Társadalom, életmód és életviszonyok

A világháborús vereség és a nyomában bekövetkezett összeomlás, a forradalmak és a területváltozások rendkívül mélyreható és általános válságba sodorták a magyar társadalmat. Már a békeszerződés évében széles körben elterjedt az a nézet, hogy az ország új határain belül életképtelenné válik. Emiatt sokan úgy érezték, hogy a magyarságot {I-69.} súlyos igazságtalanság érte. A győztesek kíméletlenül érvényesítik területi követeléseiket. A mélységes nemzeti sérelem és csalódottság abból is táplálkozott, hogy a békeszerződéssel a nyugat elárulta a magyarságot. Hálátlan volt az évszázadokig a kereszténység keleti védőbástyájának tartott országgal szemben, semmit sem tett a történelmi Magyarország megmentése érdekében. A trianoni országhatárok a népesség létszámát is megszabták. Az 1920-as népszámlálás által számba vett mintegy 8 milliós lakosság 1941-re (a trianoni területen) több mint 1,3 millió fővel növekedett, ami a halálozási ráta csökkenésének 81943-ban 14 ezrelék, míg 10 évvel korábban 20 ezrelék volt) és a várható átlagos élettartam növekedésének (1913-ban 40 év, 1941-ben 57 év) volt köszönhető. Ezzel és a születések számának visszaesésével az időskorúak aránya (60 éven felül) megnőtt, míg 1920-ban 100 magyar állampolgárból 8 volt 60 év fölött, addig 1943-ban 100-ból 14 volt időskorú. A szülések száma és a kiskorúak aránya már az 1930-as években is némileg elmaradt a nyugat-európai átlagoktól, ez a tendencia napjainkig tart. Némileg megváltozott a felekezeti összetétel, a római katolikusok aránya növekedett (1920-ban 64%, 1941-ben 66%), a Dunántúl lakosságának négyötödét tették ki, míg reformátusnak vallotta magát minden ötödik magyar állampolgár, Hajdú és Szatmár megyékben és Debrecenben azonban arányuk megközelítette a dunántúli katolikus hívekét. A 6%-nyi evangélikusságot csak az izraelita vallás aránya múlta alul (1920-ban 5,9%, 1941-ben 4,3%). Az izraeliták csökkenő létszáma elsősorban a zsidó népességen belüli csökkenő születési rátával magyarázható. A magyar zsidóság döntően a városokban tömörült. 1930-ban minden tizedik városlakó izraelita vallású volt, Budapesten azonban a lakosság 20%-át tették ki.

Az új határok miatt a városiasodás folyamata is ellentmondásossá vált. Míg egyfelől a városi lakosság aránya az 190. évi 19%-ról 25 év alatt 30%-ra nőtt, addig néhány jelentős magyar város új államhoz került (Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Szabadka, Pozsony, Kassa stb.). Mások teljesen elveszítették hagyományos vonzáskörzetüket, emiatt jelentőségük csökkent (Pécs, Szeged, Sátoraljaújhely). Budapest központi helye pedig minden tekintetben nagymértékben megnőtt. A főváros súlyát mutatta, hogy az egymilliós Budapest után az ország legnagyobb városai alig érték el a százezres lélekszámot (Szeged, Debrecen, Miskolc) annak ellenére, hogy Szeged és Debrecen esetében az egyetemek, Miskolcnál az ipari üzemek jelentős vonzerőt gyakoroltak. Mindhárom város lakosságának száma folyamatosan emelkedett.

A társadalom foglalkozási összetételét figyelembe véve, szembetűnő, hogy a trianoni országban ebben a tekintetben nem történt gyökeres változás. Némileg csökkent a mezőgazdaságból (7%-kal) és növekedett (5%-kal) az iparból, kereskedelemből, forgalmi, szolgáltatás és infrastrukturális szférából élők száma. Az őstermeléssel foglalkozók aránya kisebb-nagyobb ingadozásokkal, de meghatározó maradt (1920-ban mintegy 4,5 millió fő, a lakosság több mint fele; 1941-ben több mint 4,5 millió fő, a lakosság mintegy fele).

