Könnyen várhatná vagy legalábbis hihetné az olvasó, hogy azok a városfejlesztési, kommunális és infrastrukturális problémák s nem utolsósorban szociális feszültségek, amelyek - mint az előző fejezetből kitűnt - Pápa városát jellemezték, a felszabadulást követő évtizedekben egytől egyig számbavételt nyertek, majd megoldásuk is napirendre került, vagy jobb esetben, éppen azért, mert időközben meg is oldódtak, jelentőségüket vesztették a további tennivalók között. Ez az elvárás és hit azonban csak részben igazolódott, mert a város fejlődése - miként az egész országé is - újabb kényszerpályára jutott, amelyet kezdetben a háború kártevésének következményei, illetve - egy ellentmondásaival együtt is építő, demokratikus átalakulás keretében - azok felszámolása, a későbbi évtizedekben pedig a központilag vezérelt állami tervgazdaság szempontjai jelöltek ki, határoztak meg.

Elméletileg is történetietlen lenne a kérdésfeltevés, hogy egy öntörvényű, organikus városfejlődés útján meddig és hova juthatott volna Pápa. Gyakorlatilag pedig azért megalapozatlan, mert a megelőző időszakokban is bőven akadt példa arra, hogy a központi akarat vagy éppen a nem kis hatalommal bíró helyi világi és egyházi hierarchia keresztezte a város, a többség érdekeinek lehetséges érvényesítését. A vizsgálódó kérdésfeltevése tehát csakis a tényekre irányulhat - Ranke szavaival: arra, ami és ahogyan valójában történt a város e fejezetben áttekinteni tervezett mintegy negyedszázados változásaiban, fejlődésében. Méghozzá olyképpen, hogy ennek megfelelően, amennyire lehet, a kronológiai és nem a folyamatokat mesterségesen szétszakító tematikai elrendezés elvét kíséreli meg követni a fejezetben foglalt történések leírása.

Ismételni kell: negyedszázad, és nem közel ötven év vizsgálata, áttekintése a cél. S ha ez önkényes időelhatárolásnak tűnhet, arra nem a jelenkor történeti ábrázolhatóságának a kétségbe vonása, hanem inkább kutathatóságának korlátozása; mondhatni, tilalmazása szolgálhatna mentségül. És különben is - és ez nem afféle látszatérv - miért kellene a közvetlen tegnap dolgainak, személyeinek megjelenítésével háborítani egy olyan, alig harmincezres kisváros jelenét, ahol csaknem mindenki ismeri a másikat.

Az 1944/45 fordulóján közigazgatásilag és katonailag, sőt a légi, a köz- és vasúti közlekedés szempontjából is fontossá vált s ugyanakkor a menekülők tízezreivel, a hadikórházzá alakított iskolákban és kastélyban ápolt mintegy két és fél ezer magyar és német sebesült katonával felduzzasztott Pápa 1945. március 26-a reggelére szabadult fel a német megszállás és a nyilas uralom alól. A Bécs irányába törő 3. Ukrán Front gárdalövész-alakulatainak és gépesített, harckocsizó egységeinek bevonulását több napon át ismétlődő, főleg a repülőteret és a városon, valamint annak környékén húzódó visszavonulási útvonalakat célzó szovjet és angolszász repülőtámadások előzték meg. Éppen ezért az idegen megszállók és a nyilas vezetők már javában menekülőben voltak, a lakosság és az épületek azonban mindezt nem vészelhették át áldozatok és rombolások nélkül.¹ "Mintha iszonyú erejű földrengés döntött volna itt mindent romba. A kicsi, régi házak tető nélkül, megroggyanva álltak, s amelyeknek nem omlottak le a falai, azokon iszonyú repedések tátongtak" - írja némi túlzással az egyik szerző az akkori krónikákra hagyatkozva.²

Ám valójában - mint egy pápai kárösszeíráson alapuló főispáni jelentésből olvasható - "Pápa városában nagyobb szabású rombolások nem történtek, csak lakóépületek pusztultak el vagy rongálódtak meg a bombázások folytán."³ Megemlíti még, hogy a "robbantások után elpusztult, illetve erősen megrongálódott a/ katonai repülőtéren egy kivételével az összes épület; b/ műtrágyagyárban az erőtelep és egy raktárépület; c/ lovassági laktanyában a lóistálló". Amellett, hogy természetesen a mintegy 81 ház romba dőlése, továbbá 91 súlyos és több száz könnyebb sérülése sem bagatellizálható el, és a sor még folytatható lenne a közlekedésben, a víz- és villanyvezeték-hálózatban s nem utolsósorban a jószágállományban esett különböző mérvű károkkal, mégis az igazi tragédiát nem ezek, hanem a kioltott emberéletek jelezték.⁴

Egyes források szerint - a felduzzadt lakosságot számítva - nem a városban zajlott március 25-26-i jelentéktelen harcok, hanem inkább az előző napok bombázásai követeltek sok (közel 200) emberáldozatot.⁵ A bombatámadások, robbantások folytán meghalt és a harcokban elesett pápai és más magyar katonák nem jelentéktelen száma alig pontosítható. Hivatalos adatok alapján viszont hitelt érdemlően megállapítható, hogy a város állandó lakossága az 1941. évi 23.717-ről 1945 áprilisára 15.387-re esett vissza, mely visszaesésben aránylagosan a felnőtt férfiaké volt a nagyobb (mintegy 60 %-os).⁶ Mindez nem csupán az akkori tömeges nyugatra meneküléssel, hanem főként hadifogságba jutással magyarázható. A népszámlálási adatok szerint a város lakóinak száma még 1949-ben is közel kétezres lemaradást mutat az 1941. évihez képest, holott - és ezt Veszprém megye demográfiai helyzetének alakulása is bizonyítja (1941.:352.303 - 1949.: 345.551)⁷ - törvényszerűen megugrik a születések mennyisége. Pápa demográfiai viszonyainak ily kedvezőtlen alakulásában azonban közrejátszott egy további tragikus tényező is, amely ugyancsak a háborús emberveszteségek számláján jelentkezik: a város viszonylag nagyarányú (11 %) zsidóságának elhurcolása és haláltáborokban való elpusztítása.⁸ Más kérdés, hogy a több, mint kétezer deportáltból visszatértek rendkívül alacsony számát nemcsak a város demográfiai helyzetének kedvezőtlen alakulása, de korábbi fejlettebb és színesebb társadalmi és szellemi struktúrája is megsínylette.

A háborús veszteségek, károk számbavétele, mely egyébként némelykor a legapróbb részletekre (pl. értékpapírok és kamataik) is kiterjedt, és azok helyrehozatalát, már ahol az az emberi életet kivéve lehetséges volt, alapjában a korábbi, de az elmenekült nyilasoktól megszabadult vagy a maradottaktól megtisztított apparátus emberei kezdték el. Mint az az igazolási iratokból kitűnt, a városi közigazgatási, üzemi és intézeti munkakörökben (a hadifogságból visszavártakat is számítva) jóval több, mint kétszáz tisztviselő maradt meg.⁹ Ilyképpen bizonyos folytonosság abban az értelemben is érvényesülhetett, hogy a város alig, legföljebb csak a helyi hadiesemények idején nélkülözte a vezetést. "1945. március végén és április első napjaiban valóságos városállam volt Pápa. Országos szervekkel kapcsolatot még nem tudott teremteni, a sebtében kialakított közigazgatási apparátus irányította életét" - idézi az egykori krónikát a kései szerző.¹⁰

A folytonosság változások irányába való terelésének jelentős tényezői lettek az újonnan megalakult pártok és a különböző szakszervezetek, majd a május 13-án létrehozott szaktanács, melynek élére Nagy István MKP-titkár került. A kiáltóan szükséges közbiztonságnak pedig a már március 28-án megszervezett új rendőrség lett a letéteményese, melynek májustól a szintén MKP-tag Závory Zoltán vette át a vezetését.¹¹ Az MKP városi alapszervezete ugyancsak március 28-án, az SZDP-é pedig április 6-án jött létre.¹²

Bár a megye más városaihoz képest mind a két párt jócskán rendelkezett mozgalmi előzményekkel (a munkások közül többen 1919 visszatértét, a kollégiumi vagy a zsidó entellektüelek pedig egy baloldali demokrácia megteremtését várták), mégis az üldöztetések és az elhurcoltatások folytán az SZDP mintegy 600, az MKP csupán 15 taggal kezdte meg működését.¹³ Ezeknél is kisebb pártként indult az NPP. S mint ahogyan a legkisebb pártnál, a PDP-nél nem a helyi polgárság hiánya, az NPP-nél sem egyszerűen a város agrárnépességének alacsony (17-18 %-os) aránya a gyengeség oka, hanem inkább az, hogy egyikük sem rendelkezett előzményekkel. A Kisgazdapárt viszont, amely nem volt ilyeneknek híjával, a város messze legerősebb pártja lett, természetesen annak árán, hogy befolyása nemcsak a parasztságra, hanem a polgárságra, az értelmiség jelentős részére is kiterjedt. Nem véletlen, hogy az 1945-ös őszi választásokon, tehát az első igazi politikai erőösszemérésen, ez a párt nyerte el Pápán is a szavazatok abszolút többségét. Az időközben több ezres tagságot meghódító két munkáspárt közül másodiknak az SZDP sorakozott föl a Kisgazdapárt mögé, míg az önnön vezetőinek alkalmatlanságától szenvedő MKP alig több mint másfél ezer szavazatra tett csak szert. Bár az NPP több kérdésben is (pl. beadási terhek, zugkereskedelem korlátozása, volt fasiszták megregulázása) határozottan kiállt a paraszti érdekek mellett, mégis csupán feleannyi szavazatot szerzett, mint az MKP. A választások végül ismét megerősítették a PDP utolsó helyét.¹⁴

A kezdeti változásokon tehát mindenképpen a Kisgazdapárt és főleg az hagyott nyomot, hogy annak egyik helyi vezetője, a nyilas internálásból visszatért Sulyok Dezső (a Perutz-gyár volt jogásza) lett. E markáns arcú politikus április elejétől mint Pápa első demokratikus polgármestere a rendőrség, a közellátás megszervezésétől a kommunális hálózat helyrehozásáig szinte valamennyi gondját vállalta a városnak. A részben megújuló, kezdetben alig 40, később pedig több, mint 60 tagú városi képviselőtestület (helyettese: az MKP-tag Kerekes János) nemcsak a jelenre, hanem távolabbra is tekintve vezényelte Pápa újjáépítését.¹⁵ S hogy az idők szavát értve, mennyire a változások hívéül szegődött a polgármester, azt jelzi már első levele is, amelyet a polgármesteri szék április 9-i elfoglalásakor intézett a lakossághoz: "25 év bűneit a mostani napok szenvedései váltották fel, egy születésétől fogva hazug és becstelen jobboldali uralom így ért véget - írja, majd így folytatja -, de csak a bűnös vezetőség pusztult el, a nép él és a szenvedések jutalma a demokratikus országok baráti kötelékében elkövetkező jobb és igazibb élet lesz."¹⁶ Bizonyára az ebben is kifejeződő felfogása szolgált alapul ahhoz, hogy a néhány héttel később, "a város politikai ügyeinek legfőbb intéző szerveként" megalakult mintegy 15 tagú Nemzeti Bizottság elnökévé lett. A bizottság titkári tisztét helyettese, Kerekes János, a jegyzőit pedig Muray Frigyes szerzetespap töltötte be.¹⁷

A városi igazgatás és a Nemzeti Bizottság vezetésének ilyen módon való egybeesése, legalábbis amíg (október 1.) Sulyok töltötte be a polgármesteri tisztet, főleg az előbbi tekintélyét, erejét, a pártok vonatkozásában pedig a Kisgazdapárt, kisebb mértékben azonban - a kommunista Kerekes Jánoson keresztül - az MKP befolyását is növelte. Bár az utóbbi párt nem nézte jó szemmel Sulyok olyan intervencióit, amelyek egyes jobboldali figurák átmentésére irányultak, vagy éppen rosszallotta az olyan kijelentéseit, hogy az "MKP bolsevizálni akarja az országot", sőt, állítólag "hozzá akarja csatolni... a Szovjetunióhoz",¹⁸ mégis állítható, hogy hasznára vált a városnak ez az összpontosított, ugyanakkor a politika széles színskáláját mutató és tűrő vezetés. A forrásokból kiolvashatóan több szempontból is. Azontúl, hogy más városokhoz hasonlóan vagy azokhoz képest rövid időn belül sikerült biztosítani az elemi kommunális (víz, villany stb.) szolgáltatásokat és az oktatás megindítását, többé-kevésbé megoldani a közellátást, valamint általában az újjáépítés kezdeti feladatait s nem utolsósorban a megyei városi rangú közigazgatás és igazságszolgáltatás, kommunális gazdálkodás kiépítését, olyan központi támogatásokat is igénybe vettek, amelyekhez más városok nemigen juthattak hozzá.¹⁹ Másrészt, ami talán még ennél is jelentősebbnek számított: sikerült rendezett mederben tartani azt a bonyolult viszonyt, amely a szovjet katonai hatóságoknak több objektumra kiterjedő ideiglenes tulajdonlásából és legfőképpen abból adódott, hogy a háború befejezte után is még mintegy 15.000 katonájuk állomásozott Pápán, nem is egészen ideiglenesen.²⁰ S mindezeken túl vagy éppen ezekkel, mindenekelőtt az újjáépítéssel és a földreformmal eszközölt házhelyosztással kapcsolatban előhozakodni egy új városfejlesztési tervvel - nem lebecsülendő teljesítmény.

Amíg az infláció magasba nem szökkent, természetesen a város, bár nem költségvetésszerűen, a saját pénzkészleteiből, ismételten emelt bevételeiből (adó, piaci helypénz, víz-, áramszolgáltatási és hírközlési díj, kavics- és homokeladás, a városi mozi SZDP-nek való bérbeadása stb.) nemcsak tisztviselőinek tudott fizetést folyósítani, hanem még különböző helyi üzemeknek, így a Dohánygyárnak munkabérre, a Bacon Hús- és Konzervgyárnak a beinduláshoz, sőt a MÁV helyi főnöksége alkalmazottjainak a bérezésére vagy a Zsidóügyek Helyi Intézőbizottsága részére is kész volt bizonyos összegeket kölcsönözni.²¹ Közben azonban már maga is közel egymilliót vett igénybe a városi adóhivataltól, amelyet aztán később államsegéllyé alakítottak át.²² Ahogyan azonban elszabadult az infláció, úgy fordult a város egyre többször a legkülönbözőbb tárcákhoz és a megyéhez hol újjáépítési, hol népjóléti, hol alkalmazotti fizetési segélyért, hol pedig a szovjet igények (épület, kórház, élelmezés, világítás-fűtés, temető, közmunkafedezet stb.) kielégítése céljából.²³ Nos e százmilliókra rúgó segélyeket (csak 1945 decemberében 80 millió pengőt kértek) rendjén meg is kapta, ami a tapasztalatok alapján aligha történhetett volna meg valamennyi, netán Pápánál nagyobb háborús kárt szenvedett város esetében.²⁴

Nem kétséges, mindebben szerepe lehetett ama tény tudomásulvételének, hogy Pápa 1945 decemberére 18.000-re nőtt népessége nagy számú szovjet katonával lakott együtt, akik nem kis részben éltek is annak kommunális szolgáltatásaival. Mindazonáltal - legalábbis kezdetben - sikerült többé-kevésbé rendezett viszonyt teremteni a város, a lakosság és a szovjet alakulatok között. Mindez nemcsak olyan külsőségekben mutatkozott meg, mint a "győzelem napjának" (május 9.) együttes ünneplése, hanem abban is, hogy a szovjet katonai hatóságok jegyzőkönyvi rögzítés mellett foglalták le a város bizonyos anyagi eszközeit és az üzemképtelen Hungária Műtrágyagyár, valamint a később városi tulajdonba adott Esterházy-féle téglagyár kivételével a gyárak többségét.²⁵ Így beindításukról, üzemeltetésükről, sőt részben nyersanyaggal való ellátásukról (pl. a textilüzemek esetében) is ők gondoskodtak, és ezzel egyszersmind a munkások többsége sem vált munkanélkülivé.²⁵ Igaz viszont, hogy közvetlen katonai vezetés alá vontak közülük többet is, így a Perutz Textilüzemet és a Bacon Hús- és Konzervgyárat is.²⁶

Természetesen a városi vezetésnek is jelentős erőfeszítéseket kellett tenni (pl. külön, az egész járásra kiterjedő ún. Gabonagyűjtő Központot létesített), az önkényességeket csökkentendő, a szovjet katonaság ellátására.²⁷ Viszont nyomát találni olyan akcióknak is, amelyek arról vallanak, hogy vásáron vagy más úton szerzett állatok levágásából, egy-egy cukor-akcióból, esetleg traktorokhoz üzemanyagból a lakosság javára is lehetett valamit fordítani e kapcsolatokból.²⁸ Külön jelentősége volt azoknak a kísérleteknek, amelyek a város kicsinyeinek és öregeinek szűkös tejellátására irányultak.

A városi vezetés és a szovjet katonai hatóságok viszonyát jellemzi, hogy miután 1945 júliusában központilag elrendelték az ipari üzemek korábbi tulajdonosainak való visszaadását, a polgármester azt jelenthette, hogy mindez maradéktalanul megtörtént, pontosabban: közülük három (az Esterházy-féle téglagyáron kívül még a Balogh-féle szövőüzem és a Wittmann Téglagyár) a város használatába került.²⁹ Nehezebben haladt viszont előre az átadás a szálláshelyül szolgáló egyes tanintézetek és főleg az Esterházy kastély esetében. Nemkülönben gondként terhelődött a városi vezetésre a közegészségügy megromlása: a tetvesedés, a kiütéses tífusz és a hasi hagymáz, amelyeket nemcsak a leszerelt katonák és munkaszolgálatosok hurcoltak be a városba.³⁰ Mindezek együtt különösen az MKP helyzetét nehezítették.

A város újjáépítési és egyéb gondjait, ha részben pozitív értelemben is, tetézte egy további: a föld- és a házhelyosztás végrehajtása. Pápa mintegy 10.000 kat. holdnyi határából - az 1935. évi Gazdacímtár szerint - összesen 4.171 kat. hold volt olyanok (5) kezén, akik egyenként több, mint 100 kat. holddal rendelkeztek.³¹ Közülük a legnagyobb birtokos gróf Esterházy Tamás volt 3.333 kat. holddal, amelyből közel 2.000 kat. hold nagybérletként, 844 kat. hold pedig kisbérletként nyert hasznosítást. Ezt az 536 kat. holdas, kisebb részben bérelt városi tulajdonú, majd a Katolikus Vallásalap és az Adorján-féle birtok, végül pedig ugyancsak a nagybirtokos Benedek-rend helyi 22 kat. holdja követte. A másik oldalon viszont ott gyülemlett a több, mint négyezres parasztság, amelynek még a fele sem rendelkezett gazdasággal. Pontosabban: az 1941. évi népszámláláskor nyilvántartott közel kétezres agrárkereső népességet véve alapul, közülük mindössze 532 volt önálló gazdálkodó, ám ebből is mintegy kétötödnyi rész csupán 5 kat. holdon aluli területet tudhatott magáénak.³²

Nincs jel arra, hogy a város agrárnépességének nagy többségét képező nincstelen (cseléd, napszámos) és szegényparasztság nagybirtok-ellenessége valamiféle viharos formában fejeződött volna ki. Ebben egyként része lehetett mind a városban jelenlévő hierarchiának, mind a négyezernyi munkahelyet adó ipari üzemeknek. Ezért is feltűnő, hogy a földosztás napirendre kerültével a pápai agrárszegénység szemet vetett a szomszéd községek különböző nagybirtokainak egyes részeire is. A városi földigénylő bizottság meglehetősen vegyes (paraszt, munkás és kisiparos) összetétellel ugyan csak április 15-én alakult meg (Ihász József elnökletével), mégis már a polgármester is tekintetbe vett olyan birtokokat, amelyek kívül estek Pápa közigazgatási területén.³³ Még inkább világossá vált a város határában kiosztható birtokok elégtelensége az igénylők összeírása során, akiknek száma a házhelyigénylőkkel együtt májusra mintegy 1.300-ra rúgott. Így a földigénylő bizottság elnöke teljesen magától értetődőnek tartotta a Megyei Földrendező Tanáccsal közölni, hogy: "szükségesnek látszik, hogy más község határából kapjon a bizottság felosztás céljára ingatlanokat... Mi nem tudunk a nincstelenjeinknek ingatlant juttatni, ugyanakkor a szomszédos községekben a 6-8 holdas kisbirtokosoknak juttatnak ingatlanokat."³⁴

Az iratokban nyomát találni annak, hogy Mezőlak község több, mint 100 kat. holdat át is engedett a pápai földigénylőknek.³⁵ Ennek ellenére Pápa város tulajdonából is (pl. a vásártérből) igénybe kellett venni mintegy 83 kat. holdat, és még 1946. elején is húsz esetben olyan elkobzást rendelt el a pápai földigénylő bizottság, amely volt volksbundisták és nyilasok kisebb területű birtokait érintette.³⁶ Még így is jelentős maradt a különböző címeken visszautasított igénylők száma (közéjük tartozott két plébánia is), miért is 50 családot áttelepítésre jelöltek ki. A földhözjuttatottak száma (egyenként 1-15 kat. holddal) végül is 300 fölött, a házhelyjuttatottaké pedig (egyenként 250-500 négyszögöllel) 1.000 körül összegezhető.³⁷ Több, mint 1 kat. holdat juttattak a Leipnik-telepen is iskola és kultúrház építési helynek is.³⁸ Így tehát jelentősebb növekedés az alacsonyabb gazdaságkategóriákban, de leginkább (mintegy háromszorosra) az 1 kat. holdig terjedő területtel rendelkezőknél mutatkozott.

Nem kétséges, a földosztás mozgósító hatással volt a soron következő mezőgazdasági munkák elvégzésére. Volt olyan majorság (pl. a város külterületén: Pálháza), ahol a korábbi cselédség az egykori intéző kezdeményezésére az uradalmi gépparkot és a vonóállatállományt egybetartva, átmenetileg közös művelés alá fogta a juttatott földeket.³⁹ Mégis a város teljes mezőgazdasági területét figyelembe véve 1945. április végén 1944 hasonló időszakához képest 2.000 kat. holddal kevesebb tavaszi bevetett területről adtak jelentést.⁴⁰ Ennek oka nem elsősorban a gépek, hanem az állatok és a parasztgazdaságokhoz szükséges felszerelések hiánya volt. Ilyenre utalnak az olyan jelentések, amelyek szerint pl. a mezőgazdasági szakiskola gazdaságában mindössze 3 igásló maradt, vagy azok a hivatali és sajtóközlések, amelyekben szüntelen visszatér a tehén-állomány megfogyatkozására való hivatkozás. A "károk... igen nagy mérvűek..., mezőgazdasági károsodások még most is állandóan érik a gazdákat" - olvasható egy 1945. augusztusi polgármesteri hivatali jelentésben.⁴¹ Jellemző, hogy az 1946. évi gabonatermés gyengeségét sem elsősorban az aszállyal, hanem azzal magyarázták, hogy "a jóvátételi beadások súlyosan érintik a város állatállományát."⁴² E helyzeten igazán az sem változtathatott, hogy megyei közbejárására csekély számú lovat kaptak a város termelői.⁴³ További probléma már, hogy távlatilag nem e körülmények, hanem az elaprózódó üzemeken alapuló agrárstruktúra korlátai befolyásolták a mezőgazdasági termelést. A városi Termelési Bizottság, majd a földművesszövetkezet kései megalakulása mindezen alig segíthetett.

Az újjáépítés, a föld s különösen a nagyszámú házhely kiosztása, továbbá a város központját uraló Esterházy-kastély sorsának megoldatlansága és megannyi más, új tényező akkor is óhatatlanul felvetett volna bizonyos városrendezési kérdéseket, ha az ambiciózus városvezetés nem megy ezek elé. Sőt, mondhatni nemcsak elébük ment, de meg is volt benne a készség, hogy határozottan kezdeményezzen akár olyan kérdésekben is, mint az utcanevek megváltoztatása (pl. Gömbös Gyula és más utcanevek helyett: Budai Nagy Antal, Dózsa György, József Attila stb.)⁴⁴. De sorolni lehetne még olyan továbbiakat is, mint az Esterházy-kastély baloldali pártok részére való átadásának javaslata; a pedagógusok számára a Nemzeti Frontba tömörült pártok képviselői által tartandó 5 napos májusi tanfolyam kötelezővé tétele stb.⁴⁵ Nos, az imént jelezett városrendezési problémák megoldását is úgy tekintették, mint amelyre a változások nyújtanak alkalmat. "Az első világháborút megelőző időkből származó városrendezési és városfejlesztési tervet", melyet még a fejlesztési kötelezettséget előíró 1937. évi VI. tc. ellenére sem teljesítettek, Sulyok Dezső polgármester szerint most, hogy megszabadultak "a várost kétoldalról körülölelő és megfojtással fenyegető hitbizományi területektől", "az újjáépülő Magyarország életébe bekapcsolódva... kiegészítve és kijavítva" feltétlen végre kell hajtani.⁴⁶

A Sulyok polgármester által előterjesztett, a város 1945. július 22-i közgyűlése által megvitatott és elfogadott (24 oldalas, mellékletekkel ellátott) "Pápa megyei város rendezésére vonatkozó tervezet" szemléltetésére érdemes talán annak féloldalnyi tartalomjegyzékéből idézni: "1. Utcanyitás az Anna tér és a Jókai utca között. 2. A Sárkány utca meghosszabbítása a Jókai utcáig. 3. A Fő utca és a Deák utca kiszélesítése Korein György ingatlanának kisajátításával. 4. A Fő utca kiszélesítése és az Antal Géza tér bővítése Régner Pálné Grosz Mária ingatlanának kisajátításával. 5. Az Antal Géza tér bővítése, a Tókert utca és a Liget utca kiszélesítése Répási Géza ingatlanának kisajátításával. 6. A Várkastélynak, a Várkertnek, továbbá a Kálvária-temető, a Vaszari út és a Pápai-major közti területnek a 600/1945. M. E. sz. földreformrendelet értelmében házhelyigények kielégítésére való kiigénylése és megváltása. A Várkastély gyermekmenhelyként való felhasználása, a Várkertből új városrész kialakítása, a Várkerttől északra ipartelepek számára terület kijelölése. 7. Az állatvásártérnek a házhelyigénylők rendelkezésére bocsátása és új állatvásártér kijelölése a kisajátítandó Schweizer-réten. 8. A gabonapiac és kirakodóvásár kitelepítése a Fő térről és elhelyezése a kisajátítandó Tapolca-parti területen. A Fő-térnek sétatérré alakítása és a Szent István út kiszélesítése a Várkertből terület kisajátításával..."

Már ennyiből is kitűnik, hogy nemcsak a korábbi esetlegességeket és kisszerűségeket (pl. az 1920-at követő házhelyosztások nyomán történő átgondolatlan beépítéseket, utca- és kommunális problémákat) kívánták felszámolni, hanem egy modern, ugyanakkor továbbfejleszthető, középületekkel ellátott, tágas, kívülről is könnyen megközelíthető és átjárható várossá tervezték tenni Pápát. Bár tény, hogy a tervezet nem tartalmazott elképzeléseket sem az ipar, sem a kulturális intézmények fejlesztésére, illetve azokkal kapcsolatban pusztán a terület biztosítására szorítkozott, továbbá nem számolt a hagyományok és a jelen vagy a várható igények ellenére semmiféle (sem magyar, sem szovjet) katonai szempontokkal, az Esterházy-kastélyt pedig ezúttal gyermekmenhelynek szánta, mégis az indoklásból több is kitűnt, mint amit első benyomásként kelt. Amikor Sulyok a háború azon kártevéséről szólt, amely az észak-dunántúli városok (Sopron, Szombathely, Győr, Székesfehérvár, Pápa) közti különbségeket megszüntette, "sőt - tette hozzá - Pápa még bizonyos mértékben szerencsésebb helyzetben volt társainál és kevesebbet szenvedett a bombázásoktól", a fejlődés esélyein túl azt is hangsúlyozta, hogy a kibontakozó versenyben az a város jut előbb célhoz, amelynek "vezetősége a helyzet helyes felismerésében előbb lát hozzá az újjáépítés gyökeres keresztülviteléhez." Részben a folyamatban lévő ezres nagyságrendű házhelyosztást követő beépítésekre utalva kimondja a végső szentenciát is, azt, hogy megvan a lehetőség arra, "hogy a mostani kicsinyes és elmaradott vidéki város majd egyszer, ha a magyarság élete önmagára talál és nagyobb vonalakban bontakozik ki minden eddiginél, egy új nagyvárosnak adjon helyet."

Ezek után aligha kell hangsúlyozni, hogy a mindvégig kisebb lakosságú megyeszékhely - Veszprém - neve miért nem nyert említést nemcsak a versenytársként felsorolt városok között, de egyáltalán az egész tervezetben. A tervezet sorsa mégsem Veszprémen múlt és nem is elsősorban az említett hiányosságain vagy azon, hogy Sulyok Dezső október 1-jén Budapestre távozott a pápai polgármesteri székből, hiszen, mint kiderült, voltak a tervezetnek, ha kevésbé markáns arculattal is, más helyi támogatói és továbbvivői. A terv egyszerűen azért maradt csupán terv, illetve később is azért csak töredékeiben valósult meg, mert illúzió volt azt a város vagyonának mobilizálására vagy a lakosság áldozatvállalására, különösen pedig kölcsönökre építeni, alapozni. Az sem tagadható persze, hogy Sulyok Dezső távozása, majd még inkább az őszi választásokat követően újjáéleződő pártpolitikai ellentétek és harcok éppen úgy nem kedveztek a város gyorsabb fejlesztésének, mint ahogyan akadályozta azt a nagyszámú katonaság jelenléte is.

Ám mégsem csak a város anyagi helyzetének, politikai és lakossági viszonyainak közvetlen függvényeként haladt előre, illetve lassult le Pápa újjáépítése és fejlesztése. 1946-ban is lehet arról olvasni az egyes jelentésekben, hogy "a romok úgyszólván alig vannak eltakarítva..., a sérült épületeket le kell bontani" stb.⁴⁷ "Mi legyen a Várkastélyból?" - tette fel a kérdést a bizonytalan megoldási variánsokat soroló újságcikk címe, szintén 1946 elején.⁴⁸ Eszerint, míg a polgármester gyermekmenhelynek szánta, felmerült az is, hogy jó lenne a különböző városi intézményeket, köztük a több bérelt épületben elhelyezett városházát odatelepíteni. Ugyanakkor a népjóléti miniszter "a kastélyt és a kastélyhoz tartozó parknak egy részét tüdőbeteg-gondozó intézetnek jelölte ki", amely ellen 1946 tavaszán azért is tiltakoznak a miniszternél a különböző intézmények, mindenekelőtt a Szabad Szakszervezetek elhelyezése mellett voksoló pápai Nemzeti Bizottság, mert "így a város lakosságának egészségét veszélyeztetné egy ilyen fertőző betegeket ápoló intézet. A parkot pedig - folytatódott a tiltakozó levél - ami évtizedek óta el volt zárva a város lakói elől, újra nem kereshetnék fel..., hogy ott üdülést találjanak..."⁴⁹

Az újjáépülés, a fejlesztés lelassulásának jelentősebb oka azonban a kiosztásra kijelölt házhelyek és azok, valamint részben a károsult belvárosi házak, üres telkek be-, illetve újjáépítése körüli huzavona volt. A városi Földigénylő Bizottság megbízására, éppen a bizonytalanságok eloszlatására a Megyei Földhivatal, az Építésügyi Kormánybizottság és Pápa város szakértői még 1945 szeptemberében alapos helyszíni szemle után úgy határoztak, "hogy az igénybevenni szándékolt területek házhelyek céljára alkalmasak és azonnali kiosztást engedélyeztek, a Várkert kivételével, mert erre a parkjelleg fenntartásával külön terv kidolgozását tartották szükségesnek."⁵⁰

Ennek a határozatnak a végrehajtását azonban a továbbiakban több körülmény is bonyolította, illetve akadályozta. Nemcsak az UFOSZ és a FÉKOSZ részéről szóltak abba - mint akkor állították - illetéktelenül bele, mely már magában is elég volt a telekkönyvi eljárás halogatására, de nem alakult ki egyetértés a beépítés formájáról sem. Az Országos Építésügyi Kormánybizottság a belső Várkertet "teljes egészében zöldterületként" határozta meg felhasználni, és egyebek között óvott a győr-veszprémi főútvonalra lakóutcákat nyitni, s nem utolsósorban a "villa építési formát" nem szabatos tervként ítélte meg. A Várkert külső részében pedig "a közműépítési költségek... a tényleges házépítési költségek" csökkentésére "emeletes társasházak létesítését" ajánlotta az akkori polgármester és a városi közgyűlés azon álláspontjával szemben, miszerint "a társasházban az egyéni szabadság és rendelkezési jog lényeges korlátozásnak van kitéve".⁵¹ Kerekes János polgármester, aki ugyan elődjét minden áron meghaladó látványos gazdasági és kulturális programot (téglagyár, textilgyár városi tulajdonbavételét, új városháza, kultúrház és színház építését, továbbá tehetségmentést) vázolt fel az elkövetkezendő esztendőkre, sőt más módon is bővíteni kívánta a város anyagi alapjait, ebben a kérdésben hajthatatlan maradt. "Célom az - írta várospolitikai tervének 1946. júliusi ismertetésében -, hogy minden magyar munkásnak meglegyen a maga kis családi háza, éspedig nem kaszárnya-szerű, hanem kertesháza, ami eleme a szabad, független életnek, az emberi szabadságnak." Nemcsak pártállása, hanem mint az ismertetés mellékleteiből kitűnik, bizonyos utópizmusa ragadtatta el a polgármestert, amikor ilyen álmokat kergetett.

Tény azonban az is, hogy a város közvéleménye is meglehetősen megosztott volt ebben a kérdésben, amit jól jelzett, hogy 1946 nyarára még a sajtót is igénybevették az Országos Építésügyi Kormánybiztosság határozatának népszerűsítésére és elfogadtatására. A "Pápai Független Kisgazda" c. lapban Máthé Géza nevével jegyzett, öt részletben folytatólagosan megjelent írás "a pápai külső Várkert és a pápai major környékének beépítési kérdéseiről" határozottan a társasházak, "társastelkek" és amellett érvelt, hogy "több belvárosi bérház", természetesen a "pár műemlék-számba menő vagy értékesebb középület kivételével", lebontandó és "kevesebb lakosztállyal", valamint a főforgalmi utak biztosításával (kétemeletes házként) építendő újra.⁵²

A huzavonát jelző nézeteltéréseknek, vitáknak (melyekben később tagadhatatlanul politikai elemek is keveredtek) az lett a következménye, hogy az újjáépítéshez kapcsolódó városfejlesztés elbizonytalanodott, illetve a napi kérdések éppen adott feltételek szerinti megoldásává fokozódott le. Még 1947/48-ban is telkek tömegének és több objektum (a földművesszövetkezet vagy a város részére) kiosztásának vagy telekkönyvezhetőségének - részben Esterházy Tamás fellebbezése folytáni - hatálytalanításáról és arról lehet olvasni, hogy a kastély sorsa is változatlanul megoldásra vár.⁵³ A továbbiakban csupán egy-egy ambiciózus helyi vezető állt elő bizonyos távlatos városfejlesztési elképzelésekkel vagy legalábbis olyan ötletekkel, amelyek a központi tervekhez képest vagy azokkal szemben Pápa város adott értékeit és lehetséges jövőjét védték, képviselték.

Bár a rohamos pénzromlást sikerült 1946 második felére megállítani és a város vezetőségének már 1946/47-re költségvetést készíteni, csakhogy a stabil forintból is éppen olyan kevésre futotta, mint az inflálódó pengő-milliókból. Amint korábban, a továbbiakban is államsegélyekért kellett folyamodni. Így az igazán nem nagy, 1,3 millió Ft-nyi városi költségvetési kiadás részbeni fedezésére is - amelynek legnagyobb tételét az általános igazgatás képezte, s ezt mindössze 12 %-kal követte a tanügy, aztán még ennél is kevesebbel a városfejlesztés és a szegényügy, végül az egészségügy - ilyen segélyt használtak fel.⁵⁴ Az alapjában személyi kiadásokat jelentő általános igazgatás (170 tényleges tisztviselővel és alkalmazottal, 75 nyugdíjassal és kegydíjassal, s végül a város különböző intézményeiben és üzemeiben foglalkoztatott 39 tisztviselővel és alkalmazottal) részint az önkéntes távozások, részint az 1945. évi igazolásokat esztendőre követő 1946. évi B-listások miatti létszámcsökkentés miatt - mint az az egyidejű jelentésekből kiderül - nem tudta maradéktalanul ellátni a rendkívüli körülmények folytán megnövekedett feladatokat.⁵⁵

A szegényügy mellett, amelyet a városi közkonyha és egyéb intézményi keretek mellett társadalmi úton (pl. gyűjtés és tömegszervezeti akciók, karácsonyi ajándékozás) igyekeztek felkarolni,⁵⁶ ezekben az esztendőkben nem kis feladatot hárított a városi közigazgatásra a közellátás ügye. Hiszen olyan akciókkal kellett számolnia, mint egy-egy felvonulás (pl. 1945. november 1-jén a szakszervezet rendezett egy néma tüntetést az árdrágítók ellen).⁵⁷ A polgármesteri időszaki jelentésekben szinte állandóan ismétlődnek az "élelmiszer elégtelenségéről" - és még a stabilizáció után is -, az "árak emelkedéséről", az "áruk eltűnéséről", a fejadagok kényszerű csökkentéséről tett megállapítások.⁵⁸ Olyan törekvéseknek is nyomát találni, hogy a közellátás súlyos problémáján az ellátottak számának önkényes felemelésével kívántak "enyhíteni".⁵⁹ Szinte szenzációnak számított, ha pl. valamiféle külön só- (havi 15 dkg) vagy olajkiutalásról értesülhetett a lakosság.⁶⁰ 1946/47 hosszú, kemény telét külön is súlyosbította a "lakosság tüzelőanyag-hiánya."⁶¹ A sajtó nemcsak a stabilizáció előtt szorgalmazta a közellátás érdekeit is szolgáló terménybeadást és különösen a gyerekekre tekintettel a piaci tejfelhozatalt, de még később is feltette a kérdést, miért "a hiány az üzletekben, hova tűntek a közszükségleti cikkek?" Ugyanott "akasztófát" követelt (és állítottak is ilyent egy időre) a kereskedelem vámszedői számára, és ismételte a divatos jelszót: "el a bűnös kezekkel a Forinttól!"⁶²

Egyáltalán nem volt véletlen, hogy ilyen körülmények között, különösen a külterületeken "a mezei lopások szaporodnak", sőt télvíz idején még a várkerti fatolvajlások is oly gyakoriak lettek, hogy a rendőrséget kellett mozgósítani.⁶³ A gondok sorát csak bővítette a "személy- és vagyonbiztonság" elégtelensége, melyet a polgármester egyik jelentése "a rendőrség személyzeti létszámának kevés voltára" vezetett⁶⁴ vissza. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feladatokhoz mérten elégtelen számú és tartósan kapitány nélküli rendőrség nem is állt mindig hivatása magaslatán, melynek egyként lehetett olyan - a kisgazdapárti lap által megszellőztetett - oka, mint hogy volt nyilas kerülhetett be annak kötelékébe, vagy még inkább, hogy a szakmai felkészültség figyelembevétele helyett a pártszempontok érvényesültek.⁶⁵

Már egyáltalán nem igazgatási és nem is rendőri természetű az a további, ugyancsak súlyos probléma, amely a munkanélküliség növekedésével tárult a város elé. Egyszerűsítést jelentene ennek olyatén felfogása, illetve magyarázata, hogy az újjáépített munkahelyek kisebb mértékben szaporodtak, mint ahogyan Pápa 1945-re megcsappant lakosságának, aktív dolgozóinak száma nőtt.⁶⁶ Ez a jobbára inkább 1946 tavaszától kezdődő, de a stabilizáció után tovább erősödő munkanélküliség ugyanis üzemenként is meglehetősen eltérő volt. Az újjáépítés ellenére is leginkább az építőiparban volt érezhető, bár ott is bizonyos ellentmondásokkal, mert pl. 1946 áprilisában a sajtó arról panaszkodott, hogy a Pápa-Csorna közti vasút építéséhez "a munka elvégzésére nem kaphatnak dolgos kezet."⁶⁷ Ugyanakkor az szerepelt a munkanélküliségre szüntelen utaló polgármesteri helyzetjelentésekben, hogy vannak olyan ipari üzemek a város területén, amelyekben többen dolgoznak, mint a háború előtt.⁶⁸ Ilyen volt pl. a Perutz Textilgyár, ahol a dolgozók létszáma 1947/48-ra meghaladta az utolsó békeévekét. Magyarázatul azonban hozzá kell tenni, tulajdonosai azt tervezték, hogy ha a várostól 10 kat. hold házhelyet kapnak, azon 50 munkáslakást építenek.⁶⁹ A munkanélküliség hátterében, részben az építőiparban is alapvetően az anyag- és nyersanyaghiány, valamint az árakhoz képest rendkívül alacsony munkabér-színvonal állott. Ez aztán egyként rosszul hatott mind a munkafegyelemre, mind a munkahely megbecsülésére. "Az üzemekben a fegyelem meglazult az alacsony bérek következtében, és két üzemben leálltak a munkák - olvasható az egyik jelentésből 1946 áprilisában - a lopás már egész nagyméretű..., szinte legalizálták..., újra összhangba kell hozni a béreket az árakkal." Hozzátette azonban azt is, hogy "viszont lehetetlen, ha megengedik azt, amit pl. a Perutz és a többi textilgyári munkás a fizetésen felül kap (6 m flanellt)".⁷⁰

Aligha véletlen tehát, hogy Pápa 1946. március 7-én három és félezer munkás demonstrációjától volt hangos.⁷¹ Feltehetően ennek, valamint a tüntetésen előfordult jobboldali kilengéseknek is része volt a rendőrkapitány másnapi leváltásban. Természetesen voltak munkáselbocsátások is, többnyire anyaghiány miatt vagy annak címén, mint pl. a Dohánygyárból 1946 októberében.⁷² Nagyobb biztonsággal csak a fonó-szövő üzemek tudták magukat felszínen tartani és a dolgozóknak munkát adni, részben azért, mert ezeket szovjet nyersanyaggal látták el. Igaz viszont, hogy produktumaik sem a hazai piacokra, hanem a hadsereg részére vagy jóvátételre készültek.

A közmunka-kötelezettség kiterjesztése viszont, bár többségben pénzben váltották meg azt, ha jövedelmet alig, de elfoglaltságot mindenképpen hozott. A város területét elhagyó magyar katonák (1. hadosztály) által kiürített házak tatarozása, az Esterházy-féle téglagyár beindítása és az építőszövetkezet létrehozása, a Bakonyér rendezése, a vásártér kiépítése, a lakásépítés megkezdése, a szovjet egységek "eltávozásával megüresedett magán- és középületek helyreállítási munkálatai" is enyhítettek valamelyest a munkahelyhiányon.⁷³ A munkanélküliek száma, főleg az építőmunkásoké azonban még így is jelentős maradt.

Ilyen körülmények között a különböző pártok politizálását is (hacsak éppen a felülről elrendelt tisztogatások, veszélyelhárítások, rosszabb esetben a helyi pozíciókon való osztozkodás el nem térítette őket ettől), a földjuttatástól kezdve, a közellátáson át, egészen a munkanélküliség enyhítéséig alapvetően a helyi szociális és részben közbiztonsági problémákkal való foglalkozás határolta be. Ugyanígy a sorra megalakuló társadalmi szervek tevékenysége vagy szerepeltetése is elsősorban ezekre volt figyelemmel. Természetesen nem volt mindegy, hogy miként és milyen eredménnyel, mert hiszen közben az 1947. évi újabb választások is versenyre hívták őket. Bár a munkáspártok az 1945. őszi választásokon alapjában nem vitatták, legföljebb csak helytelenül magyarázták és természetesen akadályozni próbálták Sulyok Dezső esélyeit (egyrészről: helyi tekintély, másrészről: képzetlen szavazók ingyen mozijeggyel való elcsábítása a Kisgazdapárt választási gyűléséről), mégis a küzdelem valójában csak ideiglenesen dőlt el. Maga Sulyok is úgy nyilatkozott a helyi kisgazda lap választásokat követő számának "Üdvözlet az ellenfélnek" c. vezércikkében, "hogy mi magunk az ún. munkáspártok segítsége nélkül nem oldhatjuk meg az utunkba torlódó nagy nehézségeket. Segítsenek nekünk, akik tegnap még szembeálltak velünk."⁷⁴

Ám a polarizáció még inkább elkerülhetetlen lett, mint országosan, lévén hogy itt az MKP a szavazatoknak több mint 13 %-át, az SZDP pedig közel 25 %-át (összesen 38 %) kapta 1945-ben. Mindemellett a város polgármestere Sulyok után nem kisgazda, hanem kommunista helyettese: Kerekes János lett. Tehát abban a politikai küzdelemben, amelyben Sulyok távoztával, de országosan is csökkenésnek indult a Kisgazdapárt ereje és befolyása, Pápán az MKP esélyei nőttek meg. Ebben nagy szerepet játszottak a kezdeti gyengeségei egy részének (korrupt vezetés, a keményebb "proletárdiktatúrás" vonalat követelő kalandorok) visszaszorítására tett lépések és tagságának, tömeg- és tömegszervezeti befolyásának minden áron való növelése.⁷⁵ Míg az előbbiek már 1947 elejére eredménnyel jártak, a párttagság létszámát 1945 őszéhez képest 1946 végére is csupán másfélszeresére, és 1947 decemberére is csak majdnem kétszeresére sikerült növelni, holott mindegyik városi üzemben vagy intézményben szerveztek be új tagokat.⁷⁶ Viszont tény, hogy a korábbi (Földigénylő Bizottság, NB, Termelési Bizottság, ÜB) és az azóta megalakult demokratikus politikai tömegszervezetek és érdekvédelmi szervek (MADISZ, SZIM, MSZMT, MNDSZ, Népi Kollégium, UFOSZ, KIOSZ stb.) között egy sem volt, amelynek vezetésében ne vett volna részt az MKP. Természetesen létrejött a Független Ifjúsági Szövetség is, amelynek tagjai ugyancsak nem késtek nyíltan is hitet tenni amellett, "hogy... a Kisgazdapárthoz tartoznak".⁷⁷

Más kérdés aztán, hogy az előbbiekben éppen úgy, mint magában az MKP-ben is, csak egy szűk réteg politizált komolyabban, különben pedig - mint arra a jelentések utaltak - "gyenge munka folyt, amely a rendezvényeken megjelenők alacsony számában, tényleges érdeklődésük irányultságában éppen úgy kifejeződött, mint pl. a tagdíjfizetés elmaradásában".⁷⁸ Ezért is a néha követhetetlen, esetleg "fekete" (üzleti, bérleti, bizományi stb.) akciói és jó katonai kapcsolatai ellenére is deficitessé vált a párt pénzügyi helyzete is - mint egy 1947 eleji jelentésből olvasható -, s mindez "állandóan rosszabbodik." Ezen úgy kellene segíteni - áll ugyanott a javaslat -, "hogy minden olyan dolgot, ami a párt tulajdonát képezi és azokra szükség nincs, értékesítsünk." ⁷⁹

Hogy a helyi vitákat tükröző iratokból vagy éppen sajtóból figyelemmel követhető politikai polarizáció során, ha viszonylagosan is, de nőtt az MKP tagsága és befolyása, az annak tudható be, hogy vezetői keresték és többnyire meg is találták azokat a kereteket, területeket, amelyek együttműködésre kínálkoztak a féltékenységtől sem mentes SZDP-vel és a kisebb NPP-vel, ugyanakkor bizonyos tömegek mozgásba hozására is alkalmasak voltak. Nem egy közülük a különböző koalíciós bizottságokban szinte magától adódott. Így pl. a Nemzeti Bizottság, amelynek egyik-másik ülésén egy meglehetősen személyeskedő sajtóvita (a Pápai Újság és a Belügyminisztérium által korábban két hétre betiltott Pápai Független Kisgazda szerkesztői között) miatt először csak nem jelent meg, 1946 nyarán pedig tartósan is kimaradt a Kisgazdapárt.⁸⁰ Minderre láthatólag azért határozta el magát, mert bizonyos kérdésekben (pl. a B-listázásokban) a júniusban létrehozott Baloldali Blokk pártjai egységes álláspontot (listát) alakítottak ki az NB-ben. A helyi Kisgazdapártnak viszont már akkor, amikor a Baloldali Blokkhoz való csatlakozásra felszólították, az volt a véleménye, hogy a reakció elleni "tisztogató munkát" elsősorban a Baloldali Blokkban tömörült pártokkal kell megkezdeni.⁸¹ Kevésbé kísérték nyilvános viták a német etnikumhoz tartozók kitelepítését. A folyamat megítélését azonban jól jelzi, hogy a Kisgazdapárt, amely maga is sokallotta a mentőakciókat, okkal hangoztathatta hogy "többen szerepelnek a listán, kiknek a németséghez semmi közük nem volt".⁸²

A Nemzeti Bizottság és a Baloldali Blokk mellett az ÜB-k és a szakszervezetek jelentették azokat a kereteket, amelyekben és amelyek által az MKP és egyáltalán a két munkáspárt nagyobb befolyást teremthetett magának, mint az üzemek tényleges vezetésében. Mindezekből aztán bizonyos felszültségek keletkeztek, amelyekről a Kisgazdapárt helyi lapja már 1946 elejétől hírt adott, pl. éppen a Perutz-gyári ÜB-választásokkal kapcsolatban.⁸³ Tény azonban, hogy a munkanélküliséggel, a közellátási gondok enyhítésével az üzemek nagyobb részében és általában a munkásságban többséget képviselő pártok, illetve a befolyásukkal működő ÜB-k és szakszervezetek (1946 őszére már 23-ban több, mint 6.000 taggal) foglalkoztak a legtöbbet.⁸⁴ Egyébként az ilyen gondok megoldásának sürgetésére irányuló demonstrációknak is főleg ezek a pártok és szervezetek voltak a mozgatói, jól tudván a különböző összejövetelek és gyűlések alapján, hogy az üzemekben nem elsősorban a politika, hanem ezek a kérdések érdeklik a dolgozókat.⁸⁵ Ebből a szempontból jó szolgálatot tehetett a kommunista Kerekes-vezette polgármesteri hivatal egy-egy élelmiszer-juttatási vagy más osztó-akciója, esetleg közkonyhája.⁸⁶ Természetesen ilyenekkel személyesen is jó pontokat szerzett, amelyekre nemcsak italozó életmódja, de elkerülhetetlen intézkedései (pl. a kommunális díjak ismételt emelése) miatt is meglehetősen szüksége volt.⁸⁷ Előfordult persze az is, hogy egy-egy bűnbakot kerestek és találtak is a közellátással elégedetlenek lecsillapítására.⁸⁸ Az ilyen akciók azonban - mint az ún. "kisgazdapárti összeesküvéssel" kapcsolatos 1947 eleji helyi letartóztatások is jelzik - könnyen átcsaphattak politikai területre is.⁸⁹

S végül, de nem utolsósorban a munkáspártok és a befolyásukkal működő tömegszervezetek a többiekhez képest bizonyos eredményeket mutathattak fel a szórakoztatásnak tudatosan a "népi kultúrát ápoló" hagyományos és új mozgalmi területein, s ez a tevékenységük a háborús apátia nyomán csakugyan vonzotta a tömegek egy részét. A csaknem rendszeres vasárnapi műsoros, táncos estéket a kultúrgárda nemcsak helyi, de más városok színpadain történt fellépéseit olyan események is tarkították, mint egy-egy évforduló vagy szavalóverseny, a városi munkásotthon, majd a különböző üzemi munkásotthonok felavatása vagy a pápai kultúrnapokra jelentős fővárosi előadók (pl. Kassák Lajos, Veres Péter és mások) meghívása.⁹⁰ De olyan rendezvényeket is a párt népszerűsítésére tudtak gyümölcsöztetni, mint pl. a városban állomásozó I. honvéd hadosztály Petőfi-délutánja (Czifra György szakaszvezető közreműködésével) vagy a szovjet alakulatok kultúrcsoportjának egy-egy városi bemutatkozása.⁹¹ Ugyanakkor egyes üzemekben a szakszervezeti munkásiskolák létrehozásában is bábáskodtak.⁹² 1947 elejétől a falujárás és tanácsadás kiterjesztésével, sőt a hadifogolyügy felkarolásával - ha csak átmeneti eredménnyel is - szintén próbálkoztak.⁹³ Az anyagi problémákkal kevésbé küszködő SZDP a felsoroltak mellett főleg a sportban és a zenében jeleskedett.⁹⁴ A másik oldalon álló kisgazdapárti újság által is többször jegyzett tevékenység eredményei azért is figyelmet érdemelnek, mert az értelmiség általában, sőt még a pedagógusok is (akik pedig ugyanakkor támogatták a népi kollégiumi mozgalmat) meglehetősen passzívan viseltettek a munkáspártokkal és rendezvényeikkel szemben. Jellemző, hogy 1947 nyarán is még mindössze 50-55 értelmiségi tartozott az MKP-hoz, és ebből is a többség városi alkalmazott, míg pedagógus csupán 6 volt.⁹⁵ Nehéz eldönteni, hogy ennek a többször felemlegetett gyenge fizetés vagy a hely szelleme volt-e az oka.

Egyébként összesítőleg is igaz, hogy a munkáspártok tömegbefolyása jobban nőtt volna, ha a kezükben lévő városi közigazgatás önmegtartóztatóbb, s nem ad alkalmat (pl. vásárlásokkal, jutalmakkal, más pártokhoz tartozó alkalmazottjai meghurcoltatásával) bizonyos sajtópletykákra.⁹⁶ Az újjáépítés elért eredményeit és az első (1947. évi) deficitmentes városi költségvetést így joggal tudhatta be a pápai kisgazdák lapja inkább "a névtelen pápai adófizetők lelkiismeretességének és pontosságának", mint a város igazgatásának.⁹⁷ Nem szabad persze azt sem feledni, hogy azok a szociális és helyi kommunális követelések (köztük oly jelentéktelennek tűnők, mint a villanyár-csökkentés, szemétszállítás megoldása, a vízvezetékekre közcsapok felszerelése stb.), amelyeket az 1947. augusztusi választási kampány során az MKP hangoztatott, sokszor éppen annak egyes vezetőire "ütöttek" vissza.⁹⁸ És nem utolsósorban az MKP, mely éppen úgy örült a választási előkészületek során megszerzett jelentős választói körzeti elnökségi (21-ből 18) tisztségnek vagy 1800 pápai lakos választói jogtól való megfosztásának, annak, hogy a Kisgazdapárt városi választási gyűlésének reprezentánsai (Ortutay és Cseh-Szombati) nem támadták az MKP-t, sőt a Sulyok-párttal is "elhallgattak", nem érzékelte az egykori kisgazda választóknak a Demokrata (Barankovics) Néppárt felé fordulását.⁹⁹ A "sunyi pletykafészeknek" nevezett helyi SZDP, MKP elleni mozgolódásnak, s hogy az csak "papíron kétszerese az MKP-nak", továbbá, hogy "lényegesen fogják a népet", a választások előestéjén legalább akkora, ha nem nagyobb figyelmet szentelt, mint Barankovics pártjának.¹⁰⁰

Nem véletlen tehát, ha ezek után az 1945 óta zajló politikai polarizáció során kifejtett tevékenységével megszerzett és gyarapított helyét, befolyását csupán önnön tagságának szaporulatával volt képes prezentálni. Ám azt is az SZDP két évvel korábbi választóinak több mint egyharmaddal való csökkenése (2.831 helyett: 1.804) és - legalábbis a helyi kisgazda lap szerint - annak árán, hogy "kékcédulás" vándorszavazók fordultak meg nemcsak a járás több községében, de Pápa város egyes választói körzeteiben is.¹⁰¹ Az 1947. évi választások legnagyobb pártja így Pápán a Demokrata Néppárt lett több, mint 6.000 szavazattal. Az MKP a második helyen végzett 1975 szavazattal, az SZDP pedig, mint kitűnt, a harmadik helyre került. Ezt követte Pfeiffer Magyar Függetlenségi Pártja 988 választóval, aztán a Kisgazdapárt 442-vel, míg az NPP az 1945. évihez képest némi csökkenéssel a hatodik helyre szorult. Mindez együtt azt jelentette, hogy a Függetlenségi Front, illetve annak négy pártja (MKP, SZDP, KGP, NPP) meglehetős kisebbségben maradt a Barankovics-párttal szemben.

"Barankovicsék előretörése nagy meglepetést szerzett Pápán, míg a Kommunista Párt megerősödését nagyon közömbösen fogadták. Különösen a szociáldemokrata testvérpárt fanyar arccal vette tudomásul" - olvasható a választási eredményeket meglehetősen igazul értékelő egyik jelentésből.¹⁰² A kérdés most már az lett, hogy az eredményeket jelző arányokból, illetve a helyes helyzetfelismerésből sikerül-e a jövőre nézve levonni a megfelelő következtetéseket, vagy pedig csupán a Függetlenségi Front országos választásokon elért többségi (60 %-os) eredményeivel kialakult politikai erőviszonyok szolgálnak alapul a további helyi átalakuláshoz.

Az előzményekből láthatóan nem kis erőfeszítésekre volt szüksége Pápán a Függetlenségi Frontnak és első számú pártjának ahhoz, hogy helyzetét megszilárdítsa és a fordulatban, a változásokban igényelt és vállalt vezető szerepét legitimálja, elfogadtassa. Minthogy a városban a Kisgazdapárt néhány százaléknyira zsugorodott, sőt felfogását tekintve átalakult - mint egyik 1947 végi jelentésből olvasható¹⁰³ -, úgymond "átszervezés" alatt állt, a még kisebb NPP pedig eredendően szövetségesnek számított, az MKP-nak mindenekelőtt a másik munkáspárttal kellett volna szövetségesi viszonyát, együttműködését rendezni, megszilárdítani. Ámde nem ez történt. Lehet, hogy azért, mert helyileg sem tartották szükségesnek ezt, lévén hogy a választások után a Barankovics-párt jelentősége meglehetősen csökkent, és a vele való csatározások nemigen igényeltek egy szorosabb együttműködésen alapuló, nagyobb erőbevetést. "Barankovicsékat nem látjuk, hogy szervezkednének" - olvasható a választások utáni helyzetjelentésből, inkább csak a "járásban" érezhető a mozgásuk - állapítja meg egy 1948 eleji beszámoló.¹⁰⁴ Bár másutt arról is esett szó, hogy egyrészt a papsággal, másrészt a "Credo" elnevezésű katolikus egyesülettel együtt olyan propaganda- és szervezőmunkát folytatnak, amely még az üzemi dolgozókra is kiterjed.¹⁰⁵

Mindezeket figyelembe véve alapvetően azért nem rendeződött és erősödhetett a szövetségesi viszony és az együttműködés Pápán az SZDP-vel sem, mert miként országosan, itt is e párt "egyesülés", pontosabban beolvasztás útján való felszámolása lett 1947 végétől a cél. A kommunista pártok általában, így az MKP is, a legfelsőbb vezetőktől kezdve a helyiekig, úgy képzelték, hogy akkor lesznek képesek egy erős diktatórikus politikai rendszer megteremtésére és egyidejűleg a különböző területeken tervezett államosítások véghezvitelére, ha nemcsak a polgári és paraszti pártokat, de mindenekelőtt a lehetséges versenytárs munkáspártot is visszaszorítják, sőt az előbbiekhez képest azt korábban is szüntetik meg. Ilyképpen azok a helyi különbségek és ellentétek, amelyek már a választásokon érzékelhetők voltak, a továbbiakban a két párt közös "aktívagyűlései" és az üzemi összekötő bizottságok alakítása ellenére is egyre több változatban jelentkeztek.¹⁰⁶

Miután a választásokon láthatóvá vált, hogy az MKP ugyanazokból a társadalmi csoportokból, mindenekelőtt a néhány kisebb-nagyobb helyi üzem dolgozóiból, továbbá a MÁV és a város alkalmazottjaiból gyarapította szavazóinak számát, mint amelyeknél a szociáldemokratáké csökkent, az utóbbi hátat fordított az addig közös munkáspárti Pápai Néplapnak, amelyet aztán több üzemben (pl. a Perutz Textilgyárban) nyilvános botrány is követett a két párt között.¹⁰⁷ S bár számos jelentésben nyugtázták, hogy a "koalíciós pártok együttműködése jó", mégis szinte visszatérőek a különböző elmarasztalások az SZDP belső ellentéteiről; jobboldalának a kommunistaellenes Barankovicsékkal való együttműködéséről, és arról, hogy az, mert nem hisz az MKP-ba történő tömeges átlépések önkéntességében, ellene van ezeknek.¹⁰⁸ Külön is érdemes felfigyelni arra az 1948. február 1-jei jelentésre, amely szerint az SZDP már "fáradt", s ezért fogadja el a kommunisták javaslatait az egységbizottságok ülésein, amelyeken egészen a május 16-án tartott egyesítő küldöttközgyűlésig jobboldaliság címén sorra zárták ki a szociáldemokrata párttagokat.¹⁰⁹

Érthető tehát, hogy az ily módon elért egyesülést követően két hónappal az új városi titkár úgy adott számot a 2.785 MDP tagról, hogy abból 2.034 kommunista és 715 a szociáldemokrata. A titkár egyébként, miközben nem restellt az MDP alapszervezetei számára külön helyiségekről, a városi pártbizottságon pedig függetlenített funkcionáriusi állásokról gondoskodni, ugyanakkor más választmányi üléseken nem titkolta, hogy egység helyett valójában torzsalkodás van a városi vezetésben is, mert a jó vezetőket egyesüléskor félreállították: "nincs élcsapat szerepünk", nincs "aktivitás", "azóta sem tudtuk a tömegeket magunk mellé állítani".¹¹⁰ Az utóbbi megállapításokat nagyon is hihetővé teszik az egyes jelentések azon passzusai, amelyek részben az 1947. évi rossz termésre hivatkozva a közellátás gyengeségeiről, az alacsonyan tartott bérekhez képest óriási drágulásról, s nem utolsósorban a nehezen csökkenő munkanélküliségről szóltak.¹¹¹ Amiről még beszámolt az MDP városi titkára, az a tagjelöltek - szerinte: a karrieristák - megsokasodása, melyre nem a legszerencsésebb példaként a korábban gyér taglétszámú Perutz-gyár és a Dohánygyár 1948 őszére 500-500-ra gyarapodott párttagságát említette. Aligha hihető, hogy ezen a helyzeten és nem elsősorban a volt szociáldemokraták megmaradt arányán változtattak volna az 1948 végén újra bekövetkező tagsági felülvizsgálatok, amelyek Pápán több mint másfélszáz kizárással és visszaminősítéssel jártak.¹¹² Hasonlókra engednek következtetni a taggyűlés nélküli kizárások és párttitkár-kinevezések is.¹¹³

Egyébként e kizárólagosságra irányuló politikának képezte egyik állomását a polgármester-csere is, amelynek időpontja szinte napra egybeesett az MDP megalakulását kimondó küldöttközgyűléssel. Az önmagát meglehetősen lejárató korábbi polgármester ugyan látszatra azzal kötötte össze lemondását, "hogy a város oroszmentes" lett, ám valójában arról volt szó, hogy alkalmasabb személyre volt szüksége a helyi MDP vezetésnek.¹¹⁴ A Köztársasági Érdemrenddel néhány napja kitüntetett textilgyári munkásnő és szakszervezeti vezető, Németh Imréné látszott erre a legmegfelelőbbnek. Minthogy a képviselőtestületet nem választották újjá, a helyi pártvezetés úgy tartotta jónak, hogy akciót indít azok (így a PDP-hez és a Kisgazdapárthoz tartozó képviselők) távoltartására, akik az új polgármester-jelölt egyhangú megválasztását netán zavarhatnák.¹¹⁵ Az új polgármester, aki augusztustól már bevonulhatott az újjáépített régi városháza épületébe, közben egyúttal a pápai tisztviselők és alkalmazottak szakszervezetének is elnöke lett.¹¹⁶

A "fordulat évének" az új diktatórikus politikai-igazgatási rendszer megalapozása mellett, illetve azzal egyidőben egy másik vonulatát jelentették a különböző területekre kiterjedő államosítások. Minthogy a Pápai Takarékpénztár és a város további 3 kisebb pénzintézete nem esett az 1947 őszén államosított nagybankok sorába (ezek államosítására csak a következő év második felében került sor ¹¹⁷), az első hullám nem érintette Pápát. Annál inkább jelentős volt a következő: a 100 főnél többet foglalkoztató nagyüzemek 1948. márciusi államosítása.

Pápának 1948 tavaszán valójában 5 ilyen üzeme volt, mintegy 3.000 körüli dolgozóval; köztük a legnagyobb a Perutz Testvérek Szövőgyára (1.768 fővel), amely tulajdonképpen az államosításokat megelőzően egy bérlet által kiegészült egy kisebbel is: az Elhagyott Javak körében a város kezelésébe került Pápai Textilgyárral.¹¹⁸ Ezt követte a Pápai Állami Dohánygyár (615 fővel), amely elnevezéséből kitűnőleg eredendően állami tulajdon volt. Így a második államosítandónak a Leipnik és Társai Textilipari és Kereskedelmi Vállalat; a harmadiknak a Poels és Társa (Bacon) üzem; negyedikként a Mika-féle Fonó- és Szövőgyár sorolódott be.¹¹⁹ Ám a 4 gyárból is mindössze 3 marad, mert a külföldi tulajdonú Poels és Társa elnevezésű üzemet jó egy hónap után mentesíteni kellett az államosítás alól. Igaz, ez a mentesítés is csupán másfél évre szólt, mert 1949. december 28-án végül is megszűnt, és az üzem felvette az "Államosított Poels és Társa Bacon és Húskonzervgyár" nevet¹²⁰ Hasonlóképpen 1949-ben államosították a város villanytelepét és villanyhálózatát, továbbá a pápai malmok nagyobb részét; az "igen nagy adóhátralékkal" terhelt Boskovits féle papírgyárat, majd később más kisebb üzemeket is. Ugyanakkor más üzemek (pl. Vasöntő és Gépgyár, a Vas- és Fémipari Vállalat stb.), ha átmenetileg leromlott állapotban is, a város kezére kerültek. Értelemszerűen ez lett a sorsa a Községgazdálkodási Vállalatnak is.

Maga az államosítás zökkenőmentesen zajlott le, az új igazgatók viszonylag normálisan működő üzemeket vettek át. Ha a működés nem volt biztosított, mint pl. a malmok nagyobb részében, akkor tartósabb vagy éppen végleges leállást határoztak el. E váltás egyszerűsége, problémamentessége főleg abból adódott, hogy a háborút átvészelő üzemekben, ha voltak is időszakok (pl. 1946/47 fordulóján), amikor esetleg nyersanyag híján vagy más okból le kellett állítani a termelést, vagy az üzemidőt rövidítették le, alapjában a munka folytonossága volt a jellemző.¹²¹ Problémákat inkább a jóvátételre termelés és a hazai piac részesedésének viszonya okozott, főleg a már korábban jelzett hús- vagy dohányellátás elégtelensége miatt.

A fő kérdés viszont - a Perutz-üzemet kivéve - változatlanul megoldatlan maradt: az államosítások után éppoly alacsony maradt a bérszínvonal, mint előtte volt, miért is az elégedetlenség szinte állandósult. Sőt - mint a hangulatjelentések arról ismételten beszámoltak -, egyes üzemekben (pl. az eladósodott és az államosítás utáni években raktárrá lefokozott Mika-féle gyárban) még romlott is a helyzet az újonnan bevezetett "magas normák" vagy éppen az elemi üzemi szociális és higiéniai létesítmények változatlan hiánya miatt.¹²² Mindezt, legalábbis a meglehetősen közömbösen fogadott államosításokat követő időkben, sem a munkaverseny látványos eredményeivel, sem bizonyos extra létesítmények biztosításával (pl. egy-egy üdülő megszerzése vagy ebédlőként használt kultúrterem megépítése), jelentőségének felnagyításával nem lehetett feledtetni. És olyan ígéretekkel sem, mint amiket némely budapesti párt- és állami vezetők tettek pl. arra, hogy eljárnak Pápa ipari várossá nyilvánítása ügyében, s így a munkabérkategóriák is kedvezőbbek lesznek.¹²³

Egyébként Pápát, bár ipari népessége meglehetősen jelentős (60 % felett) volt, mégsem elsősorban ipari, hanem inkább katona- és diákvárosként, sőt a Dunántúl egyik kulturális központjaként tartotta nyilván a köztudat. Aligha kell hangsúlyozni, hogy ha a háború után ott állomásozó bizonyos szovjet egységek kivonulásával az újabb számottevő katonaság állomásoztatásáig átmenetileg könnyült is a helyzet, a katonaváros-jelleg megmaradt, csak éppen a korábbiakhoz képest más, meglehetősen ellentmondásos értelemben.¹²⁴ Másként alakult azonban az iskolaváros-jelleg és a többnyire protestáns jelzővel illetett szellemi központúság valóságos fejlődése, valamint természetesen megítélése is. A városnak mind a régi, mind az új vezetése és persze mindenekelőtt a lakossága büszke volt erre, és tenni is képes volt azért, hogy ez a jelleg - esetleg más városokhoz mérten is - fokozottan hangsúlyt nyerjen és tovább fejlődjön. Tulajdonképpen ez a szemlélet és cselekvőkészség nyújtott alapokat ahhoz, hogy a tömegekre apelláló népi-mozgalmi kulturális rendezvények is vonzóak lehettek, és bizonyos eredményeket mutathattak fel. Mint kitűnt azonban, mindezek elsősorban a napi politika vagy tágabb értelemben: egyes pártok befolyásának szélesítését és tartósítását szolgálták, de alkalmatlanok voltak arra, hogy megoldják a város kulturális életének, különösen az oktatás fejlesztésének kérdéseit.

Nem szólva arról, hogy a lebontott kőszínház helyett csak a villanytelepi gépterem lehetett a vendégszíntársulatok hajléka (1947-ben 1 hónapig a győrieké), a városnak nem volt 1953-ig önálló kultúrháza, 1949-ig közkönyvtára, sem pedig múzeuma 1956-ig.¹²⁵ Okkal szólt tehát ezek hiánya folytán "stagnálásról" az egyik, 1948. tavaszi jelentés. Egyszerűen azért, mert a rendelkezésre álló erőforrásokból olyan problémákkal kellett megküzdeni, mint a szovjet vagy a magyar katonaság által részben vagy egészben lefoglalt tanintézetek (állami tanítóképző intézet, mezőgazdasági középiskola, Nőnevelő Intézet, egyik óvoda stb.) szabaddá tétele és rendbehozása; a megszerzett mezőgazdasági középiskola működési feltételeinek biztosítása és egyáltalán megtartása, nehogy az átcsábítására "mindent elkövető Veszprémben nyerjen végleges elhelyezést."¹²⁶ De külön többletfeladatot jelentett akkor a diákélelmezés és egészségügy biztosítása is.

