettségét leendő társai előtt. Az ötvösök vállalták a hozzájuk bevitt ezüsttárgyak felbecsülését is. A 17. századi borbélymestereket nem annyira a férfiúi szőrzet karbantartásával, mint inkább sebkezeléssel foglalkoztatták; ennek megfelelően elsősorban különböző flastromok és kenőcsök tanúsították szakavatottságukat. (A végvárak táján minden nap szükség volt rájuk.) A messze földön híres pápai csapómesterek fonók, mellékfonók és tépők segítségével állították elő a szűrposztót. A pajzskészítőknek és a nyereg-gyártóknak az alábbi előírásoknak kellett megfelelniük: "oly pajzsokat tartozzék csinálni, amelyek bőrrel igen jól megburíttattak, megenyveztettek és szintén ötször szépen [festékkel] megkenyetettek legyenek", illetve: "minden nyeregre két-két (avagy kettős) bőrt burítani; egyikkel enyveztessék meg a fa és a másikkal buríttassék meg fölülről a nyereg". A kovács próbatétele egy új szekér megvasalásával, egy új széles kapa vagy egy nagyobb ("öreg") fejsze elkészítésével ment végbe. A pápai kovácsnak anélkül is illett megfelelő nagyságú patkót készítenie, hogy előtte méretet vett volna. A kovácsok feladatai közé tartozott az orvossággal vagy érvágással történő lóorvoslás is, de hozzájuk vitték a "rokkant", de még megjavítható cséphadarókat, fejszéket és más fémeszközöket is. A mészárszékekben - amelyből a szabályok szerint egy mesternek csak egy lehetett - ökör-, tehén- és disznóhús mellett rendszeresen mértek halat (vizát, tokot, pontyot) is. A szűcsök foga - természetesen az alapvető fontosságú báránybőr mellett - elsősorban róka- és nyúlbőrökre fájt, amit másnak, mint nekik nem is volt szabad eladni.²⁶⁹

A városon kívül, a Tapolca folyón dolgozó vízimolnárok²⁷⁰ világa nemcsak térben, hanem szokásaiban és szabályaiban is erősen eltért a többi kézművesétől. A vízmester felügyelete alatt "a víz rendiben", "a molnárszeren" élő molnároknak, hogy őrölni tudjanak, rendszeresen karban kellett tartaniuk a gátakat, tisztítaniuk a folyómedret, s általában is nagyobb tekintettel kellett lenniük egymásra, mint a városban lakó szomszédoknak.²⁷¹ A molnárokat, akik a faragásnak is mesterei²⁷² voltak - lényegében egyedül az összes kézműves közül - speciális várrobot terhelte, és az ő kötelességük volt az "épületre való fa" kiválasztása és kitermelése is. Atyamesterük, a vízmester - talán éppen e kötelezettségek fejében - sokkalta szélesebb bíráskodási joggal rendelkezett, mint a többi céh vezetői, ahhoz, hogy a "molnárszeren" elkövetett vétkeket, kihágásokat és bűntetteket kinyomozza és megtorolja.

A molnárcéh szoros kötődése a várhoz, azaz a földesúrhoz abban is kifejezésre jutott, hogy a komolyabb bűnösöket egyenest az uradalmi tisztviselőkhöz kellett beszállítani megbüntetés végett. Ezzel szemben a többi céhet maguk a földesurak által kibocsátott céhlevelek is rendre-sorra a városi magisztrátus felügyelete alá utalták. Több céhnél a felvétel feltételei közé tartozott, hogy a belépni kívánónak előbb a városházán kellett jelentkeznie, ott magát a polgárok közé iratnia és ezzel a közterheket felvállalnia. A céhek vezetői általában a városbíró előtt tették le az esküt. Úgy tűnik, egyáltalán nem akartak szabadulni ettől a függéstől, sőt a városi tanácsnak kellett kimondania, ne hozzanak elébe minden "aprólék ügyet", s meghatározni azt a küszöböt, amelytől fogva valamely ügy hozzá tartozik.

Bár előfordult, hogy a legényeknek és az inasoknak hajnali háromtól este nyolcig tartó munkaidőt írtak elő, s igyekeztek beosztani az ünnepnapok időrendjét is, nyilvánvaló, hogy - a katonákhoz hasonlóan - a kézművesek többsége is kétlaki volt, tehát mestersége mellett foglalkozott szántóföldi, kert- vagy szőlőműveléssel is. Erre utal a csapócéh szabályzatának azon passzusa, amely eltiltja, hogy céhlegénynek szőleje, kertje, tehene, baromfija lehessen. Ezzel szemben - bizonyos feltételekkel - vállalhattak munkát aratás idején, mint ahogy nyilván a gazda földjeinek megmunkálásában is részt kellett venniük.²⁷³

Nagy múltú iskolái révén, amelyeknek kezdetei ide, a török korba nyúlnak vissza, és szoros összefüggésben állnak a pápai vallásváltoztatásokkal, városunk történetéből a fejezetcímben jelzett témakör tekinthető a legalaposabban kidolgozottnak. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne még bőven tisztázni vagy revideálni való.) Míg tehát a fentiekben gyakorta a legfontosabb kérdésekre is néhány, véletlenszerűen előkerült adat segítségével próbáltunk választ adni, addig innentől fogva nemzedékek által szélesre taposott úton haladhatunk, s mindabból, amit elődeink felhalmoztak, mindössze szerény, de kritikus kivonatot adhatunk.

A Veszprém megye papságát regisztráló 1542. évi jegyzék - ez évben ugyanis, a Buda elvesztése nyomán támadt pánik hatására, az egyházi javadalmasokat is rákényszerítették az állami terhekhez való hozzájárulásra - sajnos elveszett, s így elesünk attól a lehetőségtől, hogy megállapíthassuk: a reformáció jelentkezésének viharos esztendeiben hányan szolgáltak a pápai templomokban.²⁷⁴ A malomösszeírások összevetéséből az derül ki, hogy a Szent István protomártírnak dedikált templom plébánosa és a pápai főesperes tisztét ugyanazon személy töltötte be,²⁷⁵ s név szerint ismerünk egy itteni káplánt is, akiről kisvártatva bőven lesz szó. Egy ekkora városban rajtuk kívül még számos oltármesterrel és egyéb prebendáriussal számolhatunk.²⁷⁶

Pontosabb képünk van az éppen felbomlóban levő, hagyományos katolikus egyházszervezet másik szektoráról: a szerzetesrendeket itt "reprezentáló" observáns (szalvatoriánus) ferencesekről. Pápai rendházuk a legnépesebbek és a legütőképesebbek közé tartozott az országban. 1535-ben nem kevesebb mint 21 fráter - 11 miséspap, 2 novicius és 8 segítőtestvér - próbált megfelelni a reformáció térhódítása és a katolikus hierarchia fokozatos leépülése következtében egyre növekvő feladatoknak.²⁷⁷ Mivel a rend rendszerint oda helyezte az utánpótlást biztosító főiskolát, ahol a legnagyobb volt a veszély,²⁷⁸ idehelyezése (1535), valamint külön igehirdetők iderendelése (1544, 1546, 1550) egyértelműen utal arra, hogy a katolikus pozíciók védelme egyre inkább az ő nyakukba szakadt. Az az aprócska, de beszédes mozzanat pedig, hogy 1542-ben kénytelenek voltak felvállalni a somlóvásárhelyi apácák lelki gondozását is,²⁷⁹ azt mutatja, hogy megfelelő számú világi pap hiányában a pápai rendház kezdett ún. missziós központtá alakulni. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Pápa világi, illetve szerzetes papsága ekkortájt huzamosabb ideje a vallási meghasonlás állapotában élt; az előbbiek minden jel szerint a Német Birodalom felől érkező új tanok követőjéül szegődtek.

A kálvinizmus legfontosabb magyarországi központjaiban a helyi hagyomány egybehangzóan az 1530-as évekre - Pápán és Sárospatakon 1531-re, Debrecenben 1538-ra - teszi az akkor még persze nem helvét, hanem ágostai (lutheri) irányt követő hitújítás jelentkezését (recepcióját). Ezt - paradox módon - mindhárom helyen az iskola megreformálásához szokás kötni, annak szemléletváltásával igazolni. Míg azonban a debreceni és sárospataki hagyomány szembeszökően ingatag alapokon "nyugszik,²⁸⁰ addig a pápai, úgy tűnik, felettébb közel áll a valósághoz. Elsősorban persze nem azért, mert a pápai kollégium 1585-ben keletkezett (de csak 1724. évi, átdolgozott változatban ismeretes) első törvényeiben azt olvassuk, hogy a diákok "54 éven át minden írott törvény nélkül voltak", s még kevésbé azért, mert két, "Scolae reformatae Papensis" feliratú kis harang ezt az évszámot viseli.²⁸¹ Főként azért, mert az itteni káplán és iskolamester, Gizdavics Péter 1534-ben egyértelmű hitvallást tett a reformáció mellett. Egyik, Nádasdy Tamáshoz intézett levelében - amely éppen a főúrnak az újtestamentum-fordító Sylvester Jánossal való találkozását készítette elő (1534. május 3-án) - hivalkodóan veti oda tisztségei mellé, "de nem pápista".²⁸² Többi levele is az "evangéliumi igazság" terjesztése iránti heves, sőt türelmetlen elkötelezettségéről vall.²⁸³ Éppen nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ő volt az a név nélkül említett pápai rektor, aki 1543 nagyszombatján váratlanul felbukkant Győrött, s prédikációban a szentek tisztelete, a papi tisztségek és méltóságok ellen uszított, s akit a káptalani számadáskönyv nemes egyszerűséggel "Luther Márton"-nak titulál.²⁸⁴

Mindebből nagyon úgy tűnik, hogy Pápa a legelsők közé tartozott a magyar városok közül, ahol a lutheri hitújítás a Nyugat-Dunántúlon - sőt esetleg az egész országban - megvetette a lábát.²⁸⁵ Az igencsak radikálisnak tűnő Gizdavics - aki aligha 1534-ben kezdett megismerkedni a wittenbergi tanokkal - nyilván csakis úgy maradhatott meg tisztségeiben, ha plébánosa is vele azonos elveket vallott. Ez a következtetés egybevág azzal a hagyománnyal, hogy Pápán és környékén egy bizonyos Bálint pap kezdte terjeszteni a reformációt - könnyen meglehet, ő volt Gizdavics plébánosa -, aki, miután úgymond Török Bálint oda átvitte magával, jelentős szerepet játszott Debrecen hitváltásának korai szakaszában.²⁸⁶

Bár meg kell jegyeznünk, hogy Török Bálint és felesége, Pemflinger Kata közel sem kötelezte el magát oly egyértelműen a hitújítás mellett, miként azt a szakirodalom gyakran állítja,²⁸⁷ az a tény, hogy Pápának 1528-tól fogva sorozatosan az új tanokhoz húzó földesurai voltak, eleve megpecsételte az itteni ferencesek sorsát. Az apjánál kevésbé toleráns Török Ferenc földesurasága és főkapitánysága idején az úr és a katonaság állandóan zaklatták, és mindent kieszeltek, hogy futamodásra kényszerítsék őket. 1556-ban, várerődítési munkálatok ürügyén, elhordták a kolostor tetejét, 1557-ben, éppen Szent Ferenc napján, Török ferences csuhába öltöztetett, de szamárfülekkel eléktelenített udvari bolondja zavarta meg a misét. Hiába intette és fenyegette az uralkodó a főkapitányt, hiába folyósított rendszeres pénzadományt a szorult helyzetben lévő franciskánusok számára, a szerzetesek 1560-ban hosszú időre végleg elhagyták Pápát, amelynek plébániatemploma és iskolája ekkor már évtizedek óta a lutheránusok kezén volt.²⁸⁸

Ettől fogva egészen az 1630-as évek elejéig, Csáky László zálogos földesuraságáig vallási ügyekben - úgy tűnik - példás egyetértésben élt egymással földesúr, katonaság és polgárság Pápa falai között, s így sem a papság, sem a helyi iskola nem szenvedett hiányt anyagiakban sem. (Természetesen itt is szokásban volt, hogy a végrendelkezők, szinte kötelességszerűen, hagytak valamit az egyházra, a lelkészre, az ispotályra, az iskolára és a diákokra.)²⁸⁹ Az itteni egyház életének részleteit egyes időszakokban a szó szoros értelmében mindennapos szinten ismerjük,²⁹⁰ s úgy tűnik, ide vonatkozó ismereteink bővítésére is van még lehetőség.²⁹¹ E részletekbe még ízelítőül sem bonyolódhatunk bele, az irántuk érdeklődőket Thury Etele és Tóth Endre, valamint Payr Sándor immár klasszikusnak minősülő, e fejezet megírásánál bőven idézett műveihez utaljuk.