A magyar társadalom belső tagozódására, természetesen hatottak a korszak általános európai társadalomfejlődési tendenciái. Megnőtt az alkalmazottak, tisztviselők száma és aránya, bizonyos mértékben nőtt a társadalmi mobilitás, átjárhatóbbakká váltak az egyes társadalmi rétegek határai. A szellemi teljesítmény és a szakmai tudás esélyt adhatott a felemelkedésre.

{I-70.} A társadalmi hierarchia csúcsán a nagybirtokosok és a nagytőkések álltak, az ezer hold fölötti birtokok arisztokrata tulajdonosainak a kezében volt az ország földterületének mintegy harmada. Az Esterházy-család több mint hatszázezer holddal rendelkezett. Velük együtt a Zichy-, Festetics-, Pallavicini- és Széchenyi-családok tagjai óriási birtokaik mellett különféle bankok, vállalatok elnökségében és igazgatótanácsában is helyet foglaltak, ami egyfelől magas jövedelmet biztosított, másfelől a nagytőke és a földbirtokos arisztokrácia bizonyos mértékű összekapcsolódására utalt. A nagybirtokosság agrárius konzervativizmusa, valamint felsőházi jelenlétük a világválság után vált a rendszer fontos stabilizáló elmévé. A több mint ötszáz arisztokrata nagybirtokos mintegy tizedét kitevő gazdasági elit félszáz, nagyrészt zsidó családból állt. Egymáshoz szoros szálakkal kapcsolódtak, befolyásuk és szerepük a magyar gazdasági életben döntő volt, bár a politikai közéleti nyilvános szerepvállalást többnyire elkerülték. A Chorin, Goldberger, Kornfeld, Perényi, Vida, Weiss, Aschner, Fellner stb. családok tőkéjére, gazdasági erejükre a rendszernek szüksége volt. A gazdasági élet szinte minden ágát átfogó szerepüket jól reprezentálta Chorin Ferenc személye, aki több mint egy tucat bank, nagyvállalat, részvénytársaság és bánya vezetője volt (Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., Weiss Manfréd alumínium-, konzervgyárak, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Hazai Papírgyár, Ipari Jelzálog Hitelintézet stb.). Vagyonukat és jövedelmüket tekintve a nagytőke képviselői a nagybirtokos arisztokráciával együtt, az 1935. évi adóbevallásokat figyelembe véve, szinte kivétel nélkül a 150 ezer pengőt meghaladó évi jövedelmi szinten voltak, amihez vagyonként az éves bevallott jövedelem többszöröse társult. Festetics Sándor gróf 339 ezer pengő éves jövedelem mellett 13,5 millió pengős vagyonnal, Vida Jenő, a Magyar Általános Kőszénbányák Rt. vezérigazgatója és Fellner Pál gyáros 250 és 230 ezer pengő jövedelemmel és 1 millió, valamint 3,7 millió pengőnyi vagyonnal rendelkeztek akkor, amikor Budapesten egy fémipari szakmunkás heti ötven pengőt, az egyetemi tanársegéd havi 170–230 pengőt kapott. A mezőgazdasági munkások és a kubikusok napi bére pedig 2 pengő körül mozgott. A gazdasági elit legvagyonosabb részéhez csatlakoztak a miniszterek, államtitkárok, vállalatvezetők stb., havi 800–1200 pengő jövedelmük a ’30-as évek közepén a biztos megélhetés (200 pengő) több mint négyszeresét tette ki, de jelentőségük leginkább döntéshozói pozícióikból adódott.

