Fő talajfajtáink és területi elhelyezkedésük

Magyarország sokszínű talajföldrajzi képét a talajképző tényezők (anyakőzet, domborzat, éghajlat, felszíni és felszín alatti vizek, növény- és állatvilág, valamint az emberi tevékenység) Európában páratlanul változatos kombinációi alakították ki. Egyes tényezők túlsúlya négy nagy talajcsoport kialakulását és térbeli elkülönülését határozta meg. A mérsékelt övi éghajlat regionális különbségeihez a zonális talajok képződése igazodott, ezek együttesen az ország területének mintegy kétharmadát borítják. Bizonyos kőzettípusok különleges tulajdonságaira vezethető vissza a kőzethatású (intrazonális) talajok kialakulása. Víz hatására keletkeztek az azonális (hidromorf) talajok, végül az erózióval sújtott, illetve a hordalékfelhalmozódással érintett térségekre a romtalajok képződése jellemző.

17. ábra. Magyarország talajtípusai

17. ábra. Magyarország talajtípusai
[Forrás: Bernát Tivadar szerk.: Magyarország gazdaságföldrajza]

Az ország legelterjedtebb talajféleségei (kb. 40%-os területi részesedéssel) a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatú középhegységeket, dombságokat borító zonális barna erdőtalajok. A regionálisan többé-kevésbé eltérő képződési feltételek hatására hat fő típusuk (a Ramann-féle, az agyagbemosódásos, a pangóvizes, a savanyú, a kovárványos és a csernozjom barna erdőtalaj) alakult ki, amelyeknek a jellegzetes közös tulajdonságokon – barna szín, mészhiány, agyagtartalom stb. – túlmenően összetéveszthetetlen egyéni (típusmeghatározó) sajátosságaik vannak.

A teljes szelvényükben egyenletesen agyagos, gyengén savanyú kémhatású, viszonylag kedvező összetételű humuszanyagokat tartalmazó Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek) elsősorban az alacsonyabb szintek, a délies kitettségű, melegebb és szárazabb lejtők talajai. Fő előfordulási területeik: a Gödöllői-dombság, a Gyöngyösi-sík, a Baranyai-dombság déli része, a Külső-Somogy peremvidéke és a Gerecse-vidék nagy része.

A felhalmozódási szintjükben (a felszíntől mért kb. 30–60 cm-es mélységben) esetenként jelentős agyagtöbblettel jellemezhető – emiatt tömődöttebb és mindig savanyúbb – agyagbemosódásos barna erdőtalajok a magasabb tetők és az északias, hűvösebb, nedvesebb hegyoldalak talajai, ahol a csapadékvíz legnagyobb hányada beszivárog és a talajképződésben hasznosul. Ezek a talajfajták elsősorban Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegységben borítanak nagy, összefüggő területeket, de a Zselicben, a Kemenesháton és Belső-Somogyban is szélesen elterjedtek.

Az ország legcsapadékosabb nyugati, délnyugati dombsági szegélyterületein (a Zalai-dombság déli részén, a Vasi-Hegyháton) elsősorban pangóvizes barna erdőtalajok képződtek. E talajok erősen tömődött, agyagos felhalmozódási szintje a beszivárgó csapadékvizet nem ereszti át; a pangó víz okozta redukciót (a levegőtlen viszonyok között keletkezett vasvegyületek jelenlétét) a szelvény felső részének fakó, kékes, szürkés márványozottsága és jelentős savanyúsága jelzi.

Legszerényebb kiterjedésűek a savanyú barna erdőtalajok, amelyek képződése szélsőségesen savanyú humuszanyagok és/vagy magas kovasav- (kvarc-) tartalmú kőzetek előfordulásaihoz (Bükk, Soproni- és Kőszegi-hegység) kapcsolódik.

A kovárványos barna erdőtalajok egykor erdőborította alföldi homokterületek határát jelölik ki. Nevüket a szelvény alsó részében megfigyelhető vékony, hullámos {II-57.} futású, vörösbarna, vasas-agyagos, ún. kovárványrétegekről kapták. Legnagyobb összefüggő előfordulásuk a Nyírség északi felében és az ún. „hevesi homokkaréj” területén található.