Miután a protestáns egyházszervezet kialakult, Pápa a dunántúli egyházkerülethez, a lutheránus és kálvinista irányzat szétválása (1591) után a dunántúli református egyházkerülethez, azon belül a pápai egyházmegyéhez tartozott, amely a 17. század folyamán hol harminc, hol ötven körüli anyaegyházból állott. Kezdettől fogva - miként a későbbiekben is - a pápai volt az egész egyházkerület legfontosabb gyülekezete, ami kitűnik abból (is), hogy igen gyakran az itteni első lelkész töltötte be nemcsak az egyházmegyei esperes, hanem a kerületi püspök (superintendens) tisztét is.²⁹² Így volt ez a jelek szerint²⁹³ nemcsak az itteni egyház református, hanem - a 16. század nagyobbik részét felölelő - evangélikus és átmeneti korszakában is. Magát a dunántúli egyházkerületet a korai magyar reformáció egyik vezéralakja, Sztárai Mihály szervezte meg, miután hosszas tiszántúli bolyongás után, valószínűleg 1567-ben visszatért egykori sikerei színhelyére, a Dunántúlra. Igaz, a hódoltsági Duna-mellék helyett ezúttal a királyi fennhatóság alatti Nyugat-Dunántúlt választotta: Pápa lelkésze lett és maradt egészen 1574 elejéig, amikor is - sokadik nekikészülésre - Sopronba távozott. A legújabb kutatások szerint szuperintendensi minőségében is követte őt pápai lelkész-utóda, az úgyszintén már a fél országot bebarangolt Huszár Gál, akit itt ért a halál 1575 októberében. Nem sikerült ugyanez fiának, Huszár Dávidnak, aki, egyelőre rektorként, már apját megelőzően Pápára telepedett, s annak halála után örökölte az első lelkészi tisztet.²⁹⁴ Apjától örökölte azt a nyomdát is, amellyel a Hercegszöllősi kánonok és a Heidelbergi káté magyar fordítását (mindkettő 1577) kinyomtatta.²⁹⁵ Ezzel nagyobb hírnevet szerzett az őt befogadó városnak, mint lényegesen nagyobb hírű elődei, akik után itteni irodalmi alkotás nem is maradt.²⁹⁶ (1624-től 1632-ig ismét kattogott nyomdagép Pápa falai között; ez az ún. Bernhard-nyomda a Batthyány családé volt, bérlő működtette, és több mint egy tucatnyi nyomtatványt bocsátott ki ezen nyolc esztendő alatt).²⁹⁷

Miként vélhetőleg a katolikus időkben is, a pápai plébániatemplomban a reformáció kezdete óta két protestáns lelkész szolgált, akik a katonaság és a polgárság lelki szükségleteit egyaránt kielégítették, s akiknek a fizetéséhez mindkét oldalról hozzájárultak.²⁹⁸ Bár a 17. századtól immár csaknem hiánytalanul ismert pápai lelkészek és tanárok (rektorok) jelentős része megjárta valamelyik külhoni - főként németalföldi - univerzitást,²⁹⁹ a Huszár Dávid utániak között már nemigen találunk olyat, aki igazán markáns nyomot hagyott volna maga után a korabeli magyar művelődés történetében, s működésük figyelmet keltett volna a szűkebb régió határain túl is.³⁰⁰ Jellemző, hogy az egész korszak számunkra legérdekesebb pápai íróját, a Baselban is megfordult Kocsi Csergő Bálint rektort (1671-1674, 1677-1683, 1694-1695) a magyar protestáns lelkészek ellen 1674-ben indított eljárás tette íróvá. Mint ahogy jellemző az is, hogy művei kivétel nélkül kéziratban maradtak,³⁰¹ s még szerencse, hogy nem jutottak a század eleji híres pápai lelkész (1612-1626), majd dunántúli püspök Kanizsai Pálfi János (1629-1641) verseskötetének sorsára, amelyről csupán említésből tudunk. (Igaz, ránk maradt sírverseinek tükrében ez a veszteség nem tűnik elviselhetetlennek).³⁰² A pápai lelkészek és rektorok irodalmi működése - beleértve a legnevesebbeket: Kanizsai Pálfit és püspök-elődjét, a pápai születésű, egyébként felettébb termékeny Pathay Istvánt³⁰³ (lelkész: 1626-1628, püspök: 1612-1628) is - homlokterében morális és egyházszervezeti kérdések, illetve a katolikusokkal és - főként - a környékbeli evangélikusokkal folytatott hitviták álltak.³⁰⁴

Tudnivaló persze, hogy híveik nem az általunk többre becsült szépirodalmi, tudományos, történetírói próbálkozásokért tartották őket. Egyébként is úgy tűnik, hogy alkalmazóik messzemenően meg voltak elégedve működésükkel. Legalábbis nincs tudomásunk arról, hogy valamikor is komolyabban összekülönböztek volna velük. (Erre utal, hogy feltűnően sokáig megtűrték őket e szolgálati helyen.)³⁰⁵ Annál több a jele annak, hogy szükségben a végrendelkezésnél immár szinte adószerűen nekik legált összegeken túlmenően is készséggel siettek segítségükre.³⁰⁶ Mindehhez nagyban hozzájárulhatott, hogy a pápai lelkészek igen korán - Magyarországon elsőként - bevonták híveik képviselőit az egyházi ügyek irányításába és az egyházi bíráskodásba.³⁰⁷ A pápai presbitérium - Török István földesúr egyetértésével - három éves előkészület után 1618 elején alakult meg 6-6 katona, illetve polgári taggal, akik mellett a két presbiteren kívül még 4 személy (köztük a városbíró), valamint 2 egyházfi kapott közvetlen beleszólást az egyházkormányzatba. A presbitérium artikulusai - a Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János munkája - részletesen szabályozták a keresztelés, a házasságkötés, a temetés rendjét, meghatározták az úrvacsora kiszolgáltatásának, a prédikációnak és "a templomban való könyörgésnek" idejét, rendelkezett a presbitériumi tagok jogköréről és előjogairól.³⁰⁸ Mint alább kiderül, ez a testület - amely a következő évtizedekben sokhelyütt elterjedt az országban - hatékony harci eszköznek bizonyult az ellenreformációval szemben is.

Az egyszerű városi-plébániai triviális iskolából kifejlődött pápai protestáns iskola fokozatosan fejlődött előbb tekintélyes középiskolává, majd (talán csak időlegesen) főiskolaszerűséggé³⁰⁹ és egyben - mivel bentlakó hallgatói és azoknak "törvényei" voltak - kollégiummá³¹⁰ a Szapolyai által 1510-ben még a katolikus plébániának adományozott teleknek a tóra néző hátsó részén.³¹¹ Azoknak a pápaiaknak, akik egyházi pályára készültek, az 1570-es években legalább Tolnáig kellett menniük, hogy teológiát tanulhassanak, az 1585. évi iskolatörvények - amelyek mind a debrecenieket (1584-1588 k.), mind a sárospatakiakat (1592) megelőzték - már a filozófiai és teológiai viták rendjéről intézkednek. Vagyis: a pápai iskola valamikor 1570 és 1585 között kiegészült főiskolává, vagy maga a szabályozás kívánta elősegíteni azzá válását.³¹² Bizonyos, hogy az erre vonatkozó pont nem későbbi betoldás, hiszen az 1630. évi pápai zsinat kánonai is rendelkeznek a teológia vagy logika tárgykörében rendezendő vitákról, amelyek nélkül nem múlhat el egyetlen hét sem.³¹³

A mindvégig egy tanáros pápai iskola belső beosztását analógiák alapján így rekonstruálhatjuk:

I-III. évfolyam: alsófok (betűvetés és olvasás, a latin nyelv tanulása)³¹⁴

IV-VI. évfolyam: középfok (fogalmazástanítás, retorika, esetleg logika, poetika)

VII-X. évfolyam: felsőfok (logika, gyakorlati filozófia, fizika-metafizika, teológia).

Az alsóbb évfolyamok tanítására a rektorok a nagyobb diákok közül választottak maguk mellé segítőket. A rektorok legfeljebb néhány esztendeig maradtak; vagy valamelyik külhoni universitáson képezték tovább magukat - legtöbbször éppen a helyi katonaság és polgárság támogatásával -, vagy (esetleg éppen a pápai) lelkészi állásba távoztak. A diákok kezdetben ún. sorkoszton voltak, vagyis: minden nap más háznál látták őket vendégül, mások inkább beszállították a kosztot a kollégiumba. Utóbb e formák átadták helyüket a pénz- vagy élelembeszolgáltatásnak.

A kollégium vonzás- és kisugárzási körzetének feltárásában még sok a teendő; ennek eredményei az iskola súlyára vonatkozó ismereteinket is módosíthatják majd. Első pillantásra is szembetűnő azonban egyfelől az iskolatörvényeket aláírt (subscribált) hallgatók alacsony száma, másfelől e számnak a történeti események logikájával ellentétes ingadozása.³¹⁵ Végképp összeegyeztethetetlennek tűnnek egymással az 1652. évi kiemelkedő csúcs (119 subscribált, szemben az előző és következő évtizedek 20 körül mozgó értékével), illetve Bottka Ferenc Pápán lakó zalai alispán ezen 1651. évi sorai: "noha annak előtte ez mi pápai scholánk tudós, okos emberekkel bővelkedett, ...most annyira elfogyatkozott, hogy csaknem teljességgel pusztán vagyon".³¹⁶ Ilyenformán akár megtévesztőek is lehetnek az olyasféle adatok, miszerint egyes felső-dunamelléki diákok Somorja helyett Pápán kötöttek ki,³¹⁷ hisz meglehet, hogy ezidőben Pápa csupán egy volt a hatalmas debreceni kollégium partikulái közül.³¹⁸

Szenci Szíjjártó Lukács nagymegyeri lelkész 1611-ben úgy tájékoztatta Szenci Molnár Albertet, hogy "Pápán nincs semmi viszálykodás a religio dolgában, viget [erősödik] orthodoxia",³¹⁹ valóban nemigen kavarhatta fel a város lelki egységét. S ez volt a helyzet még további negyedszázadon keresztül; még akkor is, amikor a nagyurak legnagyobb része áttért a katolikus vallásra - ha tetszik: visszatért ősei hitéhez -, és kivált a Dunántúlon már mutatóba is alig akadt protestáns arisztokrata. Ráadásul Esterházy Miklós nádor személyében az ellenreformáció legelkötelezettebb híve lett Pápa földesura.³²⁰ A viharfelhők mégis Csáky László zálogos földesuraságával az 1630-as években kezdtek gyülekezni a református egyház itteni egyeduralma felett.³²¹

Bár Kanizsai Pálfi még 1631-ben is úgy találta, hogy a pápai eklézsia "pázsitként" virágzik, de már jelezte Belényesre (Bihar megye) távozott elődjének, Pathaynak, hogy Csáky egy jezsuitát tart maga mellett a várban, de eddig még senkit sem sikerült áttéríteni.³²² Nyilván álmában sem gondolta volna, hogy két esztendő múlva - miután Batthyány Ádám kiűzette birtokairól a protestáns lelkészeket, köztük Németújvárról Kanizsai Pálfit - félvén a várható kellemetlenségektől, maguk a pápai reformátusok tanácsolják majd el az időleges Pápára költözéstől.³²³ Csáky fő törekvése az volt, hogy a pálosokat behozza Pápára, amit 1638-ban sikerre is vitt: június 21-én három pálos költözött be a főkapitány-földesúr által e célból 1000 aranyért vásárolt emeletes házba. Még ez év novemberében elkészült a rendház melletti szerény kápolna, s benne hamarosan megtörtént az első keresztelés és esketés. Mivel a következő évben már tizenhárom csecsemőt kereszteltek, s a keresztelések, esketések és temetések száma³²⁴ évről évre növekedett, a katolikusok száma - legalábbis a szűkebb környéken - jóval magasabb lehetett a Csáky által feltételezettnél.³²⁵

Mint látható, a pálosok töltötték be a katolikus szempontból nézve üresedésben levő plébános feladatkörét a jelek szerint azután is, hogy 1649-től fogva ismét volt katolikus plébánosa a városnak. (Nem egészen világos, hogy ez itt lakott-e vagy csak a címet viselte.) A pálosok iskolát is nyitottak, amely az előkészítő osztályok mellett rendelkezhetett néhány gimnáziumi osztállyal is. Tanulóit 1647-től említik,³²⁶ 1660-ban már nem kevesebben, mint százan voltak.³²⁷ Az itteni "fehér barátoknak" volt miből áldozni erre: számos pusztájuk volt - igaz, többnyire a hódoltságban.³²⁸

Egy 1660. március 17-én készült összeírás szerint a Pápa belterületén élő háztartásfők közt lényegében minden társadalmi rétegben a katolikusok voltak erős többségben (az arány hozzávetőleg 65:35)³²⁹ Ez megkérdőjelezi azt az eddig uralkodó vélekedést, miszerint a katolicizmus itteni előretörését Esterházy Pál majd Ferenc földesúr-főkapitányok kitartó és kirívóan erőszakos ellenreformációs lépései eredményezték 1660-at követően.³³⁰ Az offenzíva ugyanis 1659-ben kezdődött a plébániatemplom körüli temető kisajátítására tett földesúri kísérlettel, amely legott meg is bukott a katonaság - mellesleg Esterházy János győri vicegenerális által is támogatott - ellenállásán. A következő év elején Esterházy német katonaságot, valamint hozzá hű hajdúkat vezényelt át Devecserből, s hozzáfogott az erőszakos térítéshez, amelynek eszközei között ott találjuk a katonai terrort, a bebörtönzést, a református egyházi élet akadályozását, a fenyegetést és a lelki nyomást. Ez követően - a katolicizmus súlyának megnövekedésére hivatkozva - elvette a reformátusoktól a plébániatemplomot, a körötte fekvő temetőt, az ispotályt, a prédikátorok megélhetését biztosító jövedelemforrásokat (pl. malmokat). (Ki akarták űzni őket a kollégiumból is,³³¹ ez a kísérlet azonban - miként a paplakok megszerzésére indított támadások is³³² - meghiúsultak a diákság, a református lakosság elszánt ellenállásán, amely némi támogatást kapott a nemesi vármegyétől.) 1660-ban került sor a ferencesek - ezúttal a mariánusok - visszatelepítésére is; kezdetben egy-két szerzetes lakott itt, magánházaknál. Később - a mai helyén, lényegében a mai formájában - gyorsan felépült barokk stílusú templomuk és kolostoruk.³³³