Éppen a nehézségekkel számolva tekinthető igazán eredménynek a zeneiskola megszerzése a városnak (amihez 1945-ben Keresztury Dezső nyújtott támogatást); a városi fúvószenekar megalakítása 1946-ban; a városi Szabadművelődési Tanács, majd körzeti központ megszervezése; gyermeklélektani állomás létesítése.¹²⁷ E távolról sem teljes lista folytatható lenne még olyanokkal, mint a középiskolai népi kollégiumok (először a Petőfi Sándor fiú-, majd a leánykollégium¹²⁸) megalakítása és támogatása, melyek közül az előbbit Tildy Zoltán, az egykori pápai teológiát járt köztársasági elnök, mint az országban a második legjobbat 1947-ben ki is tüntette.¹²⁹ is figyelmet érdemel, hogy Ortutay Gyula, aki 1947 nyarán a fakultatív hitoktatás bevezetésének felvetése miatt felizzott hangulatot csillapítandó tartott beszédet Pápán, mint kultuszminiszter 1948 tavaszán - pártjának helyi újságja szerint - "ígéretet tett a nevelőképző főiskola Pápán való elhelyezésére".¹³⁰

Látható tehát, hogy mint az országban, Pápán is egy felemás, az alapintézményeket csak részben (néha negatívan) érintő kulturális átalakulás időszakában került napirendre az iskolák államosítása, amelynek kimondott célja: az egységes iskolarendszer és oktatási szellem megteremtése és az iskoláztatási kiváltságok felszámolása volt. Ám ugyanakkor, ha nem is mindig kimondva, a központi hatalom, a születő diktatórikus rendszer kulturális-oktatási befolyásának biztosítását jelentette. Nem kétséges, az előbbiekben felsorolt szándékok nem alapok nélkül fogalmazódtak meg. Valóban igaz az, amit az egyik beszámoló az ifjúság jelentős részére nézve állított, tudniillik, hogy "a múlt nevelési rendszere még erősen él lelkivilágukban".¹³¹ s kérdés, és ez már az akkori túlzásokhoz tartozott, hogy a város egyes intézményeiben összeesküvésről, a diákság körében (nevezetesen a Református Kollégiumban) "valutázásról" röppentettek fel hírt.¹³² a mindezekhez képest nem is tekinthető gyógyírnak az úttörő- és más ifjúsági mozgalmak szelleme, azért mégsem véletlen, hogy a városban annak megszervezése nem az iskolákon belül, hanem kívülről, a népi kollégisták segítségével indulhatott csak meg. A középiskolások körében alakult "Magyar Diákok Nemzeti Szövetségéről", majd a valamennyi ifjúsági szervezetet tömörítő DISZ-ről pedig még hallani sem igen lehetett.¹³³

Az iskolák államosítását megelőző hangulatot jól jellemezték az MDP által szervezett május végi gyűlések, amelyek közül a pedagógusok körében tartottak sikerültek jobban, sőt ezeken határozatot is fogadtak el az iskolák államosításától. Az viszont a lakosság, a szülők részvételével a városi kultúrotthonban kívántak lebonyolítani, már kevésbé volt sikeres. Minthogy csak az államosítást helyeslőket hívták meg, mintegy harmincan jelentek meg és fogadták el az előre elkészített határozatot az iskolák államosításáról.¹³⁴ A helyzetet csak súlyosbította, hogy ugyanakkor "kisebb jellegű tiltakozó gyűlés volt az államosítás ellen".¹³⁵ A helyi kisgazda újságban pedig külön cikk jelent meg azzal a címmel, hogy "nem államosítják a Pápai Református Kollégiumot".¹³⁶ Mi mást tehettek a csorba kiköszörülésére, mint, hogy döntést hoztak arról, hogy az MDP képviseli magát az "úrnapi körmeneten"; majd a koalíció pártjaival együtt elhatározták az istentiszteletek látogatását, a kötelező hitoktatáshoz való ragaszkodást pedig táviratilag is kifejezték Budapestnek. Mindezzel együtt azonban a biztonság kedvéért azt is kötelezővé tették a pártoknak, hogy az iskolák államosításának akadályozásától tartózkodjanak, akár oly módon is, hogy ha a pap nemkívánatos hangot ütne meg ezekkel kapcsolatban az istentiszteleten, tagjaiknak tüntetőleg ki kell vonulniok onnan.¹³⁷

Megalapozott tehát az MDP városi választmányának június 22-i üléséről írt jelentés, miszerint "Pápán az iskolák államosítása mellett kevesen foglaltak állást, a szakszervezetet és egyéb szervezeteket nem lehetett kellően megmozgatni".¹³⁸ Hogy mégis szinte zökkenőmentesen sikerült véghezvinni a város diákságának nagy többségét felölelő egyházi oktatási intézmények: 4 középiskola, 5 általános iskola (és 2 óvoda) állami kézbe vételét, az nemcsak annak volt köszönhető, hogy a váltás a törvényből eredően sem a tanárok, sem a tanítók státusát nem érintette, hanem annak is, hogy az iskolák fenntartói itt valóban megoszlottak (református egyház, katolikus egyház, állam, város). Ugyanakkor közülük a tradicionálisan első helyen álló református egyház püspöke - legalábbis az MDP városi választmányának 1948. május 18-i üléséről írt jelentés szerint - "beleegyezőleg foglalt állást az államosításokkal kapcsolatban".¹³⁹ Viszont, mint ahogyan másutt, itt is mentesült az államosítás alól a református teológiai főiskola, sőt visszakapta a többszáz diákot befogadó korábbi gimnáziumát is.¹⁴⁰

Az államosítás utáni, szeptemberi tanévnyitás is különös meglepetések nélkül, rendben zajlott le. Eltekintve egy-egy olyan híradástól, amely tömegmegmozdulásnak tűnő egyházi temetésről (pl. Németh József apát-plébános esetében¹⁴¹, vagy az államosított iskolában való tanítás helyett gyári munkát vállaló tanítókról vagy tanítónőkről, illetve azok új munkaviszonyának ajánlatos felszámolásáról, vagy - ami már szinte komikumba hajló - arról szól, hogy külön óvoda nyitására szervezkedik a klerikális reakció, a polgármesteri jelentések ismételten rögzítették, hogy egyházi oldalról "demokrácia ellenes megnyilvánulások nem történtek".¹⁴² Mindössze egy tanárt vettek őrizetbe 1948 nyarán, de nem klerikalizmusáért, hanem - az újság szerint - fasiszta jelszavakért.¹⁴³

S valójában nem is ez volt az iskolák, az oktatás vagy általánosabban a művelődés ígért továbbfejlesztésének fő kérdése, hanem az, hogy eme intézmények új fenntartója, a központosításra törekvő állam rendelkezik-e olyan (nemcsak anyagi) forrásokkal, amelyekből a vállalt feladatokat meg tudja oldani. Ha nem is a várt eredménnyel, ezt segítették az egyes társadalmi megmozdulások (pl. Dolgozók az Iskolákért), szervezetek, amikor az iskolák állapotának javításán munkálkodtak.¹⁴⁴ Önálló épületet kapott a további tanszakokat bevezető zeneiskola.¹⁴⁵ Az MDP városi pártértekezletén szögezték le, hogy az iskolákban most már "a dolgozó nép gyermekei tanulnak", és persze azt a divatos sztereotip kritikát is, hogy a munkások gyermekeit "elnyomják". Sorra tüntettek ki pedagógusokat; gyarapították a város 1949-ben alapított közkönyvtárát, ami természetesen az olvasók számának növekedését is segítette; felvetették egy 3.000 fő befogadására alkalmas kultúrház felépítésének tervét, mely terv aztán esztendőre rá 20.000 Ft és sok-sok társadalmi munka eredményeként a Jókai mozi kultúrházzá való átalakítására zsugorodott össze.¹⁴⁶ E helyzetet valamelyest enyhítette, hogy a kulturális munkának több üzemben is hajlékot nyújtottak.¹⁴⁷

Mégis nemhogy Ortutaynak arról az ígéretéről, hogy Pápa főiskolát kap, nem esett többé szó, de a következő költségvetésben, ideértve a 3 éves terv tételeit is, meglehetősen hátra került a kultúra, az oktatás rovata és fejlesztési összege. Az ötvenes évek elején is inkább csak az ipari szakiskola és otthon, valamint az elkerülhetetlen iskolai orvosellátásra szánt összeg volt számottevő.¹⁴⁸ Sőt, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy miután (1950. január 1-től) újra szovjet egységeket telepítettek Pápára, elhelyezésükre igénybe kellett venni az egyik általános iskola helyiségeit is, amelynek tanulóit aztán a református gimnáziuméival zsúfolták össze.¹⁴⁹ Egyáltalán nem véletlen ezek után - és ez is hozzátartozik Pápa szellemi életének jellemzéséhez -, hogy a mozik 1949. évi államosítása után gyakrabban vetített szovjet filmeket "sajnos, nemigen látogatják", miért is - javasolta az MDP városi titkára - propagandával, "kedvezményes" jegyek rendszeresítésével kellene biztosítani ezeknek a filmeknek a látogatottságát.¹⁵⁰

A "fordulat évét" követően kialakuló központi diktatórikus törekvésekhez tartozott az élet, a gazdaság egy további olyan szférájának meghódítása is, amely bár kívül esett mind a tőkés üzemek és vállalkozások, mind a kulturális élet és az iskolázás intézményein, mégis bizonyos affinitást mutat azokkal. Ez a kistulajdon, a kisárutermelés területe volt, amelyet az új rendszer az ehhez tartozók szövetkezetekbe tömörítése útján kívánt a maga ellenőrzése alá, sőt, lehetőség szerint, később állami tulajdonba vonni. E törekvés, illetve a végrehajtására irányuló lépések nemcsak azért rokoníthatók az előbbiekkel, mert a központosítás koncepciója és időbeni egymásutánja fogja őket össze, hanem azért is, mert az átalakítást vezető párt elképzelései szerint a szocialista szövetkezeti forma és rendszer kiterjedne a szövetkezetekben társult tagság gazdasági, társadalmi és kulturális életére s egyáltalán: mindennapi emberi viszonyaira is.

Bár a szövetkezeti szervezés kezdeteit még a korábbi államosításokhoz képest is hangosabb jelszavai kísérték az "osztályharc éleződésének", mégis ezeket nemcsak a parasztság nagyobb része, de az MDP-tagság többsége is bizonyos közönnyel fogadta. Részben azért is, mert csupán általánosságokat hallott a "kulákveszélyről", a középparasztság leválasztásának szükségéről, a "klerikális reakcióról" vagy éppen a "normalazító", "jobboldali" szociáldemokratákról. Ugyanakkor a valóságban ha akadtak is módosabb parasztok a városban, azok amíg lehetett, általában teljesítették az egyre nehezedő kötelezettségeket. Mint több jelentésben is beszámoltak arról: "rendben elvégzik" teendőiket.¹⁵¹ A rendőrség ezért kezdetben maga is tartózkodott a begyűjtési és hasonló ügyekben való eljárástól.¹⁵² Nem "éleződött" a viszony az egyházakkal sem. "Minden plébánia-templomban február 1-jén vagy 2-án... imát mondtak a köztársaságért, az egyházi és világi vezetőkért" - olvasható egy 1949. eleji polgármesteri jelentésben, amelynek egyébként érdekességet kölcsönzött az az információ is, hogy mielőtt a Mindszenty-per bírósági tárgyalását hangosbemondón közvetítették volna, betörtek a hivatalba, és rádióalkatrészeket vittek el.¹⁵³

Bár Pápa lakosságának 1948 végén csupán a hetedét tette ki a mezőgazdasági népesség, területének pedig, a beépítettség, továbbá a különböző intézmények (város, üzemek, tanintézetek és a pápai központú állami gazdaság) tulajdonlása folytán csak kisebb része volt a gazdasággal rendelkező 1.214 személy kezében, és utóbbiakból is csupán 653 (és családja) volt számítható őstermelőnek, mégis körükben is jól lemérhetők a szövetkezés próbái és kezdeti kudarcai. Mint az már említést nyert, a juttatottak 1945. évi pálházai társulási kísérlete csupán átmeneti volt. Pápán is mindenekelőtt az újgazdákat átfogó, a termelést alig, legföljebb a beszerzésen és az értékesítésen keresztül érintő földművesszövetkezet lett az elfogadott forma. A földművesszövetkezet ugyan amellett, hogy a nagybirtoktól különböző épületeket és eszközöket örökölt, sőt átmenetileg megkapta az egyik malmot is, 1948 nyarán üzletet is nyitott a Kossuth utcában, valójában nem lett olyan vonzó fokozati forma, amely megmutathatta volna a szövetkezés előnyeit. A malomra a város tette rá végül is a kezét, és az sem véletlen, hogy 1949 tavaszán a boltot is arra hivatkozva zárták be, hogy az "nem paraszti érdekeket" szolgált.¹⁵⁴ (Egyébként érdemes megjegyezni, később meg azért nem engedélyeztek ilyen boltot, mert az "fmsz-nek a feladata a parasztság nevelése és egyáltalán nem az, hogy a város belső területén kocsmákat stb. hozzon létre".¹⁵⁵) Ilyen körülmények között a "cséplőellenőrzések erélyességére" és a "fekete cséplések" megakadályozására figyelmeztető MDP városi titkár okkal nevezte a helyzetet "parasztvonalon katasztrofálisnak", mivel a "termelőszövetkezet kérdés/ében/ nem lehet boldogulni". "A parasztságot nem lehet aktivizálni" - jelentett ki a bérlőszövetkezeti csoport megalakítása előtt is még néhány héttel.¹⁵⁶ Bár hozzátette reménykedve: "a nincsteleneket helyezték a nagybirtokba, így rá lesznek kényszerülve a szövetkezet által nyújtott lehetőségeket igénybe venni."¹⁵⁷

Ha rosszul fogalmazott is, mégis pontos ez a modell, s mint ismeretes, országos érvényű is. Hiszen mint általában, Pápán is a 10, sőt az 5 kat. holdon aluli birtokosok, köztük az újgazdák voltak túlsúlyban, és 10-25 kat. holdas birtokos vagy bérlő 127, 25 kat. holdon felüli területtel rendelkező módos paraszt pedig mindössze 12 volt ebben az időben.¹⁵⁸ Ehhez még hozzáadható persze azoknak az ennél valamivel nagyobb száma, akik más foglalkozásúak voltak, de 25 kat. holdat meghaladó területtel is rendelkeztek.¹⁵⁹ Míg ez utóbbiak ellen frontális támadásra indult az agrárpolitika, az előbbieket közvetett úton, a növekvő adó- és kötelező beadási terhek okán állította választás elé. Egyébként nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a terhek fokozottan súlyosak voltak, mivel - legalábbis egy későbbi tanácsi beszámoló szerint - a város szántóterülete pontatlanul, a valóságosnál nagyobbnak lett megállapítva.¹⁶⁰ (Más dolog, hogy 1952-ben Mezőlaktól is Pápához csatoltak 405 kat. holdat.¹⁶¹)

A választás a nagybérletek 1948. őszi kisajátítása és földművesszövetkezeti kezelésbe adása alkalmából megtörtént. Igaz, nem a várt eredménnyel, mert bár 116 kisbérleti igény futott be, az igénylőkből azonban csupán 10 család, 20 fővel alakított földbérlőszövetkezetet Báróczhegyen, a Schilling-féle 120 kat. holdas birtokon.¹⁶² Az egymást meglehetősen sűrűn váltó elnökök között az első Horváth Lajos lett, akinek vezetése alatt a Kossuth Lajosról elnevezett első fokú társulás az 1949. tavaszi közgyűlésén elhatározta, hogy magát III. típusú, termelőszövetkezeti csoporttá (tszcs) nyilvánítja.¹⁶³

Mivel a szövetkezetnek kezdetben nemhogy egyetlen gépe, de igavonó állata is alig volt, az államtól és Pápa üzemeitől kapott valamelyes pénztámogatást, néhány lovat és igásökröt, a várostól pedig villanybevezetést.¹⁶⁴ Mindezek ellenére a közös munka meglehetősen akadozott, holott egyként éltek már az új típusra váltás idején a kizárás fegyelmező eszközeivel és a támogatásnak pl. olyan tervével, hogy a tagok közül ki-ki kap külön egy-egy ökröt, "így kénytelenek lesznek összefogni, s úgy dolgozni."¹⁶⁵ Az ilyen különös próbálkozások sem vezettek eredményekhez, és a szövetkezet változatlanul egy helyben topogott. Nem segítettek, sőt rontottak a helyzeten a formailag a szövetkezet által kért és szeptemberben bekövetkező tagosítások, amelyek míg egyfelől, ha nem is ellenállást, de nyugtalanságot váltottak ki a parasztságban, másfelől pedig többszörösére növelték a kellő felszerelés nélkül álló, kis létszámú tsz területét.¹⁶⁶ A részben a Földhivatal gondjaira bízott földalap, részben - ahogy a tagosítási jegyzőkönyvben áll - "a nem dolgozó parasztok" kárára, valamelyest pedig a kisparasztok kártalanítása mellett végrehajtott tagosításokkal a Báróczhegyen, a pálházai és az igali dűlőben 4 táblában mintegy 418 kat. hold nagyságúra nőtt a tsz területe, amelynek több mint 3/4-e szántó, alig 100 kat. holdnyi legelő, illetve elenyésző részben rét volt.¹⁶⁷

A tsz helyzetét jól jellemzik a tények: a tagosítás évében, november 22-én azt tette szóvá a FÉKOSZ és az UFOSZ egyesítéséből létrehozott DEFOSZ-t a közös gazdaságban hiányoló városi párttitkár, hogy "a krumpli még most is földben van", a következő aratáskor pedig, hogy 1949/50 fordulóján 40 kat. hold vetetlenül maradt.¹⁶⁸ Nem véletlen tehát, hogy a villanyt Báróczhegyre bevezető város esztendőre rá annak használatát, a tsz villanyszámláját is fizetni kényszerült; az erre külön megszervezett alkalmazottai pedig "segítségére siettek a termelőszövetkezeti csoportnak."¹⁶⁹ Ilyenre és az üzemi dolgozók "sietős" segítségére azért volt elsősorban szükség, mert a nagy területnek, amelynek egyes táblái a központtól mintegy 3-8 km-re voltak, még jó két év után is csupán 18 állandó tag és néhány családtag-segítő volt a megművelője, azaz csak lett volna, mert főleg az utóbbiakat nemigen lehetett bevonni a közös munkába. Igavonó állatjuk pedig mindössze 5 pár ló és 1 pár ökör volt.¹⁷⁰ Minthogy gépi erővel nem rendelkeztek, kizárólag a mezőlaki gépállomásnak voltak kiszolgáltatva, amely mint jelezték, szerződés ellenére is szántatlanul hagyott egyes területeket. De már csépléskor is megesett, hogy olyan géppel dolgozott, amely üzem közben elromlott, és a cséplő-csapat tagjai otthagyták.¹⁷¹ A szövetkezetről szóló beszámoló, amely felsorolta a további szegényes állatállományt is (13 tehén, 23 növendék, 20 koca és 97 malac), összegzésül azt a megállapítást tette, hogy "nemcsak a számbeli hiány, hanem a hozzá nem értés is akadálya volt annak, hogy nem tudtak megbirkózni időben, mennyiségben és minőségben a munkákkal."

A következtetés, miszerint a szövetkezet le kívánt mondani a kálváriai további 183. kat. holdas tábláról, ugyancsak logikusnak tűnt. Szerencsére mindez sikerült is, és egy következő beszámoló már csak 253 kat. hold tsz-területről, viszont a korábbinál valamivel nagyobb állatállományról (igaz, egyszersmind a kapott ezer naposcsibe elpusztulásáról is) és arról is tudósít, hogy a "bomlasztó elemek kiküszöbölése folytán a kollektív szellem a tagok között megjavult".¹⁷²

Ezért is csak a múltra szeretnék vonatkoztatni azt az állítást, "hogy a tszcs a kollektív gazdálkodásnak csak rossz példája volt", s a "tszcs-ben az elmúlt években uralkodó helyzet visszariasztotta parasztságunk egy részét a szövetkezetbe való tömörüléstől" - olvasható egy másik jelentésben.¹⁷³ Nem véletlen tehát, ha már 1950-től úgy tervezték megalakítani a következő szövetkezetet, hogy a tagként kiszemelt helyi paraszt-embereket egy távolabbi "mintatsz-be" kívánták elutaztatni.¹⁷⁴ Úgy tűnik azonban, hogy a termény- és tejbeadás elégtelen teljesítése miatt 1951 októberéig 515 egyéni parasztra kivetett és közadók módjára behajtandó "kártérítések", az adóhátralék miatt foganatosított több mint ezer zálogolás, valamint az újabb (1951. szeptemberi) tagosítások mintatsz-látogatás nélkül is elégséges ösztönzést adtak a szövetkezésre.¹⁷⁵ Nemcsak a bárócz-hegyi tszcs tagsága gyarapodott így 36-ra, és a terület nőtt 300 kat. holdra, de Igalöreghegyen is alakult kisparasztokból egy I. típusú tsz (Petőfi), 10 taggal és 75. kat holddal, azzal a kimondott céllal, hogy hamarosan III. típusúvá lép elő.¹⁷⁶

Nem teljesen így és nem is ilyen sikertelenül zajlottak azok a változások, amelyek a város hagyományosan jelentős kisipari és vele több ponton is összenőtt kereskedelmi ágazatának szövetkezetesítésével végbementek. Igaz, ennek felső rétegét közvetlenül sújtották vagy legalábbis fenyegették az 1949-ben folytatódó államosítások. Viszont az is tény, hogy az ide tartozóknak volt valamiféle országos érdekképviselete (KIOSZ, KISOSZ), még ha - mint egyik jelentésből kitűnik - unszolásra léptek is annak pápai szervezetébe. Ugyanakkor 1948/49 fordulóján úgy akarták egyes helyi vezetők felszámolni a hagyományos helyi iparosköröket, hogy azt először központilag írják elő (egyébként úgy is lett), helyben pedig, ha kilépnek az MDP-tagok azokból, úgyis felbomlanak.¹⁷⁷

Korábban már szerveződött két szövetkezet is: egyiket 7 famunkás, a másikat - mivel nyomdával dolgoztak - valószínű nyomdászok hozták létre.¹⁷⁸ Ezek számát - mint az egy 1948 végi kisiparos nagygyűlésen is kifejezésre jutott - továbbiakkal szerették volna gyarapítani.¹⁷⁹ Minthogy azonban a tulajdonosok, a mesterek kevésbé, a segédek viszont inkább rávehetők voltak a szövetkezetbe lépésre (pl. a cipészeknél), kezdetben ezért ez utóbbiakra irányult a szervezés. Már csak azért is, mert mindenképpen szerették volna megelőzni a helyi vezetők, hogy (mint pl. a pékeknél) egy-egy tulajdonos vagy mester próbáljon hasznot húzni a szövetkezésből.¹⁸⁰ Kitűnt azonban, hogy a segédet nemigen lehetett szembefordítani mesterével, s hogy az előbbi megoldás a termelőeszközök kívülmaradásával járt volna együtt, ezért a továbbiakban az önállók beléptetésére törekedtek.

A pékek egy részének "munkaközösséggé" szerveződésével egyidőben, 1949 elején a famunkások szövetkezete is átalakult asztaloskisipari termelőszövetkezetté, a női szabók pedig azzal a feltétellel létesítettek szövetkezetet, hogy abban konfekciót nem készítenek, mert abból nem tudnak megélni.¹⁸¹ Alakult egy papírzacskó-készítő szövetkezet is. Így 1949. január 25-én az MDP városi titkára már 7 szövetkezetről adott számot, azzal a tervvel tarsolyában, hogy azokban egy pártszervezetet hoz majd létre.¹⁸² Egyik optimista polgármesteri jelentésben, mely úgy ítélte meg, hogy "a pápai kisiparosság a legjobb úton halad a szövetkezetek felé", szó esett még a hentesek, másutt pedig a villanyszerelők ilyen irányú szerveződéséről is.¹⁸³ Ám azok, mint a sütőiparosok egy része is, csak később tagozódtak be vagy a szövetkezetekbe, vagy az államosított szektorba.

Ez utóbbi lett a sorsa pl. a kisüzleteknek a Kiskereskedelmi Vállalat megalakításával, sőt 1951-ig a vendéglátásnak is, melynek folytán a nagy haszonnal dolgozó magánkiskereskedők fokozatosan a rendőrök által alig ellenőrzött piactérre szorultak ki.¹⁸⁴ Így a vendéglők s főleg a kocsmák, amelyek szinte egymás után nyílottak 1948 végéig, 1949-től megritkultak. Volt, aki maga ajánlotta föl (pl. a "Fehér Ló" tulajdonosa), elsőként azonban a részben a városi MDP-bizottság által használt Esterházy-féle "Griff-szálló" és a Központi Szálloda és Étterem került államosítás alá. Az utóbbit aztán áru- és munkaerőhiányra hivatkozva hamarosan be is zárták, s így volt olyan időszak, amikor a város egyáltalán nem rendelkezett vendégfogadásra alkalmas szállóval.¹⁸⁵ 1951 elejéről olyan, pártülésen elhangzott bizalmas közlésről is olvasni lehet, amely szerint "a lépések megtörténtek, hogy az adóhátralékos sütőiparosokat államosítják".¹⁸⁶ Ez hamarosan be is következett és létrejött a Sütőipari Vállalat, amely egy évig városi, majd 1953-ig megyei vállalatként működött.¹⁸⁷

Mindezzel együtt Pápán még 1951-ben is hét kisipari szövetkezetet és 170 szövetkezeti tagot jegyeztek.¹⁸⁸ Bár ezt követően voltak még profil szerinti összevonások, mégis a továbbiakban is hét maradt a kisipari termelőszövetkezetek (KTSZ-ek) száma Pápán: Épületkarbantartó, Asztalos, Fodrász, Cipész, Ruházati, Fényképész és Háziipari KTSZ. Ezek együttesen 1953-ra már több száz taggal, tehát jóval többel rendelkeztek, mint amennyi a kívülmaradottak száma volt ¹⁸⁹. Nem szólva azonban arról, hogy közülük némelyek elsősorban egyáltalán nem a helyi lakosság igényeit elégítették ki (pl. Épületkarbantartó KTSZ), olyan problémák is jelentkeztek egyesekben, mint a rendkívüli alacsony bérezés (Ruházati KTSZ). Előfordult, mint pl. a hetvenes létszámú Asztalos KTSZ-nél, hogy a szakmunkát végzőket irányítók és beosztottjaik száma messze meghaladta a 10 %-ot. A 14 tagú MDP-alapszervezetet kivéve, a mozgalmi szervezeteket és oktatást teljesen mellőző Asztalos KTSZ-ről, bár több mint 20 %-kal túlteljesítette 1952. évi termelési tervét, mégis azt jelentették, hogy "általában a hangulat nagyon rossz az üzemben".¹⁹⁰ Az előbbiek mellett bizonyára annak is része volt ebben, hogy e szövetkezetek nem a tagság elképzelései, hanem a központi tervelőírások szerint, az állami vállalatokhoz hasonlóan működtek.

Miután s miközben lezajlottak a pártegyesítő gyűlések, valamint az államosítások és szövetkezetszervezések, eltekintve néhány politikai felhangú szenzációtól (új rendőrkapitány kinevezése, letartóztatások politikai és közellátási okokból vagy éppen a Benedek-rendiek könyvtárának majdnem teljes leégése¹⁹¹), nemigen történt a város életében olyan politikai esemény, amely valamelyest megmozgatta volna a lakosságot. Hívtak meg ugyan ezután is a fővárosból vezető személyiségeket (Ortutay Gyulát, Ratkó Annát és másokat), szereplésük azonban nem járt különösebb sikerrel. Szerveztek egy-egy békegyűlést is "az amerikai imperialisták háborús, támadó politikája ellen", ám szintén hasonló kimenetellel.

Mindebben jócskán része volt annak is, hogy azokat a szervezeteket, intézményeket, amelyek a politika kereteit, közvetítését szolgálták volna, szinte teljesen felszámolták az ötvenes évek elejére. Igen jellemző, hogy bár szóvá tették: a paraszti lakosságú Alsóváros vezetésében kevés és háttérbe szorított a paraszti elem, mégis a városrész kultúrotthonát lakás céljára vették igénybe, az olvasókört pedig egyszerűen megszüntették.¹⁹² 1949 elején az addigi két paraszti szervezetből (FÉKOSZ és UFOSZ) létrehozták ugyan a DÉFOSZ-t (majd azon belül a munkástagozatot), de hiába jelentettek 1.440 tagot, ha az esztendőre elkövetkező gyűlésen abból mindössze 25 jelent meg.¹⁹³ Azért gyenge e tömegszervezet, mert "parasztkáder" vezeti - állapította meg a város akkori titkára.¹⁹⁴ Nemigen volt jobb a helyzet magában az MDP-ben vagy a DISZ-ben sem. A taggyűlések "passzívak" - olvasható a városi bizottság egyik ülésének jegyzőkönyvéből.¹⁹⁵ Mint egyebek közt a Magasépítő Vállalatnál megesett, nem tudták azt megtartani sem, mert a 130 tagból mindössze 40 jelent meg.¹⁹⁶ S ami ennél még súlyosabb, azért nem hívott össze idejében (1953 elején) a városi MDP-bizottság választmányi ülést, mert időközben 25-ről 13-ra (ebből 5 fegyelmi által) olvadt le a választmányi tagok száma.¹⁹⁷ A DISZ-ről pedig nem sokkal a megalakulása után állapította meg az MDP városi titkára, hogy "nem tölti be hivatását", és "súlyos hiányosságok" jellemzik.

A lakosság egészének csökkenő politikai érdeklődésére leginkább talán az újságolvasás visszaesése utal. Nemcsak az történt, hogy a két helyi lapot (Népújság, Kis Újság) 1949-ben megszüntették, és a központi lapok mellett a Pápával csupán mellesleg foglalkozó Veszprémi Népújságot kínálták, hanem általában is csappant az újságolvasók aránya. Míg 1950 közepén is még magas számadatokat soroltak, másfél évre rá már 10,1 %-os lakossági előfizetésről adtak jelzést. Ez nem önmagában, hanem azért tekinthető kevésnek, mert a Veszprémi Népújság csupán a harmadik helyen (Szabad Nép és Népszava után) állt, mindössze 472 előfizetővel.¹⁹⁸ Ezen nem segített annak a követelésnek a teljesítése sem, hogy legyen a városnak egy külön, állandó újságíró tudósítója. Gyengült az egyetlen mozi látogatottsága, sőt többen úgy vélekedtek: általában a város kultúrélete is.¹⁹⁹

Csoda-e hát, ha a politikai élet és érdeklődés ilyen alakulása mellett nem jelenthetett említésre méltó eseményt a Függetlenségi Front koalíciós partnerpártjainak elsorvasztásával és Barankovics Nyugatra távozása után, a legnagyobb ellenzéki párt megszüntetésével létrehozott Magyar Függetlenségi Népfront képviselőinek 1949. májusi "megválasztása". Az elhaló pártok "megnyert" embereivel rendezett "közös pártnap" után a Népfront ugyan márciusban Pápán is újjáalakult, maga az urnákhoz járulás azonban csak annyiban keltett figyelmet, hogy arányaiban és nem különben az igennel szavazók részesedésében is alacsonyabb volt az országos 94,7, illetve 95,6 %-nál. Hasonlóképpen zajlottak az 1950. októberi tanácstag-választások is. Pápa választásra jogosultjaiból 97,1 % szavazott, 90,4 %-ban a Népfront jelöltjeire, melynek jelentősége, éppen úgy, mint a 12 utcanév e tájt történt átkeresztelése, megértő fogadtatás nélkül maradt.²⁰⁰ Mindez nem véletlen, hiszen Pápa megyei város státuszának felszámolása ezzel fejeződött be, és ha rövid időre is, a járási tanács alá tartozó helység lett. Mégis azontúl, hogy ez a választás az alapjaiban korábbról megmaradt vezetést megerősítette és felbátorította arra, hogy további intézkedéseket tegyen a számára alkalmatlan elemek eltávolítására és a hivatal ismételten panaszolt alacsony (130 helyett 106) létszámának kibővítésére, történt néhány változás a város arculatán is.²⁰¹

Persze mindez korántsem olyan alapon következett be, hogy az MDP bábáskodásával létrejött tanács vagy éppen annak egyébként passzivitás miatt bírált tagjai akár azonnal, akár később előálltak volna valamiféle koncepciózus városfejlesztési tervvel.²⁰² Arról volt inkább szó, hogy míg a különböző vállalatok tulajdoni helyzetének rendezése folytán a vágóhíd és a jéggyár állami, addig a korábban megszerzett strand mellé az ingatlankezelőség, a vízmű és más egyebek (pl. a temetkezési vállalat) a város kezére kerültek.²⁰³ Az ezek nyomán normalizálódott helyi költségvetés, valamint egyes beruházások központi támogatása lehetővé tette bizonyos elkerülhetetlen feladatok megoldását a leromlott és elégtelen kommunális létesítmény helyrehozatalában és bővítésében. Mindezt azért sem lehetett halogatni, mert a lakosság ismételten követelte, hogy munkájáért, adójáért és ismétlődő terv-, valamint békekölcsöneiért városias feltételek között élhessen.²⁰⁴

A belső utcák állapotáról és az ingatlankezelésről tartott 1951. eleji beszámoló szinte kiemelkedő teljesítménynek tekintette, hogy a helyi költségvetésből és a mintegy 600 ezer Ft-os tervhitelből 1950-ben, a cementhiány ellenére is 9.200 m² útpálya munkálatait fejezték be, és ugyanakkor több helyütt járdát, hidat és egy apaállatistállót építettek; a közvilágítást bővítették; rendezték a Fő teret; berendezték a Városházán a tisztiorvosi hivatalt, s nem utolsósorban a régi romos lakások közül 45 helyreállítására is fordítottak 1 millió Ft tervhitelt.²⁰⁵ Az 1952. évi eredeti költségvetés 6,7 milliós keretét 7,8 millió Ft-ra bővítették, és központi támogatást is igénybe véve kívánták az utakat és a járdákat tovább építeni.²⁰⁶ Itt is azonban, mint az más alkalommal is tapasztalható volt, nemcsak az oktatás, hanem az egészségügy (mely különösen fontos lett volna a járványbetegségek miatt), sőt a szociális problémák is meglehetősen hátra szorultak, vagy - mint a szociális otthon létrehozása - bele sem kerültek a költségvetési tervbe. Nem véletlen, hogy a sajtó is csak olyan fejlesztési eredményekről számolt be pl. 1953. elején is, mint a Kossuth-étterem megnyitása és egyik vízvezetékcső felújítása. Természetesen egyidejűleg az egyes üzemek is végeztek bizonyos fejlesztést (így lakásépítést is), ámde ezzel együtt is igen távol voltak attól, hogy a lakosságban szüntelen feszültséget okozó valamennyi kérdést megoldják.

Állandó feszültségforrás volt a közellátás elégtelensége is, amely a legelemibb cikkekben is (kenyér, hús és tej stb.) megmutatkozott. "Innen elviszik az árut Budapestre, ide pedig a Duna-Tisza közéről kapjuk" - tették szóvá találóan már 1950-ben egy városi pártértekezleten a hiány és a rossz áruterítés miatt a MEZŐKER rossz felvásárlási tevékenységét.²⁰⁷ "Tény, hogy a tej büdös és piszkos is, tehát joggal panaszkodnak a dolgozók" - állapították meg egy, az egészségügy fogyatékosságaival is foglalkozó 1951. eleji városi tanácsi ülésen.²⁰⁸ Majdnem ugyanezt megismételték jó egy esztendő múlva arra a panaszra utalva, hogy "felsőbb rendeletre... 3 %-kal csökkentetté/k/ a város tejkontingensét, hogy a kiemelt városok, és elsősorban Budapest részére az előírt tejmennyiséget szállítani tudják".²⁰⁹ Ám ezúttal is hozzátették azt, "ha ez így marad, számolnunk kell nagyobb méretű gyermekbetegségekkel". Egyes hiányzó élelmezési cikkeket úgy próbáltak meg pótolni, hogy pl. felülvizsgálták a Pápai Húsipari Vállalat központi elosztóját, és elégtételképpen valamelyes (30-40 kg) húst utaltak át helyi fogyasztásra.²¹⁰ Minthogy ilyen úton messze nem lehetett a problémákat megoldani, be kellett érni a magyarázattal: "Városunk nem tartozik a kiemelt városok közé... nem mindenből áll rendelkezésre... annyi mennyiség, amennyit... a szükséglet megkövetelne."²¹¹ Más kérdés, hogy a lakosság számára ez okkal érthetetlen volt. Ezért is történhetett meg - mint arról egyik beszámolóban hírt adtak -, hogy "egy-két hangadó vezetésével tömegesen küldöttségileg keresik fel a tanácsot és követelik ezt vagy azt az élelmiszert.".²¹²

A város saját elhatározásából eszközölt kommunális fejlesztését és a közellátás állandósult zavarait fokozta egy központi döntés is: a Budapesti Villamos Berendezés és Készülék Művek egy részlegének Pápára való helyezése, telepítése 1952-ben. Ez a részleg az "Elekthermax" nevet vette fel, és háztartási főző-, sütő-, fűtő- stb. készülékeket gyártott.²¹³ Az Országos Tervhivatal e telepítésre vonatkozó döntése természetesen nem tűnhetett különösnek, hiszen a vidék általános iparosítása keretében történt. Az viszont már feltűnt, hogy nem a Pápára jellemző, hagyományos könnyűipari, hanem éppen, mintha annak gazdasági és politikai ellensúlyozására gondoltak volna, egy nehéziparhoz tartozó ágazatot építettek, fejlesztettek ki. Ennek okszerűtlenségét csak alátámasztja, hogy e telepítést a változó (hol 300, hol 600) munkáslétszámmal működő Pápai Állami Dohánygyár (és dohánybeváltó) felszámolása árán, annak megüresedett épületrészeiben oldották meg.²¹⁴ Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a dohánygyáriak az utcára kerültek volna. Munkát kaptak ők ugyanott és más pápai üzemekben is, mindenekelőtt a Perutz-gyárban, ha az "kissé nehezebben" ment is ott kezdetben.²¹⁵

A problémák akkor kezdtek jelentkezni, amikor mintegy 80 pápai munkásnak az új szakma kitanulására, átképzésre átmenetileg Budapestre kellett távozni. Persze ugyanakkor Budapestről is költöztek Pápára szakemberek, s mind őket, mind az átképzést vállalók jelentős részét emeletes házakban, 124 lakással és bölcsődével várták.²¹⁶ Jóllehet az építkezések munkaalkalmat nyújtottak a szüntelen munkanélküliségre panaszkodó pápaiaknak, mégis, mint jelezték az MDP egyik városi ülésén: "az Elekthermax-gyár építkezéseinél segédmunkáshiány van".²¹⁷ Minthogy ez volt a lakáshiánnyal küszködő városban az első jelentősebb építkezés, és az elkészülő lakások egy részébe is budapesti szakembereket költöztettek, láthatóan bizonyos feszültség keletkezett a pápaiak és a fővárosiak között. Nem tudni pontosan, hogy ez mennyiben terjedt ki a városi és a gyári vezetőség viszonyára, tény azonban, hogy az Elekthermaxban eszközölt helyi pártvezetőségi vizsgálatot illetéktelenségre hivatkozva akadályozták. Így ez utóbbi 1953 áprilisában egy meglehetősen elmarasztaló jelentést készített a gyárvezetés munkájáról.²¹⁸

Pápa mindenképpen új színfolttal, egyszersmind további gondokkal is gyarapodott éppen akkor, amikor meglévő ipari és mezőgazdasági üzemeinek termelése, ugyanakkor gyári és paraszti dolgozói is egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Az államosított üzemekben erőszakolt munkaversenyek és a különböző "felajánlási" akciók egyrészt újabb és újabb normaszigorításokhoz és a mennyiségi szemlélet eluralkodásához vezettek, másrészt az ütemet egyre nehezebben bíró, rosszul fizetett munkásság körében hozzájárultak a "védekezés" eszközeinek kialakításához. Hiszen a szakszervezetek sem ilyenre, hanem éppen az ellenkezőjére szolgáltak, s ha a vezetők hibáztatták azok munkáját, mondván hogy "nem töltik be szerepüket", azzal többnyire csak a termelést sürgették.²¹⁹ A Magasépítő Vállalatot "normalazításért", a volt Perutz-gyárat a munkafegyelem "lazulásáért" marasztalták el, s a város vezetői is hasonlókra, valamint a magas "beteglétszámra" vezették vissza az exportképes gyártmányok részarányának csökkenését.²²⁰ A város nagyüzemi munkásságának több mint felét (2.000 fölött) foglalkoztató, "feszített tervvel" dolgozó Pápai Textilgyár is 1952 elején a termelés 2 %-os lemaradásáért és az évi export 72,5 %-os (83,5 % helyett) teljesítéséért, ugyanakkor "bérdemagógiáért" kapott kemény kritikát.²²¹ Még a sajtó is nyilvánosságra hozta a gyár lemaradását és termékeinek romlását, de természetesen azt a fogadalmat is, hogy javítanak majd a helyzeten.²²² E fogadalmat persze "fegyelmi eljárások" és büntetések kirovása is kiegészítette a hibás termékek gyártói esetében azért is, hogy a lopások - szebben fogalmazva -, "a társadalmi tulajdon ellen elkövetett szégyenteljes események... teljesen megszűnjenek".²²³

A mezőgazdasági termelésben, a parasztságban, különösen a termelőszövetkezetekben kialakult nehéz helyzet sem egyszerűen azért súlyosbodott 1952/53 fordulójára, mert az aszály elvitte a termés egy részét, hanem a terhek irreális növelése, behajtásuk végsőkig való szigorítása miatt is. Mindez már tapasztalható volt a viszonylag jobb termésű 1951-es évben megemelt penzumok nyomán is, hiszen egyes terményeknél (pl. búzánál, árpánál) azokat nem tudták teljesíteni.²²⁴ 1952 nyara után már regisztrálták a takarmányhiány folytán visszaesett állatszaporulatot is, és okkal állapították meg, hogy "a parasztság... lassan közömbössé válik aziránt, hogy intenzívebb... állattenyésztést folytasson."²²⁵ Ezért a Városi Tanács nemcsak a paraszti gazdaságokra írt elő tartási kötelezettséget, de úgy tervezte, hogy a "széthúzástól", a "kivételezésektől" a "rossz vezetésig" ezer bajjal küszködő tsz-ben is "fokozott szigorral kell ellenőrzést gyakorolni és adott esetben a mulasztókat büntetni."²²⁶ Mindezt nem utolsósorban a nagy bankadósság miatt a tagság bérének visszatartása követte, holott - mint olvasható az egyik jelentésben - az "ott áll kilátástalanul és egyetlenegy ember sem rendelkezik egyetlen fillérrel sem."²²⁷

A város még mindig több mint 1200 parasztgazdasága esetében is egyként alkalmazták mind a begyűjtéssel kapcsolatos "kártérítéseket", mind a "zálogolást", és "minden erővel, a lehetőség szerinti legszigorúbb eszközökkel" hatottak oda, hogy pl. a vetőmag biztosítása nélkül "tagosítás alá eső" földeket is bevessék és begyűjtési "hátralékaikat" teljesítsék.²²⁸ A termőterület azonban csökkent, nagysága viszont, főleg a "felajánlásokból" létrejött tartalékterületekből 1.000 kat. hold fölé emelkedett. Ezeknek az eszközöknek a bevetését jelzik a késés vagy mulasztás esetén bekövetkező tanácsi feljelentések és az, hogy a feljelentett dolgozó parasztokkal szemben is most már "részben a rendőri büntetőbíró, részben pedig a járásbíróság jár el."²²⁹ A területösszevonásokkal mintegy húsz módos parasztnál, abból kiindulva, hogy "példát kellene mutatni", ugyan már korábban is rendeztek "bűnügyi eljárás alá" vonást, újabban azonban már mindössze 24 órában szabták meg a teljesítési határidőt, különben ugyancsak bíróság elé állították a késlekedőt.²³⁰

Ugyanakkor nemcsak termelőként, hanem fogyasztóként is, még a munkás-alkalmazotti rétegekhez képest is, nap mint nap fokozottan tapasztalhatták a részben közellátásra utalt parasztok, akár szegények, akár módosak is voltak azok, a helyzet megalázó szorítását. "A sorbanállás egyre fokozódik. A vásárlók nagyobb része falusi" - hangzott a Kiskereskedelmi Vállalat dolgairól tartott beszámoló, mely hozzáteszi mindehhez az ukázt, hogy az ilyenek megszámolandók a bolti dolgozók által.²³¹ "Akik nagy mennyiségben vásárolnak, azok nevét és lakóhelyét jegyezzék fel és a Tanács Kereskedelmi Osztályára juttassák el" - olvasható egy következő összegzésben is a feljelentésre buzdítás.²³² Társadalmi aktivisták "harcos kiállására", boltvezetők és diákok mozgósítására van szükség és főleg a "nyugdíjasok", a "dologkerülők" (így, egymás mellett írták!) szemmeltartására. 1953 áprilisában (4-én) arról lehetett olvasni az újságban, hogy "áruhalmozó kulákot ítéltek el Pápán", ahol az üzletek előtt "sorbanállásokat szerveztek".²³³ Annak szemléltetésére, hogy mekkora volt a "nagy mennyiség", és mit jelentett az "áruhalmozás", továbbá hogy ki mindenki bűnhődhetett vagy legalábbis szégyenülhetett meg ezért Pápán, az aratást váró napokban, álljon itt egy mondat a Városi Tanács beszámolójából az "újabb felvásárlási láz" megakadályozására kirendelt "népnevelők", "ellenőrök" munkájának sikeréről: "Sok dolgozó paraszttól lett elvéve kenyér, ha egynél többet vásárolt".²³⁴

Áttekintve az ötvenes évek elejére az élet csaknem minden területén megnehezült viszonyokat, könnyen gondolni lehetne, hogy a Rákosit leváltó Nagy Imre miniszterelnök által 1953. július elején meghirdetett kormányprogram széles visszhangra talált a város lakói körében. S valóban az egyidejű iratokban, a sajtóban is vannak arra utalások, hogy "a Nagy Imre elvtárs beszámolójával kapcsolatban a helyzet kielégítő", sőt "örömmel fogadták azt".²³⁵ Mégis feltűnik, hogy pl. amikor a megyei sajtó (a városnak már régtől nem volt!) Pápával foglalkozott, szinte teljesen önbírálat nélküli, dicsekvő hangvétellel számolt be az építés és a termelés újabb eredményeiről. Úgyszintén az ipari termelésnek a fogyasztás felé fordulásáról vagy a tartalék- és magánföldek újbóli művelés alá vonásáról is alapvetően ilyen összefüggésben történik említés.²³⁶

1953 második felétől sorra olvashatók a sajtó híradásaiban, hogy "új háztartási villamoscikkek gyártására tér" át a pápai Elekthermax-üzem, 1.500 majd "2.000 női ruhának" valót és 7.600 "férfiing-anyagot" vállalt vagy állított össze "terven felül" a Pápai Textilgyár; az Asztalosipari és a Ruházati KTSZ közvetlen megrendelésre, szintén a lakosságnak készíti termékeit, sőt még az Öntő és Gépjavító Vállalatnál is "közszükségleti cikkeket gyártanak terven felül".²³⁷ Ha mindezek az MDP városi vezetésétől nem is, de a tanácstól még 1953 őszén, legalábbis szóban visszaigazolást nyertek főleg a KTSZ-ekre nézve azzal, "hogy adottságuknál fogva sokkal nagyobb mértékben dolgozzanak, termeljenek közvetlenül a lakosság részére, különösen azokból a cikkekből, amelyekből a nagyipar a szükségletet teljes egészében ellátni nem tudja".²³⁸

Más iratokból mégis az tűnik ki, hogy míg a parasztok körében a Városi Tanács "tartott gyűléseket" az új kormányprogramról, addig a "helyi ipari vezetőket nem hívták össze a kormányprogram után".²³⁹ Az MDP városi vezetése általában is elismerte, hogy azt az egyes "vezetőségi üléseken nem tárgyalták meg behatóan". Ezért is alakult úgy, hogy a "népnevelők... sincsenek eléggé tisztában kormányunknak a programban megjelölt feladataival."²⁴⁰ Sőt a tanácsi gyűlések ellenére is úgy tartotta, hogy a "parasztság nem tette magáévá teljes egészében kormányunk új programját", és mert "nem értékelik a kormánytól kapott nagymérvű kedvezményeket", e "kedvezmények" juttatása "a parasztságnál az állampolgári fegyelem meglazulásához vezetett".

Szükségtelen külön elemezni az olyan "kedvezmények" értelmét, amelyek valójában nem mást, mint az elviselhetetlen terhek (a begyűjtésnél egyébként is csupán 1954-ben kezdődő) valamelyes enyhítését jelentették. Viszont tény, hogy nem alapok nélküli az az 1953. őszi újsághíradás, hogy Pápán napról-napra emelkedik azoknak a száma, akik akár régi földjüket kérik vissza, akár pedig tartalékterületet bérelnek, hogy több termeléssel segítsék jövő évi kenyerünk biztosítását.²⁴¹ S valóban, 1953 októberéig több mint 1.200 kat. hold, jórészt megműveletlen tartalékterületet sikerült hasznosítani olyképpen, hogy annak több mint felét kishaszonbérlők és a régi tulajdonosok, a másik felét pedig az állami gazdaság, illetve töredékét a tsz vette igénybe.²⁴²

Okkal valószínűsíthető tehát, hogy az új kormányprogram részleteinek különböző értelmezése mögött annak a helyi vezetők általi leszűkítése, rosszabb esetben pedig negligálása állott. Mindez kifejeződött abban is, hogy annak sem politikai szentenciáit (a vezetés abszolutizálásának kritikája, a kollektivitás szempontjainak érvényesítése stb.), sem a különböző korábbi büntető eljárások elítélésére, megszüntetésére vonatkozó pontjait Pápán nemigen említették a határozat végrehajtása során. Ráterelődött viszont a vezetők figyelme az "osztályidegenek" június utáni "fellélegzésére", "előretörésére". A városi tanácsapparátusban ilyenekből külön is számon tartottak nyolcat (5 horthysta tisztet és 3 nyugatost).²⁴³ Kimondva azt a lesújtó véleményt is, hogy egyesek "a felszabadulás után csak az egyéni érdekek szem előtt tartásával igyekeztek a KP felé". Feltehetően ezért és a "munkásbefolyás" gyengüléséért, valamint a "káderutánpótlás" nevelésének elmulasztásáért váltották fel 1954 tavaszán egy nála keményebb figurával az MDP nem sokkal korábban megválasztott városi titkárát.²⁴⁴ De figyelték a tsz-ből való kilépéseket, sőt még az olyan kiküszöbölendő jelenségeket is, mint az egykori "béresvilág" emlegetését.²⁴⁵ Hogy azonban ennek emlegetése mégsem lehetett alaptalan, azt az is mutatja, hogy 1954-ben ismét "többen kilépési szándékkal vannak", köztük az elnök is.²⁴⁶ A város vezetőinek az új kormányprogramhoz való elégtelen igazodása mutatkozott meg a kisipari és kiskereskedői engedélyek kiadásának szűkmarkúságában is. Bár a visszautasításoknál azt hozták fel indokként, hogy azokat "a helyi szükséglet nem kívánja", ám valójában inkább a verseny kiküszöböléséről, azaz arról volt szó, "hogy az semmi esetben se gyengítse a meglévő KTSZ-ek, vállalatok működését".²⁴⁷ Más kérdés persze, hogy valóban voltak olyan kiskereskedők és árusok, akik helyiség hiányában nem tudtak volna mit kezdeni az új lehetőséggel, s hogy feltűntek azok is, akik "visszaéltek kereskedői működésükkel."²⁴⁸

Bár központi előírásra történt a "kölcsönjegyzés" is, ebben sem hiányzott azonban a helyileg hozzáadott, de olykor a lakosság által kivédett "nyomás". A Pápai Textilgyárban pl. le kellett állítani a jegyzést, vagy a parasztok körében tudomásul kellett venni azokat a visszautasító magyarázatokat, amelyek szerint ők teljesítették ezt már akkor "amikor odaadták a fejadagjukat, vagy amikor a tejet 70 fillérért beadják".²⁴⁹ 1954 őszétől pedig már arról is lehet olvasni a városi tanácsi beszámolókban, hogy mert többen is úgy tartották, miszerint "hadi célra" használják fel a jegyzés eredményeit, "igen sok helyen durván, gorombán fogadták" a jegyeztetőket.²⁵⁰ Jellemző egyébként az is, amiként a jegyzés során elmondták, hogy "van Pápa városnak egy képviselője, de nem ismerik". Nemkülönben a megújulás, az építkezés (közintézményektől is 50 lakás felszabadítása!) ígéreteitől sem mentes agitáció ellenére a lakosság egy részének nemcsak passzivitása, de ellenzékisége is kitűnt, amikor az 1954. őszi tanácstagi választásokon 550 ellenszavazatot számoltak össze. Az sem érdektelen, ahogyan erre az MDP városi titkára reagált. "Volt pár személy - írta -, aki megtagadta a szavazást, de ezekkel majd alkalomadtán számolni fogunk."²⁵¹

Ilyen feltételek között nem véletlen, ha még azok a halvány kísérletek is, amelyek a helyzet megváltoztatására és főleg a változás tartósítására irányultak, többnyire akadályba ütköztek és kudarcba fulladtak. Ilyen kísérlet volt a város rövid és hosszú távú (1953-1959-1970) fejlesztési tervének elkészítése és augusztus 29-én a városi, majd október 16-án a járási tanács végrehajtó bizottsága általi elfogadása.²⁵² Mindez, ha központi minta vagy előírás alapján készült is, tulajdonképpen annak a tradíciónak a továbbélési folyamatába illeszkedett be, amely a városra is kiható valamennyi ígéretes történelmi fordulón (pl. 1945/46-ban is) jelentkezett, legföljebb azzal a különbséggel, hogy pl. az 1945. évi Sulyok-féle tervhez képest nem kívánt Pápa, egykori megyei város nagyságrendhelyén változtatni.

Az 1953-ban Pápa Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Építési és Közlekedési Osztálya (Hargitai Zoltán ov.) által készített fejlesztési terv a korábbiakhoz képest azzal a sajátossággal rendelkezett, hogy gondosan (igaz, egyben terjedelmesen is) rögzítette az adott állapotokat. Láthatóan mindezt indoklásképpen tette annak elfogadtatására, hogy Pápa "város jellegű szerepének továbbfejlesztésére" és ezen belül a "meglévő könnyűipari üzemek fejlesztésére", újak "telepítésére" és további "kulturális intézmények létesítésére" van szükség. E kettő: a könnyűipari és a kulturális létesítmények szerepének megalapozott előtérbe helyezése mellett a terv természetesen nem feledkezett meg az olyan ágazatokról, mint a "mezőgazdaság... /a/ kereskedelmi hálózat fejlesztése és tökéletesítése, a várospiac helyzetének megoldása", mely utóbbiak szintén Pápa központi funkcióját erősítették volna a város vonzási körzetéhez tartozó, a tervben felsorolt több, mint 50 község, valamint kétszer annyi puszta és major esetében. S a terv, a könnyűipar prioritásáról szólva, nemcsak nem riadt vissza bizonyos üzemek korlátolt fejlesztésétől vagy hosszabb távon kitelepítésétől (Húsipari Vállalat, Vas- és Fémöntő Vállalat), de új üzemek kifejlesztéséről (élelmiszer, cipő-, műszergyártás), sőt a mezőgazdaság tulajdoni és művelésági szerkezetének átalakításáról (állami gazdaság, illetve rét- és legelőterülete javára) is szólt.

Egyébként nem érdektelen megjegyezni, hogy jó egy év múlva az MDP-nek és a Minisztertanácsnak a mezőgazdaság fejlesztéséről hozott határozata alapján nemcsak termelési bizottságot hoztak létre 1954 tavaszán a városban, hanem szakemberek és dolgozó parasztok részvételével készítettek egy tervet is, amely a talajerő elhanyagolt utánpótlásától kezdve az egyes szántóföldi növények és a zöldség-gyümölcs arányának megváltoztatásán át egészen az állattartás- és tenyésztés mennyiségi és minőségi megjavításáig, valamint a szakoktatás kiterjesztéséig több évre tartalmazta a tennivalókat.²⁵³ A központi követelményekhez képest sajátosnak, de ismerve a helyi viszonyokat egyáltalán nem csodálatosnak tűnő, hogy a termelőszövetkezet fejlesztési kérdéseivel egyáltalán nem foglalkozott e tervezet sem.

A tanács Építési és Közlekedési Osztályának terve viszont más szempontból is figyelemre érdemes. Két, egymással összefüggő, de akkor még távlatilag tekintve egyként bizonytalan körülménnyel is számolt. Egyik, hogy a "város... katonai gócpont is"; másik, hogy a demográfiai viszonyok és a munkaerőszükséglet lehetséges alakulása alapján 1970-re mintegy 32.000 belterületi városlakót és (vidékről bejárókkal együtt) 8-10.000 diákot képzelt el Pápán. Ezért több mint 2.200 lakás, néhány iskola és kollégium, továbbá színház, kultúrház, múzeum és más intézményi építmények (kórház, rendelőintézet, sportstadion, fürdő, valamint üzletek, piac- és állatvásártér) létesítését tartotta szükségesnek. Az építkezés dolgában meglehetősen rugalmasnak mutatkozott a terv, mert részben a városközponttól távolabbra terelt átmenő közutak nyomvonalától, részben az egyes városi utcák kiszélesítésétől és a műszaki létesítményektől függően egyként helyet adott zártsorú vagy különálló, illetve többemeletes vagy földszintes házak építésének. Említésre méltó még, hogy ez volt az első terv, amely Pápa vasúti gócponti funkciójának bővítését, az állomás modernizálását és a város hálózati gázzal való ellátását is tartalmazta. Sajátos módon azonban úgy tartotta, hogy "a város abban az esetben, ha az igazgatási hovatartozását figyelembe nem vesszük, mint nagyobb központnak, Győrnek az áramkörébe tartozik, különös tekintettel a közlekedési adottságokra és a fejlettebb ipari viszonyokra". Ez volt azonban az a terv is, amely pl. éppen az előzőekhez képest azzal tette valószínűtlenné önnön megvalósítását, hogy a legtöbb anyagi eszközt igényelte anélkül, hogy annak forrásairól akár a legkevesebb elképzelése lett volna.

A probléma azonban nem is ebben volt, mert tervezni, akár a lehetőségekkel számolva, akár azok nélkül, szabadon lehetett, hanem abban, hogy nemhogy a terv egészét, de annak egyes részleteit sem követte a város vezetésének mindennapi gyakorlata. Éppen ellenkezőleg történt. Mindez persze nem valamiféle elfogultság vagy mulasztás okán, hanem főleg a helyi vezetésen kívüli, központi, sőt távolabbi elhatározásokból magyarázható. Aminthogy korábban az Elekthermax-üzem Pápára telepítéséről, éppúgy a két (Pápai és Dunántúli) textilgyár egy mammutüzemmé való 1953. októberi összevonásáról is központilag döntöttek.²⁵⁴ Igaz, hogy ezzel a Pápai Textilgyár lett az ország legnagyobb tarkánszövő textilipari bázisa, melynek zárt vertikummá korszerűsítése és profilírozása nyomban nagy pénzeket emésztett fel, mégis - mint egy 1954. eleji városi MDP értekezlet jegyzőkönyvéből kiderül - újabb problémák sora jelentkezett, a gyártmányok minősége pedig visszaesett.²⁵⁵ Az 1954 őszén 3.200 dolgozót foglalkoztató gyárral kapcsolatban arról számoltak be, hogy bár 8 független szakszervezeti funkcionáriusa van, mégis kevés a "versenyagitáció", a mozgalmi munka, viszont feltűnően sok a hiányzás és részben emiatt a gépállás is, amelynek az akkori városi MDP-titkár szerint úgy lehetne elejét venni, hogy a "20-30.000 méteres kieséseknél meg kell nézni az ellenség kezét is."²⁵⁶

Egész sorát lehetne azonban felhozni azoknak a lépéseknek (a sütőipar Veszprémi Sütőipari Vállalatba való beolvasztásától a városi gabonaraktár építésének törlésén át, a fejleszteni tervezett és ehhez alapokkal rendelkező) Ruházati KTSZ beruházásainak elmulasztásáig stb.), amelyeket nemcsak a fejlesztési tervvel, de a napi szükségletek kielégítésével szemben helyben is tettek.²⁵⁷ A fejlesztési terv 2.200 vagy akár az 1954-re előirányzott 200 új lakására gondolva külön is érdemes megemlíteni a Veszprém Megyei Tanács azon közlését, miszerint a "nehézségek feltárása ellenére is... Pápán az 1954-es esztendőben lakásépítés nem lesz". És 1955-re is az 1952-ben államosított 709 ház 2.700 lakásának renoválására is mindössze alig 1 millió Ft-nyi központi támogatást kapott a város.²⁵⁸

A lakásellátottság tehát még gyorsabban is romlott, mint ahogyan a beköltözött munkások és alkalmazottak száma nőtt a városban. Az 1953-ban immár többszörösen vezetőt cserélt lakáshivatal nehéz helyzetét ecsetelve jelentette a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága, hogy "áldatlan állapot az, ami... naponta lejátszódik, amikor a dolgozók kéréssel, követeléssel fordulnak a hivatalhoz lakásért, és azt kell mondani, hogy nincs".²⁵⁹ A jelentésből azt is megtudni, hogy az amúgy is nehéz lakásviszonyokat még súlyosbította az, hogy a magyar honvédség részére 20, a "vendégalakulatok részére mintegy 140 lakást kell biztosítani". Egy későbbi beszámolóból az is kiderül, hogy a különböző "közérdekű eljárások" (tehát nemcsak katonai), igénybevételek nyomán "a városban található lakások száma, annak ellenére, hogy építettek tiszti lakásokat" is, "legalább 500 db-bal csökkent."²⁶⁰

Az MDP városi bizottsága egyik ülésének jegyzőkönyve a "vendégalakulatok" lakásokba utalandó tisztjeinek számát már nem is 140-ben, hanem 300-ban jelölte meg, méghozzá családostól, "akiknek bútorozott szobáról kell gondoskodni."²⁶¹ Természetesen nem kell külön hangsúlyozni, hogy mindez aligha csak 140 vagy 300 lakásproblémát jelentett, hanem e tiszti családok (meg a kaszárnyákba szállásolt tisztek) számából következtethető legénység tömege folytán a Pápán tartózkodóknak és így a város ellátását, kommunális létesítményeit igénybe vevőknek számottevő, úgymond nagyságrendileg is érzékelhető felduzzadását is. Ismét más kérdés, hogy ez nemcsak - mint az MDP egyik városi értekezletén jelezték- "a szovjetek ki" és hasonló jelszavakat váltott ki a lakosság egy részéből, hanem - ezt pedig a rendőrség tette szóvá - azt eredményezte, hogy "nehezen lehet intézkedni a honvédségnél és a szovjet elvtársaknál."²⁶²

Ha valamelyes építkezés tapasztalható is volt, nem számítva az 1953. őszi kiállításra létrehozott, a vásárvároshoz készített látványos létesítményeket, az inkább csak a nagyobb üzemek termelési célú kiterjesztésében, ritkább esetben nélkülözhetetlen szociális célú helyiségeik (Húsipari Vállalatnál ebédlő, Elekthermax-üzemben bölcsőde, Pápai Textilgyárban fürdő és öltöző) kialakításában mutatkozott meg, és még ritkábban egyes intézmények (iskolák, iskolakonyhák, otthonok) igen szerény bővítésében, végül a város egyetlen üzlettel, majd vendéglőkerttel való gyarapításában. Súlyos problémát okozott a kórházbővítés elmaradása, s így az 1950-es államosítás után, ha jöttek is létre új osztályok és létesültek új ágyak (1945 óta 40), azok csupán a meglévő keretek közé szorítkoztak.²⁶³ Okkal zárult tehát a Városi Tanács Egészségügyi Osztályának egy későbbi beszámolója is azzal a javaslattal, "hogy Pápa város igazi várossá minősüljön", ne történjék meg, hogy "a megye részére juttatott egészségügyi támogatás (gyógyszer, beruházási összeg stb.), s ezáltal a kórház modernizálása..., fürdő építése, kislakások építése mindig elmaradjon", és a pénz "a megye más helyeire vándoroljon."²⁶⁴

Ilyen körülmények között tehát az is számított valamit, hogy ha állami hiteltámogatással is (amelyet időközben leállítottak), mintegy 30 lakás épülhetett magánkezdeményezésből.²⁶⁵ Abban, hogy a köz- és a magánépítkezés igen lassan haladt előre mégsem csak a pénz elégtelensége, hanem az építőkapacitás- és anyaghiány is közrejátszott. Jól jelzi ezt, hogy miattuk pl. a leginkább helyiségszűkében lévő iskolákban is húzódott az építkezés, lévén hogy "az Épületkarbantartó Vállalatnak kiadott munkálatok között még nem került sorra".²⁶⁶ Egyes vállalatok esetében az is előfordult, hogy megvolt a pénz, de "különböző indokolással tartogatják és nem valósítják meg azokat a létesítményeket, amire ezek az összegek rendelkezésre állnak".²⁶⁷ Az is jellemző, hogy a 30 magánépítkezőnek hatóságilag kellett fakitermelést engedélyezni, hogy a famunkálatokat elvégeztethessék.²⁶⁸

A távlati fejlesztési terv elképzeléseitől és a helyi vezetés szándékaitól függetlenül olyan helyzet alakult ki, hogy a város túlzsúfoltságához képest messze elégtelennek bizonyultak annak az igyekezetnek az eredményei, amelyek a negyvenes évek végétől a lakásügy körén kívül a kommunális létesítmények, szolgáltatások fejlesztésében itt-ott halványan mutatkoztak. Elég csupán néhány - a lakás és az iskola elégtelenségét egyébként következetesen felemlegető - nyilvános panaszalkalomra utalni, ahol pl. az egyik vállalatnál tartott tanácstagi beszámoló résztvevői is, egyebek között az ingatlankezelőség lassú házfelújítási munkáját tették szóvá.²⁶⁹ (Azt ma már nem lehet pontosan megállapítani, hogy az 1955-re felgyűlt több mint 70.000 Ft lakbérhátralék miként függhetett össze az elégedetlenséggel.²⁷⁰) A békekölcsön-jegyzők azt panaszolták viszont, hogy rosszak az utak, hiányzik egy híd a Bakonyéren, a szennycsatorna fedetlen.²⁷¹ A Népújság fogadóórájáról pedig olyan kritikákat sorolt a lap, amelyek szerint nem gondozzák a ligetet; elégtelen a napközi otthon; alkalmatlan a TÜZÉP telep; hiányzik egy fürdő; a laktanyai szennyvíz nyitott csatornában távozik stb.²⁷² Folytatni lehetne azonban a sort akár olyannal is, mint a megromlott közbiztonság. "A Tókertben valósággal rettegnek a tolvajoktól és nem tudnak semmit tenni, mert kevés a rendőr" - hangzott a rendőrség beszámolója 1954 őszén, amely egyébként azt is megállapította, hogy "1947 óta nem történt annyi erőszak, mint az utolsó három hónapban".²⁷³ Mindezeken azonban a város vezetői képtelenek voltak segíteni, viszont - aligha politikai szándék nélkül - szívesen emlegették a helyzet tarthatatlanságát is.

Nemcsak az építkezéseknél, a közművek és a közintézmények fejlesztésénél, de valamennyi olyan területen, amelyen jeleztek vagy legalábbis ígértek kezdetben némi változtatást, 1955-ben általában is megtorpanás mutatkozott. Ez történt az ipari termelésben, a lakossági fogyasztói célú arány növekedésének elsikkadásában, de a mezőgazdaságban és másutt is. A Rákosiékat ismét abszolút hatalomra juttató 1955. tavaszi fordulatot nyárra már az üzemi "normák" felülről előírt százalékban való "szigorítása", tehát tulajdonképpen a munkabérek 1953-as megemelésének visszavonása, a "Forint-csökkentés" bevezetése követte.²⁷⁴ Abból az állításból kiindulva, hogy az "elmúlt időben az életszínvonal emelése nem a gazdaságos termelés eredményeként következett be, hanem az állami tartalékok csökkentésével és a beruházásra szánt összeg más célokra való felhasználásával", megfordították a tételt, mondván hogy most a vezetés "a gazdaságos termelésen keresztül biztosítja az életszínvonal szakadatlan emelését".²⁷⁵ Az ezt hangsúlyozó beszámoló-jelentés aztán a város nagyobb vállalatainak áttekintésével azt bizonygatta, hogy mivel "számos üzemben még fennmaradtak a műszakilag megalapozatlan, ún. mondvacsinált normák, melyeknek egyáltalán nem volt húzó hatásuk a termelésre..., a munkabérek emelkedésének aránya nagyobb méretű volt a termelékenység emelkedésénél". Ezért - mint kitűnik a beszámolóból - a többi között pl. a Pápai Textilgyárban mintegy 6 %-os, az Elekthermax-üzemben 15,3 %-os, a Pápai Vas-, Fém- és Gépipari Javító Vállalatnál 13,4 %-os normaszűkítést hajtottak végre, ami azt jelentette, hogy pl. az Elekthermaxban az egy főre jutó havi bér 77-417 Ft közötti összeggel csökkent.

Az így kialakult helyzetet annak hangoztatásával próbálták elfogadhatóvá tenni, hogy a rendezés csak a munkások kisebb részét érintette kedvezőtlenül. Igazabbnak tűnik azonban egy egyidejű polgármesteri jelentés azon megállapítása, hogy "a hangulat egyes helyeken nemigen jó." Jellemzően foglalta össze az 1955-ben megváltozott helyzetből adódó teendőket az MDP városi vezetősége által készített, 1956 tavaszi beszámoló.²⁷⁶ Míg 1954 őszén még abban az összefüggésben is vizsgálták mintegy 10 pápai üzem és KTSZ termelési teljesítményét, hogy vajon eleget tettek-e az új kormányprogramnak, annak tudniillik, hogy "egyre több fogyasztási cikket állítsanak elő", addig e 22 üzemre (köztük KTSZ-ekre) kiterjedő beszámolóban már szó sem esett ilyenről.²⁷⁷ Viszont az MDP KV-nek a "káros, jobboldali, antimarxista nézeteket szétzúzó" 1955. márciusi és áprilisi határozatára hivatkozva, annál parancsolóbban hangoztatta az "ipari termelés fokozását", mindenekelőtt azáltal, hogy "ki kell alakítani vállalataink között a szocialista munkaversenyt, mely mozgósító hatással lesz a tervek teljesítésére, a termelékenység növelésére, a költségek csökkenésére". Mindehhez még "a termelés pártellenőrzésének megjavítása érdekében brigád" szervezését is elhatározták, amely majd megvizsgálja "azon üzemeket, ahol hóvégi hajrá mutatkozik és a bérfegyelem laza", továbbá a bírálattal illetett párttitkárok részére külön egynapos értekezletet terveztek, hogy "kioktatást" kapjanak "a termelési mutatószámok megismeréséről", azok alkalmazásáról.

