Vízrajz

Az ország földrajzi helyzete, a távolabbi és közelebbi környezetből eredő hatások meghatározzák vízföldrajzi adottságait is. Ezek közül a medencehelyzet a döntő tényező, ami – egyebek mellett – a centripetális (a terület központja felé futó) vízhálózat kialakulását és a jó víztározó medenceüledékekben a nagy tömegű felszín alatti vízkészletet hozta létre. De a medencehelyzet azzal is jár, hogy az óceántól távoli fekvésnek megfelelő mérsékelten meleg és mérsékelten száraz éghajlatunk alatt a csapadékosabb {II-21.} peremvidékek lefolyása határozza meg a szárazabb belső terület vízháztartását.

Ma is a medenceperemi hegységekből kapjuk az árvizeket, de a szárazabb időjárási periódusokban elmarad az ott ma már lehetséges – tározással megoldható – vízutánpótlás. Így az országnak mind a ritkább csapadékos évek árvizei elleni védekezésre, mind az egyre gyakoribb száraz évek fokozottan költséges vízutánpótlására is fel kell készülnie.

Az ország évi vízháztartási egyenletét a következő értékekkel írhatjuk fel: 58 km3 (csapadék) + 114 km3 (hozzánk külföldről érkező vízmennyiség) = 52 km3 (párolgás) + 120 km3 (az ország területét elhagyó vízmennyiség). Az ország teljes területére évente átlagosan hulló 620 mm csapadékból 550 mm elpárolog, 70 mm pedig lefolyik és nagy folyóink vizével együtt távozik az országból.

Az adatokból látható, hogy a felszíni vízfolyások túlnyomórészt külföldi eredetű vizet szállítanak medrükben. Az átlagos értékektől azonban a szélsőséges időjárású évek adatai nagyon eltérnek. (Pl. a hozzánk érkező vízhozamok 85 és 168 km3 között ingadoznak, emiatt Titelnél, a Tisza torkolata alatt a Duna 3780 m3/s közepes vízhozama is negyedére csökkenhet.) A hazai átlagosan 160 m3/s lefolyás pedig 6 m3/s-ra is fogyhat.

Nagy különbség van az ország egyes tájainak a lefolyása között is. A Délnyugat-Dunántúlon a lefolyás 151–200 mm/év, de az Alföldön csak 16 mm/év, ám az is csak a nyári záporokból és a téli fagyos felszínen elolvadó hóból keletkezik. Ezek az értékek a Délnyugat-Dunántúl 150–180 mm-es évi vízfeleslegét és az Alföld 180 mm-es vízhiányát jelzik, ami az utóbbi nagytáj évi 500 mm-es csapadéka és 680 mm-es lehetséges párolgása közötti különbségből származik.

Magyarország teljes területe a Duna vízgyűjtő rendszerébe tartozik. A folyó az országba lépésnél már 131 000 km2-es, bő csapadékú területről összegyűjtött víztömeggel érkezik hozzánk. A Duna teljes hazai vízgyűjtője három egységre tagolódik. A folyó közvetlen helyi vízgyűjtő területe kereken 40 000 km2, míg 47 000 km2-ről a Tisza, mintegy 6000 km2-ről pedig a Dráva vezeti a lefolyó vizeket a Dunába (mindkettő torkolata az ország területén kívül van). A Kárpát-medence országhatáron túli térségeiből további 38 000 km2-ről a Duna, 110 000 km2-nyi területről pedig a Tisza gyűjti össze a folyóvizeket.

Az ország földtani fejlődéstörténete a vízhálózatot úgy alakította ki, hogy a Kárpát-medence nyugati feléből a Duna, keleti feléből pedig a Tisza gyűjti össze a vízfolyásokat és a két főfolyó a medence kijárata előtt találkozik. A Dunának az Ipoly torkolata alatt balról, a Tiszának a Zagyva torkolata alatt jobbról nincs jelentősebb mellékfolyója. A Duna hazai hossza 417 km, amiből az Ipoly-torkolat feletti 140 km-es szakasz közös Szlovákiával. A folyam 2860 km-es teljes hosszának tehát alig 14,5%-a van magyar területen. Ezzel szemben a Tisza teljes hosszának kereken 60%-a, azaz közel 600 km az ország területére jut.