Visszatérve e gondolatmenetünk kiindulópontjához: bármily visszataszítóan brutális volt is Esterházy Pál 1659/1660. évi ellenreformációs akciója - amely sajnos közel sem állt egyedül a korabeli királyi Magyarországon³³⁴ -, mégsem hihetjük, hogy egyetlen esztendő (1659 eleje-1660 márciusa) leforgása alatt áttérésre bírhatta Pápa lakosságának közel 2/3-át. Köztük számos nemest, akiket a földesúr legfeljebb csak zaklathatott, de nem kényszeríthetett.³³⁵ Nem hihetjük még akkor sem, ha egyelőre - nem szívesen - elhisszük, hogy az áttérni vonakodók százszámra menekültek el a városból.³³⁶ Benyomásunk szerint az 1638 és 1660 közti évek az eddiginél behatóbb vizsgálatot igényelnek abból a szempontból: vajon nem haladt-e a lakosság rekatolizációja előbbre, mint azt eleddig gondoltuk.³³⁷

Szükségesnek vélünk egy ilyen vizsgálatot márcsak azért is, mert a pápai reformátusok állhatatosnak, az egyházi vezetés pedig szilárdnak, de rugalmasnak, keménynek, de higgadtnak bizonyult e nehéz években. Miközben megragadott minden jogi lehetőséget (például beterjesztette panaszait az 1662. évi pozsonyi országgyűlésre), időről időre a körülményekhez igazította saját rendszabályait, változtatott a presbitérium összetételén. Miután megnőtt a városba költözött tekintélyes nemesek száma és a "vitézlő rend" társadalmi súlya, már 1650-ben megváltoztatták az "előljárók" testületének (a presbitériumnak) összetételét: megnövekedett mind a polgári, mind a katona-tagok száma (5 lovas és 4 gyalogos), s bekerült 3 nemes is. A legválságosabb pillanatokban, 1660. november 8-án felállított új presbitérium 3 nemes, 2 lovas- és 3 gyalogos katona mellett 3-3 alsó- és felsőmajorokbeli polgárból állott, talán annak jeleként, hogy a református polgárság bázisa a "belvárosból" a "külvárosokba" helyeződött át.³³⁸

Az állhatatosság és rugalmasság egységének tudható be, hogy a pápai reformátusok ki tudták védeni az őket fenyegető újabb veszélyeket is, 1671-ben Esterházy Ferenc azon újabb kísérletét, hogy az egyik parókiából kibecsültesse őket - ez lett volna a győri jezsuiták pápai bázisa.³³⁹ Ugyanezen évben azt a vádat, hogy a pápai protestánsok részt vettek a felső-magyarországi Habsburg-ellenes szervezkedésben.³⁴⁰ Nem bomlott fel az egyházközség akkor sem, amikor első lelkészét, Séllyei M István püspököt (1669-1692) és rektorát, Kocsi Csergő Bálintot 1674-ben a pozsonyi judicium delegatum - mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni - összeesküvés vádjával elítélte, és csak három esztendő múlva szabadultak Nápolyban a spanyol gályákról. (Hazatérőben készült Séllyeiről az a rangos festmény, amelyet a zürichi Városi Könyvtárban őriznek.)³⁴¹

Sőt, ha ilyen körülmények között lehet gyarapodásról beszélni, mindeközben ismét gyarapodni kezdett az egyházközség. Szemben a korábbi felfogással - amely már 1649-ben az egyik parókia elfoglalásával vádolja a földesurat - mind a városi, mind a földesúri tulajdonban lévő paplak a reformátusoké maradt az 1660-at követő évtizedekben is. Ezek az iskolával egy tömbben helyezkedtek el a mai katolikus plébánia környékén.³⁴² Ennek a hatalmas teleknek az udvarán elegendő hely maradt ahhoz is, hogy a templomuktól megfosztván - a plébániatemplomhoz való jogaik fenntartása mellett - oratóriumot emelhessenek maguknak.³⁴³ 1680-ban a kollégium bővítésére is futotta erejükből, amelyet persze továbbra is tápláltak a hívek adományai. Az 1681. évi országgyűlés - Tihany, Vázsony, Komárom, Veszprém és Győr társaságában - Pápán is engedélyezte ágostai vagy helvét templom működését (1681: 26. tc.).

Ezek az erőfeszítések azonban már nem változtathattak a kialakult helyzeten: a város gyakorlatilag vagy félezer esztendős vallási egysége visszavonhatatlanul megszűnt. Más kérdés, hogy hosszabb távon nézve ez a változás egyáltalán nem ártott a városnak: ha mással nem is, azzal, hogy sokszínű iskolavárossá tette azt, kifejezetten használt fejlődésének.

Ahhoz képest, hogy Pápa lényegében a török magyarországi berendezkedésének pillanatától fogva ennek kiűzéséig védelmi funkciókat látott el a Kisalföld és a Bakony találkozásánál, szerencsésnek mondhatta magát. Mindössze két ízben - egyszer néhány esztendeig (1594-1597), másszor mindössze néhány hétig (1683) - volt török kézen. Mivel azonban mindkét alkalommal harc nélkül cserélt gazdát - miként így került Bethlen, majd vissza II. Ferdinánd kezére (1621) is -, rendszeres ostromot csupán a töröktől való 1597. évi visszafoglalásakor és az 1600. évi zsoldoslázadáskor kellett elszenvednie. A 17. században évtizedek múltak el anélkül, hogy őrsége jelentősebb hadi események részese lett volna, így városképét leginkább a korabeli városokat gyakorta meglátogató tűzvész "alakíthatta". Különösen az 1626. évi, amelynek gyakorlatilag az egész város áldozatául esett, templomostól.

Mindezzel együtt úgy tűnik, hogy a város nem tudta kibontakoztatni azokat a lehetőségeket, amelyek Mohács előtti fejlődésében rejlettek, s amelyek most - Kubinyi András összefoglalójának tükrében - messze távlatosabbnak mutatkoznak, mint azt eddig gondolni mertük volna. Pápa minden jel szerint azon magyar mezővárosok közé tartozott, amelyeknek megvoltak a helyzeti, gazdasági és társadalmi energiái ahhoz, hogy megtegyék a mezővárosokat az igazi városoktól elválasztó lépést. Termelésből és kereskedelemből élő lakossága 1541 után rohamosan - mintegy a Mohács előtt feltételezhetőnek 1/3-ára - csökkent, ilyenformán régió-szervező szerepe csökkent, s nem tudta igazán kihasználni a kedvező fekvéséből és Bécs viszonylagos közelségéből fakadó előnyöket; csupán kézműiparának fejlődése mondható többé-kevésbé töretlennek.

Nemrégiben kiderült, hogy nem helytálló az a felfogás, miszerint önmagában a török hódítás és a vele járó gyakori, sőt helyi szinten állandó háborúskodás legott véget vetett volna a magyar gazdaság és társadalom fejlődési lehetőségeinek, más értelmezés szerint: elmélyítette azok már Mohács előtt is permanens válságát. Az újabb kutatások szerint az ezzel egyidőben kibontakozott európai agrárkonjunktúra - amely felértékelte a Magyarországot magában foglaló térség gazdasági teljesítményét - sokáig ellensúlyozni tudta a háborús pusztításokat. A magyar társadalom ritkán volt olyan nyitott és vállalkozó szellemű, mint a 16. század első háromnegyedében. Csupán a fatális levéltárianyag-pusztulásnak és a kutatás hiányosságának tudható be, hogy Pápa múltjából még nem lépett elénk a feltörekvő magyar polgári rétegnek egyik-másik képviselője. (Ilyet sejtünk az 1539-ben malomtulajdonossá vált - s ezzel az egyik malomnak nevet adó - Marok Bálintban, aki egyszerre töltötte be a városbíró és várkapitány tisztét.³⁴⁴ Jó lenne többet tudni a Nádasdyval levelező, öntudatos pápai rektorról, Gizdavics Péterről - s általában az 1530-as és 1540-es évekről is.)

Aztán a sorozatos csapások - amelyeknek sorában kiemelt hely illeti meg az ún. "tizenötéves háború" (1591-1606) pusztításait - megtörték a felfelé törő lendületet. A visszaesés a 17. századra olyannyira általánossá és szembetűnővé vált, hogy miatta Zrínyi Miklós egyenest "a magyar romlásának századává" minősítette azt.³⁴⁵ A visszaesés, néhol a teljes pusztulás oka persze helyenként változó volt; csupán az eredmény azonos vagy legalábbis hasonló. Pápán aligha a várossal egészen 1626-ig szoros lelki egységben élő földesúr gátolta - gátolhatta - az egyre színesebbé váló pápai közösség továbbfejlődését, amiből egyébként neki is haszna származhatott. Mint jeleztük, a török jelenléte is inkább csak áttételesen, az egész ország esélyeinek rontásával befolyásolta. Az állandó őrség ide telepítése - miközben keresletet is támasztott - csupán annyiban lehetett kedvezőtlen, hogy szűkítette a - palánk kisebbre szabásával már amúgy is leszűkült - védett lakóterületet. Nyilván sok polgárt kényszerített odébbállásra, hogy a katonaság beilleszkedése - kivált amíg a 16. században idegen katonaság is állomásozott itt - nem ment az egyik pillanatról a másikra; a 17. századra jellemző harmónia pedig nyilván hosszabb - kölcsönös sérelmekkel szegélyezett - folyamat eredményeként alakult ki. Egyik legfontosabb teendő tehát megvizsgálni: helytálló-e visszaesési teóriánk, s ha igen, mik voltak okai.

1686-ban az ún. "török kor" minden változás és jel nélkül múlt el Pápa fölül, hiszen nem kellett visszafoglalni, s környékét a visszafoglaló háború hullámverései sem érintették. A hadszíntéren történtekről legfeljebb az onnan hazatért katonáktól értesülhetett az itteni civil lakosság. Az ország középső részének felszabadulása - a nyilvánvaló kezdeti öröm után - szorongást hozott: mi lesz a helyőrség sorsa, miután immár Pápát nincs kitől védeni, s miután falai lebontásának terve 1699-ben, majd 1702-ben is felmerült?³⁴⁶ Átmenthető-e valami az egykori kiváltságaiból, s ha - mint előrelátható volt - kiderül, hogy nem,³⁴⁷ a katonaság felbomlása nem rontja-e az egész közösség nagynehezen kivívott-megvédett pozícióit a földesúrral szemben? Hogy a 16. századnak oly jó esélyekkel indult Pápa a 18. században nem szürkül-e bele maga is a magyar mezővárosi átlagba?

Pápa auf dem Heeresweg: Zu einem unbekannten Zeitpunkt - irgendwann zwischen 1510 und 1543, aber wahrscheinlich nach 1526 - geriet das mit Planken befestigte Pápa (darin das Schloss des Gutsherren) nach der Besetzung des mittleren Teiles des Landes durch die Türken sofort in eine bedrohte Lage, auf den Heeresweg. Von Beginn an wurde es als strategisch wichtiger Punkt betrachtet, und die Gesetzgebung beschäftigte sich mit dem Gedanken, Pápa zum Standort des Oberstadthauptmannes von Transdanubien zu machen. Letztendlich wurde Győr zum Standort des Hauptmannes, der Oberstadthauptmann von Pápa wurde Kreishauptmann.

Obwohl die Streifen der umliegenden türkischen Einheiten oft die Stadt gefährdeten, wurde die Stadt "insgesamt" nur einmal verwüstet und die Burg stand in dem eineinhalb Jahrhundert Türkenherrschaft nur zwei Mal unter ständiger Belagerung, was im Verhältnis zu ganz Ungarn als überaus günstig zu betrachten ist. Die Bevölkerung flüchtete an unbekannte Orte, nachdem die Türken im Oktober 1594 ohne Kampf in den Besitz von Pápa gelangten und dies bis 1597 aufrechterhalten konnten. Die zwei Angriffe fanden in den ersten Tagen des Augusts 1597 - als die Christenarmee auf dem Wege der Kapitulation die Burg von den Türken zurückeroberte - bzw. zwischen dem 14. Juli und 9. August 1600 statt, als dieselben die aufständigen und im türkischen Dienst stehenden französischen Söldner aus der Burg vertrieben. Im Juli 1683 bekehrte sich Pápa zur Treue des türkischen Lehen tragenden Fürsten Imre von Oberungarn und bekam für zwei Monate eine türkische Garnison zur Rückendeckung der Armee des Sultans bei dem Angriff auf Wien.