A mezőgazdaságban ugyancsak nemhogy az 1954-ben készített, egyáltalán nem túlzó fejlesztési terv megvalósításának jelei nem mutatkoztak, hanem éppen ellenkezőleg: tovább romlott a helyzet. Már aratás után megtörtént, hogy "hatósági beszállítást" végeztek "olyanoknál, akik önként nem adták be a gabonát".²⁷⁸ 1954-től adóztatás alá került az elhanyagoltságból nehéz munkával paraszti gondozásba vett több terület is. Sőt, mint a Városi Tanács Pénzügyi Osztályának az 1955. évi fordulatot követő beszámolójából kiderül, általában az adó- és terménybegyűjtési hátralékosokkal szemben, különösen ha azok a parasztság tehetősebb rétegeiből valók (ilyen 23 eset volt) "ingatlanzálogolást és árverést is folyamatba lehet tenni".²⁷⁹ Mindezek ellenére az 1954/55-re tervezett begyűjtés és felvásárlás, igaz részben a rossz idő és az őszi vetésekben esett károk, részben azonban a szerződés-megtagadások miatt (pl. cukorrépánál) újabb problémákkal jártak, amelyek ismét csak keményebb eljárásokat vontak maguk után.²⁸⁰ Mivel már 1955 őszén sem hagyhattak vissza elég vetőmagot, a begyűjtést sem teljesíthették.²⁸¹

Kevesebb termés és begyűjtés, ennélfogva alacsony jövedelem és kereset jellemezte a tsz-eket és tagságukat is. Mindezekhez jócskán hozzájárult, hogy hol a MEZŐKER önkényeskedett a felvásárlás során, hol a gépállomás követelései hágtak a jogosnál magasabbra.²⁸² Aligha véletlen, hogy az ezekből eredő, súlyos gondokkal küszködő s éppen ezért gyakorta ún. "társadalmi" munka igénybevételére szoruló III. típusú tsz-t egyáltalán nem volt hajlandó követni az időközben alakult, két kislétszámú I. típusú szövetkezet. Áttérni "III. típusú tszcs-re egyelőre nem hajlandók" - állapította meg látogatása tanulságaként a Városi Tanács elnöke.²⁸³ "A Kossuth tsz-nél nincs előrehaladás, a munkafegyelem még mindig laza" - számolt be az MDP városi titkára is 1955 őszén, nyomatékul idézve az I. típusú Petőfi-szövetkezet elnökének kijelentését, hogy "inkább feloszlanak, mint átalakuljanak hármas típussá".²⁸⁴

A városfejlesztési terv meghiúsításával és a helyi gazdaság két fő ágazatának egyoldalúan erőltetett ellentmondásos fejlődésével, sőt nem egy ponton visszaesésével előállt helyzet tükröződött a lakosság ellátásában is. Természetesen nem arról volt szó, mintha ez közvetlen függvénye lett volna a városi üzemek fogyasztási célú termelésében előállt kedvezőtlen változásoknak vagy éppen a helyi mezőgazdaság, az élelmiszertermelés alakulásának, hiszen sok esetben a különböző lakossági fogyasztási cikkek biztosítása meglehetősen sokcsatornás rendszeren keresztül történt. Mégis feltűnő, hogy mint országosan, 1955-től Pápán is sűrűbben osztották a mintegy 95 %-ban állami vagy közkézen lévő, több, mint 100 egységből álló kereskedelem csalással, lopással és leltárhiánnyal vádolt dolgozói között a büntetéseket. Máskor meg azért rótták meg őket, mert "álmosan és unottan fogadják... a vevőközönséget". A magánkereskedőktől és iparosoktól pedig tömegesen vonták meg az iparigazolványokat. A szinte állandósult kenyérhiány (hol ehetetlen, hol elégtelen) mellett főleg az tűnt szembe, hogy éppen a húsból és zsírból, textil-, cipő- és vasáruból, háztartási cikkekből és bútorokból volt a legrosszabb az ellátás.²⁸⁵ Szükségtelen mindennek a lakosság hangulatát befolyásoló következményeire utalni, különösen egy olyan városban, melynek határában - ha hihetők az MDP egyik városi ülésének jegyzőkönyvében írottak - az is előfordult, hogy nem éppen barátságos hangú röpcédulák hullottak alá a magasból, a kialakult súlyos helyzet okait magyarázandó.²⁸⁶

A gazdaság, az ellátás, a fogyasztás fokozódó nehézségeit áttekintve, nem utolsósorban pillantást lehetne még vetni a város életének szerves részét képező kulturális tevékenységre, amely valójában egyként hozzátartozott a szellemi ellátás és ugyanakkor fogyasztás szférájához is. A részleteket mellőzve elég ezúttal csupán arra utalni, hogy - mint a sajtóból kitűnt - 1954-re valamelyest felélénkült a város kulturális élete. Ebben nagy része volt mind a Jókai Kultúrotthon színjátszó csoportjának és énekkarának, mind különböző szakkörei megnőtt aktivitásának, nem utolsósorban pedig a városi Pedagógus Otthon megnyitásának.²⁸⁷ Felléptek azonban néha a Pápán állomásozó magyar és szovjet alakulatok kultúrcsoportjai is.²⁸⁸ Hogy mindezek maradéktalanul megfeleltek-e Pápa város kulturális tradícióinak, ugyanakkor a kultúrpolitika változó igényeinek, arra válaszul álljon itt két ítélet:

"Ha az ember arra gondol, hogy 100 egynéhány évvel ezelőtt Petőfi-versek születtek ebben a városban, hajlamos mosolyogni azon a különben nem lebecsülendő dolgon, hogy B. J., a Gépipari Javító Vállalat öntője ír itt verseket, jeleneteket a kultúrcsoport részére" - szólalt meg a sajtó hasábjain egy értő pápai, aki okkal tette hozzá még: "Viszonylag kevesebbet hozott a kultúrforradalom ennek a városnak, mint sok, néhányszáz lakosú falunak."²⁸⁹ A másik oldalon megszólaló városi tanácsi népművelő, számot adva a város és az üzemek mintegy 10 kultúrotthonáról és kultúrcsoportjáról (8-ról részletesen is), azt tartotta legfőbb "hiányosságnak", amit a Rákosi-fordulat, "a márciusi határozatok előtti időszak, a júniusi határozat/ot/ helytelenül értelmező kultúrirányítás okozott. Általában megállapíthatjuk - folytatódik a beszámoló -, hogy haladó hagyománytiszteletünk határtalan fokozása és a hazafias nevelés túlzott értelmezése és túlhajtása soviniszta és nacionalista jelleget kezdett ölteni, ugyanakkor elsikkadt a proletárinternacionalizmus szellemének kinevelése..."²⁹⁰ Jóllehet a beszámoló mindezt nem vonatkoztatja az iskolai oktatásra, ennek oka azonban az volt, hogy sem ebben, sem másutt nemigen esett szó arról és annak változatlanul kedvezőtlen dologi feltételeiről.

Ha a város ötvenes évek első felében kialakult politikai, gazdasági szociális és kulturális viszonyait válságosnak és a válságból való meglehetősen erőtlen kitörési kísérleteket elvetéltnek lehet is tekinteni, 1956 őszének Pápája mégsem egyszerűen a helyi szférában adott ellentmondások radikális megoldásának, a feszültségek forradalmi kisülésének helyszíne volt. A történeti igazságot közelítve, talán úgy lehetne a helyzetet jellemezni, hogy a városra is (s nem egyedül Pápa volt így) kiterjedt a forradalom. Hogy aztán ez nem lehetett olyan elemi erejű és figyelmet felhívó, mint a környező dunántúli városokban, annak több oka is felsorolható. Így az is, hogy nem rendelkezett olyan ranggal a városok, az igazgatás hierarchiájában, mint Veszprém, Győr, Szombathely megyeszékhelyek, amelyeknek önálló lapjuk (és nyomdájuk) volt, s ha változott címmel és természetesen tartalommal is, de jelentkezhettek az október 23-at követő napokban is.²⁹¹ Sőt, Győr és Szombathely rádióadót is létesített.²⁹² Mindez önmagában persze elégtelen magyarázat, mivel a környék egyik-másik faluja (pl. Bakonytamási, Románd) hallatott magáról a megyei sajtóban és a rádióban is, amikor megalakították a forradalmi tanácsokat, s akkor is, amikor élelmiszerszállítmányt indítottak útra a fővárosba.²⁹³ Teljesebbé teszi a helyzet megértését a helyben állomásozó magyar és főleg szovjet katonaság nagy számára és mérséklő hatására való utalás, még akkor is, ha az ország egyik rádiója sugárzott is olyan híreket, hogy a különböző városokban tartózkodó magyar katonákkal együtt a pápaiak is "csatlakoztak" október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanácshoz.²⁹⁴

Mint arra az egyidejű helyi újság és iratok híján a később keletkezettek utalnak, a fővárosban október 23-án zajló, fegyveres felkeléssé alakult tömegdemonstráció rádión hallott hírére ugyan Pápán is sorra kerültek a középiskolás diákok körében és másutt is kisebb tüntetések, amelyek a budapesti jelszavakat visszhangozták, nagyobb és szervezett tömeg azonban határozottabb követelésekkel október 26-án vonult a Városi Tanács épületéhez. Fellépésük közvetlen - és hozzá lehet tenni: mérséklettel elért - eredménye volt, hogy a Tanács "Végrehajtó Bizottságának kommunista vezetőit eltanácsolták az épületből", és még mielőtt a Megyei Nemzeti Tanács elrendelte volna "hivatalosan" is (október 28.), megalakították a "Forradalmi Tanácsot", amely aztán általános "tisztogatáshoz" kezdett.²⁹⁵

Bár az 1957-ben kiadott ún. "Fehérkönyv" elsősorban az ipari üzemekben főleg a Pápai Textilgyárban bekövetkezett novemberi-decemberi sztrájkokért marasztalta el Pápát, utólag azonban közöltek olyan adatokat is, amelyek 40 kommunista október 31-i lefogásáról (aztán részben szabadon bocsájtásáról) szóltak.²⁹⁶ Ezzel és a másutt is zajló tisztogatásokkal kapcsolatban utólag ugyan szívesen emlegették a volt horthysta tisztek, egykori nyilasok és hasonlók szerepét, mégis több esetben is be kellett ismerni, hogy egyeseket azért távolítottak el (pl. a tanácsi Mezőgazdasági Osztály vagy a Községgazdálkodási Vállalat vezetőjét), mert valóban alkalmatlanok voltak a rájuk bízott funkció ellátására.²⁹⁷ Voltak aztán olyanok is, akik e szorongatott helyzetben való megmérettetést meg sem várták, hanem maguktól vonultak vissza, esetleg az országot is elhagyták.

A korábbi vezetés helyett a "munkástanácsok" megválasztására és egyesek eltávolítására irányuló akciósorozat, néha keményebb változatban, további lépésekkel megtoldva a városnak szinte minden üzemében és intézményében lezajlott. A legnagyobban, a Pápai Textilgyárban pl. 31 tagú munkástanácsot választottak, amely tulajdonképpen egészen a következő év nyaráig fennmaradt.²⁹⁸ Az Elekthermaxban feloszlatták a gyár védelmére kezdetben megalakított fegyveres őrséget.²⁹⁹ Volt üzem (pl. a Veszprém megyei Téglaipari Egyesülés), ahol a munkástanács a Budapesttel való kapcsolatot és együttműködést is megteremtette. A Sernevállnál pedig amellett, hogy - mint több helyütt is - létrehozták a "szabad szakszervezetet", a város élére is új tanácselnököt jelöltek. Ismét másutt (pl. a Húsipari Vállalatnál vagy a Sütőipari Vállalatnál) meg különböző jelképeket zúztak össze, vagy MDP-tagkönyveket téptek szét. Nagy számban fordultak elő önkényes lakásfoglalások is. E mozgalmas, itt-ott anarchiába hajló napoknak sajátos, ám a rendfenntartás, különösen a könnyen előidézhető fegyverzaj megakadályozása szempontjából hasznos képződménye volt a "nemzetőrség", amelybe több intézményből (pl. a Városi Tanácsból) is akadtak belépők.

Mint az országban általában, Pápán is meglehetős tartózkodással fogadta a hirtelen bekövetkezett változásokat a felkelésre ugyancsak kellő alappal rendelkező parasztság. Bár később előfordultak túlzó célzások a felsővárosi parasztok aktivizálódására, mégis inkább - és nemcsak a későbbi központi hivatalos megítélések visszhangjaként - azok a beszámolók közelítették meg leginkább az igazságot, amelyek szerint a szerveződési lehetőségétől korábban megfosztott helyi dolgozó parasztság "nem hanyagolta el az őszi munkálatait, elsősorban is a vetési munkálatokat", és mint megtoldotta az egyik beszámoló: "a szántási elmunkálás az ősz folyamán végre lett hajtva". ²⁹⁹a Más, a kötelező begyűjtés eltörlését kísérő jelenség is érzékelhető már egy következő értékelésből, amely szerint a parasztság "nemcsak az eseményeket szemlélte nyugodtan, de azt is, hogy neki adót kellene fizetni."³⁰⁰

Egyébként a paraszti, a mezőgazdasági szféra e viszonylag nyugodt, ugyanakkor több tekintetben is ellentmondásos magatartását kiegészítették olyan vonások, amelyek a birtokos rétegek követeléseiről vagy inkább rejtett szándékairól árulkodtak (államivá lett erdei fa eladása, legelő és földek visszaigénylése stb.), mégis pl. a más paraszti rétegekhez tartozókból alakított, ezer bajjal küszködő egyetlen III. típusú tsz., ha néhány taggal megfogyatkozva is, de "továbbra is kíván működni és feloszlatását egyáltalán nem kérte".³⁰¹ Nehéz eldönteni, hogy a bizonytalansággal szemben miért és mennyiben mutatkozott vagy inkább csupán látszott ez a keret, egyéb híján, valamiféle adott érdekvédelmi intézménynek. Ebben az összefüggésben említésre érdemes az is, hogy a két I. típusú szövetkezet közül is csak az egyik (Petőfi) oszlott fel. Abban viszont már nem nehéz felismerni az ágazathoz tartozókat, így a parasztságot is jellemző, a változó történeti időket átívelő cselekvési "törvényt", hogy míg az ipari üzemek egész sorában 1956/57 fordulójáig a munka felvételének megtagadásával, sztrájkkal tiltakoztak a külső katonai beavatkozás és a Kádár-kormány ellen, addig pl. a mezőgazdasági iskola tangazdasága is, éppen úgy, mint az előbbieknél történt, tekintettel "az őszi munkák sürgősségére és fontosságára, megszakítás nélkül dolgozott" - hozzátehető -, miközben a munkástanácsát "forradalmi tanáccsá alakította át".³⁰²

Valami másfajta folytonosságát jelezte az életnek, hogy bár a diákság forradalmi érzülete megnyilvánult a kritikus napokban, mégis viszonylag rövid tanítási szünet után újra beindulhatott az oktatás.³⁰³ Ennek is és ahol szükséges volt, a nem helyi diákok átmeneti hazaküldésének is szerepe volt abban, hogy végül is a mérleg nem mutatott sem nagyobb zavart, sem életveszteséget az ifjúság körében.³⁰⁴ De a felnőttek közül sem, mivel azokat sem szólíthatták fegyverbe a helyben megtapasztalt óriási túlerővel szemben olyan hívatlan, kétes figurák, akik a jó ügy fellobbanását könnyen pusztító tűzzé gerjeszthették volna. Pápa közvetlenebb vesztesége inkább a helyükről máshova, esetleg külföldre távozó szakemberekben és az ipari termelés - némi túlzással - 200 millió Ft-os kiesésében mutatkozott meg.³⁰⁵

Az 1956. őszi forradalmi felkelés pápai hullámverésének mérsékelt voltát tekintve okkal lehetne gondolni, hogy a november 4. utáni fordulatot követő visszavágási akció is, valószínűsíhetően ugyanazon okból, szintén mérsékelt volt. Ám a katonai jelenlét nagyságát és folytonosságát nem ilyenhez, hanem az ellenkezőjéhez tekintette háttérnek több megsértett pápai vezető, köztük az MDP elmozdított városi titkára is, aki csakhamar, már november 15-én az MSZMP mintegy 30 taggal megalakult szervezetének intéző bizottsága élére került.³⁰⁶ A visszavágáshoz rendelkezésre állt a magyar karhatalom, amelyről ugyancsak november végén jelentették be, hogy "a város területén a rendfenntartást átvette."³⁰⁷ Szerencsére azonban Pápán a karhatalom nem jutott, és még akkori mércék szerint sem kellett volna, hogy jusson jelentősebb szerephez. Lehet, hogy ebben annak is része volt, hogy magyar alakulatok tisztjei közül sokan inkább a leszerelést és az átmeneti munkanélküliséget, mintsem a karhatalomban való részvételt vállalták.³⁰⁸

De azon kívül, hogy erős maradt a katonai jelenlét, közrejátszott ebben az is, hogy másokkal együtt a helyi megmozdulások vezetői és résztvevői közül sokan (így városi tanácstagok, többen a Húsipari Vállalattól, a Magasépítő Vállalattól, egyes KTSZ-ekből, továbbá 3 kórházi és 1 rendelőintézeti orvos is) elhagyták az országot, többen pedig az itthonmaradottakból mint forradalmi vagy munkástanácsi tagok készek voltak együttműködni a kompromisszumokra eleinte hajlandóságot mutató városi tanáccsal és részvételükkel mérséklő befolyásukat érvényesíteni. Ezt ugyan akként nyugtázta később a tanácselnöknő, hogy "bizony nem minden esetben a legérdemesebb dolgozókat küldték be", mégis, mivel a végrehajtó bizottság tagjai közül első alkalommal egyedül ő jött vissza a hivatalba, azt is tudta és kifejezésre juttatta, hogy "a kezdeti időpontban csak a munkástanácsokra számíthattunk."³⁰⁹ Sőt november végén elfogadták és határozatilag is kimondták, hogy utasítják "a vb. elnököt a forradalmi bizottság tagjainak kiegészítésére", továbbá, hogy rendőri úton is informálódjanak "az elvitt forradalmi bizottsági tagok sorsáról és visszakerüléséről".³¹⁰

A tanácsi vb-tagok ilyen módon való pótlására nemcsak a tanács korábbi titkára miatt, de azért is szükség volt, mert több tagot is hiába hívott a tanács elnöknője, azok különböző okokra hivatkozva nem jelentek meg a soron következő ülésen, sőt le is mondtak tagságukról.³¹¹ Így átmenetileg egy egyensúlyi helyzet alakult ki a város vezetésében, amely főleg személyi kérdések eldöntésében, de más területeken is megmutatkozott. Jellemző, hogy még az MSZMP városi titkárának ellenvéleményével szemben is elfogadhatóvá tették, hogy egyes vállalatoknál (pl. a Községgazdálkodási Vállalatnál) október-novemberben több alkalmatlan vezető "elbocsátása szabályszerűen, titkos szavazással történt".³¹² De más alkalommal is (pl. a Gépjavító Vállalat igazgatója esetében) a tanácselnöknőnek is be kellett látni, hogy ha egyszer "az üzem dolgozói aláírásokat gyűjtöttek (az igazgató) leváltására", azt nem lehet határozatilag megakadályozni, hanem meg kell vizsgálni és úgy dönteni fölötte.³¹³ Figyelemre méltó az is, hogy novemberi és december eleji ülésein olyan álláspontra helyezkedett a tanács, hogy a mintegy 200-ra tehető "önkényes" lakásfoglalást ugyan nyilvántartják, de tudomásul veszik.³¹⁴ Míg a tanácselnöknő egyfelől bejelentette, hogy "a városi pártbizottság átadja helyiségeit napköziotthon céljára", másfelől szintén őt arra kötelezték, hogy tárgyalni kell a szovjet parancsnoksággal "lakások átadása ügyében", majd megvizsgálandó az is, hogy a megüresedett épületekből "iskolákat vagy lakásokat lehet-e átalakítani".³¹⁵ Ugyanott szó esett arról is, hogy mivel "nagy a hiány", segíteni kell az élelmiszer-, a gyermekruha- és a tüzelőellátást. Nem véletlenül tartott fenn ideiglenesen a Városi Tanács ismét egy több mint 150 rászoruló étkezését biztosító "szociális konyhát".³¹⁶

A közművek és a szolgáltatások körében általában nem volt fennakadás, ezért is a Városi Tanács decemberi ülésén úgy határoztak, hogy külön köszönet illeti meg az üzletek dolgozóit "azért az áldozatos munkájukért, amelyet ezen időszakban városunk dolgozóinak élelmiszerrel való ellátása érdekében tettek."³¹⁷ Mind az ilyen, mind a nemzetközi (pl. Vöröskereszt adomány) akciók csillapítóan hatottak a lakosság körében.³¹⁸

Miután a népfelkelést és a forradalmat ellenforradalomnak bélyegző emlékezetes decemberi határozatot követően központilag kiparancsolták az üzemekből és az intézményekből a munkástanácsokat, Pápán is megváltozott, keményebb lett a városi vezetés hangja. Mindez nem annyira a tanács (melynek új titkárát nemsokára le is tartóztatták), hanem inkább az MSZMP városi vezetőinél volt érzékelhető. Ha még 1956. december közepéig, részben a párttagság lassú növekedése miatt is, mindez visszafogottan vagy egy-egy megbuktatott vezető megmentésében, másoknak viszont esetleg megbélyegzésében mutatkozott csak meg náluk, 1956/57 fordulójára és később még inkább általánossá vált a bosszú fellobbanása, a leszámolási kedv gerjesztése.

A forradalmi vagy munkástanácsok és a tüntetések vezetővel, a "hangadókkal" meg is kezdték az eltávolítások, lefogások, bebörtönzések és internálások sorát. Az MSZMP városi intéző bizottsága az október 23. után történtek, illetve azok megtorlásának ellenőrzésére még külön "brigádot" is alakított, hogy aztán 1957 januárjában nemcsak általában, hanem több, mint 20 üzemet és intézményt konkrétan is felülvizsgáljon. A vizsgálat eredményeiről érdemes megemlíteni, hogy bennük szinte ismétlődött az október 23-át követő megmozdulásokban résztvevők "rossz" múltjának sorolása és elbocsátásuk lassúságának kritikája.³¹⁹ Egyes helyekről (Posta, Autóközlekedési Vállalat) úgy történt említés, hogy azok letagadták a megmozdulásokban való részvételüket. Az MSZMP Városi Intéző Bizottsága ülésén azonban nem fogadták el az ilyen védekező érveket, s további "tisztogatást" sürgettek. "Amelyiket /sic!/ nem lehet bíróság elé állítani, el kell küldeni 6 hónapra nyaralni gyűjtőtáborba. Aztán a legalacsonyabb munkakörbe kell őket beosztani" - hangoztatták többen is a résztvevők közül. "A legalacsonyabb munkába kell őket helyezni vagy internálótáborba vinni őket" - ismételte ugyanazt egy további hozzászólás, amely egyszersmind bővíteni javasolta a lehetséges büntetések sorát azzal, hogy "amelyik /sic!/ azt érdemli, felakasztani" kell. Nem véletlen tehát, hogy a jelentést követő vitát egy olyan határozattal zárták le, amely szerint "lassú az ellenforradalmi elemek eltávolítása és leépítése... egyes területe/ke/n a kérdést már lezártnak tekintik, vagy máshol felső szervektől várják a megoldást". Figyelmet érdemlő még a határozatnak az a szándéka, amely szerint feltétlen informálódni kell a "tisztogatások" során elbocsátottak és munkahelyet keresők múltjáról, továbbá, hogy fel kell számolni azt a "tisztogatásokat" hátráltató hibát, miszerint "a gazdasági vezetők nem segítik a párttitkárokat". "A pártszervezetek gazdasági vezetőkkel oldassák meg" az "eltávolításokat" - hangsúlyozta a határozat. Szerencsére azonban a büntetés lehetséges legsúlyosabb fokozatának alkalmazására Pápán nem került sor.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a visszavágás évéhez képest mennyiben változtattak e szemléleten és módszeren az időközben bekövetkező és tervezett átalakulások, elég talán idézni az MSZMP néhány év után megtartott városi pártértekezletének jegyzőkönyvéből.³²⁰ Ebből kiérződik ugyan a hatalmi bázis szövetségesekkel való kiszélesítésének igénye, mégis az alkalmi szerepet eljátszott karhatalmisták után és helyett nem mondtak le arról a lehetőségről sem, amelyet az egyébként nagyon is megfegyelmezésre szoruló (ittasság, pisztollyal való fenyegetőzés miatt) "munkásőrség" jelentett. 1956. helyi szereplőiről pedig azt tartották, hogy egy részük "méltó helyére került", más részüket meg "eltávolították az üzemből, számuk mintegy 80 fő volt." Hozzátették azonban mindehhez azt is, hogy ha még lennének is ellenségeskedők, "azokkal szemben kiméletlenül el kell járni". Mindazonáltal a "fő veszélyt - mint visszhangzott az MSZMP pápai vezetésében is a központi szentencia - ma a revizionizmus jelenti."³²¹

Ha egyfelől tapasztalható volt, hogy a megtorlás 1956 november-decemberétől távolodva sem azonos erősséggel és feltétlen nyíltan érvényesült, másfelől az is kitűnt, hogy a revizionizmussal szembeni mozgósítás sem korlátozódott a politikai-ideológiai szférára, hanem pl. éppen a társadalmi és gazdasági átalakításban nagyon is valós gyakorlati teendőkkel járt. Mindezekhez azonban, a lehetőség szerint, konszolidálni kellett az átmenetileg csaknem teljesen szétzilált politikai-hatalmi viszonyokat. Másként szólva elégtelen volt csupán keménységet vagy éppen fegyvert fitogtatni, a hatalomnak szervezett bázisra, sőt tömegekre is szüksége volt ahhoz, hogy kiteljesíthesse és fenntarthassa magát az élet különböző szféráiban.

A november elején megszervezett városi MSZMP, amely 1957 tavaszán két függetlenített munkatárs vezetésével működött, a korábbi alapszervezetek helyébe 21-et tudott újjáalakítani.³²² Ám azok is kisebb taglétszámmal (1958 elején: 1105) rendelkeztek, mint korábban.³²³ Bár ennek 77,6 %-át munkások tették ki, mégis az MSZMP Városi Bizottságának az új tagjelöltekkel elégedetlen jelentése óva intett az alkalmazottak további felvételétől, mivel azok között sok pártba nem valót, "karrierizmusból" belépőt látott.³²⁴ De ezen túl is a "pártfegyelem lazulására" és arra panaszkodott, hogy a "fegyelmi bizottságnak állandóan van kivizsgálni való ügye". S valóban, 1957-től 1959 őszéig 56 ilyen ügyet tárgyaltak, döntően "italozás, társadalmi tulajdon megsértése" miatt.³²⁵ E kifele sem igen vonzó problémákkal együttélve, 1960 őszéig néhány százzal gyarapodtak. Az 50 alapszervezetben (csak a Pápai Textilgyárban 6 - mintegy 380 taggal és tagjelölttel) is alig valamivel több mint 1.300 lett a létszámuk. Ez a szám az elkövetkező évtizedben is, évi átlagban mintegy 60-70 taggal gyarapodott, s így 1970-re sem érte el a korábbit, mert még akkor is csak mintegy 2.000 párttagot tartottak nyilván.³²⁶ 1959 őszén még a KISZ is csupán 1.000 tagnál tartott, s ezt a számot csak a hatvanas évek közepére sikerült több mint kétszeresére, 1970-re pedig háromszorosára emelni.³²⁷ Leginkább még a szakszervezetek tagságának aránya állt helyre, mivel munkahellyel rendelkezőknek mintegy 96-98 %-a továbbra is tag maradt.³²⁸ Más szervezetek közül még a Népfront és a Nőszövetség mutatta magát Pápán.

A Városi Tanácsnak, mivel több tagja is elhagyta az országot, esetleg lemondott tisztségéről, vagy éppen (28 esetben) 1956-os magatartása miatt hívták vissza, az újabb választásokig csak 67 tagja volt, s annak fele sem lépett be az MSZMP-be.³²⁹ E szám ugyan az 1958. évi választásokon 98-ra gyarapodott, és elnökváltásra is sor került, ám új tagként csupán 23-at delegáltak.³³⁰ Ugyanakkor a tanácsülések (általában 76 %-os megjelenéssel) és a tanácstagi beszámolók 1958 után is meglehetősen passzív mérleggel zárultak, sőt, bár az utóbbiakból 15-öt terveztek, mégis "mindössze egy sikerül, amelyen 16 fő választó jelent meg".³³¹ Nemcsak passzív, de szinte még éveken át az érdemi munkára is alkalmatlan volt a Városi Tanács apparátusa. A tanácselnök 1960. januári jelentése szerint az abban dolgozó 52 fő közül több mint fele csupán általános iskolai végzettséggel, további 4 pedig még azzal sem rendelkezett.³³² A munkafegyelmet pedig így jellemezte az elnök: "A tanácsnál általában 8 órát kevés ember dolgozik becsületesen". Ezek után mégis a "nem elegendő, hanem rossz" (1.200-1.450,-Ft) bérezést hozták szóba s azt, hogy - mint az MSZMP városi titkára feladatként megjelölte - "arra vegye az irányt a tanács, hogy a kommunisták számát növeljék" olyképpen, hogy "munkásokat kell kiemelni az üzemekből."³³³

Mind e problémákkal együtt, a továbbiakban is elsősorban valójában a párt és a tanács képezték azokat az intézményes formákat, amelyeken keresztül a központi hatalom érvényesíthette, végrehajthatta elképzeléseit és célkitűzéseit. Míg azonban az előbbi az üzemekben, addig az utóbbi inkább a városrendezés és -fejlesztés területén jutott nagyobb szerephez. Politikai és ideológiai irányultságukra azonban egyként az ún. revizionizmus és dogmatizmus elleni "kétfrontúság" hangoztatása volt a jellemző. Ezt látszott indokolni, hogy olyan feladatok végrehajtása került sorra, amelyek közül az első: a szövetkezeti átszervezés a begyűjtés eltörlését; a szövetkezés a tagosítás kényszerjellegének felszámolását; a parcellás gazdálkodást és védelmét, a Nagy Imre nevéhez, az ún. revizionizmushoz kapcsolódó paraszti érdekeket érintette. Ezt aztán néhány év után a gazdaságirányítás és általában a gazdaság megreformálásának kísérlete követte, amelyhez viszont az ún. dogmatikus túlzók háttérbe szorítására volt szükség.

Az előbbi a "még több engedményt" és "liberalizálást" követelő (és ennek érdekében "röpcédulázó") azon értelmiségiek megrendszabályozására is irányult, akik szélesebb skálán gondolkoztak, és másképpen ítélték meg 1956-ot, valamint a megtorlásokkal megteremtett konszolidációt és egyáltalán az őket körülvevő világ jelenségeit, netán önnön morális és anyagi helyzetüket. "Találkoztunk revizionista nézetekkel is, különösen az értelmiség körében" - olvasható a város politikai életéről szóló egyik jelentésben, amely még tovább is bővítette a vétségek körét olyanokkal, mint a "magyarkodás", az "irredentizmus" és a hazalátogatók hatására tapasztalható "dicsőítése" a "nyugati életformának".³³⁴ Ismét másutt viszont úgy tartották, hogy a volt kisiparosokkal, lumpenekkel együtt főleg a falusiak azok, akik "nézeteikben bevitték a munkásosztályba a kispolgáriságot."³³⁵ "Nagy gondokat okoz a faluról bejárók átnevelése" - állt az ezek mintegy két és félezres száma miatt szinte folyvást aggódó jelentésekben. A "kétfrontosság" szóban hirdetett dogmatizmus-ellenessége viszont olyan célpontokra irányult, mint pl. a különböző pozíciókból kikerült vagy nyugdíjazott alsóvárosi és belvárosi "öregek", akik sértődöttségükben "minden helyes intézkedést alaptalanul kritizálnak, az ötvenes években folytatott politikát kívánják vissza".³³⁶ Volt azonban olyan veszélyjelzés is az egyik jelentésben, amely szerint a "munkásosztály vezetőszerepét fokozatosan az értelmiség veszi át és a párt vezetése háttérbe szorul".³³⁷ Ismét más hangulatúak azok a jegyzőkönyvileg is rögzített kedvező vélemények, amelyeket egy-egy Kádár-beszéd vagy a nagyszámú szovjet és magyar katonaság pápai állomásoztatása, netán a csehszlovákiai ún. "ellenforradalmi" veszély időben való visszaszorításának híre az MSZMP-tagság körében kiváltott.³³⁸

A hatalom, közelebbről a város vezetősége azonban nemcsak a felsorolt problémákkal: a szövetkezeti átszervezéshez, majd a gazdaságirányítási mechanizmus reformjának megkísérléséhez ideológiai és politikai síkon is kapcsolódó ellentétekkel, ugyanakkor bizonyos önáltatásokkal kényszerült együttélni, hanem a lakosság olyan elemi problémáinak a változatlan megoldatlanságával is, mint pl. a járda-, a lakás- és a vízhiány, a munkahelyek és a közellátás elégtelensége, melyek a hatvanas években is jelentkeztek. Bár az utóbbiak alapvetően a gazdaság különböző ágazatainak alakulásától meglehetősen függő városfejlesztés kérdésköréhez tartoztak, mégis napi politikai vonzatuk is volt. Ez mindenekelőtt a tanácstagválasztások táján kibontakoztatott kampányoknál volt megfigyelhető. Mivel a folyamatos "népnevelés" erőltetett formáját már nem lehetett felújítani 1956 után, és az 1958. évi választások tétje is még alapjában a hatalom legitimálása volt, inkább csak az elkövetkező választásokon indított kampányok nyújtottak alkalmat arra, hogy egyfelől a vezetők a lakosság napi gondjait jobban megismerhessék, másfelől, hogy érdeklődésük honorálását és a szavazók a reménykedésüket a választásokon "igen"-nel fejezzék ki.

Jól illusztrálták ezt mind az 1963., mind az 1967. eleji választások. Az előbbi alkalommal pl. meglehetősen gyengék voltak a kétharmad részben párttagokból álló, 90 tagú tanács esélyei. Mindez annak tudható be, hogy - mint olvasható a tevékenységükről szóló egyik jelentésben - megjelenési arányuk "nem kielégítő", s a megjelentek "egy részének az üléseken való részvétele formális"; határozataik között "kevés a mozgosító erejű"; e testület "állami vonalon" valójában "nem irányítója a helyi társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységnek".³³⁹ S erre még az sem szolgálhatott elégséges magyarázatul, hogy a "városi tanácsülés olyan politikai forma, amely a vb. és a szakapparátus alátámasztására szolgál", holott ez gyakorta "megmásult" határozatok szerint, "tervszerűtlenül" cselekszik. Nos, mint az 1963-ban megújított tanács munkájáról írott beszámolóból kiderül, az ígéretes kampány eredményeként egy, az előbbinél több (100) tagot, illetve azon belül 61 párttagot számláló testület állt össze, amely amellett, hogy állandó bizottságait, albizottságait és házbizottságait megalakította, fél év alatt ismét 99 tanácstagi beszámolón 1873 megjelenővel és 291 közérdekű bejelentéssel, továbbá a fogadóórákat is tekintve 60 panasszal dicsekedhetett.³⁴⁰ Ám az 56 főnyi városi tanácsapparátus összetétele pl. iskolai végzettség szempontjából alig változott, mert abból csupán 20 rendelkezett közép- és felsőfokú végzettséggel.

A következő, 1967. eleji tanácstag-választások alkalmából már a 41 %-os megjelenés mellett tartott jelölőgyűléseken 298 felszólalónak 325 problémát sikerült felszínre hozni.³⁴¹ Más kérdés aztán, hogy miként 1963 után, a nagy kampányhoz képest ezeknek is csak a töredéke nyert megoldást. Hiszen, mint arról szó esett, az elsődleges teendőket valójában a szövetkezeti átszervezés, majd a gazdaságirányítás mechanizmusának reformja képezte, és a városfejlesztés kérdéseinek megoldására is csupán ezek függvényében kerülhetett sor.

A gazdaság átalakításának, fejlesztésének politikai-igazgatási feltételeit és körülményeit áttekintve meglehetősen bátornak tűnik a város vezetőinek az a döntése, amely a termelőszövetkezeti átszervezés országos ütemezésen belüli mielőbbi megkezdésére és befejezésére irányult. Nem kétséges, a parasztság jelentős részének korábbi elgyötörtségből, majd csalódásból adódó pszichikai állapota, megcsappant immunitása, viszonylagos hajlíthatósága, alakíthatósága, mint az ország egészében, Pápán is érződött. Azt viszont legfeljebb csak visszhangozhatták az 1958 végére kötelezővé vált központi szentencia nyomán, hogy 1956/57-ben a termelőszövetkezetek egy részének együttmaradása a parasztságban azok meggyökeredzését, megerősödését jelentette.

A város határában együttmaradt Kossuth Tsz-ről, de a laza szervezettségű I. típusú Micsurin Szövetkezetről sem lehet ilyent leírni. Bár valahányszor - és ez sokszor megesett - új vezetők kerültek az élére, mindig megcsillant a javulás reménye, de a tagság, a felszereltség és hozzátehető: a közgazdasági környezet sem volt erre igazán alkalmas. A 468 kat. holddal rendelkező, 30 tagú tsz az 1958. évi zárás szerint ugyan 10 kat. holdon gyümölcsöst, 25 kat. holdon pedig halastavat is létesített, mégis mert saját gépe szinte semmi (csak néhány daráló) és állatja is kevés (30 tehén, 2 ökör, 15 ló) volt, gabona-átlaghozamai pedig alacsonyan alakultak (búzából 6,13/kat. hold), ugyanakkor hitel híján a 30,-Ft körüli munkaegység-értéken belül magas volt a természetbeni fizetség hányada, képtelen volt árutermelését növelni.³⁴²

Ilyenképpen a még több, mint ezernyi - egyenként átlag 5 kat. holddal rendelkező - pápai paraszttal, akik csaknem negyedrészben mintegy 570 kat. hold tartalékterületet is béreltek, inkább csak a sanyarú múltra és az egyéni gazdálkodás jövőbeni ellehetetlenülésére, de nem a nap mint nap tapasztalt kedvezőtlen helyi példára hivatkozva lehetett az 1959 elején kezdődő átszervezés során szót érteni. Ehhez, szinte egyszerre az egész járásban, mindenekelőtt a pápai városi alkalmazottak és üzemi munkások soraiból jelentkező vagy választott párttagok több, mint 300 fős csoportját vetették be. A városban is több, mint 30 "népnevelő" szervező járta a parasztportákat, annyira nem fukarkodva az ígéretekkel és a jobb jövő ecsetelésével, hogy a végén még az újonnan belépettek között is akadt, aki felcsapott "tsz-agitátornak".³⁴³ Ugyanakkor ismételten gazdagyűlést tartottak az Alsóváros parasztlakosainak az átszervezés serkentésére, az MSZMP egyik országos vezetője pedig a Jókai Kultúrotthonban rendezett szövetkezeti nagygyűlésen szólalt fel a szövetkezés érdekében.³⁴⁴

A megyei újság viszont nemigen segítette könnyebbé tenni a pápai átszervezés terepét, hacsak azzal nem, hogy januárban és márciusban is foglalkozott a Pápa és Vidéke Földművesszövetkezetnek a népi ellenőrzés által felfedett, majd bíróság elé került bizonylati és felvásárlási csalásaival.³⁴⁵ Pápai kiadású számában pedig külön hírül adta a két új tsz, a "Rákóczi" és a "Táncsics" közel 300 taggal és valamivel kevesebb családdal történt megalakulását és a "Kossuth" tsz új belépőkkel való gyarapodását.³⁴⁶ "Pápa tsz-város" lett - olvasható a következő nap is az egyik írás címe, majd nem sokkal később az ösztönzésként felfogható kijelentés is, hogy "üzemeink, intézményeink támogatják a járás termelőszövetkezeteit".³⁴⁷

A megalakulás után az egyenként 1.000 kat. hold körüli területtel rendelkező három tsz a továbbiakban még gyarapodott is, s így 1950 végén összesen több, mint 3.500 (szántó 3.136) kat. holdon kezdhették el az első teljes gazdasági évet.³⁴⁸ Amennyire azonban ezt a gyarapodást sikerült összekötni egy "összefüggő parcellákat" kialakító gyors földrendezéssel, annyira átmeneti volt a tagság 400 fölé (családok 348-ra) gyarapodása, mivel ezt év végére annak 357-re (családok 329-re) való visszaesése és rendezettség helyett a szervezettség kezdetlegessége, valamint a laza munkafegyelem jellemezte. S ebben - bár többször is bizonygatták - ugyancsak kevés része volt annak, hogy 20-25 család végül is kívül maradt és önállóan gazdálkodott tovább. A létszám visszaesése - amint a helyzetjelentésekből kiolvasható - alapvetően azzal magyarázható, hogy az átszervezés során és után a parasztokból, főleg a fiatalokból többen is a város üzemeiben kerestek és kaptak munkát. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy "a munkaerő vonalon tsz-eink rosszul állnak, mert a meglévő tagok nagyobb arányban idős emberek és betegesek, nem tudtak megfelelő eredményt elérni, hogy a családtagokat kielégítően a munkába" bevonják.³⁴⁹ Ezen a helyzeten segítendő, szükségesnek tartották az üzemekkel való megegyezést, hogy "lehetőleg ne vegyenek fel mezőgazdaságban dolgozókat".³⁵⁰ A Városi Tanács munkaügyi csoportja pedig a törvényre hivatkozva akadályozta, hogy tsz tagoknak, sőt ha a tsz úgy kívánja, azok családtagjainak az üzemekben munkát adjanak.³⁵¹ Valójában azt a szempontot tartották követendőnek, hogy aki a tsz-ből kilép, az 3 évig nem helyezkedhet el.

Hiába voltak azonban az ilyen és hasonló adminisztratív rendszabályok, azok a többé-kevésbé érdemes, de tapasztalatlan vezetés mellett nem oldhatták meg a munkaerő-problémákat. A "mit tudni, mi lesz még jövőre?" vagy a tsz-ben "a szociális körülmények..., miért nem azonosak az ipari munkásokéval?" és hasonló kérdések felvetődése valójában a munkakedv hiányát jelezte.³⁵² Erre ellenszernek ugyan szívesen alkalmazták a "munkaegység-megvonást", sőt a háztáji terület részleges vagy teljes elvételét, ám ezekkel sem lehetett sokat kezdeni az olyan szabályozatlan viszonyok között, amelyekben alkalom nyílt arra, hogy 33 tagnak egyenként két tehene, húsznak pedig lova legyen, "amivel fuvarozott". Folytatható a sor még azzal, hogy 17 tag egyáltalán nem, 20 pedig csak 50 munkaegységnyit teljesített 1959. végéig a közösben.³⁵³ Viszont annál gyakoribb volt a "munkaegység-higítás", a lopás, amelyből "roppant kára származott a tsz-nek" (nevezetesen a Rákóczinak), olyannyira, hogy a "takarmányhiányt" is ennek tudták be. Megkísérelték ugyan "munkakiesés" címén kártérítési eljárás lefolytatását is (76 esetben) vagy a lopások miatt a rendőrség igénybevételét, de az eredmény elmaradt, jórészt azért, mert "nem akarnak egymás hibái ellen fellépni". Nem véletlen tehát, ha első évben aratás-cséplés idején és később is "segítségért kellett fordulni az üzemi munkásokhoz".³⁵⁴ Az őszi teendőket (betakarítást, szántást-vetést) azonban így sem tudták időben elvégezni.

Miként a munkaerőhiány krónikussá válásához, ez utóbbihoz is nagyban hozzájárult - különösen a két új tsz-nél - a vonóállatok szétszórt elhelyezése s így a "fekete fuvar" lehetősége és természetesen a saját gépek hiánya. Egyedül a Húsipari Vállalattól komolyan támogatott Táncsics Tsz engedhette meg magának, hogy lovainak egy részét selejtezze és saját traktort vásároljon.³⁵⁵

A három tsz 1960 januárjában, az átszervezést követően tartott első zárszámadása, az iménti előzményeket figyelembe véve, nagyjából hűen jelezte azt a színvonalat, illetve sorrendi helyet, amelyet egyenként elértek, s hozzá lehet tenni, továbbra is tartottak. Míg a Táncsics Tsz egy munkaegységre 40,-Ft-ot tudott fizetni, a Rákóczi Tsz-től 24,50 Ft, a réginek számító, eladósodott Kossuth Tsz-től pedig mindössze 19,80 Ft tellett. E sorrend további fennmaradására más oldalról az is utal, hogy pl. 1960-ban búzából és zabból 4 q-val, burgonyából pedig jó kétszeresével volt több a másik kettőnél a Táncsics kat. holdankénti átlaghozama.³⁵⁶ Ezért a két tsz-ben 1960-ra (a Kossuth Tsz-ben már ki tudja, hányadszor?) elnök-, illetve profilváltást tűztek napirendre, azzal a meglehetősen lehangoló indoklással, hogy a továbbiakban "olyan termékeket termeljenek, amit (sic!) nem lopnak el" (pl. gyógynövényt).³⁵⁷

A "nem tervezett" vezetőkkel és "kupec" tagokkal dolgozó Rákóczi Tsz-ben nemhogy a családtagok nem vettek részt a közös munkában, de a tagok egy része sem, csupán a háztájiban foglalták el magukat, ezért a 100 munkaegységen felül teljesítők száma is mindössze 57 fő volt. "A munkafegyelem ez évben a város területén ebben a tsz-ben a leglazább" - állapította meg az MSZMP városi bizottságához írt jelentés, amely, mintegy a helyzetet orvoslandó, egyszersmind felvetette a másikakkal való összeolvasztás gondolatát is.³⁵⁸ Mivel a városi vezetésnek az elmúlt évtizedben a Kossuth Tsz-szel esett több gondja-baja, inkább annak az oldaláról közelített ugyanabba az irányba. "11 év alatt még egyszer sem sikerült megfelelő jövedelmet biztosítani a tagoknak, melynek oka - írta megszilárdítási tervében az MSZMP városi titkára - a gazdasági vezetésben lévő tapasztalatlanság, hozzá nem értés..., hanyagság".³⁵⁹ A Kossuth Tsz "bár elmúlt 10 éves, mégsem lehetett példaként emlegetni az egyéni parasztok előtt" - visszhangozta majdnem ugyanazt a megyei újság is.³⁶⁰ A teendő tehát - mint egy jó fél évre rá meghatározták - a két új, "közepes" szintű termelőszövetkezettel való egyesítés, márcsak azért is, mert a közepesek egyikében is "igen gyenge" a vezetés.³⁶¹ Ennek ellenére úgy tartották az előkészületet taktikusnak, hogy a gyenge tsz-ben is növelni kell a munkaegység értékét, mert különben a jobb "nem akarna vele egyesülni".

Egyébként könnyen lehet, hogy az egyesüléssel kapcsolatos szentencia kimondásához hozzájárult a környékbeli, de a város határából is részesedő, közel 21 ezer kat. holdra kiterjedő három állami gazdaság pápai székhellyel történő, 1961. januári összevonása is.³⁶² S ezt aztán a korábbi jelentéktelen változásokhoz képest (Tapolcafőnek 32 kat. hold átadása, Kéttornyúlaktól viszont 15 kat. hold átvétele) egy nagyobb mezőlaki területrész (301 kat. hold) Pápához való csatolása követte.³⁶³

A három pápai tsz egyesítésére és az "egyetértés" elnevezés felvételére 1961 februárjában került sor. Miután a tsz vezetői ezt elfogadták, a tagság is megérteni látszott, hogy a jó szakvezetés biztosítása, a gépek, az épületek jobb kihasználása folytán mindez csak előnyökkel járhat. Az egyesítő és az új vezetőket megválasztó közgyűlésen 80 %-ban megjelent tsz-tagok részéről, "amikor szavazásra került a sor, egyetlen ellenszavazat nem volt".³⁶⁴ A három tsz szakembereinek javából választott vezetőségnek immár egy 3.700 (sőt a hivatalos statisztika szerint: 3.858)³⁶⁵ kat. holdas gazdasággal és a különböző társadalmi háttérrel rendelkező, össze nem szokott 374 tag irányításával járó gondokat kellett vállalnia.

Mi sem érthetőbb, mint hogy máról holnapra nem változott meg a korábbi helyzet. Bár a tervek nem hiányoztak a 6,7 millió Ft-os 1961. évi pénzbevételről és a 27 Ft-os munkaegység-értékről, az állatférőhely-bővítésről és a különböző gépek, eszközök beszerzéséről. Az eszközkoncentráció és a jobb munkaszervezés végett külön állattenyésztési, valamint külön 71 kat. holdas, munkaigényes kertészeti üzemágakkal új üzemegység-beosztást alakítottak ki. A 374 tagból azonban rendszeresen csak 292 dolgozott. S ebben nemcsak a fegyelmezetlenség, hanem a korábbról örökölt kedvezőtlen korösszetétel (217 ötven év fölötti) is részes volt.³⁶⁶ Ezért is pl. a kapásoknál, annak ellenére, hogy anyagilag is szankcionálták a mulasztásokat, a részesművelés nem vált be, és helyette a tagság egyetértésével "premizálást" kellett bevezetni.³⁶⁷

Felléptek persze olyan hátráltató tényezők is, mint a vetőmag elégtelensége, szárazság, vihar stb., amelyekről nem tehetett a tagság. Így a búzát kivéve sem a növényi termékekben, sem pedig (a gyenge takarmányozás miatt) az állati hozamokban nem sikerült a várt mennyiséget teljesíteni. Ezért is az időközben 6 millió Ft-ra csökkentett 1961. évi tervhez képest több, mint 650 ezer Ft kiesés keletkezett, s így a 27,16 Ft helyett a munkaegység értéke is csak 24,36 Ft lett.³⁶⁸ Az egyesülést követő első év eredményei kihatottak persze a továbbiakra is. A fejlesztést és a munkaegység értékét előirányzó tervek, sőt a megvalósításukra tett lépések azután sem hiányoztak, mégis pl. a munkavégző tagok számának további csökkenése (280-ra), egyes takarmánynövények (kukorica, lucerna) termésátlagának visszaesése s részben ezért az állatállomány stagnálása, az árbevétel-növekedés mellett is a 28,11 Ft helyett 26,53 Ft-os munkaegység-érték elszámolását és azt tette lehetővé, hogy ezt esetenként prémiummal és földjáradékkal (1962-re összesen mintegy 470 Ft-tal) kiegészítsék.³⁶⁹

Bár az elkövetkező években a saját géppark kiépítésének folytatása, bizonyos melléküzemágak (fuvar, homok- és kavicsbánya) kialakítása, továbbá virágkertészet létesítése is sorra került, sőt a tsz vezetőgárdája is kicserélődött, mégsem sikerült sem a termésátlagok, sem a még többnyire szórtan elhelyezett állatállomány alacsony színvonalon való stagnálásán változtatni. Így ennek megfelelően, sőt visszaesésekkel tarkítva alakult a munkaegység értéke is. Csak a mérleghiány összege nőtt egészen 1966-ig (3,6 millió Ft), amikor is az "lerendezésre került", és az 1967-es évet már "tiszta lappal" kezdhették.³⁷⁰ Ezzel együtt azonban az is ott állt az új elnök jelentésében, hogy a "talajok jó része nem részesült őszi szántásban és az állattenyésztésnél elhelyezési, takarmányozási problémák voltak."³⁷¹ S ha mindezek felszámolására és a tagság jövedelmének emelésére meg is voltak a tervei, mégsem csak az elöregedést és az időjárás elemi folyamatait nem tudta igazán befolyásolni, de a termelőszövetkezeti nagyüzemek működésének már említett környezeti, közgazdasági feltételeit sem.

Jórészt már az új elnök tevékenységéhez fűződött az is, hogy a tsz tagja lett az 1966-ban mintegy 15 másik gazdasággal létrehozott, pápai székhelyű Termelőszövetkezeti Közös Építőipari Vállalatnak, és részese a Termelőszövetkezeti Társulás pápai boltjának (a volt Központi Presszó helyén), 1970-ben pedig két, saját zöldségboltot is nyitott a városban.³⁷² Azt nem lehet pontosan megállapítani, hogy pl. a Vízrendezési Társulatba való belépéssel és az ugyancsak Pápán megalakult Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Üzemgazdasági és Tervező Közös Vállalatában vagy akár a mezőgazdasági szakmunkásképzésben való részvétellel mennyiben jutott előre.³⁷³ Bizonyos azonban, hogy az előbbiekkel együtt mindezek hasznos és bátor lépések voltak, szemben azokkal a szűklátókörű ítéletekkel, amelyek szerint nem jó az, ha az árusító tsz-ek "kertészeteiket visszafejlesztették és eredeti céljuktól eltérő beszerzés/ben/ és értékesítésben látják a feladatukat". Vagy: "Nem szabad megengedni, hogy a tsz-ek sok helyen manufakturális ipari tevékenységet folytassanak."³⁷⁴

Az is bizonyos, hogy nemcsak a mezőgazdasági szakiskola tanárai által tartott szaktanfolyamokból, később pedig a 3 éves mezőgazdasági szakmunkásképzésben való részvételből, de a városban és a tangazdaságban folyó ilyen irányú szakközépiskolai (technikumi) és szakmunkásképzésből is profitált a tsz.³⁷⁵ S nem kevésbé haszna volt a Pápán teljesen újként alakult Mezőgazdasági Gépészképző (traktoros) iskolából is. Ez már 1960-ban beindult, s mintegy közel 2.000 résztvevőjének gyakorlóhelye a város egyik, 115 állandó lakossal nyilvántartott külterületi helységében volt.³⁷⁶

Egy, a tsz vezetői által később készített jelentés úgy tekintett vissza a hatvanas évekre, hogy azok "1963-tól 1967-ig nagyon göröngyös utat jelentettek... kevés volt a jövedelem, kicsi a termelékenység és a termelőszövetkezet legtöbb esetben, eredményesség helyett mérleghiánnyal zárt." Majd úgy folytatódik: "ha a fejlődés nem is érte el a kívánt mértéket, azért mégis évről-évre egy-egy lépéssel előbbre léptünk..., termelőszövetkezetünk megteremtette azokat a feltételeket, hogy a "gyenge" termelőszövetkezeti jelzőtől megszabadulva elérje a közepesen gazdálkodó... szintet".³⁷⁷ S valóban, ha nem kis beruházási hitelek árán is, 1970-ben a már 20 traktorral, 4 arató-cséplőgéppel, 9 vető-ültetővel és más gépekkel, ugyanakkor 400 db-ot meghaladó szarvasmarhával, 500 fölötti juhállománnyal, 32.000 baromfival rendelkező, szántóterületének nagyobb részét évenkénti mű- és szervestrágyával ellátó tsz utolérte önmagát, és a megyei átlagnál mintegy évi 5.000,-Ft-tal többet tudott juttatni (állandó dolgozó és nyugdíjas) tagjainak.³⁷⁸

Egyébként bizonyára nem véletlen, hogy az évtized fordulóján már eredményesen gazdálkodó Pápai Állami Gazdaság évtizedeire visszatekintve szintén 1963-ban jelölték meg a mélypontot.³⁷⁹ Viszont a mezőgazdasági iskola ugyancsak több ezer kat. holdas tangazdasága már nagyobb visszaesések nélkül működött, sőt időközben arról is hírt adott a sajtó, hogy "bemutató üzem" lett.³⁸⁰ Igaz, a keresetek is magasabban alakultak, mint az állami gazdaságban vagy a tsz-ben.³⁸¹

Teljesen más pályaívet járt be a Pápa életében alapvető jelentőségű ipari ágazat. Bár ennek a korábbi szerkezeti és technikai alapokon való erőltetett fejlesztése, a "revizionizmus" felszámolásában hasonló politikai és ideológiai motívumokkal rendelkezett, mint a mezőgazdaság mielőbbi átszervezése, mégis tagadhatatlan, hogy ebben az ágazatban mutatkozott bizonyos átmeneti fellendülés, amelynek tartalékai aztán a hatvanas években kezdtek kimerülni. A csaknem folyamatosan termelő Húsipari Vállalatot kivéve a különböző ipari üzemekben 1956/57 fordulójáig tapasztalható teljes vagy részleges munkabeszüntetéseket követő, ígéretes újrakezdésben és átmeneti fellendülésben bizonyos szerepe volt a munkásérdekek 1956-tal kikényszerített részbeni figyelembevételének. Mindezt nem annyira a munkástanácsok felszámolása után létesített üzemi tanácsok tevékenysége, hanem inkább a bérek emelése, a nyereségrészesedés bevezetése jelezte. Volt ahol az emelés majdnem a 40 %-ot is elérte, nyereségrészesedésként pedig átlagban 19 napnyi munkabért számoltak el.³⁸² Még olyan üzemben is, mint a Pápai Textilgyár, ahol legtovább tartott a sztrájk, miután a "fizetés rendezve lett" és bevezették a "részesedést", nemcsak a munka ment jobban, de "a lopások csökkentek, az értekezletek látogatottabbak" lettek.³⁸³

Ugyanakkor első alkalommal történt meg, hogy központilag külön akciót kezdeményeztek a munkásság helyzetének felmérésére. Mindezt Pápán 26 fő, 7 üzem és intézmény 360-380 dolgozójának megkérdezésével végezte el.³⁸⁴ Bár az összegző jelentés is megállapította, hogy az üzemi tanács működését ugyan "nem ismerik", ami azonban kedvező eredményekkel járt, az a bérek és a szociális juttatások rendezése volt. "A dolgozók véleménye, az életszínvonal lényegesen emelkedett" - olvasható az összegzésből. Mégis elégedetlenséget is jeleztek, nem csupán azért, mert "egyes vezetők kezdenek a dolgozóktól elszakadni", hanem - és ez a súlyosabb - amiatt is, hogy megoldatlan a "lakásprobléma", a "közellátás", az orvosi ellátás, a "bölcsődék, napközi otthonok... szűk keresztmetszete", egyszóval tehát a szolgáltatások kérdése.³⁸⁵ A csak kisebb részben ifjúsági szervezethez tartozó munkásfiataloknál a lakáskérdés mellett foglalkoztatási gondokat is szóvá tettek.³⁸⁶

A műszaki értelmiség körében valamivel később készített felmérés ugyan alacsonyabbnak ítélte meg számukat, mint amennyi az iparosított Pápához szükségeltetnék, mégis inkább a "műszakiak anyagi megbecsülésének elégtelenségében" és a "lakáshiányban", a "klubhiányban" jelölte meg a velük kapcsolatos főbb gondokat.³⁸⁷ Egy 1964. évi összegzés a három legnagyobb pápai üzemben tapasztaltak alapján azt is kimondja, hogy egyes szakemberek mindezen okokból az akkor kedvezőbb feltételekkel rendelkező Ajka irányában tájékozódnak.³⁸⁸

Az 1957-től átmenetileg javult bérviszonyok és a nem annyira a városi, hanem inkább az üzemi panaszok enyhítésére épülő szociális (fürdő, öltöző, ebédlő) és üdülési létesítmények biztosítása (pl. a Balatonnál) mindenképpen kedvezően befolyásolták a termelést, aminthogy éreztették hatásukat az 1956-ban elkezdett vezetőcserék is, amelyeket kezdetben a dolgozók nyomására, egyszerűen leváltással, később pedig a régiek nyugdíjaztatásával oldottak meg.³⁸⁹ Mindezekhez egyes üzemekben (pl. az Elekthermaxnál) még hozzájárult az adminisztratív állomány bizonyos csökkentése is.³⁹⁰

Nem lehet továbbá figyelmen kívül hagyni néhány olyan, egymással némely pontokon okozatilag is összefüggő tényezőt, illetve körülményt, amely ugyancsak az ipari termelés átmeneti javulását segítette. Egyik, hogy egy sor építkezés, amelyet már korábban elkezdtek, 1956 után fejeződött be. Ezek nem csupán üzembővítést vagy karbantartást, hanem sokszor bizonyos technikai előrelépést is eredményeztek (pl. a Húsipari Vállalatnál a kazán- és hűtőberendezésben, az Elekthermaxnál a korszerűsítéssel összekapcsolt gyártmánybővítésben).³⁹¹ Az ilyen irányú központi beruházási és rekonstrukciós célú összegek - az egyidejű iratokból láthatóan - főleg a hatvanas években növekedtek jelentősebben. Míg az 1957-et követő két és fél évben 30 millió Ft-ot költöttek ezekre (és szociális célokra), addig 1964-ben, nem számítva a városi beruházásokat, csak egy évben több, mint 43 millió Ft-ot, felújításra 19 millió Ft-ot (és maradványból áthozva még további 26 millió Ft-ot) kaptak a város nagyobb üzemei.³⁹² Bár 1966 elején megállapították, hogy "kiemelt beruházás Pápa városában nincs", mégis az elkövetkező öt év is 250 milliós központi beruházási összeggel indult, amelyből csak 1967-ben 38 millió Ft-ot költöttek a Pápai Húsipari Vállalat fejlesztésére.³⁹³

Mindez azonban olyan viszonyok között történt, amikor - mert bőven állt rendelkezésre munkaerő - tilalmazni kellett a hatvanas évek elején a környező falvakból mintegy 1.200 főre tehető bejáró, köztük albérletet, majd lakást szerző munkások számának gyarapítását. Ugyanakkor kimondták, hogy a felszabaduló vagy bővülő munkahelyek mindenekelőtt a városi munkanélkülieket illetik.³⁹⁴ Nos ilyképpen a műszaki-technológiai fejlesztés és az általa megvalósítható, újra bevezetett normaszigorítások - ahogy akkor nevezték "norma-karbantartások" - csak ritkán járhattak munkaerő elbocsájtással.³⁹⁵ Ha volt is ilyen, inkább olyan okokról lehet olvasni (pl. az Elekthermax esetében), mint a nyersanyaghiány, rossz kooperáció stb.³⁹⁶ Így történhetett meg, hogy az ipari termelés előrejutásában csak részben és nem minden üzemben érvényesülhettek a felsorolt motívumok.

1960-at alapul (100) véve a teljes termelési érték, a város 17 üzeme közül 1965-re leginkább a számszerűen többségi, de a termelésben kisebb hányadot jelentő szövetkezeti szektorban emelkedett (144), amelyet az ugyancsak nem jelentős tanácsi (132,9), majd végül az állami szektor (126) követett.³⁹⁷ E sorrendben nagy szerepe volt annak, hogy a szövetkezeti ipar 1957 után jobban önállósult, nagyobb mozgásteret követelt és kapott is. "Maguk akarják értékesíteni termékeiket a pápai cipészek" - olvasható 1957 tavaszáról.³⁹⁸ Ugyancsak ez évben az Építőipari KTSZ külön mészüzemet vásárolt, továbbá Ács és Tetőfedő KTSZ is alakult.³⁹⁹

Történtek ugyan egyes állami vállalatoknál is hasonló irányú lépések, mint pl. a Húsiparinál egyfelől a termelési vertikum teljesebbé tételére (a korábban megszerzett fehérmalmi és mátyusházi hizlalda fejlesztése, valamint Pápán és Veszprémben húsboltok üzemeltetése), másfelől az üzemi koncentrációra és a jobb munkamegosztásra (1963-ban a veszprémi és a keszthelyi vágóhidak beolvasztása a Pápai Húsipari Vállalatba).⁴⁰⁰ Ám ezek, amellett hogy a korszak átszervezéses terápiájának abszolutizálását vagy mint a pápai székhelyű Tégla- és Cserépipari Vállalat hatalmas területre (3 megye 27 gyáregységére) való kiterjesztése, a megalomániát jelezték, egyéb híján afféle gesztusként is felfoghatók a mellőzöttséget érző Pápa javára.⁴⁰¹ Föltehetően ez utóbbi játszott közre a Veszprém megyei Építőanyagipari Vállalat bekebelezésében és a Pápa városában 1963-ban létrehozott Talajerőgazdálkodási Vállalatba történt beolvasztásában.⁴⁰² Igaz viszont, hogy egyidejűleg megyei irányítás alá vonták az építőipari vállalatokat, és Pápán csupán egy építésvezetőséget hagytak.⁴⁰³

Az állami szektor lehetőségeit egyébként is nagyban megszabták a központi költségvetés esetlegességéből és akaratlagosságából eredő korlátok, valamint a fejlesztésnek, a gyártmányszerkezet átalakításának és bővítésének olyan átmeneti kihatásai, mint a munkaráfordítás növekedése mellett is megcsappant termelési eredmények. Mindezek meggondolttá tették egyes vezetőket a fejlesztésben. Hogy aztán végül is miként oldották meg vagy inkább kerülték ki a dilemmát, arra jól utal az a hatvanas évek első feléről készült összegzés, amely szerint "a szocialista iparban együttvéve... a több termelés teljes egészében létszám-növekedésből származott".⁴⁰⁴

Így a gyártási technika s általa a termelékenység növekedése, ha költöttek is rá, inkább csak részben beváltott igény maradt. Nem véletlen, hogy az exportban jobbára a húsipari termékek állták meg nyugati piacokon is a helyüket, míg a technikai fejlődés kihívásaira leginkább érzékeny, háztartási villamosipari eszközöket gyártó, egyre bővülő Elekthermax üzem és úgyszintén a Gépipari Vállalat is problémákkal küszködött. Az MSZMP városi bizottságának a gépiparról készített 1965. tavaszi jelentése a létszám túlzott növekedéséről szólva azt is megállapította, hogy "az Elekthermax Vállalat- a műszaki fejlesztéssel, korszerű gyártástechnikák bevezetésével nem tudta megfelelően ellensúlyozni a gyártmányösszetételből" adódó problémákat.⁴⁰⁵ A továbbiakban - ide értve egy másikat: a Gépjavító Vállalatot is - hozzátette még, hogy ezek "anyag- és alkatrész-ellátási nehézségek és kooperációs hiányosság" miatt csak "korszerűtlen gyártmányt tudtak előállítani."

E problémákat sem a szocialista piaci irányultság megnövekedésével, sem - mint az az Elekthermaxban történt - az igazgató, majd az egész vezetőgárda 1966. tavaszi lecserélésével nem lehetett megoldani.⁴⁰⁶ A város legnagyobb üzeme, a Pápai Textilgyár is csak "túlfeszített munka" árán és úgy is visszaesésekkel (pl. 1962-ben) tudta a hatvanas évek közepére exportképességét megőrizni. Szakemberek szerint, néhány kiugró cikket kivéve, termékei "mint korszerűtlenül és gazdaságtalanul előállított tömegcikkek", csupán "megközelítik a világszínvonalat."⁴⁰⁷ Sorra véve az olyan hibákat, mint a "fonalegyenetlenség", a "nopposság" gyakorisága, a színélénkség, a gyűrtelenség hiánya, megállapították, hogy bár a "finomabb tarkánszőtt áruk irányába kell fejlődnünk", de gépek dolgában "nagyon le vagyunk maradva."⁴⁰⁸

Elégséges ok volt tehát arra, hogy Pápán is végiggondolják, miként maradhat talpon, hogyan fejlődhet tovább és tehető gazdaságossá a város ipara, illetve gyárainak azon többsége, amely nem felelt meg a kor, azaz a külső és belső piac igényeinek. Érdemes külön is megjegyezni, hogy bár a dolog természetéből eredően többnyire fölülről indult a "végiggondolás", Pápán mégis szinte kezdettől természetesnek tartották a helyzet felülvizsgálását és orvoslását. Az már ismét további fejlemény, hogy a helyzet kezelésében nem mindig maradtak meg a maguk felfedte lényegnél: a gazdaságnál, főleg azért, mert a problémák, különösen munkás- és pártkörökben egyszerűen szociális és politikai, sőt hatalmi mezben jelentkeztek.

A "gazdasági mechanizmus felülvizsgálatának igényéről" első ízben 1965 végén, az ideológiai helyzetről az üzemekben mintegy 250-300 munkással és alkalmazottal folytatott beszélgetésekben esett szó. Az ezekről készített jelentés nemcsak a "bérarányokat", a "prémiumokat érintő kifogásokról" és az "egyes vezetők személyes példamutatásának hiányáról", de arról is beszámolt, hogy "szinte mindenhol felvetették a népgazdaságban jelentkező felelőtlen pocsékolást..., a felelősségrevonás alkalmazását..., a munkafegyelem lazaságát."⁴⁰⁹ "Drága és lassú a munka" - közvetítette a beszámoló a megkérdezettek véleményét, mely vélemény egyszersmind a lehetséges teendőkre is kiterjedt: "Különösen a gazdasági ösztönzők, a vezetési módszerek tökéletesítése vetődött fel sürgetően" - így a közelebbiek. Általában és távlatilag pedig az olvasható, hogy "gazdasági mechanizmusunk vizsgálata országos szinten folyik. Ez hosszú folyamat, ami nem zárja ki, hogy helyileg ne szüntessük meg a termelékenység emelkedését gátló tényezőket". Bár már akkor is voltak olyanok, akik - mint ugyanabból a beszámolóból kitűnt - "egyéni problémáikat a proletárdiktatúra féltésének tüntették fel" és a "liberalizálódástól" tartottak, mégis a gazdaság diagnózisának és a kezelés mikéntjének kérdései szüntelen gondját jelentették a város immár 7.700 munkást foglalkoztató üzemeinek és a vezetők egy részének. Okkal jegyezte tehát meg az MSZMP városi bizottságának az előbbit követő ülésén a beszámoló a "gazdasági mechanizmus felülvizsgálatának" tömeges felvetésével kapcsolatban, hogy "vannak olyan tapasztalataink, hogy pártszervezeteink túlságosan a szakember szemével vizsgálják a gazdasági kérdéseket."⁴¹⁰ Az egyes üzemekről az is kiderült, hogy baj van "a mérnöki és technikusi munka hatékonyságával", az "anyagi ösztönzőkkel"; "nem helyeslik" a kapkodást, "azt, hogy minden hónapban különböző normakarbantartások vannak".⁴¹¹ Ugyanakkor elégtelennek tartották több üzemben is a vezetők felkészültségét vagy éppenséggel a "divatra" való figyelését, a piackutatást, holott - szögezte le egy másik üzemi jelentés - "az új gazdasági mechanizmusban cél a rendelő kívánságainak maximális kielégítése", s ennek érdekében elkerülhetetlen a "soron kívüli fejlesztés" és "új gyártmány" bevezetése, úgymond a tervtől való eltérés.⁴¹²

Mindezeknek egyfelől természetesen olyan vonzatai is megfogalmazódtak, mint pl., hogy azért is nehéz az előrelépés, mert az üzemekben nemritkán irányító poszton "sok olyan ember dolgozik, akik korábban vezető funkcióban voltak és leváltásukból adódóan indokolatlanul támadják jobbról is és balról is a párt politikáját".⁴¹³ Ehhez jött még a szakszervezetek hiányos felkészültsége, "a termelési tanácskozások színvonalának" elégtelensége, miért is - mint olvasható az MSZMP városi értekezletének jegyzőkönyvéből - "a műszakiak inkább nyugattól akarnak tanulni".⁴¹⁴ Másfelől viszont talajra találtak az olyan nézetek és hirdetőik is, amelyek és akik csak "a mechanizmustól várt anyagi érdekeltségről", a "túlzott áremelésről, elbocsájtásokról, krónikus munkanélküliségről, gazdasági csődről", sőt a "kapitalizmus restaurációjának" veszélyéről szóltak, vagy éppen olyan szervezési és elosztási lépések sorában jelölték meg annak értelmét, "amely csak a vezetőknek lesz jó".⁴¹⁵ "Az anyagiak nagyobb differenciálódása egyesek meggazdagodásához vezet, fennáll az elpolgáriasodás veszélye stb." - erősítgették az ugyancsak áremelésektől és elbocsátásoktól tartó textilgyári és húsipari dolgozók körében. "Még nem is értünk az új gazdasági mechanizmusba, és a vezetők máris annyit kapnak (ti. prémiumot - O. S.), mi lesz a következő évben" - kérdezték aggódva az utóbbiak.