A középrétegek belső tagozódása a földbirtokláshoz, az állami- vagy magánjövedelmekhez, a biztos egzisztenciához kötődött. A valamivel több, mint kétezer középbirtokos (200-tól 1000 holdig) nagy része 500 holdnál kevesebb birtokon gazdálkodott, ami a biztos megélhetéshez mindenképpen, a fölfelé jutáshoz viszont semmiképp nem volt elég. A képviselőházban, többnyire a kormánypárt padsoraiban mindig több tucat képviselővel rendelkeztek, a vármegyei közigazgatásban és közéletben meghatározó súlyuk volt. Mentalitásukat és anyagi helyzetüket tekintve is a középbirtokos rétegekhez csatlakoztak a hadsereg tábornokai és tisztjei, valamint a vezető köz- és állami tisztviselők. A köztisztviselői karral és az állami alkalmazásban álló értelmiségiekkel ők alkották a keresztény képosztályt, ahová nemcsak tisztviselői családból lehetett bekerülni, hanem az iskolai végzettség alapján megszerzett közszolgálati tisztviselői állással is. Bár vagyoni helyzetük a világháború és a forradalmak, valamint az 1920-as {I-71.} évek gazdasági kényszerintézkedései nyomán (a közigazgatási apparátus leépítése, nyugdíjazások stb.) jelentős mértékben megrendült, értékrendjük és társadalmi tekintélyük megmaradt. A keresztény középosztályba kerülés, leginkább a biztos állami fizetés miatt, az alsóbb rétegek legfőbb célja volt. A műveltségi cenzus fontos kritérium volt. A középosztályi lét legkevesebb az érettségit megkövetelte, az értelmiséghez tartozni viszont csak diplomával lehetett. Miközben az érettségizettek száma a háború előttihez képest 1930-ra megduplázódott, a diplomások körében a jogi és államtudományi oklevelet szerzettek száma lassan visszaszorult (1938-ban az összes egyetemi hallgatóknak kevesebb, mint fele – 40%-a volt jogász), helyet adva a bölcsész, orvosi, műszaki végzettségűeknek, akik közül egyre többen alkalmazotti státuszba kerültek. A négy elemitől az egyetemig 1938-ban több mint hatvanezer tanár működött jelentős vagyoni, társadalmi és rangbeli különbséggel. Az önálló egzisztenciával rendelkező orvosokon, ügyvédeken, mérnökökön kívül (akik anyagi lehetőségeiket tekintve a nagypolgársághoz közelítettek) az értelmiség nagy tömegei rendkívül bizonytalan és rossz anyagi helyzetben éltek, különösen az 1930-as években. Kétségtelen, hogy a kiegyezéstől kezdve fokozatosan, a magyar zsidóság egyes foglalkozási ágakon országos arányához képest is jelentős túlsúlyra tett szert. Mindezek eredményeképpen 1930-ra a kereskedők és banktisztviselők fele, az orvosok, újságírók és szerkesztők harmada, a színészek negyede zsidó volt, viszont az ipari munkásság, a közszolgálati tisztviselők és az agrárnépesség körében alig szerepeltek.

Vasútépítő kubikusok

Vasútépítő kubikusok

Cséplés gőzgéppel az 1920-as években

Cséplés gőzgéppel az 1920-as években

A középrétegekhez tartozott a kisebb üzemeket (10–100 munkás) a kereskedelmi vállalkozásokat (6–20 segéd) működtető középtőkések és nagyobb vállalatok középvezetői (főmérnökök, osztályvezetők stb.) mintegy kétezer fős rétege. A polgárság derékhadát a városi kispolgárok több mint félmilliós táborát alkotó kisiparosok és kiskereskedők tették ki, akik többnyire egyedül, de legfeljebb két-három segéddel dolgoztak. A kiskereskedők anyagi helyzete általában kedvezőbb volt a kisiparosokénál. Utóbbiak létszáma mintegy két és félszeresen múlta felül a kiskereskedőkét. Mindkét csoport bizonytalan helyzetét jelezte, hogy 1941-ben mintegy háromnegyedük már egyedül, segéd nélkül működött a munka- és lakóhelyként egyaránt funkcionáló egyetlen helyiségben.