Hazánkban szélesen elterjedt talajtípus a csernozjom barna erdőtalaj, amely sajátos átmenetet képvisel a barna erdőtalajok és a mezőségi (csernozjom) talajok között. Benne az erdőtalaj-képződés jellegzetes bélyegei együtt vannak jelen a csernozjomképződésre utaló vonásokkal. Előfordulási helyei (Hernád-völgy, Bükkalja, Mátraalja, Zsámbéki-medence, Pannonhalmi-dombság, Répce-sík stb.) jól magyarázzák képződésmódját: az alföldekkel határos, alacsony dombsági és hegylábi területsávok irtásain folyó több évszázados mezőgazdasági tevékenység az egykori erdőtalajokat csernozjomszerűvé alakította.

A barna erdőtalajok zónáján belül (intrazonálisan) változatos kiterjedésű hegységi területeket fednek a kőzethatású talajok.

A (fekete) rendzina talaj mészkőhegységeink (Dunántúli-középhegység, Mecsek, Bükk) jellegzetes talajfélesége. Mivel a mészkő oldódása során nem képződik szervetlen mállási maradék (agyag), ezért e talajfajta teljes szelvénye szerves anyagból áll. A rendszerint vékony, sötétbarna-fekete humuszos szint közvetlenül a repedezett, törmelékes kőzet felszínén fekszik, ezért rendkívül kedvezőtlen vízgazdálkodású, gyors kiszáradásra hajlamos talaj.

Az erubáz (fekete nyirok) talajok elsősorban vulkáni kőzetekből (andezit, bazalt és ezek tufái) felépült hegységeinkben (Visegrádi-hegység, Börzsöny, Mátra) fordulnak elő. E kőzetek duzzadó agyagásványokban gazdag málladékán képződött, sekély, sötétbarna-fekete színű talajok szélsőséges vízgazdálkodásúak (tavaszi vízbőség, nyári kiszáradás), ami gazdag füves és lágyszárú növényzet megtelepedését, de csak meglehetősen csenevész erdőtársulások tenyészetét teszi lehetővé.

A zonális talajok másik nagy csoportját alkotó – összesen mintegy 25%-os területi részesedésű – csernozjom talajok a szárazabb éghajlatú, ezért csak füves, illetve lágyszárú növényzet számára életlehetőségeket nyújtó és legfeljebb mérsékelt talajvízhatás alatt álló, löszös alföldi, síksági térszínek talajképződményei. Két legelterjedtebb típusuk a nedvességellátottság forrása és mértéke alapján különül el egymástól.

A mészlepedékes csernozjomok a magasabb fekvésű (mélyen fekvő talajvíztükrű) dunántúli lösztáblák, löszhátak (Mezőföld, Külső-Somogy, Tolnai-dombság, Győr–Tatai-teraszvidék stb.) sztyeppnövényzete alatt képződött, kizárólag az adott hely csapadékviszonyaira utalt, szárazabb talajok.

A réti csernozjomok elsősorban az Alföld és a Kisalföld talajvízhatással érintett löszös síkjainak kedvezőbb nedvességellátottságú, ezért az előzőeknél általában termékenyebb talajképződményei. Bennük a kapillárisan felemelkedő víz okozta rétiesedési folyamatokra változatos színű és mintázatú vaskiválások utalnak.

E két típus között foglal helyet – az előbbi altípusaként – az alföldi mészlepedékes csernozjom, amelynek fő előfordulási területe a Hajdúhát, a Nagykunság, a Maros–Körös köze és a Mezőföld. A csapadékmennyiség és a talajvízhatás kisebb regionális különbségei további – szerényebb kiterjedésű – mezőségi talajtípusok (kilúgozott csernozjom, öntés-csernozjom) kialakulását tették lehetővé.

A víz hatására képződött (azonális, hidromorf) talajok közé a mocsári és ártéri erdők talajai, a láptalajok, továbbá a réti és a szikes talajok tartoznak.

Az alföldi folyószakaszok mocsári és ártéri erdeinek talajaiban az állandó vízbőség okozta redukcióhoz jelentős „erdőhatás” is társul: a felszínre jutott holt {II-58.} szerves anyag (avar) zömmel erősen savanyú végtermékekre (fulvosavakra) bomlik, amelyek beszivárgása a talaj erőteljes kilúgzásával, következésképp erős elsavanyodásával jár.

Az év legnagyobb részében ugyancsak vízzel telített láptalajok domborzati helyzetük és jellegzetes növénytársulásaik alapján tagolódnak típusokra.