Bár mint jól látható, a kezdeményezőknél semmivel sem, különösen tömegükben nem voltak kisebbek azok az erők, amelyek akarva vagy akaratlanul is, a gazdaság mechanizmusát érintő reformok ellen munkáltak, mégis sikerült néhány változtatást átmenetileg megkísérelni, mígnem aztán ezeket is inkább afféle pótcselekvést jelentő lépések követték. A három legnagyobb pápai üzemnek az 1968. évi feladatokra való felkészüléséről írt egyik jelentés olyan "reformelemek" fokozatos beépítéséről tudósított, mint a Pápai Textilgyárnál az új önálló devizagazdálkodás, a Húsipari Vállaltnál közvetlen kapcsolat létesítése a külföldi kereskedelmi partnerekkel, az Elekthermaxnál kiállítások rendezése stb.⁴¹⁶ És a jelentés nemcsak azt nyugtázta, hogy "a vezetésre alkalmas kádereket beosztásukban megerősítették, az alkalmatlanokat felmentették", hanem az üzemek programjába felvett célkitűzéseket: "a műszaki és gyártmányfejlesztést", az "újszerű, hatékonyabb anyagi ösztönzést és bérezést", "a termelés és a piac összhangjának biztosítását" s végül a "termelési árrendszer megváltoztatását". Egyidejűleg olyan szervezeti teendők is napirendre kerültek, mint az üzemek közgazdasági és kereskedelmi vezetésének a megerősítése vagy éppen létrehozása (pl. a Pápai Textilgyárban és az Elekthermaxnál) és nem utolsósorban önelszámoló üzemegységek kialakítása (pl. a Húsipari Vállalatnál).

A szervezés területén azonban olyan lépéseket is tenni vagy legalábbis tervezni kellett, amelyeknek a tényleges reformokhoz ugyancsak kevés közük volt, mivel azok nem a belső átalakításra, hanem főleg a munkaerőkínálat miatt új munkahelyek létesítésére irányultak. Ilyenek voltak: az Elekthermax Vállalat szárazelem-gyártó részleggel való bővítése, a Budapesti Női Fehérneműgyár pápai üzemének kialakítása az egykori Mika-gyár épületeiben, a Győri Vagon- és Gépgyárnak gépkocsikhoz fékpofagyártás vállalása a helyi Vasipari Szolgáltató Vállalat által.⁴¹⁷ Szó esett még csavargyártás, továbbá posztóüzem telepítéséről is és az Állatforgalmi Vállalatnak a Húsipari Vállalattal való összevonásáról, mely utóbbi, részben a TEVÁLL létrehozásával aztán be is következett.

Azonban az előbbiek megvalósítása is éppen úgy akadozott, mint az 1968 januárjától érvénybe lépő mechanizmus-reformoké, majd később a 44 órás munkahét bevezetésével jelentkező újabb problémák megoldásáé. Nemcsak az árrendezésekkel és az életszínvonal alakulásával kapcsolatos korábbi aggályok maradtak fenn, de újabb nehézségek is keletkeztek. Ezek szinte már kezdettől a megrendelők tartózkodásával és a készletek növekedésével voltak kapcsolatosak, s így óhatatlanul kihatottak az árbevételen keresztül a fejlesztés lehetőségeire. De hiány mutatkozott közgazdasági szakemberekben is, amit nem lehetett sem a különböző gyorsított tanfolyamokkal, sem a reform szentenciáinak állandó hangoztatásával pótolni. Ugyanakkor azt az elképzelést, hogy "egyes nem gazdaságos termékek gyártását csökkentik, illetve megszüntetik", nagyban keresztezték a lakosság igényei.⁴¹⁸ Részben ezek folytán, de a nagyobb árváltozás kényszerű mellőzése miatt is, a vállalati nyereségek alacsonyabban alakultak a megelőző évekéhez képest. Így aztán több esetben is határozott formát öltött egyfelől a reform szükségességének tagadása, másfelől pedig az az elvárás, hogy majd az magasabb bért eredményez.

Mindezek a problémák esztendő múltán is fennálltak. Az üzemek 1968. évi pénz- és hitelgazdálkodásáról szóló egyik jelentés úgy összegezte a helyzetet, hogy a nyereség, vagy ha lenne nyereség, az nem a jobb munkából eredt.⁴¹⁹ Ugyanakkor a korábbiakhoz hasonlóan fokozottan felhívta a figyelmet arra, "hogy a készlet és az átlagos eszközlekötöttség az indokoltnál nagyobb mértékben emelkedett", amely eladósodással és a beruházások korlátozásával jár, "egyes esetekben már oly mértékben, hogy az alapvető, szinttartó beruházásokra is alig lesz lehetőségük". Persze ettől még sokan elismerték a reform szükségességét, mint azonban az MSZMP városi bizottságának szóló egyik jelentésből kiderült, "következményeit tekintve sokan várakozó állásponton vannak".⁴²⁰ Ugyanebből az is kitűnt, hogy a város négy legnagyobb üzemében az évi bérösszeg (nyereségrészesedés nélkül), 1958-hoz képest 1968-ig mindössze 3-4.500 Ft-tal emelkedett, amellyel a munkások egy része elégedetlen volt. Mindezeken túl "a vezetők és a vezetettek egymástól való nagyfokú eltávolítása" és az "alapvetően felfele mozgó" árak éppen úgy aggodalmat okoztak, mint az értelmiség és a parasztság elleni acsarkodás terjedése, mivel ez utóbbi jövedelme is "gyorsan emelkedik és meghaladja az ipari munkásokét."

Ilyen körülmények között egyre inkább csak kompromisszumok árán érvényesülhetett az új gazdaságirányítási mechanizmus egy-egy eleme, s mivel az igények, a megrendelések visszaesése, valamint a közben bekövetkezett elemi csapások (a húsipart a száj- és körömfájás, a téglagyártást a sok csapadék vetette vissza) nyomán mind az állami, mind a szövetkezeti termelés visszaesett 1968-hoz képest, nemcsak a reformok erőltetéséről, de azok propagandisztikus emlegetéséről sem igen esett szó, legföljebb csak arról, hogy az eredmények majd később várhatók.⁴²¹ Egy 1970. őszi jelentés, bár csak a KTSZ-ek helyzetéről adott számot, találóan és általánosíthatóan állapította meg, hogy "általában úgy történik a vezetés, irányítás..., mint 10 évvel ezelőtt... Tapasztalható bizonyos idegenkedés az újtól".⁴²²

A gazdaság irányítása, fejlesztése szinte teljesen a korábbi vágányokra került vissza. A továbbfejlesztést nagyban befolyásoló létszámalakulás területén még külön is feltűnt, hogy az alkalmazottak számának emelkedése mintegy két és félszerese volt a fizikai munkát végzőkének, s hogy a munkafegyelem, a termelékenység ellenében növekedett a túlórázás, valamint a fluktuáció is. Egyébként is az eredményeket pusztán mennyiségi mutatókkal jelezték, amelyeknek értéke, megbízhatósága - mint az 1969. évi (az állami ipari termelésben több, mint 50, a KTSZ-eknél mintegy 8 millió Ft-os) visszaesésre és a munkaerő (állami iparban 1967-től mintegy 750 fős növekedés), a túlórázás alakulására utaló, hivatkozott jelentésekből is kitűnt - meglehetősen viszonylagos volt.⁴²³ Egyik 1971. eleji, a megelőző év gazdálkodásáról és a feladatokról szóló jelentés is elismerte, hogy még 1970-re is ráterhelődtek az 1969. évi problémák, sőt egyes üzemeknél újabbakkal is gyarapodtak azok. Külön is figyelmet érdemel, hogy ezek közül olyan, korábbról ismerteket sorolva, mint az anyaghiány, minőségromlás, árbevétel-csökkenés, vezetőcsere stb., a Női Fehérnemű Gyárat említve eljut a munkaerő elégtelenségének konkrét felvetéséhez, illetve általában is annak a megállapításához, hogy "városunkban munkaerőhiány lépett fel".⁴²⁴ Ez azonban feltehetően túlzás volt. Mert ha nem, akkor szinte magában is ösztönzője lett volna a reformoknak, és nem abba az irányba haladt volna a város ipara, mint amelybe az MSZMP megyei titkára, az akkori fejlesztési divatnak megfelelően kívánta, imigyen szólva: "egy nagy vasas üzem legyen a meghatározó jellegű egyre inkább a városban".⁴²⁵ Aligha kell hangsúlyozni, hogy ilyen összefüggésekben és szemléletmódban szó sem igen esett a város mintegy 60 szakmában dolgozó, több, mint 200 magánkisiparosáról, az ő kérdéseiket az elöregedéssel, valójában az elmúlással vélték megoldhatónak.

A hatvanas évekbe lépve a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezése, később már a reformokkal szemben meglehetősen immunis ipar bővítése jelezte, vagy jobb esetben szabta meg a városfejlesztés irányát, mértékét és mindezekkel összefüggésben a város szociális és kulturális arculatának alakulását. Természetesen, mint valamennyi megelőző fordulatnál vagy változásnál, az 1956-ot követő időszakban is kialakított az újabban csak járási jogúvá lett város vezetősége egy, a korábbiaknál kevésbé igényes, de részben reális fejlesztési tervet. Előzményként 1957-ben már szó esett arról, hogy a pápai tanács szerződést kötött a Városrendezési Tervező Irodával a főleg a nyugati városrészben kijelölendő házhelyek, illetve családi házak létesítésére irányuló rendezési terv elkészítésére.⁴²⁶ Később 400 résztvevővel egy városfejlesztési ankétot tartottak, majd külön "építészeti szakbizottságot" is alakítottak.⁴²⁷

Nem ismert pontosan, hogy ezek az előzmények és eredményeik mennyiben épültek be az 1959-ben elkészített, egyszerűsített városrendezési tervbe. Egy későbbi hasonló munkálat visszatekintő ismertetéséből azonban úgy tűnik, hogy e terv mindenekelőtt a "beépítési területeket" és a beépítés mikéntjét (földszintes, többszintes, családi ház, zöld terület stb.), funkcióját (kereskedelmi, ipari, közintézmény, iskola), továbbá azt határozta meg, hogy hol építhetők esetleg "bűzös üzemek", és miként lehetne megoldani a "város belterületén áthúzódó nagyforgalmú utak tehermentesítését, a külső terelő utak elhelyezését".⁴²⁸ Ezt követően elkészült egy, csak a város magvára kiterjedő "részletes" rendezési terv is, amely már az elavulásokkal és a felújításokkal is számolt, és megállapította, hogy a város "norma szerinti" szükséglete már 1960-ban 8.010 lakás, a meglévő 6.071-gyel szemben.⁴²⁹

A városfejlesztés egyszerűsített és részletes tervében kitűzött célok mégsem csupán a tervezés elégtelensége miatt és azért hiúsultak meg, mert azokat - legalábbis az egyidejű iratok szerint - nem emelték határozattá, hanem döntően a szükség: a figyelemnek és az anyagi eszközöknek jórészt a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezésére fordítása miatt. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a korábbi vontatott ütemnek megfelelően ne történt volna néhány szerény lépés a városiasodás irányában. Mint a városfejlesztésről 1961-ben készült egyik jelentés arról beszámolt, 1957-től az összes fejlesztési költségekből a csak erre fordított 10,8 millió Ft 75 %-át (főleg 1959/60-ban) a "külső munkáslakta területeken" használták fel.⁴³⁰

Mindenekelőtt villany-, járda-, út- és vízvezeték-bővítésére, mivel a teljes összeg egynegyedeként (2,8 millió Ft) elszámolt társadalmi munkát is főleg ezekre lehetett igénybe venni. Ezért nem véletlen, hogy az 1958. évi választásokon beígért fürdőből sem lett semmi. Viszont a társadalmi munka további szorgalmazása mellett bevezették a községfejlesztési hozzájárulást is, amely ezekben az esztendőkben mintegy 2,2 millió Ft-ot tett ki a 10,8 milliós összegből. Más jelentésekből az is kitűnt ugyan, hogy több, mint 200 lakás épült, és a továbbiakban újabb házhelyeket is osztottak, szálló, kertmozi és szabadtéri színpad is készült, ezáltal azonban sem a vízellátás, a csatornázás és a lakáshiány kérdése, sem az iskolai, az egészségügyi és a bolti ellátottság nem oldódott meg. Mindezek annál is inkább súlyos gondokat okoztak, mivel 1957-ben a szovjet katonai alakulatok létszámának (feltehető) növekedése folytán tömeges lakás- és (10 tantermes) iskolaigény is jelentkezett.⁴³¹

A vízellátás és a csatornázás hiányáról azért is kell külön szólni, mert ez a hatvanas évek elejére teljesen válságossá tette a város helyzetét és hangulatát. Mint azt egyidejűleg újság- és folyóiratcikkek, később pedig szociológiai felmérések is jelezték, a korábbi források kimerülése és a város szennyvízét befogadó patak hozamának üzemi célú elvezetése Ajkára, nemcsak a lakosság vízellátását és egészségügyét hozta elviselhetetlen helyzetbe, de kihívást jelentett a megyeszékhellyel és kisebb mértékben Ajkával szemben is.⁴³² Ugyancsak a sajtó adott hírt a helyzet tüneti kezelésére irányuló különböző rendszabályokról is (állat-, autómosás korlátozása).⁴³³

Bizonyos, hogy később a Vízrendezési Társulathoz való csatlakozás sem volt hiábavaló, a kérdés azonban súlyosabbnak mutatkozott annál, hogysem ilyen úton megoldható lett volna. Ezt ugyan már 1957-ben a Városi Tanács elnökének az MSZMP részére készített nyári beszámolója is jelezte, mégis 1959 nyarán is újra napirendre került, mivel a szennyezett víztől tömegesen dizentériás és hastífuszos megbetegedések keletkeztek.⁴³⁴ Így 1959 őszén már külön napirendi pontként szerepelt az MSZMP városi vezetőségének ülésén a Városgazdálkodási Vállalat vízellátásról szóló jelentése, amely azonban még mindig nem vallotta be a teljes igazságot, mert csupán a forrás s általa a Tapolca vizének elapadását, a vezetékrendszer elöregedését, a száraz éveket és a nagyfogyasztó üzemeket jelölte meg okként, és bár nem tagadta a megoldás időigényességét, a korlátozásokon kívül egyelőre más megoldást nem tudott javasolni.⁴³⁵

A Városi Tanács 1960. év eleji ülésén azonban a Tapolca-víz 60-70 %-ának az ajkai hőerőműhöz való elvezetésében már néven nevezték az igazi okot.⁴³⁶ Az MSZMP városi vezetőségének első embere ennek hangoztatását ugyan rosszallotta, különösen olyan formában, "hogy azért nincs víz, mert a város vezetői eladták Ajkának", bevallotta azonban, hogy a városfejlesztési program keretén belül "nem tudjuk megoldani a lakosságot súlyosan érintő (víz-, csatornázás-, lakás-) gondjainkat".⁴³⁷ További fejlemény volt már ugyanott, hogy mind az ajkai vízfelhasználás emlegetésének, mind az induló 5 éves tervben előirányzott lakásépítés aránytalanságainak (Veszprémben 6-700, Pápán viszont csak 50) szóvátételébe könnyen lehetett nehézipar- és Veszprém-ellenességet belemagyarázni. Fel kell lépni az ilyenek és a pápai lehetőségek kiaknázásával nem számolók ellen - mondotta a megye egyik vezetője, hozzátéve nyomatékul még: "ha szükséges - legyen az akár pártbizottsági tag - félre kell állítani, ha nem bírja megérteni a dolgokat."⁴³⁸

Bár sem ez alkalommal, sem a továbbiakban nem hiányoztak a különböző eredményekről szóló beszámolók (10 új tanterem, könyvtár mellé múzeum elhelyezése a Várkastélyban, újabb 200 lakás megépülése, több orvos és kórházi ágy stb.), az alapgondok súlya azonban nemigen könnyebbült. Egyetlen, a város egészségügyi helyzetéről készült jelentésbe betekintve is kiderül a víz elégtelensége, a lakások fürdőszobával való ellátatlansága (90 %-ban), a közfürdő hiánya, a járóbeteg- és a kórházi ellátásban állandósult "túlzsúfoltság" és egyes szakrendelők (ideggyógyászat, orthopedia, urológia, szájsebészet stb.) kényszerű nélkülözése.⁴³⁹ Még a sajtó sem késett olyan hivatalos fórumon tett vezetői megnyilatkozásokat közölni, amelyek szerint Pápán "a városi üzemek fejlesztése már ma komoly nehézségekbe ütközik, mert a szakembereknek nem tudnak lakást adni", vagy mint olvasható ugyanott, ha a vízkérdés nem oldódik meg időben, akkor pl. a Húsipari Vállalatnak le kell állni.⁴⁴⁰

1963 őszére ismét továbblépés következett a tervezésben. A város 20 éves fejlesztésére elkészített "irányelvek" azonban már nem a négy éve elkészített tervből, illetve az azóta is folyton tapasztalható hiányosságok felszámolására irányuló tennivalókból indultak ki, hanem - mint kitűnt - kimondottan is "az ipar fejlődési irányát, a mezőgazdaságban a munkaigényes kultúrák művelését és az idegenforgalom fejlesztésének irányát" vették figyelembe, "valamint azt a tényt, hogy a város környékén fekvő 13 község a 20 éves távlati terv szerint a városhoz kapcsolódik."⁴⁴¹ Ugyanakkor éppen a vízügy és a részben vele összefüggésben várt városi strand és uszoda megoldásához nem tekinthetett el két újabb körülménytől: az előbbi miatt építendő víztorony előkészítő munkálataitól és a Várkertben végzett, 1962. évi fúrásoknál feltört termálvíz sorsának rendezésétől.⁴⁴² S ha mindezekhez még az is hozzátehető, hogy az "irányelvek" elkészítői a 13 község csatolásával és a természetes szaporulattal számolva Pápa 1970. évi népességét 39.376 főre (1980-ra 42.960 főre) becsülték, akkor teljesen jogos annak megállapítása, hogy Pápa elmúlt évtizedeinek leginkább megalomániás városfejlesztési tervével áll szemben az olvasó.

Korántsem arról van szó, mintha csakugyan nem kellett volna szanálni több, mint 1.000 régi lakást, s helyébe többször annyit építeni, hogy az 1 szobára jutó személyek száma átlagosan ne 3,8 fő, hanem a lakásnormáknak megfelelő legyen. Jó lett volna a 27 kat. holdas belső Várkert parkosítása is, hogy aztán a "világítás korszerűsítésével, padok elhelyezésével, kisebb vendéglátó egységek telepítésével (tudja) szolgálni dolgozóink igényeit". Sorolható még annyi minden elképzelés a szükségtelen utcák és csatlakozások megszüntetésétől, a "korszerű üzlethálózat", a "zöldterületek, játszóterek kialakításán" át, egészen a mindezeket szolgáló közművesítésig vagy éppen egy "400 ágyas kórház", "30 munkahellyel működő korszerű rendelőintézet" és a tervezett 6.800 tanulót, valamint 30 fős tanulócsoportokat alapul véve, 12 db 16 tantermes iskola és 800 férőhelyes színház, továbbá művelődési ház, ifjúsági ház felépítéséig. Ám mindezek az elképzelések még a hibás kiindulásnál is irreálisabbak voltak.

Nem véletlen, hogy miután az MSZMP városi vezetősége megtárgyalta e tervezetet, azzal adta vissza az előterjesztő tanácselnöknek, hogy "egyeztessék a megyei tervvel és a szakosztályokkal és azután terjesszék ismételten a végrehajtó bizottság elé."⁴⁴³ Ugyanez a határozat arról is szólt, hogy az elnök helyettese "a városrendezési terv végleges kialakítása érdekében szervezzen ankétot az üzemek vezetőinek bevonásával, melynek alapján alakítsák ki a végleges tervet."

Mivel a terv sorsa egyszersmind a városfejlesztés, tehát valójában Pápa sorsa is volt, ismét érdemes a hozzákapcsolódó vitát, illetve az annak nyomán tervezetteket és történteket áttekinteni. Annál, hogy mire jutottak a város hivatalos fórumain és a megszervezett ankéton, sokkal fontosabb volt az MSZMP megyeszékhelyi vezetőségének állásfoglalása az 1964 májusában eléje vitára bocsátott "Pápa város jelenlegi helyzetéről, fejlesztési kérdéseiről" címet viselő beszámolóról.⁴⁴⁴ Az akkori pápai MSZMP-titkár által tartott, láthatóan a szakemberek véleményére és tervezésére is támaszkodó beszámoló 13 helyett ugyan még mindig 7 község Pápához való csatolásával és 1970-re 32.530 fős lakossággal számolt, mégis alapjában szakított a korábbi nagyzással és egyszerűen abból a realitásból indult ki, hogy az elmúlt két évtizedben erőltetett "fejlődést nem kísérte kellőképpen a városban a kulturális és kommunális beruházás, - s hozzátette azt is, hogy - a Városi Tanács nem használta ki azokat a lehetőségeket, amelyekkel ezen a téren a mainál jobb helyzetet biztosíthatott volna".

Legfontosabbnak a terv a lakáskérdés megoldását (1970-ig 1.100 lakás építése) tartotta, mert "az üzemek szakember-ellátottságát, az iskolákban jelentkező tanerőhiány megszüntetését, az egészségügy téren mutatkozó orvos és középkáderhelyek betöltését" csak így "lehet biztosítani és megoldani." A "közelmúltban történt megbetegedésekre" és az üzemekben a "népgazdasági tervek teljesítésére" utalva további nagy gondként a vízproblémát, majd a gyermekintézmények elégtelenségét (50 és 60 férőhelyes bölcsőde, illetve óvoda szükségét), az iskolák és diák-testnevelési létesítmények szűkösségét (35 tanterem, tornatermek és egy iskola építését) sorolta. Nem adva hangot a közfölháborodásnak, amely a korábban több tanítóképző intézettel rendelkező városban a tanítóképzés teljes megszüntetése miatt tetőzött, a tervezett felsőfokú Óvónőképző Intézettel, a meglévő 8, illetve 4 mellett 1-1 további általános, illetve középiskola és természetesen diákotthon megépítésére is igényt tartott.⁴⁴⁵ Új közművelődési intézményként az "elavult" Jókai Mór Művelődési Ház helyett egy újra jelentett be igényt. Ugyancsak szerepelt a listán a már jelzett 400 ágyas kórház és új rendelőintézet és a 8. körzeti orvosi hely betöltése, továbbá más egészségügyi és szociális, kommunális (mindenekelőtt a szennyvízcsatorna és a bekötések folytatása) létesítmények megépítése is. Külön is említést nyert a "tervezett fürdő építése", a "Várkastély felújítása" és a pártházként használt Griff Szálló eredeti funkciójának visszaállítása.⁴⁴⁶

Volt olyan veszprémi felszólaló, aki e nem túlzott igényű fejlesztési elképzelést "kívánságlistának" nevezte, amelyre hiányzik a fedezet és óvott attól, hogy olyan "irreális" ígéreteket tegyenek, mint pl. a "fürdő megépítése".⁴⁴⁷ Mások a helyi források (magánépítkezés, társadalmi munka, helyi üzemek hozzájárulása stb.) jobb kihasználására és arra serkentve, hogy maradéktalanul fektessék be, költsék el a központi támogatásként kapott pénzeket, már megértőbbek voltak mind a víz-, a strand-kérdés és a csatornázás megoldásának támogatásában, mind a szállodai és sportlehetőségek bővítésében. Tulajdonképpen ez utóbbi megközelítés uralta a lakás, víz és iskola fontossági sorrendjét helyeslő összefoglalás lényegét, amely azonban nemcsak a Várkastéllyal, a kultúrházzal és a 7 község csatlakozásával kapcsolatban intett lassításra, hanem azzal, hogy egy új, a megyei vezetésnek ismét benyújtandó fejlesztési tervezet elkészítését javasolta, általában is hátráltatta a tényleges kivitelezést.

A folyó és évente növekvő beruházásokról, amelyek nagyságrendileg többé-kevésbé követték az említett hármas sorrendet, sőt negyedikként még az egészség- és a szociális ügyet is odavették, jól tudósítanak az egyes iratok. Ugyanúgy a "téglajegyről", amellyel a strandot kívánók pénzhozzájárulását kasszírozták be. Egy, "a Városi Tanács városrendezési feladatairól a kiemelt városokkal kapcsolatos határozat alapján" címet viselő, 1964. decemberi tanácselnöki beszámoló pedig olyan pénzügyminisztériumi forrást is megjelölt, amely 1965-től három éven át évi 5,5 millió Ft további kommunális beruházást tett lehetővé.⁴⁴⁸

Ám nemcsak az egyes eredmények, de az új városrendezési terv előkészítő munkálatai is késtek. Mint egy 1967 tavaszán készített újabb ilyen terv szövege utalt arra, sem az 1959. és 1961. évi, sem az 1963/64-ben kidolgozott tervek nem vagy csak részben nyertek jóváhagyást. Így "az Építésügyi Minisztérium 1965-ben elrendelte az új általános rendezési terv elkészítését, amelynek befejezése ez év végére várható" (tehát 1967 végére).⁴⁴⁹ Azt már nem lehet pontosan megállapítani, hogy e késlekedésben mennyiben játszottak közre azok a változások, egyszersmind bizonytalanságok, amelyek a gazdaságirányítási rendszer reformjának bevezetését megelőzték. Az azonban bizonyos, hogy mind az előbbieknek, mind az utóbbiaknak is szerepe volt abban, hogy eme újabb, a tanácselnök aláírásával ellátott városrendezési terv terjedelmes általánosságait, ugyanakkor az adott helyzetet rögzítő konkrétumait alig több, mint 6 oldalon foglalta össze. Ebben is a lakáshelyzet nehézségei (valamint az út- és járdaellátottságban való jelentős előrehaladásnak a jelzése után), a vízellátás és csatornázás problémái állottak az első helyen. Megemlítendő, hogy az iménti nehézségek annak ellenére sem változtak lényegesen, hogy 1961-1965 között, főleg OTP kölcsönből, több mint 600 lakást, 1966-1970 között viszont ennél kevesebbet építettek. Az új vízvezeték lefektetése, a víztorony megépítése és az az ígéret is, hogy a "jelenlegi vízhozam kétszeresét biztosítja" csak 1968 végére volt várható. Kiderült az is, hogy a szennyvíz elvezetése még mindig nem teljesen megoldott, ugyanakkor az elkészült derítőrendszer és gerinccsatorna is a rákötések elmaradása miatt kihasználatlan maradt. A városi fürdő megépítése is csupán a kezdeteknél tartott, és egyelőre, részben a Tapolca vizének használhatatlansága miatt, a Várkertben feltört vizet is a régi, szűkös strandfürdőbe vezették. Viszont a terv megelégedéssel könyvelte el a Pénzügyminisztériumtól 3 éven át kapott támogatás kommunális, főleg park- és kertépítési eredményeit.

Az oktatási-művelődési, továbbá az egészségügyi és szociális intézmények fejlesztésében tett előrehaladásról itt nem és más, későbbi tájékoztatásokban sem esett szó, illetve legföljebb csak annyiban, hogy a tanácsi beruházásból egyetlen tornaterem bővítésének befejezése volt várható 1968 őszére. Más forrásokból pedig mindössze az tudható meg, hogy a kastélyfelújítás s mintegy hatféle üzlet vagy eladóhely készült el ugyanazon időhatárig.⁴⁵⁰ Egy politechnikai terem, továbbá a tókerti orvosi rendelő és lakás megépítését pedig 1970-re ígérték. Miként a kórháznak és a rendelőintézetnek sem a rekonstrukciója, hanem annak csupán a terve szintén akkorra készült el.⁴⁵¹ Hozzá kell tenni azonban mindehhez még azt is, hogy 1970 végére csúsztak át a Várkastélyén túl, a Türr István Gimnázium, a Közgazdasági Technikum és a Zalka Máté Általános Iskola felújítási munkálatai és olyanok is, mint a ligeti tornaterem, a kertvárosi iskola bővítése, a Művelődési Ház irodacsoportjának kialakítása és az egyházi múzeum létesítése, nemkülönben - ígéretként - a fürdő megvalósítása is.⁴⁵² A politechnikai műhelytermet és a tókerti orvosi rendelőt pedig már csak 1971-re ígérték. Az ok - mint olvasható a következő tervidőszak előkészítéséről beszámoló egyik, 1970. őszi jelentésben - "az építőipari kapacitás szűk keresztmetszete és a krónikussá vált építési anyaghiány."

Aligha véletlen tehát, hogy a város egészének fejlesztését felölelő korábbi nagy- és kisigényű tervek egyként nem valósultak meg. Mint a késedelmek és a tervek listáját tartalmazó egyik jelentésből kitűnt, a Városi Tanács illetékes csoportja csupán "a felgyülemlett fejlesztési anyagban szereplő koncepciókat, variánsokat... elemezte", hogy aztán majd elkészítsék azt az újabb - nem tudni hányadik - "tervjavaslatot", amelybe ismét besorolják "a IV. ötéves terv időszakában a tanács ilyen feladatát." A folytatásból azonban az is kiderül, hogy a "tervezett és megvalósításra kerülő feladatok pénzügyi fedezetére vonatkozóan a megyei szervektől kapott tájékoztatás" "még nem realizált orientáció", ami a bürokrácia nyelvéről lefordítva föltehetően annyit jelent, hogy meglehetősen bizonytalan a végrehajtás pénzügyi fedezete. Sőt nyugodtan mondhatni, több mint bizonytalan, hiszen egy, az MSZMP 1970-ben tartott városi értekezletén megjelent megyei küldött, amikor egyfelől az "összehasonlítgatásoktól", másfelől attól óvott, hogy "elszakítsák" "Pápa fejlesztését az egész ország fejlesztésétől", arra is utalást tett, hogy "vannak népgazdasági érdekek, amelyek megkövetelik, hogy egyik-másik területen a fejlesztés gyorsabb legyen..., Veszprém megyében ilyen városok elsősorban Ajka és Várpalota, ahol... jelentős ipar megkövetelte a gyorsabb ütemű fejlődést." S hogy ne legyen kétség afelől, hogy ez a jövőre is vonatkozik, elmarasztalva a pápaiakat a "saját erő" kihasználatlansága miatt, azt is értésükre adta, hogy "nem lehet azt csinálni,... egyik kezünket tartjuk, hogy tegyenek bele, a másikat eldugjuk".⁴⁵³

Külön is utalni kell arra, hogy a város jellegének meghatározásához tartósan hozzájáruló iskolák és különböző kulturális intézmények nemcsak elégtelen befogadóképességük folytán voltak alkalmatlanok az évtized fordulóján kimutatható 3.232 általános általános- és 1.865 középiskolás tanuló (összesen 5.087 - 614 óvodás) és több, mint feleannyi szakmunkástanuló, valamint tanfolyamista számára, hanem azért is, mert előfordult, hogy "kétműszakos" megoldás nélkül egyszerűen elhelyezni sem tudtak osztályokat.⁴⁵⁴ Egyes intézmények, mint pl. a Művelődési Ház (helyiségei részben az ÉDÁSZ pápai üzemvezetősége használatába kerültek) vagy a város egyetlen mozija (3 hétig) átmenetileg nem is működtek.⁴⁵⁵ Ennél is nagyobb csorbát ejtett a város iskola- és kulturális központ jellegén az oktatás agrár- és műszaki irányba való eltolódása. A mintegy 50 féle (1970-ben 55) szakirányú képzés nem önmagában jelentett lefokozást a városnak, hiszen mindez a technikai modernizálás velejárójaként is felfogható, hanem azért, mert közben nemhogy főiskolai rangra emelték volna, de megszüntették Pápa egyetlen utolsó tanítóképző intézetét, és csökkent a gimnáziumi osztályok száma is.⁴⁵⁶

Nehéz persze közvetlen összefüggésbe hozni e jelenségeket a felnőttképzés és általában a kulturálódás lehetőségeinek visszaesésével. Az azonban bizonyos, hogy mögöttük ugyanazon vezetők meglehetősen egyszerűsítő elképzelései (koncepciói?) állottak. Így inkább csak az ötvenes évek végére és a hatvanas esztendők elejére futotta még valami a részint a korábban meggyökereztetett mozgalmi, részint az 1956 kisugárzását áttételekkel őrző kulturális hagyományok nem ellentmondások nélküli ápolására. Kitűnt ez abból is, hogy a városban egyként helyet kaptak az üzemi (színjátszó) kultúrcsoportok, az úttörő vagy a KISZ-mozgalomhoz kapcsolódó, különböző ifjúsági klubok és az 1960-ban megalakult Városi Zenekar, majd a Kékfestő Múzeum, a TIT világnézeti, valamint politikai előadásai (e területen még a megyeszékhelyet is megelőzte Pápa). Nemkülönben ezt jelezték az 1962-ben rendezett Zenei Napok vagy a Vajda Péter Szabadegyetem és nem utolsósorban a szinte évente szervezett író-olvasó találkozón (könyvheteken) Várnai Zseni és Nagy László, Baktai Ervin és Áprily Lajos, Darvas József és Veres Péter, Thurzó Gábor és Illyés Gyula, Fekete Gyula és Németh László vagy az egykori pápai diákok: Csoóri Sándor költő, Tóth Sándor festő megjelenése és művei.⁴⁵⁷ Sokan sorolhatók lennének még az élvonalbeliekből. A krónikák külön is számon tartják a hatvanas évek közepéről a "Hideg napok" írójával, Cseres Tiborral tartott emlékezetes ankétot.

Nos, a hatvanas évek végére nemhogy a kulturális tevékenység és általában a szellemi (ezen belül a politikai) élet javulásáról, de visszaeséséről lehet olvasni a különböző beszámolókban. Nem állapítható meg pontosan, hogy ebben mekkora szerepe volt a város vezetőségének, mely úgy tartotta - és nemcsak a műszaki értelmiség vitafórumaival kapcsolatban -, hogy "ügyelni kellene arra, nehogy téves nézetek érvényesülhessenek", a diákságból pedig, bár rendezett volt a viszony az egyházakkal (több pap is vállalt társadalmi funkciót), nehogy sokan hitoktatásra járjanak.⁴⁵⁸ Bizonyos azonban, hogy az ebből és hasonlókból eredő tartózkodás, de még inkább a tv rohamos terjedése (1970-ben 5.977 előfizető, amely majdnem elérte a 6.792 rádióelőfizetőét) miatti otthonülés sem hatott kedvezően a közösségi kulturális aktivitásra.⁴⁵⁹ A mozilátogatás egyenetlenségét szinte kezdettől szóvá tették.⁴⁶⁰ A sajtóról szintén azt tartották: "tömegnevelő hatása nagyon kicsi" (32 %-os olvasottság), sőt éppenséggel a megyei újság pápai mutációjának mondták ki - kereken -, "főleg a lapterjesztés szempontjából van jelentősége".⁴⁶¹ A város múzeumainak látogatottsága (mely egyébként a város idegenforgalmára is utalt) utolsó (Tüskevár) előtti helyen állt a megyében, könyvtárát pedig (Veszprém, Keszthely, Tihany mellett) a statisztikák meg sem említették a tudományos szakkönyvtárak sorában.⁴⁶² A hatvanas évek közepétől felényire (79.563-ról 39.254-re) esett vissza a különböző kulturális rendezvények látogatottsága, mivel - mint annak egyik okát megjelölte a Jókai Mór Művelődési Házról írt jelentés - "színházi rendezvényeket tartani nem tudtunk."⁴⁶³ Ha a "munkásosztály helyzetéről" készített 1969. évi jelentés csak azt regisztrálta, hogy a kulturális ellátás "romlott", a majdnem ugyanakkor a szakszervezeti munkáról írtak azt is jelezték, hogy "máról holnapra nem lehet megoldani azokat a szociális és kulturális hiányosságokat, amelyeket egyes dolgozók vagy dolgozó csoportok igényelnek".⁴⁶⁴ 1970-re a sportban, majd a "felnőttoktatásban" is visszaesést jeleztek.⁴⁶⁵ Mindezek azonban nemcsak a város, de a megye vezetői előtt is ismertek voltak.

Nem tartozik ugyan már a vizsgált időszakhoz, mégis kár lenne elmulasztani annak jelzését, hogy az 1970. évből idézett megyei szentenciák szinte kísértetiesen ismétlődtek a hetvenes évek közepén is, ám akkor már a megye első számú pártvezetője szájából. Bár a pápaiak egy meglehetősen a veszprémiek ízlése szerint hangolt jelentést tettek az asztalra, amelyen olyanokat lehetett olvasni, hogy "városunk hagyományosan munkás- és iskolaváros", sőt, a megye bírálata alapján eszközölt önkritikát is, amikor az "a városfejlesztésben jelentkező ötletszerű megoldásokról" és annak az eléréséről szólt, "hogy a városban lévő termelőegységek vállaljanak tevékeny részt a városfejlesztés célkitűzéseinek megvalósításában", nos, ennek ellenére sem jutottak előbbre.⁴⁶⁶ Amikor a megyei első titkár a vízhálózat "teljes kiépültségéről" és arról beszélt, hogy a továbbiakban Sümeggel és Zirccel kell törődni, kis csúsztatással (Veszprém helyett) a másik megye székhelyére terelte a figyelmet, mondván: "Pápának egyértelműen adott a szerepe, a megye északi részének egyetlen városa. Győr közelsége egy kis gondot okoz. Nehéz volna versenyezni, túl gyorsan fejlődött, iparosodott város." Aztán ilyen megállapítások, sőt elmarasztalásokkal elegyes tanácsok következtek: "Pápa a múltjából akar még mindig élni. De ezért nem fizet az OTP sem, ha nem kötődik össze a korszerű jelen és jövő... Mindenre tudnak magyarázatot adni, hogy miért maradt le pl. a textilgyár rekonstrukciója." Majd így folytatta és fejezte be: "Kulturális területen is, a Várkastélyba mindent begyömöszölnek... Ha nincs az igény felkeltve, megmaradnak a régi mellett..., a város műemlék jellegének a kezelésébe szóljanak bele, ne hagyatkozzanak csupán a szakemberek véleményére... várospolitikájuk egyértelmű legyen..., a sok tanácsadó mellett, akik közül egyik nagyobbat tervez, mint a másik, csak éppen pénzt nem adnak hozzá."

Úgy tűnik, ez utolsó bekezdésben idézettek felmentik a szerzőt, hogy külön és újra válaszoljon a fejezet bevezetőjében feltett kérdésre. Hiszen a választ általánosságban már maga a bevezető is sugallta, a négy fejezetben pedig részletesebben is áttekintést nyert, hogy a város fejlődése miféle okokból került ismét kényszerpályára, és hogy egykori jellege, amely már korábban csorbát szenvedett, miért alakult át szinte teljesen.

Ám nem a fejezet szándékai szerint való lenne a sokszor kitörni kívánó város vezetőit, de akár még annak megyei ellenzőit is elítélni. A kényszerpályán adott szűk játéktéren mindegyikük a magáét tette, de a pálya kényszerét nem ők szabták, határozták meg, hanem a még nagyobb hatalmasságok. Hogy aztán ők mennyiben kereshettek és találhattak magyarázatot, esetleg igazolást a közvetlenebb, sőt a tágabb régió tagadhatatlan elmaradottságában, valamint az elmaradottság felszámolhatóságának ilyen vagy olyan felfogásában, az már olvasói belátásra, s ha lehet, végiggondolásra bízandó. S nem utolsósorban ama várhatóan újabb fejlesztési politika próbájaként fogható fel, amely egyszerre képes felvállalni a kényszerpályáról és a viszonylagos elmaradottságból való kitörést, a múlt valóságos meghaladását és legyőzését.

Megjegyzések:

In den vorangegangenen Jahrzehnten vor 1945 blieben zahlreiche Fragen betreffend der Entwicklung der Stadt (ökonomische, soziale und kommunale) ungelöst. Durch die Kriegsschäden, dann durch die, die Planwirtschaft bestimmenden Zwangslinien, konnten diese Fragen nicht gelöst werden, sondern wurden durch neue erweitert.

Pápa zählte am Ende des II. Weltkrieges durch seinen Flugplatz, die Militärkrankenhäuser und weil es in der Rückzugslinie lag, als wichtiges Militärobjekt. Deshalb wurde Pápa auch von sowjetischen und angelsächsischen Flugzeugen bombardiert. Die grösseren Schäden wurden von den Bombardierungen verursacht und nicht von den um die Stadt stattfindenden Befreiungskämpfen im März 1945. Bedeutender als die Schäden an Gebäuden und die materiellen Schäden war das Auslöschen von fast 3.000 Menschenleben, von denen mehr als zwei Drittel aus der Stadt deportierte und vernichtete Juden waren. Aus diesem Grund und durch die Flucht ging die Zahl der Bevölkerung von 23.713 im Jahre 1941 auf 15.387 im April 1945 zurück.

Die Hauptaufgabe der demokratischen Parteien, Organisationen und des von den Pfeil- kreuzlern gesäuberten Stadtrates bestand in der Versorgung der Bevölkerung, dem Beginn des Neuaufbaues und der Abwicklung der demokratischen Bodenreform. Alles das wurde dadurch erschwert, dass in diesen Jahren bedeutende sowjetische und im kleinen Anteil ungarische Militäreinheiten in Pápa stationiert waren. Dennoch war, Dezső Sulyok, der Leiter der über eine grosse Mehrheit verfügenden Einzelbauernpartei und bis Herbst 1945 gleichzitig Bürgermeister der Stadt war und das Amt des Vorsitzenden des örtlichen Nationalkommitees einnahm, bereit, die verschiedenen Kräfte zu vereinen. Er baute ein entsprechendes Verhältnis mit der sowjetischen Militärkommandantur auf, welche eine bedeutende Rolle bei der Inbetriebsetzung der Textilbetriebe der Stadt und bei der Versorgung mit Rohstoffen spielte. Gleichzeitig gelang auch rasch die Neubelebung der kommunalen Einrichtungen der Stadt aus einem Großteil zentraler Unterstützung. Großzügige Pläne wurden zur Modernisierung der Stadt Pápa mit Komitatsrecht, zur gleichzeitigen Rückerlangung der einstigen zentralen Rolle, angefertigt, jedoch fehlten dazu die materiellen Quellen, bzw. wurden diese durch die täglichen Erfordernisse erschöpft.

Auch bei der Bodenverteilung wirkten die verschiedenen demokratischen Kräfte zusammen. So gelangten mehrere große Güter zur Aufteilung, darunter mehrere tausend Morgen Land des Grafen Tamás Esterházy, von welchem ein Teil (Wald) staatliches Eigentum wurde. Um den mehr als 300 örtlichen Bodenbeanspruchern und den etwa 1.000 Hausgrundbeanspruchern ausreichen Fläche zukommen zu lassen, wurde auch Boden vom Eigentum der Stadt und aus der Flur der Nachbarorte zugeteilt. Die landwirtschaftliche Produktion fiel vorübergehend durch die Kriegschäden (Mangel an Tieren, Maschinen, u.s.w.), teilweise durch die Umänderung der Organisation der landwirtschaftlichen Betriebe zurück, und kam erst nach langen Jahren vorwärts.

Bei den Parlamentswahlen im Herbst 1945 wurde die Einzelbauernpartei absoluter Sieger. Diese Partei löste sich jedoch mit dem Rücktritt von Dezső Sulyok, sowie durch die Veränderung der politischen Kräfteverhältnisse auf. Die linken Parteien liessen ihren Einfluss besonders in den Kreisen der zahlreichen Arbeiter in den Betrieben wachsen. Nach Sulyok wurde auch der Bürgermeister der Stadt Mitglied der Ungarischen Kommunistischen Partei. Diese Parteien, obwohl sie viel für den Aufbau der Stadt taten, blieben aus Mangel an erforderlichen Traditionen und geeigneten Leitern bei den Parlamentswahlen im Sommer 1947 in der Minderheit. Die das Erbe der aufgelösten Einzelbauernpartei antretende Demokratische Volkspartei (Barankovics) gewann zwar die Mehrheit, aber sie verfügte nicht über die erforderliche Organisation und nicht über die geeigneten Leiter in der Stadt. Infolge der Linksverschiebung der politischen Verhältnisse des Landes hatten deshalb auch die Arbeiterparteien die Möglichkeit auf grösseren Einfluß bzw. auf Macht.

Im "Jahr der Wende" (1947-48), besonders nach der Verschmelzung der Sozialdemo-kratischen Partei mit der Ungarischen Kommunistischen Partei, legte das Programm der Ungarischen Demokratischen Partei die Aufgaben der mit nahezu 2.800 Mitgliedern "vereinigten" neuen Partei fest. Die Verstaatlichungen liefen jedoch zum grössten Teil noch vor der Vereinigung ab. Da in Pápa kein grösseres Bankinstitut war, die Tabakwarenfabrik (mit 615 Beschäftigten) staatliches Eigentum war, wurden im Jahre 1948 nur drei Fabriken verstaatlicht. Die in ausländischem Besitz befindliche Poels und Tsa Bacon (Fleischwarenfabrik) konnte bis Ende 1949 vor der Verstaatlichung gerettet werden. Jedoch ereilte dann auch schon mehrere Kleinbetriebe (z.B. Mühlen) und auch Banken dieses Schicksal, oder sie fielen in das Eigentum der Stadt (z.B. Eisenguss- und Maschinenfabrik).

Der erste Schritt der aus den zwei Arbeiterparteien entstandenen und ein für allemal von den alten Sozialdemokraten "gesäuberten", Ungarischen Demokratischen Partei war die Verstaatlichung der Schulen. Die Verstaatlichung der Betriebe und Banken nahm die Bevölkerung noch mit Verständnis auf, so verbreitete doch die Verstaatlichung Letzterer - vor allem des berühmten reformierten Schulen- und Internatskomplexes - eine gewise Unruhe in der Stadt. Da sich die Schulen jedoch eigentumsrechtlich ziemlich unterschieden, weiterhin der Status der Lehrkräfte auch beim Alten blieb und es letztlich gelang, mit der reformierten Kirche gegenseitige Zugeständnisse zu erzielen, verlief auch diese Umgestaltung ungestört. In Pápa sind alle Schulen (4 Mittelschulen, 5 Grundschulen und 2 Kindergärten) verstaatlicht worden. Mit all dem, wenn auch eine Umwandlung des Geistes der Jugend begann und die Möglichkeiten zum Weiterlernen günstiger wurden, verbesserten sich jedoch die Aufnahmefähigkeit und Ausstattung der Schulen nicht. Und vorläufig gab es auch kein Vorankommen beim Ausbau anderer kultureller Einrichtungen der Stadt (z.B. Kulturhaus, Theater, Bücherei, Museum u.s.w.).

Im Herbst 1948 wurden auch Versuche zur Umgestaltung landwirtschaftlicher Großbetriebe unternommen. Die Bauern waren jedoch gegen diese, die erforderlichen Bedingungen nicht erfüllenden Versuche. Und doch gründeten, unter dem Gewicht der Steuerpflichten und Ablieferungslasten 653 Bauernfamilien eine Mietgenossenschaft mit 10-20 Mitgliedern auf einem 120 Morgen großen, beschlagnahmten Besitz. Die eintretenden mittellosen Bauern brachten jedoch kaum Tiere und Geräte mit ein, mit der Maschinenarbeit waren sie auf die staatliche Maschinenstation angewiesen, und so war die inzwischen in eine Produktionsgenossenschaft umgestaltete gemeinsame Wirtschaft schwach. Ihr Gebiet wuchs durch die Zusammenlegung auf Kosten der Bauernfelder auf das Mehrfache, aber trotz der größeren Mitgliederzahl und mehrfachem Austausch der Leiter waren sie nicht imstande, vorwärtszukommen. So gab es auch keine weiteren Eintritte. Nur aus Zwang wurden zu Beginn der fünfziger Jahre zwei kleinere Vereine vom Typ I. in der Flur der Stadt gegründet. Die Bauernschaft von Pápa, darunter einige begüterte Bauern, nahmen lieber die größeren Lasten auf sich und blieben der Genossenschaft fern.

Günstigere Ergebnisse gab es bei der Vergenossenschaftlichung der Kleinindustrie und des Kleinhandels. Auch hier fehlten zwar nicht die administrativen Mittel, und dennoch entstanden aus ihnen (Gebäudeinstandhaltung, Tischler, Friseure, Schuster, Bekleidungs-, Foto- und Hausindustrie) sieben Kleinindustrie-Produktionsgenossenschaften. Die Anzahl ihrer Mitglieder überschritt bei weitem die Anzahl der Nichteingetretenen. Ihre Entwicklung blieb jedoch zurück und weder das Einkommen der Mitglieder, noch die Versorgung der örtlichen Verbraucher gestaltete sich in gewünschtem Maße.

Im Rahmen der damaligen Industrieentwicklung entstand an Stelle der liquidierten Tabakwarenfabrik Pápa ein Betrieb, der elektrische Haushaltsgeräte herstellte (Elekthermax). Mit all dem steigerten sich nur die Schwierigkeiten der inzwischen nach den Ratswahlen im Jahre 1950 von der Komitatsstadt zur Kreisstadt degradierten Stadt. Nicht nur die Entwicklung der Dienstleistungsinstitute blieb zurück, auch der Wohnungsmangel war groß. All das, sowie die ungünstige Entwicklung der Versorgung und der Einkommen wirkten sich auf die Produktionsdisziplin aus, und verursachte Unzufriedenheit und politische Uninteressiertheit im Kreise der Bevölkerung.

Die Versuche, welche sich auf die Veränderung der diktatorischen, politischen, sowie stagnierenden ökonomischen und sozialen Verhältnisse richteten, blieben ohne Erfolg. Die im Jahre 1953 beginnende Politik "neuer Abschnitt" wurde selbst von der örtlichen Leitung nicht richtig unterstützt. Dem entgegen wurden die Lasten der Bauernschaft und die Versorgungsprobleme der Bevölkerung leichter. Aufgrund der versprechend erscheinenden Veränderung wurde ein neuer Plan zur Perspektiventwicklung der Stadt erstellt. Dazu fehlten jedoch nicht nur die materiellen Quellen, auch die einseitige Industrialisierung (Betriebsreduzierung) begünstigte dies nicht. Aus diesem Grunde nahmen die Schwierigkeiten mit der Liquidierung der Politik "neuer Abschnitt" im Frühjahr 1955 zu und häuften sich mit neuen Problemen (Betriebsnormenerhöhung, Stationierung neuer Militäreinheiten u.s.w.). Sogar die Stadtleitung war unfähig, die Verbitterung zu beruhigen. Der Aufstand im Herbst 1956 brach in der Stadt mit bestimmter Verspätung aus und blieb bis zum Ende in gemässigtem Rahmen. All das ist nur zum Teil damit zu erklären, daß, das in die Hierarchie zurückgefallene Pápa, gegenüber den umliegenden Städten weder eine Zeitung noch Radio hatte. Vielmehr wirkte allein das Vorhandensein des beträchtlichen Militärs mässigend. Nach einer Massendemonstration am 26. Oktober wurden zwar die früheren kommunistischen Leiter aus dem Rathaus "entfernt" und ein "Revolutionsrat" wurde gegründet, aber auch dadurch wurden keine bedeutenderen Massnahmen verwirklicht. Wegen der Streiks wurde von den in den stillgelegten Betrieben und verschiedenen Instituten ebenfalls gegründeten "Revolutions..." oder "Arbeiterräten" höchstens ein Teil der früheren Leiter abgesetzt. Diese Räte redeten in der Leitung mit und wenn sie auch die Errichtung der "Nationalgarde" unterstützten, so traten sie nicht bewaffnet auf, Lynchjustiz geschah nicht, die Sinnbilder wurden höchstens entfernt. Gleichzeitig waren unberechtigte Wohnungsbesetzungen in der Stadt häufig.

Die Bauernschaft bewegte sich kaum, wenn sie auch ihre Sorgen aussprach und sogar hier und da ihren Boden zurückverlangte, da sie mit den anfallenden Herbstarbeiten beschäftigt war. Einige traten zwar aus der Genossenschaft aus, aber die Mehrheit blieb zusammen. Insgesamt löste sich nur die eine, kleine Gemeinschaft Typ I. auf. Die Stadtwerke und die Geschäfte waren bis zum Ende in Betrieb. Menschenleben wurden nicht geschädigt. Höchstens insofern, daß sich verhältnismässig viele (darunter Techniker und Ärzte) ins Ausland absetzten. Daneben verursachte auch der Produktionsausfall Schäden in der Wirtschaft.

Zu Beginn war auch die Vergeltung nicht bedeutend. Vielmehr wirkten die allmählich zurückkehrenden früheren Leiter in bestimmten (Personal-, Produktions-) Fragen auch eine Zeit lang mit den Revolutionsarbeiterräten zusammen, oder mit einigen ihrer Mitglieder. Die Bewaffneten der Ende November ins Leben gerufenen Brachialgewalt, sowie auch die sowjetischen und ungarischen Militäreinheiten bewiesen Mäßigung, mehrere Offiziere der Letzteren traten sogar zurück. So beschäftigte sich die zwar neugeformte, aber in Wirklichkeit alte Parteileitung (im Stadtrat weniger), nachdem sie sich einigermaßen gefestigt hatte, gern mit der "Abrechnung", hatte jedoch keinen ausreichenden Grund dazu. Nachdem die "Tonangebeber" (88 Personen) von ihren Arbeitsplätzen entfernt, oder gerade interniert, eventuell verhaftet wurden, wurden die "Aufräumungen" zu einer Art "Beobachtungen" gemässigt und der Kampf gegen den "Revisionismus" wurde das Hauptschlagwort.

Der Ausbau der reformierten Variante des früheren Systems begann mit der Ausbreitung des Einflusses der Ungarischen Sozialistischen Arbeiterpartei und der Umgestaltung des Stadtrates und setzte sich dann mit der Mäßigung der von verschiedenen Seiten auftretenden Extreme fort. Im Vergleich zum ganzen Land gelangte auch bald die Umgestaltung der landwirtschaftlichen Genossenschaften auf die Tagesordnung. Da die Mehrheit der geplagten und enttäuschten Bauernschaft keinen anderen Ausweg sah, gab sie dem Druck nach und glaubte zum Teil auch an die Verbesserung seiner Lage. Neben der früheren wurden zwei neue Produktionsgenossenschaften mit etwa 300 Mitgliedern organisiert und so konnten Ende 1959 insgesamt mehr als 3.500 Morgen bewirtschaftet werden. Ihr Vorwärtskommen wurde nicht nur durch die Unzulänglichkeit der Zugtiere und Geräte gehemmt, sondern auch durch das Abwandern der Jugend und der schwachen Leistung der Gebliebenen. Dieses versuchte man zu Beginn durch Straf- und Organisationsmaßnahmen zu verändern. 1961 wurden die drei Genossenschaften vereinigt. Über den Tiefpunkt kamen sie jedoch erest 1967. Zwar gab es in der Industrie nach 1957 zum größten Teil infolge der Zugeständnisse der Macht, einen vorübergehenden Aufschwung, so waren jedoch die Reserven zur Entwicklung und Arbeit in der Mitte der sechziger Jahre erschöpft. Dem halfen auch nicht die verschiedenen Wirtschaftsreformen, da diese an dem durch Umgestaltungen nicht zu beseitigenden Konservatismus und der Undurchführbarkeit der tatsächlichen Modernisierung scheiterten. Am Ende der sechziger Jahre verlangsamte sich auch die Erhöhung der Produktion, des Exportes und der Löhne. Die 28.000 Einwohner der Stadt, die Mehrheit in der Industrie, und die Bevölkerung aus den umliegenden Ortschaften, die etwa 3.000 Pendler sicherte, lebte zwar besser als 10-15 Jahre vorher, aber in der Entwicklung der Stadt gab es jedoch keine ernsteren Fortschritte. Darin spielten nicht nur die Versäumnisse von Pápa, und besonders nicht die der Bevölkerung eine Rolle, sondern einige Bezirksleiter, die die Entwicklungspläne nacheinander mit Zweifeln aufnahmen.

Die Krise war besonders bezüglich der Wasser- und Wohnungsversorgung auffallend und deprimierend. Zwar bekamen einige kulturelle Institute (Bücherei, ein Museum, u.s.w.) Platz im einstigen Schloss Esterházy, gleichzeitig wurde jedoch sicher, daß Pápa seinen Charakter als Kulturzentrum (Schulstadt) verlor. Gleichzeitig kann sie auch nicht als richtige Industriestadt (und hauptsächlich Militär) entwickelt werden. Bezüglich ihrer Institute und Bevölkerung gelangte Pápa bis 1970 hinter Veszprém, welches früher kleiner war, sich aber infolge der günstigeren Situation (Neuverteilung der Präferenz,

"Nem könnyű feladat manapság e mindent nivelláló és lassankint minden életviszonybeli speciális vonást megsemmisítő korban valamely vidéknek a lakás, ruházat, táplálkozás, szokások stb. körébe vágó különlegességeiről beszélni. Mert hovatovább egyáltalán nem lesznek ilyenek, sőt - kivált városokban - már jóformán ma sincsenek."¹ Akinek nincs tudomása e sorok írójáról és az általa megfogalmazott gondolatok keletkezésének idejéről, nyilván a ma etnográfusának summás megállapítását érzi benne. Pedig a híres pápai történeti családnevet viselő ifj. Martonfalvay Elek vélekedett így közel egy évszázada. A megyei adószedő fia,² a szülővárosában költői tehetségéről ismert ifj. Martonfalvay³ az idézett mondatokkal indította a Pápa város egyetemes leírása című monográfia népéletet bemutató fejezetét. 1905-ben valóban alig talált "egy-egy avitikus vonást" a pápai népi (tehát nem polgári: iparos és paraszti) életmódban, szokásokban. Ezért lehet ez a tanulmány a monográfia egyik legrövidebb fejezete. Bár a tömörségnek, összefoglaló jellegnek a terjedelmi korlátozottság is oka lehet. Erre maga a szerkesztő, Kapossy Lucián is kénytelen volt utalni bevezetőjében.⁴ Ifj. Martonfalvay csak alapvonásaiban mutatta be a város népi építészetét és lakáskultúráját mint régi, lassan-lassan letűnt hagyományt, amelyet rögtön összevetett a polgári enteriőrökkel. "Ruházkodásuk érdekessége is a múlté" - kellett kijelentenie. Viszont régi elemeket őrzött meg a század eleji pápai "parasztlakodalom", mert "...megvolt s megvan ma is a menyasszonytánc, a főkötő feltétele és másnap a tyúkverő." Sajnálhatjuk, hogy sem a lakodalomhoz, sem a jeles napokhoz kapcsolódó szokásokat (háromkirályozás, balázsjárás, húsvéti locsolás, pünkösdi királynéjárás, adventi ólomöntés, Luca-széke készítés, betlehemezés-)⁵ nem írta le legalább főbb jellegzetességeit kiemelve. Azok a frissen megjelent monográfia olvasói számára ismertek voltak (vagy lehettek), részletes ismertetésük nem jelentett volna talán érdekességet, különlegességet. Ám a tanulmánykötet 20. század végi olvasói - közéjük értendő az etnográfus is - csupán sejtik az ifj. Martonfalvay használta terminológiák tartalmát. A fejezet mégis forrásértékű. Századunk elejéről nincs egyéb híradás a pápai népéletről, arról a tradicionális kultúráról, amely főként szóbeliséggel és megfigyeléssel őrződött meg nemzedékek során át. A szakember munkamódszereit, precizitását nincs jogunk számonkérni ifj. Martonfalvaytól. A népi kultúra vizsgálatával foglalkozó tudomány, a néprajz, klasszikus nevén etnográfia is csak a 19. században alakult ki és az 1900-as évek elején érett végleg tudománnyá hazánkban. Szakemberképzése pedig még később, 1929-ben indult meg a szegedi egyetem újonnan indított néprajz tanszékén.

Ifj. Martonfalvay tevékenysége nem talált követőre Pápán. Éppen a várostörténeti monográfia megjelenésének évében, 1905-ben került el Pápáról az a bencés tanár, aki a magyar népi kultúra karakterisztikus területe, a néptánc kutatásának vált úttörőjévé a későbbiekben. Dr. Réthei Prikkel Marián 1900-ban kezdte el tanítani a magyar és latin nyelvet, szépírást a város neves gimnáziumában. Könyvtárosi munkát is végzett, valamint belső munkatársa volt a Pápai Hírlapnak. Pápán elsősorban nyelvészeti témák érdekelték. Itt írta a Pray-kódex című tanulmányát 6, s bizonyára már Pápán elkezdett dolgozni az 1906-ban megjelent A magyar táncnyelv című munkáján. Nevét A magyarság táncai című monográfiája tette országosan ismertté. A mű a Magyar Néprajzi Társaság Könyvtárának I. köteteként látott napvilágot a szerző halála előtti évben, 1924-ben. Pápai adatot is tartalmaz. A vidéki táncokról írt fejezetben Réthei megemlékezett egy olyan pápai táncról, amelynek csak a neve maradt fenn. A "pápai szütyőke" valamilyen ugrós tánc lehetett. Erre utal a neve, a szütyőke szó ugyanis a dunántúli tájnyelvben szöcskét, kabócát jelentett.⁷ A dunaszerdahelyi születésű író, piarista tanár, Csaplár Benedek jegyezte fel a régi dunántúli szólást: "Dejszen ollyan bor ez, hogy eggy iccéjétől eljárhatja az ember a pápai szűtyőkét."⁸ Rétheit a magyar tudományos tánckutatás és a népi táncmozgalom egyik megalapozójaként tiszteli a néprajztörténet.⁹ A tanár, a nyelvész szól hozzánk főműve előszavából: "Tudományos munkát akartam írni, de olyan stílusban, hogy ne csak szaktudósok értsék, hanem minden műveltebb magyar okulhasson belőle. Evégett külön gondot fordítottam a nyelvbeli kifejezés világosságára." ¹⁰

Ha a tudós bencés tanár hosszabb ideig élt volna Pápán, bizonyára felfigyelt volna a helyi népélet nyelvi, táncbeli és egyéb jellegzetességeire, és vélhetően azokról tudományos-népszerűsítő cikkek sorában számolt volna be.

A pápai kollégiumban az 1910-es évek elején indult meg a falukutatás és a néphagyományi-néprajzi gyűjtés. A munka elindítói és irányítói Sándor Pál és Kapossy Lucián tanárok lehettek. Az 1911-12-es tanévben a képzőtársulat pályadíjat tűzött ki népdallal foglalkozó pályaműre.¹²

A néphagyományok gyűjtésére buzdította a pápai tanuló ifjúság népes táborát a Magyar Néprajzi Társaság és a Folklore Fellows magyar osztályának a városban tartott vándorgyűlése. 1913. június 1-jén a főiskola tornatermében számos budapesti társasági tagot és etnográfus szakembert fogadtak. Az "igen látogatott ülést" megtisztelte jelenlétével a pápai gróf Esterházy Pál ifjú, szép neje is. Délelőtt nyolc néprajzi témájú előadás hangzott el, köztük több helyi vonatkozású. Sebestyén Gyula a Thaly-ügy kapcsán kuruc kori költészetünk emlékeinek hitelességeiről és a megyénkben felfedezett Szencsey-kódexről értekezett. Thury Etele református akadémiai tanár Bornemissza Péter ördögi kísértetekről szóló prédikációját, mint a magyar néphit 16. századi leggazdagabb tárházát ismertette. A mű egyetlen példányát a református főiskola könyvtára őrizte, ezért Thury javasolta újrakiadását. Pethes János, a pápai állami tanítóképző intézet igazgatója gyermekkori élményeit idézve beszélt a falusi népiskolákról és a népi gyermekjátékokról. Báró Nyári Albert "Veszprém vármegye keramikai művészetéről" szólt. Külön foglalkozott a pápai, városlődi és herendi gyárak történetével, kiemelte "művészetük népi vonatkozásait". Flóri Oszkár bencés főgimnáziumi tanár Magyar népszokások címmel a dunántúli népélet több folklóremlékét elemezte. Az előadások szövegét nem jelentették meg, csupán Herrmann Antal Néprajz és pedagógia című dolgozatát közölte teljes terjedelmében egy hét múlva a Pápa és vidéke című lap.

Június 1-jén délután kezdődött a Folklore Fellows magyar osztályának IV. ifjúsági gyűlése. A Folklore Fellows, a néphagyományt kutató nemzetközi szövetség alig két éve alakult magyar osztálya az 1912. évi sárospataki és egri vándorgyűlés után a pápai tanulóifjúságot kívánta bevonni a magyar folklórhagyományok gyűjtésébe. A szervezet magyarországi elnöke, Sebestyén Gyula tájékoztatta a résztvevőket az országos gyűjtőmozgalomról, annak minden várakozást felülmúló eredményeiről. Ismertette a gyűjtőmunka célját és módszereit, kiosztotta a segédeszközként szolgáló "Tájékoztató" füzeteket. Ígéretet tett a pápai ifjúság által gyűjtött anyag könyvalakban való megjelentetésére. Majd a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, Solymossy Sándor és Erdélyi Lajos Folklore Fellows-tagok tartottak szakelőadásokat a gyűjtési módokról illetve a Pápa vidéki népnyelv hangtani lejegyzéséről. Ezt követően jelentette be dr. Horváth József akadémiai igazgató a pápai tanintézetek gyűjtőszövetségének megalakulását. Az ifjúsági gyűjtőszövetség tagjai a Református Teológiai Akadémia hallgatói, a Református és a Bencés Főgimnáziumok VI-VIII. osztályos növendékei, az Állami Tanítóképző Intézet, valamint a Református és Római Katolikus Tanítóképző hallgatói voltak Pápán. A néprajzi gyűjtőmunka elősegítésére a Főiskolai Nyomdában szabványos formájú, kék papírkötésű füzeteket készítettek. A Kiss Tivadar könyvkötészetében megvásárolható füzetek címkéin fel kellett tüntetni a gyűjtésre vonatkozó legfontosabb adatokat: a gyűjtő nevét, osztályát, a gyűjtés helyét és idejét. A pápai gyűjtőszövetség munkáját tanárok irányították: Horváth József főiskolai igazgató, Flóri Oszkár bencés, Kapossy Lucián és Sándor Pál református gimnáziumi tanárok. Jelentős pályadíjakat tűztek ki a folklórgyűjtést végző tanulóifjúság számára. Jutalomtételeket tűzött ki a Kisfaludy Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Nemzeti Múzeum, külön annak Könyvtári és Néprajzi Osztálya, a magán-adományozók között szerepelt a Pápai Takarékpénztár és a Balaton-Egyesület is.¹²

A népes s a Pápai Hírlap cikkírója szerint "nemcsak tanulságos, hanem szép és lélekemelő" vándorgyűlés hatására már a nyári szünidőben elkezdődhetett a gyűjtőmunka. Sajnos intenzitásáról, eredményességéről nem alkothatunk teljes képet, mivel anyaga mégsem jelenhetett meg nyomtatott formában. Töredéke kéziratban maradt fenn a Sebestyén-hagyatékban, a Budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára őrzi azt a kevés anyagot, amely feltehetően a pápai gyűjtőszövetségtől származik (egy tételt Pápa környékéről, hat tételt a Göcsejből). A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményében Pápán azonban fellelhető három gyűjtőfüzet. Ezek szokás- és hiedelemanyagot és nagy számban népdalt és műdalt tartalmaznak a VI. és VII. osztályos tanulók lejegyzésében. Ha a gyűjtött anyagot a származás helye szerint tekintjük át, pápait nem találunk közte. A tanulók szülőföldjük folklórhagyományait rögzítették gyűjtőfüzeteikben Madaron, Pusztarádócon és környékén, a Balaton mellékén, Komárom megyében, Göcsejben, Körmend vidékén és Pápa környékén.¹³ Az 1960-as évek elején még 2-3 folyóméternyi (tehát nagyszámú) hasonló füzetet őrzött a pápai gyűjtemény. Ez lehet a pápai gyűjtőszövetség eddig ismeretlen anyaga.¹⁴ Nyomára lelve értékes folklóradatokat találhatnánk bizonyára nem csupán a távoli vidékekre és Pápa környékére, hanem Pápára vonatkozóan is, századunk elejéről.

Ha az 1930-as években él Pápán egy Balogh István formátumú történész,¹⁵ nem mulasztja el megvizsgálni, hogyan egyesült a településen az ún. magas- vagy városi kultúra a népi kultúrával, milyen tagozódású városi társadalom képviselte ezt a sajátos műveltséget, miként alakult ki a pápai (azon belül a külön felső- és alsóvárosi) öntudat. Jellemezte volna a városi társadalom régi elemeket őrző hitvilágát, szokásjogrendszerét, külön kiemelve az I. világháborút követő évtizedek gyors változásainak főbb vonásait.

1933-ban dr. Tóth Ferenc a várost és környékét bemutató "természeti- és emberföldrajzi tanulmányában" már így fogalmazott: "Néprajzi vonásokról a város belső területén nem beszélhetünk. Ma már minden városias körülöttünk. A környék azonban még mutat föl ruházkodásában, beszédmódjában sok kisalföldi jelleget."¹⁶ Tíz évvel később hasonló véleményét vetette papírra Bognár Imre Ede: "A modern életviszonyok egyre jobban eltüntetik a speciális pápai vonásokat, s településünk külső képe egyre hasonlóbb lesz más városokéhoz."¹⁷

Vajon a ma etnográfusának van-e esélye fellelni a hajdani népélet nyomait a 20. század végi Pápán? Akkor, amikor beteljesülve érezhetjük ifj. Martonfalvay Elek századunk eleji megállapítását, mert a tradicionális kultúra napjaink fejlett kommunikációs technikája következtében országszerte erősen visszaszorult. A hagyományos népi kultúra kizárólag reliktumokban él, és egyre inkább átadja helyét a sokkal jobban integrált közkultúrának.