A Duna közvetlen hazai vízgyűjtő területe négy kisebb egységből áll. Az első északnyugaton a Rábáé, amely a Mosoni-Dunán keresztül Győrnél csatlakozik a főfolyóhoz. Ennek 18 000 km2-es összvízgyűjtőjéből csupán 8700 km2 a hazai terület. A második egység a Zala–Balaton–Sió–Sárvíz folyóegyüttesé, ami a Sión keresztül kapcsolódik a Dunához 14 730 km2-rel. A harmadik dunai egység a Dráváé, aminek hazai vízgyűjtője csupán 6160 km2. A negyedik vízgyűjtő részlet az Ipolyé, 5145 km2 teljes és 1500 km2 magyarországi területtel.

A Tisza vízrendszerében a balról és jobbról először csatlakozó két nagyobb mellékfolyó, a Szamos és a Bodrog vízgyűjtő területének hazai részaránya jelentéktelen (2%, illetve 7%). A jobbról érkező Sajó–Hernád folyópáros vízgyűjtőjének {II-24.} (12 708 km2) is csak 40%-a (5153 km2) van az országhatáron belül. Ellenben a Zagyva közel 5700 km2-es vízgyűjtője teljes egészében magyar terület. A balról következő vízgyűjtő egység a Körösöké, amelyeknek a Berettyóéval együtt 27 500 km2-es vízgyűjtőjéből közel fele (13 000 km2) fekszik a határon belül. A legnagyobb tiszai mellékfolyónak, a Marosnak 30 000 km2-t meghaladó teljes vízgyűjtőjéből azonban csak a torkolatközeli jelentéktelen része, 1900 km2 (6%) tartozik az államterülethez.

Az említett nagyobb folyókon kívül még mintegy 2500 kisebb vízfolyás – egy részük csak csapadékos időben vezet vizet – van az országban kb. 25 000 km együttes hosszal, amelyek többsége az éghajlatilag nedvesebb tájakon alakult ki.

A vízfolyások medrüket vízhozamuk, esésük és a felszín kőzetminőségétől befolyásoltan alakítják ki aszerint, hogy hordalékszállító képességük (energiájuk) hogyan aránylik a keletkező hordalékmennyiséghez. Így kialakulhatnak feltöltő (pl. a Duna a Szigetközben), bevágódó (pl. a Duna a Visegrádi-szorosban), kanyargó (pl. a Tisza) és végállapotú (pl. a Zala torkolati szakasza) szakaszjellegű típusok. A hazai folyókon a kanyarogva bevágódó vagy feltöltődő típusok a legelterjedtebbek. Mind a feltöltő, mind a bevágó eróziós munkát folyóink elsősorban a medrükben fejtik ki, de árvizek alkalmával az ártérre kitörő vízoszlop is jelentős eróziós és feltöltő munkát végezhet.

A váltakozó időjárásnak megfelelően folyóink vízjárása is nagy mértékben ingadozik. Különbség van a vízjárásban a folyók vízgyűjtő területe szerint is, mivel a nagyobb folyóknál bizonyos kiegyenlítődés érvényesül. Így míg a kisebb folyóknál (Rába, Ipoly, Zagyva, Berettyó) 200-szoros vízhozamingadozás is tapasztalható, hozzájuk képest a Duna 1:13-as vagy a Tisza 1:90-es vízhozamkülönbségei már mérsékeltnek tűnnek. Az évenkénti átlagos vízhozamok a csapadékosabb és szárazabb éveknek megfelelően csoportosan jelentkeznek.

Az éven belüli vízhozameloszlás a lefolyás, azaz a csapadékmennyiség tükörképe. Az egyik árvizes időszak a tavaszi hóolvadás, a másik a nyár eleji csapadékmaximum ideje. Ettől azonban az egyes években nagy eltérések is lehetnek. A Dunának akár minden hónapban lehet árvize (az alpi forrásvidék időjárásának jellege szerint), ami a Tiszán már nem következhet be. A Dráván viszont mediterrán hatásra őszi árvizek is jelentkezhetnek. A kisvizek a nagyobb folyóknál, azok magashegységi tartós utánpótlódása miatt, csak ősszel szoktak bekövetkezni, míg a kisebb, medencebeli vízfolyások vízgyűjtője a csapadékos nyárelő után gyorsan kiürül, és azért azok tartósan kisvizűek (pl. Zagyva, Sió).