A rétláptalajok egyes rossz lefolyású, pangó vizű folyóvölgyszakaszok, ártéri részletek (Ecsedi-láp, Hanság, Kis- és Nagy-Sárrét), illetve egykori tófenekek, sekély tavi öblözetek, berkek (Kis-Balaton, Nagy-Berek) talajképződményei, amelyekben a nagy tömegű vízkedvelő növényzet (nád, sás, káka, gyékény) elpusztult, de a levegőhiány miatt lebomlatlan anyaga (tőzeg) vékonyabb-vastagabb rétegként halmozódott fel. A mohaláptalajok hazánk dombsági és középhegységi térszínein fordulnak elő, ahol rendszerint lejtőcsuszamlással, suvadással elgátolt, kicsiny lefolyástalan mélyedések összegyűlt vizében nagy tömegű tőzegmoha (Sphagnum sp.) telepedett meg (pl. a keleméri Mohos-tavakban vagy a siroki Nyírjes-tóban).

Gyengébb, de állandó – helyenként kétirányú – vízhatás határozta meg a réti talajok képződési feltételeit. A folyóinkat kísérő, széles, ármentes síkok elterjedt talajféleségei kialakulásuk során elsősorban alulról, a közeli talajvíz kapilláris felemelkedése révén részesültek bőséges és egyenletes vízellátásban, amihez gyakran a magasabb háttérterületekről lefolyt víz mennyisége is hozzáadódott. A réti talaj alaptípusban legszebben megjelenő közös talajképződési bélyegekhez (fekete humuszanyagok, vas-mangánkiválások stb.) a helyi körülményektől függően számos egyéb tulajdonság társul (markáns öntésrétegzettség, magas szervesanyag-tartalom, csökkenő vízhatás stb.), amelyek további típusok felismerését tették lehetővé (öntés, lápos, csernozjom stb. réti talaj).

A csaknem mindenütt észlelhető gyengébb-erősebb vízhatás, illetve nagy területeken a felszínközeli talajvíz és a legfelső üledékrétegek sótartalma a szikes talajok terjedelmes és regionálisan jól elkülönülő foltjainak kirajzolódását eredményezte az Alföld nagyobb tájegységeiben. A rendkívül gyenge termékenységű szoloncsák és szoloncsák-szolonyec szikesek jellemző előfordulási helyei a talajvizükben főként nátriumsókat (pl. szódát) tartalmazó, alacsony Duna-völgyi síkok (pl. a Pesti- és a Solti-síkság), valamint a Duna–Tisza köze homokvidékének változatos kiterjedésű, lefolyástalan buckaközi laposai. A felső szintjükben viszonylag kedvező, a mélyebb szintekben viszont annál szélsőségesebb fizikai és kémiai tulajdonságokat (magas agyagtartalom, tömődöttség, erősen lúgos kémhatás stb.) hordozó szolonyec szikesek elsősorban a Tisza árterein és a Tiszántúlon foglalnak el nagy területeket.

A romtalajok nagy csoportjába a váztalajok, valamint az öntés- és lejtőhordalék-talajok tartoznak. Közös vonásuk, hogy az adott térség sajátos talajképződési feltételeinek megfelelő kifejlődésük valamely okból korlátozott: az első esetben a talajpusztulás, a másodikban a talajhordalék-felhalmozódás gátolja a normális talajfejlődést. Jellegzetes típusaik közül a köves, sziklás, illetve a kavicsos váztalajok, a földes kopárok, a humuszos öntés- és a lejtőhordalék-talajok szélesen elterjedtek, ám foltjaik egyenként nem nagy kiterjedésűek.

Terjedelmesebb foltok-mozaikok alakjában jelenik meg a nagy magyarországi homokvidékek (Nyírség, Duna–Tisza köze) két jellegzetes váztalajtípusa, a futóhomok és a humuszos homok. A futóhomok különálló szemcséit a szél szabadon mozgatja (buckákká, homokfodrokká, homokleplekké formálja), a homokmegkötés (mezőgazdasági tevékenység, szélfogó sáncok, erdősávok létesítése {II-59.} stb. révén) során humuszosodott homok viszont stabilizált futóhomoknak („kötött homoknak”) tekinthető.

Hasonló különbség figyelhető meg a felhalmozódásos eredetű öntéstalajok között is: a nyers öntés a folyóárterek legalacsonyabb, leggyakrabban elöntött síkjainak friss hordalékrétegekkel ismételten elfedett, ezért fejlődésében megrekedt talajtípusa, míg az árvizekkel (hordalékborítással) ritkábban érintett, magasabb ártéri síkok öntéseinek hosszabb idő állt rendelkezésére az egyelőre csak humuszosodásban megnyilvánuló talajfejlődéshez (humuszos öntés).