Szerencsés esetben a jelenkor néprajzkutatója az idős pápaiak megtartó emlékezete és írott források alapján nagy vonalaiban rekonstruálni tudja a századforduló és a század első évtizedeinek városi népéletét. A jelzett időszakban még viszonylagos egységet képezett a város számottevő, falusias szinten és falusias körülmények között élő földműves-iparos lakossága. 1920-ban az össznépesség 20,7 %-a élt őstermelésből, de ez az arány nagyobb lehetett a város iparosítása előtt. Tíz év múlva 16,9 %-ra módosult az őstermelők aránya, s a későbbiekben alig változott: 1943-ban a városi lakosság 16,5 %-át tették ki. A II. világháború éveiben, de még az 1950-es években is foglalkozást és külső formát tekintve a legfalusiasabb városrész a jobbára katolikus földművesek által lakott Felsőváros volt. Ugyancsak falu benyomását keltették az Alsóváros szélső utcái parasztházaik mögött húzódó gazdasági épületeikkel és nagy udvaraikkal.¹⁸

Ez a népesség - de részben a város polgársága is - hagyományozta a város keletkezéséről szóló mondákat. A helynévgyűjtő Pesty Frigyes 1864-ben két eredetmonda tartalmát foglalta össze egy-egy mondatban. Íme az első: - Szt. István királyunk Géza atyai szívének legnagyobb örömére itt mondta először "Papa". A második szerint: "Szt. István nevelője Adescht grófnak ajándékul esvén nem csak Tata, hanem Papa (utóbb Pápa) is állítatott." A mondák közül az elsőt napjainkban is ismerik, mesélik az idős pápaiak.¹⁹ Egy újabb eredetmondát közölt Kis Ernő 1905-ben. Ez az immár harmadik monda szintén első királyunk uralkodásának, pontosabban megkoronázásának idejére viszi vissza a város s a városnév eredetét: "Ecce Pápa misit mihi Coronam - ime a pápa nekem koronát küldött - kiált fel Szt. István e város helyén, midőn a Rómából visszatérő Asztrikkal találkozott, kinek a II. Szilveszter pápától hozott koronát felmutatta... A nép, látván a koronát, örömmel kiált fel és élteti a pápát, aki azt küldte, s a király a küldő iránt érzett hálából e várost Pápának nevezte el."²⁰

Későbbi kor, a török idők emlékét idézik a városban általánosan ismert alagútmondák. A pápai várból ezek szerint sok-sok alagút vezetett a belváros házainak pincéibe.²¹ Ezeken keresztül menekültek az ostromlott vár védői a hagyomány alapján. Úgy tartják, hogy a menekülést szolgálták a belváros utcáit nem egyvonalban, hanem hol jobbra, hol balra kissé eltolódva folytató, ám mégis összeköttetést teremtő közök. A védők a "közlék" - így nevezik Pápán e keskeny utakat - segítségével jutottak ki a déli, veszprémi kapuig.

A 18. század eleji Pápáról, a kuruckori településről emlékezik meg több népdalunk. A Rákóczi szabadságharc középső éveiben keletkezett "Vak Bottyánról való ének" így említi Pápát:

"Kevély Pápa, mint egy páva, de nincsen orcája,
Mert akármely nyalka kuruc könnyen fér hozzája.
Nem gátolja földből épült posványos bástyája.
Sem pediglen sárbul csinált sorompós kapuja."

Balogh Ádám pápai származású rokont hívott nótájában:

"Sándor Ferkó sógorom -
Adsz ide a jó borom..."

Az Őszi harmat után kezdősorú dalban a bújdosó kurucok a számukra kedves tájak között sorolták fel Pápát:

"Kurucoknak kedves földje,
Gyöngyös mente, Rába völgye,
Pápa tája, Győr eleje
Be jó annak a kenyere."²²

Alig egy évszázad múltán a francia seregek pusztították a várost. A hagyomány szólt arról a magyar huszárról, aki üldözői elől a város utcáin át a vár előtti piacra menekült. Ott vette észre, hogy már-már utolérték. Erre hirtelen visszarántotta a lovát, és a mellette szinte elrepülő franciát "egy alkalmas csapással maga előtt küldte a másvilágra."²³ A helyi emlékezet őrizte meg annak a cigánynak a történetét is, aki lelőtte a francia sereget vezető generálist. A cigány baka a borsosgyőri kapu kőhídját körülvevő bodzabokrok közé rejtőzött. Innen lőtte le a törökmuzsikával lassan vonuló francia csapatot vezető generálist a lováról. Az őt mindenütt kutató franciák elől a szűk híd alá menekült. Mivel nem találtak rá, a franciák parancsot adtak ki a városi tanácsnak, hogy rövid időn belül állítsák elő, különben felgyújtják a várost. A keresés nem vezetett ugyan eredményre, mégis elkerülték a tűzvészt a pápaiak. Helyette két órán át tartó szabad rablás következett: "A győzedelmes ellenség... dúlt-rabolt, ahol mit lehetett." A baka a híd alatt rejtőzött két napig és három éjjel étlen-szomjan. A harmadik éjszakán egy hatalmas záporeső öntötte ki menedékhelyéről. Az esővíz hátán elúszott messze túl a városon. Amint partot ért, gyalogosan indult az ezredéhez Győrbe. Vitéz tettéért Pápán később kitüntették és megjutalmazták. A cigány bakával a háború után gyakran találkozhattak a pápaiak. Utcáról utcára botorkált "borból hatalmasan bekapva, utcahosszat szokta kiáltozni a gyerekeknek, hogy ő azon vitéz, ki a francia generálist lelőtte lováról, mutatván vörös hajtókás invalidus kabátja mellén csillogó érdempénzét..."²⁴

Az 1848-49. évi polgári forradalom és szabadságharc idejéből eredeztetik a napjainkban is népszerű nótát: "Söprik a pápai utcát..." A magyar honvédek énekelték a városon áthaladva. Kmetty csapatának nótázásáról jegyezték fel: "És hangzott az már a városon kívül és a győri úttól, keresztül a piacon, s kifelé a veszprémi úton át, mert Tapolcafő alá vonultak. És mind halkabban-halkabban hangzott a dal, amint a várostól távolodtak, még vissza-vissza vágott némelyik magasabban járó sora, hogy: "Mit kérdi azt a kapitány, Megyek a szeretőm után", s azután egészen elnyelte a hangot a távolság." Tudjuk, Kmetty honvédei a nótában a városnevet aszerint változtatták, ahol éppen átvonultak, mégis a dal a későbbiekben Pápát tette híressé országszerte, állandósult benne a város neve. Vajon azok, akiknek az ajkán ma felcsendül ez a nóta, hallottak-e egyáltalán arról, hogy milyen nevezetes korban, kik által verte fel dallama először Pápa csendjét?!"²⁵

De hagyjuk a háborúkat, harcokat! Inkább idézzük a város életének különleges ünnepeit, a vásárok színes forgatagát, nagy elevenségét, messzire elhangzó zaját, csábító zsongását. Pápa szinte a kialakulásától magához vonzotta híres vásáraira a messzi vidékek lakóit is. Vonzása nem véletlen. A településföldrajz és néprajz bizonyították, hogy a legjelentősebb vásárhelyek ott létesültek, ahol két ellentétes táj találkozik egymással, úgynevezett peremterületen.²⁶ Pápa a Bakony-hegység és a Kisalföld találkozásánál fekszik, a Pápai-síkság középső részén. Több, más-más földrajzi helyzetű, gazdasági, társadalmi és kulturális strukturálódású táj veszi körül: a Marcalmellék, a Sokoróalja, a Bakonyalja és a Somlóvidék. Kapcsolatai azonban távolabbi tájakra, a Bakonyra, Kemeneshátra és a Rábaközre is kiterjedtek, sőt Sopronból is felkeresték országos vásárait.²⁷ A vásárhely keletkezéséhez járultak a várost hat irányból átszelő utak. Itt futnak egybe, keresztezik egymást hosszú évszázadok óta, élénk átmenőforgalmat adva a városnak, színesítve mindennapi életét.

Pápa piactere az általános európai gyakorlatnak megfelelően a 15. század utolsó évtizedeire kiépülő kővár előtt alakult ki. Közepe táján állt a Szt. István vértanúról elnevezett városi plébániatemplom.²⁸ A település szíve, a későbbi Fő tér egyben egyházi városközpont is volt. A 18. században a barokk remekeként újjáépült templom, a pápaiak "öregtemploma" mindenkor a fenség érzetét keltette a vásározókban, hatalmas arányaival mintegy rájuk telepedett. Nagyharangjának messzire elszálló hangja pedig a vallásos élet mindennapi törvényeire fegyelmeztette a vásárok, hetipiacok sokadalmát, kis időre csitította azok máskor oly természetes emberhang-sűrűjét, különös zajait.

A pápai vásárról - tudomásunk szerint - Mária királyné emlékezett meg először 1383-ban. A leírások szerint elég forgalmas hely lehetett, mert ide hozták a Marcalmellék és a Pápai-síkság lakói a gabonájukat, halukat, itt értékesítették a Bakony vidékiek a meszet, fát, faszerszámokat, és itt szerezték be ipari és más élelmi szükségletüket, így fontos cikként a sót.²⁹ Pápa városa a Bakony északnyugati részének lett a vámhelye, s a vámjoggal kapcsolatos útkényszer ide irányította a környék forgalmát. A Garaiak pénteki hetivásár-tartási jogot is nyertek, ezzel még látogatottabbak lettek a pápai vásárok.³⁰ A portyázó török hadak pusztításai következtében a pápai piac forgalma erősen csökkent, sok Pápa körüli település puszta hellyé vált a 16. században. De a háborús bizonytalanság ellenére híresek voltak a pápai "kótyavetyék". A piactéren állandó üzletek és boltok épültek. A gabona-, zöldség- és állatvásárokat a városfalon kívül, a Halászkapu alatti térségen tartották.³¹ A város kereskedelmi forgalmára jellemző, hogy a 17. század folyamán külön pápai harmincados vámhivatalt állítottak fel.³² Az 1694. december 14-én kelt Conscriptio Arxis Papensis említést tesz az uraság piacon álló kocsmaházáról. Ebben a hét országos vásár alkalmával két hétig, évente tehát 14 hetet kocsmároltatott kizárólagos joggal.³³ Pápa országos vásárainak a száma a következő évszázadokban sem változott. A régi kalendáriumokat lapozgatva a Közönséges Vásárok Magyarországban cím alatt Pápa városánál következetesen hét országos vásárt soroltak fel. A kalendáriumokban feltüntették a vásárok idejét is. Ezek szokás szerint egyházi ünnepekhez kapcsolódtak. Az évben az első Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához, február 2-hoz; a második Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez, március 25-hez; a harmadik országos vásárt a Szentháromság vasárnapját, vagyis a változó ünnepet, a pünkösdöt követő első vasárnap utáni kedden és szerdán tartották; a negyedik Sarlós Boldogasszony napjához, július 2-hoz fűződött; az ötödik Nagy Boldogasszonykor (Mária mennybemenetelének ünnepe) volt, augusztus 15-hez kapcsolódóan; a hatodik a Kisasszonyi vásár szeptember 8-án, Szűz Mária születésének emléknapján s az évben utolsó, a hetedik a legnagyobb Mária-ünnepek egyike, a Boldogasszony fogantatásának, másként a Szeplőtelen fogantatásnak ünnepéhez, december 8-hoz csatlakozott. A pápai országos vásárok két napon át tartottak, mindig kedden és szerdán. Ha ezek a napok éppen ünnepre estek volna, úgy a következő hétre ugyancsak e napokra tették át a vásár idejét. Ha számbavesszük a pápai országos vásárokat az ünnepek rendje szerint, feltűnő, hogy azok egyetlen kivétellel - bár az sem teljes kivétel - Mária-ünnepekhez kapcsolódnak. Ha az évszakok szerint számláljuk őket, télre esik két vásár, tavaszra egy, nyárra három és őszre, koraőszre egy. Közülük a leghíresebb, leglátogatottabb a nyári nagy munkák végeztével a kisasszonyi volt. Különös, hogy ezt már csak a december 8-i országos vásár követte. Az őszi betakarítási munkák után ekkor nyílott módjuk a környékbelieknek és a távoli vidékekről idelátogatóknak termékfeleslegük értékesítésére és a télre még szükséges áruk, ruhafélék beszerzésére.

Ha a pápai országos vásárok számát a veszprémivel vetjük össze, a számok tükrében is kiviláglik: Pápa megyei viszonylatban a legfontosabb vásári központ volt, maga mögött hagyta a múlt század végéig - s még századunk elején is - a megye központját, Veszprémet.³⁴ Ott négy országos vásárt tartottak, évszakonként egyet-egyet: Vízkeresztkor, Gergely napjához, augusztus 10-hez, vagyis Lőrinc napjához és Miklós napjához kapcsolódóan december 6-án. Századunk elejére hirtelen közel megduplázódott a veszprémi vásárok száma. A hagyományos időben tartottakhoz újabbak csatlakoztak: február 14-én, május 4-én, azaz Flórián napján, szeptember 21-én, azaz Máté névünnepén. Ezzel a pápaiakkal megegyezett a veszprémi vásárok száma. A megyeszékhelyen az országos vásárok kijelölt két napja hétfő és kedd volt.

Pápát nemcsak a megye, de a Dunántúl egyik legforgalmasabb ipari és kereskedelmi központjaként, vásárvárosaként tartották számon. Forgalmát tekintve Veszprémen kívül maga mögött hagyta Celldömölköt, Csornát, Devecsert, Jánosházát és Zircet is. Országos vásárainak vonzási köre északon Szanyig, illetve Veszprémvarsányig, délen Kisszőlősig, illetve Csehbányáig terjedt ki.³⁵ Pápa országos vásárainak vonzási köre még inkább tágult az állatvásárok alkalmával. A város különösen az állatvásárairól lett híres. A Dunántúlon az első helyre sorolták a pápai állatvásárokat forgalmuk alapján. Országos viszonylatban is előkelő helyen állt, mindjárt Debrecen után következett századunk elején.³⁶ A pápai állatvásárokra évente mintegy 8-9 ezer szarvasmarhát, 5-6 ezer lovat, 8-10 ezer sertést szoktak felhajtani.³⁷ A vásárok forgalmáról rendszeresen beszámoltak a múlt század hetvenes éveitől folyamatosan megjelenő pápai újságok. "A folyó hó 7-én tartott marhavásár forgalma kétszer akkora volt, mint az azt megelőző november havié. Eladatott ugyanis 1511 darab szarvasmarha és 322 darab ló, összesen 1843." - adta hírül a Pápai Lapok 1882. február 12-én a gyertyaszentelői országos vásárról. Az előző vásár hónapját hibásan közölték, nyilván a december eleji szeplőtelen fogantatási vásárról volt szó. 1922. szeptember 16-án e sorokat olvashatták a Pápai Hírlapban: "A kisasszonynapi országos vásár első napjának e héten, kedden szép idő kedvezett. Rengeteg állatot hajtottak fel, de csak kisebb része kelt el, mert a kereslet nem volt akkora, mint ahogy az eladók várták..." 1933-ban ugyancsak a "kisasszonyi vásáron kiszállításra egy vagon, belföldre tíz vagon marhát vettek a kereskedők, 1.700 darab volt egyébként a felhajtás, melyből nyolcszázon felül adtak el."

A környező, de a távolabbi falvakban is előre meghirdették, a kisbíróval kidoboltatták a következő pápai országos vásár napjait. Annak ellenére, hogy a hagyomány és a kalendáriumok lajstromai alapján már köztudottak voltak. 1914 januárjában a városi tanács a városi állatorvos javaslatára elhatározta, hogy az országos vásárok előtti és utáni pénteken is tart állatvásárt. A városi rendőrkapitányt utasították, hogy az új vásárokról tájékoztassa a környékbeli községeket.³⁸

A falvak népe izgalommal várta a vásár napját. Különösen a gyerekek készültek rá. Kiváltképp azok, akik a szülőkkel együtt indulhattak e jeles napon a városba. De várták a vásár napját az otthon maradó kicsinyek is. Tudták, kijár nekik a vásárfia, a mézesbáb, cukorka, fésű vagy bicska. Esetleg ruhafélét is ígértek nekik, ezért nagy volt a várakozás.

Az állatvásárra hajnalban indultak a 15-20 kilométeres körzetbe eső helységekből. Többnyire gyalogoltak még az 1930-as években is. A gyerekek, ha az idő engedte, mezítláb mentek, lábbelijüket vállra vetve vitték. Csak a város első házaihoz érve húzták fel újra. Egy-egy falu lakói hosszú sorban haladtak Pápa felé vásárt látni, vásárolni, illetve eladni tojást, tejet, gyümölcsöt a feleslegből vagy hogy kis pénzhez jussanak, amin valami szükségeset vehetnek a háztartáshoz. Mire a városba értek, "összeállt a menet". A Pápától 20 kilométerre fekvő Marcal menti Csögléről kevesebben gyalogoltak be a vásárra. Ha nem akadt fogat a számukra, úgy nyolc kilométert tettek meg gyalog Külsővatig, ahol vonatra szálltak. Visszaútban kerestek olyan csöglei vagy a falun áthaladó lovaskocsit, amely áruját eladva megürült s vásározókat szállított. Az ilyen fuvarért nem illett pénzt elfogadni. A szívességet általában munkával (kapálással, szénagyűjtéssel, kendermunkával) viszonozták. A vásárra tartó férfiak elmaradhatatlan "felszerelése" volt a bot a kézben, a tarisznya a vállon ennivalóval és a kulacsban innivalóval. Csak ritkán vízzel, inkább pálinkát, bort rejtett a szomj oltására, áldomás ivására. Az eladásra szánt állatokat, lovat, szarvasmarhát a hátsó saroglyához vagy a lőcskocsihoz kötötték, saját lábukon mentek a kocsi után. Kizárólag a kisebb állatokat: juhot, borjút tették fel a kocsira, fejüket gondosan lekötözve.³⁹ A közelebbi településekről a sertéseket az úttal párhuzamos csapáson hajtották fel a vásárra. A falubeli állatkereskedők, a kupecek 15-20 sertést is tereltek a pápai vásárra a jó eladás reményében. A környékről Pápadereskét tartották kupecfalunak, mert lakói előszeretettel foglalkoztak állatok adás-vételével.⁴⁰ Az állatok vásárra hajtásakor előfordult, hogy egy-egy állat megszökött, elkóborolt vagy a "kertek alatt" hazament. Pápa vidékén ismert a mondás: "Kert alu jár, mint a kovácsi südő" ilyen eset kapcsán keletkezett.⁴¹

A távoli településekről, hogy idejében érkezzenek a pápai vásárra, már előző nap útnak indultak. Az éjszakát valamelyik város közeli vagy városbeli beszálló vendéglőben töltötték.⁴² A hosszú út után megpihentek, állataikat is ellátták és beköttették a vendéglőhöz tartozó istállóba. Másnap kora reggel frissen indulhattak a vásárra.

Szokás szerint az országos vásár első napján, kedden tartották az állatvásárt Pápán. Helye többször változott a századok folyamán. A középkorban a városfalon kívül, a mai Március 15. téren adtak helyet az állatvásároknak.⁴³ Később a város délkeleti végére, a Szélesvíz és a Csóka vendéglő környékére került ki a híres pápai állatvásár. A borjúpiac azonban megmaradt a régi helyén még a múlt század hetvenes éveiben is. Annak ellenére, hogy ekkor már sétateret alakítottak ki - 1857-től használhatták Promenádként a pápaiak a régi vásárteret - a tér kerítése mellett volt a borjúpiac. Végül 1879-ben helyezték át innen az állatvásárra.⁴⁴ A városi tanács a sertéspiacot különválasztotta az 1870-es években, de a polgárság tiltakozására kénytelen volt visszahelyezni a Csóka vendéglő mellé.⁴⁵

A város határának tagosításakor a város szélére tették ki az állatvásárt. 1877-ben az Alsóváros szélén, a Tanítóképző közvetlen szomszédságában alakították ki a helyét közel egy évszázadra.⁴⁶ A Tanítóképző hallgatói - ha tehették - élénk figyelemmel kísérték a tanintézet ablakából a vásári nyüzsgést, színpompát. Történetek keringtek köztük a látottakról, hallottakról. Az 1930-as évek elejéről maradt fenn annak a gazdának a históriája, aki a nagy szegénység közepette úgy szabadult meg a lovától, hogy megkérte az egyik libát áruló vásárbelit, vigyázzon a lovára, mert sürgős dolga akadt. Biztosítékul magával vitte a libát, a lóért pedig nem tért vissza.⁴⁷

A vásárteret gerendakerítés vette körül. Ide kötötték ki az állatokat. A kerítés városfelőli oldalán kapu volt, közelében, már a kerítésen belül állt a pénztár. Ott kellett befizetni az állatok után járó vásárpénzt.

Az állatvásár kora reggel indult és még a déli harangszó előtt befejeződött. Az állatokat a vásáron nem etették meg, hiszen hajnalban jóllakatták őket a vásárba indulás előtt. Ritkán adtak nekik enni zsákféléből, ha szükséges volt. A vásárt állandó zaj kísérte. Szívesen alkudoztak, beszélgettek vevőre várva az állatot felhajtó gazdák. A zsivaj csak akkor csitult, amikor székre állva megverte dobját a vásárbíró és értesítette a közönséget, hogy megérkeztek a zsebmetszők, mindenki vigyázzon a pénzére. Ám zsebmetszők nélkül is sokan a vásáron hagyták pénzüket. Évtizedekkel ezelőtt is dívott az "itt a piros, hol a piros" szerencsejáték. A vásár rendjére csendőrök ügyeltek. Mindig akadt lopás vagy egyéb csendőrökre tartozó ügy. A pápai állatvásárt járta rendszeresen a "bullás", a vándor kés- és fésűárus. Disznóölőkéseket, bicskákat árult fa- és szarvasagancsnyéllel meg csontfésűket. A pápai mézesbábosok márcot árultak a vásáron nagy, 6-10 literes rézkannákból óarany színű üvegpoharakba töltve. Gyorsan fogyott, mert a gyerekek szívesen itták az égetett cukorból fűszerekkel főzött nedűt, amit a pápaiak tréfásan méhsernek neveztek.⁴⁸ A bábossátor a vásártér szélén állt. A gyerekek itt vették meg a vásárra gyűjtött pénzükből a mézesbábot, apró cukorkát, és a szülők itt szerezték be a vásárfiát az otthon maradt gyermekeik számára.

A felnőttek a sikeres adásvétel után paroláztak és áldomást ittak. A vásárban mértek szeszesitalt, bort - télen forralt bort -, és a lacikonyhákon frissen sült kolbászt, hurkát fogyaszthattak a vásárlátogatók. Az állatvásártérrel szemközti Jáger kocsma sok vásári üzletkötés utáni mulatozásnak adott helyet. De nagy forgalma volt vásárok alkalmával a Csóka vendéglőnek is.⁴⁹

A pápai állatvásárok jellegzetes alakjai voltak a fehérköpenyes állatkereskedők, a "cenzárok". Mellettük álltak az alkalmazottaik, a hajcsárok. A felvásárolt állatokat - főként szarvasmarhával kereskedtek - a vásárról egyenesen a vasútra hajtották. Pápáról a Dunántúl más vidékeire és Budapestre szállították az állatokat, de külföldre is sok került belőlük.⁵⁰ A pápai állatvásárokat az export szempontjából is az ország legjelentősebb vásárai közé sorolták.

A vásárról hazatérő környékbelieknek hosszú időre beszédtémát adtak a vásári élmények. Sokáig emlékeztek egy-egy sikeres adásvételre. Gyakran feljegyzést is készítettek róluk a kalendáriumok erre szolgáló, külön befűzött üres lapjaira.

A múlt században még városszéli állatvásártér az 1950-es években szűnt meg. Helyén emelkednek a Kilián-lakótelep házai.

A pápai gabonapiac is élénk volt évszázadokon át. Nem a város határában termett, hanem a Pápai-síkság gabonájával kereskedtek. Túlnyomórészt rozsot termeltek, búzát kevesebbet. Itt értékesítették a távolabbi vidékek: Marcalmellék, Rábaköz, Somló vidék gabonafeleslegét is. Szívesen vásároltak itt a soproni, győri és vasi gabonakereskedők.⁵¹ A legtöbb gabonát a helyi zsidó gabonakereskedők vették meg a pápai gabonapiacon. Ők a legmódosabb polgárok közé tartoztak. Házaik a Fő téren vagy annak közelében álltak.

De gabonakereskedéssel, illetve spekulációval többen foglalkoztak a termelők közül is. Nemes Székely János csöglei közbirtokos a múlt században nemcsak saját gabonáját bocsátotta áruba a környék piacain, hanem - figyelve az egyes piacok közti árkülönbséget - maga is vásárolt fel gabonát olcsóbban, hogy később haszonnal továbbadja. Spekulációi váltakozó eredménnyel végződtek, nem voltak mindig sikeresek. Naplójába feljegyezte, hogy 1836-ban olcsó gabonát vetetett a pápai és veszprémi piacon. Tavasszal akarta eladni, ám a gabona ára nemhogy emelkedett volna az őszihez képest, hanem csökkent. Még ebben az évben újabb veszteség érte. Cselédjével két kocsi árpát küldött be a pápai piacra. A rakodást nem ellenőrizte, így fordulhatott elő, hogy a lyukas zsákokból minden gabona kiömlött, amire a kocsis megérkezett Pápára. 1848-ban ismét kár érte visszaútban a pápai hetivásárról. Áruját szerencsésen eladta és saját szükségletre ecetet és fél mázsa sót vásárolt. A Marcal mellé érve az állatait szándékozott megitatni, de a kocsi beledőlt a folyóba, és mindene odaveszett.⁵²

A pápai gabonapiacot a Nagytemplom mögött, a hajdani belsővár betemetett árkának helyén tartották. A gabonát kocsikról zsákokban árulták a hét két napján, kedden és pénteken. Az "ősi" pénteki hetivásárhoz 1872-ben engedélyezték a keddit.⁵³ A pénteki gabonapiac azonban jóval forgalmasabb volt, mint a keddi. Akkor ritkábban álltak a gabonászsákokkal megrakott kocsik. Itt, illetve a Nagytemplom északi oldalán árusították a kukoricát és a burgonyát is. Sok kukoricát vittek fel Pápára a tapolcafőiek és a nagyteveliek. Burgonyát főként az adászteveliek, kupiak, gyimótiak és tapolcafőiek adtak el, egyszerre 5-10 mázsányit egy-egy kocsiról.⁵⁴ A fejeskáposztát karácsony táján és tavasszal szekérrel szállították a pápai piacra. A veremből kiszedett káposztának ezidőtájt már jó ára volt. A lencsét a kiváltságos múltú, híres bakonyi faluból, Szentgálról vitték a pápai piacra. Szentgáli lencsét ettek a református kollégium diákjai is, hagyomány szerint tőlük vásároltak. Váli professzor lánya rendszeresen a szentgáliaktól szerezte be az egész évre szükséges mennyiséget családja és nagybátyja, Jókai Mór számára. Emlékirataiban így fogalmazott: "Megvolt a híres lencsevásár! A kisasszony napi (szept. 8.) utáni vásárt nevezik így Pápán mert csak ezen az egyetlen vásáron lehet ott lencsét venni; a szentgáliak által termelt, híres jóságú lencsét, mely ízletesség tekintetében túl tesz a stockeraui portékán..."⁵⁵

A hetipiacra gyakran még közel 20 kilométeres távolságból is gyalog hordták be a tojást, vágott baromfit. Az asszonyok a fejükre tett tekercsen vitték az eladni szánt portékával megrakott vékát, környékbeli szóhasználattal zsomport. Kezükben kannában tejet, tejfölt cipeltek. A pápai piacra tejet hordó gannaiakat "tejes kannai"-aknak csúfolták a környéken.⁵⁶ A tejesasszonyok, a "milimárik" a Griff szálló előtt kaptak helyet 1922 szeptemberéig. Ekkor a "tejfelpiacot" a Fő térről áthelyezték a zöldségpiac helyére, a Szent Benedek térre.⁵⁷

A pápai piacon kitűnő véres- és májashurkát árusítottak a teveliek. Innen kapták "hurkás" csúfnevüket.⁵⁸ A "sóskás salamoniak" vadsóskával és gombával (vargánya, csiperke, szentgyörgygomba) jelentek meg a piaci napokon.⁵⁹ Az asszonyok csokorba kötött hóvirágot, tőzikét, "kékibolyát", "szentgyörgyvirágot" (azaz gyöngyvirágot) is árusítottak. A virágot előző nap délutánján vagy kora hajnalban szedték le, és másfél-két órás gyaloglás után reggel már a piacon voltak. Sok salamoni földnélküli családnak adott megélhetést a kosárkötés. Vessző- és karkosaraikat, borítóikat, nyírág seprűiket a pápai piacon értékesítették. A "csóti söprüsök" szintén itt jelentek meg vesszőmunkáikkal.⁶⁰ A kosarasok az 1930-as években már külön, a Széchenyi téren (ma Március 15. tér) árusították portékáikat.

A gyümölcspiac a régi helyén, a Fő téren maradt 1922-ben. Csak később tették át a Tókert elejére. A pápai hegyekben termő sok gyümölcs feleslegét a helyi piacon adták el. 1733-ban a pápaiak sokféle gyümölcsei közül a források kiemelték az itt termő "különösen kiváló őszibarackot".⁶¹ Körte, alma, barack, szilva is került piacra a délkeleti határ hegyeiről és az Úrdombról, kisebb részben a Meggyeskertből, Tókertből és a város szélein levő gyümölcsösökből. Az Öreghegyen levő 3 holdas Kluge-szőlőből a család szakácsnéja árusította a szőlőt és gyümölcsöt. A padláson "zsuppra tett" szőlőből télen vittek a pápai piacra a környező szőlőtermelő falvak (Tapolcafő, Vaszar) lakói. A kínálatot bővítette a falvakból piacra került vadalma, vadkörte, gabonában érlelt, karácsony táján eladásra szánt télikörte, a kenyérsütés után aszalt szilva, alma, a szárított gomba - a pápaiak kiváltképp a vargányát szerették - és a sütőtök (népi nevén úritök).

A pápai piacra kerülő zöldség túlnyomó többsége is a várost körülvevő "hegyekben" és a nevezetes Tókertben termett. A hajdani várvédő tó helyén 1771-ben kialakított területen olyan minőségi kertkultúra fejlődött ki, amelyet a kor leghíresebb magyarországi kertkultúráival (nagykőrösi zöldség és gyümölcs, makói hagyma, szegedi paprika, kecskeméti és halasi gyümölcs, győri petrezselyem) hasonlítottak össze.⁶² "Zöldségben országszerte való köztudomásulag, nagyok vagyunk, valósággal döntőleg hatunk nagy vidék piacára. Sárgarépánk, hagymánk specialitások, bár kitűnő tókertjeink mindent megteremnek: sajátszerű mégis, hogy bár mindenből nekünk is van elég, télre való eltevés céljából győri petrezselymet, bakonyvidéki német káposztát és bödögei krumplit szoktunk - legalább azelőtt - venni" - adott hírt a szívós hagyományról századunk elején ifj. Martonfalvay Elek.⁶³ A pápai zöldségféléknek, köztük különösen a sárgarépának még az 1940-es években is jó híre volt. A környező megyékbe (Zala, Vas, Fejér és Győr megyébe) kocsiszám szállították innen a zöldséget maguk a termelők.⁶⁴

A Fő téri piac - Francsics naplójában: "főpiac" - adott helyet a kenyér- és kalács-, valamint a süteményárusoknak. A sütőasszonyoknak az adott munkát, hogy a polgári családok városszerte nem sütöttek otthon kenyeret, és az egyes kalács- és süteményféléket is a piacról szerezték be. Francsics naplójában megemlékezett a francia háború utáni drágaságról, "melyben egy közönséges piarci kenyeret 4-5 forintért lehetett venni".⁶⁵ Francsics családja is elszegényedett apja borkereskedői manipulációi miatt. Az éhezéstől testvérnénje mentette meg őket, aki kezdetben a kenyérsütőnéktől kért hitelbe egy-egy kenyeret, mígnem "...azon gondolatra vetemedett, hogy anyám kezdjen kalácsot sütni a piacra". A sütéshez hitelbe kapott lisztet a "vörös Izsák zsidótól". Francsicsné mákos patkóit lánya árusította reggelente a piacon vékába terített tiszta abroszról. Süteményének hamarosan olyan híre kelt, hogy "tüstént elhordták tőle a legjobb házokba". Később Francsicsné vásárokra is járt kalácsaival, süteményeivel, "mégpedig eleinte csak egy ládával, később két kocsival vitt némely nevezetesebb vásárokra; és talán soha nem történt, hogy abból csak egy falat vissza, haza jött volna." ⁶⁶

A pápai piacok, vásárok elmaradhatatlan portékája volt a mézesbáb. Központi helyen, a szökőkút előtt álltak a pápai bábosmesterek: Katula Gyula, Nagy József, Geiling Jenő sátrai az 1930-as években. Korábban Nagy Károlyné és Tuczai Sándor is vásározott. A mesterek nevét a sátorponyvákon olvashatták a vásárba látogatók. Pápa híres volt bábosiparáról, a környék vásárain, búcsúin is kelendők voltak a pápai mesterek mézes- és bábostésztái. Közvetlen fogyasztásra mézescsókot árultak mandulával díszítve, dióspuszedlit, borbamártogatót, aminek a tésztájába gyümölcsízt is kevertek és forralt borban megmerítve fogyasztották. A vásárlók kedvelték a stanglit, ami puszedlitésztából készült. Hosszú, keskeny darabokat formáltak belőle, és tetejét meghintették gorombára tört süvegcukorral vagy mandulával, esetenként kandírozott gyümölccsel. A zsidók pénteken a főzelék sűrítésére tiszta mézes tésztából, tetején mandulával távedlit vásároltak. A festett bábokat ajándékként dísznek, illetve játéknak vitték. A bábostésztákkal telerakott sátrak már látványukkal is vonzották a vásárlátogatókat. Gyermekszemet gyönyörködtettek a mára feledett formák: az óra-, tányér-, bohóc-, hintó-, Mikulás-, ördög-, bölcsőben ringó pólyásbaba- és lovashuszárbábok. A legények tükrös mézeskalács szíveket vettek kedvesüknek. Verses üzenetük a megajándékozott lányokhoz szólt. Katula Gyula bábosmester mézeskalács szívein e kétsoros vallomásokat olvashatták:

"Szeress imádott kedvesem,
Tedd menyországgá életem."

"Négyszemközt szeretnék lenni,
Szívemről vallomást tenni."

"Vess rám kérlek egy pillantást,
Tudj Isten látjuk-e egymást."

"Fogadd hűn e csekélységet,
Mint szívből vett emléket."

A bábossátrak árui között bábolvasók és karácsonyfadíszek is voltak. Rendszeresen árusítottak márcot. A "méhsert" nem csupán kellemes ízéért itták, hanem literszámra vásárolták a skarlátos gyermekek gyógyítására. A pápai bábosmesterek közül többen gyertyát is öntöttek. Katula mester műhelyében még az 1960-as években is készültek gyertyák. Főként az ünnepek előtt fogytak nagyobb mennyiségben: matricás díszgyertya gyertyaszentelőre, hajlított gyertya Balázs napra, halottak napjára gyászgyertya sárga színben, alul fekete sávval, karácsonyra pedig a színes gyertya volt kelendő. Tőlük vették rendszeresen a kocsigyertyákat és a templomi gyertyákat is. A zsidók számára öntötték és fonták a vékony gyertyaszálakból hajfonatszerűen az abdolesz nevű gyertyát, ünnepeikre pedig a vékony, egyenes szálú "hamukagyertyát". A környező sváb községek lakói náluk szerezték be a vakstelkinek nevezett vékony viaszszál gyertyát, amit halottak napján égettek és adventben a hajnali misére menet, több szálat egybekötve.⁶⁷

Ugyancsak a szökőkút közelében kínálta áruit a naptáros kikiáltó. Ékesszólással hívhatta fel a figyelmet az 1840-es években az újonnan (1837-ben) felállított főiskolai nyomdából kikerült pápai Közhasznú Kalendáriumra. 1838 decemberében jelent meg először, mindjárt 12.000 példányban. Hirtelen kelt népszerűségét bizonyítja, hogy az 1840. évre már 20.000 példányban nyomták ki.⁶⁸

Szerkesztője a tudós fiatal professzor, Tarczy Lajos volt, aki a mulattató funkció mellett oktató szerepet szánt a naptárnak. A Fazekas Mihály által szerkesztett, 1819-ben indított debreceni magyar kalendárium nemes hagyományait folytatta Tarczy a pápai naptár összeállításakor.⁶⁹ Ennek szellemében jelentek meg e sorok az 1840. évre kiadott kalendáriumban: "...A pápai naptár csak igaz ösmereteket akar terjeszteni; babonáknak s akárminemű balgaságoknak soha hódolni nem fog, ha bár kárával történnék is ez... mi e kalendáriumot a köznép azon részének szántuk, melly nem vaktörténetekre, hanem tiszta belátás után okos meggyőződésen alapuló hiszemre támaszkodik." Tarczy ezért a csillagászati részt Albert Ferenc budai csillagásszal írattatta, és maga is jelentetett meg bennük ismeretterjesztő cikkeket. Bár munkái alatt nem szerepel a neve, de a kortársak számára egyértelmű volt e kis tanulmányok szerzőjének személye. Az 1840. évre megjelenő naptárban a kor technikai vívmányait ismertette Gőzhajó, illetve Vasutak címszó alatt. A témához kapcsolódóan adomát is közölt "Futkosy, jön a gőzhajó" címmel. A következő évre kiadott kalendáriumban a korszerű tüzelésről, valamint a szemről és a szemüvegekről értekezett. A gazdasági jegyzetekben praktikus tanácsokat adott a faültetésről, a tagosztályról, a jó szénakészítés módjáról, a lencse- és borsótermesztésről. A pápai Közhasznú Kalendárium évente közölt népdalokat, bordalokat, érzelmes históriákat (1841-ben Darvas Júlia és Böjti István szerelmének szomorú históriáját Vízakna városából), hosszabb-rövidebb adomákat, verses talányokat a szokott rovatok mellett.

Tarczy az 1840. évre készült kalendáriumban még hetente közöltetett időjárási regulákat. Bár megjegyzést fűzött hozzájuk: "A pápai kalendáriom csalni és balgaságokat terjeszteni nem akar: azért azon jövendölések, mellyeket abban a hetek után találtok, nem ámítások. Azok mind igaz, tapasztalás s tudomány által bebizonyosodott szabályok... csak vigyázzatok ezen szabályokra, vigyázzatok az időjárásra: meglátjátok, hogy rövid idő alatt hasznokat veenditek..." A következő évi naptárban mégis elhagyatta a regulákat. Pontosságra törekedett az országos vásárok közlésében is. A kiadó kérte az olvasót, hogy ha hibát talált volna vagy valamelyik település időközben új vásárt nyert volna, közölje azt a pápai Református Főiskola Könyvnyomtató Intézetével.

Bizonyára Tarczy igényességének köszönhető, hogy a pápai kalendárium folyamatosan közölt verseket neves magyar költőktől. Kölcseytől a Zrínyi énekét, Bajzától a Boréneket hozta. A naptár hátsó borítóját a pápaiak kedvelt kirándulóhelyének, a Somló várának metszetével díszítette, a metszet alatt ismeretlen szerző Somló című versének négysoros részlete olvasható.

A pápai Közhasznú Kalendárium szórakoztató jellegének megfelelően a naptári részhez az egyes hónapokat jellemző rövid rigmusokat csatolt. Így szól az 1840. év Télelő havához, vagyis decemberre írt vers:

"Nosza hát vigan légy,
S jövő esztendőre kalendárjomot végy,
Fogadom, hogy ha a pápait megveszed,
Annyit mesél, magad halálra neveted."

A nagy tudományú fiatal professzor az új szellemű naptárral - ugyanúgy, mint filozófiai előadásaival - kihívta maga ellen a maradiság és butaság képviselőinek támadásait. Az egyházkerületi jegyzőkönyv rögzítette, hogy a szilasbalhási gyülekezet panaszt tett a kalendárium ellen "illedelmet és vallásos érzést sértő közleményei miatt."⁷¹

A pápai piaci kalendáriumárus terjeszthette a szintén Tarczy által szerkesztett másik népszerű kalendáriumot, a Mezei Naptárt is. Az olcsó naptárt a Magyar Gazdasági Egyesület adta ki, első ízben 1840-ben. Az öt év múlva már 80.000 példányban megjelenő naptár a "földművelő nagyközönség" számára készült, és az okszerű gazdálkodást s egyéb közhasznú ismereteket kívánta terjeszteni szerte hazánkban.⁷²

A kalendáriumok mellett ettől az árustól szerezték be a különböző ponyvatermékeket, imakönyveket, de a levélpapírt is. Századunkban választéka bővült a hetente folytatásokban megjelenő külföldi regényekkel, képes hetilapokkal.

A Fő téri piacon árusították cserépedényeiket a fazekasok. A pápaiak mellett kirakodtak a tüskeváriak, akik főleg korsókat, a sümegiek, akik fazekakat és a győriek, akik főzőedényeket (káposztásfazekakat) kínáltak. A közeli településekre fejen vitték a piacról az "abrincsos fazekat a gombócos káposztának". Általában lakodalmakra főztek ezekben a nagyméretű edényekben. Meréthey Zsófia kéttornyúlaki lakodalmára is Pápán vásárolt fazékban főtt a káposzta 1901-ben.⁷³

Paraszti használatra szolgáló edényeket készítettek a pápai fazekasok, és helyi mesterek rakták a pápai középületek kályháit is. A 18. század elejétől önálló céhszervezetbe tömörült mesterek közül néhányat csak névről ismerünk. Az egyházi anyakönyvekbe 1814-ből Tóth Péter inbricarius, 1831-ben Nemes István fazekas mester, 1840-ben Dukits József fazekas, 1841-ben Galambos Gábor korsós nevét és foglalkozását jegyezték be.⁷⁴ Három pápai fazekas neve az általuk készített remekmívű céhkorsókon őrződött meg. Kulcsár Ferenc neve az 1799. szeptember 12-én a pápai szűrszabó ifjú társaság számára formált korsón olvasható.⁷⁵ "Érdemes Laki János mester" a pápai takács ifjú társaság korsójára "írta rá" nevét 1829. január 31-én.⁷⁶ Novák József "Polgári Fazekas Mester Pápán 1844 Május 24-én" feliratozta a "Csöglei Atya Társ-Czéh" korsóját.⁷⁷ A zöld mázas, domborműves technikával díszített korsók ünnepi szerepet kaptak a megrendelő szakmai szervezetek, társulások életében, s a céhélet jeles napjain hírét vitték a pápai fazekasok mesterségbeli tudásának. A városi polgári juss elnyeréséért folyamodó fazekasok közül is ismerjük néhánynak a nevét. 1834-ben folyamodott a városi tanácshoz Salamon János gyarmati származású, Pápa, alsó-majoroki fazekasmester és Ürmös József helybeli fazekas.⁷⁸ 1841. szeptember 11-én kérte magát polgárnak a város közismert fazekasa, Kobzi László.⁷⁹

Pápai fazekasboltról is van tudomásunk 1835-ből. Ekkor újította meg Reigner Mátyás fazekas hét társával együttes boltbérletét három évre az uradalommal.⁸⁰ Talán ebben a boltban vagy az elődjében vett új korsókat az eltörtek helyébe az ifjú borbélyinas, Francsics Károly "négy garasokért", hogy szigorú mestere észre ne vegye a hiányt, és a kár megfizettetésén kívül meg ne korbácsolja. A város lakói sok vizeskorsót használtak a múlt század végéig. Mivel a város kútjai salétromos vizet adtak, a Tapolca folyóról hordták a vizet a főzéshez és a szomj oltására. Ezért reggel hét óráig megtiltották a mosást és a lóúsztatást a folyóban. A pápai házakban korsókban tárolták a tapolcai vizet. Francsics principálisánál a "fazekasnál készült 8 zöldmázos korsó állandó helye a hűvös pince volt. Az inasoknak kellett kora reggelente azokat a nevezett folyóból telehordani, a pincébe lerakni, s annak gondját viselni, hogy a házban ívóvíz szükség soha ne legyen."⁸¹ A pápai vízvezetékrendszer kiépítéséig, 1898. július 28-ig korsók ezreit készíthették a helyi fazekasok a tapolcai víz szállítására és tárolására.

Századunkban a gyáripari készítmények (öntött vasedények és kályhák) elterjedése tovább csökkentette a fazekas- és kályhástermékek iránti keresletet. A városban élő fazekas ipartestületi önálló tagok száma 1905-re 13-ra csökkent. A Pápán működő hét ipartestület közül egyedül a fazekas ipartestület minősült vagyontalannak.⁸² A régi pápai fazekasmesterek szakmai hagyományait vitte tovább a neves fazekascsaládból származó Kobzi Gyula. Az uradalomban dolgozott, az üvegházak számára készített cserepeket. Pápán csak így emlegették: "a Kobzi cserepes". A helyi kertészek megrendelésére azonban pompás formájú és díszítményű virágtartó edényeket is formált. Kobzi munkásságát Fábián Gyula rajztanár-etnográfus egyenesen a reneszánsz nagy művésztudósáéval, Palissy Bernardéval vetette össze.⁸³ A pápai fazekas a gyönyörűen irizáló zöld- és sárgamázas illetve "ibolyásbarna" edényeit sajátos mintakincsű domborművekkel díszítette. Zsinórokat sodort rájuk az agyagból és különös figurákat, emberi és állati alakokat: ülő embert, kígyóval hadakozó férfit, békát, kígyót, pihenő kutyát "ragasztott" a virágtartókra. Utolsó égetéséből, 1940-ből maradt fenn két nagyméretű vázája. Megörökítette rajtuk a készítés évét, és "díszítményein visszaköszön az Öregtemplom copfja" - vélik a pápaiak. Az egyik lapos, kacsasütőre emlékeztető formájú, kígyómintázatú zöldmázas virágtartó edényét az 1960-as évek közepén Németh László írónak ajándékozták a várbeli író-olvasó találkozón.⁸⁴

A vásárbeli konfekciósátorsor elején, kiemelt helyen állt a kapuszín mellett a Kluge cég kékfestő sátra. A kék ponyvára orange festékkel felvitt nagybetűs felirat: "Kluge Ferenc kékfestő" messziről csalogatta a vevőket. A mester 1895-ben meghalt és veszélybe került a cég vásári előnye. A városbeli kékfestők közül özv. Blum Mórné tartott igényt az első helyre a pápai vásárokon. A helyi rendőrkapitányság jogosnak ítélte a kérelmet, és a Kluge cégnek a harmadik helyet jelölte ki a kékfestők között. Csak az 1896-ban meghozott megyei határozattal kerültek vissza régi helyükre. A határozat szerint özv. Blum Mórné a második, Polcz Pál pedig a harmadik helyen állíthatta fel a sátrát.⁸⁵

1916-tól a Blum cég már nem vásározott Pápán, és megszűnt a Polcz-féle kékfestő műhely. A Kluge cég látta el kékfestő áruval a város és környéke lakosságát a pápai vásárokon és hetipiacokon. "Úgy tódult a nép a kékfestő sátrakhoz, mintha ingyen mérték volna a vásznat" - emlékezett vissza a város szülötte, Timár József író.⁸⁶ A városi lakosság a világoskék alapú (Perblau) mintás kékfestő anyagot vásárolta. Leginkább a pöttyöset vitték. A fiatalok a közép- és nagymintásat, az idősebbek az aprómintás kékfestőt kedvelték. A bakonyi svábok számára sötétkék (Dunkleblau) festőt készítettek. Nagyböjti viseletre a kékmintázottat vették. Előruhának, azaz köténynek habosra mángorolt, több rétegben fényezett kékesfekete színű Rumburger anyagot választottak. A Kluge cég, hogy kedvében járjon a városi lakosságnak, az I. világháború utáni években osztrák formakészítőktől vásárolt modern mintákkal bővítette választékát.

Vásári, piaci alkalmazottaik, az eladással foglalkozó lányok és asszonyok, az "eladónék" természetesen kékfestő ruhába öltöztek, így is reklámozták a cég legújabb mintáit. Kluge-féle egyszínű, kékeslila vászonnal vonták be a pápai és környékbeli katolikus templomokban böjt idején az oltárképeket és a feszületeket.⁸⁷ Távolabbi vidékekről, így Szentgálról is a pápai céghez vitték "kékfőzőbe" a vásznat. Úgy találták, hogy a pápai festő jobb a veszpréminél, mert a Pápán megfestett anyag nem fakult ki.⁸⁸

A II. világháború után teljesen visszaesett a köznép által "Klugi"-nak nevezett cég termelése, megszűnt a vásározás is. Újabb színfolttal szegényedett a korábban oly híres pápai kirakodóvásár.

A Fő téri vásárokon, heti piacokon két sátorsoron, egymástól elkülönülve árulták a lábbeliket a pápai és vidéki csizmadiák, cipészek. Portékáik iránt még nyáron is nagy volt a kereslet. Forgalmuk a tél előtti utolsó országos vásáron, a szeptember eleji kisasszonyi vásáron érte el a csúcspontját.

A kötelesek, szíjjártók mellett a késesek kínálták munkáikat. A múlt század második felének leghíresebb pápai késesmestere Tanczer András volt, aki a kor szokása szerint külföldet megjárva tanulta ki mesterségét. Szakmai sikereiről oklevelek sora tanúskodik.⁸⁹ 1881-ben a Pápai Lapok is hírül adta, hogy ezüstérmet nyert a drezdai ipari kiállításon. Műhelyében maga kovácsolta acélból még a borotvákat és ollókat is pályája kezdetén, az 1860-as években. Ragyogó gyöngyház és elefántcsontnyelű zsebkéseket és evőeszközöket készített három-négy segédjével együtt. Fia, aki Timár József néven századunk népszerű írója lett, így emlékezett apja munkájára: "Minden kézzel készült, a pengétől a nyélig és a nyélbe rakott ezüstös csillagokig. Később a gyárak fokozott termelése lassan-lassan visszaszorította ezt az ipart az egyszerű kereskedés terére. A nyolcvanas években már csak konyhakéseket és disznóölő késeket, meg egészen egyszerű, de erős paraszti bicskákat, végül iparunk már csupán az egyszerű javításokra és köszörülésre, meg politírozásra szorítkozott. A gyárakkal nem lehetett versenyezni s apám már csak kereskedett és az árut solingeni és bécsi gyárakból rendelte, mert nem bírta olyan olcsón előállítani, mint a gyár."⁹⁰ Tanczer András élesítette és polírozta rendszeresen a pápai Esterházy grófok konyhakéseit és evőeszközeit is.⁹¹

Pápa Fő tere (ahol a török háborúk idején gyakoriak voltak a vásárfelverések, ahol a "piarczi deresben" megcsapatta a városbíró a köz ellen vétőket, ahol a grófi család nevezetes eseményeikor ((esküvő, születés)) népünnepélyt tartottak ökörsütéssel, ahol az egyik Esterházy gróf széttörte a piacon áruló fazekasok edényeit, hogy busásan megfizethesse őket, ha panaszkodtak a silány forgalomra, inasgyerekek szöktek ki bámulni a vásári, piaci forgatagot ebédidőben, inkább éhen maradva, de el nem mulasztva a különleges élményt) alig változott a hosszú évszázadok alatt. A forgalom irányát ugyan lekövezték rajta, az országos vásárok idején mégis portengerré változott a város központja. Az árusok között levő "vandálok" pedig mérhetetlen szemetet hagytak maguk után, sőt a Nagytemplom közvetlen környezetét csúfították az árumaradványokkal. Ezért az 1930-as évek végére a pápaiakban megfogalmazódott a Fő tér rendezésének igénye. A Pápa és Vidéke című hetilap hasábjain hosszú vita folyt a rendezés legfontosabb szempontjairól. A vitázók egyetértettek abban, hogy vissza kell állítani a tér barokk hangulatát, meg kell szabadítani a portengertől és meg kell véglegesen oldani a piac kérdését is. "A város kereskedelmének érdeke, hogy az üzleti élet forgalma méltó helyen tovább fejlődhessék és gyarapodhassék" - fogalmazta meg Molnár István.⁹²

A II. világháború után egyre kevesebben rakodtak ki a vásári és hetipiaci napokon a Fő téren, mígnem az 1960-as évek elején a pápai piac átkerült a mai helyére, a Tókert elejére. Ezzel egy helyre vonták össze a városban korábban más-más helyütt működő különböző piacokat. A Fő tér rendezésének igényével egyidőben felmerült a piacok szétszórtsága megszüntetésének gondolata is. Azt tartották, hogy a "piac szétszórtsága a közérdek hátrányára van. Egyeseknek lehet előnyére és szolgálhatja üzleti érdekeit, de a város és a vidék polgárságának ezernyi kára származik belőle. A kirakodóvásár és a gabonapiac a Fő teret, a kosarasok a Széchenyi-teret, a szénapiac a Vásár utca végét, a zöldséges-, a tej-, a baromfi piac a Szent-Benedek-teret, a fapiac a Batthyány-utca végét, az edényesek az Anna-teret és az ószeresek a Bástya utcát nem fejlesztették, sőt ellenkezőleg... A szétszórtság csak hátrányt és a komoly fejlődés lehetőségeinek megakasztását jelentette. Melyik városban találhatunk hasonló helyzetet?" - fakadt ki a cikkíró a Pápa és Vidéke című hetilapban.⁹³

Mire sor került a piacok összevonására, több közülük el is sorvadt. E sorsra jutott a felsorolásban nem is említett halpiac a Böröczky domb melletti tér Tapolca felőli részén. A jórészt más vidékekről, főként a halban gazdag Marcal mellékéről hozott halat lyukas ládákban a folyóba eresztették, így tovább életben maradtak. A hely 1920-ban még őrizte régi nevét, Hal-térként volt ismert.⁹⁴

A szénapiac a Vásár utca déli végén kapott helyet az ott álló kőkereszt környékén. Ezt az utcarészt Széna térnek nevezték a pápaiak. Itt tartották a sorozásokat is. Ilyenkor mulatozástól volt hangos a Korona vendéglő.⁹⁵

A baromfipiac régebben a Major utca, később a Deák Ferenc utca déli végén volt. Itt álltak a baromfit és egyéb árut beszállító kocsik, szekerek. Míg a nők az eladással foglalkoztak, a várakozó férfiak a Tikos, vagyis Böröczky vendéglőben múlatták az időt, de szívesen telepedtek meg a közeli Hindler vendéglőben is.⁹⁶

A Bástya utca déli végén egy ideig az 1870-es években disznóvásár működött, majd visszahelyezték a Csóka vendéglőhöz. Később avítt... vagy rongyospiac jött létre itt. Az utca északi végén káposztát, kerékrépát árultak még az 1930-as években is.⁹⁷

Az Anna templom körüli téren kínálták edényeiket a cserepesek, s a tér közelében levő fapiacon (Fery Oszkár, később Balla Róbert tér) szerezték be a tűzifát a pápaiak. Korábban a fapiac a régi vásártéren volt, csak a tér sétatérré alakítása után (1857-től) került erre a helyre.⁹⁸ Pápa határa és jóformán az egész pápai síkság fában szegény vidékét Ugod és környéke látta el tűzifával. Ugod a Bakony északi lejtőinek legnevezetesebb községe volt, határa akkora, mint öt más községnek együttvéve, s erdei átnyúltak a Bakony magasán. Bakonybélből is szállítottak hasábfát a falu hatalmas magánerdeiből a pápai fapiacra. Kocsiról árultak, a súlyra alkudtak. Legalább 50-80 kocsiról kínálták a fát az országos vásárok alkalmával, de péntekenként is vittek fel 8-10 kocsi fát általában. A keddi piacnap itt is gyengébb volt. A fapiac korán reggel indult. Így 11 óra tájban már olcsóbban lehetett vásárolni. A fakereskedők és a pápai családok között az évek során kapcsolatok alakultak ki. Az ismerős fakereskedőket a tűzifa házhoz szállítása után gyakorta meg is vendégelték.

A II. világháború után megszűnt a magán fakereskedés. 1947-48-ban már a zöldségpiacra vitték zugban az irtásfát.⁹⁹

Az 1930-as években a kosárfonók, bakonyi - elsősorban bakonybéli - szerszám- és seprűkészítők, teknővájók az új református templom előtt árulták portékáikat.

A környék hímzéséről híres településeiről származó kézimunkákat a Fő tér kapuszín körüli részén kínálták megvételre. Tapolcafőről, Nyárádról és távolabbról: Szanyból és Kapuvárról is hoztak fel ide hímzéseket.¹⁰⁰

Vásárok idején a város vendéglőit benépesítették a vidékről érkezők. Kocsisorok álltak az utak mentén és vendéglők udvarán. Növelte a zsúfoltságot, hogy egyes iparosok, így a szitások a Fő utca elejére szorultak ki készítményeiket árulni.¹⁰¹ Napjainkra megszűnt ez a nyüzsgő élet a pápai vásári és piaci napokon. A szülők már nem viszik el gyermekeiket élményszerzésre, gazdasági tapasztalatok szerzésére, a vásárlás menetének megismerésére a vásárokba. E napok többé nem ünnepei a város lakóinak. Pápa életéből végleg eltűnt a vásárok sajátos, emelkedett hangulatú világa.

Pápán a templomi búcsúkon is tartottak kisebb-nagyobb kirakodóvásárt. A Tabánnak nevezett városrészen, a ferences templom körül rendezték meg a környék leghíresebb búcsúját, a porciumkulai búcsút. A népnyelvben porcinkulainak nevezett templomi búcsút hagyomány szerint augusztus 2-án, illetve az azt követő vasárnapon tartották.¹⁰² Sátrakkal népesült be ilyenkor a ferences templom környéke, és sátrak álltak a Korvin utcában is. A búcsún kirakodtak a bábosmesterek, akik a mézből készült csemegék mellett árusítottak gyertyákat és viasz offereket is, amelyeket a búcsúsok a templom oltárára helyeztek. A búcsún szerezték be a kegytárgyakat, rózsafüzéreket, szentek szobrait otthonaik díszítésére, valamint vallásos ponyvatermékeket, ima- és énekeskönyveket vásárolhattak. A ferences templom, illetve a ferences rend legnagyobb ünnepén összegyűlt sokaság a sátorsort járva ajándéktárgyakhoz, konfekciótermékekhez, lábbelifélékhez is hozzájuthatott.

A porciumkulai búcsú előtt egy héttel volt az Anna templom titulusünnepe. Ezen a búcsún valamivel kisebb tömeg gyűlt össze, mint a ferences templomin, kevesebb vidéki jött be rá. A kirakodóvásárt a fapiacon tartották, közel a templomhoz. Itt két sorban vertek sátrat az árusok. Az ünnepi mise után a sátorsorok közti széles téren sétált és nézelődött a tömeg. Erről a búcsúvásárról is vittek haza rendszerint búcsúi emléket: kisebb játékokat a gyerekeknek, bábosfigurákat, gyertyát, imakönyvet.¹⁰³

Pápán nagy hagyománya volt a körmeneteknek. A pálosok fő ünnepén, Úrnapján a körmenetet a Rózsafüzér társulat rendezte meg nagy pompával. A körmenet idején minden harang szólt. A pálos templomból indulva a plébániatemplomhoz tartottak. Miután megkerülték a Fő téren álló templomot, a négy sátornál elvégzett szertartások és áldások után visszatértek a rendi templomba. "A körmenet annyira fényes volt és akkora tömegeket mozgatott meg, hogy még szombathelyi résztvevői is voltak" - örökítette meg Molnár István. A plébániatemplom felépítése (1786) után is évekig a pálosok rendezték meg az úrnapi körmenetet s csak később a plébánia. Ekkor a pálosok az ünnepet követő vasárnapra tették át a körmenetüket.¹⁰⁴

Az úrnapi körmenet az Öregtemplomból a Fő utcán át, bekanyarodva a Deák utcára s onnan a Kossuth utcán keresztül a templomot megkerülve tért vissza a Szentegyházba. A négy oltárt a Plébánia kapuzata alatt, a bencés templom bejáratánál, a Kossuth utca 24. számú ház kapuboltozatában és a Fő téren álló Kenessey-Szondy ház kapuja alatt állították fel szokás szerint. A körmenet pompáját emelték az egyes szakmák jellegzetes viseletbe öltözött képviselői. A menetben haladtak a város katolikus iskoláinak leánytanulói, akik karkosaraikból virágszirmot hintettek. Erre az alkalomra még kosárkájuk karrészét is befonták virággal. Tartalékul nagy kosárban is hoztak virágszirmot. pipacsot, búzavirágot a város határából. A hársfaágakból font sátrak oltárainál a zárdista énekkar szerepelt. A dohánygyári és szövőgyári munkásnők mint Mária-lányok kék szalagon csodálatos érmet viseltek a nyakukban a körmenet idején. Kezükben üvegbúrákkal védett gyertyákkal vonultak. Az úrnapi körmenet útvonalán a lakók felseperték a járdát és virágokkal, gyertyával díszítettek. A város apraja-nagyja, más vallású lakói is megbámulták a körmenetet. A sátrakból egy-egy ágat hazavittek és a tükör mögé tűzték. Viharban, villámláskor a tűzbe vetették.

A föltámadási körmenet is évente végigjárta a Fő teret az Öregtemplom körül. Mindkét körmenet - de különösen az úrnapi - alkalmával kivonult a katonaság, és díszlövéseket adott le a Tapolca túloldaláról. Ilyenkor még mozsarakból is lőttek a múlt század első felében. Az ellövöldözött puskapor árát a tanács térítette meg a kereskedőknek.¹⁰⁵

Húsvét napjának reggelén a katolikus családok a kálváriatemplomba vitték megszenteltetni kosárban, szakajtóruhával letakartan a tojást, sonkát, kalácsot. Hosszú sorban álltak a szenteltetni szándékozók. Fennmaradt annak a gazdának a története, aki így szólt a kosarat tartó párjához: "Takard ki - mármint az ételt - hadd hulljon rá a szenteltvíz!" Míg a szentelményt haza nem vitték, nem reggelizhetett a család. A megszentelt ételt együtt fogyasztották el. Morzsáját nem dobhatták ki, gondosan egybegyűjtötték, és gyümölcsfa alá hintették vagy tűzbe vetették a gonosz ellen.

Évente felkeresték a pápaiak a Mária-napi celli búcsút. A búcsújárás leghíresebb előénekesének nevét megőrizte az emlékezet: Borsó Józsi nagy könyvvel a kezében, erős hangon vezette az éneklést. Az énekszóval és kezükben gyertyákkal közeledő búcsújárókat harangzúgás közepette várták a pápaiak a késő esti órákban a Celli (Korábban Boldogasszony) úton. Hálaadásra a Nagytemplomba mentek útjuk végén a Cellt gyalog megjáró búcsúsok. Az apát úr így köszöntötte őket: "Kedves felsővárosi híveim!", mivel jobbára ebben a városrészben éltek a katolikusok, míg a reformátusok az Alsóvárosban.

Adventben rorátéra jártak a katolikusok az Öregtemplomba, amely zsúfolásig megtelt ilyenkor. Az asszonyok berliner nagykendőbe burkolózva imádkoztak. Előfordult, hogy a legények tréfából összekötözték a kendők rojtjait, és a templomból kimenet alig tudták szétszedni a gubancokat.¹⁰⁶

December 24-én este a csordások, kanászok nagy ostordurrogtatással járták a várost. A gazdáktól bort és pénzt kaptak. Lövöldöztek is. Somfainé Pados Mária visszaemlékezett arra, hogy az ünnep éjszakáján az édesapja is a levegőbe szokott lőni.

Ádám-Éva napjának délutánjától - sokszor már korábban is - betlehemesek köszöntötték az ünnepet házról-házra járva.

Gonddal készült a karácsonyi asztal e napon. Még az 1920-as években is akadt olyan család, ahol az ünnepi asztal alá terményeket tettek, az asztalra pedig cserépben kizöldült búzát a kisjézus szamarának. Karácsonykor nem lehetett szemetet kivinni a lakásból. Az ünnepi étkezések morzsáit is össze kellett gyűjteni és a húsvétihoz hasonlóan tűzbe vetni.

Szilveszter délutánján illetve újév reggelén a legények, felnőtt férfiak frissen font fűzfavesszővel megcsapdosták a nőket, s közben ezt a szöveget mondták: "Kelléses ne légy az új esztendőben!" A férfiak köszöntöttek új évet e napon. A nők lencsét főztek, pogácsát sütöttek január elsején, hogy sok pénzük legyen az új esztendőben. Pénzt az év első napján nem adtak ki Pápán.

Vízkeresztkor erre a célra szolgáló üvegben vizet szenteltettek az Öregtemplomban. Ezzel szentelték meg a háborúba indulókat vagy a nehéz pályára lépőket.

Farsang végén rönköt kötöttek azoknak a házaknak a kiskapu kilincsére, ahol vénlány élt. A ház fonott kerítésére pedig rissz-rossz köcsögöket, egyéb tárgyakat aggattak csúfságul.¹⁰⁷

A május 1-re virradó éjszakán a pápai kocsmák udvarára is májusfát állítottak a legények. Csúcsára felpántlikázott borospalackot erősítettek. A fadöntés előtt általában bekenték a fa kéregtelen részét, hogy megcsússzon a borért mászó legény. A győztes jutalmul megihatta a bort.

"Pápán még a levegő is református" - járta a mondás a városban és környékén. A reformátusok zöme az Alsóvárosban élt, köztük több gazdag parasztcsaládot tartottak számon. A felsővárosi katolikusokkal alig voltak kapcsolataik. Párválasztásukban - a vagyoni helyzet mellett - lényeges szerepet játszott a felekezeti hovatartozás. Alsóvárosban ritkán köttetett vegyes házasság. Ha mégis, a szerelem ereje által katolikus nő került a családba, a lányokat anyjuk vallása szerint keresztelték. De református szellemben nevelték őket, a többi családtaggal együtt a református templomba jártak és úrvacsorát vettek.

A családokban nemzedékről-nemzedékre öröklődtek a nagy értéknek tekintett bibliák. Esténként az apa egy-egy részt olvasott fel a bibliából. Hetente egyszer - általában csütörtökönként - házi bibliaórára gyűltek össze az utcabeliek. Húsz-harminc hívő imádkozott együtt, és olvasták, értelmezték a biblia egyes részeit, szokás szerint valamely család házának első szobájában. A családi étkezések előtt a családfő hangosan imádkozott, a többiek "utána mondták az imát". A gyerekek az iskolakezdés előtt mindig áhítatra mentek a templomba.

Pápán az új református templom felszenteléséig, 1941. október 31-ig a Fő utca elején álló templomba jártak a hívek. Vasárnap délelőttönként és ünnepnapokon sorra kinyíltak az alsóvárosi házak utcaajtói. Ünneplőbe öltözött férfiak, nők és gyerekek léptek ki rajtuk fél tíz tájban: indultak a templomba. Az istentiszteletek idején a templom rendszerint zsúfolásig megtelt. Hagyományosan a nők a bal oldalon, a férfiak a jobb oldalon ültek. A gyerekek nemük szerint a szülőkhöz csatlakoztak. A nagy ünnepek mindkét napján úrvacsorát vettek. Legnagyobb ünnepükön, nagypénteken gyászra utaló fekete, illetve sötét ruhát vettek magukra az istentiszteletre készülve. Az asszonyok - még a fiatalasszonyok is - fekete kendővel kötötték be a fejüket e napon az úrvacsoraosztásra.

Pápán a református egyház szervezeti életét negyven tagból álló presbiterium irányította. Ma is megemlékeznek arról, hogy hazánkban első ízben e városban választottak presbitereket, s közismert az évszám is: 1617. A presbiterek megbízatása halálukig szólt, illetve szól ma is. Ha nem feleltek meg a tisztségüknek, leköszöntették őket. Ilyen eset - mondják az idősek - évtizedek óta nem fordult elő. Az új tagokat a presbiterek hívták maguk közé. Sokszor ifjú házasembert is megtiszteltek e tisztséggel.

Az egyházi közösség gazdasági ügyeit a főgondnok és a gondnok irányították, akiket a módos és nagy tiszteletnek örvendő hívek közül választottak. Az egyházi adót a hívek anyagi helyzete szerint vetették ki.¹⁰⁸

Az új református templomot 1932. szeptember 20-án kezdték építeni Pápán. A hívek részt vállaltak a munkában, és jelentős pénzadománnyal segítették az építkezést. Többen országos körútra indultak, hogy pénzt gyűjtsenek a munkálatokhoz. Francsis Imre és Tömböl József a Csallóközt, Vágvölgyét és Mátyusföldet járták be. Tizenkilenc magyar református gyülekezetet látogattak meg, és többezer pengőt gyűjtöttek össze.¹⁰⁹

Az új református templom megnyitása után az Ótemplom szeretetvendégségeknek adott helyet, és itt működött a Keresztény Ifjúsági Egyesület református leány- és legényegylete. Vegyeskaruk és zenekaruk templomi ünnepségekben, temetéseken működött közre. Alkalmanként táncmulatságokat is tartottak az egyletben. A gyülekezet előtt és a szeretetvendégségeken gyakran mondta el saját vallásos témájú verseit is Francsis Imre alsóvárosi takácsmester. A Petőfit, Tompát olvasó, munkája révén 25 Pápa környéki községben megbecsült mesterember költeményeiből mély vallásosság sugárzik:

"...Megtartó Úr Krisztus karácsonyi vendég,
Reménykedő szívvel sietek ím feléd,
Hallgass meg kegyesen, áldva tekints rám,
Könyörülj meg rajtam, halld meg buzgó imám.
Midőn karácsonykor földünkre születtél,
Mindeneket újjá, s boldoggá teremtél.
Újítsd meg szívem is, töltsd meg élő hittel
Hogy szerethesselek megtisztult lélekkel..."