A vízállások természetesen a vízhozamnak a vetületei. A nagy vízhozamváltozások rekordja a Tisza csongrádi szelvényében mérhető, ahol a legkisebb és legnagyobb vízszint különbsége meghaladja a 13 m-t (a Dunáé Budapestnél „csak” 10,37 m). A Duna vízállásának szélsőségei a jeges árvizekhez kötődnek, mivel az időnkénti jégtorlaszok rendkívüli visszaduzzasztásokat okozhatnak. A vízmélységek természetesen a vízállásokkal szoros összefüggésben változnak. A Dunán – egy-két gázló kivételével – a vízállások kisvíz idején is elérik a hajózáshoz szükséges minimális mélységet, de a Tiszán Tiszafüred felett a nyár második felében a tartós kisvizekkel járó alacsony vízállások már akadályozzák a rendszeres hajózást.

A folyók vizének hőmérsékletét a levegőé határozza meg, amit a vízmozgás örvénylő jellege (turbulenciája) is befolyásol. A kisebb vízfolyásoknál a vízhozam nagyobb része származik a kiegyenlített hőmérsékletű felszín alatti vizekből, ezért hőmérsékletváltozásaik {II-25.} is kiegyenlítettek, bár télen be is fagyhatnak. A nagyobb folyók vizének hőfoka a helyi középhőmérsékleteket követi. A Duna és a Tisza vize pedig hosszával arányosan lesz szélsőségesebb hőmérsékletű, mert fokozottan vannak kitéve a levegő és a Nap hatásának.

A jégképződés a magyar folyókon rendszeresen bekövetkező folyamat, a vízfelszín 0 °C alá való lehűlésének a következménye. A befagyást viszont csak a felszínen úszó jégtáblák elakadása váltja ki. A jég megjelenése és a folyók befagyása a délnyugati és északkeleti vízfolyásokon kb. két heti időkülönbséggel megy végbe a téli hőmérsékleti eltérések miatt. Ugyanez az időkülönbség jelentkezik a jégtakaró felszakadásával és eltűnésével kapcsolatban is. Mivel az olvadás a nyugat felől érkező légáramlatok hatására következik be, a Duna ugyancsak felülről induló olvadásos árhulláma nálunk még álló jégre talál, s ebből alakulnak ki a pusztító jeges árvizek (legutóbb 1956 tavaszán). A befagyásban és a jég megjelenésének gyakoriságában az északkeleti vízfolyások 20–25%-kal vezetnek a délnyugatiakkal szemben.

A folyóvizek kémiai jellegét a vízgyűjtők földtani felépítése és az útjuk során elszenvedett társadalmi hatások alakítják ki. A kisebb vízfolyásokkal szemben a nagyobb folyók vize ritkán nyerhet kémiailag egynemű sajátságokat. (A Duna meszes, kemény vize azonban jól elkülöníthető a Tisza lágy, karbonátokban szegény vizétől, ami kifejezi a vízgyűjtők kőzetanyagának eltérő kémiai összetételét.)

A természetes állapottal szemben egyre nagyobb a veszélye a folyók mesterséges – kommunális és termelési anyagoktól okozott – elszennyeződésének. Mivel a felszíni vizek túlnyomó része külföldről érkezik, hazánkban a nagyobb folyók vízminőségét a határokon belül már kevésbé befolyásolhatjuk, legfeljebb a további elszennyeződést korlátozhatjuk.

A leginkább veszélyeztetettek az egy-egy város vagy nagyüzem használt vizeit felvevő kisebb vízfolyások. (Így IV. osztályú – vagyis a legrosszabb – minősítésű az Ikva, a Rábca, a Marcal, a Felső-Válicka, az Alsó-Zala, a Mura, a Cuha, a Concó, a Séd, a Sárvíz, a Kapos, a Pécsi-víz, a Tápió, a Dongér, az Eger, a Szinva, a Sajó, a Szamos, a Kraszna, a Hortobágy-Berettyó, de a Dráva, a Zagyva, a Körösök és a Maros is csak III. osztályúak.)