Az agrárnépességen belül éles határvonal húzódott a földdel rendelkezők és a nincstelenek között. A százholdas vagy annál kisebb birtokkal rendelkezők 1930-ban az ország lakosságának mintegy felét tették ki (4,5 millió fő), nagyon kis létszámú módosabb réteggel (6 ezer fő 100–200 holdnyi földdel) kapcsolódva a középbirtokossághoz. Az agrárnépesség döntő része azonban egyáltalán nem rendelkezett földdel (mezőgazdasági cselédek: 600 ezer fő, mezőgazdasági munkások: 1,2 millió fő) vagy csak töredékparcellákkal (több mint 1,2 millió fő). Érthető, hogy a két háború közötti magyar társadalom legsúlyosabb problémájává a parasztkérdés, pontosabban a valódi földreform elmaradása vált. Annak ellenére, hogy a Nagyatádi-féle földreform, majd az ezt követő földreformtörvény némileg csökkentette a földnélküliek körét, a paraszti népesség mintegy háromnegyede ezután is teljes létbizonytalanságban élt. Nagyon sokan rendelkeztek 5-től 20 holdig terjedő birtokkal, ami ugyan nem volt elegendő egy polgári életszínvonalhoz és felhalmozáshoz, de szerényebb megélhetést lehetővé tett. A városi munkások és cselédek (ide tartoztak az ipari és gyári munkások, {I-72.} betanított munkások, házicselédek, közlekedési és kereskedelmi segédszemélyzet) száma 1941-re 1,5 millióra nőtt (1920-ban alig haladta meg az 1 milliót). Közöttük a legnépesebb, mintegy 800 ezer fős ipari munkásság főleg nagyüzemekben dolgozott. Az ipari munkásság körében jelentős mértékben megnőtt a nők létszáma. Ez leginkább a textiliparban jelentkezett és szorosan összefüggött az urbanizáció felgyorsulásával. Miután a vidékről érkezett munkát vállaló nők többnyire a városokban maradtak, szaporítva ezzel az elsőgenerációs munkásság létszámát. A betanított munkások arányának növekedésével párhuzamosan csökkent a szakmunkások száma, bár néhány magas szintű szakmai tudást igénylő ágazatban jelenlétük döntő maradt. A nyomdaiparban dolgozók mintegy háromnegyede, a ruházati iparban tevékenykedők 60%-a képzett szakmunkás volt. A modernizációt képviselő villamossági ipar is új, speciális képzettségű munkásokat igényelt. A munkanélküliség a mezőgazdasági munkásság mellett leginkább az ipari munkásság körében jelentkezett, bár az 1930-as évek végétől a nehéz- és hadiipar fejlesztése következtében a munkaerő nagy részét foglalkoztatni tudták.

Amennyiben a két háború közötti magyar társadalom belső mobilitását, átjárhatóságát, a különböző rétegek utánpótlását tekintjük, akkor a legzártabbak a nagybirtokos arisztokrácia, a nagytőkések és a parasztság csoportjai voltak. Mindhárom esetben az odatartozóknak több mint háromnegyede már több generációra visszamenőleg is nagybirtokos, nagytőkés vagy parasztember volt. Utóbbiak létszámát legfeljebb alulról, a nincstelenek köréből szaporíthatták.

Az ipari munkásságnak is mintegy 60%-a munkáscsaládból származott, ami többek között a szakmai tisztesség és tudás, valamint más értékrendek továbbörökítését is elősegítette. Leginkább a köztisztviselői körbe lehetett máshonnan bekerülni, főleg értelmiségi, iparos, kereskedő, birtokos paraszti és munkáscsaládból. Bár az iparosok szülei mintegy egyharmad részben parasztok voltak, gyermekeiket jórészt már iparosnak nevelték. Hasonló volt a helyzet a kereskedők esetében is. Azzal a különbséggel, hogy ott elenyésző volt a paraszti származás. Nagyobb eséllyel lehetett bejutni a fegyveres testületek tisztikarába. Oda főként a köztisztviselők és középbirtokosok gyerekei kerültek, de megnőtt a paraszti, kisiparos és munkásszármazásúak aránya is. A parasztság számára előrelépést jelentett, ha fiaik a városi társadalom alsóbb rétegeibe jutottak. Különösen, ha állami alkalmazottakká váltak (közrendőr, csendőr, hivatalsegéd, postás), mert az ő fiaik a városi iskolákon keresztül (polgári iskola, gimnázium, felsőipari és felsőkereskedelmi iskola) magasabbra kerülhettek.