        (részlet a Karácsonykor c. versből)¹¹⁰

Az Ótemplom ma Pápa egyik leglátogatottabb múzeuma. A műemlék-épületben 1972. szeptember 20-án nyílt meg a Dunántúli Református Egyházkerület egyháztörténeti, egyházművészeti és egyházi állandó kiállítása. A 18. századi templomi berendezési tárgyak (szószék, Úrasztala, padok) szomszédságában a karzaton református népi szakrális tárgyak és egyháztörténeti dokumentumok láthatók, míg a földszinten református egyházművészeti anyagot: úrasztali és keresztelési felszereléseket mutatnak be.¹¹¹ A kiállított textíliák közül gazdag díszítményeikkel kitűnnek az úrasztali kendők. Kettő közülük pápai, de a gyűjteményben még tizenegy értékes helyi darabot őriznek. Belőlük öt a 17. századból származik. A legkorábbi e század elejéről maradt fenn. A finom lenvászon alapra színes: kék, rózsaszín (eredetileg piros), zöld, barna és ekrüszínű fonallal, fonott öltéssel, és szálszámolásos technikával hímezték a mintázatot. A kendő közepére az Agnus Dei motívumot varrták zászlóval és a vérét felfogó edénnyel. Körülötte négyszögben olvasható a felirat: "ECCE AGNUS DEI, QUI TOLLIT PECCATA MUNDI IESU CHRISTE MISERERE NOBIS" (Íme Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, Jézus Krisztus imádkozz értünk.) A többi kendő fehér batisztból készült, arany, ezüst és fehér, valamint zöld selyemszállal hímezve, kettő aranycsipkével szegélyezve. Sarkaikban lóhere és tulipán, gránátalma, csereág, szőlőlevél és inda mintázatban gyönyörködhetünk. Az 1690-ben készült kendő felirata: ÉN VAGYOK AZ IGAZ SZŐLŐTŐ. Megörökítették rajta az adományozó Botka Ferenc és Babolcsai Magdolna nevét is. 1692. március 31-én "SANDOR SUSANNA HORVÁTH MIKLÓS URAM MEGHAGYOTT ÖZVEGYE" ajándékozott egy a sarkain fiait önnön vérével tápláló pelikán-motívumos, közepén: "ÉN VAGYOK AZ IGAZ SZŐLŐTŐ" feliratos kendőt az egyházközösségnek.¹¹²

A 18. századból nyolc pápai úrasztali kendő maradt fenn. - Valamennyit arany- és ezüstszállal hímezték: a sarokban tulipán, fogazott szélű (sarlós) levél, gránátalma-lucág és cserfaág váltakozik. Egy közös tőről hajolnak a közép felé. Rajtuk reneszánsz és keleti elemek ötvöződnek helyenként már barokkosan, helyenként még törökös szerkesztéssel.¹¹³ - Öt kendőn megörökítették az ajándékozó nevét és az ajándékozás idejét is. 1700-ban Szigeti Erzsi, 1721-ben Kádártai Mihály, 1740. március 29-én Sárközi István özvegye, Sándor Zsuzsanna, 1758-ban Najd Ferenc özvegye nemes Papp Mária asszony, 1783-ban Pados Ferenc özvegye Noszlopi Zsuzsanna adományozott "keszkenyőt" az Úr asztalához a pápai eklézsia számára. Ez utóbbin középütt ez a felirat olvasható: "EGYETEK BARÁTIM, IGYATOK ÉS RÉSZEGEDJETEK MEG SZERELMESIM; ÉNEK /EK ÉNEKE/ V.l."¹¹⁴

A gyűjtemény cserép bortartó edényei közül egy pápai keménycserép,¹¹⁵ nyilván a múlt század első feléből.

A pápai kőedénygyár - mint a városban nevezték még az 1900-as évek elején: "porcelángyár" - az 1840-es években Bécsbe is szállított termékeiből. Termelése 1866 januárjában szűnt meg, Városlődre költöztették felszerelését és munkásait.¹¹⁶ Fél évszázad múltán dr. Lővy László így írhatott a Pápai Hírlapban: "Az ezen gyárból kikerült edényeket most drága pénzen vásároljuk meg, mint ritka régiségeket, pedig csupa kőedény."¹¹⁷ A gyár termékei közül több kőedény és porcelántárgyat az Esterházy-kastély emeleti szárnya múzeumi állandó kiállításán láthatnak az érdeklődők. Az 1960-ban létrejött Pápai Helytörténeti Múzeum - amely ma már Gróf Esterházy Károly Kastély- és Tájmúzeum - gyűjteményében közel 3 ezer tárgyat számlál a néprajzi anyag a városból és a város környékéről. Itt őrzik a Tuczai - és Geiling mézesbábos műhelyek eszközanyagát, Katula Gyula gyertyamártó- és gyertyaöntő felszerelését, Balla Imre takács, Király István nyerges, Kummer Ferenc szitás, Nikodém Jenő asztalos szerszámait.¹¹⁸ Rendkívül értékes a múzeum rézműves- és pipagyűjteménye. Olyan, a múlt század második felében még országosan ismert helyi iparágról tanúskodnak, amelynek emlékét napjainkban egy gyermekmondóka sora őrzi: "Pápára pipáért, Debrecenbe dohányért".¹¹⁹ Az agyagpipagyártás dunántúli székhelye volt Pápa, ahol a 19. században három pipagyár működött. Az ún. parasztárutól a legfinomabb selmeczi pipáig a "pipák minden nemét" gyártották. Bécsbe és az Alföldre szállították, de a múlt század elején Olaszországba is exportáltak nagy mennyiségben pápai pipát.¹²⁰ A Boskowitz-féle, 1858-ban alapított gyárból változatos formájú, művészi kivitelű, szépen megformált rézkupakkal záródó pipák maradtak fenn. A múzeum őriz még pipákat kevésbé ismert pápai pipásoktól: Neumantól, Tostocktól és Breuertől is.

A 19. század eleji pápai népélet több jellegzetes vonásáról tudósít Francsics Károly naplója. Szülei szobájában a két ablak között függött egy vászonra festett, aranyozott keretű Szűz Mária kép. Az üveg alatt művirágok, gyöngyök, mindenféle színű üveggombocskák és különféle csecsebecsék ékítették körös-körül. Ezeket Francsics apja, a szíjjártó mester, Szűz Mária nagy tisztelőjeként évente megújította. A kép alatti térdeplőn végezte reggeli imáit. A festmény felett kis távolságra a gerendáról lenyúló három rézláncon egy kis réz mécses lógott alá. Ebben szombatonként Szűz Mária tiszteletére egész nap olaj pislogott. Gyermekük egészségének visszanyeréséért itt imádkoztak a szülők a hároméves Francsics Károlyért.¹²¹ Bizonyára a városban másutt is alakítottak ki szobabeli imahelyeket, és Szűz Máriát is sokan tisztelhették Pápán, ha jelenleg nincs is más adatunk a kultuszra vonatkozóan. Francsics apja a fiú gyógyulása után örömében pompás magyar ruhát csináltatott: búzavirágszínű posztóból varrt dolmányt, amin kis, mogyoró nagyságú rézgombocskák "fémlettek", magyar nadrágját fekete zsinórral cifrázták, kordován csizmájára rézsarkantyút erősítettek, kalapjára fehér tollat tűztek. A kisfiú öltözetéhez tartozott még egy kis bádogkard és huszáros tarsoly, amelyet a szíjjártó apa maga készített piros bőrből.¹²² Francsics apjának viselete is magyar volt kezdetben. Ibolyaszínű dolmányt, sötétkék nadrágot, rézsarkantyús kordován csizmát, félmagas kalapot viselt. Kőszeg tájékáról származó német feleségét is magyar viseletben járatta: magyar fejkötőt, redős szoknyát, bő kétszél kék kötényt, ezüstcsatos réklit, sarkos cipőt vetetett fel vele. Ezt a viseletet váltotta fel a német öltözet divatja.¹²³ Amikor a magyar viselet ismét népszerű lett országszerte, Pápán már alig élt az emléke. Ifj. Martonfalvay Elek említette meg, hogy 1859-60-ban édesanyja hattyúprémes mentéjéhez kényszerűen egy bakonyszentiváni sváb asszony ezergombos mentéje szolgált mintául sok keresgélés után. A múlt század végén már alig viselték az alsóvárosi idősebb asszonyok a zöld rókatorkos bundát. Elvétve lehetett látni leeresztett hajú lányt a városban, kopogós csizmát sem hordtak. A protestáns köznépbeli asszonyok általában sötétebb, majdnem fekete "festőbeliben" jártak ekkortájt, míg a katolikus nők élénkebb színű ruhát vettek magukra.¹²⁴

Francsics naplója és ifj. Martonfalvay leírása adatokat szolgáltat a múlt századi pápai népi építkezésre és lakáskultúrára vonatkozóan is. A náddal - ritkábban rozsszalmával (zsuppal) - fedett házak keskeny, szalagszerű telken épültek. A házak jobb oldalán gádor nyúlott végig, amelynek tetejét izmos tölgyfagerendák tartották "oszlopok gyanánt". A ház közepe táján nyílt az ajtó a házba, rögvest a konyhába.¹²⁵ Innen jobbról és balról ajtó vezetett egy-egy szobába. Az első szoba vendégszoba volt, "a háziak, kivált a gyereknép oda csak ritkán kerültek. Legfelebb ha vasárnap, amikor szokás volt a sárga violával, bazsalikummal, rozmaringgal elbástyázott ugyis apró ablakon kinézegetni, no meg természetesen ha arra érdemes látogató jött."

Az első szoba díszei voltak a párnákkal magasra felvetett ágyak. Sarokpad állt még itt, "gyakran időbarnította érdekes ereklye, faragott vagy tulipántos... előtte nehéz asztal, a padhoz hasonló székek, tulipántos láda, óriási zöldkályha... A falakon szentképek vagy népszerű politikusok, genrek. Az ajtósarkán hímes kendő, egy szegen a kalendárium, a mestergerendán vagy ablakdeszkán a könyvtár: imakönyv, zsoltár, Biblia, s egypár história a ponyváról. A hátulsó szobában lakik a család, az ágyak, az asztal s egy almáriom jóformán minden bútor."¹²⁶ Az 1810-es években Francsicsék már nem a saját házukban, hanem egy szűrszabó mesternél laktak "zsellérségbe". A ház elejét lakta a házigazda, ők a hátulsó két szobát. Egyik szobában élt a család, a másikban, a kisebbikben az apa rendezte be műhelyét. Meglehetősen szűkösen laktak. Szobájukat szemes kályha fűtötte. A falak mentén hosszant két, keresztben pedig egy ágyat helyeztek el. A szoba közepén fennmaradt kis teret "izmos diófa asztal" töltötte ki, körülötte és a fal mellett "néhány hátas faszékek" álltak. E szoba dísze, egyben imádkozó helye a Szűz Mária kép volt a felette függő mécsessel és az alatta levő "térdelővel".¹²⁷ Télen a kályha elé állították a "jól vasalt kocsiládát, melyet piros bőrvánkos fedett", azon ülve melegedtek.¹²⁸ Évekkel később, anyja halála után már csak két ágy volt szobájukban, közülük az egyik fedeles, függönnyel ellátva. A bútorzathoz tartozott még egy "schubláda, egy nagy almáriom, az asztal előtt néhány hátas faszékek". A tiszta fehérre meszelt falon csak a már ismert Szűz Mária kép lógott.¹²⁹ Vendég érkeztén a "pintes palackot... egy falbeli almáriomból" vette elő Francsics szíjjártó mester.¹³⁰

A múlt század első felében jobbára az Alsó- és Felsőváros házainak szobafalára kerülhettek fel a helyi keménycserépgyár termékei közül a hírhedt bakonyi betyárt, Milfait Ferkót ábrázoló tányérok.¹³¹ Ez a gyár termékeinek formájával, díszítőfestésével hatott a pápai és környékbeli népi kerámiára. Az 1840-es években fazekasok is szívesen alkalmazták keretdíszként a fű mintát és a mélyöblös tányérok tükrében a csillagdíszt. Merítettek még a gyár szőlőleveles és bordázottan körszeletekre osztott tányérainak díszítőformáiból is.¹³²

A pápai és környékbeli népélet mozgalmas, sajátos hangulatú színterei voltak a város határában a Tapolcán működő malmok. Csillag Dezső molnármester 1919. július 25-én mért fel 15 malmot Pápa közvetlen körzetében. Ezek név szerint: Zavari-, Papír-, Igalyi-, Sávolyi-, Csingeri-, Nagyhantai-, Kishantai-, Apátsági-, Hódoskai-, Csuzi -, Város-, Mester-, Pap-, Külü- és Fehér-malom. Közülük kilencben a kereskedelmi mellett vámőrlés folyt, míg a többi csak vámőrlést végzett.¹³³ A vámőrlő malmokat parasztmalmoknak nevezték, mert termelőknek őröltek. A kereskedelmi malmok a híres és gazdag pápai gabona- és lisztkereskedők, pékek számára dolgoztak. Minden molnárnak volt egy, de inkább két fogata. Erős lovaik folyamatosan hordták a lisztet és a gabonát a malom és a város között. Több molnár kocsija a környező falvakat járta, "csuvározott": helyben átvették őrlésre a gabonát és napok múlva visszavitték a lisztet. A csuvározó kocsik rúdjára kötött csengő csilingelése jelezte útjukat, a faluban pedig megérkezésük hírét vitte. A csengettyű hangja alapján különböztették meg a parasztok a molnárokat. A csuvározás ideje állandósult egy-egy településen, a gazdák már várták a molnárkocsikat a zsákokba töltött gabonával.

Lehetőség szerint a parasztok maguk vitték gabonájukat őrletésre. Felkészültek a hosszú, gyakran több napos várakozásra: jól feltarisznyáztak, hogy ne éhezzenek és szomjazzanak. A molnár is kínálta étellel az őrletőket, saját lisztjéből készült rétessel, kaláccsal, pogácsával. Közben dícsérte lisztjét, hogy az őrlető még inkább kedvet kapjon és a "malomhoz szokjon". Gyakran a gazdák kóstoltatták meg borukat, füstölt kolbászukat a molnárral abban a reményben, hogy előbb sorra kerülhetnek. Várakozás közben különféle történeteket meséltek egymás szórakoztatására. Ilyen alkalommal hangozhatott fel a nagyhantai ördöngös molnár históriája. Azt terjesztették róla, hogy ő őrölte a legjobb, legsimább lisztet a Tapolca partján. Lisztjének varázsereje volt, gyógyulást reméltek tőle a betegek, korpáját gyógyszerként adták az állatoknak.¹³⁴ De esett szó a malmokban ludvércről, visszatérő halottról és a "bolond grófról" is. Ha a gazda nem tudta kivárni a sorát, maga helyett hagyta feleségét vagy lányát. A huncut molnárlegények aztán "nem csak a gabonából, hanem a Julcsából is kivették a vámot". A feleségeiket magukkal hozó gazdák gúnyolódásnak tették ki magukat. Nem véletlenül terjedhetett el a mondás: "Jólesik a molnárnak, ha más malmában darálhat". A pápai molnárokat bort szerető, jókedvű embereknek tartották. Többnyire módos, megbecsült emberek voltak.¹³⁵ A malomhoz tartozó birtokon maguk is termeltek gabonát, rétjeik szénát adtak gazdag állatállományuknak. Lovat, szarvasmarhát, sertést tartottak, néhol gulyást, kanászt fogadtak fel hozzájuk. A malomzúgók előtti tavakban töméntelen kacsa és liba úszkált. Némelyik molnár sertéssel és baromfiakkal is kereskedett. A malomudvarok galambdúcainak lakóit táplálta az udvaron szétszóródott gabona és a kidobott ocsú.¹³⁶

A malmok - különösen a város területén működők: az egykor városszéli, a Szélesvíz folytatásában levő Kapitán- illetve Csuzi -, a Város-, a Tizes, illetve tüzeiről Tüzes- és Mester-malom - folytonos zúgásukkal szerves, elválaszthatatlan részei voltak a város életének hosszú évszázadokon át.¹³⁷ A pápaiak a malmok zsilipein lezuhanó vízben nyertek felüdülést a forró nyári napokon...¹³⁸ Mígnem elhalt az a melegvízű folyó, amelynek maga a város is a keletkezését köszönhette.¹³⁹ "A Bakony minden patakja között a Tapolca vizének veszte a legfájdalmasabb, a legnagyobb bakonyi folyóé" - fakadt ki Tatay Sándor.¹⁴⁰ Pápa szülötte, Rab Zsuzsa versben búcsúztatta a Tapolca malmait, "földbe dőlt" molnárait.¹⁴¹ Ma már "roskatagon, hallgatagon" állnak az egykor oly híres malmok, csak épületeik arányaival emlékeztetnek dicső múltjukra.

Pápa határárában külön, a 17. század elejétől önálló hegyközségi artikulusokkal szabályozott életet éltek a szőlőhegyek. A Tapolca folyó és a Jári patak között fekvő Kishegy vagy Kishanta, mögötte az Öreghegy vagy Nagyhanta alig 182 illetve 164 méterrel emelkednek a tengerszint fölé, ám közvetlen környezetükből csak 10-30 méterrel magasodnak ki. A közelükben levő, a Kishegytől keletre eső Törzsökhegy legnagyobb magassága 166 méter, s ez alig 15 méterrel magasabb, mint a környezete.¹⁴² A dombokon - helyi, síksági szemléletet tükröző szóhasználattal: hegyeken - a gyümölcs- és szőlőtermelő gazdákat működési egységbe vonták a hegyközségi szervezetek. 1629-ből maradtak fenn a veszprémi káptalan által kiadott hántai hegyközségi artikulusok.¹⁴³ A hegyet négy évvel előtte Ergelics Ferenc veszprémi püspök adta haszonbérbe a pápai polgároknak.¹⁴⁴ 1689. március 26-án kelt Kis-/Új/ Hánta hegyszabályzata,¹⁴⁵ 1701-ből származik a -Nagy-/Öreg/-Hánta hegyé.¹⁴⁶ 1753. május 5-én dátumozták a Kis-/Új/-Hánta hegy artikulusait.¹⁴⁷ Kilenc év múlva, 1762-ben az "Agyagliki" hegyét¹⁴⁸, s két év múlva összevontan jelent meg Kis- és Nagy-Hánta valamint Törzsökhegy hegyközségi szabályzata.¹⁴⁹ 1738-ban Pápa földesurának jóváhagyásával fogalmazódtak meg Törzsökhegy és Öreg-Hánta artikulusai.¹⁵⁰ Ezek meghatározták a szőlősgazdák jogait és kötelességeit, a hegybeli munkák rendjét, köztük a szüret kezdésének idejét is.¹⁵¹ A szőlőhegyeket gyepű és árok vette körül. A gazdák a kapukon át közlekedtek. Minden kapunak két része volt: a kocsi- és gyalogkapu. A hegypásztor, a hegy rendjére felügyelő hegyközségi "alkalmazott" hajléka az egyik kapu közelében állt. A pásztorházban gyakran pálinkafőző kazán is működött. A hegyközségek lehetőség szerint saját kútjaik vizét használták a szőlőbeli munkák alkalmával. A hegyekbe fakereszteket állítottak. Az igali öreghegynek századunk elején harangja is volt.¹⁵²

A hegyközségek iratait, pecsétjét a községi ládában őrizte a gazdaközösség által meghatározott időre választott hegybíró. A Törzsökhegy festett, esztergált lábú, belső fiókos ládája a város múzeumának gyűjteményét gazdagítja.¹⁵³ A céhekhez hasonlóan a hegyközségek is készítettek ünnepi használatra díszes korsót. Bár nem őrződtek meg, van tudomásunk róluk. Ma is emlegetik a legfiatalabb hegyközség, az Úrdomb korsóját. A város pályaudvarától keletre eső területet az emlékezet szerint a gróf adta le adóváltság díjában, és a csizmadia céhtagok között osztották ki. Innen a domb népi neve, a Csirizhegy.¹⁵⁴ Az itteni szőlőbirtokosság 1878 nyarán kért engedélyt telek átengedésére pásztorkunyhó építéséhez.¹⁵⁵ "Hegység szabályzatukról" 1880. márciusában adott hírt a Pápai Lapok.¹⁵⁶

A pápai határ délkeleti részén fekvő dombokon századunkban számtalan borpincét, kis házat és nyaralót építettek. A Kishegy legnevezetesebb szőlője a Bocsor István-féle szőlő volt. Az itt emelt nyaralóban töltötte diákéveit Kozma Andor költő, aki legismertebb versében, A carthagói harangokban a pápai református kollégiumról emlékezett meg. A Bocsor-szőlő végül Pulszky Ferenc, a múlt század második fele híres politikusának a birtokába került. Sok éven át ide járt üdülni, s özvegye szerint jobban szerette, mint szécsényi kastélyát. Az Öreghegy legszebb útja a "Báróné útja", amelyet két oldalát fasor szegélyezi. Nevét onnan kapta, hogy 1835-ben egy bécsi úriasszony, akit érzékeny szálak fűztek Esterházy Károly grófhoz, mintegy 30 holdnyi területet vásárolt a hegy szőlőiből. Birtokát parkosította és közepére gyönyörű nyaralót építtetett. Az emeletes villa teraszáról szép kilátás nyílt a városra. Az asszonyt a köznép tiszteletből bárónénak nevezte. A hegyi út innen nyerte a nevét. Kaán Vilhelminát később feleségül vette a gróf. ¹⁵⁷

A hegyekben épült házak századunkban egyre inkább az állandó kintlakást s nem csupán a nyaralást biztosították, illetve a hegybeli munkák idején ideiglenes lakó- és munkahelyül szolgáltak. Az egész évben a hegyekben élőkkel benépesültek Pápa külterületi részei. 1949-ben az "Igali öreghegy" nevű szőlőben 320 lakost számláltak. Kishegyet ekkor 258-an lakták. 1960-ban az Öreghegyet 338, a Kishegyet 207, a Törzsökhegyet 49, a Báróczhegy-Kisbárócz-hegyet 63 lakossal tartották nyilván.¹⁵⁸

A pápai szőlőhegyek kedvelt séta- és pihenőhelyek voltak a múlt századokban. Úgy tartja az emlékezet, hogy az Öreghegy útjait Kisfaludy Károly és Vas Gereben is többször megjárta.

A Pápára látogatók elmaradhatatlan programja hazánk - egyben Európa - egyetlen kékfestő múzeumának megtekintése. A múzeum a nagy múltú Kluge-üzem épületében nyílt meg 1962. augusztus 3-án.¹⁵⁹ A református templommal szemközt álló, üzem előtti Kluge lakóház 1869 óta tanúskodik a kékfestő dinasztia gazdagságáról, ízléséről. A kapu bal sarka fölött cégérként nem látható már rúdra erősített kékfestő anyag. Tábla hirdeti a múzeum állandó és időszakos kiállításait. A műhely alapításának 200. évfordulójára, 1983-ra megújultak a múzeum kiállítótermei, a múlt századi üzem munkatermei. Csak a régi, lójárgányos mángorló restaurálása várat még magára. A jeles jubileumra új állandó kiállítás készült a családi dokumentumokból és a cég termékeiből. De helyet kaptak a kiállításon Kovács József kékfestő mester munkái is, aki a cég segédje, 1928-1945 közt művezetője, az üzem tényleges vezetője volt a kékfestő szakmát tanuló katonatiszt-tulajdonos, Karcsay Béla mellett.¹⁶⁰ 1984-ben indította a múzeum a hazai működő kékfestő műhelyeket bemutató sorozatát. Évente más-más kékfestő mesternek, illetve dinasztiának biztosítottak lehetőséget a méltó megmutatkozásra az ország számos területéről Tiszakécskétől Szombathelyig. 1991. májusában új állandó kiállítást nyitottak az üzem szárítóépületének padlásterében. A kékfestő mesterségnek ismét megbecsülést szerző, vásznaival új divatot teremtő Bódy Irén iparművész több évtizedes munkásságából ad szívet melengető, szemet gyönyörködtető válogatást a tárlat.

A pápai Kékfestő Múzeum a helyi emlékek mellett a hazánkban működő kékfestő műhelyek tárgyi- és dokumentációs anyagát is gyűjti. A gyűjtemény gazdagságát jelzi, hogy tárgyi emlékeinek száma megközelíti az ötezret. Külföldi textiles szakemberek is gyakran felkeresik a szép környezetben fekvő, értékes kiállítások sorával büszkélkedő múzeumot, s hírét viszik szerte a világban.¹⁶¹

A Pápára látogató - hacsak nem hívják fel külön a figyelmét - ritkán kerül el a tókerti Dózsa György utca egyik családi házába, hogy megtekintse a város legpompásabb helytörténeti magángyűjteményét. Győry Endre és neje, Éva asszony hozták létre évtizedek munkájával a felbecsülhetetlen értékű cserép-, textil-, viselet- és bútorgyűjteményt. Mintegy négyezer tárgyat őriznek házuk különböző helyiségeiben, és szinte külön kiállítást rendeztek a padláson. Tányérgyűjteményük a legszámosabb, 530 darabot számlált 1991. év decemberében. A különféle törülközőkből is több, mint száz gyűlt össze. Legújabb tárgyegyüttesük a századunk elejétől az 1960-as évekig tartó időszakból származó feliratos falvédők sorozata. Jelenleg 130 darab található belőlük Győryék gyűjteményében.¹⁶² Éva asszony gondosan tisztítja az újonnan vásárolt-ajándékba kapott tárgyakat. A textíliákat - felhasználva ruhaipari szaktanári, valamint díszítőművészeti szakkörvezetői ismereteit - maga restaurálja és szakszerűen tárolja. A gyűjtemény tárgyairól folyamatosan leltárt vezet, minden tárgynak külön leírókartont készít, amelyeken a legfontosabb adatok mellett a tárgyfotó is helyet kapott.

A Győry házaspár szívesen kölcsönöz tárgyakat gyűjteményéből a helyi múzeumok kiállításaira. Textíliákból, "egy tisztes nő illő hozományának" míves darabjaiból 1987-ben önálló kiállítást rendeztek Veszprémben, nagy sikerrel.

Győryék gyűjtőtevékenységének tisztelettel és őszinte elismeréssel adóznak ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Mert ez a gyűjtemény nincs bezárva, ezt a jószándékú érdeklődők ismeretlenül is megtekinthetik. Így vált közkinccsé, ízlés- és gondolkodásformálóvá. A tulajdonos pedig a hagyomány szolgálatába állva nevel. Tevékenysége jellemnevelő az ifjúság számára. Szakkört is vezet, a foglalkozások egy részét a gyűjtemény tárgyai között tartva. Az iskolás gyermekeknek példát ad arra, hogy felelősséggel lehet egy életen át másokért, egy közösségért, örök eszményekért is dolgozni. Itt az ifjak megérzik a kötés erejét: kötődését a családhoz, egy tágabb közösséghez, a szülőföldhöz, a hazához. Mert Győry Endréné tett valamit, ami - Kölcsey szavaival élve - "nemcsak tett lett, hanem az is maradt."¹⁶³

A századunk első felében még oly híres pápai népi mesterség, a mézesbábosság hagyományait éleszti és fejleszti tovább Varga István cukrászmester. Neve immár bekerült a Guinnes Rekordok könyvébe is. 1990 decemberében Párizsban, Szent Miklós ünnepén ő "írta rá" a készítők nevét a világ leghosszabb mézeskalácsára. Az Európa és Amerika legnevesebb mestereit felvonultató "Volt egy mézeskalácsvásár" című kiállításon a magyar nap rendezvényein sokan megcsodálták mézesbábjait, külföldi riporterek sora készített vele rádió- és tv interjút, fotóriporterek örökítették meg munkáját a bemutatón.

Pedig Varga István nem is a város szülötte. Családja a II. világháborút követő években költözött Pápára a fővárosból. A fiú az utolsó pápai mézesbábos mestertől, Katula Gyulától tanulta, illetve leste el a mesterséget. Még a gyertyaöntés fortélyait is elsajátította tőle. Mézesbábos szakmai tehetségét Schéner Mihály egy veszprémi kiállításon fedezte fel. Bábterveket rajzolt Varga István számára, s hamarosan tucatnyi mézesbáb készült, amelyekhez Gyurkovits Tibor tréfás verseket írt. 1984-ben jelent meg a Pápai mézesbábos című könyv a gyermekek és a játszókedvű felnőttek örömére.¹⁶⁴ Varga István hazai és külhoni kiállításokon bizonyította szakmai tudását, díjak sorozatát elnyerve. Munkáit bemutatta a Nemzeti Galéria és a Műcsarnok is.¹⁶⁵ Nemzetközi konferenciák, nagyszabású bálok résztvevői kapták ajándékul Varga mester mézesbábjait, főként számtalan mintával díszített tükrös szíveit. A Parlament fenyőfáját nem egy ízben az ő bábjai ékítették.

Varga István sajátos művészetét megosztja a fiatalokkal. Nem restell mézesbábos játszóházakat tartani Pápán és hazánk sok más településén.¹⁶⁶ Általa talán újabb követőkre talál a mézesbábos mesterség, nem vesznek el végleg a hagyományos formák és díszítésmódok, nem hal ki egy kedves, Pápa népéletéhez sok szállal kötődő mesterség.

"Es ist keine leichte Aufgabe heutzutage, in unserem Zeitalter, wo so langsam alle niveauillierenden, speziellen Eigenarten der Lebensführung verschwinden, über charakteristische Wohn-, Kleidung-, Mahlzeitsitten, über Gebräuche einer Region zu sprechen. So langsam gibt es nämlich keine mehr, ja - besonders in den Städten - gibt es heute schon gar keine mehr." Mit diesen Sätzen leitete Ede Martonfalvay jr. im Jahre 1905 in der Monographie "Universale Beschreibung der Stadt Pápa" das Kapitel über das Leben des Volkes in Pápa ein. Und tatsächlich, er konnte schon damals, am Anfang dieses Jahrhunderts kaum "einen avitischen Charakterzug" in der Lebensweise der Bauern und Handwerker unter den Stadtbewohnern finden. Nach etwa dreißig Jahren schrieb dr. Ferenc Tóth folgendes: "Über ethnographische Charakterzüge auf dem inneren Gebiet der Stadt können wir nicht mehr sprechen. Heute hat alles um uns schon einen städtischen Charakter." Es taucht also mit Recht die Frage auf: hat der Ethnograph unserer Zeit am Ende des 20. Jahrhunderts überhaupt noch eine Chance irgendwelche Reliquien der endgültig verschwundenen traditionellen Volkskultur in Pápa zu finden? Und das zu einer Zeit, wo infolge der entwickelten Kommunikationstechnik unserer Tage die traditionelle Bildung im ganzen Lande sehr stark zurückgedrängt wurde? Der Ethnograph von heute kann nur aufgrund der Erinnerungen der älteren Einwohner der Stadt Pápa und der schriftlichen Quellen das Leben der Stadtbevölkerung zur Zeit der Jahrhundertwende und in den ersten Jahrzehnten des Jahrhunderts in großen Zügen rekonstruieren. Zu dieser Zeit haben die Einwohner von Pápa, die auf einem Dorfniveau, unter dörflichen Umständen gelebt haben, noch eine gewisse Einheit gebildet in der sog. Unterstadt und in den Randstraßen der Oberstadt.

Sagen im Zusammenhang mit dem Namen der Stadt und mit einigen Häusern der Innenstadt sind noch bekannt. In mehreren Liedern aus der "Kurutzzeit" kommt der Name Pápa immer wieder vor. Es blieben auch Geschichten über die Vernichtung der Stadt durch das französische Heer im Jahre 1809 erhalten. Das Lied mit der Anfangszeile "Söprik a pápai utcát..." (ung.: "Man kehrt die Pápaer Straßen..."), das auch heute noch viel gesungen wird und das den Namen von Pápa im ganzen Land bekannt machte, ist mit den Honveds von Kmetty aus der Zeit der Bürgerrevolution und des Freiheitskampfes 1848-49 verbunden.

Pápa, als eine am Randgebiet, bzw. am Treffpunkt von Kisalföld und des Bakonygebirges liegende Stadt, war weit und breit wegen seiner Märkte berühmt. In der Stadt wurden ab dem 17. Jahrhundert, vielleicht auch noch früher, sieben Landesmärkte abgehalten. Von diesen Sieben wurden Sechs an den verschiedenen Maria-Feiertagen veranstaltet. Der größte Markt war in Pápa Anfang September, zu Mariä-Geburt. Am ersten Tag des Landesmarktes, am Dienstag, war immer der Tiermarkt, am nächsten Tag der Krammarkt. Die Pápaer Tiermärkte zählten aufgrund des Umsatzes und der Anzahl der verkauften Tiere zu den ersten in Transdanubien, aber auch im Lande folgten sie gleich nach Debrecen. Einen lebhaften und großen Umsatz hatte auch der Pápaer Getreidemarkt, wo man das Getreide der Pápaer-Ebene verkaufte. Aber hierher brachte man auch den Getreideüberschuß von Marcalmellék, Somló-Gebiet und Raab-Zwischenland.

Die Wochenmärkte, am Freitag und Dienstag, versorgten die Bewohner der Stadt mit Lebensmitteln, die man aus den umliegenden Dörfern, aus den Weingärten, Obstgärten und "Bergen" im Pápaer Hotter oder aus Tókert gebracht hat. Die Möhren aus Pápa wurden auch in den benachbarten Komitaten sehr gerne gekauft.

Auf den Jahrmärkten und Wochenmärkten verkauften die Handwerker, die Gewerbetreibenden der Stadt und der Umgebung ihre Produkte. Es kamen die berühmten Pápaer Pfefferkuchenbäcker, die Blaufärber, vor allem die der Firma Kluge, die Töpfer, die bis zum Ausbau des Wasserleitungssystems zum Transportieren und Speichern des Tapolcaer Trinkwassers in großer Menge Krüge gefertigt haben, Messerschmiede, unter denen der berühmteste in der zweiten Hälfte des voriges Jahrhunderts András Tanzer war. Aus den Wäldern des Bakonygebirges brachte man das Brennholz auf den Pápaer Holzmarkt. Am Anfang der vierziger Jahren hat man schon versucht, die Märkte, die in allen Teilen der Stadt ihren Platz hatten, zu vereinigen und zugleich den Markt auf dem Hauptplatz der Stadt zu liquidieren.

Bis zu den sechziger Jahren dieses Jahrhunderts hat man in Pápa jährlich zwei nennenswerte Kirchweihen und damit verbundene Märkte abgehalten: die Kirchweihe der Anna-Kirche und die "Porciumkulaer" Kirchweihe der Franziskaner. Auch die Prozessionen und die Zeller Wallfahrten hatten in der Stadt eine große Tradition. Die eigenartige Stimmung der Bauermühlen in Tapolca gehören ebenfalls schon völlig der Vergangenheit am. Im Blaufärber-Museum der Stadt sind Gegenstände und schriftliche Dokumente der Firma Kluge auf ihrem originalen Platz ausgestellt und zwar im Gebäude des einstigen Betriebes. In der Sammlung von Endre Györy und Gemahlin gibt es sehr viele schöne und wertvolle Gegenstände im Zusammenhang mit der Lebensweise der Bewohner der Stadt und Umgebung. Der Zuckerbäcker István Varga, der seit der Pariser Ausstellung im Jahre 1990 schon weltberühmt ist, bemüht sich, die Pápaer Lebzelter-traditionen fortzusetzen und zu erneuern.

Pápai Páriz Ferenc úgy tudta, hogy "azon világot azon időben gyujtá meg Istennek ama nagy szolgája, Bálint pap is Pápa városában, kit Török Bálint Pápáról Debrecenbe hozata (1536), ki ott a tiszta tudománynak oly tiszta, de egyszersmind gyümölcsöző magvát veté, mely e mai napiglan a Magyarok között példa nélkül való bőv majorsággal gyümölcsözék e szép hirű városban".¹

A lutheri reformáció első magvetőit azonban már feltehetően a mohácsi vész előtt, de mindenképpen még Thurzó Elek bárónak 1527-1535 közötti pápai földesurasága idején kell keresnünk. Thurzó II. János krakkói polgármester és körmöci kamaragróf és Beck Magdolna fia, Mohács idején tárnokmester, majd országbíró volt. Már II. Lajos uralkodása idején ismert volt a lutheri tanok iránti rokonszenvéről,² később pedig nyíltan pártfogolta a reformáció híveit. Innen érthető, hogy Pápa városának katonai és polgári tisztségviselői is hozzá hasonlóan és az ő oltalma alatt munkálkodtak a reformáció terjesztése érdekében.³

Az első reformátori magvetést homály övezi ugyan, de a Kollégium törvényeinek 1585-ben kelt bevezetőjéből biztosan következtethetünk arra, hogy a Schola Reformata Papensis 1531-ben már wittenbergi szellemben működött.⁴ Közelebbi adatot tudhatunk meg az akkori városi plébániai iskola egyik oktatójától, Gizdavics Péter káplántól, akiről azt tudjuk, hogy féltestvére volt a budai városbírónak, Turkovics Miklós kereskedőnek, Nádasdy Tamás egykori budai várparancsnok hívének. Sylvester János érdekében mindkét testvér levélben kérte Nádasdy pártfogását. Gizdavics 1534. április 23-án arról értesíti Nádasdyt, az akkor már Sárváron lakó vasi főispánt, hogy Sylvester mint kedves vendég nála van Pápán, és rövidesen kocsin tovább küldi Újszigetre. Külön érdekességre tarthat számot május 3-án írt pápai levele: "...Sylvester Jánosunk, ki itt volt nálunk, Zalában először emelheti fel Krisztus zászlaját és az evangéliumi igazság tanítását. Csak legyen védelmére Nagyságod..."⁵

E leveleiben Gizdavics, a "ludimagister oppidi Papa, capellanus, sed non papisticus" a reformáció pártfogójának vallja Nádasdyt is, "aki reményét egyedül Istenbe és az ő evangéliumába helyezte, s pártfogolja Krisztus diadalmas evangéliumát, mely ellen nálunk mostanában emelte fel szarvát az ördög".⁶

A "régi iskola szennyét"⁷ tehát Gizdavics Péter takarította ki Pápán, leginkább őt tekinthetjük azért a reformáció első ismert magvetőjének.

E jelenséggel párhuzamosan számos katolikus pap végezte hivatását a városban, nem is szólva a szerzetesekről, akik között a ferencesek voltak a legnépszerűbbek. Ők ismerték legjobban a nép hangulatát, de sokan látogatták a bécsi egyetemet is. 1535-ből 21 pápai ferencesről van adatunk, s ezek közül 11 misés pap volt. Bizonyára nem véletlen, hogy e hitvitákkal terhes években, közelebbről 1535-ben helyezik Pápára a franciskánus teológiai főiskolát.⁸

Kézenfekvő, hogy az újabb egyháztörténeti kutatás egyre inkább úgy véli: a több századon át titokzatos kilétű Bálint pap alighanem az egyetlen Bálint nevű pápai ferences, egyben gyóntatóatya: lllési Bálint volt. Bármint legyen is, egyike volt az első evangéliumi magvetőknek.⁹ Ezt a "Bálint papot" fedezi fel azután örömmel Enyingi Török Bálint és felesége, Pemfflinger Katalin. Az erőszakos, de a reformáció ügyét buzgón támogató hadvezérnek I. Ferdinánd - miután más birtokokkal kárpótolta Thurzót - 1535. augusztus 27-én adományba adta Pápa városát.

A Regensburg melletti Pemphlingből származó család már 1477 óta Budán, Diósgyőrön, majd Nagyszebenben tűnik fel. Pemfflinger Márk királybíró és korán elhunyt neje, Tabiassy Klára voltak a szülei a fiatalon Budára, Mária királyné udvarhölgyi tisztébe került Katalinnak.¹⁰ Leánykori szász környezetéből az udvarba magával hozta a lutheri reformáció iránti erős kötődését. Ezért is nevezte el őt 1523-ban, Török Bálinttal kötött házasságakor Szerémi György történész, II. Lajos házikáplánja "leona lutteriana"-nak, azaz lutheránus nőoroszlánnak.¹¹

Az ország akkor egyik legvagyonosabb földesura és két fia: Török János és Ferenc a királyi adományba 1536 januárjában lett Pápán ünnepélyesen beiktatva. A szertelen főúr azonban rövidesen hátat fordított Ferdinánd kegyének, s alig egy év után átpártolt Szapolyai János királyhoz. Mivel eddigi dunántúli és erdélyi birtokai mellé tőle Debrecent is megkapta, Bálint pappal együtt még az év végén Debrecenbe távozott.¹² Az átpártolás eseményéről Dévai Mátyás is megemlékezett Nürnbergben 1536. december 3-án kelt, Nádasdy Tamáshoz írt levelében: "...Valentinum Török dicunt deficisse ad Joannem..."¹³

Itt kell felvetnünk a korábbi történészek által sokat vitatott kérdést: Dévait is Pápa reformátorai közé sorolhatjuk-e?

Korábban, a 18-19. században többen emellett foglaltak állást,¹⁴ mások biztos adatok hiányában ellene szóltak.¹⁵ Tóth Endre pápai, majd debreceni professzor nyitva hagyta mégis a kérdést.¹⁶ Úgy vélte, nem lehet teljesen alaptalan a pápai nemes krónikaírónak, Eöry János kurátornak 1802-ből származó kéziratos feljegyzése, amely szerint Bálint pap után "Dévay Bíró Mátyás lett itt prédikátor". Tóth Endre elképzelhetőnek tartotta, hogy akár Dévainak a budai börtönből való szabadulása és Nádasdyhoz Sárvárra való kerülése között (1535), akár később, Bálint pap távozása után, esetleg Török Bálint fogságba jutása után Pápán lett volna. Annál is inkább, mert Sárvár földesura egy időben pápai várkapitány is lett. Különben arról is van - elég bizonytalan - adatunk, hogy 1535 elején a Veszprém megyei Kádárta Mátyás nevű papja is talán azonos lett volna Dévaival.¹⁷

Pápa lutheri szellemű reformációjának eme első szakaszát összegezve elmondhatjuk, hogy már a mohácsi vészt követő első évektől kezdve fogékony talajba hullt az első magyar reformátorok magvetése. A város - mint legtöbb esetben is - fokozatosan vált protestánssá, hiszen a katolikus főesperes és a ferences főiskola bizonyára gátat igyekezett vetni terjedésének. Az akkori viszonyok között nem is szólhatunk még paróchusokról vagy evangélikus esperességről, még kevésbé szuperintendenciáról. Reformátori szellemben működő lutheránus prédikátorok vetették a magot, s közülük bizonyára tudós humanisták vagy egykor ferences szerzetesek is átmeneti vendégszállást kaphattak, amint az Sylvester János vagy Dévai Mátyás esetében történt.

Az ezt követő évtizedekről Sztárai Mihály Pápára érkezéséig (1568) viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre. A "lutheránus nőoroszlán" férje elmenetele, majd konstantinápolyi fogsága idején egyelőre Pápán maradt, csak utóbb költözött Debrecenbe, ott is halt meg. Tudunk azonban "főember szolgájukról", Martonfalvai Imre működéséről, aki 1543-ban a pápai vár tiszttartója volt, és aki 71 éven át szolgálta a Török családot.¹⁸ Pápán kelt Önéletírását a felsőbüki Nagy család sitkei levéltárában fedezte fel Szopori Nagy Imre 1866-ban. Az általa közölt ismertetésből tudjuk,¹⁹ hogy a somogyvári születésű számtartó és vice-udvarbíró urának több merész hadjáratában részt vett, és a pápai évek alatt is úrnőjének hűséges szolgája maradt. Amikor ugyanis Ferdinánd Török hűtlensége miatt lefoglaltatta és elkobozta pápai és környékbeli jószágait, és emiatt szolgái is elhagyták, ő "fejét asszonyáért im szerencsére vitte", elhagyta érte feleségét és gyermekeit is. Pápa ekkor gyakran ki volt téve a törökök támadásainak, de ő megvédte a családot Ulomán bég ellen. Saját vagyonát elvesztette ugyan, de úrnőjének és gyermekeinek megmaradt értékét, barmát, ménesét, juhait megmentette. Ám amikor azok Debrecenbe költöztek, őt otthagyták, "mint egy szedett szőlőt". Ennek ellenére Pápa várának tatarozásán buzgón részt vett, "palánkját fölállítá, fonatá és sároztatá gyorsasággal, azután az árokját is megásatá". Mikor Török Bálint János fia újra Pápára jött, annak ismét szolgálatába állt, és 1556-ban három vármegye (Veszprém, Vas és Sopron) munkaerejét szerezte meg a város újjáépítésére. Naplóját már a Török-unoka idején írta meg és e sorokkal zárta: "Csak az Isten tudnája előszámlálni... hasznos és jámborul való sok szolgálatom, halál szerencsáján, vérem hullásával, veszödelmemmel és sok kárvallásommal az jó Terek Bálint kmes uramtól fogva ez ideiglen, Terek István kmes uramig, ki nekem egyik kmes uram..."

Pápa 1543-as, fent is említett ostroma után Török Bálintné is megtekintette a romokat.²⁰ Bizonyára kapcsolatban volt az ugyancsak evangélikus Ungnad János császári generálissal, a vár akkori parancsnokával. Róla többen feljegyezték, hogy a török bég közeledtének hírére "az uri renden levőkkel éjnek idején a sitkei hegyre szökött ki, Istenre bizván Martonfalvayt és a pápaiakat."²¹ Báró Ungnad János (1564) Jurisich Miklós után lett az ausztriai, vend és horvát tartományok főkapitánya, majd a pápai vár parancsnoka. Egyháztörténeti vonatkozásban tudnunk kell róla, hogy utóbb ő alapította meg az evangélikusok tübingeni és urachi nyomdáját, melyek a szlovén és a horvát nyelv fejlődésére rendkívüli hatással voltak.²² Ungnad különben már az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen is részt vett, szoros összeköttetésben volt kezdettől fogva a lutheri reformációval, s a reformátor halálát maga a szász választófejedelem tudatta vele.²³

Talán nem véletlen, hogy Gizdavics és Bálint pap pápai működése után - Dévai esetleges ottlétét kivéve - három évtizeden keresztül fehér foltként jelentkeznek evangélikus prédikátorok ismeretlen személyei. Egyetlen adatról tudunk még Török Bálint idejéből: Tóth Ferenc református püspök csaknem kétszáz év előtti rövid közléséből. Eszerint Török rögtön 1536-ban hozott Pápára tanítókat, különösen Gesztesről, akik a reformációt sikerrel terjesztették.²⁴ Ez a közlés annál feltűnőbb, mert úgy tűnik, közelebbről, mint Komárom megyéből nem tudtak megfelelő tanítót vagy prédikátort szerezni. Az igényt azonban jelzi, bár nincs adatunk arról, milyen mértékben terjedt az Ágostai Hitvallás ezen a környéken. Az biztosra vehető, hogy a pápai vár őrsége és katonasága körében - főként Ungnad parancsnoksága alatt - több híve lehetett a reformációnak.

Ugyancsak kevés, de mégis biztos adatunk van a nagy "éneklő reformátor", Sztárai Mihály pápai működéséről. Az egykori ferences szerzetes páduai tanulmányai után előbb a Mohácsnál elesett Pálóci Antal zempléni főispánnak, majd Perényi Péternek lett az udvari papja. Rendfőnökével, Kopácsi Istvánnal együtt vált a reformáció buzgó hívévé és egyik legeredményesebb terjesztőjévé.

Reformációi pályája a déldunántúli hódoltsági területen indult meg. A Tolna megyei Laskón, lelkészsége hetedik évében azt írta egyik barátjának, hogy már 120 egyházat szervezett, sok összetűzése van a pápa embereivel, de mindenütt legyőzte, sőt "Tiszán, Száván, sőt a jeges Kaukázuson túlra (ultra glacialem Caucasum)" űzte őket. ²⁵

Tolna városában, ahol - Zoványi szavaival - "episcopus című esperesnek" gondolhatjuk már őt, írta meg 1557-ben nevezetes vitairatát "Az Igaz Papságnac Tiköre" címen. E nagysikerű, gúnyiratnak is beillő hitvitázó komédiát Huszár Gál 1559-ben ki is adta még a magyaróvári nyomdájában. Címlapja végén ezt olvashatták néhány év múltán a pápai hívek is: "Azt is megtalálod Atyámia keresztyén e kis könyvecskének végében, mimódon és főképpen mire választják az igaz Keresztyének a lelkipásztorokat, s mi okáért vonsszák le is némellyekről a szentegyházi szolgaságot". ²⁷

Tolnából nem sokkal ezután került Sztárai rövid időre Sárospatakra, Perényi Gábor birtokára. Ennek halála után a feléledő hitvitákat szító szakramentárius papok és hívek elől volt kénytelen Pápára távozni 1567 őszén.

Azt a 7-8 esztendőt, amit Sztárai - az utolsó éveiben Huszár Gállal együtt - Pápán töltött, még a lutheri reformáció irányzata határozta meg. Az egyházak közötti feszültség itt - Pataktól eltérően - az evangélikusok és a katolikusok között éleződött ki. A Ferdinánd király hűségére tért Enyingi Török Ferenc és felesége, Guthi Országh Borbála a reformációt támogató buzgalmuk során addig zaklatták a ferenceseket, amíg azok lassan el nem távoztak Pápáról. Akik mégis ott maradtak, bepanaszolták az evangélikusokat, hogy széthordták fejük felől a kolostor tetejét, sokat szenvednek tőlük, mert ki is nevetik a katolikus vallást. Panaszolták, hogy nincs is már katolikus pap a városban, s a lutheránus iskolamester nyíltan hirdeti, hogy bizony szabad még nagyböjtben is húst enni.

Török Ferenc ekkor bosszút állt a bepanaszlókon. Udvari bolondját ferences csuhába öltöztette, csuklyájára füleket varratott és a ferencnapi nagymise idején őt a barátok templomába küldte. A nagy zűrzavar miatt a barátok abba kellett, hogy hagyják a misét, Török pedig a templomajtón keresztül mulatott a dolgon. E valóban botrányos "térítésre" Ferdinánd 1557. októberében kelt és Oláh érsek és Liszti János ellenjegyzésével írt levelében ad audiendum verbum beidézte maga elé a földesurat. Továbbit az ügyről nem tudunk, csak annyit, hogy 1553-ban a ferences gvardián, majd 1560-ban a szerzetesek mind elhagyták Pápát. ²⁸

Pataki patrónusának halála után Török Ferenc ugyancsak szélsőséges urasága alá került tehát Sztárai 1567 őszén. Sajnos amilyen bőségesek déldunántúli működésének és irodalmi tevékenységének az adatai, annyira kevés viszont mindaz, amit pápai lelkészségének éveiről tudunk. Mindenestre jellemző a lutheri reformáció kétfrontos harcának feszültségeire Melius Juhász Péternek 1565-ben kelt, Pápára is célzó megjegyzése. Sámuel két könyvének és a Királyok könyvének magyarázatos kiadásában többek között "félpápista Pápa és Wittenberga és Bártfa ostyás, oltáros, gyertyás, korcsmás majmait" említi szokásos nyerseségével.²⁹ A gúny még Sztárai - számunkra ismeretlen - pápai elődjeire vonatkozhat, mégis jelzi az akkor folyó hitviták erősségét és kíméletlenségét.

Három évi lelkészsége után a soproni evangélikus egyház hívta meg Sztárait a város magyar prédikátorának. A Soproni Állami Levéltárban őrzött eredeti Sztárai-levél 1570. február 7-én kelt Pápán. Válasza szerint hajlandó volna ugyan elmenni Sopronba, de a rossz utak miatt egyelőre nem indulhat el. Ha nem tudna a hívásnak eleget tenni, úgy megfelelő lelkészt rendel majd hozzájuk - írja.³⁰

Más adatok szerint egy 1570-ben írt versében Sztárai igen törődött embernek mondja magát, s talán ez is okozta, hogy végül nemet mondott a hívásra. Mégis járt utóbb Sopronban az ottani 1574-es városi számadókönyv április 15-i bejegyzése szerint.³¹ Ekkorra azonban a soproniak már a Bánffy-család alsólindvai udvari prédikátorát, Beythe Istvánt hívták meg lelkészüknek, aki 1574 húsvétján el is foglalta új tisztét. A gyülekezet mégis igazoló írást kért püspökétől, talán igazhitűsége dolgában. Bornemisza Péter szuperintendens Semptén, április 24-én kelt levelében ezt meg is tette.³²

Időközben Pápán meghalt Török Ferenc főkapitány (1571. jan. 16.). Fia és örököse, István ekkor még csak hét éves volt, az özvegyről csak annyit tudunk, hogy 1577-ben még élt.³³ Sztárai továbbra is Pápán maradt. 1575. január 4-én Thallóczy Bánffy Ferenc Pápán kelt végrendeletének egyik végrehajtójául Sztárai Mihály pápai prédikátort kérte fel. Ez közmegbecsülését és tekintélyét is jelzi. Ám úgy tudjuk, hogy még abban az évben, 1575 elején végleg lehunyta a szemét. Ha a korábbi évek ragyogó drámaíró készsége pápai éveiben már el is halkult, bizonyára itt is gazdagította híveit kiváló zenei képzettségének sok gyümölcsével. Énekei közül ma is gyakran hangzik fel templomainkban a 92. zsoltárra írt költeménye: "Mely igen jó az Uristent dicsérni". Úgy tudni, munkáinak javarésze, sok kézirat elkallódott. Szenczi Molnár Albert még tudott arról is, hogy prédikációit összegyűjtötte, és írt az általa szervezett egyházak részére rendtartást a szentségek kiszolgáltatásáról.³⁴

Az Ágostai Hitvallás szellemében szervezett pápai gyülekezet több, mint egy századig utolsó meghívott evangélikus prédikátora és egyben a dunántúli lutheránusok szuperintendense Huszár Gál volt. Feltehetően 1512. október 16-án született³⁵ Szerdahelyi Huszár Benedek fiaként, aki testvéreivel a Vas megyei Boba környékén volt birtokos.³⁶ Ő is "énekes reformátor" volt: már krakkói egyetemi évei alatt kezdte meg a graduálokkal, himnuszokkal való ismerkedést, ott szerkesztettek Bencédi Székely Istvánnal közös latin zsoltároskönyvet. Ugyanott kapott indítást és tanult nyomdászatot Hieronymus Vietornál.

1551-től Thurzó Elek birtokán, a mátyusföldi Vizkeleten volt plébános (ma Cierny Brod), ahonnan eretneksége miatti kiközösítése után a Thurzók családi kapcsolatai révén került Magyaróvárra.

Pápa Huszár Gál személyében olyan magasan képzett lelkészt kapott, aki Óváron lelkészképző iskolát is létesített. Erről Miksa királynak írt, 1558 tavaszán kelt levele is tanúskodik. A papi hivatásra készülők oktatását már óvári működése kezdetén, 1555 körül kezdhette meg. Mivel pedig Sztárai Mihály tolnai püspöksége idején a "tanítványok igen nagy számát" fel is szentelte, de onnan való távozása után ezt többé - Gyulán, majd Patakon - nem tehette, az ordináció tisztét ettől fogva Huszár Gál látta el Óváron.³⁷ Pápa tehát személyében nemcsak prédikátort, hanem professzort és püspököt is kapott. Óvár és Pápa között azonban tövises, hányattatott utat kellett még megtennie: Kassa, Debrecen, Nagyszombat, Komárom, Rózsavölgy és Komjáti jelzik nehéz életpályáját.

Amikor Sztárai 1574 tavaszán mégis rászánta magát, hogy körülnézzen a soporoni gyülekezetben, a pápaiak attól tartottak, hogy lelkész nélkül maradnak. Mivel pedig az előző évben, 1573-ban a Nagyszombatból elűzött Huszár Dávidot az iskolájuk rektorává fogadták, kézenfekvő volt, hogy a nyomdája miatt Komjátiból is menekülni kényszerülő 62 éves édesapát hívták meg pásztoruknak.

Debreceni Ember Pál - Szilágyi Benjamin Istvántól vett adat alapján - "Gallus Huszár, Anayius. Past. Eccles. Papensis et Superintendens"-ként ír a reformátorról.³⁸

Botta István kiváló Huszár-monográfiájában felveti a kérdést: kik egyengették a tudós prédikátor Pápára menetele útját a személyében is támadásoknak kitett patrónusa, Forgách Imre Nyitra megyei birtokáról. Szóba jöhet régi tanítványa és barátja, Bornemisza Péter, ajánlhatták az Enyingi Török családdal rokon Salm grófok, de kézenfekvő magának Sztárainak a személye is, aki már Sopronba is "alkalmas" embert ígért maga helyett. Bizonyára szerepet játszott azonban a pápaiak döntésében az egy év óta megkedvelt fiatal rektornak, Huszár Dávidnak is a személye.

Rövid egy év volt mindössze Huszár Gál pápai szolgálata. Úgy tűnik, Sztárainak 1575 elején bekövetkezett halála után, még az év első felében püspökké választották; október 23-án azonban már ő is elhunyt. Az 1576-ban tartott hegyfalusi zsinat már az egész Dunántúlra való kiterjedéssel Szegedi Mátét választotta meg az evangélikusok főpásztorává.³⁹

Sztárai halála után Huszár Gál fia, Dávid lett a város második lelkipásztora. Talán még az apa ordinálta itt az addig rektori tisztet betöltő fiát. Ám halála napját már régebben és többször megjövendölte. Élete 63. évében, keresztelése emléknapján, vagyis 1575. október 23-án, vasárnap hunyta le örökre szemét.⁴⁰ Az évek óta tartó pápai pestis őt is elragadta.

Hű patrónusa, gróf Forgách Imre főispán, akihez halálhíre eperjesi törvényszéki bíró korában jutott el, latin nyelvű Naplójában ezekkel a szavakkal emlékezett meg atyai barátjáról: "Huszár Gál, az én második atyám, s mindenkinél kedvesebb barátom, nagy képzettségű teológus, Isten evangéliumának páratlan hűségű és fáradhatatlan hirdetője a jók nagy gyászára és fájdalmára, Pápa városában, 1575. október 23-án pestisben elhunyt, azon a napon, melyet ez a legjobb és szinte szent férfiú jóval előbb, ép és egészséges állapotában, utolsó napjaként nem egyszer megjövendölt." ⁴¹

Huszár Dávid lelkészsége idején a pápai gyülekezet a helvét hitvallás alapjára helyezkedett. A két evangélikus reformátor halálával egy időre véget ért a lutheri tanítás mintegy fél évszázados hirdetése Pápa városában.

A helvét szellemű "hercegszőllősi kánonok" (1576) Huszár Dávid szorgalmazására a pápai nyomdában is megjelentek magyar és latin nyelven. Bár ezek jó részét Sopron és környéke evangélikusai is több részben átvették, az egyházak igazgatása Pápán és környékén teljesen református irányítás alá került.⁴² Saját lelkésze ezentúl nem lévén, szórványsorsban tengődött Pápa evangélikussága. Igaz, volt - többnyire távol élő - püspöke és esperese, de istentiszteleti életét legfeljebb házaknál tarthatta.

A 17. század folyamán a dunántúli lutheránusoknak nyolc püspöke volt, ezek közül három Sárváron, kettő Csepregen, kettő Kőszegen, egy-egy pedig Németújváton, ill. Nemeskéren lakott.⁴³ Amikor az 1591-es "csepregi kollokvium" után végleg megszűnt a két protestáns felekezet szervezeti közössége, az evangélikusok - patrónusaik révén - inkább a Nádasdyak, majd katolizálásuk után kisebb, de az Ágostai Hitvalláshoz szívósan ragaszkodó földesurak védelmében éltek. Ezek pedig inkább a Rábaközben, Kemenesalján, Győr, Sopron és Vas megyékben jelentettek támogatást. A 16-17. század fordulóján kiélezte a helyzetet a lutheri orthodoxia által merev hitvallásossággal fogalmazott Formula Concordiae első részének magyar fordítású kiadása⁴⁴ és a lelkészekre kényszerített hitvallásos hűségeskü írásos megkövetelése.⁴⁵

Nem segítettek az irénikus törekvések sem a feszültségeken. Samarjai János Pápán, 1628-ban kiadott Magyar Harmoniája - "azaz az Augustana és az Helvetica confessio articulusainak eggyező értelme" - visszautasításra talált Lethenyei István csepregi evangélikus esperesnek és prédikátornak 1633-ban megjelent munkájában: "Az Calvinistac Magyar Harmoniajanac- Samarjai János, Calvinista Praedicator, és Superintendens által lett öszvehasonlétásának meg-hamisétása".⁴⁶ Az irénikus törekvések zsákutcája és a polémikus hangok kölcsönös erősödése azután nemcsak Pápán, hanem egész Dunántúlon további felekezeti harcokhoz vezetett, főleg Kanizsai Pálfi János, Pathay István, Samarjai János, másrészt Lethenyei István és Zvonarics Mihály részéről.

Pápán a két felekezet feszültsége már akkor kezdődött, amikor 1613-ban a pápai evangélikusok azzal a kéréssel fordultak az akkor még sárvári rektor Lethenyeihez, hogy küldjön nekik valamiféle írást, amelyben az úrvacsoráról való evangélikus felfogást megmagyarázza. Ezt nyilván Kanizsai Pálfi Jánosnak az evangélikusból református hitre áttért erőskezű pápai prédikátornak - utóbb püspöknek - a tanítása tette számukra kérdésessé.⁴⁷ Kérésükre Lethenyei Leonhard Hütter wittenbergi professzornak általa magyarra fordított kéziratából küldött erre vonatkozó néhány fejezetet.⁴⁸ A kézirat Pálfi kezébe is eljutott. Amikor pedig megtudta, hogy Pápán lakó híveinek Lethenyei magánháznál úrvacsorát is osztott, tollhoz nyúlt és rendkívül durva szavakkal támadta meg kollégáját. Az 1613-ban megjelent mű sajnos elveszett, de címe is bizonyítja a polémia hevességét:

"Sárvári Konyhárul, Lethenyei Istvántul Pápára némely csemege kivánóknak valami speciali gyanánt ajándékon egy Haydunak kecskéje alatt küldetet Fekete lével főt nyulhusnak abálása, visgálása és fü szerszámiban való fogyatkozásinak előszámlálása". Persze Lethenyei sem maradt adós a válasszal. Ő sem válogatott a jelzőkben, mert többek között a munkát "ocsmány, undok, förtelmes, trágár és moslék" jelzőkkel illeti és ígéri, hogy Pálfi írása "mindvégig, még holtaután is inventáriumában marad annak örök gyalázatára..."⁴⁹

Még néhány adalékunk van e pápai évekből. Három évvel a polémia után egy pápai evangélikus főember, Egerszegi István kérésére Zvonarics Mihály sárvári lelkész - Lethenyeinek 1620-ban püspökké választott apósa - kérdés-feleletes formában írást küldött Pápára az evangélikus úrvacsorai tan után érdeklődő férfinak. Ez vagy ennek másolata Tolnai István bői református prédikátor kezébe került, aki azt jelentette Pathay István püspöknek. Ez pedig Klaszekovics István evangélikus püspök kolégájának kemény hangú levelet írt, miért avatkozik be a sárvári lelkész a pápaiak dolgába. Zvonarics mentegető levélben megírta, hogy ő nem Pápának, hanem az őt megkereső evangélikus főembernek küldte meg magánjellegű tanító írását.⁵⁰

Kanizsai Pálfi utóbb Kis Bertalan sárvári püspököt is megtámadta "Fantom Fant: Azaz Sárvári Püspöknek kozmás levelére való választétel" címen, 1632-ben. Ebben Kis Bertalan egy missilis levelét veszi bonckés alá. Az írás kéziratban maradt, de széles körben terjesztették. Benne az evangélikusok ubiquitas-tanát akarta kipellengérezni. Azt írja, hogy ha Krisztus mindenütt jelen van, akkor teste "benne van minden vödör borban és minden káposztás fazékban". Ismét nem maradt adós a püspökét védő Lethenyei a felelettel: "...Talán a fántom fánt helyett tromfot vészen el, hogy a tök király ne láttassék uralkodni a makk királlyal..."⁵¹

Feltűnően kevés adatunk van a 17. század második felének pápai evangélikusságáról. Az amúgy is zaklatott dunántúli felekezeti viszonyok a református kollégium Gyászévtizedet (1671-81) megelőző virágzása idején feltehetően további szórványsors küzdelmei és viszontagságai jellemezték életét. Séllyei István püspök és társai gályarabságából több dunántúli lutheránus prédikátor is kivette ugyan részét, Pápán azonban sem azt megelőzően, sem még néhány évtizedig nem volt nyilvános vallásgyakorlatuk.

Az átmeneti vallásszabadság hajnalát II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának dunántúli sikerei jelentették. A változó szerencsével folyó hadjáratok során Pápa hol a császáriak, hol a kurucok kezébe került. 1705 márciusában az egri táborból azt írta Rákóczi, hogy "Pápának és Tatának meg hódításával szerencsésen folynak dolgaink".⁵²

Az evangélikusok egyik főembere Rákóczi táborában telekesi Török István volt. A maga-toborozta lovasezredével a kurucok első dunántúli hadjáratában vezette győzelemre seregét. A fejedelem előbb Dunántúl kerületi commissáriusává, majd a szécsényi országgyűlésen szenátorává nevezte ki.⁵³

Az ellenreformáció addigi hódításainak még az 1691-es soproni országgyűlésen biztosított "artikuláris gyülekezetek" sem tudtak igazán gátat vetni, hiszen vármegyénként a szabad királyi városokon kívül csak két községben biztosított szabad vallásgyakorlatot. A kuruc győzelmek hatására Török István mint patrónus tüstént lehetővé tette több, addig elnyomott egyház újjászületését.

Így történt ez Pápán is, annak ellenére, hogy ott a klérusnak olyan hatalmas földesúr állt a háta mögött, mint gróf Esterházy Ferenc. A lutheránusok mindjárt 1707-ben házat szereztek a város piacterén. Ennek földszintjén rendezték be az "oratoriumot", az emeleten pedig a beiktatott új lelkész, Kövesdi János prédikátor lakását. Az épület hátsó udvarában szervezték meg az iskolát és Rogáts János tanító lakását.

1709-ben Kövesdi utódjául a szakonyi születésű, Halléban tanult győri rektort, Tóth Sipkovits Jánost hívták meg, akit közben Lipcsében lelkésszé szenteltek. A később dunántúli püspökké választott, nagy tudományú pietista lelkész Török István földesúrral komaságban is állt.⁵⁴ A Rákóczi-szabadságharc bukása után öt évi pápai lelkészkedése erőszakos beavatkozással zárult. 1714. február 3-án Esterházy gróf "földesúri auctoritásból" kiparancsolta őt a paplakból, s mikor ellenállt, megyei hajdúkat és fegyveres spanyol katonákat küldött oda. Fejszével törték be a paróchiát, elűzték a tanítót is, és mindkettőjük könyveit nyilvánosan elégették.⁵⁵

Tóth Sipkovics Pápáról Tétre került, de onnan is több ízben visszajött a pápai evangélikusok kérésére istentiszteletet tartani Kéttornyúlakon. Halála után, 1757-ben a gyülekezet Homokbödögéhez csatlakozott. Erről tanúskodik Hrabovszky Sámuelnek, a későbbi dunántúli püspöknek a hiványa: ő ugyanis wittenbergi tanulmányai után Téten lett pap, s innét elődjéhez hasonlóan továbbra is gondozta az augustana konfesszión lévő, Bödögén otthonra lelt gyülekezetet, amíg 1762-ben Nemesdömölkre nem távozott.⁵⁶ Mivel azonban akkortájt Bödöge is csak filia volt és Ugodhoz tartozott, a hívek itt sem templomban, hanem - egykorú feljegyzés szerint - egy bizonyos Péter András házában gyűltek össze istentiszteletre.⁵⁷

A pápai evangélikusok újkori története - a lelkész és templom nélküli hosszú évtizedek után - az utolsó két évszázadra tekint vissza. II. József türelmi rendeletének hatására 1784-ben kezd újra szerveződni a gyülekezet.

Az új korszak első lelkésze Szakonyi József volt 1786-tól 1807-ig. A dabronyi születésű, kiváló képességű ifjú tíz évig tanult a soproni líceumban, majd három éven át Jénában. Tíz évi nemescsói működése után hívták meg Pápára, ahol utóbb főesperes és a pesti, 1791-es zsinat tagja is lett. Tudományos művei mellett az ő nevéhez fűződik az első evangélikus templom felépítése Pápán. Felavatásán szerzett éneke: "Vesd le Pápa gyászruhádat..." sokáig kedvelt ének volt a lutheránusok között.⁵⁸

Ettől az időszaktól kezdve folyamatosan volt lelkészük. Berke Mihály (1808-1813) és Horváth István (1813-1826) után egyik neves papjuk Sikos István győri születésű, Jénában tanult tudós ember lett. 1831-ben bekövetkezett halála előtt végrendeletében jelentős hagyatékot juttatott a gyülekezetnek. Számos prédikációja, gyászverse és életrajza jelent meg. Üdvözlő verset írt Széchényi Ferenc grófnak is. Az 1811-es Nagy-győri Énekeskönyvben számos éneke volt található.⁵⁹

Molnár Gábor (1832-1836) és László Jónás (1836-1872) után a századforduló országosan is kiemelkedő lelkész-püspökével dicsekedhetett - mégpedig felekezeti különbség nélkül - Pápa városa: 1872-ben Gyurátz Ferencre esett a gyülekezet választása.

Gyurátz János és Mesterházy Teréz fia a Vas megyei Bükön született 1841-ben. 1925-ben bekövetkezett halálakor egyik búcsúztatója - Pálmai Lajos győri lelkész - találóan jegyezte fel róla a következő mondatokat. "Bölcsője egyszerű falusi ház kis szobájában ringott, a szalmafödeles házat fehérvirágú akácfák és szívós szilfák árnyékolták, gyermek- és ifjúkora ennek a kis háznak istenfélő, munkától áldott, szeretettel gazdagított levegőjében folyt le, azért őrizte meg lelke fehérségét, akarata szívósságát, munkaszeretetét s gyermeki vallásos lelkületét akkor is, mikor Isten kegyelme őt az elsők közé emelte. Más talán megszédül a világ tömjénfüstjében, meglankad az elért célnál, feledi a szegénység kunyhóját, - neki élemedett korában is felüdülés volt, ha útja, vagy gondolata oda vezetett a szülői ház csendes világának áldva áldott emlékei közé..." ⁶⁰

Részletes életrajzát néhány évvel később Payr Sándor egyháztörténész professzor írta meg.⁶¹ A soproni líceumi évei és hallei tanulmányútja után az előbb kővágóörsi káplán-tanár, majd beledi lelkész meghívását az 1872-es pápai közgyűlés határozta el. Az ezidőtől vezetett lelkészi naplója 12 vaskos kötetet tesz ki. Ebből is kiviláglik, hogy mindjárt kezdetben három fontos területet célzott be munkatervébe: az iskola, a szegénygondozás és a templom ügyét. Az iskola érdekében "Iskolai és Népkönyvtárat", a diakóniai munka beindítása végett Nőegyletet és Gyámintézetet létesített.

Ahhoz pedig, hogy a gyülekezet nagy álma: új templom, harang és torony terve is megvalósulhasson, 1877-ben díszes kiállítású Emlékkönyvet szerzett be, és ebbe iratta össze az addigi és azután kapott gyülekezeti adományozók és adományok adatait. Sorra szerzett ily módon alapítványokat, egy ízben nem kevesebb, mint 50 katasztrális hold földet a gyülekezet számára.⁶²

A néhány év alatt begyűlt adományok alapján a közgyűlés 1879-ben elhatározta, hogy Luther születésének 400 éves jubileumi évében, 1883 tavaszán megkezdik az új templom építését. Tervezésével Hencz János csikvándi lelkész fiát, Hencz Antal keszthelyi építészt bízták meg.⁶³ Bár ennek első tervében torony és harang nem szerepelt, az újabb adományok lehetővé tették ezek megvalósulását is. A régi orgonát, oltárt és szószéket a kertai gyülekezet vette meg méltányos áron. A templomépítés alatt a református egyház engedte át templomát.