A folyóvizek által szállított hordalék lehet oldott, lebegtetett és görgetett. Ezek mennyisége és összetétele a vízhozamok, azaz a folyó energiája, hordalékszállító képessége szerint váltakozik, de kihat rá a meder esése is. A hazai vízhozamokkal együtt a hordalék nagyobb része is külföldről származik. Az országon belüli hordalékgyarapodás többnyire a laza, lejtős felszínekről, főként a löszös hordalékkúp-területekről származik, amit az ottani mély, szakadékos vízmosások nagy száma is jelez. A folyók hossz-szelvényében a peremhegységek alatti eséstöréseknél a legtöbb a hordalék (pl. a Duna Pozsony és Gönyü közötti szakaszán). Folyóink az alsóbb szakaszokon általában már csak lebegtetett hordalékot szállítanak. A mederfenék kavicstakarója és a medreket kísérő teraszok azonban mutatják, hogy voltak a mi folyóinknak aktívabb hordalékszállító periódusaik is. Az árvizek természetesen mindig jóval nagyobb mennyiségű hordalékot szállítanak lebegtetve is, mint a kisvizek. Azt, hogy mennyire függ a hordalék mennyisége és minősége a felszín felépítésétől, azt a Duna és a Tisza összehasonlítása is mutatja. A Tiszának ugyanis jóval nagyobb a lebegtetett hordaléktöménysége („szőke” Tisza), mint a Dunának, ezért évi hordalékszállítása meghaladja a jóval több vizű Dunáét.

2. ábra. Magyarország felszíni vízhálózata.

2. ábra. Magyarország felszíni vízhálózata.
[Magyarország Hidrológiai Atlasza I. (folyóink vízgyűjtője) sorozat adataiból –
szerk. Somogyi S.]

