A nagyüzemi gazdálkodás korszaka és hatása talajaink állapotára

A talajok fizikai és kémiai tulajdonságaira a legnagyobb mértékű – s gyakran regionális kiterjedésű – befolyást a háborút követő évtizedek nagyüzemi mezőgazdasága gyakorolta. Alig van az országnak olyan mezőgazdasági területe, ahol a nagy gépek talajszerkezet-romboló, talajtömörítő – a lejtőkön intenzív talajeróziót indukáló – hatása ne lenne észlelhető. Számos agrártérségünkben tapasztalhatók az ésszerűtlen öntözés vagy a „luxusműtrágyázás” (azaz a szükségesnél lényegesen több hatóanyag kiszórása) kedvezőtlen fizikai, kémiai, sőt a környezet más tényezőire is kiható negatív következményei (összeiszapolódás, vizenyősödés, másodlagos szikesedés, a nyílt vizek eutrofizációja, azaz tápanyagokkal való „túltáplálása”, a talajvizek nitrátosodása stb.).

Az 1980-as és 1990-es évek talajgazdálkodási gondjainak eredete a második világháborút követő időszakra vezethető vissza. A háborús cselekmények a mezőgazdaságban főként az állatállományban okoztak igen nagy károkat. Az elpusztult állomány jelentős volumene miatt minimálisra csökkent a keletkező istállótrágya mennyisége és így a talaj tápanyag-visszapótlásának mértéke. (Műtrágyázásról – megfelelő gyártókapacitás hiányában – ekkor még nem lehet beszélni.) A földosztást követően meginduló egyéni parasztgazdálkodás – a nehézségek (pl. munkagép- és vetőmaghiány) ellenére – még nem károsította alapvetően talajaink termékenységét. Az 1950-es évek kollektivizálási hullámai és az állami gazdaságok létrejötte viszont már jelezte a nagyüzemi mezőgazdaság mennyiségorientált szemléletének elterjedését és a talajgazdálkodás állapotmegóvó szerepének leértékelődését.

Az 1960-as években a műtrágya-felhasználás gyors növekedésnek indult, a 1970-es években pedig a nagyüzemi növénytermesztés elérte azt a szintet, amikor a továbblépésre – azaz a fajlagos termékmennyiség növelésére – már csak nagy teljesítményű munkagépek alkalmazásával nyílt lehetőség. Az óriási gépek (elsősorban kombájnok és vetőgépek) hatékony üzemeltetéséhez nagy táblákra volt szükség, ami azzal a következménnyel járt, hogy kivágták a széleróziót gátló, a talajok kiszáradását akadályozó mezővédő erdősávokat. Emiatt jelentősen megnőtt a szél pusztító erejének kitett termőföldről a szél által elhordott talajmennyiség.

A rendszeresen művelt táblákon a hatalmas munkagépek talajtömörítő és talajporlasztó hatása egyre erősebben érvényesült. Ezt a káros folyamatot gyorsította {II-66.} az itt alkalmazott monokultúrás (azaz egyetlen növényfajtát előállító) gabonatermesztés, továbbá az a gyakorlat, hogy fokozatosan megszűnt az istállótrágya felhasználása.

A műtrágyázás elterjedése után ugyanis nem fordítottak figyelmet a keletkező istállótrágya szakszerű nagyüzemi kezelésére, szállítására és a földekre való kijuttatására. Az 1970-es évek üzemanyagár-emelkedései is arra ösztönözték a termelőszövetkezeteket, hogy a viszonylag nagy tömegű és súlyú istállótrágya szállításának és kiszórásának költségeit megtakarítsák. (Ezekben az években gyakran lehetett látni felgyújtott vagy mélyutakba öntött istállótrágya-halmokat az állattartó telepek környékén.)

Rontotta a talajállapot-megóvás gyakorlatának esélyeit az a szemlélet is, amely – a műtrágyaárak jelentős állami támogatásának köszönhetően – fokozott mértékű műtrágyázással megoldhatónak vélte az ország növénytermesztésének minden gondját (pl. óriási terméseredményeket lehet majd elérni, nem kell felhasználni a melléktermékeket – szalmát, kukoricaszárat – a talaj tápanyagpótlására). Ez a szemlélet hozta magával a learatott búza- és kukoricaföldek rendszeres felgyújtását, a tarlóégetést, ami lényegében tápanyag-megsemmisítést jelentett. A szerves trágyák felhasználásának mellőzése és a kizárólagos műtrágyázás már az 1970-es évek végére a hazai termőtalajok termékenységének fokozatos csökkenéséhez vezetett.