A régi imaházból csak jobb- és balfelől az oldalfalak szilárd részeit hagyták meg. Az oltárképet, Krisztus mennybemenetelét Herz Dávid pápai rajztanár festette. A templom ünnepélyes felavatására 1884. október 26-án került sor.⁶⁴ Karsay Sándor dunántúli püspököt már az új harangok fogadták. Ekkor ismét felelevenítették az egykori pápai lelkész, Szakonyi József énekét: Vesd le Pápa gyászruhádat...⁶⁵

Ebben az évben értékes statisztikát készített a gyülekezet lélekszámának fejlődéséről Gyurátz káplánja, Hutter Zsigmond. Kimutatta, hogy a gyülekezetben megkereszteltek száma 1785-ben 13, 1807-ben 47, 1810-ben 25, 1825-ben 65, 1835-ben 49, 1843-ban 84, 1862-ben 46, 1879-ben 84, 1884-ben 79 volt. Száz év alatt Pápán 4973 evangélikus született, 1616 pár házasodott és 4825 fő halt meg.⁶⁶

Későbbi éveiben a tudós lelkész és főpap nagy irodalmi tevékenységet is folytatott: 1886-ban "Pénz és jellem", 1886-ban "A szabadkőmívességről", 1887-ben "A hit oltára", 1888-ban "Luther Márton élete", 1889-ben "Kézi Ágenda", 1892-ben "Gusztáv Adolf svéd király élete", 1894-ben "Lelki vezér", 1911-ben "Hősök kora", 1917-ben "A nő" című könyvei kerültek publikálásra több kisebb történeti dolgozata és emlékbeszéde mellett.

Gyurátz Ferenc emlékét nemcsak a templom előtt felállított mellszobra, Lux Elek⁶⁷ alkotása, hanem az általa 1899-ben alapított, majd róla elnevezett Kőszegi Leánygimnázium és Internátus őrzi. Az utóbbi sajnos csak "őrizte" emlékét, mert az egyházi iskolák államosításakor, 1950-ben kénytelen volt működését megszüntetni, és még a mai napig sem került vissza a Dunántúli (ma: Északi) Egyházkerület jogos tulajdonába.

A pápai evangélikus anyagyülekezetnek 1901-ben 1501 tagja volt a városban, ezen kívül százon felüli lélekszámmal rendelkezett 5 filiája (Nagyacsád, Alsó- és Felsőgörzsöny, Békás, Mezőlak és Takácsi), valamint százon aluli lélekszámmal 11 szórvány. Amikor Gyurátz Ferenc 1916-ban 75 évesen lemondott 21 évi püspöki tisztéről és gyülekezeti lelkészségéről - amelyben 44 évet töltött -, lelkész utódja 1917-től 1928-ig Mesterházy László lett. Eközben mind a veszprémi egyházmegye felügyelője, dr. Kluge Endre, mind pedig Belák Lajos gyülekezeti felügyelő és munkatársai sokat tettek a gazdag gyurátzi örökség folytatásáért. Annál is inkább, mert az idős püspök egészen haláláig (1925) együtt élt pápai családjával, és amennyire tehette, be is segített a gyülekezetben.

Mesterházy László korai halálával 1929-ben Schöck Gyula püspöki másodlelkészt választotta pásztorává a gyülekezet. Az egyház elemi iskolájában jó segítőtársa volt továbbra is Kakas Irén tanítónő. 1931-ben működésének negyedszázados jubileumát bensőségesen megünnepelte a gyülekezet elnöksége.⁶⁸

Új korszakot jelentett Pápán a lovászpatonai származású, lelkes magyarságú Bácsi Sándor lelkipásztorrá választása 1938-ban. Az addig Celldömölkön prédikáló, ifjúsági munkát és gyülekezeti házat létesítő kiváló szónok csaknem két évtizedre beírta magát Pápa városának a történetébe. Mindjárt 1939-ben az orgonát építtette újjá Kakas Irén vezetésével Leányegyletet, Hodik Imréné irányításával Nőegyletet, Nagy Endre kollégiumi tanár és Ágoston József karnagy elnökletével Ének- és Zenepártoló Egyesületet, Nagy Zoltán vezetésével Evangélikus Ifjúsági Egyesületet hívott életre.

A tanulóifjúság Diákszövetségben és a Bóra Katalin Körben, a leányok - reformátusokkal is közösen - a Lórántffy Zsuzsanna Körben fejtették ki egyházépítő és kulturális tevékenységüket. Elősegítette az értelmiség addiginál nagyobb mértékű bekapcsolódását dr. Huszár István pápai ügyvéd, egyházmegyei ügyész gyülekezeti felügyelővé választása 1939-ben.

Az egyháztársadalmi munka háború előtti fellendülésével együtt a szeretetszolgálat, beteglátogatás, kórházi munka és jótékonysági tevékenység jellemezte az egyházi életet. Az iskolai hitoktatás pedig azáltal lendült fel a korábbihoz képest, hogy külön hitoktató lelkészeket is választott a gyülekezet - még 1932-ben - Bárány László, majd 1942-ben Domby László személyében.

A háború súlyos károkat okozott anyagi és lelki téren egyaránt. A légnyomás egy ízben elpusztította a templom ablakait és vakolatát. A parókia lakói sok kibombázottat és menekültet fogadtak be, olykor negyvenen is meghúzódtak a paplakban.⁶⁹ A vihar elmúltával bedeszkázták a templom ablakait, betemették az udvari bombatölcsért, az elpusztult kerítés helyett a szomszéd felől falkerítést építettek. A gyülekezet iskolája az alsó négy osztállyal újra megkezdte működését, a felső tagozat pedig a Református Polgári Iskolához csatlakozott, amely átmenetileg új nevet kapott Protestáns Általános Iskola címen.

1947-ben a lelki élet is nagymértékben fellendült Túróczy Zoltán tiszakerületi - utóbb dunántúli - püspök 6 napos pápai evangélizációja következtében. Anyagi felemelkedés is mutatkozott: megvehették pápai evangélikus diákszállás céljára az ún. Billitz-féle házat egy takácsi hagyatéki föld - Németh Mihály 44.278 négyszögöles birtokának - árából. 1949-ben sikerült a templomot renoválni. A munkát a celldömölki Rács-Reich Imre festőművész tervei alapján őskeresztény motívumok felhasználásával és Bácsi Sándor irányításával a pápai Bíró testvérek végezték. Az új egyházközségi felügyelő, Lóránt Ödön és a Veszprémi Egyházmegye felügyelője, Mihály Sándor a január 23-i ünnepen elismerő szavakkal emlékeztek meg a nehéz évek erőfeszítéseiről. Az ünnepségen már a villanyerőre átépített orgona is megszólalhatott.

A gyülekezet örömét azonban még 1949 nyarán mély fájdalom váltotta fel. Az egyház iskoláját államosították. Rózsa János és Ágoston József tanítókat állami tanítókká minősítették át. A gyülekezeti iskola épületét és teljes felszerelését ellenszolgáltatás nélkül az állam vette át. Átmenetileg a tanítók még végezhették ugyan a kántorizálást, utóbb azonban mindennemű egyházi közreműködésüket szigorúan megtiltották. 1950 februárjában az egyháztanács kénytelen volt a gyülekezeti földeket is "felajánlani" az államhatalomnak.

Mind e nehézségek ellenére hálával kell megemlítenünk, hogy a Rákosi-korszak legnehezebb éveiben is még élénk volt a gyülekezeti élet a pápai evangélikusok között. E sorok írója mint segédlelkész 1953-1954 között egy teljes évet töltött Pápán. Nemcsak szép emlékei, hanem egykorú fényképek is tanúskodhatnak erről. Különösen a gyermekbiblia körök és a serdülő ifjúság munkája volt akkor még lankadatlan és a gyülekezet lélekszámához viszonyítva igen magas. Az akkor 2400 evangélikust számláló egyházközséghez ugyanis filiák és szórványok is tartoztak, s ez a szám az összgyülekezet lélekszámát jelezte.

Bácsi Sándort 1956 tavaszán a győri gyülekezet választotta lelkészévé, egy ideig az Északi Egyházkerület püspökhelyettese is volt, azonban izzó hazafisága és Győrött mondott beszéde miatt a forradalom után felfüggesztették állásából és sokáig megalázó körülmények között kellett élnie. Utódja 1956-tól 1971-ig Halász Béla addigi kapolcsi lelkész, a Veszprémi Egyházmegye esperese lett. A nagy műveltségű lelkész azonban - ugyanúgy, mint utóda, Sikos Lajos esperes (1971-1986) - minden jószándéka ellenére kénytelen volt a pártállam intézkedéseit végrehajtani, ami azután hozzájárult a gyülekezeti látogatottság nagy mértékű csökkenéséhez, különösen az értelmiség köreiben. Őket is a félelem vagy a közöny tartotta sokszor vissza az aktív egyházi életben való részvételtől.

1986-ban, Sikos esperes nyugalomba vonulása után az addigi bakonyszombathelyi lelkész, Varga György került a gyülekezet és az egyházmegye élére. Az evangéliumi ébredési mozgalmak köréből származó buzgó lelkipásztor és aktív szervezőképességű felesége az utóbbi években - amihez a külső körülmények is hozzájárultak - újra fellendítették a pápai evangélikusság lelki-szellemi, sőt anyagi életét is. A hívek mozgósítása mellett egyik fő célukként a templom teljes megújítását tűzték maguk elé. Hála Halász Béla esperes és Görög Zoltán segédlelkész korábbi működésének a templomfalak külső renoválására még 1970-ben sor kerülhetett. Akkor a teljes külső vakolat leverése is megtörtént. Sikos esperes szolgálata idején, 1984-ben végezték el a torony bádogrészének a festését.

Ily módon 1987-ben a gyülekezet hozzáfoghatott az anyagbeszerzéshez, majd 1988 tavaszán a kivitelezési munkához. Először a tetőszerkezeten történt meg a teljes léc- és cserépcsere, majd a bádogrészeket cserélték le, és új ereszcsatornákat szereltek fel. A nagyobbrészt elkorhadt ablakkereteket fenyőfáról tölgyfára cserélték ki. Ezt követte a kőművesmunka és a falak külső festése, majd végül a padok alatti villanyfűtés beszerelése.⁷⁰

Nem kevés erőfeszítést és talán külső-belső feszültséget is jelentettek ezek az évek és ezek a munkálatok. Ugyanúgy, amint az a megújulni vágyó magyar társadalmunkban is történt és történik. A pápai evangélikusok szellemi-lelki arculatát azonban ugyanaz a reménység formálja, amely Pápa városának és egész magyarságunknak az életét. Ezért is vallhatjuk mindnyájan - felekezeti különbség nélkül - Pál apostollal: "Annak pedig, aki véghetetlen bőséggel mindent megcselekedhet feljebb, mintsem kérjük vagy elgondoljuk a mibennünk munkálkodó erő szerint, annak legyen dicsőség az egyházban, a Krisztus Jézusban, nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké!" (Ef. 3, 20-21)

Schon während der ersten Reformationsgeneration entstand in Pápa die erste "reformierte" Gemeinde auf der Grundlage der Lehre Luthers, genauer der Confessio Augustana. Diese Periode umfaßte das halbe Jahrhundert zwischen 1525 und 1575. Die Sache der Erneuerung des Evangeliums fand in Patronen wie Baron Elek Thurzó und später Bálint Enyingi Török nicht nur Unterstützer, sondern sogar aktive Förderer. Anfänglich vertraten die Schullehrer und später die Prediger, deren Namen heute bereits im Dämmer der Vergangenheit versinken, die lutherische Richtung der Reformation. Der bekannteste Reformator Pápas war Mihály Sztárai zwischen 1567 und 1575. Zuvor hatte er in Südtransdanubien bereits 120 Gemeinden gegründet und war als Dramatiker und Liederdichter zu einer der bedeutendsten Gestalten des Protestantismus geworden. Ein knappes Jahr leitete er die lutherische Gemeinde gemeinsam mit Gál Huszár, bis sie beide im gleichen Jahr, 1575, starben. Damit fand das von Luther geprägte organisierte Gemeindeleben in Pápa ein Ende.

Die folgende Periode dauerte mit einer kurzen Unterbrechung bis zum Toleranzedikt Josephs II. (1781). In dieser Zeit lebten die Evangelischen der Stadt in der Diaspora und wurden zumeist von Seelsorgern der nahegelegenen Städte oder Dörfer mitbetreut. Eine kurze Blütezeit bildeten die Jahre des Freiheitskrieges von Franz Rákóczi II., als sie sich 1705-1714 ein Haus am zentralen Platz von Pápa kaufen konnten und einen eigenen Pfarrer hatten, den aber die Patronatsherren der Stadt, die Familie Esterházy, im Laufe der Gegenreformation vertrieben.

Im Zeichen der Toleranz belebte sich das Gemeindeleben von neuem, damals - 1786 - erbauten sie ihre erste Kirche. Einem langsamen Erstarken folgten schließlich lange Jahrzehnte der Blüte. Besonders bedeutsam wurde das geistliche-geistige Leben der Evangelischen unter dem Pápaer Pfarrer und späteren hochangesehenen Bischof Transdanubiens Ferenc Gyurátz.

Der Zweite Weltkrieg hemmte zwar das Leben der Gemeinde von neuem, doch gelang ihr mit gemeinsamen Kräften ein Wiederaufschwung. Heute sind sie zusammen mit den Reformierten um das Gemeinwohl in der Stadt bemüht, um auch damit ein Zeugnis von der neues Leben bewirkenden Kraft des Protestantismus abzulegen.

A pápai református egyház történetének korábbi monográfiái a históriát elsőrendben a vallás s az egyház kifejlődésének, küzdelmeinek szemszögéből vizsgálták. A kezdetek, az elterjedés okai és tényei a földesúri viszonyok, a katolikussággal való viaskodás és megbékülés s természetesen a két és fél évszázadon át a pápai reformátusok által fenntartott pápai kollégium története szerepeltek meghatározó témákként a történeti leírásokban. Bizonyos, hogy ezen tényezők ma is kiemelkedő fontosságú elemei a pápai református múlt vizsgálatának és feltárásának. De joggal gondolhatjuk azt, hogy ezeknek értéke nem csökken, sőt bizonyos, hogy emelkedik, ha a város kulturális életének mérlegén is vizsgáljuk azokat. Az egyház szellemi erői nemcsak a hitvalló ember természetes befelé forduló, önvizsgáló s békességet találó erényeivé váltak, hanem éppen a hitvallásosságából következően lettek értékteremtő tényezőkké a város társadalmi és szellemi életében.

Hitviták sajnálatos történelmi választóvonalai mentén ugyan még az egymásra utaltak is szembekerülhettek egymással, de a visszatérő és megerősödő türelem talaján mégis új alkotó törekvések támadtak fel, tiszta forrásokból merítve ösztönző erőt.

Különös szempontú - de talán mégsem elmarasztalható -, városarcú egyháztörténeti elemzésemmel azt szeretném bizonyítani, hogy a tiszta szándékú versengés viszi előbbre a dolgokat a bizalmatlanság s az előítélet kártevésével szemben.

Egyháztörténetünk két évszám (1520-1800) között megjelenítendő eseményeiben a reformáció első jeleit felmutató 1520-as évet részben szimbolikus jelentőségűnek ítéljük. Elsőrenden azért, mert a történetírók is első dátumként az 1522. évet említik, de ugyanakkor figyelembe véve az előzményeket, történetesen azért is, mert Magyarország nyugati részében már 1518-ban¹ ismert Luther 1517. évi 95 tétele, s azért is, mert általánosan 1520-tól² beszélhetünk honi reformációról; nem vagyunk messze az igazságtól, ha az első nyomokat Pápán is ezen időkre gondoljuk. Figyelembe kell venni azt a nagyon fontos tényt, hogy a kezdetek idején "a főurak, de más értelmiségiek is a reformációt nem egy teljesen új eszme vagy vallás születésének látták, hanem a katolicizmus megújulásának. Ezzel magyarázható az, hogy a régi szertartásokat nem vetették el s kapcsolataikat fenntartották a szerzetesekkel."³ A vizsgált időben a későbbi magyar király, Szapolyai János Pápa földesura, aki 1510-ben "biztosítja a céhek szabad működését"⁴, s akinek uralma alatt számos pápai diák fordult meg Bécs egyetemein.⁵ Tudva, hogy Pápán a franciskánusoknak 1480-tól kolostori iskolájuk van: "amely a betűvetés tudományának és az egyházi muzsikának volt az otthona,"⁶ s azt, hogy nemcsak Bécs egyetemét, hanem királyi udvarát is a humanista szellem uralta, Szapolyai János földesurasága idején alkalmas szellemi közeg képződött a mintegy 2500 lakosú mezővárosban a reformáció befogadására. A földesurak reform-értelmezése, a franciskánusok köztudott reformáció iránti érzékenysége, Bécs humanista hatása s az a tény is, hogy Szapolyai 1527-ben a protestáns Thurzó Eleknek adja át a várost, egyaránt tanúsítja a reformáció kezdeteire vonatkozó időpont (1520) tárgyilagos meghatározását.

A városnak plébániai iskolája is volt, "amelynek 1508-ból ismert első oskolamesterét Kajári Istvánnak hívták."⁷ Szapolyai 1510-ben a pápai katolikus egyháznak "a parochiális ház mögött, a halastó partján egy jobbágy telket adományoz."⁸ Itt épül meg majd az az iskola, amely 1531-től a református kollégium első épülete lesz. A korai reformáltatás fontos bizonysága az a rejtélyes "Bálint pap", akit Pápa, majd 1536-tól Debrecen reformátoraként ismerünk, s akinek kilétére vonatkozóan Tóth Endre egyháztörténész felfogásával lehet leginkább azonosulni. Ezek szerint Török Bálint nevezett udvari papja "Illési Bálint franciskánus szerzetessel azonos, aki már Thurzó idején is Pápán működött"⁹. A másik ugyancsak fontos tényező, hogy Török Bálint hitvese a protestáns Pemfflinger Márk, a szász gróf, bátyjának, Jánosnak, aki tudai bíró volt, Katalin nevű leánya. Török Bálint pedig nemcsak az 1521. évi házasságától számítottan protestáns, hanem korábbról is, hisz Grinaeus Simon budai iskolájában tanulta az új eszmét.¹⁰ Látszólag ennek ellene mondana az a tény, hogy Török Bálint csak 1535-től ura a városnak, mellette szól viszont, hogy akkor már a fél Dunántúl (Somogy, Veszprém, Zala, Tolna, Győr megyék jó része) birtokos ura,¹¹ és az akkor protestáns Batthyányakkal s Nádasdyakkal a törökök elleni harcokban katona-barátságot tart, s így a protestáns Thurzó gondviselte Pápán is érvényesülhetett politikai és eszmei hatása. Ezek a tényezők természetessé teszik az új vallás térhódítását nemcsak a földesúri hatás alapján, hanem főképp annak - a franciskánusok által megteremtett - szellemi, erkölcsi légkörére gondolva.

Ebben a folyamatban egy - hatásaiban csak később felmérhető - fontos elem a plébániai iskola reformálódása. Bizonyított tény, hogy már 1534-ben (valószínű, hogy már korábban is) egy magát nem katolikusnak valló tanító működött Pápán Gizdavics Péter személyében,¹² aki Turkovics Miklós budai városbírónak mostohatestvéreként melegen ajánlja Nádasdy Tamás sárvári földesúr támogatásába a későbbi bibliafordító, nyelvtaníró Sylvester Jánost.¹³

Így ezek a tények is alátámasztják az ismert 1531. évi pápai református kollégium alapítási évet, amelynek közvetlen bizonyítéka az az 1585. évi - a pápai református könyvtárban őrzött - iskolai törvénykönyv 1724. évi másolati példányának bevezető szövegében olvasható mondat, miszerint eleink "54 éven keresztül minden írott törvény nélkül voltak."¹⁴ Ezt az 54 évet visszaszámolva jutunk el 1531-hez. Ez az évszám az egyházművészeti múzeumban őrzött egykori két harangon is olvasható: "Scholae Reformatae Papensis 1531."

Pápa reformáltatásának földesúri, humanista tényezőiről már szóltunk. Említettük a jeles Bálint pap nevét is. A szellemi közeg érettségére utal az a tény is, hogy a korai magyarországi reformáció négy legjelesebb képviselője, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Dévai Bíró Mátyás és Huszár Gál közül hárman - Szegedit kivéve - jelentős szerepet vállaltak Pápa reformáltatásában s szellemi gyarapításában. Bálint pap 1531-1536 között, Dévai Bíró Mátyás feltehetően az 1535., 1536., 1538. években, Sztárai Mihály 1567-1575 között, a nyomdász-lelkész Huszár Gál pedig az 1574. és 1575. években szolgálták a pápai reformáció ügyét.

A legtöbb vita Dévai pápai lehetséges tartózkodása és szolgálata körül alakult ki. Tény, hogy az 1535., 1536. s 1538. évek alatt mintegy két és fél éven át a Pápához közeli Sárváron tartózkodott Nádasdy Tamás vendégeként. Hihetetlennek látszik - ismerve Nádasdy és Török Bálint, illetve Gizdavics Péter és Sylvester János barátságát -, hogy a jeles reformátor, a Wittenbergben Luthertől és Melanchtontól tanult, hitéért börtönt is szenvedett prédikátor ne szolgált volna Pápán. Tudott az is, hogy Dévai és Sztárai is franciskánus szerzetesek voltak, s ez sem mellőzendő közvetett bizonyíték a pápai ferences-protestáns jóviszonyra gondolva.

Sztárai Baranya nagy reformátoraként kezdte pályáját, majd Tolnán át a Tiszántúlra vezetett útja. Gyulán és Sárospatakon is tevékenykedett. A helvét irány türelmetlenkedése miatt jött el Patakról Pápára.¹⁵

Sztárai képzett teológus, költő, zeneszerző s remek hitszónok volt.¹⁶ Ebbéli képességeit a gyülekezet és a város számára egyaránt kamatoztatta. Van olyan történészi vélemény is, amely pápai szolgálatának kezdetét 1565 előttre teszi, s így Meliusz Juhász Péter debreceni püspök 1565. évi, a gyülekezetet félpápistának tituláló,¹⁷ kemény dorgátumát Sztárait kritizálónak gondolja. Az elfogadottabb évszám mégis az 1567. Az is tény, hogy Sztárai hitvallásában megoszlott az ágostai (református) s a helvét elem. Valószínű, hogy ez a kettőség is hozzájárult ahhoz, hogy soproni lelkészsége kétszer is (1570, 1574) kútba esett. Ez viszont kétséget kizáróan akkori pápai lelkészkedését igazolja, mert mindkét alkalommal Pápáról készült Sopronba.

Huszár Gál kiváló prédikátor és nyomdász volt. Magyaróvári, kassai, debreceni, komjáti és végül pápai lelkészi szolgálatai és nyomdászati munkája a nemzeti kultúrát gazdagította. Születési ideje és helye ismeretlen. Annyit bizonyosan tudunk, hogy Pápán halt meg - két évnyi, rövid lelkészi szolgálat után - 1575. október 23-án. Második lelkészként került ide, együtt szolgálva még Sztáraival, de már első lelkészként hal meg, kettős munkáját fiára, Huszár Dávidra hagyta.¹⁸

A katolikus vallás reformjaként, a franciskánusok által is tolerált reformáció kezdeti szellemi irányvonalát Melanchtonnak a helvét hitvallást megértőbb gondolatvilága hatotta át, amit ugyan a Török Bálint budai fogságba esése (1541) s Pápa 1543. évi török ostroma után kialakult helyzet, Ferdinánd király nagyobb befolyása megzavart, de az utód, Török Ferenc 1550. évi Pápára költözése ismét helyreállított. 1560-ban a ferencesek elhagyták a várost, s ezzel Pápa reformáltatását befejezettnek lehet tekinteni. 1560-1575 között a hitvallás is kálvinivá alakul, s így Huszár Gállal s utódaival voltaképpen már a tisztán református egyházi és iskolai építés korszaka következett. A tárgyalt reformáltatás korának jeles pápai egyénisége, a Török család íródeákja, mindenese, az 1543. évi híres várvédő, Martonfalvai Imre, aki 1520-1585-ig szolgálta a pápai várúr-családot. Török Bálintot 1541-ig, Ferencet 1571-ig s Istvánt 1585-ig.¹⁹ Tudjuk, hogy Török Bálintot szolgálva Tinódi Lantos Sebestyén is sokszor megfordult a várban.²⁰ Martonfalvai, Gizdavics, Dévai, Tinódi, majd később Sztárai és Huszár Gál a városi értelmiség meghatározó szellemi és művészeti személyiségei voltak, illően a reformáltatás humánus folyamatához.

A pápai reformáció, a protestáns, majd református vallás megerősödésében jelentős szerepe volt a török meg-megújuló támadásai ellen védelmet biztosító végvári katonaság vallási hovatartozásának. Történelmi tény, hogy a német zsoldosok protestánsok voltak, s így nemcsak a várnak, hanem a városnak is vallásszabadsági biztosítékot jelentettek. Említettük, hogy Sztárai és Huszár Gál egy időben volt pápai lelkész, Huszár Gál fia, Dávid is második papként érkezik Pápára, de rövidesen első lelkészként folytatja szolgálatát. Ezen időktől két papja volt a gyülekezetnek, egy a várban, egy a városban szolgált.

Apja nyomdáját örökölve Huszár Dávid 1576-1585-ig volt pápai lelkész. Huszár Dávid pápai működése idején fogadta el a Dunántúl is a hercegszőllősi (alsódunamelléki), már egészen református szellemű kánonokat, amelyeket Török István a város református földesura és Szíj Ferenc városi főbíró is aláírta.²¹ 1577-ben Huszár Dávid a kánonok latin és magyar szövegeit közre is bocsátotta pápai nyomdájában. Az eredeti nyomtatványnak facsimile kiadása 1901-ben jelent meg Mokos Gyula magyarázatával és más kánonok szövegével együtt. Ugyanezen 1577. évben került kiadásra a pápai nyomdából Huszár Dávid fordításaként a reformátusok hitvallásos könyve: a Heidelbergi Káté. A becses régi magyar könyvet ma is őrzi a Pápai Református Könyvtár, ezen a címen: "A Keresztyen Hitröl Való Tudomannac Rövid Kérdésekben Foglaltatott Sommaia."²²

Pathai István - aki 1612-1628-ig a dunántúli református egyházkerület püspöke volt - 1585-1612-ig, majd 1626-1628-ig volt pápai lelkész. Számos hitvédelmi könyve²³ s levelezése mellett jelentős szerepet játszott mint egykori pápai diák is a kollégium főiskolává való fejlesztésében. A Pápa körüli dunántúli megyékben a 16. század derekán és végén számos jó középfokú iskola alakult (Tolna, Csepreg, Sárvár, Győr, Komárom... stb.), amelyek tanítási és nevelési szisztémáját és tananyagát elsőrenden a wittenbergi, majd a heidelbergi iskolarendszer hatása alakította ki. Ezeken az egyetemeken már a 16. század során is számos dunántúli ifjú is megfordult. Ez a peregrináció is hozzájárult ahhoz, hogy ezek az elvek ezekben az iskolákban, természetesen a pápaiban is meghonosodhassanak.²⁴ A tanítás és nevelés fő célja az alapfokú s egyéb ismeretek mellett a keresztyén hitre való nevelés volt. A három nyelv: a latin, görög és héber tanítása már a lelkészi előképzést szolgálta, ugyanakkor a klasszikus irodalom oktatásával kiegészülten a magasabb igényű műveltség elsajátíthatásának céljaihoz is hozzájárult. A Pápai Kollégium ezeket az elveket az 1585. évi iskolatörvényekben deklarálta, de bizonyos, hogy már előtte is volt kialakult formája a később virágzó nemzeti és latin iskolának.

Pathai István Tolnából (ahonnan sok diák tanult a két említett egyetemen) jött Pápára, éppen abban az évben (1585-ben), amikor Pápán írásba foglalták az iskola törvényeit. Az egyház által fenntartott s a földesúr anyagi segítségét élvező iskola törvényeinek megfogalmazásával saját lábára állt, szellemi irányvonalát századokra meghatározva. A törvények, melyeknek az 1724. évi másolatát jelenleg is őrzi a Pápai Református Könyvtár, a református nevelés fő vonalán részletesen tárgyalják az iskola belső életének önkormányzatra épülő rendjét. Ebben a legelső diáktiszttől, a seniortól a köz- és magántanítókon át a sáfárig (gazdasági tisztviselőig) minden olyan feladatot a diákok végeztek a rektor (iskolaigazgató) felügyelete mellett az igazgatásban és a tanításban, ami az iskolafenntartó felsőbbség (földesúr, egyház, város) jogait nem sértette.

Az 1585. évi rektor Hollósi Péter volt, kinek utódai közül - különösen a 17. századtól - legtöbben külföldi egyetemeken - főként Hollandiában - gyarapították tudásukat. Pathai pápai szolgálati idejére esik (1594-97) a török megszállás, amely nyilvánvalóan - ha rövid időre is - megszakította az egyház és iskolája fejlődését.

Pathai István 1612-ben Batthyány Ferenc udvari papjaként Rohoncra került, s ugyanezen évben a dunántúli egyházkerület püspökévé választották. Pathai pápai szolgatársaként is 35 éven át működött dicséretesen M is kolczi Péter, lelki biztonságot nyújtva a gyülekezetben (1590-1625-ig) nagy idők tanújaként. Erre az időre esik a presbitérium megalakulása (1617) s a Török család földesuraságának vége (1618). A gyülekezet-építésben nagy segítőtársa lesz Kanizsai Pálfi János személyében, aki 1612-1626-ig pápai lelkész s 1629-1641-ig a dunántúli egyházkerület püspöke.²⁵ A Heidelbergben tanult (1609) Kanizsai a somorjai, majd komáromi rektorságból jött 1612-ben Pápára, ahol még azon évben esperes, majd 1617-től püspökhelyettesnek (generális nótáriusnak) választották. 1629-1641-ig töltötte be a püspöki tisztet Németújvárott és Kiskomáromban szolgálva. Jelentős irodalmi munkássága maradt fenn. Egyházkerületi Levéltárunk őrzi eredeti (1611-1638) leveles-könyvét, amely a későbbi püspök, Tóth Ferenc (1827-1844) érdemeként került archívumunkba. Kanizsai legnagyobb érdeme mindezek mellett az első magyarországi presbitérium pápai megszervezése 1617-ben. Ez a - várbéliekből és városiakból álló - demokratikus szervezet vált az egyház - nemcsak kormányzó, de - megtartó erejévé azokban az időkben, amikor a földesúri rekatolizálás s a nyomában következő ellenreformáció kiszolgáltatottabb helyzetet teremtett a pápai eklézsia számára. Kanizsai püspöksége alatt, 1630-ban a presbitériumi szervezet az egész Dunántúlra érvényes önkormányzó rendszerré vált.

"1618-ban a leányágra maradt Török családtól házasság révén a Bedeghi Nyáry család birtokába jut Pápa. 1627-ben pedig Nyáry Krisztina kezével gróf Esterházy Miklós lett a földesúr, s ettől kezdve az Esterházy család bírja." ²⁶

A pápai reformátusok istentiszteleti helye a reformáltatásból következően a római katolikus egyháznak a középkorból itt maradt nagy temploma volt, amelynek református "építéséről" 1611-ből van adatunk.²⁷ Ezt a templomot 1660-ban Esterházy Pál földesúr német katonasággal és saját hajdúival vetette el a reformátusoktól.²⁸

A pápai református egyház által 1797-ig fenntartott híres kollégium első épülete a Szapolyai János által adományozott telken épült - korábban plébániai - iskola volt, amely szükséges bővítésekkel egészen az 1752. évi elvételig szolgálta a főiskola céljait.²⁹

Batthyány Ferenc németújvári birtokáról Kanizsai Pálfi János barátságát élvezve került 1624-ben Pápára nyomdájával Szepesváralljai Bernhard Máté, aki 1632-ig működött a városban. Kalendáriumok, nyelvtankönyvek s hitvédő munkák mellett a nyomda legjelesebb kiadványa Samarjai János: Magyar Harmónia (1628) című munkája volt.³⁰

Kétségtelen, hogy a száz éves protestáns (református) virágzás után az Esterházyak megjelenésével a református egyház visszaszorítása vette kezdetét, amely a 17. század második felére s a 18. század második felére - két hullámban megjelenő - ellenreformációs, a protestánsok szabad vallásgyakorlatát korlátozó, egyes időszakokban megszüntető történelmi folyamattá változott át. Mindezek ellenére az egyház - ha veszteségekkel is - túlélte ezeket az időket a felvilágosodás, a vallási türelem magyarországi térhódításáig.

A történelmi folyamatok kialakulása több - s legtöbbször egymással összefüggő - okból is eredeztethető. A pápai ellenreformáció megjelenésében és kiteljesedésében a helyi és országos vallási és politikai viszonyoknak kétségtelen meghatározó szerepe mellett helye és jelentősége van a személyiségek befolyásoló hatásának.

A három részre szakadt országban Bécs számára politikai érdek volt a rekatolizáció támogatása. A cuius regio eius religio (akié a birtok, azé a vallás) elve alapján, de különösen Pázmány Péter (1570-1637) érsek hatására számos jelentős protestáns főúr (Nádasdy, Zichy, Batthyány, Zrínyi, Thurzó) vált katolikussá. Az 1608-i vallásszabadságot biztosító törvények pedig egyre inkább csak papíron léteztek, s a politika s a főpapság sajátos értelmezésével lassan minden védelemtől megfosztották a protestánsokat. Jellemző, hogy a Batthyányak udvari papjaként Németújváron szolgáló Kanizsai Pálfi János püspököt (ki 1612-26-ig a pápaiak papja volt) 1633-ban a katolizáló Batthyány Ádám elűzte birtokáról. Kanizsai kiskomáromi szolgálata után, 1639-ben már betegen jött Pápára, s 1641-ben a városban halt meg.

Ugyanakkor az élni akarás dacolt a változások s az egyre inkább tragikus jelenségek folyamatával. Az 1630. évi Pápán tartott zsinat elrendelte azt, "hogy a pápai főiskolán prédikátorságra készülő ifjak nyilvános tudományos vitatkozásokat rendezzenek theológiai kérdésekről is, amint ez a külföldi akadémiákon is történni szokott."³¹ A 17. században pedig harmincöt rektorból tizenkilenc járt külföldi egyetemen. Már 1630 előtt is, Angyal Pál 1614-16-ban Heidelbergben, Sári István (ki 1629-1652-ig pápai lelkész volt) pedig 1625-1628-ig Leydenben tanult.³² Domjáni Ferenc szintén 1625-1628-ig tanult külföldön, Frankfurtban, Szeli Luka György (ki 1649-1663-ig pápai lelkész, s 1655-1665-ig dunántúli ref. püspök volt) Hollandiában, Franekerben tanult 1629-ben.³³ A pápai egyház és az iskola nem akart - helyesen - tudomást venni az egyre inkább fokozódó nyomásról, becsületesen végezte munkáját. Eközben a rekatolizáció Pápán egyre nagyobb nyomatékkal megindul azzal is, hogy 1638-ban - Esterházy Miklós után - az új földesúr, Csáky László pálos szerzeteseket telepített le Pápán, s a református egyház és iskola ellensúlyozására katolikus középiskolát alapít ugyanazon évben. 1649 után ismét az Esterházyak kezén van a vár és a város. A voltaképpeni ellenreformáció 1649-ben, Esterházy László földesuraságával kezdődött el.

Figyelembe veendő ugyanakkor az, hogy mindaddig, amíg a pápai végvár állt, az bizonyos védelmet jelentett - még nehezebb időkben is - a protestánsok számára. A várak e tekintetben kivételezett elbánást élveztek. A hadi helyzet, a törökkel vívott háború türelmet parancsolt vallási vonatkozásban. Már az előzőekből tudjuk, hogy két papja volt (várbéli és városi) az egyháznak, s presbitériumát a három (nemesi, vitézi és városi) rend képviselői alkották. A nemesi rendet Hegyi István, Kőrösi Ferenc és Bogácz Ferenc képviselték. "A nemesi rendből választott 3 közül Hegyi Istvánt főgondnoknak választották meg."³⁴ A vitézi rendből képviselői voltak a lovasoknak, gyalogosoknak, az új kapunak, a nagy kapunak s a tizes kapunak is.³⁵ Ez a választás 1650. július 3-án volt. 1626-1649-ig Czeglédy Pál (ki 1641-49-ig püspök is volt), 1626-1628-ig püspök Pathai István, 1629-1649-ig a szintén püspök Sári István s 1649-1663-ig az ugyancsak püspöki tisztet is viselő Szeli György volt a pápai lelkész. Az egyház és iskola színvonalára utal, hogy az eklézsia papjai a legképzettebb, külföldön tanult lelkészek s az egyházkerület egymásutáni püspökei voltak. A prédikátorok és a rektorok tisztes fizetést kaptak az őket megbecsülő eklézsiától. - "A prédikátorok 150-150 forint készpénzt és 24-24 mérő gabonát, temetésért 75, keresztelésért 12, esketésekért helybelitől 75 dénárt, vidékitől 1 forint 50 dénárt kaptak. Az iskolamester fizetése 100 Ft készpénz, 12 mérő búza, 6 kocsi fa, 25-50 dénár temetési stóla volt."³⁶ Abban az időben egy hízott sertés ára 3-4 Ft, egy tehéné 5-6 Ft volt.

Az erős egyház és iskola persze újabb és újabb kihívásokkal kellett, hogy szembenézzen. 1649-ben a már csaknem teljesen református városba plébános került, s Esterházy László földesúr a várvédő protestáns katonákat a vár elhagyására akarta kényszeríteni. Az 1649-ben elhunyt Czeglédy Pál püspök-lelkész paróchiáját elvette a földesúr, s az új lelkész, Szeli György már új otthonba költözött, amit a nemes patrónus, "Hegyi István ajándékozott a pápai eklézsiának." ³⁷

A földesúri gondoskodás elmaradása nagyobb áldozatokra serkentette a módosabb egyháztagokat. A jótevők közül is kiemelkedik Kutasy Mihályné Orosztony Zsuzsánna 1656. április 8-i végrendeletébe foglalt adománya, mely szerint "ingó javait, arany, ezüst kincseit a templom, a skóla és ispotály épületeire, egyházi szolgák és szegények segedelmére - pápai majorját, kertjét, hantai szőlőjét, mátyusházi és asszonyfalvai rétjeit pedig a pápai prédikátorokra hagyta."³⁸

A végrendeletben említett ispotályról már 1615-től, Enyingi Török Istvánné Tapolcsány Ilona végrendeletéből tudunk, "amelyben kérte férjét, hogy az ispotályban lévő szegényeknek adjon valamit." ³⁹

Az egyház tehát minden gondja ellenére igyekezett gondoskodni a szegényeiről.

Az 1652-ben elhunyt Esterházy László után testvérei, Pál és Ferenc lettek a pápai uradalom birtokosai. Esterházy Pál a vár kapitánya is volt. Ferenc ritkábban tartózkodott Pápán, s így a reformátusokat ért sérelmek inkább Pál nevéhez fűződtek.

A vallássérelmek 1659-ben kezdődtek azzal, "hogy a várban bentlevő templom körüli temető kulcsait magának követelte a gróf. Mivel a temető tervezett lezárásával a templomtól is el lettek volna zárva a reformátusok, a várbeli vitézek megtagadták a kulcs átadását."⁴⁰ A gróf három várbéli vajdát két hónapon át fogva tartott emiatt Győrben, de végül is Esterházy János győri főkapitány - ki a kulcsok átadásának megtagadását nem tekintette lázadásnak - közbenjárására, a pápaiaknak a királyhoz felterjesztett fellebbezése nyomán, a császár szabadon engedte az elfogottakat.

Ez mintegy csak bevezetője volt a nyílt vallásüldözésnek. 1660 elején Devecserből hozott német katonasággal, valamint saját gyalog és lovas hajdúival megszállta a várost a földesúr, sokakat rekatolizálásra kényszerített, elvette a reformátusok templomát, prédikátor-házát. Mindennek olyan következménye is lett, hogy sokan elhagyták a várost, "s csak az iparos polgárságából, több mint 600-an hagyták el a várat és várost."⁴¹ Bár elvett templomukért szívósan tovább harcoltak a reformátusok, azt 1683-ban véglegesen elveszítették. Ehhez az 1683-i templomfoglaláshoz (s nem az 1660. évihez) fűződik az egyik ellenálló kálvinista diák mártírhalála is. Ennek szomorú történetét így örökítette meg a história: "Midőn visszaadták volna a kulcsot a kálvinisták, voltak némely kálvinista diákok a templomban, kik le nem akarván menni a templomból, Vratarics nevű vajda egyet közülük letaszított, aki egy hét múlva meg is holt."⁴² A mártír emlékét őrzi az új református templom 1936-ban felszentelt 14 mázsás diákharangja.

A vallásszabadságot s így az iskolát is ért sérelmek a hitükben erőseket nem tántorították meg. Ennek bizonyságaként "1660. november 8-án a pápai református eklézsia patronusai, tanítói, nemes és vitézlő rendből álló tagjai... közönséges akaratból, hogy az Isten eklézsiája ne csak megmaradna e helyben, hanem gyarapodnék is, felesen összegyűlvén: egyező értelemmel oly megpróbált erkölcsű és keresztyéni életű férfiakat szemeltek ki, kik az Isten eklézsiájára nagy szorgalmatossággal vigyázzanak."⁴³ A nemesek, lovasok, gyalogosok, a felső és alsó majorokban lakók közül 14 férfiút választva kötelességeiket hét pontban szabták meg, melyben példamutató, igeszerető életükkel az egyház, a templom, a skóla, a prédikátorok, tanítók, az egyházi majorok s épületek gondviselését vállalták. Bizonyság ez arról, hogy az egyház szorult helyzetében sem volt még teljesen kifosztott állapotban. Volt ereje igazságáért és jogaiért harcolni. Külön is kiemelendő itt Szeli György püspök-prédikátor szerepe, aki 1663-ig pápai lelkész volt. Egy 1660. november 25-i egyházi jegyzőkönyv is mutatja jelentőségét: "Tiszt. Szeli György püspök uram körül forogjanak, hogy legyen, aki által szükséges dolgait naponként véghez vihesse."⁴⁴ A forgolódó segítőtársak az eklézsia designatusai (presbiterei). Egy 1662. január 2-i eredeti okiratból tudjuk, hogy "Szeli György pápai ref. prédikátor a semptei úriszék elé, Laki Márton második prédikátor pedig a városi törvényszék elé idéztetnek, mivel nem engedték meg, hogy a városi bíró az ő iskoláik növendékeit registrálja; azonba ők a nevezett helyen, mint rájuk nézve nem illetékes fórumok előtt meg nem jelennek."⁴⁵ A helytálláshoz hitvallásra, következetességre és bátorságra is szükség volt. Ezt Szeli György és társai vállalták. Utódaik pedig, Séllyei István és Kocsi Csergő Bálint még példamutatóbban tették ezt, a gályarabságot is vállalva.

Séllyei István (1627-1692) a Dunántúl reformátusságának egyik legjelentősebb személyisége, 1663-1692-ig (haláláig) pápai lelkipásztor, 1669-1692-ig a dunántúli reformátusok püspöke volt. Séllyei felsőbb tanulmányait Sárospatakon végezte, 1652-1654-ig ugyanott seniori tisztet is viselt. Majd a pápai kollégium rektora lett 1654/55-ben, s utána Hollandiában (Utrecht: 1655, Groningen: 1657, Franeker: 1658) tanult.⁴⁶ Hazatérte után 1660-1662-ig ismét a kollégium rektora, majd 1663-tól lelkész s 1669-től püspök. 1674-ben Kollonich Lipót Delegatum Judiciuma felségárulás vádjával halálra ítélte. Előbb börtönbe, majd a nápolyi gályákra kerül, ahonnan 1676. február 11-én szabadul. A zürichi vendégszeretet után, 1677 végén tér vissza Pápára, ahol tovább viszi hivatalait.

Kocsi Csergő Bálint, Séllyei gályarabtársa 1647-ben született Kocson, s Hosszúpályiban halt meg az 1698 utáni években. A felsőbb osztályokat 1664-től Debrecenben járta. 1670-ben akadémikus rektor volt Munkácson. Három ízben volt a "kollégium rektora Pápán: 1671-1674, 1678-1683, és 1693-1695 között."⁴⁷ 1674-1676-ig közös gályarab sorsot viselt Séllyeivel. 1677-ben Baselben folytatott tanulmányokat, majd 1678-ban tért haza, hogy folytassa pápai hivatalát. A gályarabság históriáját megírta "Narratio brevis de opressione libertatis ecclesiarum Hungaricarum c. művében, amit az erdélyi jeles pap-író Bod Péter fordított magyarra: Kősziklán épült ház ostroma címmel."⁴⁸ A pápai református könyvtár kézirattára őrzi Kocsi Csergő Bálint "Oratios könyvét", amely diákokhoz intézett (főként latin, de 5 magyar) beszédeket tartalmaz.

A kollégium külső s a templom belső falán márványtáblák őrzik helytállásuk, a két hithős emlékét.

A két pápai mártír szenvedése, áldozathozatala általános magyarországi politikai és vallási események következménye volt. Az országos elégedetlenséget a szégyenteljes 1664. évi vasvári béke szította fel. A várakat s Erdély fennhatósági jogát a töröknek átengedő, a magyarságot megalázó és eláruló béke Wesselényi nádor vezetésével összeesküvésre toborozta legjobbjainkat. Az összeesküvést leleplezték, a vezetőket elfogták (Wesselényi már akkor halott volt), Nádasdyt, Frangepánt és Zrínyi Pétert lefejezték. Az összeesküvésbe a protestáns nemeseket, a lelkészeket és tanítókat is belekeverték, s felállították a pozsonyi rendkívüli törvényszéket. Ez előtt állt több száz társával a két pápai is. Száz társukkal együtt halálra ítélték őket, amit börtönre és gályarabságra változtattak. Mindez természetesen elsősorban nem politikai ügy volt, hiszen Lipót császár a főpapsággal együtt a protestantizmus megtörésének eszközét látta benne.

A pápai egyház ezen rendkívüli körülmények között is tartotta magát. 1655-1670-ig a már említett - a hatósággal is szembenálló - Laki Márton volt az egyik lelkész. Séllyei szolgatársaként áll helyt pápai prédikátorként 1672-1691-ig a korábbi kollégiumi diák, Veresmarti Mihály, aki 1690-ben jelentős értékű könyveit - amiből 40 mű még ma is megvan - a könyvtárnak adományozta. Az egyház akkori anyagi helyzetéről ad tájékoztatást Szeli György püspök-lelkész 1663. évi memoárja, amely megemlíti "az öreg fejedelem, I. Rákoczy György 410 talléros beneficiumát... az egyház arany és ezüstneműit... s Hegyi Istvánnak 50 - tanulók jutalmazására szánt - aranyát."⁴⁹ Szintén azon évből való Sándor György és felesége, Nyikos Anna végrendelete, mely 400 tallért hagy az eklézsiának, a két prédikátornak ezen felül még 15-15 tallért, az iskola rektorának 10 s a nagy diákoknak is 10 tallért hagyva."⁵⁰

Az iskola is élt. A tanulók száma ugyan a viszonyoktól függően váltakozott, de változatlanul jeles és külföldön tanult rektorok igazgatták a kollégiumot. Az 1639-1642-ig rektoroskodó Nyikos János 1636-1638-ig a hollandiai Franekerben, Groningenben és Leydenben tanult. Gál István rektor (1645-47) Franekerben tanult 1645-ben. Sárfői Márton rektor (1647-49) Utrecht stipendiumát élvezte 1665-66-ban. Kálnay János rektor (1649-52) Franeker és Utrecht diákja volt 1663-1665-ig. Lenti János rektor (1652-54) 1663-1665-ig Heidelbergben, Franekerben, Utrechtben és Groningenben is megfordult. Séllyei rektorsága (1654-55, 1660-1662) után Marosi István (1656), Sári István (1656-58), Kórodi János (1658) rektorok nem tanultak külföldön. Bátorkeszi István az 1663. év rektora 1645-ben tanult Franekerben. Az 1666-i rektor, Gaál Imre úgyszintén 1645-ben tanult Franekerben. 1668-ban Baló Mátyás, 1669-ben Szeremlei Mihály vezették az iskolát. Ők nem jártak külföldön. Kocsi Csergő Bálint háromszor (1671-74, 1678-1683, 1693-1695) volt rektor, egyszer gályarabsága előtt, kétszer hazatérte után. Gályarabsága alatt 1674-ben Szőke Mihály, 1675-ben Kabai Mihály, 1677-ben pedig Dobrovitzai Miklós (egyikük sem tanult külföldön) irányították a skólát. Szeremlyei János (1682-ben Marburgban tanult) 1683-ban, Szokolyai György (Franekerben tanult 1695-ben) 1691-ben, Csuzy Cseh József (Franekerben tanult 1691-ben) 1696-ban és Séllyei Pál 1698-ban volt az iskola rektora.⁵¹

Mindez kétségtelen bizonyítéka a folyamatos tanításnak. A vezetési folyamatosság mellett az is kétségtelen tény, hogy az "1660. évi templomfoglalás nem érintette az iskolát",⁵² sőt a nehézségek ellenére "némileg mintha erősödtek volna is. Ennek egyik jele az, hogy 1680-ban iskolájukat megnagyobbították és rendbehozták."⁵³

Az 1681. évi vallásügyi törvények ismételten és jelentősen korlátozták a protestánsok jogait a vallásszabadság bizonyos helyekre szóló korlátozásával, de Pápa azon a jogon, hogy végvár volt, a vallásszabadság birtokában maradt. A törvény azon záradéka, "hogy a tényleges vallásgyakorlattal bíró helyek a szabadságot csak a földesúri jog épségben tartásával élvezhetik, a katholikus földesúrral bíró Pápán illuzórikussá tette rövid idő alatt a vallásszabadságot."⁵⁴ Ennek sorsszerű következménye lett, hogy 1683-ban míg egyrészt örült a város a törökök végleges elvonulásának, a reformátusok szomorkodhattak, mert azon évben elveszítették templomukat. A korabeli leírás szerint: "Mihelyt pedig megverték a törököt, mindjárt maguk a kálvinisták minden háborgatás nélkül véget vetettek a templomban levő vallásgyakorlatuknak, akkorbéli pápista plébánosnak visszaküldték a templom kulcsát."⁵⁵ Az új templom oratóriumként, torony nélkül "a főiskola udvarán épült fel, a Ruszek utcánál"⁵⁶, feltehetően - templomi adományokból s öregek visszaemlékezéseiből következtetve - az 1690-es évek elején.

A pápai vallásszabadság egyik védelmezője a végvár volt. Vitézei főképpen protestánsok voltak. A császári haditanács 1699-ben mondta ki a végvárak lebontását, amit Pápán 1702-ben meg is kezdtek. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a 18. század újabb rekatolizációs hullámai vették ostromba a reformátusság szabadságát. A századvég híres püspök-lelkészeként szolgált három évig (1692-1695) Pápán dr. Csuzi Cseh Jakab. 1693-1708-ig Lepsényi Gergely, 1693-1697-ig Dobraviczai Sáfár Miklós, 1697-ben Kőrösi Mihály viselt pápai papi hivatalt. Csuzi Cseh József (kiről még többször esik szó) 1698-1731-ig volt az eklézsia lelkipásztora.

A földesúri jog vallásszabadságot illető elsőbbségét még megerősítette az az -1702-ben kiadott királyi rendelet, amely egészen nyíltan megmondotta - az 1687. évi 21. törvénycikkre utalással ", hogy a kegyelemből nyert szabadság nem tarthat örökké."⁵⁷ Pápán már 1700-ban rendeletet bocsát ki Esterházy Antal földesúr, "hogy gazdatisztjei összes uradalmaiból kergessék ki a nyakas prédikátorokat és oskolamestereket".⁵⁸ Végül is az általános elnyomás országos elégedetlenséget és elkeseredést váltott ki, amely 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kuruc szabadságharcában robbant ki. Rákóczit 1704-ben Erdély fejedelmévé, 1705-ben Magyarország vezérlő fejedelmévé választották.

A pápaiak is a kurucok oldalára álltak, maga Esterházy Antal is felesküdött Rákóczinak, s ezzel az eddig türelmetlen valláspolitikájával is szakított. A kuruc-labanc háború alatt a város többször is gazdát cserélt. 1705-1707-ig Bottyán János kuruc generális birtokába jutott. Szinte újraépült a város. A reformátusok is "hozzákezdtek épületeik rendbeszedéséhez, sőt az iskola udvarán egy tornyot emeltek."⁵⁹ De 1707 augusztusában ismét a labancok támadtak a városra, azt felégették. Pálfy és Rabutin generálisok seregei újra nagy pusztítást okoztak. A visszatérő kurucok "az egész városban csak két házat találtak épen, a többi mind elpusztult."⁶⁰ 1708-ban megint Heister kezébe került a város, s 1709-ben végleg a labancok vették birtokba.

A lélegzetvételnyi szabadság alatt, 1706-ban a reformátusok emlékiratban fordulnak a "fejedelmileg kinevezett bizottmányhoz",⁶¹ amelyben az őket ért sérelmek (ispotály elvétele, épület-károk, malmok elvesztése, az iskola építtetése, toronyórájuk visszaadása... stb.) orvoslását kérték. A szabadságharc elbukása ismét félelmes időket sejtetett, de ennek ellenére, amíg lehetett, építkeztek a pápaiak. 1709-ben újra rendbehozták a templomot, harangokat öntettek. A scholabeli torony két kis harangja ma is megvan a pápai református múzeumban, ismert feliratával: "Scholae Reformatae Papensis 1531". Az iskolát is bővítették 1710-ben, s a hívek adományai mellett két nagyobb hagyatékról is tudunk: "Győri Szabó Péter 800 forintot, Tholdi Pál 150 forintot hagyott az eklézsiára."⁶² 1712-ben III. Károly kerül a trónra. Vallásügyekben az 1715. évi 30. tc. megerősítették a korábbi törvényeket, s a panaszos esetek kivizsgálására királyi biztosok kiküldését rendelte. Ezzel kezdetüket vették a vallásügyi vizsgálatok, melyeken főképpen - tanúkihallgatásokkal - a templomok eredetét s jogi hovatartozását kutatták. A birtokait elvesztő Esterházy Antal helyét elfoglaló Esterházy Ferenc és József a vizsgálatokat meg sem várva 1714-ben megszüntették az evangélikusok (lutheránusok) szabad vallásgyakorlatát, 1718-ban pedig felirattal fordultak a királyhoz a pápai reformátusok szabad vallásgyakorlatának elvétele érdekében. Ennek helyt adva III. Károly király 1718. november 5-i rendeletével "a pápai reform. egyház vallásgyakorlatát, mely ekkorig is csak mint várőrségnek engedtetett meg, egyszerűen megsemmisíti, megsemmisítő rendelete végrehajtását a megyére bízván."⁶³

A királyi rendeletet a református nemesség s az eklézsia is megfellebbezte, melyben kiemelkedő szerepet vállalt magára - kérvények megfogalmazásával, de személyes bécsi közbenjárással is - Kenessey István pápai református nemes, az egyházközség világi képviselője. A fellebbezéseknek végül is sovány eredménye lett, hiszen csak "templomon kívüli" vallásgyakorlatot engedélyeztek. Az iskola folytathatta működését, a templom viszont zárva maradt. Az istentiszteleteket pedig az Eőry-telek fedeles színében (mai ótemplomunk helyén) tartották. A nehéz hónapok alatt a két prédikátor, Cseh Csuzi József és Naszályi István tartották a lelket a gyülekezetben, s így az eklézsia képes volt együtt maradni. A kollégiumi diákság s a gyülekezet Cseh Csuzi József szép imádságaival erősítette magát: "Ne fossz meg Uram bennünket Ecclesiánktul, oskolánktul, tanitóinktul, gondviselő jó patrónusainktul, szüleink helyett való édesatyáinktul, s anyáinktul, kegyes istenfélő jó dajkáinktul, akik e szükségnek és üldöztetésnek idején is elrejtettek és úgy tápláltak, mind eddig bennünket a tudományoknak hajlékiban, házaiban..."⁶⁴ Gyimóthi István (1708-1711) lelkipásztor utóda, Naszályi István (1711-1731) átérezve a történelmi időt, naplójában örökítette meg a veszedelmes, de mégis dicsőséges napok krónikáját. A további eseményeket a már említett 1715. évi törvény határozta meg, ami előírta az egyházi tulajdonok eredetének vizsgálatát. Erre Pápán 1720-ban, a város környékén pedig 1721-ben került sor. Tanúvallomások alapján a vallásgyakorlat régiségéről, a templom, iskola, lelkészlakás birtoklásáról, használatáról, a nemesek számáról, a céhekben való helyzetükről vették fel a jegyzőkönyveket, amelyek felkerültek a pesti vallásügyi bizottsághoz. Ezen jegyzőkönyvek képezték alapját később, 1731-ben III. Károly vallásügyi törvényének, a "Carolina Resulotio"-nak.

Sajnos a vallásügyi bizottságok pápai működése a tényeken semmit sem változtatott. Majd 30 évig maradt a régi állapot: működő iskola, két prédikátor, de templomon kívüli (a fedeles színben tartott) istentisztelet.

A nehéz idők két lelkipásztora, Cseh Csuzi József és Naszályi István egyazon évben (1731) vált meg pápai hivatalától. Helyüket Komáromi József (1731-1750) s Szikszai Pál (1731-1735) prédikátorok foglalták el. Szikszai rövid munkásságát a kiváló Torkos Jakab lelkipásztor (1735-1775) folytatta, aki 1745-1785-ig a dunántúli református egyházkerület püspöke is volt.

A már említett 1731. évi "Carolina Resulotio" fenntartotta a vallás szabad gyakorlatának csupán az "articularis helyekre" való korlátozását, az uralkodói intézkedésektől való függést, s a jobbágyok felekezeti hovatartozására vonatkozó jogot kiterjesztette a földesurakra. A római katolikus egyház felügyeletet gyakorolhatott a protestáns egyházak felett, s a vegyes házasságokat illetően is hátrányos helyzetbe került a protestáns egyház. Ennek alapján tartott "1732-ben Berényi Ferenc püspök katolikus egyházvizsgálatot a pápai református egyházban."⁶⁵ A nagyobb bajt azonban 1752-ig az eklézsia mégis elkerülte. Ehhez jelentékeny mértékben járult hozzá az az összetartás, amely a gyülekezetet s az iskolát talpon tartotta. Cseh Csuzi József és Naszályi István lelkipásztori kvalitásai mellett (Cseh Csuzit Kenessey István 1722-ben országgyűlési prédikátorságra ajánlotta) a fő erő a presbitérium volt, melyben Kenessey István meghatározó egyénisége a bátorság és a kitartás szellemét erősítette. A dunántúli reformátusság első főgondnokának (1734-1750) is Kenessey Istvánt választották meg.

Minden nehézség ellenére a kollégium működött. 1698-ig rektorait is bemutattuk. 1701-1711-ig Szilvási Péter (1701), Deáki István (1703), Szepsi Mátyás (1706-1709) és Szent-Péteri Péter (1711) voltak iskolarektorok. Közülük Szepsi Mátyás (1705-ben) Utrechtben s Szent-Péteri Péter (1715-16-ban) Utrechtben és Franekerben tanult.

A gondok ellenére sem módosult a főiskolai (filozófiai, teológiai) oktatási struktúra. A latin gimnázium s felette az akadémia együtt képezte a kollégiumot. S ez a nehéz, 1711-1752 közötti időben is töretlenül fennmaradt. Ezen idők rektorai: Hosszúfalusi Márton (1713), Kövesdi János (1714., 1718-1721), Lepsényi János (1714), Rimaszombati István (1715-1717), Berta Benedek (1721-1723), Csuzi Cseh János (1724/), Ujvári András (1724-1729), Almási András (1729-1731), Ladányi Mik lós (1731-32), Keresztúri István (1732-1735), Torkos Jakab (1735), Szoboszlai István (1735-1739), Pápai N. Mihály (1739-1740), Gőböl Gáspár (1740-44), Kún János (1745-1783). Közülük "Kövesdi János 1721-ben Marosvásárhelyre megy professzornak, ... Torkos Jakab superintendens lesz (1745-1783), ... Szoboszlai István 1745-ben a bázeli egyetemen tanul,... Kún János 7 évig rektor, jelentős egyéniség, esperes, püspökhelyettes (1741-ben Bázelben tanult)."⁶⁶

Az eklézsiában a korán elhunyt Szikszai helyére az iskola-rektori székből az igen tehetséges Torkos Jakabot választották meg második lelkésznek. Torkost 1745-ben püspökké is megválasztották. Kún János rektorral végigszenvedték az egyház és iskola megszüntetését, de az adászteveli száműzetést is átélve Torkos Jakab még megérhette a türelmi rendeletet is s a pápai egyház újból való feltámadását. Torkos Jakab kitűnő prédikátor volt. Két kötet kéziratos prédikációja 1589 oldalon 129 prédikációt tartalmaz. Egyháztörténeti s egyházkormányzói munkássága is kiemelkedő képességeit tanúsítja. Torkos idején az egyház anyagi helyzete is stabilizálódott. 1750-ben - két évvel a tragikus megszüntetés előtt - 10.000 Ft tőkével rendelkezett az egyház.

Az egyház élethalálharcot folytatott fennmaradásáért, de mindezek ellenére példaadó szolgálatát sosem hanyagolta el. A város számára is értékteremtő volt az iskola magas színvonalú működtetése, a szegényekről való gondoskodás s a jó erkölcsök védelme. Torkos idejében a presbitérium családvédelmi kérdésekkel is foglalkozott. 1747-ből fennmaradt adat alapján tudunk "egy tiszteletlenül szüleit támadó egyháztag megintéséről."⁶⁷

1749-ben Esterházy Ferenc földesúr ismét kezdeményezte - hivatkozással III. Károly 1718. évi, végre nem hajtott rendeletére - a pápai reformátusok vallásgyakorlatának megszüntetését. A kérelemmel foglalkozott a Helytartótanács, a Kancellária s végül Mária Terézia királynő is. 1752-ig - a különböző információk bekérése s a vizsgálatok lefolytatása idején - azonban végleges döntés nem született. A végső csapást a királynő 1752. január 26-i leirata jelentette, amely a vallásgyakorlat (benne az iskolafenntartás) jogát elveszi a pápai reformátusoktól. A királyi döntést a pápai kastélyban, 1752. május 12-én tartott vármegyei gyűlés hirdette ki, s a református nemesek tiltakozása ellenére azonnal végre is hajtatta. A két prédikátort, Torkos Jakab superintendenst s Komáromi Pál esperest (Komáromi Pál Komáromi József után lett pápai lelkész 1750-1753-ig), valamint Kún Jánost, az iskola rektorprofesszorát a megye kiküldöttei (hajdúk és katonák kíséretében) felszólították, hogy "három órán belül hagyják el a várost. Ugyanekkor az iskolát, a templomot és a pusztán álló régi templomot is a paróchiákkal együtt birtokba vették és 1752. május 12-én délután 2 órakor nem volt többé Pápán református egyház."⁶⁸ Kún János és diákjai a szigorú tilalom ellenére még néhány napig - reménykedve - a városban maradtak, de a reménység hiábavaló volt. Hiába voltak jómódú reformátusok, nemes emberek, hiábavaló volt minden instancia. A 200 éven át virágzó eklézsia árva egyház lett.

A pápaiak mindent megtettek a továbbélésért, amely végül is 1753 július 9-én abban realizálódik, hogy a királynő engedélye révén Adásztevelen (Pápától 8 km-re) folytathatták vallásgyakorlatukat. Az eredeti végzés szerint: "Megengedi a fejedelem pápai ref. alattvalóinak, hogy megfosztatván a város területén élvezett vallásgyakorlatuktól: Adásztevelen a már létező imaházat megnagyobbíthassák, kisebb iskolát állíthassanak, szükség esetén második lelkészt is tarthassanak, s a keresztelést, esketést és temetést általok teljesíttessék, még is a föltét alatt, hogy a rendes stólát az illető plébánosnak pontosan megfizessék."⁶⁹ A majd Adásztevelen elkövetkező 31 éves száműzetés korlátok közötti létfeltételeit már eleve meghatározta a fejedelmi végzés. Mindezen nehézségek ellenére az egyház megkísérli fenntartani felsőbb iskoláját Adásztevelen is, de végül is ez az igyekezete nem sikerül, s az oktatást csak algimnáziumi szinten sikerül biztosítani. Az 1755. évi adatok szerinti 1159 pápai református adászteveli fennmaradásához jelentős mértékben hozzájárult az 1752. március 28-i végrendelet szerinti Szondy-Kenessey alapítvány, amely 10.000 forintot hagyott a pápai egyházra. Kenessey István, aki közjogi méltóságai (vármegyei főbíró, országgyűlési követ, császári tanácsos) révén s egyházi (helyi és egyházkerületi) tiszteiben eljárva háromszor is (1714, 1718, 1730) megmentette a végromlástól a pápai egyházat, 1750. február 23-án meghalt. Halálakor ezt mondták a pápaiak: "Leesett a mi fejünknek koronája."⁷⁰ Az 1752-i Pápáról való kitiltás alig következhetett volna be életében. Özvegye, Szondy Zsuzsánna ugyan férje halála után egy évvel férjhez ment Castiglioni Eudémius császári ezredeshez, de még a vallásgyakorlat megszűnte előtt, 1752. március 28-án kelt végrendeletében intézkedett első férje után örökölt vagyonáról. S bár vagyonának nagy részét Castiglionira hagyja, bőven jut ebből református célokra, s a pápaiaknak is 10.000 Ft. Szondy Zsuzsánna 1753 március végén meghalt, a pápaiak akkor már csak megtűrtként élik egyházi életüket, de az alapítvány a jogok legalizálása után újraéled, s mint Szondy-Kenessey Kegyes Alapítvány majd kétszáz évig ad komoly segítséget - 5 %-os kamataival - a pápai református kollégium tanulóinak. Az alapítványból Debrecen és Sárospatak kollégiumai is szép részt kapnak, de a nagyobb rész - a gyülekezet iránti hála kifejezésével - Pápáé. 1744. november 22-én találjuk első nyomát annak, hogy az elvett épületeket felértékelik, s a becsárat a református egyház rendelkezésére adják. Az uradalom s az egyház között a becsárra vonatkozó ügy hosszadalmasan elhúzódik. A veszprémi megyegyűlés 1768. szeptember 10-i jegyzőkönyve szerint: "a kiküldött főbíró jelenti, hogy a pápai ref. egyház hívei pénzt nem fogadnak el, hanem követelik a telket s az elfoglalt épületeket, miről a helytartótanács értesíttetni határoztatik."⁷¹ 1769. május 22-én parancsolja meg a helytartótanács, "hogy a pápai uradalom a telkek és beruházás árát 2825 forint 22 dénárt a pápai ref. egyháznak azonnal kifizesse."⁷² A pápaiak továbbra is ragaszkodnak a telekhez s az épületekhez.

Erre "a helytartótanács 1770. november 10-én tudatja a megyével, hogy a fejedelem a pápai ref. egyháznak egy évet és napot enged a gondolkodásra, melynek leteltével az összeget a kamarai pénztárba rendeli betétetni, hol a nevezett egyház javára 4 %-kal fog jövedelmezni."⁷³

Végül is a pápaiak (épületeiket vissza nem nyervén) a becsárat - kamataival együtt - "1785 május 12-én vették fel a veszprémi sóhivataltól."⁷⁴

A pápai és teveli eklézsia együttélését szerződésben rögzítették, s a teveli templomot megnagyobbítva kötelezték magukat a pápaiak, hogy a megnagyobbított templom a teveliek örökös tulajdonában marad, s "hogy az istentisztelet rendjében, sem az egyház igazgatásában semmi változtatást nem tesznek."⁷⁵ Ugyanakkor a pápaiak önálló egyházi létüket élték, jegyzőkönyvük címlapja is ezt igazolja: "A pápai helvetica confession levő szent ecclésiának és nemes communitásnak protocolluma, melyben ab anno 1755 lett közönséges végzések az emberi emlékezetre és a közjóra feljegyeztettek. Kezdette pedig vezetni ezt a jegyzőkönyvet Sándor Gergely, aki később a főkurátori tisztet is viselte."⁷⁶ Rajta kívül Torkos János, Eőri Mózes, Borsoss Márton, Eőri János, Szalóki András, Torkos József, Véghelius Sándor, Eőri Mihály, Eőri Ferenc, Bende Péter és Bóné Ádám voltak a presbitérium tagjai.

Második prédikátori állást beállítaniuk mégsem sikerült. A pápaiak nagyobb része a teveli lelkipásztor szolgálatával élt, a kisebbik rész Kéttornyúlakra járt istentiszteletre. Torkos Jakab 1759-1775-ig a pápaiak s a teveliek közös papja volt. Előtte 1756-ig Ferenczi János, 1757-1759-ig bányai Allós István volt a prédikátor. 1775 után Torkos - Tevelen maradván - már csak a püspöki tisztét gyakorolta. 1783-ig Szathmári Ács András lett a két gyülekezet közös prédikátora. A hazatérés évében (1783-ban) az 1817. évig Pápán szolgáló II. Torkos Jakab még Adásztevelen is szolgált.

Az 1759-ben épített "pápai iskolát" 1776-ban újraépítették, s az öt ablakos, szalmatetős falusi grammatikai iskola őrizte a nagyiskola szellemét a végig kitartóan ott tanító Nagy Mihály preceptor úr színvonalas és lelkes munkássága révén. A tógátus diákok Debrecenbe, Patakra s Sopronba mentek tanulni, az újjászületés reményét pedig őrizte és élesztgette a felelős pápai egyházi vezetés. A felelősség nemcsak a hivatalokban élt, hiszen 1775. április 19-én "Oroszy Mihály maga s mindkét nemű utódainak nevében oda nyilatkozik, hogy ha Isten kegyelméből még valaha Pápán a reform. vallásgyakorlat életbe lépne: kötelezettnek ismerik magukat arra, hogy a pápai határban lévő szántóföldjeikből a reform. egyház részére nyolc pozsonyi mérőset azonnal örökre átadjanak."⁷⁷

S míg a helyi viszonyok alig árulnak el valamit is a készülő, vallási türelmet hozó változásokról, Bécs hivatalos államvezetésében már Mária Terézia uralkodásának végén is észlelhető az új szellem. Az ellenreformáció muníciói egyre jobban kimerülnek, a felvilágosodás szelleme pedig egyre jobban utat talál magának. Jótékonysági intézmények alapítása, az iskolák reformja, a jobbágyok helyzetének javítása mind erre utal. A vallási türelemig nem jut el ugyan Mária Terézia alatt az udvar, ez fiára, II. Józsefre vár.