A két háború közötti magyar társadalom életmódját, életviszonyait nagymértékben befolyásolták a munkakörülmények, a megszerzett jövedelem, a technika, az infrastruktúra fejlődése, az életkörülményeket befolyásoló törvények, rendeletek, valamint a társadalom szokásai, a különböző rétegek mentalitása. Az 1930-as évekre az iparban nagyrészt mindenhol általánossá vált a 8 órás munkaidő, de a mezőgazdasági munkások, a cselédek is a szerződés szerinti időt dolgozták le, ami általában jóval több volt 8 óránál, míg az irodák, hivatalok alkalmazottainak munkaideje csak ritkán érte el azt. Az első világháború után egész Európában elterjedt a többkeresős családmodell. Magyarországon is megnőtt a kereskedők népességen belüli aránya (1941-ben az össznépesség mintegy {I-73.} fele), a középrétegek körében is elterjedt, hogy a család női tagjai is végezzenek valamilyen munkát. A jövedelmet és a megélhetést tekintve az 1930-as években a bűvös határ a havi 200 pengő volt. Efölött az élet tervezhetővé és kiszámíthatóvá vált. A középrétegek nagy része, valamint az ipari munkásság felső rétege ennyi jövedelemmel általában rendelkezett. Ha a városi megélhetési költségek lakbérrel együtt számított változásait indexszámokban tekintjük, az 1913-as állapothoz viszonyítva és azt 100-nak véve, kiderül, hogy a megélhetés 1930-ig nehezebb volt a háború előttinél (1929-ben az index a legmagasabb, 117,5, ezután folyamatos csökkenés tapasztalható: 1932-ben 97,9, 1933-ban 90,7).

A válságból való kilábalás után az ipari termelés bővült és növekedtek a jövedelmek. A legalacsonyabb jövedelemmel a mezőgazdasági idénymunkások rendelkeztek. A napi 2 pengős bért csak a tavasztól őszig tartó időszakban tudták megkeresni, így éves jövedelmük, melyből általában népes családot kellett eltartani, csak a nyomorszintet biztosíthatta. A gazdasági és uradalmi cselédség ugyan szerződésben megállapított javadalmazást kapott, mely nem maradt el a törpebirtokosok bevételeitől, de ez főként természetbeni juttatásokat jelentett (földbérlet, gabona, állatok, konyhakert stb.). A gyáripari munkások körében a nyomdászok havi 200 pengő fölötti keresete és a gyári napszámosnők 80 pengős jövedelme között a munkásság nagy tömegei a megélhetés alsó határán mozogtak, kispolgári életnívóra csak töredékek volt képes. Az egyedül tevékenykedő kisiparos és kiskereskedő csak egészen jól alakuló üzletmenetnél érte el a nyomdai grafikus vagy az acélöntő havi bérének alsó határát. Az állam arra törekedett, hogy a közalkalmazásban álló tisztviselők, értelmiségiek, altisztikar nagy tömegeinek bére meghaladja a megélhetéshez szükséges szintet, amit többnyire természetbeni többletjuttatásokkal értek el (szolgálati lakás, lakbérpótlás, családi pótlék, ruha- és élelmiszer-ellátmány, vidéken illetményföld stb.)

A Mária Valéria-telep

A Mária Valéria-telep

Az életviszonyokat alapvetően megszabta, hogy valaki városban vagy vidéken élt, mert ennek arányában részesedett az urbanizáció nyújtotta előnyökből. Ez többnyire nem a megszerzett jövedelemtől függött. A villanyvilágítás éppúgy a fővárosi és vidéki városi életformához tartozott, mint a vízvezeték és a csatornázás, bár mindezek még Budapesten sem voltak teljes körűen kiépítve, noha 1930-ra a fővárosi lakások 83%-ában villanyvilágítás, 85%-ában vízvezeték volt, ami szennyvízhálózathoz csatlakozott. Az egész országot tekintve azonban nagy elmaradások mutatkoztak. A települések háromnegyede csak a háború éveire jutott villanyáramhoz. Teljes csatornahálózat a fővároson kívül csak mintegy tucatnyi vidéki városban létezett, vízvezeték az ország lakóházainak 6%-ában sem volt. A városi gáz háztartási felhasználása, valamint a modern tömegközlekedés kialakítása is Budapesthez kötődött, de Miskolcon, Szegeden, Pécsett és Debrecenben is jártak villamosok. A háború előestéjén már mintegy 16 ezer személyautót tartottak számon. Nagy részüket Budapesten, ahol azokat főleg taxizásra használták, a magántulajdonban lévő személyautó a legnagyobb luxusnak számított. Megjelentek a motorkerékpárok. A kerékpár nemcsak a városokban, de a falvakban is megszokott látvány volt. A telefonhálózat kialakítása is erre az időszakra esett, 1939-ig több mint 130 ezer távbeszélő-állomás működött az országban, zömük magánvonalként. 1928-tól megjelentek az utcai telefonfülkék is.