Gutsherren und Abhängigkeitsverhältnisse: In der Zeit der Niederlage der Schlacht bei Mohács befand sich Pápa und das Herrschaftsgut im Besitz des im November 1526 als ungarischen König gekrönten János Szapolyai. Da es jedoch in den Landesteil des Gegenkönigs Ferdinand von Habsburg fiel, stiftete Letzterer dieses zuerst Elek Thurzó, dann im Jahre 1535 Bálint Török. Obwohl sich Török bald auf die Seite von János stellte, behielt seine Familie - mit ganz kurzen Unterbrechungen - bis zum Aussterben (1618) Pápa. Danach ging das Besitztum über die weibliche Linie zuerst auf den Baron Nyáry über, dann auf die Familie Esterházy (letztere Grafen-, später Herzogsfamilie). Die Letzteren blieben bis zum II. Weltkrieg im Genuss des Besitztumes, obgleich es vorkam, dass es für kurze Zeit als Pfand hinterlassen werden musste. (z.B. zwischen 1632 und 1648 an Graf László Csáky.) Da - durch eine königliche Verfügung - zum grössten Teil der Gutsherr auch das Amt des örtlichen Oberstadthauptmannes einnahm, verfügte er nicht nur über die Gerichtsbarkeit über die Fronbauern der Stadt, sondern auch über die des Militärs. Darüber hinaus, daß die Bevölkerung von Pápa ab 1566 von der Verpflichtung der staatlichen Steuerzahlung befreit wurden, wissen wir wenig über die Besteuerung, viel mehr jedoch über den leidlich bevölkert erscheinenden Apparat der örtlichen gutsherrschaftlichen Besitzverwaltung. Bei der Rechtspflege wurde im Prinzip das Patriomonialgericht (welches nicht aus Gutsherren, sondern aus Burgbezirksamtswaltern, Soldaten und aus den örtlichen Magistratsvertretern bestand) und das Militärgericht getrennt, aber auch Soldaten konnten vor das Patriomonialgericht kommen. Eine Rolle spielten neben all diesen auch das Stadtgericht und einige Zunftsitze.

Die Grenzfestung: Funktion und Einwohner: Die Stadt und das gutsherrschaftliche Schloss veränderten sich im Laufe der Zeit wenig im Verleich zu der im ersten Drittel der 1500-er Jahre entstandenen Form. Den Anzeichen nach wurde nur angestückelt und nachgebessert, von den Modernisierungen, von welchen Schnitte und auch Pläne blieben, wurde so gut wie nichts verwirklicht.

Zu Beginn wurde Pápa zum grössten Teil von der herrschaftlichen Privatwache bzw. von den von den umliegenden Burgbezirken bezahlten Rittern (Vitéz) mit einiger königlicher Unterstützung beschützt. Letztlich änderte sich die Lage: Ein grosser Teil der Wache bezog königlichen Sold, die Glacistruppen, das Aufgebot des Adels, halfen nur zeitweise aus. Ihre Zahl überstieg in Kriegsjahren sogar tausend Mann. In den sogenannten "Friedensjahren" bewegte sich die Zahl - als im 16. Jahrhundert die Zusammen-stösse im Grenzgebiet tagtäglich waren - um 600-700 Mann, im 17. Jahrhundert zwischen 400-500 Mann.

Obwohl die Besatzungen von Pápa nicht zu den berühmtesten Eroberungsstreifen gehörten - bzw. zu denen, welche ständig auf von Türken besetztem ungarischen Gebiet oder um türkische Burgen herum lauerten und auf kleinere türkische Gruppen und unvorsichtig herumstreifende Türken Jagd machten - nahmen sie doch in beiden Jahrhunderten eifrig an den gegen die umliegenden türkischen Burgen organisierten kleineren - größeren Überfällen teil.

Trotz der durch die Befestigung entstandenen Veränderungen bewahrte das Strassennetz der Stadt den mittelalterlichen Zustand, später schlossen sich sogar die immer grösser werdenden Vorstädte ausserhalb der Mauer an (mit ihren Herden, Gärten, Wohnsitzen). Obwohl durch die Ernennung zur Grenzburg die bürgerliche Bevölkerung von Pápa in solchem Masse sank, dass diese durch das angesiedelte Militär nur zum Teil ergänzt werden konnte, lag die Gesamteinwohnerzahl der Bürger- und Soldatenfamilien bis zum Ende der Türkenzeit mindestens bei 2.000, oder bewegte sich eher darüber (im Jahre 1660 z.B. um 3.500).

Quellen der Existenz: Das Militär des Grenzgebietes bekam seine Bezüge immer unregelmässig und war so von Beginn an gezwungen, nach Ausgleichsquellen zu schauen und fand diese im Ackerbau, im Handel und Gewerbebetrieb, sowie darin, dass es die Besteuerungs - und Besitzverwaltungsfunktionen im Eroberungsgebiet übernahm.

Als bedeutendster Zweig der Landwirtschaft von Pápa erscheint der Weinbau, welchen die hiesigen Bürger und Soldaten nicht nur in der eigenen Flur betrieben, ja wir wissen von mindestens ein dutzend Extraneusok/?/ auf dem Komitatspromontorium von Győr und Zala. Die Händler von Pápa bekamen schon im Mittelalter das Privileg der Befreiung vom Dreißigsten und dieses bekräftigten sie auch öfter in der Türkenzeit. Obwohl unzählige Märkte vom ganzen Land auf dem hiesigen Marktplatz abgehalten wurden, waren die Händler von Pápa ständig unterwegs, um Waren (Textilien, Krämer- und Eisenwaren) von Wien, Sopron, Pressburg, u.s.w. einzuführen bzw. Rinder auszuführen (in erster Linie nach Wien). Von 1592 an - mit kleineren-grösseren Unterbrechungen - gab es in Pápa und Győr eine Dreissigsamtfiliale - um die, die wichtigste Rinderhandelzentrale zu umgehen bestrebten Rinderviehtriebe abzufangen.

Pápa gehörte zu den "industrialisiertesten" Marktflecken des Landes; wir wissen von nicht weniger als 15 (oder 16) Zunften und deren Fortbestehen oder Gründung in der Türkenzeit, wovon es auch in dem wesentlich bedeutenderen Győr kaum mehr gab. Die meisten beschäftigten sich mit der Grundversorgung (Verpflegung, Bekleidung, einfachere Einrichtungs- und Küchengegenstände), aber es gab auch einige Textil- und Bau-unternehmen. Besondere Aufmerksamkeit verdienen die dicht nebeneinander betriebenen Getreide- und Walkmühlen am Fluss Tapolca, von welchen sich die eine auf nicht weniger als zehn Steinen drehte.

Die Veränderung der Glaubens- und Bildungsverhältnisse:

Obgleich in der Stadt - bis zum Ende der 1550-iger Jahre - ein umfangreicher Franziskanerorden wirkte, finden wir die katholische Hierarchie in der Auflösung. Der hiesige Lehrer - und gleichzeitig Kaplan - gab schon 1534 öffentlich bekannt, dass er kein Papist ist, und kaum anders dachte - wenn es überhaupt einen gab - der Pfarrer auch. (Im Jahre 1543 bemühte sich ein Einwohner von Pápa auch in Győr die Lehren von Luther zu verbreiten.) Nachdem Ferenc im Jahre 1560 die Franziskaner von hier vertrieben hatte, lebte die Bevölkerung von Pápa unter der Lutheranerkirche, dann nach der eingetretenen Spaltung im Jahre 1592 im Kreis der Transdanubier, unter der Führung der reformierten Kirche, in welcher zwei Seelsorger dienten, und welche eine blühende und weit und breit berühmte Schule betrieb. (Inwiefern diese den an die Hochschule gestellten Kriterien entsprach, muss Gegenstand weiterer Untersuchungen sein.) Sehr oft kam es vor, daß der erste Priester von Pápa das Bischofsamt (Superintendent) von Transdanubien einnahm, noch öfter das Dechantenamt der zahlreichen Versammlungen der vereinigten Superintendantur von Pápa. Es ist auch kein Wunder, da ja zum Sieg der Reformation von Pápa solche grossen Persönlichkeiten wie und Gál Huszár mitwirkten. Später finden wir nicht mehr solche glänzenden Namen, dafür mehr gewissenhafte, hier dauerhaft dienende Priester und Rektoren, von denen einige (István Patai, János Pálfi Kanizsai, Bálint Csergő Kocsi) auch literarische Spuren hinterliessen. Das Presbyteriuminstitut konnte zuallererst in Pápa Wurzeln schlagen; von hier aus machte es sich auf den Weg, das Land zu erobern. Zahlreiche Studenten von Pápa studierten auf Kosten der hiesigen Kirchengemeinde und Privatpersonen an ausländischen Universitäten (im Deutschen Reich, in den Niederlanden, eventuell in England).

Die Gegenreformation brachte der Pfandbesitzer László Csáky nach Pápa, welcher schon zu Beginn der 1630-iger Jahre einen Jesuitenpriester neben sich in der Burg hielt. Er gründete gleichfalls im Jahre 1638 ein durch Besitzspenden gut versorgtes Pauliner-kloster in Pápa, deren Mitglieder die Versorgung der Priesterfunktion, sowie der Schule übernahmen und später hier eine Mittelschule eröffneten. An der Wende der 1650-iger und 1660-iger Jahre veranlassten die Gutsherren Pál Esterházy (der spätere Palatin) und Ferenc selber einen gewaltsamen Angriff auf die Kirche, auf das Pfarrhaus, das Hospital, die Schule, den Friedhof, um sich diese zurückzuverschaffen. Ihre Offensive wurde von einem teilweisen Erfolg begleitet: die Kirche und das Hospital gelangten in katholische Verwendung, jedoch gelang es ihnen nicht, die Pfarrhäuser zurückzuerlangen, auch die Schule wirkte weiter und die Reformanten bauten sich sogar ein Oratorium auf dem Grundstück der Schule. Nach einer Haushaltskonskription aus dem Jahre 1660 betrug das Verhältnis der Katholiken und der Reformanten 65:35, was kaum mit der durch die Gutsherren veranlassten Offensive erklärt werden kann. Es scheint so, dass die kaum ein Jahrzehnt lange Arbeit der Pauliner im Kreise der Bevölkerung von Pápa nicht gerade erfolglos war. Im Jahre 1660 zogen auch die Franziskaner nach Pápa, was aber den Jesuiten nicht gelang (1671). In den 1670-iger Jahren traf die Reformanten von Pápa nicht nur die Verfolgung durch die Gutsherren; ihren Priester und Schulmeister, István Selyei und Bálint Csergő Kocsi lud man im Jahre 1674 vor das judicium delegatum in Pressburg und nachdem sie nicht gewillt waren, ihren Glauben zu verweigern, wurden sie in die Galeerensklaverei gegeben. (Beide konnten sich befreien.) Bei der Parlamentssitzung im Jahre 1681 wurde Pápa auch in die artikularischen Orte, also in jene eingereiht, in welchen legal Augsburger oder helvetische Gottesdienste gehalten werden konnten. In diese Zeit reichen also die Wurzeln des Prozesses zurück, welcher Pápa für die moderne Zeit zu einer Schulstadt gemacht hat.

A törökök 1683-ban, Bécs alatti vereségük után kivonultak Pápáról. A vár magyar őrsége nyilván részt vett a következő évek harcaiban, de a háború egyre távolabb került lakóhelyüktől, majd az 1699-ben megkötött karlócai béke véget vetett a török másfél százados uralmának. Európa és Magyarország ünnepelte a nagy fordulatot, amely az országot egészében visszakapcsolta Európához, s megszüntette a 150 éves háborús állapotot, de voltak, akik némi, nem is alaptalan aggodalommal fogadták a nagy fordulatot. Talán érezték, hogy a történelem törvényszerűsége: nagy, egész országot vagy társadalmat érintő változáskor mindig vannak csoportok és rétegek, amelyek hátrányosabb helyzetbe kerülnek, veszítenek előbbi pozícióikból. És Pápa lakosságának zömét ezek tették ki: a végvári katonaság és a kálvinisták. A háború alatt helyzetük változatlan maradt, de a békekötés után csakhamar figyelmeztető, sőt kétséget nem hagyó jelek mutatkoztak mind a katonáskodók, mind a kálvinisták részére.

Egy 1696. évi szerződés a földesúr és Pápa közt még egyértelműen megkülönböztette a várban és külső várban (külvárosban) élő 188 főnyi kiváltságos, szabad vitézi rendet ("praesidiáriusok") és a 193 főből álló polgárságot ("civil status"). Természetesen családfőkről van szó, de összlétszámuk alapján a város lakosságát nemigen tehetjük 2000 főnél többre¹

1701-ben viszont a palatinális porták (nádori adóporták) megállapításakor a megszüntetett véghelyek lakosait is összeírták. Ez a lakosság lélekszámának lassú emelkedését mutatja, mert Pápán 450, Veszprémben 500, Vázsonyban 200, Palotán 150 személy adóköteles javait vették számba. Csakhogy itt a vitézlő rend különállása már megszűnt, kiváltságos helyzetét elvesztette, megindult a polgári társadalomba való - fájdalmas, de szükségszerű - integrálódása.² Utalni szeretnék arra, hogy történetírásunk a végvárak felszámolását általában kizárólag a bécsi udvar magyarellenességének tulajdonítja, nem véve figyelembe azokat az objektív okokat, amelyek ezt nélkülözhetetlenné tették: a végvári vonal a török kiűzése után nyilvánvalóan értelmetlenné vált az ország közepén, várai elavultak, az itt szolgáló katonaság pedig sem szervezetileg, sem kiképzésében nem felelt meg a forradalmi változáson átment modern hadseregszervezési és hadászati elveknek. (Egyébként ez a probléma a Rákóczi-szabadságharc hadseregében is élesen jelentkezett.)

