Agrokémiai kutatások az I. világháború előtt

A hazai tudományos igényű talajtermékenységi-agrokémiai kutatások ismertetését a Cserháti-iskola munkásságával kell kezdenünk. A növénytáplálás terén elért elméleti és gyakorlati eredményeket, illetve a hazai trágyázási kísérletek tapasztalatait legátfogóbban Cserháti Sándor és Kosutány Tamás a Trágyázás alapelvei (1887), valamint Cserháti Sándor Általános és különleges növénytermelés. I–II. (1900–1901) c. könyvében foglalták össze. A talajok tápanyagállapotáról szabad földi kísérletek útján tájékozódhatunk, írják a szerzők, a talajelemzés pedig arra adhat választ, hogy egy adott tápelem a talajban előfordul-e vagy sem. Az akkori talajelemzési eljárásokban főleg tömény savakat és lúgokat használtak oldószerül, amelyekkel inkább a talaj tápelemkészletéről lehetett tájékozódni, semmint az aktuálisan hozzáférhető tápelemmennyiségről. Nem állt rendelkezésre az az ismeretanyag a talajról és a növényről, amely lehetővé tette volna a talajvizsgálati és a termésadatok közötti érdemleges összefüggések feltárását, a talajvizsgálati adatok kalibrálását. A növényelemzés hatékony alkalmazásához nem tisztázódtak még a növényi tápelemfelvétel mechanizmusai, amelyek alapul szolgálhattak volna a megfelelő mintavételi eljárások és ellátottsági határértékek kidolgozásához stb. Több mint fél évszázadra volt szükség, hogy a tudomány e hiányosságokat pótolja, és a gyakorlatban is használható módszertant ajánlhasson. Az említett tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy a figyelem középpontjába a szabad földi kísérletek kerüljenek. A kísérletek célja a trágyahatás lemérése, tehát az egyéb termésbefolyásoló tényezőket azonos szinten kellett tartani. Cserháti szerint „az időjárás befolyásolja a trágyahatásokat, az egyéves kísérlet ezért nem kísérlet”. A szabad földi kísérletek alatt nem a mai értelemben vett ismétléses kisparcellás trágyázási kísérleteket értette, hanem minimum 0,5 kh (0,3 ha) területű üzemi parcellákat, ahol már „azonos feltételeket lehet biztosítani” a talaj, a vetőmag minősége, a vetés sűrűsége stb. tekintetében. Tehát valójában üzemi kísérletekről volt szó. Úgy gondolták, hogy a tenyészedény- és kisparcellás (növényfajtától függően 25–100 m2 nettó alapterületű) kísérlet az alapkutatást szolgálja, de az adatokat a gyakorlatba átvenni, a terméseredményeket hektárra átszámítani nem lehet. Ez a megállapítás a tenyészedény-kísérletekre ma is elfogadható, a kisparcellás kísérleteket illetően nem teljesen helytálló.