Az életviszonyok javulásában nagy szerepet {I-74.} játszott az egészségügy szervezeti fejlesztése, az egyre szélesebb körű betegbiztosítási hálózat, a szervezett anya- és csecsemővédelem, az iskolaorvosi hálózat kiépítése, a kórházi betegágyak, valamint az orvosok számának növekedése (1938-ban ezer lakosra 117 orvos jutott, ami európai összehasonlításban is kiemelkedő volt). Emiatt némileg visszaszorult az eddig jellegzetesen magyar betegségnek tartott tüdőbaj. A felgyorsult és megváltozott életformából adódóan azonban nőtt a szív- és keringési, valamint a daganatos betegségben elhunytak száma.

A népesség lakásviszonyai nemcsak az anyagi helyzetet, de a lakosság társadalmi tagolódását, életstílusát is jól tükrözték. Az 1920-as évek közepéig a menekültek tömegei miatt általános volt a lakáshiány, amit a kormányzat a lakbérek központi szabályozásával próbált enyhíteni, de ez jelentősen visszavetette az építkezéseket. Mindezek ellenére 1920 és 1930 között mintegy 300 ezer új ház épült az országban. A városokban főleg nagy bérházak, magánvállalkozásban vagy önkormányzati, vidéken állami támogatással (Országos Nép- és Családvédelmi Alap, ONCSA-lakótelepek). Nem volt ritka a fővárosi biztosítótársaságok és bankok által tőkebefektetésnek szánt öröklakások építése sem. Kőből és téglából főként Budapesten és a vidéki városokban építkeztek, míg a falvakban a vályogházakat legfeljebb kő- vagy téglaalapra helyezték. Emeletes házakat csak a főváros és a nagyobb városok főutcáin lehetett látni. Magyarország házainak döntő többsége (98%-a) földszintes volt. A tisztes városi középosztálybeli létház legalább kétszoba-hallos, központi fűtéses lakás tartozott cselédszobával, liftes házban. 1930-ban száz budapesti közül csak minden ötödik engedhette meg magának, hogy három- vagy annál több szobás lakásban éljen. A városi lakosság zöme egy- vagy kétszoba-konyhás lakásokkal rendelkezett. A jól fizetett szakmunkások, az iparosok, kereskedők túlnyomó része, a köztisztviselők derékhada itt élt.

ONCSA-ház belseje

ONCSA-ház belseje

ONCSA-házak

ONCSA-házak

A közalkalmazott tisztviselők és a szabadfoglalkozású értelmiségiek, a jól fizetett tőkések köreiben már elvárták a cselédtartást. A katonatisztek mintegy fele is tartott egy vagy több házicselédet, a kereskedőknek már csak alig harmada, az iparosok és a kispolgárság nagy tömegei alig. Tucatnyi házicseléddel (házvezetőnő, szakácsnő, cselédlányok, inasok, sofőrök, kertész stb.) csak a leggazdagabb arisztokraták, földbirtokosok és nagytőkések rendelkeztek. A középosztály általában egy–három cselédet bírt megfizetni („mindenes”, mosónő, bejárónő).