1701-ben megindult a volt, feleslegessé vált végvárak lerombolása is. Egyedül Pápa várának fenntartása érdekében ült össze 1702. március 20-án Veszprém megye közgyűlése, és így rá nem került sor.³ Azután pedig jött a kuruc felkelés, ami másfél évtizedre elodázta az akciót, Pápa vára pedig még tovább, a 18. század első harmadában is fennmaradt. Egyébként nem egyszerű várról volt szó, amit jól bizonyít az alább közölt, 1694. évi összeírás.

A kedvező jelek közé tartozott, hogy I. Lipót 1703-ban kiváltságlevélben ismerte el a város összeírt jogait, megerősítve a II. Ferdinánd, II. Mátyás, Rudolf stb. uralkodók régi okleveleiben foglalt kiváltságokat.⁴

Pápa város levéltára sajnos teljesen megsemmisült, így társadalmáról, gazdasági életéről csak más forrásokban fennmaradt töredékes adatokból tudunk valamelyes képet rajzolni. Bizonyos, hogy a város életét (és nagyrészt Veszprém megyéét is) azok a birtokos nemes családok tartották kézben, melyeknek tagjai egyúttal a végvárak őrségében tisztként szolgáltak (Sándor, Tallián, Bezerédi, Bottka, Chernel, Horváth stb.)

E réteg életére és magatartására tipikusnak tekinthető a ságfai Sándor-család története, akár birtokszerzésüket, akár a megkísérelt áttérést a katonáskodó életformáról a polgári életre, akár a visszatérést a hagyományokhoz a kuruc felkelés alkalmával nézzük is.⁵

Ősük, György 1622-ben szerzett címeres nemeslevelet, s Pápán, a vármegyeház szomszédságában kőháza volt. A következő két generáció jelentősen növelte a család vagyonát. A századfordulón élt három férfitestvér jelentős szerepet játszott a Rákóczi-szabadságharcban: István pápai vicekapitány (felesége Festetich Krisztina), Ferenc (felesége Horváth Erzse), nővérük, Judit Chernel Jánosné. Unokatestvérük, Mária Tallián Sándor felesége volt.

Mindennapi életüket ezekben az években elsősorban gazdasági ügyek töltik ki (zálogba adás és kiváltás, eladás, kölcsönfelvétel, jobbágyfelszabadítás stb.).⁶ Nem kis összegekről volt szó. Sándor Zsuzsánna, özvegy iszkázi Horváth Miklós né (úgy látszik, a család bőkezű támogatója) feljegyzése szerint a rokonságnak több ezer forintot kölcsönzött, Sándor Istvánnak pl. pápai Marok nevű malma kiváltására 900, Sándor Lászlónak pápai házvételre 750 forintot.

Hogy mennyire nehéz volt megválni a katonáskodó, zsákmányt remélő életformától, azt Sándor Istvánnak egy, a korban nem kivételes vállalkozása mutatja. Úgy látszik, ő is ki akarta használni a spanyol örökösödési háború konjunktúráját, s beállt a nyugati hadszínterekre toborzott Forgách Simon-féle lovas regimentbe mint kapitány. Ki is ment a birodalomba, de már 1703 tavaszán, egészségi okok miatt leszerelt és hazatért.⁷

Nemcsak Pápa városképét, hanem további sorsát is jelentősen befolyásoló objektum volt a múltat idéző vár. Nem tudjuk, hogy miként érte meg a török uralom végét. Az alább közölt 1694. évi leírás alapján állagában még ép, de nagyon szerény berendezéssel ellátott épület áll előttünk, amelyben emberek mintha nem is élnének, a leírás csak a múltról szól, a festmények is inkább ezt sugallják. A szabadságharc alatti gyakori birtokosváltozások nyilván tovább rontották állagát, Esterházy Antal 1707-ben szinte feljajdulva tesz szemrehányást Bottyán Jánosnak, hogy "miért hányatja" a várat.⁸ Heister viszont 1709-ben "erősen muniáltatja" Pápát.⁹ Persze nem tudjuk, hogy a bástyákról vagy a több emeletes várépületről volt-e szó? És azután nyilván a pápai vár sem kerülte el a magyarországi kőépületek sorsát: a környékbeli lakosság a kőanyagot elhordta építkezéseihez. Pápa barokk épületeiben sok olyan követ találtak, amely a vár falaiból származik, hogy azután a 18. század közepén az egész építményt felváltsa a pompás barokk kastély. Íme a vár 1694-es leírása:

"Anno 1694. die 14. mensis Decembris. Conscriptio Arcis Papensis."¹⁰

A fölső contignatioban,¹¹ amint az várban bemennek, az kapu fölül jobb kézrül vagyon egy kis keskeny bolt,¹² abbul nyílik egy öreg boltos szoba, melyen vagyon az vár felől¹³ két ablak, az istálók felől is két ablak. Azon házbul¹⁴ nyílik egy boltos pitvar, melyen vagyon egy ablak az istálló felí, és egy ajtó az folyossóra, az vár piarca felí. Abul nyílik egy öreg boltos szoba, melyen vagyon három ablak, melynek ketei vagyon az istáló felé, harmadik penig az vár piarca felé; azon házban vagyon egy régi aranyozot rostélyos öreg ágy. Item¹⁵ két közönséges faasztal, az falon pedig contrafe,¹⁶ egyék némőnemő német úrnak, másik penig szegén megholt Lippai Érsek Ur Eö Nagysága¹⁷ ábrázattyát mutató. Azon szobábul nyílik más egy gerendás pitvar, melyen vagyon egy ablak az istáló felí. Item salvis auribus egy secessus,¹⁸ az folyossóra pedig egy ajtó. Azon ajtón kimenvén az folyossóra, az lejáró grádics felí vagyon egy ajtó, melyen bémenvén, vagyon egy pitvar, gerendás, abul nyílik egy gerendás polássos¹⁹ szoba, melyen vagyon két ablak az folyosó felí, azon szobábul nyílik egy gerendás kamara, melyen vagyon egy ablak az istáló felí és egy secessus. Az főlyeb utolszor említet pitvárbul nyílik más egy hosszas polássos gerendás szoba, melyen vagyon két ablak az malom felí; azon házbul nyílik egy alkalmas öreg gerendás polássos kamara, mely az halastó felí való várszegletin vagyon, azon is vagyon egy ablak, mely az istálók végére szolgál, item egy secessus. Ugyanazon pitvárbul nyílik egy ajtó az öreg palotára, melyen vagyon három puszta ablak az malom felí, az vár piarca felí penig egy; azon palotábul nyílik másik ajtó, éppen az folyosó végére, az hol az gradicson legyárnak, az palotábul nyílik más egy ebédlő kisseb palota.

Kiseb palota, melyen vagyon két jó ablak az malom felí, vagyon az palotában egy öreg régi pohárszék, azon ebédlő palotában vagyon néhai boldog emlíkezető Ezterhás Miklós Palatinus Ur²⁰ álvó²¹ vászonyra leírva. Item mostani Méltóságos Palatinus Urunk²² előbéni felesígével²³ edgyüt. Item mostani Kegyelmes Koronás Királyunk eő fölsígének és néhai felesígének²⁴ contraféi. Item néhai megholt Zrény Miklós Uram Eő Nagysága egy cardinálal edgyüt. Item egy német úrnak és dámájának contraféi. Azon ebédlő palotábul nyílik más egy szoba, melynek gerendái zöld, szárga, kék, vörös festíkkel habossan meg vannak festve, azhon szobán vagyon három ép ablak, egy zöld, fehér, kék festet ágy, vagyon az három ablak fölöt három kép, mindenék fictio coctica.²⁵ Item néhai Eöreg Ezterhas Dániel Uram Eö Nagysága,²⁶ Pongrácz Püspök²⁷ és egy német úrnak contraféi. Azon belöl nyílik egy nyári ház, mely épen az malom elenében való várszegletin vagyon, vagyon rajta három ablak, egyike az malom, másik Borsosgyőr,²⁸ harmadik pedig az város felí szolgál, mely háznak az boltya iratos, ebül nyílik áll szére (így!) egy kis boltocska, melyen vagyon egy dupla ablak Borsosgyőr felí, enek is az boltya iratos, mely boltocskában szegén megholt úr²⁹ fegyvereit szokta vala tartani.

Azon helybűl nyílik egy aufitorium,³⁰ az mely auditoriumhoz szolgál az kápolna, mely auditoriumnak boltozássán vagyon leírva Ádám attyánk paradicsomban ott létele, és onéd kiőzetésse, az falai pedig kűlőm féle Szent László győzedelmes harcainak leírássával megékesítetet; az kápolna előt mindgyárt szegén magyar hazánk királai, fölötte pedig a Boldogságos Szűz leírva; azon belől az öreg palota felí vagyon egy kis kápolnácska, melynek mind a fölső boltozattya, mind pedig az oldalai Boldogságos Szűz és több szenteknek leírássával vagyon megékesítve, ugyan az Boldogságos Szűznek makola nélkül³¹ való fogantatásának lévén dedicálva. Ugyanazon kápolnában vagyon szép oltárocska aranyozot, minden misemondó eszközökel edgyütt, azon auditoriumban nyílik az vár piarcára egy dupla ablak. Item másik is dupla ablak Borsosgyőr felí. Azon auditoriumbul nyílik más egy boltos ház, melynek az boltozássán az músák vannak leírva, az vár piarca felől lévő két ablak föllöt Méltóságos Ezterhás Familiának genealogiája; az falakon pedig néhai boldogul kimúlt Ezterhás Ferenc Úr Eö Nagysága négy leánynak³² és Méltóságos Groff Ezterhás Antal Uramnak Eö Nagyságának aranyozot rámákban levő képei. Item magának szegín megholt Urnak utolsó asszonyával³³ edgyüt való képe; azon házbul nyílik egy ablak ugyan Borsosgyőr felí. Azon házbúl nyílik egy kis boltos szenesház,³⁴ kibül az tárházhoz lejárhatni, azon szenesházbul nyílik egy ház, mely ezelőt Groffné Asszonyom Eö Nagysága³⁵ hálóháza volt, vagyon egy ablak rajta Borsosgyőr felí, vagyon két ablakja az vár piarca felí. Az szenesházbul nyílik egy kis folyossó forma pitvárocska, melyen vagyon két puszta ablak, melyek az vár piarca felí szolgálnak. azon pitvárbul nyílik egy boltos ház, az öregasszon³⁶ szálássa. Item abul nyílik más egy boltos szoba, mely azelőt lányok szálássa volt, melynek az ablaik Borsosgyőr felí szolgálnak; az öregasszony szálássárul szolgál egy ajtó az folyossóra, melyen az grádicson lejárnak, azon folyossórul nyílik egy kis konyha, azon konyhábul pedig egy kis bolt, és (salva venia)³⁷ egy árnékszék. Az grádicson legyővén, az alsó contignatioban vagyon mindgyárt az grádics melet egy boltos szoba, mely most a szabók szálássa, vagyon egy ablak rajta az vár piarca felí. Azon szoba mellet vagyon az tárház, két bolttal áló, melynek egyékében vagyon circiter 100 koplya, két romladozó, istálóba való öreg lámpás, az másikába pedig öt darabul áló almárium. Levén mind a két tárház ajtaja vasbul.