A domborzati viszonyokhoz való alkalmazkodás gyakori hiánya (pl. nagy kukoricatáblák kialakítása hegy- és domboldalakon) az ilyen felszíni adottságoknak legmegfelelőbb, szintvonalas vagy sávos talajművelést tette lehetetlenné, ami jelentősen megnövelte a dombsági területeken egyébként is jelentkező, a gyorsan lefolyó csapadékvíz okozta talajerózió mértékét.

Az olajárrobbanás negatív gazdasági hatásainak begyűrűzése az 1970-es évek második felében oda vezetett, hogy még tovább nőtt az egyébként is csökkenő mezőgazdaságilag művelt területekre nehezedő terhelés. A fokozódó – és komoly mennyiségű devizát hozó – gabonaexport kényszerű kielégítéséhez mind nagyobb terméshozamokra volt szükség, amit ismét csak a talajok erősödő kizsigerelésével (fokozott mértékű műtrágyázás, mind szélesebb körű vegyszeres növényvédelem) kívántak elérni.

Talajaink termőképességét az ország mezőgazdaságának más ágazataiban bekövetkezett kedvezőtlen változások is rontották. A nagyüzemi állattartó telepeken megszüntették a nagy tömegű állatállomány szalmával történő almozását, az istállókat mosással tartották tisztán. A hagyományos istállótrágya helyett így nagy mennyiségű hígtrágya képződött, amit eleinte az állattartó telepek környékére, majd a környező szántóföldekre vezettek el, végül a trágyalé a közeli patakokon keresztül a folyókba (Közép-Dunántúlon pedig a Balatonba) folyt. A termőföldek számára oly nélkülözhetetlen tápanyagok így nem a talajok termékenységét növelték, hanem környezetszennyező mezőgazdasági hulladékká váltak.

Csak az 1980-as évek közepétől vált nyilvánvalóvá, hogy a túlzott műtrágyázásnak és növényvédőszer-használatnak káros (néha kimondottan veszélyes) mellékhatásai vannak (romlik a termék minősége, egészségre káros anyagok halmozódnak fel a növényekben, majd bekerülnek az állati és emberi táplálékláncba, a felszín alatti vizek elnitrátosodnak, a felszíni vizekben foszfor- és nitrátfelhamozódás lesz észlelhető stb.), amelyek fokozzák a talajoknak a savas esők hatására bekövetkező károsodását.

A káros folyamatok megakadályozására az 1980-as évek közepétől hazánkban is egyre többen kezdték támogatni a külföldön {II-67.} már teret hódító vegyszermentes növénytermesztést. A biogazdálkodás iránti érdeklődés növekedése nyomán az 1980-as évek második felében szerény fellendülés volt tapasztalható a mezőgazdasági növényi melléktermékek újrahasznosításában (komposztálás) és a gilisztatrágya-gyártásban. Az így keletkezett tápanyagoknak a talajba való visszajuttatása számos helyen megkezdődött.

Talajaink további savanyodásának megakadályozására 1986-tól állami támogatást kaptak a mezőgazdasági nagyüzemek, mivel az korábbi évtizedekben általános volt a savanyodásgátló talajmeszezés elhanyagolása. Az 1980-as évek közepére kiépülő talajvizsgáló laboratóriumhálózat elősegítette az ésszerűbb nitrogén-műtrágyázási gyakorlat elterjesztését is. Az 1990-es évek elején, a mezőgazdasági tulajdonviszonyok átalakulása idején nyilvánvalóvá vált, hogy már nem rekordtermések elérése, hanem jó minőségű – lehetőleg vegyszermentes és így exportképes – növényi és állati termékek előállítására van szükség, ami termőtalajaink minőségének védelmét még inkább megköveteli.

6. táblázat. Az erózió által károsított talajok területi elterjedése megyénként
(Forrás: Stefanovits P. 1992)
Megyék Erősen Közepesen Gyengén Összesen
erodált talaj (ezer ha)
Vas 29 36 45 110
Zala 44 83 47 174
Somogy 37 162 121 320
Baranya 24 67 70 161
Veszprém 144 52 51 247
Győr-Moson-Sopron 12 26 59 97
Komárom-Esztergom 17 65 100 182
Fejér 28 46 130 204
Tolna 40 90 75 205
Nógrád 63 59 25 147
Pest 43 44 52 139
Heves 19 39 29 87
Borsod-Abaúj-Zemplén 54 116 54 224
Mindösszesen: 554 885 858 2297

Változatlanul védekezni kell végül a talajok állapotát veszélyeztető olyan, évtizedek óta tapasztalható jelenségek ellen, mint a városi szemét mezőgazdasági területeken való lerakása, továbbá a jó termőképességű földek nem mezőgazdasági (ipartelepítési, közlekedési stb.) célú felhasználása. Talajaink hosszú távú megóvását csak környezetkímélő mező- és erdőgazdálkodás megvalósulása biztosíthatja.