A külső megjelenés, az öltözködés főképp a városokban közelítette egymáshoz az egyébként nagyon eltérő társadalmi rétegeket. A hölgyek, részben munkába állásuk miatt is, elhagyták a fűzőt, a hosszú hajat. Kalapot kezdtek viselni, a falvakban azonban megmaradt a fejkendő, a többrétegű szoknya. Az ápolt külső a nőknél természetes módon, de a férfiaknál is egyre fontosabb szerepet kapott. Egy köztisztviselő, de még egy bolti eladó sem engedhette meg a borostát, az öltöny, nyakkendő, mellény, kabát elhagyását. A polgári öltönyt nemcsak a középosztálybeliek, de a szakmunkások nagy része is megengedhette magának, míg a közéletben és a politikában szereplők frakkot, szmokingot, kivételes alkalmakkor díszmagyart viseltek. A fizetett szabadság elterjedésével a szabadidő eltöltése társadalmi méretűvé vált. A sport és a turisztika nem volt többé a kiváltságosok privilégiuma. Az egyesületi élet virágzása a társadalmi önszerveződést segítette. Minden harmadik magyar állampolgár tagja volt nem is egy társadalmi, szakmai, hazafias vagy {I-75.} sportegyesületnek. A fiatalok körében nagyon népszerűek voltak a római katolikus legény- és leányegyletek (KALOT, KALÁSZ) és a református Soli Deo Gloria Egyesület. Az egyesületek nagy része persze adott társadalmi csoportot vagy foglalkozást tömörített. Köztudomású, hogy az Országos Casino és a Nemzeti Casino a politikai és gazdasági elit szervezete volt. Számtalan polgári klub, kör, a munkásotthonokkal együtt, kiegészülve a falusi olvasókörökkel, dalárdákkal átfogta a városi közép- és alsóbb rétegeket és a vidéki lakosság nagy részét. A városi társas élet elképzelhetetlen volt a kávéház és a kisvendéglő nélkül. Míg az utóbbiakba főleg közigazgatási tisztviselők, katonatisztek, módosabb iparosok, kereskedők és jól fizetett szakmunkások jártak, az előbbieket inkább az alkalmazott és a szabadpályás értelmiség, a politikusok, a középrétegek felsőbb csoportjai látogatták. Néhány kávéház az oda rendszeresen járó írók, költők, lapszerkesztők miatt élénk irodalmi és politikai viták színhelyévé vált.

Nagy változást jelentett a szórakozás terén a rádió és a film megjelenése, noha a „magasabb kultúra”: az operába, színházba, operettbe, komolyzenei koncertekre járás a társadalom előkelőbb rétegeiben továbbra is meghatározó maradt. Az 1925. december 1-jén induló rádióadásokat kezdetben csak a fővárosiak élvezhették, de 1938-ban már országosan ezer lakosra 46 készülék jutott. A rádió politikai és közérdekű információkat közvetített, sokféle zenét szólaltatott meg (cigányzene, magyar nóta, jazz), néprajzi, irodalmi műsoroknak is helyt adott, mindezek a társadalom legszélesebb rétegeihez eljutottak. Hasonló szerepet játszott a film, a mozi is, a viszonylag olcsó jegyek miatt bárki megnézhette az 1931-től 1944-ig elkészített több mint 350 magyar hangosfilm és majdnem kétezer külföldi gyártású alkotás valamelyikét. Moziba járni vidéken is nagy divat volt, mert a filmek történetei sokszor olyan világban játszódtak (a nagyváros), ahová a parasztság jó része sohasem jutott el. A népszerű filmek slágerbetétei az egész országban hamar ismertté váltak, a filmeket megelőző híradók segítségével a lakosság bőséges információkhoz jutott a világ eseményeiről.

A legnépszerűbb sportág a futball még a társadalmi felemelkedést is szolgálta. Egy jó futballista nagy karriert csinálhatott valamely nevesebb klub színeiben. Az 1930-as években elterjedt a hét végi nyaralás, a Balaton, a Mátra vidéke, a Dunántúl gyógyfürdői, a Budapest környéki hegyek ekkor váltak a középosztály kedvelt kirándulóhelyeivé. A felparcellázott és megvásárolt telkeken családi villák, panziók, kisebb üdülőházak épültek. A budapesti, főként szociáldemokrata szervezett munkásság kiépítette a főváros körül saját turistaház-hálózatát. Minden réteg társadalmi helyzetének, foglalkozásának megfelelően megtalálta a társas élet és a szórakozás formáját. Nemcsak a középosztályhoz tartozók rendeztek bálokat (ipartestületek, műegyetemisták, jogászok, orvosok stb.), ahol gyorsan elterjedtek az Európában ekkor divatos új táncok (charleston, angolkeringő, tango, rumba), de a munkásotthonokban, zsúrokon, ötórai teák alkalmával és a falvakban is rendszeresek voltak a táncmulatságok.

Az életviszonyok, az életmód változásai, a szabadidő eltöltésének és a szórakozásnak bizonyos mértékű uniformizálódása és a korabeli nyugat-európai mintákhoz való igazodása elsősorban a városi társadalmi rétegeket közelítette egymáshoz. A paraszti népesség, belső tagozódását tekintve, de kifelé is, megőrizte zártságát.