Az tárház mellet vagyon egy öreg bolt pitvár, kinek az ajtaja az vár piarcára nyílik, azon pitvarban vagyon deszkábul csinált kenyértartó rekeszt, azon pitváron belől vagyon egy öreg boltos sütőház, sütéshez tartozandó szüksíges eszközökkel edgyüt, és azon belől más egy lizttartó öreg bolt; az vár piarcának szegletin az vár malma felí nyílik egy ajtó, az szalonatartó boltban, mely boltnak vagyon egy ablakja, ugyan az vár malma felí. Az szalonát tartó boltbul nyílik más egy öreg bolt. Az szalonatartó házbul kigyővén, vagyon egy gradics, melyen fölmenvén, vagyon egy kis pitvároscska, kibül egy szobácska, mely most az kulcsár szálássa, az kulcsár szálássa alat vagyon az pince, az vár piarcára szolgál az ajtaja, melyben belí térne circiter 1200 akó bor; az kútnál levő gradics mellet, mely az fölső contignatiora szolgál, job kézrül az folyossó allat egy hintó, avagy kocsitartó szén,³⁸ bal kézrül pedig egy kis házacska, mely most az csatlósok szálássa, az kútnál az folyossó alat bémenvén, bal kézre vagyon két bolt, melyben ennekelőte eő fölsíge munitioja tartatot, harmadik pedig, mint egy pitvar forma, melyben fát szoktak vágni; azon pitvarbul vagyon egy gradics, melyen az zabbtartó házban mennek, az mely zabtartó ház gerendás. Item ugyanazon pitvarbul nyílik más egy ajtó is, mely szolgál az zabtartó ház alat levő palástos³⁹ kamarába. Item mégis(?) azon pitvárbul job kézre gradicson fölmenvén, és az várnak az tó felí való fölső szegletein elkezdvén, egész végig az kapuig vagyon három darabul álló boltos életes ház. Item életes ház alat vagyon két darabul áló gerendás pince, egyike hoszú, melyben az kertész konyhára való téli kerti vetemént szokot tartani, az másika kisseb, kiben savanyó káposztát, répát szoktak tartani; az folyossó vígében vagyon alat az rabbház, kiben nappal az rabok szoktak lenni. Az belső kapun bémenvén, job kézre vagyon egy kis bolt pitvar, kibül nyílik egy gerendás ház, mely most az drabantok háza, ugyan az kapuközben vagyon egy kis gerendás kamara, melyben ássót, kapát, és egyéb váreszközöket szoktak tartani. Az kapu fölöt levő középső contignatioban vagyon egy kis palástos ház, kiben az porkoláb lakik, és az mellet föl szérűl egy öregeb palástos ház, mely most az Uraimék⁴⁰ szálássa, az kapu fölöt való contignatioban vagyon két szoba egymás mellet, mind az kető palástos.

Az kapu félen áll szerűl vagyon egy torony, az hol dobolni szoktak, azon torony alat vagyon az contignatioban két gerendás alkalmatosság, az belső váron kívül áll szerűl vagyon egy öreg istáló gerendás, melynek az palástya meg vagyon föstve, circiter 25 lóra való, ugyanazon istálóbul nyílik egy gerendás ház, mely az lovászok háza volt régenten. Item abul nyílik egy lópatkoló pitvar, az megírt istáló melet contigná nagy hosszú lójártató és tanító hely sindel alat, azon lótanító helybül nyílik egy szenes ház, melybűl szegín megholt Ur zárjáro(?) lövődözött. Item az várnak szegletén az nyári ház alat vagyon egy bolt, melyben szekeres lovakra való eszközöket tartottak.

Az vár külső kapuja fölöt vagyon szép mulató nyári ház, melynek palásta meg vagyon írva, az falai pedig vászonyal írot kárpitokkal fölékesítve, vagyon három ajtó és öt jó dupla öreg ablak rajta. Az kapu fölöt való nyári ház alat vagyon egy palástos kamara, melyben azelőt puskaport tartotak, azon kapun pedig bégyővén, job kézre vagyon egy szén, két nyíló kapu rajta, melyekben szekereket tartanak, az szén mellet pedig hozzátázó(?) az halastó parton vagyon egy öreg istáló, circiter 32 lóra való, mindvígég boltos. Az belső várban az mint főmennek elenében áltol egyenessen balkézre az alsó contignatioban vagyon egy öreg tömlöc, rabokat tartó eszközökel, úgymint bilincsekel, kalodákal, vassokal és lakatokal együt. Az tömlöc fölöt vagyon egy öreg konyha, és amint az konyhára bémennek, az gradics alat vagyon egy kis boltocska, kiben a szakács lakik.

Ezen Pápai Vár vagyon négy szegletre építve, melynek az napkeletrül való része csak egy cortinábul⁴¹ áll, az napnyugoti, déli és északi részei pedig az fölül megírt házokbul és épületekbül áll. Az várnak három része földbástyábul vagyon kerítve, az negyedik részit, úgymint az halastó felől valót keríti ugyan az halastó, és az halastó partyán épétetet istálók falai.

Az város tizes nevő kapuja előt vagyon az uraságnak egy malma, melyen tíz kerék vagyon, melynek nyolca gabonát őröl, ketei pedig kássatörő. ugyanazon malomnál vagyon deszkamecő fűrísz is.

Az említet malom á prima Decembris Anni 1693 usque ad primam decembris Anni,⁴² azmint az rovácsok bizonítoták, talált praecise⁴³ az uraság részire 800 köböl gabonát. Az kássatörő malom pedig talál esztendeig circiter 50 köböl kássát.

Vagyon az uraságnak három korcsmaháza, melynek egyike az említet tízes malom elleniben, az másik az város piarcán, az harmadik pedig az városnak alsó végén. Ezen megírt három korcsmaházban, Pápa városában hét vásár szolgáltatván, mindenik vásárnak alkalmatosságával két hétig korcsmároltat az uraság, mely tészen mindenstül 14 hetet, azon 14 hét alat senkinek másnak, akár városi, akár nemesember legyen, korcsmároltatni nem szabad, hanem egyedül csak az uraságnak, mely három korcsmán, azon 14 hét alat elkél az urságnak akó bora.⁴⁴

Az említet tízes malom előt levő korcsmaház mellet vagyon csak közel nagy hoszú veteményes kert, és abban kertíszház."

Az összeírás alapján egy katonai funkcióját nagyrészt elvesztett vár áll előttünk, amely inkább uradalmi központ, semmint ostromot kiállni képes erősség. Nem is játszott komoly szerepet a szabadságharcban, s a kuruc hadvezetés is inkább kényelmes szálláshelynek tekintette, mint várnak.⁴⁵

A Dunántúl csak jó félévvel a felkelés kitörése után csatlakozott Rákóczihoz, s ebben éppen a pápai katonáskodók tisztjeinek volt kezdeményező szerepe. A felkelők ekkor már Pozsony alatt álltak, s vezetőik izgatottan várták a híreket a francia-bajor hadakról, amelyek a Duna völgyében Bécs felé nyomultak előre. Stratégiailag tehát helyes volt elképzelésük, hogy a Dunántúlt is birtokba kell venni s onnan Bécs felé támadni. Károlyi Sándor, aki 1704 elején a Duna bal partján állomásozott, Önéletírásában így mondja el az eseményt: "Vízkereszt napja tájban méltóságos generális Bercsényi uram jövén Sente várábul hozzám Somorjában, hát szintén akkor érkeznek Dunántúl való böcsületes katona rendek is mintegy 60 lóval, Bezerédi János, Sándor László principálisokkal etc. Kik az méltóságos úrnak az egész földnek hajlandóságát declarálván, homagiumokat (hűségesküjüket) letették és protectiókot vettek." Erre Károlyi is megindult, s január 11-én este már Pápán volt.⁴⁶

Pápa elfoglalásával a kurucok stratégiailag fontos ponthoz jutottak: a város központi fekvésénél fogva alkalmas volt úgyszólván az egész Dunántúl szemmel tartására, alkalmas volt nagyobb számú had összevonására. Vára nem is annyira erősség, mint inkább a kuruc hadsereg parancsnokainak és főtisztjeinek kedvelt tartózkodási helye, már amikor kezükben volt (Károlyi Sándor, Forgách Simon, Bottyán János, Andrássy István, gróf Eszterházy Antal, valamint az ezereskapitányok).

Ezzel kezdetét vette Pápa történetének időben talán rövid, de megpróbáltatásokban, szenvedésekben, pusztulásban bővelkedő szakasza: a háború hat esztendeje alatt a vár és város nyolcszor cserélt gazdát: 1704-ben háromszor, 1705-ben kétszer, 1707-ben, 1708-ban, majd 1709-ben végleg a császári csapatok kezére kerül. Természetesen minden hatalomváltás megannyi súlyos csapás és megpróbáltatás a lakosságnak.

Ennek a hullámzásnak két alapvető oka volt a Dunántúlon: egyrészt a felkelő csapatok fegyelmezetlensége, zsákmányéhsége; másrészt a hadtápszervezet úgyszólván teljes hiánya. A Dunántúlon nem sikerült megszervezni a hadbiztosi apparátust, a gyakori katonai vereségek a megkezdett munkát többször megsemmisítették.

A pápai katonasághoz fűződik a szabadságharc dunántúli történetének súlyos következményekkel járó eseménye, Pécs feldúlása.

Sándor László Pápáról már január 26-a előtt Veszprémbe ment, csatlakozott hozzá Zana György az ottani katonasággal. Az útközben lavinaszerűen szaporodó sereg (állítólag 8000 fő) előbb a bajai és a veresmarti sáncot vette meg, s hatalmas zsákmányra tett szert (kősó, puskapor, fegyverek). Majd Pécs alá mentek. Sándor László, aki az egész had parancsnoka volt, a város bántatlan hagyásáért - a város vegyes nemzetiségű volt, magyarok, rácok és németek lakták - elfogadhatatlan és irreális követeléseket támasztott. Többek közt 50.000 rénes forintot, 2.000 pár pisztolyt, 2.000 köpenyt és csizmát, bocskort, egyéb ajándékokat kívánt - 2 óra alatt. Közben a városból állítólag kilőttek (Thaly szerint a rácok), mire a kuruc csapatok barbár módon megrohanták, elfoglalták, fölgyújtották és irgalmatlanul kifosztották Pécset, miközben több száz lakost megöltek (1704. február 1.). A főok nyilván a kuruc csapatok prédavágya volt, s mivel az eset megszakította Károlyi nem reménytelen egyezkedését a rácokkal, következményét az egész Dunántúl megérezte. A rácok ettől fogva rettegésben tartották a lakosságot, részben önálló akciókat vezetve, részben a reguláris császári csapatok mellett működve.

Mivel az akció parancsa nélkül történt, és hátráltatta a Bécs elleni felvonulást, Károlyi vizsgálatot indított Sándor László ellen, Bercsényi is elrendelte az ügy felderítését. Felelősségre vonás azonban nem történt, bár Sándor Lászlót súlyosan el lehetett volna marasztalni az esetért, amely komoly károkat okozott a szabadságharc ügyének.⁴⁷

A másik súlyos gond az ellátás szervezetlensége, ill. hiánya. A kuruc hadsereg magáról a hadszíntérről élelmezte és látta el magát. Ez ebben a korban, főleg a 17. században Európa-szerte ismert volt. A hadellátásnak ezt a formáját, bármilyen következményekkel járt is a lakosságra, a szükség indokolta. A Dunántúlon a kuruc hatalom nem tudott megszilárdulni s megfelelő ellátószervezetet létrehozni. Távol a fejedelmi hatalomtól, pénz nélkül, az ellenség szüntelen támadása közben erre nem kerülhetett sor.

De nehéz, majdnem lehetetlen határvonalat húzni a hadellátást biztosító erőszak és az egyéni haszonszerzésre irányuló zsákmányolás között. Mert a fiskális birtokok, falvak, városok, parasztok, kereskedők felprédálása, kifosztása, marhák elhajtása, bor elvitele, készpénz és egyéb értékek kicsikarása, amit a források tanúsága szerint a tábornoktól kezdve a közkatonáig szinte mindenki gyakorolt a hadseregben, orvosolhatatlan kórként telepedett rá az egész kuruc hadseregre, minden negatív katonai, morális és politikai következményével.⁴⁸

Károlyi tehát 1704. január 11-én jutott Pápa birtokába, de március 25-26-án maradék hadaival sietve menekült innen.⁴⁹ Áprilisban már Heister kezén van a város és a vár. Ekkor történt Pápa első felégetése: "Annak előte penig Generális Heiszter Veszprént, Pápát, Palotát és több azok körül lévő falukat tűzzel porrá tette, sok embereket fegyverre hányatott, értékjeket elpraedálta."⁵⁰ De májusban gróf Forgách Simon és Károlyi Sándor ismét benyomult a Dunántúlra, sőt ekkor maga gróf Esterházy Antal császári ezredes, Pápa földesura és főkapitánya is csatlakozott a szabadságharchoz. Forgách azonban Győrszemerénél 1704. június 13-án csatát vesztett, s ismét következett a megtorlás. "A kegyetlen szemerei veszedelmes cásus ezen vármegyéknek mennyi embereit, marháit végezte ki e világból és elvesztette, s azután Heiszter Pápának jővén, valamiket obvie (útjában) talált, sok ezer marhákot elhajtott, az embereket levágatta, tizenkét nap Pápán lakván, valami substantiája vermekben s erdőkben el volt rejtve, azt kikeresvén, praedává tették."⁵¹

Károlyi azonban 1705 februárjában megint átkelt a befagyott Dunán, de már áprilisban ismét kénytelen volt Heister elől visszavonulni.

1705 nyarán azonban a császáriak a dunántúli őrségekből (Fehérvár, Tata, Pápa, Buda) a java katonaságot a Csallóközbe vezényelték: Herbeville tábornagy Erdélybe készülődött.⁵² Ezt a helyzetet használta ki Bottyán János 1705 decemberében: létszámfölényben lévő és erőteljesen vezetett csapataival úgyszólván az egész országrészt elfoglalta. Pápát "vérrel" vette meg, a hajdúságot ostromra vezette, ő maga is megsebesült. Károlyi Sándort így tájékoztatta akciójáról: - legelsőbben Simontornyát megvettem; onnan egyenessen felmenvén Pápa várát is Isten szerencséssen ostrom után per accordam (egyezség révén) kezünkben adta; - holott is kartáccsal hozzám lővén, három helyütt esett rajtam az lövés, csak egy kicsiny híja volt, hogy el nem rúgtam az patkót; az bennvaló németnek nagyobb része Kegyelmes Urunk hűségére hajlott, Tullio Miglio nevű commendáns is benne elesett.⁵³

Egyébként ez volt az egyetlen eset, amikor a szabadságharc alatt Pápa vára ostromot élt át, s története folyamán az utolsó is.