Az 1781. évi türelmi rendelet új kor kezdetét jelenti. Nyomában Pápán is helyreáll az együttélés toleranciája.

II. József trónralépésével gyökeres változás következett be a vallásügy kezelésében. Az 1781. októberében kiadott "türelmi rendelete" pedig, ha nem is adott még teljes szabadságot a protestánsoknak, de az eddigi jogfosztások legnagyobb részét megszüntette. Megszűnt a katolikus klérus felügyeleti joga, a protestánsok is viselhettek mindennemű hivatalt, a vegyes házasságoknál megszűnt a reverzális. S ahol legalább 100 család élt az eklézsiában, s kellő anyagi erővel is rendelkeztek, templomot építhettek, igaz, hogy torony nélkül, s úgy, hogy ajtaja nem nyílhatott az utcára.

A türelmi rendeletet Veszprém vármegye közgyűlése 1782. január 15-i ülésén tárgyalta, de végrehajtását azon indokkal függesztette fel, hogy "a vallásügy rendezése nem a király, hanem az országgyűlés jogai közé tartozik."⁷⁸ A pápaiak így közvetlenül a királyhoz fordultak. Sándor Gergely főkurátor és Eőry János presbiter vitték fel magukkal Bécsbe a sérelmeiket felsoroló s történelmi jogaikra hivatkozó kérelmet, melyben a pápai református egyház vallásszabadságának helyreállítását szorgalmazták. II. József biztosította őket - meghallgatván a kérdéseire adott feleleteiket - a vallásszabadság biztosításáról. Csak a telkek és épületek ügyében nem hozott döntést, azt további kivizsgálásra ítélte. Tudjuk az előzően leírtakból, hogy végül is nem sikerült az ősi telkeket, épületeket visszaszerezni, csak azok becsárát kapta meg a pápai gyülekezet.

A vármegyei gyűlés 1782. május 21-én elrendelte annak vizsgálatát, hogy a pápaiak meg tudnak-e minden tekintetben felelni a türelmi rendelet feltételeinek. Az összeírás megállapította, hogy 297 család (ebből 129 házbirtokos nemes) alkotja a pápai eklézsiát. "Azt is megállapította a bizottság, hogy az összeírottak az építkezéshez felajánlottak a hatóság előtt 1302 forint 76,5 dénárt..."⁷⁹ Mindezek mellett 10.000 forint tőke s a Szondy-Kenessey alapítvány kamatai is (10.000 forint tőke után) rendelkezésre álltak. Mindezek mellett a kancellária a helytartótanács javaslata alapján mégsem javasolta az uralkodónak a vallásszabadság megadását. II. József azonban 1783. március 14-én ezt írta a pápaiak kérelmére: "A pápaiaknak a vallásgyakorlatot az iskolával együtt megengedem."⁸⁰ A megye végül is május 6-án hirdette ki a pápai reformátusok szabad vallásgyakorlatát megerősítő királyi rendeletet azzal, hogy azt május 11-én el is kezdhetik. Egyúttal értesítette a megye Ruszek Jánost, Pápa város bíráját az engedély kihirdetéséről, figyelmeztetve az egész várost, hogy azt senki se akadályozza. Eőry János kurátor 1802. évi keletű "Ecclesia Historiájában", erre így emlékezik: "azon időközben a régi imádságos helyünk, ahol most fekszik az újonnan épült templom, kitisztíttatván, május hónapnak 11. napján Anni 1783. elkezdettük Pápán az isteni tiszteletet, első prédikátorunk lévén Tiszteletes Soldos János és Torkos Jakab urak és ugyan ő kegyelmek által vitettek végbe az első prédikációk is, az összegyűlt sokaságnak nagy örömével és vigasztalásával és senki minket megháborítani nem merészelt."⁸¹ Ugyanakkor a főtéren már befejezéséhez közeledett a monumentális barokk katolikus templom építése, s ha a városi katolikusság azonnal nem is fogadta be a vallási türelem hozta változást, az új református templom megépülésével s a kollégium visszatérésével a város szellemi egyensúlya helyreállásának feltételei egyre inkább kialakulnak egy új humanista szemlélet visszatéréséhez.

Részben a pápai egyház fundusán (hol a fedelesszín állott), részben a hozzá vásárolt - 47 és fél négyzetölnyi - Eőry-Szabó telken közadakozásból 1783 júniusától 1784 karácsonyáig felépült a torony nélküli templom. Az építő mesteremberek főleg Győrből és Sopronból jöttek, hiszen a főtéri katolikus templom (1786-ban befejezett) építése teljességgel igénybe vette a pápai iparosokat.

Torkos Jakab superintendens s pápai-teveli lelkipásztor még megérte az örömteli változást. Hivatalát még 1785-ben is gyakorolta. Azon év november 27-én halt meg, s a teveli templomból temették 1785. december 1-jén. Járdánházy Gábor professzor felette mondott halotti beszédét eredetiben őrzi az egyházkerületi levéltár.⁸²

A hazatérő pápaiaknak pedig ismét két lelkészük lett Zsoldos János és ifj. Torkos Jakab (püspök Torkos Jakab unokaöccse) személyében. Zsoldos - korán - 1784-ben meghalt, utóda Halász József lett, aki 1786-ban püspök lett, s 1787-ben Kocsra távozott. Halász József helyére Buzás Pál került 1790-ig, Torkos Jakab 1817-ig szolgált Pápán, 1795-1813-ig az egyházkerület püspöke volt.

Az iskola 1785-ben került át Tevelről Pápára. A Torkos család saját Szent László utcai házát engedte át iskola céljaira. Ezt a házat a családtagok beleegyezésével átalakították iskolának és professzori lakásnak úgy, hogy 1785. májusában készen volt a két tantermes iskola és a gyermekek és diákok ettől kezdve itt tanultak. Két preceptor mellett Járdánházy Gábort választották meg professzornak. 1788-ban tűzvész áldozata lett az iskola. Újra felépítették, s rektor-professzornak Csépán Jánost választották meg. Helyére került a híres Mándi Márton István, aki hatalmas tudásával és elapadhatatlan energiájával európai léptékű főiskolát szervezett Pápán. Márton Istvánt 1790. december 10-én választották meg a főiskola professzorának, "400 rhénes forint évi fizetéssel. Az egyházi (templomi) szolgálatért 12 pozsonyi mérő buzát állapítottak meg, s ezen felül tanítványonként 2 forintot kapott." 1791-ben - 14 évi fegyvertársként - került mellé tanár-társul Ráday Gedeon főgondnok javaslatára Láczai Szabó József. (Mindketten Göttingában tanultak.) Nagy erőfeszítésekkel, kölcsönök felvételével 1793-ban megkezdték az új iskolaépület (mai Ókollégium Petőfi utcai része) építését. "Az év emlékét egy új domborművel és felirattal örökítették meg a második emelet középső termének mennyezetébe helyezve: Pro bono Publico MDCCXCIII."⁸⁴

1794-re teljesen elkészült a kétemeletes iskola, s 1797-ben a csaknem 300 évig iskolafenntartó pápai egyház a további fenntartást és gondviselést átadta az egyházkerületnek. Az 1797-i tatai egyházkerületi közgyűlés határozatban szentesítette a pápai elhatározást: "A most érintett folyamodvány a superint. gyűlésen tárgyaltatván, a többség a pápai iskolát ismeri el a kebelében létezők közt elsőnek, s gyarapításán szíve szerint igyekezni is fog."⁸⁵

A századfordulóra minden kész, hogy az egyház és iskolája felfelé ívelő pályára kerüljön. A reformkor szellemi kitárulkozásában a pápai eklézsia s a kollégium nagy értékeket tesz le a város és a nemzet asztalára. Az oldódó felekezeti feszültség is társul ehhez a szellemi összefogáshoz, melyből a város jelentősen gazdagodott. Innen számíthatjuk Pápát a Dunántúl Athénjének, amelynek alapjait lerakni nagy gonddal igyekezett a pápai református egyház és nagyhírű iskolája.

Az erős akaratú Márton István iskolája 1804-től, a református konvent határozata alapján a sárospataki és debreceni kollégiumokkal egyenrangú iskolává lett, s 1801-től új, nagy tudású professzorral, Tóth Ferenccel vált gazdagabbá. Tóth Ferencet már 1800 januárjában megválasztották, de hivatalát az egy évi göttingeni tanulmányút után, 1801 júniusában foglalta el. A professzor a hittani tanszék vezető tanára volt, akit számos teológiai s egyháztörténeti mű tett ismertté. Többek között megírta a dunántúli püspökök életét, a pápai egyház történetét, s a magyar és erdélyországi eklézsiák históriáját is. Több értékes eredeti jegyzőkönyv is az adományaként került be a levéltárba, s a főiskolai éremgyűjteményt is ő hozta létre. 1817-től a pápai eklézsia lelkésze, s 1827-től 1844-ig (haláláig) a dunántúli református egyházkerület püspöke volt.

A három nagy professzor (Mándi Márton István, Láczai József, Tóth Ferenc) tanársága idején, 1804-ben - éppen az ő kezdeményezésükre - merült fel a kollégium Komáromba vitele, amely elég viharos feszültséget teremtett a pápai egyház s a főiskolai tanárok között. Végül is a pápai eklézsia, az iskolát Pápán tartók akarata győzött, amit a kömlődi superintendenciális gyűlés emígyen erősített meg 1804. október 15-én: "Megfontolván végre a gyűlés a collegium ügyében kinevezett választmány nézetét, s kellően indokolt véleményét: valamint más részről a pápai egyház tettekben nyilatkozó buzgalmát s ajánlatát; határozatilag kimondja a collegiumnak Pápán maradását." ⁸⁶ A nézeteltérés abból származott, hogy az eklézsia szerzett és fenntartott jogai alapján továbbra is részt vállalt a kollégium fenntartásában, ami a professzorok szerint bizonyos vonatkozásokban már beavatkozásnak tűnt. Ezt támasztja alá Mártonék egyik beadványa, amelyben azt kérik az egyházi konzisztóriumtól, hogy csak "a philosopiae professor választásánál legyen szavazata az eklézsiának és pedig az általa fizetendő összeggel arányban."⁸⁷ Az idő azután természetesen oldotta ezeket a bizalmatlanságokat, s a pápai egyházközség is fokozatosan átadta szellemi és anyagi szerepvállalását a dunántúli egyházkerültnek. Feltétlenül megemlítendő természetesen, hogy Márton István, a pápai Kant 1831-ben bekövetkezett haláláig szolgálta a skólát, s utána következett az igazi - 50 évig tartó - kollégiumi aranykor Tarczy Lajos és Bocsor István professzorsága idején. S bár a kerületi iskola dolgaival már az egyház története során részletesebben nem tudunk foglalkozni; két dologról még említést kell tennünk. Az egyik az Esterházyak magatartásának gyökeres megváltozása, a másik az újabb kísérlet a kollégium más városba való áthelyezésére.

Esterházy Károly 1834-ben s 1838-ban is komoly anyagi segítséget nyújtott a kollégium tatarozása és a konyha javára. 1834-ben az iskolát is meglátogatta, s elismerése kifejezéseként építési célra nyolcezer téglát s 50 kiló meszet, a konyha részére pedig 12 öl hasábfát adományozott. Ajándékozó leveléből igazi emberség, tisztelet s gondoskodó szeretet árad: "... nem tsak azért, hogy hazánk, s nemzeti, legfőkép pedig nyelvünk csinosodásának előmentén buzgón fáradozó hazafiak eránt viseltető szives hajlandóságomat bizonyítsam, hanem ezen pápai alattvalóim javokra is fennálló, valóban derék tanulói intézet örökké tarthatására czélzó törekvésemnek élő tanuját adjam s hogy a Nagytiszteletű s érdemes tanító urakban az amúgy is nem eléggé dicsérhető ingert, ipart és fáradozást, mellyel a tanításban, oktatásban és nevelésben, a többi növendékek közt alattvalóim gyermekeit is ápolják s belőlük a hazának közönségesen, különösen pedig anya-helyöknek derék tagokat nevelnek, legalább is hazafiúi készségemmel tehetségemhez mért arányban megjutalmazzam."⁸⁸. Ugyancsak Esterházy Károly lesz annak a Pápai Kaszinónak első elnöke, amely harmadikként alakult meg a történelmi Magyarországon, s amelyben egyik legjelesebb szellemi szereplő az a Bocsor István, aki a kollégium jeles professzoraként a város kulturális életének meghatározó egyénisége volt. 1842 nyarán ugyancsak ez az Esterházy Károly ad 1 aranyat a Képzőtársaság örömünnepén szavalata jutalmaként Petőfi Sándornak, az iskola diákjának. A másik esemény az iskola más városba helyezésének újra felmelegített ügye. A kollégium híre más városokat is ösztönzött a fenntartás átvételére, elsőrenden Komáromot, de a város és a gyülekezet összefogása most is megtartotta Pápának az iskolát. Ebben jelentős szerep jutott a lelkész-püspök Tóth Ferencnek, elismertségének, tekintélyének.

Tóth Ferenc lelkészsége élénkséget hozott a gyülekezeti életben. Ő vezette be az ünnepélyes konfirmációt s az ádventi hetek hétköznapi bibliaóráit. A püspök-lelkész szolgálati ideje alatt többször is (1820, 1828, 1841) végeztek generális javításokat a templomon. A rendkívüli képességű lelkipásztort más kötelességekre is szólította az egyháza. 1816-tól már egyházkerületi főjegyző, 1821-ben a konvent jegyzője, 1823-tól esperes s 1827-től püspök. Munkássága idején a szabad egyház egyik nagy felvirágzási korát élte meg. Tóth Ferenc lelkipásztori szolgálata (1817-1844) minta volt a lelki megújulásra.

Halála után három éven át (1847-ig) helyettes lelkészek (Liszkay József, Perey János, Dömjén Ferenc) szolgáltak a gyülekezetben. Végül is Liszkay József, az eklézsia múltjának kiváló búvárolója lett az eklézsia lelkipásztora 1848-1855-ig. A szabadságharc korának nemzethű lelkipásztoraként több emlékezetes beszédet tartott. Az abszolutizmus idején együtt tudta tartani a gyülekezetet. Nagy érdeme, hogy a kollégiumból kiszorult kisiskolásoknak kiváló tanítót szerzett Halasy István személyében. Itt soroljuk fel azon tanítók nevét, akik az eklézsiabeli kisiskolásokat tanították: Ferenczy Sámuel 1792, Győri István 1824, Pordány Gergely 1824, Liber Lajos 1825, Csajtay Ferenc 1846, Kajos Dániel 1847.⁸⁹ Az iskola a paróchia földszintjén volt. A fiúk a kollégiumban tanultak, a lányok a kántor elé jártak oktatásra. A hittan, az írás, olvasás, számolás mellett a földrajz, a történelem, illemtan és gazdasági ismeretek s egészségi szabályok szerepeltek a tananyagban. Mindössze két tankönyvről tudunk: Láczai Oskolai tanítókönyvecskéjéről és Zsoldos: Egészségi Regulájáról. Biblia is kevés volt, nehéz volt beszerezni.

A fellelkesült hívő és diáksereg s nem kevésbé a pápai polgárság a szabadságharc leverése után nehéz napokat élt át. Tudunk arról, hogy 1852-ben a református templomban a márciusi napokban a diákság a nemzet hőseire emlékezett. A napvilágra jutott ügy egészen Bécsig eljutott, s Nagy Mihály püspöknek nem kevés pásztori bölcsességre volt szüksége ahhoz, hogy a haragvó udvart lecsendesítse.⁹⁰

Liszkay József 1873-1877-ig másodízben is Pápa lelkipásztora lett, s jeles irodalmi munkásságára - az akkori idő tárgyalásakor - visszatérünk.

A kollégium egyházkerületi gondviselésével egyre fontosabbá lett az elemi iskolai oktatás a pápai gyülekezetben. Így 1850-től a kisiskolás fiúk tanítását is az egyház vállalta át. "1850-ig a paróchia földszintjén volt az iskola. Ettől kezdve az ókollégium Szent László utcai részébe került, amelyet az egyház megvett a kerülettől." ⁹¹

Tóth Endre: A Pápai Református Egyházmegye története c. könyvéből sorolva a tanítók névsorát: "Kis Ignác 1851, Tatai Imre 1852, Csira István 1854, Zsebők József 1855, Halasy István 1857, Hetesy ... 1868, Varga Kálmán 1869"⁹², különösen ki kell emelnünk közülük Halasy Istvánt, a jeles tankönyvírót, aki 1888-ig végzett pedagógiai munkásságával egy virágzó korszakot jelentett a pápai református népoktatásban. Ez a felvirágzás 1868-tól, a népoktatási törvény megjelenésétől kapott igazi lendületet, hiszen addig nem volt kötelező az iskolába járás. Az iskolaépületeket illetően elmondandó, hogy az ókollégiumban 1857-ig folyt tanítás. 1857-ben a templomudvar hátsó részén építettek iskolát, amelyben 1901-ig tanítottak.

1901-1905-ig ismét visszatértek az ókollégiumba, s 1905-től vették birtokba a Jókai utcai épületet a négytantermes elemi iskolával." ⁹³

Visszatérve a lelkipásztorokhoz, a Győrbe távozó Liszkay után Kis Gábor (1856), s Jády József (1857) helyettes lelkészekként szolgáltak. Utánuk ismét rendkívüli képességű lelkész került Pápára Széki Béla személyében. Iskoláit Mohácson, Gyökön és Kiskunhalason végezte, teológiát Pápán tanult. "Egy szemesztert a bécsi prot. teol. intézetben, egyet a berlini egyetemen töltött."⁹⁴ 1838-1852-ig pápai teológiai tanár volt. Egyházi beszéd a keresztyén korszellem tényezőiről c. elmondott beszéde 1845-ben nyomtatásban is megjelent. Pápai lelkészsége idején, 1867-ben rendezte sajtó alá a komjáti kánonokat a dunántúli egyházkerület szabályrendeleteivel együtt. Széki Béla 1852-től erdőcsokonyai lelkész, majd 1856-tól belsősomogyi esperes lett. 1859-ben ismét visszakerült Pápára, ahol 1871-ig az eklézsia lelkipásztoraként szolgált. Közben 1865-ben a pápai egyházmegye esperesévé választották. A teológus Székit az irodalom is érdekelte, hisz többször bírált képzőtársasági dolgozatokat, köztük Petőfi Sándor munkáit is. Szabó Lajos rövid (1872) helyetteslelkészi szolgálata után ismét Liszkay József (1873-1877) lett a gyülekezet lelki vezetője. Liszkay József (1809-1888) 1820-tól tanult Pápán, s teológiai tanulmányait 1831-ben fejezte be ugyanitt. 1837-ben Bécsben tanult, 1838-ban pedig a berlini egyetemen. 1843-1873-ig győri, majd 1873-1877-ig ismét pápai lelkész. 1877-1888-ig - haláláig - Budapesten élt. Fő műve a Pápai Evang. Reform. Egyház Levéltára. 1510-1811. - Pápa, 1875. Kitűnően szerkesztett, óriási történeti értékű elenchusában az 1510-1811-ig terjedő időre vonatkozóan a pápai reformátusság történetének 663 hiteles, eredeti vagy másolati levelét, okmányát írja le, az eredeti latin nyelvűeket magyarra fordítva. A pápai református egyház története leghitelesebb forrásanyagának ez a pontos feldolgozása pápai történetírásunk egyik legfontosabb alapműve. Az okmánytárt a Dunántúli Református Egyházkerület Levéltára őrzi. Megjegyzendő, hogy az 1945. évi orosz bevonuláskor a gyűjtemény csaknem elpusztult. Dr. Trócsányi Dezső levéltárvezető érdeme, hogy ha kisebb hiányokkal is az anyag újra a történettudomány rendelkezésére áll. Liszkay Tóth Ferenc pápai püspök-lelkész veje volt, apósának kéziratait és könyvtárának egy részét a Nemzeti Múzeumnak adta el, ez utóbbinak többi részét pedig a pápai kollégiumnak hagyta. Megírta Tóth Ferenc életrajzát is a "Nagy papok életrajzá"-ban (Budapest, 1877).

A tudós lelkipásztorok idején prózaibb, de mégis fontos tennivalói is voltak a gyülekezetnek. Az 1841. évi nagy reparációs munkák után már 1845-ben felmerült egy orgona beállításának gondolata. Természetesen ehhez a karzat átalakítására is szükség volt. Kettős munkát kellett tehát elvégezni. A szabadságharc s az azutáni idők okozta nehézségek lelassították ugyan az orgonaépítést, de 1857-től ismét komolyabb lendületet vett az ügy. Az orgonát Bécsben rendelik meg Seyberth József cégénél, még 1857-ben, de csak 1858 decemberében készült el és állíttatott fel az a közben felépített karzaton. Az orgonát Győrből a kéttornyúlaki és borsosgyőri hívek szállították haza szívességből. Maga az orgona 1050 Ft-ba került. 1858. december 14-én teljesen elkészült az orgona. 1859. január 9-én egy háromtagú bizottság: Vid Károly ügyvéd, Bocsor István tanár és Hasel János városi zenetanár és róm. kath. tanító és orgonista - a presbitérium jelenlétében - felülvizsgálta és teljesen kifogástalannak találta az orgonát. Felavatására január 16-án került sor. Az avató beszédet Antal József görzsönyi lelkész, esperes tartotta.⁹⁵ Ekkor szólalt meg először az orgona a pápai gyülekezetben. Az ünnepélyen a főiskola énekkara is szerepelt. Nemcsak reformátusok, hanem más vallásúak is részt vettek a hálaadáson.

A pápai egyháztörténet előbbeni fejezeteiben már szó esett a kurátorok s presbiterek állhatatos, segítőkész munkájáról. Természetesen a lelkipásztorok munkáját továbbra is ők támogatták, különösképpen a gyülekezet vagyoni, jogi ügyeinek pontos vitelét illetően. A presbitérium az egyház szellemi és anyagi vagyona tisztes megőrzésének és gyarapításának küldetését teljesítette mindenkor. A kurátorok (a presbitérium elnökei) s a presbiterek esküvel kötelezték magukat tisztük Isten dicsőségét szolgáló végzésére.

1792-ben szervezték újjá a presbitériumot, a létszámot 24-re emelve, bevéve a testületbe a két prédikátort, a két professzort, a pénztárnokot és az egyházfit. 1858-ig változatlan a presbitérium létszáma. Azon évtől - a közben kihagyott két professzor helyén - a tanári kar két választott tagjával bővül. "1883-ban az új egyházi törvények értelmében 16 rendes és 8 pótpresbitert választanak."⁹⁶ A presbitérium elnöke a főkurátor, az egyház szellemi és anyagi életének legfőbb felelőse, a lelkész és a tanítók felvigyázója, a pénzügyi utalványozási jog birtokosa, a határozatok végrehajtásának ellenőre, a peres ügyek figyelemmel kísérője. "Egy szóval főkötelessége a főkurátornak, hogy az ekklesia és oskola javát minden szabados utakon módokon elől mozdítsa és ezeknek boldogítását szüntelen szemei előtt tartsa." ⁹⁷

1848-1897-ig Gombás Mózes (1848-1858), Pálfy Károly (1858-1860), Nagy Szabó Ignác (1860-1863), Körmendy Dániel (1863-1866), Vághó János (1866-1881), Tóth Lajos (1881-1885), Baráth Ferenc (1885-1889), Somody József (1889-1897) töltötték be az eklézsia főkurátori tisztét.

Algondnokot (vicekurátort) is választottak, aki elsőrenden pénzügyekkel foglalkozott. A leghosszabb ideig viselte algondnoki tisztét, 30 éven át (1870-1900) Gyimóthi János. A szabadságharc leverése után, 1859. szeptember 1-jén kibocsátott pátens, az abszolút kormány nyílt parancsa az egyházak autonómiáját el akarta törölni, s az udvar által megszerkesztett szervezetet akart az egyházakra rákényszeríteni. A pátens a presbitérim létét is kétségbe vonta. A pátenst a protestáns egyházak elutasították. "Pápa különösen érdekelve volt ebben az ügyben, mert akkori lelkésze Széki Béla egyházkerületi főjegyző neveztetett ki a pátens szerinti alakítandó pápai egyházkerület püspökévé. De Széki határozottan elutasította ezt a kinevezést, mert mint indokolásában előadta, a magyar református egyháznak autonómiája van, a püspök csak az lehet, akit erre a tisztségre a gyülekezetek presbitériumai megválasztanak, s nem az, akit az állam feje kinevez. És bár bírói eljárást is indítottak ellene magatartásáért, mindvégig gerincesen állotta a küzdelmet."⁹⁸ Egyébként a pátenssel szembeni protestáns ellenállás olyan egységes és határozott volt az egész országban, hogy annak rövid úton való visszavonására kényszerült a hatalom.

A presbitériumok egyik fontos feladata volt az egyházi tisztviselők (lelkészek, professzorok, tanítók, kántorok) fizetéseinek, ún. díjleveleinek megállapítása s a kifizetésekről való gondoskodás. Az egyházközség pénzbevételének alapját az egyházi adó, az adakozások, alapítványok, templomi perselyadományok képezték. 1810-től új adózási rendszert hozott létre a presbitérium. A gyülekezet tagjait nyolc osztályba sorolták jövedelmeik arányában, s így azokat ennek megfelelően kivetett pénz- és gabonaadó megfizetésére kötelezték. A kiadások növekedése azonban többször is szükségessé tette a kivetés arányainak megváltoztatását. Építkezések, szükséges beruházások idején hamar kiürült a kassza. A lelkipásztori bölcsesség is hozzájárult a nyugodt és tervszerű pénzgazdálkodáshoz. Tóth Ferenc püspök-lelkész (1817-1844) idején teljesen normalizálódott a helyzet. "Nemcsak az adó folyik be lehető pontosan, de számos alapítványt tesznek gyülekezeti tagok az egyház közszükségeinek fedezésére."⁹⁹ Sajnos a szabadságharc utáni abszolutizmus súlyos adóterhekkel terhelte meg az egyházat. Ebből következően szinte a századfordulóig adósságterheket cipelve kellett feladatainak megfelelnie. Ezeket a gondokat rendkívüli idők rendkívüli alapítványai enyhítették. A már említett Szondy-Kenessey 10.000 forintos alapítvány évi kamatai mellett, Sándor Gergelyné Torkos Zsuzsanna (1802-ből való) 1000 forintos, Átal Istvánné Csepely Anna szintén 1000 forintos, Eőry Szabó Gábor 800 forintos (1836), ugyanezen évből Kun László 1800 forintos s Pálffy Pál (1840-ből való) 6.500 forintos alapítványai jelentős hozzájárulást jelentettek az egyházi és iskolai terhek hordozásához. "Somody József főgondnok végrendeletileg az egyházra hagyta szőllőjét és házát."¹⁰⁰ Mindezeken túl az eklézsia kötelezettséget vállalt házi szegényeinek gondozására. E célból adott esetekben külön gyűjtőíveket is kibocsátottak. 1857-től a város is juttat meghatározott átalányt az eklézsia szegényei számára. "1892-ben Vaszary Kolos hercegprímás juttat a város szegényeinek nagyobb összeget s abból a református szegények is kaptak az apátplébános útján 84 forintot."¹⁰¹

Mindezen kötelességek és feladatok - anyagiakat kívánó - teljesítése mellett azért az állandó kötelezettség a tisztviselői fizetések pontos kiszolgáltatása volt. Egészen 1872-ig a presbitérium gyakorolta a lelkészválasztási jogot, utána már a gyülekezeti közgyűlés. Egy 1814-es díjlevélből tudjuk, hogy "a lelkész készpénzfizetése évi 500 frt., a keresztelési alapból 15 frt., az egyéb stóla 60 frt., ünnepi perselypénzek 10 frt., 50 pozsonyi mérő gabona, egy 9 mérős föld jövedelme s munkáltatása, 12 öl fa, annak berakásával s lakás."¹⁰² Amikor Tóth Ferenc itt (1817-ben) lelkész lett, a pénzt 1000 forintra, a gabonát 100 mérőre emelték. A szabadságharc után Széki Béla készpénzfizetése300 pengőforint. 1872-től Liszkay Józsefnek a természetbenieket is pénzben fizetik, napi áron. A vezető tanítók általában a lelkészfizetés felét kapták, a segédtanítók annál kevesebbet. Természetesen a kántoroknak (énekvezetőknek) külön fizetés járt. Verses, énekes halotti búcsúztatókat a tanítók tartottak, s ezért külön díjazásban részesültek. Az egyedül élő fiatal tanítót sorkoszttal segítették. A tanítók külön hozzájárulást kaptak szolgálataikért a gyerekek számától függően azzal, hogy a magasabb osztályba járó gyerekek után a szülők többet fizettek.

Visszatérve a szolgálattevő lelkipásztorokra, Liszkay József távozása után az 1877-1878. években Németh István teológiai tanár, a későbbi (1914-1924) püspök helyettesített a pápai gyülekezetben. A század végéig (1878-1899) ismét egy nagy egyéniség került Pápán a lelkipásztori hivatalba Kis Gábor személyében. Kis Gábor (1819-1899) 1831-től tanult Pápán, 1844-re végezte el a teológiát. A Fazekas utcai házban 1841 tavaszán együtt lakott Orlaival és Petőfivel. 1844 után köztanító, contrascriba és senior volt egy-egy évig. Mint honvédtiszt részt vett a szabadságharcban. 1851-ben Pápán gimnáziumi, 1853-ban teológiai tanárrá választották. 1858-1868-ig losonci, utána 1878-ig tatai lelkész volt. 1878-1899-ig (haláláig) a pápai gyülekezet lelkipásztoraként szolgált. Több, jeles alkalommal mondott beszéde nyomtatásban is megjelent. Feljegyezték róla, hogy pápai papként a 48-as honvédek felett elmondott gyászbeszédeivel újra és újra tűzbe hozta hallgatóságát. Egy-egy ilyen alkalommal zsandárokkal vigyázták a rendet. Az ő szolgálati idejére esik a kollégium más városba vitelének harmadik (1892. évi) kísérlete. Akkor már Székesfehérvár neve is felmerül. Mint volt diák és tanár a Pápán maradás mozgalmát nagy odaadással vezette, mely végül is sikert eredményezett. 1880-tól gyülekezeti Értesítőt adott ki. "Lelkészkedése idején indulnak meg a belmissziói munkák, előbb Jilek Ferenc tanító buzgólkodása következtében megalakult az énekkar 1896-ban, majd 1897-ben már a Nőegylet is működött. Kis Gábor kezdi meg a szegények felruházási akcióját is 1894-ben."¹⁰³

Kis Gábor lelkipásztorsága idején, 1885-ben merült fel először egy új templom építésének gondolata. A presbitérium helyesléssel fogadta az indítványt, és "templomépítési bizottságot alakított."¹⁰⁴ A gondolat egyik serkentője volt a templom sűrűn előforduló tatarozása. Ez 1885-ben is elkerülhetetlenné vált. Nagyobb mennyezet-javításra került akkor sor. Az új templom felépítésének eszméje azonban nem aludt el, de a megvalósítás már a következő századra maradt.

A századfordulóig a következő tanítók oktatták az elemista diákokat: "Csaby Karola 1878, Kovács János 1882, Kis Mari 1886, Magda Emília 1887, Fülöp József 1890, Jilek Ferenc 1890, Hetesy Györgyi 1897, Cserkúti Sándor 1899, Deák Erzsébet 1899."¹⁰⁵ Az 1868-i népoktatási törvény elrendelte a kötelező népoktatást. A tanulók létszáma erősen megnövekedett. Így a kiváló Halasy idejében már másodtanítót kellett 1876-tól beállítani Csaby Karola személyében. Az ő lemondásakor, 1885-ben Kis Mari, Kis Gábor lelkipásztor leánya került a helyére. 1890-ben Halasy nyugdíjba ment, s helyére a már 1888-tól helyettesként szolgáló Jilek Ferenc lett 1890-től az iskola első tanítója, majd igazgatója. Ahogy Halasy István egy korszakot jelentett a pápai elemi iskola életében, hasonlóan volt ez Jilek Ferenc kiváló működésével is. Jilek tanító úr 1890-1929-ig oktatott és nevelt a pápai református iskolában emlékezetes eredménnyel. 1891-től 50 évig volt presbiter, 1903-tól iskolaigazgató. Ahogy erről már szóltunk is, 1896-tól ő volt az énekkar vezetője. - A másodtanítói állásról Kis Mari 1895-ben lemondott, helyére került Hetessy Györgyi. Távozása után 1899-1903-ig Deák Erzsi lett a másodtanító. A tovább növekedő létszám 1897-ben harmadik tanítói állás szervezését is szükségessé tette. Erre a tisztre Cserkuty Sándort választották, aki 1904-ig működött eme hivatalában.

A lelkészlakásokról annyit, hogy a "régebbi paróchiákat a földes úr 1660-ban, illetve 1752-ben elvette, kisajátította, átalakította vagy leromboltatta, ma nyomuk sem igen van"¹⁰⁶ írja Ólé Sándor pápai lelkész 1931. évi jelentésében. Ugyanott olvashatjuk, hogy a mostani lelkészlakás "1785-ben épült, de 1789-ben leégett s akkor újra építették."¹⁰⁷

Már "1823-ban az egyház birtokában van két 1657-ből való aranykehely, egy ezüst, megaranyozott fedeles kanna, melynek tetején egy vitéz áll, kis megaranyozott, sima ezüst tányér, valamint 2 cintányér 1734. P.R.E. felírással s négy darab ón kanna."¹⁰⁸ - 1886-ban egy ezüst kehellyel, 1897-ben a Pulszky-serleggel (ezüst ötvös munka, felirata: Pulszky Ferencnek emléke 1897. szeptember 9-én) gazdagodott az egyház.

A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Múzeuma letétként őrzi a pápai egyház tizenhárom darab arany-ezüstszállal hímzett, 17-18. századi terítőjét, amelyek már a vizsgált korban az egyházközség tulajdonában voltak. A legrégebbi a 16. század második feléből való, a legújabb 1783-ból. A neves pápai Sándor és Bottka család ősei szerepelnek főként az adományozók között.

A város a századvégig megélte az 1809. évi francia betörést, az 1848-as szabadságharcot, nemzetőrségek szervezését, a különböző retorziókat, majd a gazdasági és szellemi élet fokozatos újraéledését. Az 1867. évi kiegyezés új perspektívákat nyitott a gazdaság s a kultúra számára. A Pápai Kaszinó s a Polgári Kör mellett 1893-tól új szellemi toborzóhelyként jelentkezik a Jókai 50. írói évfordulóján alakult Jókai-kör. Számos más egyesület is alakul, az iparosodás új szegénységet is teremt. Az egyház iskolai szerepvállalása, gyülekezeti missziós munkája mellett felismeri szegény- és beteggondozói feladatát újra, amelyben példamutató munkát vállal magára a Nőegylet.

1899-1901-ig ismét Németh István helyetteslelkészi szolgálatát vette igénybe a gyülekezet. Az eklézsia Kis Gábor utódjaként 1901-ben Kis József teológiai tanárt választja meg lelkipásztorának. Nevéhez fűződik az Ajkay-féle telek megszerzése, amelyre 1905-ben felépült az új elemi iskola. Az ő idejében alakult meg a Leányegyesület, s működni kezdett a bibliakör s a vasárnapi iskola. Gondozó-bizottságot hozott létre a lelki és anyagi feladatok szakszerű végzésére. De legfőbb feladatának az új templom felépítését tekintette. Erre tette fel egész életét. 1903-tól haláláig, 1927-ig a pápai egyházmegye esperese volt, az első világháború idején, 1915-1919-ig a főiskola gondnokaként szolgált. Tagja volt a zsinatnak s alelnöke az Országos Lelkészegyesületnek. Jeles igehirdetőként tartották számon.

Sokan úgy beszélnek Pápáról, mint kálvinista városról. Viszont tény, hogy nagyhírű kollégiumának szellemformáló szerepe ellenére is a 17. század derekától, a reformációban szerzett lélekszámbeli fölényét fokozatosan elveszítette, sőt a 18. századra erősen kisebbségbe került. Az egyházkerületi névtárak adataiból tudjuk, hogy "1854-ben 985, 1865-ben 1006, 1880-ban 1254, 1898-ban 1361 s 1906-ban 2182 református él Pápán."¹⁰⁹ A 19. század közepén mintegy 13.000 lakosa van a városnak, 1906-ban pedig pontosan: "17.426 lelket számlál a város."¹¹⁰

Ezek az adatok azért fontosak, mert már a 19. század második felétől számítottan új templom építésére készül a gyülekezet, s szinte csak a maga erejére számíthat. Kiss József pápai lelkészségével felgyorsul a szervező- és gyűjtőmunka. 1906-ban már 50.000 koronája van templom-építésre a gyülekezetnek. Az 1900-ban már lelkésszé választott, de 1901 márciusában beiktatott Kis József lelkipásztor az 1900. augusztus havi közgyűlésen ismertette templomépítési tervét, amit a szeptemberi gyűlés lelkesen támogatott azzal is, hogy az egyház vezetői jelentős adományokkal erősítették meg a döntést. Az épület helyeként szóba került a Weisz-féle Széchenyi téri sarok, a színház tér, sőt az Ajkay-féle (ahová azután az iskola épült) telek is. Voltak azért olyanok is, akik az ótemplomi telekhez ragaszkodtak. Ez utóbbi esetben a telek kiegészítése (vásárlásos bővítése), átépítés, toronyépítés, s a meglévő parochiális ház átépítése került szóba. Végül is két hely maradt a döntés előtt, az ótemplom és a színház tér. Alpár Ignác műépítész költségvetési tervei szerint az ótemplomi rekonstrukció 160.000 koronát, a színház helyén való építkezés mintegy 200.000 koronát igényelt volna. A színház téri megoldást támogató presbitérium "1906-ban kérvényt intéz a városhoz, melyben előadják, hogy új templomot akarnak építeni még pedig a Széchenyi téren, úgy hogy előle a színház idővel elhelyezendő lenne."¹¹¹

A kérvényhez térképet is csatoltak, mely szerint a tér nyugati részét elfoglaló, 38 m hosszú és 18 m széles templom a színháztól 3 méter távolságban épülne fel úgy, hogy voltaképpen a sétatérre épülne rá. A tervet az egyházak képviselői s Fenyvessy Ferenc főipán is támogatták. Ezután további tárgyalások kezdődtek a város és az egyház képviselői között. A város ellenértéket kért, mert ugyan támogatta a színház tér átengedését, de elkötelezett volt a színház más helyen való megépítésére is. Végül is az 1910. december 5-i városi közgyűlés 83 igennel, s csupán 13 nem ellenére átengedte a teret az egyháznak azzal, hogy 30.000 koronát befizet a színházépítési alapba. Az ellenzők a megyére s a belügyminisztériumba is fellebbeztek, de mindkét helyen elutasították azt. Az egyház 1911. október 31-én befizette a voltaképpeni vételárat jelentő 30.000 Ft-ot a város pénztárába. Az egyházé lett a telek, s a város 10 évet kapott a színház lebontására, illetve más helyen való felépítésére. A templomalap az I. világháború idején is növekedett. 1916-ban már 102.000 korona volt. Sajnos a háború utáni pénzromlás elértéktelenítette a tőkét, s így az 1922-ben esedékes színházbontás is elmaradt, s csak 1926-ban kezdődött el új gyűjtés a templom felépítésére. Kis József 1927. évi hirtelen halála újra visszafogta az ügy előrehaladását, de az igazán méltó utód, Ólé Sándor, aki 1928-1954-ig lelkipásztorkodott Pápán, nemcsak vállalta a folytatást, hanem lánglelkű apostolává lett. Pénzt gyűjtött, barátokat szerzett, tárgyalt és harcolt, s végül is teljes sikerrel. Az új templom alapkövét 1932-ben tették le, s felszentelésére 10 évi építés után 1941-ben került sor. Horthy Miklós - a kollégium 400 éves jubileuma alkalmával - Pápán tett látogatása nem volt összefüggésben sem a színház lebontásával, sem a templom építésével. Ez az 1910-es egyezség alapján ment végbe 1932-ben, az I. világháború okozta késéssel. "A templom Dudás Kálmán építész tervei alapján épült újreneszánsz stílusban, két toronnyal."¹¹²

1936-ban négy harang került a tornyokba. A harangokat (Diák harang, Revíziós harang, Szalóky harang, Gyenes harang) Seltenhoffer soproni harangöntő mester öntötte. A második világháború végén, 1944-ben háborús célra elrekvirálták a templom két harangját, amelyeket sokkal később, 1986-ban, "a harangszentelés 50. évfordulóján pótolt a gyülekezet egy 400 kg-os, s egy 80 kg-os haranggal."¹¹³

Visszatérve az egyház egyéb munkaterületeire el kell mondanunk, hogy az I. világháború s különösképpen az utána következő idők, a forradalmak, Trianon s a gazdasági összeomlás nagy megrázkódtatást jelentett a gyülekezet számára is. Csak a lelkipásztor, a presbitérium s az egyre tevékenyebb Nőegylet volt képes a lelki kiegyensúlyozottságot biztosítani. Egy eseményről azonban külön is meg kell emlékezni. 1919 március végén, a proletárdiktatúra idején "kommunista mintára egyházi tanácsokat akartak szervezni Pápán is."¹¹⁴ A kollégium tornatermébe összehívott provokatív "népgyűlés" azonban Kis József lelkész, dr. Horváth József teológiai tanár, Dr. Kőrös Endre nőnevelőintézeti igazgató s lic. Rácz Kálmán gimnáziumi vallástanár bátor hitvallása nyomán kudarcba fulladt.

A lelkipásztori szolgálatot, a templomépítési körútja során balesetet szenvedett s abba belehalt Kis József után rövid ideig helyettesként Pongrácz József látta el, a Teológiai Akadémia tanára, a könyvtár igazgatója. A móri lelkészségből Pápára megválasztott Ólé Sándor, kit már templomépítési munkájáért méltattunk, több, mint negyedszázadon keresztül szolgálta az egyházat, nemcsak virtuóz prédikációival, hanem olyan lelkipásztori magatartással is, amely a döntéskényszeres, próbatételes időkben is kiállta az élet kihívásait. Végtelenül tragikus, hogy ezt a nagyszerű embert, aki mindig bátor volt abban, hogy megfogja az üldözöttek kezét, 1954-ben valósággal elüldözték a gyülekezetből s a városból is. Ólé Sándor 647 gépelt oldalas - a pápai református könyvtárban őrzött - önéletrajzi kézirata nemcsak egy hiteles lelkipásztori vallomás-gyűjtemény, hanem olyan történelmi dokumentum is, amely méltóvá teszi nyomtatott műként való megjelenését is. Az 1928-tól 1954-ig végzett munkássága, szociális érzékenysége, írói elhivatottsága, kulturális szerepvállalása, főiskolai gondnoksága nemcsak a gyülekezet, hanem a város egyik kiemelkedő vezető egyéniségévé avatta Ólé Sándort. Városi emberként olyan történelmi örökség vállalója és továbbadója volt, amit a 19. és 20. századi református értelmiségi elődök a Pápai Kaszinóbeli s Jókai-körbeli szellemi alkotásaikkal alapoztak meg. - Természetesen elsőrenden a gyülekezetéért élt és munkálkodott. A Kis József elkezdte belmissziói (Nőegylet, bibliakör, vasárnapi iskola, lányegylet, Keresztyén Ifjúsági Egyesület, cserkészet, énekkar) szolgálatot nemcsak folytatta, hanem gazdagította is. A lelkipásztori önéletrajz meleg hangon emlékezik meg a nő- és leányegyletről: "Ugyan mi volt hát a célkitűzése a nőegyletnek? A szegény és beteggondozás. És mi lehetett volna egyéb? Mert mit mond Jézus, mikor újra eljő: éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok."¹¹⁵ S megannyi elhivatott drága asszony és leány adta oda életét erre a tiszta emberségre, eljárva a betegekhez, Irgalmas Kórházba, a Református Szeretetházba evangéliummal, vigasztalással, csomagokkal, pénzzel, legfőképp vidám, jó lélekkel. Ez a lélek sugallta az ifjakat a KIE-ben vagy a Márta körben s a cserkészcsapatban. Az ezekben a tiszta lelki, szellemi műhelyekben felnevelődő fiatalok mentették meg egyháznak az egyházat érett korukban 1948-1988 egyházpusztító 40 éve idején.

A pápai eklézsia helyi feladatai mellett Sopron reformátusságát s a celldömölki fiókegyházat is gondozta. 1929-ben Sopron, 1936-ban Celldömölk önálló egyházzá vált. Ebben az önállósodásban Ólé Sándor lelkipásztornak is komoly szerepe volt. Mindkét eseményről megemlékezik önéletírásában. Ólé Sándor a nyilas téboly idején az üldözötteket védte, sajnos eredménytelenül. 1954-ben őt üldözték el, s őt sem tudta megvédeni senki sem. Dr. Kőrös Endre a kollégium neves tanára, a nőnevelőintézet igazgatója, a Jókai-kör titkára, a Pápai Hírlap főszerkesztője, író, műfordító, az I. világháború kitüntetett tisztje - zsidó származása miatt, minden mentő kísérlet ellenére - gettóra ítéltetett; de azt meg nem várván, feleségével együtt 1944 májusában öngyilkos lett. A gettók felállításának ebben a szégyenteljes időszakában Baky László belügyminisztériumi államtitkár élet és halál ura volt. A református zsinat püspökéről, Ravasz Lászlóról azt mondta, hogy ha még egyszer zsidó embert próbál menteni, azonnal lecsukatja. Mindezek ellenére Győry Elemér pápai püspök-lelkész s Ólé Sándor lelkész, főiskolai gondnok felutazott Budapestre Bakyhoz kihallgatásra. "Reggel 9 órakor ott voltunk a belügyminisztériumban. Győry püspök úr felküldi névjegyét Baky államtitkárhoz, ráírva a névjegyre, hogy velem, a pápai lelkésszel s főiskolai gondnokkal kér kihallgatást dr. Kőrös Endre nyugalmazott nőnevelőintézeti igazgatónk ügyében. Baky László visszaüzen, hogy a püspököt egészen kivételesen fogadja, de engem nem fogad. - Ez meglepett, mert erre nem gondoltam. Valamikor II. József a császár, a király fogadta a pápaiakat. De még Mária Terézia is fogadta őket. - Nem gondoltam arra, hogy az államtitkár nem fogad engem. Pedig gondolhattam volna. Heródes sem fogadta Keresztelő Jánost, csak egyszerűen lefejeztette." Győry Elemért is hűvösen fogadta Baky, s mikor megértette miről is van szó, valósággal kitört, kijelentve, hogy a gettótörvényből semmit nem enged, mert zsidó az, aki zsidó, tehát Kőrös Endrének be kell mennie a gettóba."¹¹⁶ S Kőrösék a halált választották. Előttük s minden pápai s magyarországi zsidó honfitársunk, minden zsidó mártír előtt mélyen és tiszta emlékezéssel meghajolunk. Ólé Sándor a gettóba is bejárt, mindvégig példát mutatott emberségből. Ólé Sándor akarata ellenére 1954. február 13-án megszűnt pápai lelkész lenni, kényszernyugdíjazták. Még egy fél évig ugyan helyetteslelkész lehetett, de utána még a várost is el kellett hagynia. Így ír erről: "1954. augusztus 9-én délelőtt egy kéttagú bizottság szállt ki hozzánk Pápára a konventi elnökségi tanácstól azzal a megbízatással, illetve meghagyással, hogy engem azonnal fosszon meg Pápán viselt helyetteslelkészi állásomtól, és távolítson el Pápa városából. Ez utóbbi úgy értendő, hogy kényszerítsen engem Babarc-Bolyra történt helyetteslelkészi kineveztetésem elfogadására és állásom azonnali elfoglalására."¹¹⁷ A kényszerlakhelyre kitelepített Ólé Sándor új lelkészi helyén is emberül helytállt. De hogy lelkében mi dúlt, azt leírja önéletírása egy másik helyén: "Engem pedig kirúgtak. Jól van. Nem magam vagyok ilyen kirúgott, vagyunk elegen, bizonyságtevők. Régen is voltak, ma is vannak. Csak az a különbség, hogy a régiek felett Lipóték és Mária Teréziáék, Kolonicsék és Eszterházyék(!) és egyéb jezsuiták ítélkeztek, mi felettünk pedig a saját egyházunk fejedelmei."¹¹⁸ A két esemény történelmi példa és lecke. Vajon a mai egyház a negyven évig ásott gödörből fel tud-e tápászkodni?

Visszatérve a lelkipásztorokra, meg kell még említenünk, hogy a püspöki székhely 1928-ban Pápára kerülésével új jogviszony alakult ki a püspök-lelkész s a gyülekezeti lelkész között. Ebből viták is keletkeztek, s volt olyan mozzanata is a tárgyalásoknak, hogy az első lelkész a püspök, a második a gyülekezeti. Végül is a bölcs belátás rendezte el a dolgokat, miszerint a gyülekezeti lelkész az egyház ügyeinek első intézője, a püspök pedig a dísz, az ékesség a gyülekezet épülését szolgálva. Dr. Antal Géza 1934-ig, Medgyasszay Vince 1943-ig, Győry Elemér pedig 1961-ig volt püspök-lelkész Pápán. 1962-től megszűnt Pápán a püspöki székhely. Békefi Benő püspöksége idején (1962-1964) Veszprémbe került a székhely, s az Antal Géza által 1928-ban, az egyházi iskolatelken (Jókai u.) épített püspöki palotát - az állam által kényszerítve - eladta az egyházkerület a városnak, ahol ma általános iskola működik.

A tanítók közül Jilek Ferenc 41 évi kiváló működéséről már megemlékeztünk. Cserkúty Sándort is megemlítettük, akit 1904-től Szalisznyó Sándor követett, majd korai halála után, 1910-ben Gergely Ferenc. Ő ötévi működés után az állami tanítóképzőintézet gyakorló iskolájának élére került. A korábban már említett Csaby Karola, özv. Széky Aladárné 1903-tól ismét visszakerült a tanítói szolgálatba, s 1928-ig emlékezetes munkát végzett. 1918-1926-ig Tóth Sándor is tanítóskodott Pápán, aki ezután a Somogy megyei Szennán folytatta. 1912-ben negyedik tanítói állást is szerveztek, s ezt Kis Vilmával töltötték be. Utódja Hermann Sarolta (Lampért Sándorné) lett, az I. osztályosok fáradhatatlan, csodálatos lelkű tanító nénije. Jilek Ferenc igazgató utódja (1929) Kis Árpád lett, az ő helyére pedig Császár Ede került. 1929-ben pedig a negyedik tanítói állásra Mészáros Lajost választják meg. Ez a csapat szolgálta ki a református iskolát az 1948. évi államosításig.

Az 1948. évi államosítás nemcsak a kis pápai református iskolát érinti s nemcsak az 1933-tól működő református óvodát, hanem az egyházkerület iskolái közül a Nőnevelő Intézet három (polgári, líceum, tanítóképző) tagozatát, a kereskedelmi középiskolát s a református kezelésben lévő összes (közben nyolc osztályosra felfejlesztett) általános iskolát.

A mai általános iskolai rendszerben gondolkozva az államosításkor a református elemiben, a fiú és lánypolgáriban, a gimnázium alsó négy évfolyamában mintegy 700 diák tanult. Az állam és egyház közötti egyezség ugyan megtartotta még 1948-ban egyházi kézben Pápán a gimnáziumot s a Teológiai Akadémiát, de csak nagyon rövid időre. 1951-ben elvitték Pápáról a teológiát, 1952-ben pedig megszüntették a gimnáziumot is, ami hosszú, 39 évi kényszerszünet után 1991-ben kezdett újra református kezelésben működni. A Teológiai Akadémia 1995 őszétől nyitja meg újra a kapuit.

Ezekben a gondterhelt időkben üldözték el a főiskolai gondnok Ólé Sándort Pápáról. Helyére 1954-ben Sopronból a tudós barthianus teológus, Maller Kálmán került. 1959. májusától Bognár Károllyal együtt szolgáltak, majd 1961. január 1-jei nyugdíjba menetele után a szép vallástanítási eredményeket elért Bognár Károly lett egyedüli lelkész. Az 1949-1959 között épült új templomi orgona készítésében, amit 1959-ben Lehotka Gábor orgonajátékával szenteltek fel, Bognár Károly elévülhetetlen érdemeket szerzett. Bognár Károly 1971-1974 közötti betegsége idején Márkus Mihály helyetteslelkészként szolgált Pápán. - A vizsgált időszakban számos segédlelkésze (mintegy 30) volt a gyülekezetnek, köztük Bakos Lajos, a későbbi püspök, Pethe Kálmán, a későbbi esperes, Végh Dániel, felvidéki esperes, Nádasdy Lajos, lelkész-történész s Bognár Károly pápai lelkipásztor. A Bognár Károly nyugdíjazásával megüresedett lelkipásztori székbe 1975-ben Hargita Pált, a korábbi pápai teológus-diákot választotta meg a gyülekezet. Szolgálatának 18 évéről, így nyilatkozott: "Az előzőekben említett változások is mutatják, a pápai református gyülekezetben zaklatott állapotok voltak. Jegyzőkönyvek feljegyzései tanúskodnak arról, hogy pl. hiába ajánlották fel 20-30 lelkésznek is, hogy cseréljen Maller Kálmánnal, nem "mertek" eljönni pápai lelkésznek. Az akkori püspökünknek, dr. Bakos Lajosnak, az egykori pápai teológiai tanárnak a pápai gyülekezet iránti szeretetét és felelősségét bizonyítja, hogy hét lelkészt jelölt ki, akik közül bármelyiknek a megválasztásához hozzájárul. E hét között voltam én is. Előtte személyesen megkérdeztem Márkus Mihályt, akkori pápai helyettes-lelkészt, ma a dunántúli református egyházkerület püspöke: "Nem óhajt-e Pápán maradni?" Csak az ő félreérthetetlen válasza után vállaltam a bemutatkozó szolgálatot. A hét jelölt közül elsőnek prédikáltam 1974. okt. 20. napján. Majd amikor már mind a hét lelkész "bemutatkozott", a presbitérium 1975. ápr. 17-én kérte püspök úr engedélyét jelölésemhez és megválasztásomhoz. Annak megérkezése után 1975. május 25-én a gyülekezet közfelkiáltással megválasztott, majd június 22-én dr. Bakos Lajos püspök úr beiktatott. Pápra való megválasztásom és itteni szolgálatom lehetősége egyházi közvéleményünkben azt a feltevést élesztette, hogy egyházi életünkben jobbra fordulnak a dolgok. Ugyanis én súlyos priuszokkal rendelkeztem. Fehérvárcsurgón voltam lelkész 1951-től. 1959-ben állásomból felfüggesztettek, majd azon helyről elmozdításra, s a folyamatos és fokozatos bírósági ítéletek alapján állásvesztésre ítéltek. Három esztendős kemény küzdelem után végül is "egyházi közérdekből" mondták ki az ítéletet vétkesség megállapítása nélkül. (Zavartam az állam és egyház közti békességet.) Ezért kellett elhagynom Fejér vármegyét és így kerültem 1962-ben Adásztevelre. Pápai bemutatkozó szolgálatomra heteken át készültem. Tudtam, hogy "programbeszédet" várnak tőlem. Azt mondtam. Jézus Krisztusnak a Hegyi beszédben mondott Igéje lett a textusom: "Ti vagytok a földnek sója. Ha pedig a só megizetlenül, nem jó semmire, hanem, hogy kidobják és eltapossák az emberek." - Azóta több mint 18 esztendő telt el. Ma is ez az alapállásom a keresztyén gyülekezetet illetően. Sónak kell lennie, amely megízesíti "az ízetlen életet" és sónak, amely megóvja a romlástól a romlásra készséges világot.

S most, 1993 adventjén visszatekintve 18 és fél évi pápai szolgálatomra, újra és újra csak azt mondhatom el, ami a pápai templom szószéke fölé van írva a Római levélből: "Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." Ő, a hűséges Isten, a könyörülő Isten volt velem és volt a pápai gyülekezettel az elmúlt közel két évtizedben: Templomunkat villanyfűtéssel láttuk el, kívül, belül renováltattuk. A II. világháborúban elvitt két harangunk helyett két új harangot csináltattunk. Közben Isten sokak szívét felénk fordította. A gyülekezet örökölt Bárócz-hegyen egy ingatlant, a Várkertben egy házhelynek a felét és az áldott jó Cseh-Szombathy család jóvoltából egy szép civis házat a Széchenyi utcában, ami gyülekezeti házunkká, s így sok kedves és áldott alkalmunk találkozó helyévé lett. Presbitériumunkba "visszatértek" a kimaradt értelmiségiek. Márványtáblát helyeztünk el templomunkban a Heidelbergi Káté első magyar nyelvű kiadása, egy másikat a pápai gályarabok, Séllyei István és Kocsi Csergő Bálint emlékére. A templom előcsarnokában pedig márványtábla hirdeti a második világháború pápai református hőseinek és áldozatainak emlékét. Minderre mit mondok? "Az Úré a dicsőség, az enyém pedig orcámnak pirulása. - Pápa, 1993. nov. 27. - 69. születésnapomon. Hargita Pál pápai lelkipásztor."¹¹⁹

A II. világháború rettenetes borzalmait átélt, hősi halottait, az áldozatokat gyászoló, a hadifoglyokat kereső, visszaváró magyarság s benne a pápai polgárság s köztük a pápai református gyülekezet a megalázások, szenvedések után megnyugvást remélt, de egy rövid demokratikus felvillanás után, 1949-től még irtózatosabb kiszolgáltatottság áldozatává lett. Rákosi Mátyás embertelen kommunista diktatúráját ugyan 1956 októberének dicső magyar forradalma és nemzeti szabadságharca porrá zúzta, de az orosz intervenció újra visszaállította a zsarnokságot, az elnyomást. Rákosi és Kádár önkényuralma porig alázta az egyházakat. Már az ötvenes évek elején létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt, a vallásüldözés s az egyházak elnyomásának politikai rendőrminisztériumát. Az egyház főhivatalait (püspök, főgondnok, esperes, kiemelt helyen szolgáló lelkész) csak előzetes állami egyházügyi engedéllyel lehetett életbe léptetni. Az 1967-es református egyházi törvények egyik sarkalatos pontja szerint: a lelkész egyházi közérdekből állásából elmozdítható. 1956 után csak a Dunántúlon mintegy 50 lelkész szenvedett sérelmet az Állami Egyházügyi Hivatal közvetlen beavatkozása alapján. A lelkészt rabszolgának tekintették, s engedély nélkül más gyülekezetben nem szolgálhatott. Az Állami Egyházügyi Hivatal engedélye nélkül gyűlést sem lehetett tartani. Az 1948-ban, illetve Pápán 1952-ben elvett iskolák teljesen megbénították az egyházakat, mert az állami iskolákban is fokozatosan megszüntették a hitoktatást, s tiltották az ifjúsággal való egyházi foglalkozást. Pápán is teljesen megszűnt a hitoktatás, csak a lelkészi hivatalban maradt kevés lehetőség a gyermekekkel való foglalkozásra. Egyetlen komoly ifjúsági foglalkozási lehetőség maradt: a konfirmáció. De az egyház a 12-13 éves korig megnyert fiatalokat később csaknem elveszítette az általános egyházellenes propaganda miatt. Eme nemzetgyalázó s egyház-üldöző négy évtizedes rémuralom után értük meg 1989-1990-ben a politikai rendszerváltozás korát, amely új lehetőségeket kínál az egyházaknak s reményteljes felvirágzást a pápai református egyháznak is. A híres kollégium gimnáziuma már 1991 óta újra működik, s bizonyos, hogy 1995-ben a Teológiai Akadémia is fogadja hitvalló lelkészi szolgálatra készülő hallgatóit. A pápai református elemi (általános) iskola s a református óvoda visszaállítása is hamarosan megvalósul.

Természetesen magának az egyháznak is szüksége van a megújulásra. Félelmet keltő, hogy az Egyházügyi Hivatal korábbi kegyeltjei, üldözők parancs-teljesítői ismét nyomakodnak előre. Az egyház csak akkor válhat a krisztusi szolgálat közvetítőjévé, ha nem a hatalom lesz az igazsága, hanem csak a krisztusi igazság lesz az egyedüli hatalma.

Az egyházak története nélkül nem lehet történelmet írni. Pápa városának a történetében is meghatározó szerep jutott az egyházaknak, a katolikusságnak s a protestánsoknak egyaránt. A pápai reformátustörténet a városi művelődéstörténetben is komoly tényező, elsőrenden százados múltú főiskolája révén. A nemzeti eszme bátorító terjesztésében a történelmi egyházak mindig megtalálták egymás kezét. A pápai református egyház története azt is bizonyítja, hogy a felekezetek közötti feszültség visszafogó erő, de az evangélium hatalma képes a feszültségek oldására, a megbékélés útjainak megtalálására. Tanulságként ide írhatjuk, hogy amit a felvilágosodás kora a gyanakvások eloszlatásában, a bizalom helyreállításában elkezdett, azt korunk ökumenizmusa képes volt ünnepi testvériséggé avatni. Éppen ezért ne szégyelljük a történelmet, tanuljunk és okuljunk belőle. Most egy ajándék-idő kezdődött, jól sáfárkodjunk vele.

Im westlichen Teil Ungarns waren schon im Jahre1518 die 95 Thesen von Martin Luther von 1517 bekannt und es wird auch im allgemeinen akzeptiert, dass wir schon vom Jahr 1520 an von derLandesreform sprechen können. Die ersten Spuren der Reformation in Pápa können wir auch auf diese Zeit legen. Die Empfänglichkeit der Franziskaner, die seit 1480 eine Klosterschule aufrechterhielten, gegenüber der Reformation, ebenso die Toleranz der Gutsherren (János Zápolya, Elek Thurzó) und das Studium der Pápaer Studenten an der Wiener, bzw. an westlichen Universitäten schufen gleicherweise geeignete geistige Bedingungen dafür, dass der damals 2.500 Einwohner zählende Marktflecken die Ideen der Reformation (damals noch protestantisch) annahm.

Vom Jahre 1531 an war in Pápa eine protestantische, von 1570 an eine ausgesprochen reformatische Schule tätig, welche ab 1585 Hochschule wurde, an der auch Theologie gelehrt wurde. Aus dieser ging das berühmte reformatische Kollegium von Pápa hervor. Von 1535 bis 1618 waren die Gutsherren von Pápa protestantisch, von den Jahren 1570 an reformatisch. In der Reihenfolge Bálint Török (1535-1541), Ferenc Török (1541-1571) und István Török (1571-1618). Neben dem Schutz durch die Gutsherren wurde das Ansehen der ausgezeichneten Prediger der reformierten Kirche auf das höchste Niveau gehoben, wie die im ganzen Land berühmten Mátyás Bíró Dévai (1536-1538), Mihály Sztárai (1567-1575). Der Sohn Gál Huszárs, Dávid Huszár liess neben seiner Seelsorgetätigkeit (1576-1585) in der vom Vater geerbten Druckerei im Jahre 1577 das reformatische Glaubensbekenntnis, den Heidelsberger Katechismus drucken. Im Jahre der Erschaffung der Schulgesetze des Kollegiums, 1585 kommt István Pathai nach Pápa, während dessen Seelsorgeamtszeit (1594-1597) die Stadt in türkische Hände fällt. Pathai wird 1612 Bischof und kommt von Pápa nach Németújvár. An seine Stelle gelangt János Pálfi Kanizsai, der noch unter dem Schutz des reformatischen Gutsherren im Jahre 1517 zum ersten Mal in Ungarn das Presbiterium, das die Kirche leitende Organ, gründet. Das Presbiterium von Pápa wurde aus Vertretern von Adligen, Burgsoldaten und Stadtbewohnern gebildet. Kanizsai erweiterte während der Zeit seines Bistums (1629-1641) im Jahre 1630 die Errichtung der Presbiterien in ganz Transdanubien. Inzwischen, von 1618 an, gelangte die Burg von Pápa und die Stadt unter die Herrschaft der von Eszterházy. Die Gutsherren unterwarfen sich immer mehr dem Zeitgeist der Gegenreformation, durch welche die Reformierten von Pápa und die von ihnen geleitete Hochschule zahlreiche Beleidigungen erleiden mußten. Die Welle der Gegenreformation erreichte auch Pápa Ende des 17. Jahrhunderts und die Schule, die damals schon gute Beziehungen zu westlichen Universitäten hatte und ihre Studenten nach Deutschland schickte, verlor zeitweilig zwei Lehrer, Séllyey István (der später Bischof wurde) und Kocsi Csergö Bálint, die zur Galeerenstrafe verurteilt wurden. Die zweite Welle der Gegenreformation erreichte die Kirchengemeinde Pápa Mitte des 18. Jahrhunderts, als auch auf Verordnung der herrschenden Maira Theresia im Jahre 1752 der Kirche die freie Ausübung der Religion untersagt und die Hochschule nur als Gymnasium zurückgestuft betrieben werden durfte. Die Kirche von Pápa und ihre Schule fanden von 1752-1783 in der neben Pápa gelegenen Ortschaft Adásztevel Unterschlupf. Nach Erlaß des Toleranzedikts von 1781 von Jozsef II. konnte die Kirchengemeinde und die Schule wieder nach Pápa zurückkehren. Ihre neue Kirche (die heutige alte Kirche) ließen sie auf dem Grundstück der Eőri Szabók an der Hauptstraße im klassizistischen Stil in den Jahren 1783-1784 erbauen. Ihre Hochschule jedoch (in der heutigen Petőfi bzw. St. Ladislaus-Str.) ließ sie im Jahre 1793 erbauen, an welcher solche ausgezeichneten Professoren wie Mándi Márton István, Bocsor István und Tarczy Lajos, im ganzen Land bekannte Persönlichkeiten der Reformzeit, des Freiheitskampfes und der Zeit des Ausgleiches, unterrichteten. In diesen Mauern studierten in den Jahren 1841/1842 der Dichter Sándor Petőfi, der Schriftsteller Mór Jókai und der Maler Soma Petrics Orlai. Die Hochschule gelangte von 1797 an unter die Herrschaft des Kirchendistrikts. Auch die ausländischen Stipendien wurden erweitert. Zahlreiche Studenten konnten in Holland und in der Schweiz studieren.

Zur Aufrechterhaltung der Kirche und der Schule trugen auch große Stiftungen bei. Unter diesen ist an erster Stelle die Szondy-Kenessey-Stiftung im Jahre 1752 zu erwähnen, von welcher 10.000 Ft der Kirche und Schule von Pápa gebührten. In der schweren Zeit der Verbannung (1735-1783) war Jakab Torkos der Prediger von Pápa, der von 1745-1785 auch Bischof von Transdanubien war.

Aus dem Festungsdienst stammend, dienten zwei Pfarrer fast zwei Jahrhunderte in der Kirchengemeinde, welche erst zu Beginn des 19. Jahrhunderts aufgelöst wurde.

Der große Pfarrer der Reformzeit in Pápa (1817-1844) Ferenc Tóth, war ein ausgezeichneter Kirchenhistoriker, Münzensammler, Archivar, früherer Hochschullehrer, der von 1827-1844 das Bischofsamt ausfüllte. Der Historiker József Liszkay war zweimal (von 1848-1855 und von 1873-1877) Pfarrer in Pápa.

Gábor Kis, der im Frühjahr 1841 mit Sándor Petőfi zusammen wohnte, war von 1878-1899 Pfarrer in Pápa. Zwei hervorragende Pfarrer des zwanzigsten Jahrhunderts: Dechant József Kiss (1901-1927) und Sándor Ólé (1928-1954). Auf dem von der Stadt gekauften Grundstück am Széchenyi Platz wurde im Jahre 1941 die neue Kirche der Gemeinde im Neurenaissancestil gebaut.

Den Kirchenbau regte József Kiss an, die Arbeiten beendete Sándor Ólé. Die im Jahr 1859 eingebaute Orgel kam auch in die neue Kirche. Von 1905 an führte die Grundschule der Gemeinde ihre Arbeit fort.

In der Zeit des Ausgleiches belebte sich das Leben der Kirche. Ein Frauenverein und eine Jugendgruppe wurde gegründet und der Hilfsdienst wurde ausgebaut. Die Kirche, die auch die zwei Weltkriege überstand, bewahrte sich selbst und zählt heute ungefähr 3.000 Seelen. Der heutige Pfarrer, seit 1975, ist Pál Hargita, der einstige Student des Kollegiums.

Több mint ötévi kemény munka után veheti a Tisztelt Olvasó kezébe a Pápa tanulmánykötetet. E hosszú időre azért volt szükség, mert sok fejezet esetében hiányoztak azok az előmunkálatok, amelyek egy ilyen nagyszabású és reprezentatív kötet létrehozásának nélkülözhetetlen kellékei.

19. század végén, 20. század elején Kapossy Lucián vezetésével létrejött Pápa város egyetemes leírása című kötet, melyet a pápai tudományos és városi közélet csak "Pápa monográfiaként" emleget. Ez vezérelte a szerkesztőbizottságot, hogy megpróbálja városunk történetét egységes, korszerű szellemű monografikus feldolgozásban közzé tenni.

Sajnos nem sikerült. Túlzottan nagy volt a vállalás, nem lehet 50-100 év mulasztását, publikálatlan forrásokat, meg nem írt tanulmányokat, ki nem adott képeskönyveket egyetlen kötetben pótolni. Ugyanakkor a szerkesztőbizottság úgy döntött, hogy azokat az erőforrásokat, szellemi és anyagi energiákat, amelyek a monográfia kiadására koncentrálódtak, nem lehet kihasználatlanul hagyni.

Így született meg a Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig. Az eredeti tervekben szerepelt egy-egy fejezet a pápai római katolikusság történetéről, a város zsidóságának históriájáról. Szerettük volna, ha feldolgozásra kerül az a hatalmas kultúrtörténeti érték, amely a 19. század elejétől városunkban elsősorban az egyházi gimnáziumok, főiskolák, a létrejövő állami tanítóképző körül alakultak ki, vagyis külön fejezet foglalkozott volna a város kultúrájával. Ezek a fejezetek nem készültek el. A jelen kötet tanulmányai meggyőződésünk szerint alapot és inspirációt adnak Önöknek, olvasóknak, helytörténészeknek, hogy további kutatásaikkal elősegítsék tanulmánykötetünk folytatásainak megjelenését, ezzel is segítve, hogy ha ismét megérnek a feltételek, össze lehessen állítani városunk történeti monográfiáját.

Kérem Önöket, városunkban élő és innen elszármazott pápaiakat, járuljanak hozzá adataikkal, kutatási eredményeikkel, hogy mielőbb megjelenhessen a tanulmánykötet folytatása.