Jelmagyarázat: 1=Duna, 2=Mosoni-Duna, 3=Rét-árok, 4=Lajta, 5=Rábca, 6=Rákos-patak (Fertő), 7=Hanság-csatorna, 8=Ikva, 9=Arany-patak, 10=Füles-(Család-, Sió-, Berek-, Kardos-)-patak, 11=Köles-ér, 12=Kocsád-patak, 13=Pós-patak, 14=Répce, 15=Ablánc-patak, 16=Kőris-patak, 17=Kis-Rába, 18=Répce árapasztó csatorna, 19=Keszeg-ér, 20=Farkas-ér, 21=Vármegyei-csatorna, 22=Képes-Lesvári-csatorna, 23=Rába, 24=Gyöngyös, 25=Borzó-patak, 26=Perint, 27=Sorok-Arany-patak, 28=Bozsoki-patak, 29=Rohonci-Sorok, 30=Jáki-Sorok, 31=Sorok-patak, 32=Pinka, 33=Strém, 34=Vörös-patak, 35=Lapincs, 36=Felsőszölnöki-patak, 37=Szakonyfalvi-patak, 38=Zsidai-patak, 39=Hársas-patak, 40=Huszászi-patak, 41=Lugosi-patak, 42=Herpenyő-(Csörnöc-)patak, 43=Lánka-patak, 44=Marcal, 45=Cinca, 46=Godó-patak, 47=Csikászó-patak, 48=Melegvíz-patak, 49=Torna-patak, 50=Kígyós-patak, 51=Hajagos-patak, 52=Bitva-patak, 53=Tapolca, 54=Gerence, 55=Csángota-ér, 56=Sokoróaljai Bakony-ér, 57=Nagy-Pándzsa, 58=Cuha-Bakony-ér, 59=Concó, 60=Által-ér, 61=Tardosi-patak, 62=Öreg-árok (Unyi-patak), 63=Dera-patak, 64=Aranyhegyi-árok, 65=Ördögárok, 66=Kőér-patak, 67=Benta-patak, 68=Szentlászló-víz, 69=Váli-víz, 70=Sió, 71=Sárvíz, 72=Gaja-patak, 73=Séd, 74=Császár-víz, 75=Dinnyés-Kajtori-csatorna, 76=Kabóka-patak, 77=Jaba-patak, 78=Kis-Koppány, 79=Nagy-Koppány, 80=Kapos, 81=Baranya-patak, 82=Völgységi-patak, 83=Zala, 84=Sárvíz, 85=Válicka, 86=Szévíz, 87=Principális (Foglár)-csatorna, 88=Gyöngyös-patak, 89=Kiskomáromi-csatorna, 90=Zala-Somogyi határárok, 91=Keleti-Bozót, 92=Lesence-patak, 93=Világos-patak, 94=Tapolca-patak, 95=Eger-patak, 96=Karasica, 97=Fekete-víz, 98=Rinya, 99=Sárvíz, 100=Cserta, 101=Kerka, 102=Lendva, 103=Mura, 104=Dráva, 105=Ipoly, 106=Bér-patak, 107=Lókos-patak, 108=Kemence-patak, 109=Nagy-patak, 110=Gombás-patak, 111=Szilas-patak, 112=Rákos-patak, 113=Soroksári-Dunaág, 114=Vajas-ér, 115=Dunavölgyi-főcsatorna, 116=Kamarás-Duna (Sugovica), 117=Kígyós-ér, 118=Tisza, 119=Batár, 120=Túr, 121=Szamos, 122=Kraszna, 123=Szipa, 124=Csaronda, 125=Belfő-csatorna, 126=Lónyay-csatorna, 127=Tisza-karádi-főcsatorna, 128=Bodrog, 129=Karcsa, 130=Ronyva, 131=Bózsva, 132=Tolcsva, 133=Sajó, 134=Hangony-patak, 135=Bán-patak, 136=Szinva-patak, 137=Szuha-patak, 138=Bódva, 139=Jósva, 140=Rakaca-patak, 141=Hernád, 142=Bársonyos, 143=Szerencs, 144=Takta-csatorna, 145=Hejő, 146=Kis-Tisza, 147=Csincse, 148=Kácsi-patak, 149=Hór-patak, 150=Eger, 151=Laskó-patak, 152=Millér, 153=Mirhó, 154=Zagyva, 155=Szuha-patak, 156=Herédi-patak, 157=Galga, 158=Tarna, 159=Parádi-Tarna, 160=Kígyós-patak, 161=Tarnóca, 162=Bene-patak, 163=Gyöngyös, 164=Ágói-patak, 165=Tápió, 166=Gerje-Perje, 167=Dongér-főcsatorna, 168=Fehér-tó-Mattyi-főcsatorna, 169=Köröséri-főcsatorna, 170=Hármas-Körös, 171=Kettős-Körös, 172=Élővíz-csatorna, 173=Fehér-Körös, 174=Fekete-Körös, 175=Hosszúfoki-csatorna, 176=Gyepeséri-csatorna, 177=Határéri-csatorna, 178=Kölés-ér, 179=Sebes-Körös, 180=Holt-Sebes-Körös, 181=Berettyó, 182=Kutas-csatorna, 183=Kiskőrösi-csatorna, 184=Ér, 185=Kálló-főcsatorna, 186=Keleti-főcsatorna, 187=Fürj-ér, 188=Hortobágy-Berettyó, 189=Kadarcs, 190=Kösely, 191=Pece-ér, 192=Tócó-ér, 193=Kondoros, 194=Hamvas-csatorna, 195=Sárréti-csatorna, 196=Ó-Berettyó-csatorna, 197=Villogói-csatorna, 198=Kakatéri-csatorna, 199=Varas-ér, 200=Dögös-Kákafoki-csatorna, 201=Kondorosvölgyi-csatorna, 202=Kurca, 203=Veker, 204=Kórógy, 205=Száraz-ér, 206=Sámson-apátfalvi-főcsatorna, 207=Mezőhegyesi élővíz-csatorna, 208=Maros, 209=Sári-Boronkai-csatorna, 210=Lajvér-patak, 211=Szekszárd-Bátai-övcsatorna, 212=Topolnok-főcsatorna, 213=Bódvai-patak, 214=Vadász-patak, 215=Selypes-Árkus-ér, 216=Bágy-Szandalik-csatorna, 217=Baracskai-Dunaág, 218=Nyugati-főcsatorna, 219=Hanyi-csatorna.

Hazánk gyengén tagolt felszíne és mérsékelten csapadékos éghajlata nem kedvez az állóvizek tartós fennmaradásának. {II-26.} Emiatt azok területe viszonylag nagy számuk ellenére is – összesen mintegy 1200, fél ha-nál nagyobb felszínű, különböző eredetű (természetes és mesterséges) tavunk van – csupán 1%-a az ország felszínének. Ebből a Balaton, a Fertő és a Velencei-tó együtt 704 km2-t foglalnak el.

Tavaink vízjárása az utánpótlás, azaz a helyi csapadék évi eloszlásának megfelelően alakul. Tavasszal vizük több, és így felszínük is jóval nagyobb, mint ősszel. A nagyobb vízszintingadozást általában mesterséges szabályozással, tavaszi vízleeresztéssel, illetve nyári-őszi visszaduzzasztással igyekeznek kivédeni. Sekélységük miatt tavaink vizének hőmérséklete szorosan követi környezetük léghőmérsékletét. Télen viszont az örvénylő vízmozgás hiánya miatt felszínük hamar lehűl és emiatt folyóinknál korábban és tartósabban befagynak. Vizük kémiai jellegét vízgyűjtő területeik kőzettani felépítése határozza meg. Erős párolgásuk miatt sótartalmuk meghaladja a befolyó vizekét.