1706-1707 a dunántúli kuruc hatalom viszonylag stabil időszaka. Bár a hadellátás problémái nem csökkentek,⁵⁴ de az országrészben általában nyugalom volt. Jellemző, hogy még Bottyán János ifjú menyasszonya, gróf Forgách Julianna is ellátogatott Pápára.⁵⁵ Bottyánnak 1707-ben is sikerült lényegében megtartania a Dunántúlt a császáriakkal szemben,⁵⁶ de kitűnt, hogy reguláris erőkkel szemben ő is tehetetlen. 1707 elején a Budáról nyugat felé vonuló Rabutin pusztítja a körzetet,⁵⁷ a nyár folyamán pedig bekövetkezik Pápa úgyszólván teljes pusztulása.

1707. augusztus 13-án Pálffy János és Rabutin 4.000 némettel és rácokkal a Rába-vonal mögül váratlanul előnyomult, Bottyán kénytelen volt kitérni előlük, s csak a gyalogság és a poggyász hátravonásával törődött, lovassága az ellenség elővédjével összepuskázott ugyan, de Pápa megvédésére nem vállalkozott. Így a császári csapatok augusztus 14-én a városba nyomultak. "Pápa alatt két nap s két étszaka subsistálván, az egész várost, malmokat s circumjacens (környező) falukat felégette, s ami javait kaphatta, eltakarította, s klastromokat is felverte - Már megtért Győr felé, gazdag praedájával..."⁵⁸ Csak Tallián Sándor és Botka Ferencné háza (kőből voltak) maradt meg.

A város pusztulása a pápai katonaság morális összeomlását eredményezte: "amidűn a pápai katonaság utolsó ruinájokat (romlásukat) látták volna, - publice az utcán levetették zászlójokat, nagy zúgolódással és átkokkal mondván, hogy soha többé nem kurucoskodnak, s azzal el is széledtek, zászlójokat az utcán elvetve elhagyván...⁵⁹

1707 végétől gróf Esterházy Antal vette át a dunántúli hadak vezényletét.⁶⁰ Károlyi Sándorhoz írt levelében az általa talált helyzetet így jellemezte: "erre az földre lett érkezésemmel akar hova tekéntek, minden felűl mind Nemes Vármegyékben s mind hadak közöt az eláradott nagy confúsiót tapasztalom."⁶¹ Az 1708. január 15-re Sümeg várába összehívott gyűlés (10 dunántúli megye és a regimentek képviselői) azonban elsősorban a kuruc hadsereg visszaéléseivel foglalkozott.⁶² A hadellátással, katonaság fizetésével, hadbiztosok működésével kapcsolatos határozatok papíron maradtak.

1708 második felére a császáriak fokozatosan fölénybe kerültek, a trencséni vereség (1708. augusztus 3.) után nyilvánvalóvá vált a felkelés bukása. Ez éreztette hatását Dunántúlon is. 1708 szeptember elején a császáriak megszállták Pápát, de később elhagyták.⁶³

1709-re azonban tovább romlott a kurucok helyzete. Az év elején Esterházy Antal dörgedelmes parancsot küld Pápa városának, hogy a konföderációra tett hitéről megemlékezvén, "az ellenségnek fenyegető levelire nézve nemhogy valamit az impositákban praestálni (a kivetésekben teljesíteni) igyekezze, sőt azon plágának (térségnek) tüköre lévén," nehogy más helységnek példát adjon, "még csak fejet hajtani se merészeljen."⁶⁴

Esterházy katonai helyzete egyre rosszabbodott, leveleinek hangja viszont keményebbé vált. 1709. március 1-jén azt írja a meghódolni szándékozó Veszprémnek, hogy ha megteszik, "én magam és hadaim lesznek ellenségi, gyermekeket is fegyverre hányatván," a várost alapjaiból is kiforgatja. A veszprémiek, úgy látszik Pápa hasonló szándékára hivatkoztak. "Hogy azomban Pápa várossa abjiciáltotik? (hűségét feladja?) Ezideig nem constatált effél cselekedeti: leszen gondom annak is megvizsgálására, hasonlóképpen bánok vélek, s nem fogják tapasztalni interessentiámat."⁶⁵ (Hogy ti. ő a földesuruk.)

1709 nyarán a császáriak felszámolják a kurucok dunántúli állásait. Az akciót Siegbert Heister irányítja. Az ellenség a Rábán felül lévő városokat, helységeket, kastélyokat őrséggel megrakatta - tájékoztatja Esterházy Antal Bottyán Jánost -, "maga penig Hajszter hétezred magával Pápának fordulván, azt erősen muniáltatja és egy részét corpussának ott hagyván," a többivel tegnap Sümeg bevételére indult.⁶⁵ Szeptemberben elesett Veszprém, Esterházy pedig csapatai töredékével december elején kivonult a Dunántúlról.

Az 1710 július-október közt lezajló kuruc akció Dunántúl visszafoglalására már nem érintette a várost. A kuruc csapatok a lakosság teljes elutasító magatartásába ütköztek - a háborút mindenki megunta és a felkelést elveszettnek tartotta -, s nem is értek el más eredményt, néhány császári hűségre tért nemes elfogását, Kőszeg város értelmetlen felgyújtását.⁶⁷ A reménytelen kísérletnek azonban pápai vonatkozása is volt, mert két Sándor testvér, László és Ferenc részt vett benne. Mindkettőnek sikerült megmenekülni, majd a békekötés után hazatérni. Azután többé nem foglalkoztak politikával, László 1716-ban, Ferenc 1765-ben halt meg.⁶⁸

A pápai vitézlő rend története véget ért, a közkatonáknak később még kemény egyezkedéssel sikerült kiváltságaik egy részét megtartani s integrálódni a város polgári társadalmába.

A pápai társadalom legélőbb problémája kétségtelenül az 1660-ban megindult rekatolizálás, a protestánsok minden eszközzel való háttérbe szorítása, vallásgyakorlatuk korlátozása, egyházi javaik elvétele volt. A közhiedelemmel ellentétben e folyamatban a magyar földesuraké és egyházé, nem pedig a bécsi udvaré volt a főszerep.

A Thököly-felkelés, majd a török háború alatti rövid szünet után, a karlócai békekötést követően a pápai kálvinista egyház is csakhamar megkapta az első komoly figyelmeztetést, hogy mi várható az új helyzetben.

1700. június 18-án gróf Esterházy Antal uradalmai tiszttartóihoz utasítást bocsátott ki, hogy "legelsőben is az mi pápai és gesztesi jószágunkban... minden halogatás és késedelem nélkül azon nyakas és vakmerő prédikátorokat és oskolamestereket egész falunkbul űzzék ki..."⁶⁹

Ezt az akciót a pápai kálvinistáknak még sikerült kivédeniök, talán azért, mert már előzőleg Bécsbe küldték Sándor Lászlót, hogy az udvarnál és különböző hatóságoknál minden jót eszközöljön ki.⁷⁰

A védelemre szükség is volt, mert 1702. június 16-án maga Esterházy Pál nádor lépett közbe, s sürgette a pápai református egyházgyakorlat megszüntetését. Pápa város ekkor földesurához, gróf Esterházy Antal hoz fordult, aki a nádori ítélőmester előtt kijelentette, hogy rendelete nem vonatkozik a pápaiakra.⁷¹

A pápai egyház gelyi malma ügyében még kálvinista nemesi családokkal is vitába keveredik.⁷²

Az előzményeket tekintve nem csoda, hogy a dunántúli protestánsok nagy várakozással voltak a kuruc felkelés iránt, vallási sérelmeik orvoslását remélve. Csakhogy a Dunántúl nem Felsőmagyarország volt, s itt a fejedelmi hatalom elképzelései kevésbé érvényesültek. A dunántúli evangélikusok 1706. január 30-án Pápáról figyelmeztetik "a nagyméltóságú fejedelmet," hogy 1704-ben Gyöngyösön megjelent követeiknek tett azon ígéretét, miszerint ők is számolhatnak arra, hogy az előző évtizedekben elfoglalt templomaik, iskoláik s egyházi jövedelmeik birtokába visszaléphetnek, beváltani kegyeskedjék.⁷³

A szabadságharc alatt természetesen nagyobb mozgási lehetőségük volt a pápai kálvinistáknak is, bár reményeikben végül is csalatkozniuk kellett. 1660-ban elvett templomukat hiába kérték vissza, méghozzá eredeti állapotában helyrehozva. Erősen pusztult parókiájukat viszont visszakapták, helyreállítását azonban hiába követelték. 1705 nyarán az iskola udvarán tornyot kezdtek építeni, amit a földesurak - Esterházy Ferenc és József, Antal testvérei, akik bátyjuk kuruccá létele után az uradalmat királyi adományként kapták - a plébánossal és a vármegyével elleneztek és tiltottak. A mintegy 150 forintnyi közadakozásból mégis felépítették, s épületeiket is úgy-ahogy rendbehozták.⁷⁴

Külföldi kapcsolataikat sem hanyagolták el. 1703. szeptember 7-én a pápai református egyház elöljárósága Deáki István professzor által szerkesztett emlékiratban elősorolja hosszas szenvedéseit s anyagi kárvallásait, és a külföldi protestáns fejedelmek segélyét kéri.⁷⁵

1706-ban, nyilván a szécsényi országgyűlés reményt keltő vallási határozatainak, valamint a béketárgyalások kedvező kilátásainak hatására a pápai kálvinista egyház részletes beadvánnyal fordult II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez, bár az irat formailag a vallásügyi bizottmány commissariusaihoz szólt. "A pápai evangélikus statusnak postulatumai" című dokumentum 15 pontban sorolja fel sérelmeiket, szenvedett káraikat, elégtételt és orvoslást kérve.

Kéri az egyház az ispotály visszaadását minden jövedelmével együtt, mely előzőleg hosszú ideig tulajdona volt. Elfoglalt malmai azonnali használatba vételét s eddigi kára megtérítését. Elvett épületeinek eredeti állapotukban való visszabocsátását. Megtérítését a házbérnek, melyet prédikátorai lakásáért éveken át kifizetni kényszerült. Kívánja az egyház költségei megtérítését, melyeket az üldözés idejétől, 1659-től kezdve kényszerült tenni, ez 20.000 forintra becsülhető. Követeli erőszakosan elfoglalt toronyórája visszaállítását, mely most a szürke barátok templomának tornyában van, valamint az öreg vitorláknak a torony tetejére visszahelyezését, éspedig azok által, akik azokat levetették. Az iskola részére folyóvá tételét a tízes malomból sabbathale⁷⁶ cím alatt kapott vámgabonának, mely Csáky László idejében tagadtatott meg. Kéri utoljára az eklézsia a méltóságos commissárius urakat, hogy az iskola felépítése végett kellő időben a tekintetes és méltóságos fejedelemnél lépéseket tegyenek.⁷⁷

A remény azonban, hogy az 1660 előtti állapotokat visszaállíthatják, nem valósult meg. Különösen nem a Dunántúlon. Maga Rákóczi sem ígért lényeges változást. Érsekújvárott kelt 1707. június 19-i levelében csupán általánosságokat mond. Biztosítja a dunántúli evangélikus rendeket, hogy a már kinevezett vallásügyi commissáriusok mindent el fognak követni, hogy a vallási differenciák kiegyenlíttetvén, mindenkinek a lelkiismerete megnyugodjék.⁷⁸

Így a pápai kálvinisták számára sem maradt más lehetőség, minthogy városukban igyekezzenek egyházuk helyzetét javítani, kihasználva a pillanatnyi kedvező helyzetet. 1709-től helyreállítják templomukat, amelyet 1660 után a régi elvett helyett építettek, a pár éve emelt toronyba harangokat is szereztek. Rendbehozták a parókiákat, s 1710-ben felépítették az iskolát is. Mindezt nemcsak az egyház rendszeres jövedelmei tették lehetővé, hanem azok az adományok is, amelyeket ezekben az években kapott. 1709-ben Tholdi Pál, pápai származású debreceni jegyző 100 rénes forintot hagyományoz a pápai eklézsiának. Győri Szabó Péter postamester végrendeletében (Pápa, 1709. február 21.) a pápai református egyházra hagyja a Hosszú utcában lévő házát⁷⁹ s 800 forintot, Gyimóthi István első prédikátornak kocsit és két lovat, Lepsényi Gyergely második prédikátornak egy kocsislovat, a tanítónak, Szepsi Mátyásnak 25 forintot, az öreg diákoknak pedig 10 tallért rendel halála után kiadatni.⁸⁰ 1710-ben Peszi János megyei főbíró felesége, Pacsay Zsuzsánna 100 forintot hagyott az egyházra.⁸¹

Voltak persze a protestánsok részéről is türelmetlen, önkényes akciók, katolikus papok elűzése, felverése, még embervér is folyt. Széchenyi Pál, kalocsai érsek, békebiztos Sümegről figyelmezteti is Károlyi Sándort: "Azomban azt is akarám Kegyelmednek tuttára adnom, hogy ha az kálvinistaság ezen a földön nem compescáltatik (zaboláztatik), az kik máris ante tempus templomokat visszafoglalnak, papokat kiűznek, vagdalnak, vernek; ezennel nagy lárma s veszedelem leszen belőle, az pápistaság ezt nemszenvedi, abstraháltatnak az haza szabatcsága keresésétül s egymásra támadván, ütik s vágják egymást, melyet meghallván az ellenség, örült. Semmi dolgunkban elő nem megyünk, ezt mind egy-két ember cselegszi ezen a földön. Pápai Csernel János-e, vagy István, s ugyanott lakozó Bogács Ferenc, az ki mind aféle notorius sodomiták. Azt az Csernelt magához köllene Kegyelmednek citálni s tartaná ott, ne tenne itt tumultust, azonnal az többi csendesednének, Pápán is vissza akarják venni az templomot, ki miat nagy lárma lészen."⁸²

A zirci apátság épületeit is pápai és veszprémi kálvinista katonák dúlták fel 1704-ben.⁸³

A felkelés vezetői természetesen tiltották ezeket az önkényeskedéseket, nem gördítettek akadályt a katolikus egyház szervezeti működésébe. Pápán is mindvégig megmaradtak a pálosok, iskolájuk is működött. "Tisztelendő Páter Bolla, pápai paulinus conventbéli prior uram, bizonyos dolgainak végben vitelére bocsátatott Győrben, úgy, hogy onnand ki is jöhessen."⁸⁴ Egy másik paulinus Pécsre mehetett.⁸⁵ Ugyanaz a páter Bolla (Bella) "Remete-Szent-Pál szerzetebéli pápai convent vicáriussának" "passualis assistentia mellett", generális congregációra való menetele Pozsonyon át Talba megengedtetett.⁸⁶

A pápai kálvinistákra azonban a szatmári béke után még kemény évtizedek vártak vallásgyakorlatuk, iskolájuk, egyházuk védelmében.

Az előzőekben rajzolt viszonyok között bizony nem volt könnyű a lakosság élete. De a háborús évtizedek, sőt évszázadok keményre formálták a mezővárosi polgárok és jobbágyok jellemét. Alkalmazkodtak a legmostohább körülményekhez is, mert tisztában voltak azzal, hogy önmagukon kívül másra nem számíthatnak. A töredékes adatok azt mutatják, hogy az élet mindezen közben ment tovább: az emberek dolgoztak, kereskedtek, egyházat tartottak fenn, házasodtak, kiváltották magukat a fogságból, iskoláztatták gyerekeiket, újjáépítették leégett házukat. Kényszerből időnként két hadsereg katonáit is élelmezik, és fizetik a földesúr járandóságait is.

Pápa mindennapi életének másik keretét ugyanis az adta meg, hogy a város az Esterházy-család uradalmának központja volt.

A pápai (a devecseri, ugodi és gesztesi) uradalom az Esterházy-család ifjabb fraknói, grófi ágának birtokát képezte, a felkelés idején Esterházy Antalé. Amikor 1704 májusában Rákóczihoz csatlakozott, a kamara a birtokokat lefoglalta és jövedelmüket (ad usum fructum) két testvére, József és Ferenc kapta. A kamara már 1704-ben össze akarta iratni a birtokok jövedelmét, de ez akkor a felkelők betörései miatt (ob continuas hostium excursiones) nem sikerült, sőt az összeíró veszprémi harmincados élete is veszélyben forgott.

1705. január 24-én azonban Újvári Ferenc veszprémi harmincados benyújtja a kamarának a pápai uradalom jövedelmeinek kimutatását.

Eszerint Pápa külső része (exterior pars) áll részben kuriális házakból, részben bérbeadott, részben jobbágyházakból (partim ex domibus curialibus, partim inscriptionalibus, partim vero colonicalibus), amelyek után, ha nincsenek kirabolva, elpusztítva és felégetve, fizetnek évente 600 forintot. A suburbiumnak (hostát) négy utcája van, melyek közül az első a Fölső Ucca vagy Majorok nevezetű, cenzusa 100 forint. Szabad faizásuk van, de a majorok rész puszta és felégetett. A második utca: Újváros ucca, cenzusa 68 forint 75 dénár, de 75 ház megégett, úgyhogy alig van benne ép ház, a kézművesek semmi munkát nem tudnak végezni. A negyedik utca az uraság kertje melletti, fizet árendába 62 forint 50 dénárt.

Itt van az újonnan emelt sörfőzde, amelynek árpakészletét azonban Heister katonái teljesen elvitték. Van egy nyolckerekű és más helyen egykerekű malom, amelyek hozama a molnár részén kívül 1.000 mérő. Két szénatartó, amelyek közül az egyik 50, a másik 20 kocsi szénát fogad be. Nagy kert, a sörfőző mellett vendégfogadó és fürdőház. Továbbá allódium pajtával, ezen kívül harmadik pajta nagy mennyiségű termény tárolására.

A mészárszékek után a mészárosok évente 140 forintot fizetnek, adnak 4 mázsa faggyút, és minden levágott ökör és tehén nyelvét kötelesek az uraságnak beszolgáltatni. A korcsmákon az évi 14 héten át kimérhetnek 1.000 urna bort.⁸⁷

Veszprém megye több ízben is tartott közgyűlést Pápán. Országos vonatkozású az 1708. március 10-re összehívott generális gyűlés, amely ellene mondott a Pozsonyban megtartott királypárti országgyűlés határozatainak.⁸⁸ Biztos persze, hogy ezt a megye Esterházy Antal utasítására mondotta ki. Bizonyára a város is megkapta Esterházy Antal és a megye Pápán tartott gyűlésének dörgedelmes parancsait az elértéktelenedett rézpénz forgalmáról, a fegyverfoghatók összeírásáról, a közbiztonság helyreállításáról.⁸⁹ Az ellenséges kézben lévő területtel sem szakadt meg a kapcsolat, de ehhez a parancsnokló generális engedélye kellett. 1706. augusztus 31.: "Sréterné és Talián Sándorné asszonyaiméknak passus adatott, hogy Győrből bizonyos okokra nézve kigyühessenek pápai házokhoz, úgy, hogy vissza is mehessenek."⁹⁰

Hogy a pápai céhek a háborús viszonyok közepette is tevékenykedtek, azt néhány adat jól bizonyítja. 1706. szeptember 2.: "Chernel Jánosra kemény parancsolat, hogy a pápai csapócéhet ne rongázza..." Újváry Ferenc uramnak, hogy pápai céhnek elegendő bőröket subministráltasson deli csizmának az militia számára."⁹¹ Akinek eltört a lába, a pápai borbélyokhoz vitette magát gyógyítani.⁹² A városi fejlődés jele, hogy még kéményseprő is felbukkant a környéken.⁹³

Esterházy Antal tábori könyve tanúsítja, hogy ekkor is a kereskedők voltak azok, akik nem ismertek lehetetlent: a harcok közepette is számtalan török, zsidó, német, magyar kereskedő tevékenykedik. A pápaiak természetesen szintén kereskedtek, főleg sóval.⁹⁴ Radis Sámuel Győrből és Bécsből hozott portékákat.⁹⁵ A mészárosok Rohonc és Kőszeg tájára vittek bőröket eladni.⁹⁶

A város tanácsa a gyér adatok szerint végezte szokásos munkáját, s a legkülönfélébb ügyekkel foglalkozott.

1705. augusztus 16-án Kőrösi Mihály Pápán, a Hosszú utcában lévő házát a városi tanács előtt 180 magyar forintért bevallja, s átadja Tormády Simonnak és feleségének, Vásárhelyi Nagy Kata asszonynak. A város főbírája ekkor Meszecz Péter, jegyzője Kádártai Pál.⁹⁷

Egyéb ügyek: a város malmának bérletéről 1708-ban; zálogbaadási ügyek; Pellakovics János és Attyai Imre hagyatéki ügye; a város kérvénye annak az 1.000 forintnak a megtérítéséről, amelyet Heister zsarolt ki tőlük stb.⁹⁸

Néhány személyes ügy: 1704-ben Sándor Ferenc 1.000 forintot vesz fel "interesre" "németek kezibül való szabadulásomra."⁹⁹ Bizony, a katonáskodás nem mindig zsákmánytermő volt. Chernel Gábor 1.000 tallérért móringol mátkájának, Szondi Zsuzsannának.¹⁰⁰ 1708. március 12-én pápai diákoknak, "Debrecenben studiumok promotiójára nézve menőknek, passus adatott."¹⁰¹ Eszerint tehát az ottani iskola a háborús évek alatt is működött.

Pápa hétköznapi életéhez nyilván hozzátartozott a posta működése is, melyet a kurucok a felkelés kezdetétől igyekeztek megszervezni. Ebben Pápának jelentős szerepe volt, miután ide futottak be nyugati és déli irányból a postavonalak illetve indultak észak felé a szabadságharc bázisához kapcsolódó vonalak. Esterházy Antal 1706-ban elégedetlen tevékenységükkel: "Pápai szentmiklósi és igmándi póstamestereknek, hogy az hírek communicatiói és leveleknek frissebben folytatási eránt szorgalmatosabbak legyenek."¹⁰² A posták ugyanis ekkor úgyszólván kizárólag a hadsereget szolgálták. 1708 januárjában a dunántúli megyék sümegi gyűlése határozatot hozott, hogy a pápai postamester "tartozik két szekeret tartani... lészen esztendeig való fizetése 200 forint és szénája...", ezenkívül ő is mentes minden köztehertől (kvártély, élelemadás, forspont stb.).¹⁰³ A postamesternek Esterházy Antal még külön védőlevelet is ad.¹⁰⁴ De amikor a postamester menekülni kényszerül a császáriak elől a városból, elrejtett holmijait Bezerédi Imre egyik tisztje elemelte.¹⁰⁵ Ez a "Pápán lakozó" győri Szabó Péter postamester egyébként jómódú ember volt, aki a pápai református egyháznak végrendeletében jelentős összegeket hagyományozott.

Végezetül zárjuk a pápai hétköznapokról szóló áttekintést egy éppen nem hétköznapi esettel, amilyen tudtunkkal Pápán sem azelőtt, sem azután nem fordult elő: 1706 márciusában máglyán elégettek egy öreg koldusasszonyt. Az ügy előzménye a következő volt: a cisztercita rend lakatlan zirci épületeinek s egyéb jószágainak adminisztrátora egy Pápán lakó német szerzetes, Sebastian Vilmos páter volt, aki 1706 februárjában értesíteni akarta a győri császári őrség egyik tisztjét arról, hogy Pápa lakosságának, sőt még őrségének egy része is hajlandó átállni a császáriakhoz. A levelet viaszgömbbe rejtve a koldusasszonnyal akarta elvitetni egy tallért ígérve neki. Az ügy kitudódott, s maga Bercsényi foglalkozott vele. Miután papról volt szó, a pátert Árva várába vitték fogságba - ahonnan rövidesen kiszabadult -, a koldusasszonyt pedig, akinek nyilván sejtelme sem volt a dolog hátteréről, máglyára küldték.¹⁰⁶ Azt persze nem tudjuk, hogy Pápa lakosai hányan jelentek meg a nem mindennapi látványosságon.

Die Stadt Pápa und ihr Schloss, welche das Besitztum der gräflichen Linie der jüngeren Familie Esterházy von Fraknó bildeten und eines der Zentren des Protestantismus von Transdanubien war, überlebten die türkische Herrschaft verhältnismässig unversehrt. Die Inventur des Schlosses aus dem Jahre1694 zeigte das Gebäude in gutem, bewohnbarem Zustand. Die Bevölkerung der Stadt musste jedoch mit zwei grundlegenden Problemen rechnen:

Das in seiner Existenz gefährdete Grenzbefestigungsmilitär sah die Sicherung des Zustandes der Sonderrechte im Rákóczi-Aufstand und deshalb ergriffen im Januar 1704 die Offiziere der Wache von Pápa die Initiative zum Überschreiten der Aufständigen nach Transdanubien. Damit jedoch kam ein sechs Jahre dauernder Krieg über die Stadt, welche infolge ihrer zentralen Lage zum Stützpunkt der Kurutzenarmee wurde und wo auch meistens ihre Befehlshaber stationiert waren. Wegen der schlechten Organisation der Armeeversorgung legte jedoch die Versorgung des Militärs schwere Lasten auf die Stadt und ihre Umgebung. Zwischen 1704 und 1709 wechselte achtmal 20der Eigentümer von Pápa, den schwersten Schlag erlitt sie aber, als Siegbert Heister, kaiserlicher General am 14. August 1707 die ganze Stadt und Umgebung niederbrannte.

Die reformierte Bevölkerung von Pápa hatte die Jahre des Aufstandes genutzt, um die in den 1660-iger Jahren weggenommene Kirche und das Hospital zurückzuerobern, aber ihre Versuche waren erfolglos. So blieben also, nach dem, den Kurutzaufstand beschlies- senden Frieden von Szatmár im Jahre 1711 für die Gesellschaft der Stadt beide Probleme - das Schicksal der Soldaten und der Kalvinisten - offen.