Mivel nagy tavaink közül a Velencei-tó utánpótlódása a legcsekélyebb, vizének sótartalma eléri a 2500 mg/l-t is. Ennél is sokkal töményebbek az alföldi lefolyástalan szikes tavak. Az állóvizek medencéit a befolyó vizek hosszabb-rövidebb idő alatt szükségszerűen feltöltik, amit a vízmozgás eróziója és a vízi növényzet maradványainak felhalmozódása is elősegítenek.

Magyarország vizeinek természetes környezetét a társadalom a csapadékos időszakok árvizei (passzív vízgazdálkodás) és a száraz évek aszályai (aktív vízgazdálkodás) elleni védekezés érdekében nagymértékben átalakította. Ennek keretében a mai országterület 22 000 km2-es eredeti ősi árterülete a gátak közötti 1500 km2-re csökkent. A védgátak viszont az országterületből 41 500 km2-t (45%!) védelmeznek a megemelkedett árvizektől. A belvízmentesítő csatornahálózat hossza 36 000 km. Torkolatuknál 270 szivattyútelep – együttes kapacitásuk közel 600 m3/s volt 1971-ben – emeli át a belvizeket a befogadó folyókba.

Hazánk medenceszerkezete miatt különlegesen nagy tömegű felszín alatti vízkinccsel rendelkezik. A tározó rétegek lehetnek tengeriek, taviak és folyóvíziek. A közhasználat számára elsősorban az utóbbiak jönnek számításba alacsonyabb hőmérsékletük és édesvízi jellegük miatt. Ezt a réteget csapolja meg az eddig létesített több, mint 50 000 artézi kút 80%-a is. A felszín alatti víznek a legfelső vízzáró réteg feletti típusa a talajvíz, aminek a kitermelhető összmennyiségét 3,5 millió m3/nap-ra becsülik. Ez többnyire ma már elszennyeződött és ivóvíznek csak korlátozottan használható.

A folyómedreket kísérő homokos-kavicsos rétegek bőségesen kitermelhető víztípusa a parti szűrésű víz, ami a városok és más nagy igényű vízhasználók legfontosabb vízbázisa, ezért egészségügyi védelme is kiemelt fontosságú feladat.

A naponta kitermelhető mennyiséget országosan 7,5 millió m3-re számítják.

A mélyebb fekvésű tározó üledékek rétegvize a különféle oldatokban való gazdagsága és a hazai kiadós mélységi hőáramlás okozta felmelegedésük miatt csak korlátozottan használható közműves vízellátásra, pedig kitermelhető készletük eléri a napi 6,5 millió m3-t. Annál inkább elterjedt gyógyászati célú alkalmazásuk.

A 35 °C-nál melegebb rétegvizeket már hévízként tartják számon. Hazánkban több mint 500 mélyfúrásból termelhető hévíz. A karbonátos kőzetekben tárolt felszín alatti víztípus a karsztvíz, amit hőfoka szerint lehet rétegvízként és hévízként is hasznosítani. A Budai-hegység karsztvizei a Duna-parti fürdőket táplálják, míg más karsztos források vizét (Kékkúti, Mohai Ágnes) ásványvízként fogyasztják, sőt vízművek ellátására is (pl. Miskolcon) igénybe vehetik.

{II-27.} Ásványi anyagok kitermelésénél (pl. a Gerecsében a szén, a Bakonyban a bauxit miatt) a fokozott vízkiemeléssel mesterséges karsztvízszintsüllyesztést is előidéztek, ami a Hévízi-tó és a Tata környéki források nagy vízhozamcsökkenését is kiváltotta. A karsztvizek naponta kitermelhető készletét 1,1 millió m3-re becsülik. A mélységi vizek kedvező tulajdonsága, hogy a talajvízzel szemben minőségüket a társadalmi hatások ez ideig csak ritkán veszélyeztették. Káros ásványoldatok – mint pl. a Délkelet-Alföldön az arzén – azonban bennük is előfordulhatnak. A karsztvizeket tározó kőzetfelszínek fedetlenségük miatt már inkább ki vannak téve a különböző szennyező hatásoknak, amiért védelmük ugyancsak nagy fontosságú.