Verstan

„Minden irodalomnak lelke a líra – írtam egyszer, s ez különösen igaz minálunk, ahol a jó Tinódin kezdve Adyig a lírikusok ajkáról a nemzet beszélt, s a líra ütemei szinte e mitologikus lény lélegzésének érződnek. Ez ütemek változásai, mint a magyar kedély lélegzésének változásai, minden figyelmünkre igényt tarthatnak, s nem legutolsó feladata lenne a mai kritikának diagnózist adni és prognózist a magyar lírai versforma fejlődéséről és lehetőségéről, mely nem egyéb, mint lehetősége az új hangulatnak, az átalakult lélek kifejeződésének.” – írja Babits Mihály (Magyar ritmus, 1923).

A 19. századi német iskoláéval rokon elméletet képvisel a Négyesy-féle elmélet. Vagyis az ütemegyenlőség törvénye, az irracionális időtartamok elve és az időmértékes verselés homogén volta és eredete alapján a verset lábakra és ütemekre tagolja. Négyesyn keresztül ez a koncepció került be a magyar köztudatba. A Négyesy-féle verstan után az első rendszerező munka Horváth János Rendszeres magyar verstana (1951). A ritmust sorozatos ismétlődésként határozza meg, melyben a szakirodalom a mai napig követi. Arany Jánoshoz hasonlóan nemzeti versidomnak nevezi a magyar verselést. A versidomon belül ízületeket, azaz ütemeket különít el. Az ízületek nagysága legfeljebb négy szótag lehet. Az időmérés egysége az ütem, melyet azonos hosszúságúnak vél, részben mert a kisebb szótagszámú ütemeket lassabban ejtjük, a nagyobb szótagszámúakat pedig gyorsan, így a kiejtés időtartama kiegyenlítődik, részben mert a kiegyenlítődést segítik a szótagpótló szünetek is. Jövevény formáknak tekintette a nyugat-európai és az antik verselésen kívül a középlatin és az ógermán formákat is. Véleménye szerint a jövevény formák tönkretették a magyar ritmusideált. Az időmértékes verselést abban az esetben ismeri el, amennyiben {V-204.} „átjátszható” magyar ritmusba, az így keletkező szimultán ritmust rendszerkeverésnek nevezi. A szabadvers kialakulását a jambus fellazulásából vezeti le. Babits Horváth János elméletét gondolja tovább, Horváth Magyar ritmus, jövevény versidom című írásának kritikája alapján, egyben összefoglalja és értékeli a kor verstani problémáit. Babits kiemeli a verstan, s a róla szóló művek fontosságát, Horváth kötetét is „korszakosnak” tartja. Horváth által problematikusnak tartott kérdést, mely szerint a magyar verselés kérdése nem a magyar jambus „megnemzetiesedése”, hanem annak lehetősége. Hozzáfűzi, hogy a probléma egy, a nyelvünk természetes hangsúlyrendszerével szemben teljesen közömbös prozódia átvétele, s az idegen prozódián alapuló verselés eluralkodása a természetes hangsúlyon alapuló, nemzeti verselés felett. Ehhez kapcsolódik a másik kérdés: szóhangsúly vagy mondathangsúly? Arany László a mondathangsúly mellett érvelt, mely szerint egy-egy szólam ad együtt egy ütemet, felhíva a figyelmet a kérdés ellentmondásaira. Babits kiemeli, hogy a hétköznapi beszéd nemcsak gondolati, de hangidomi törvények szerint tagolódik, s előfordulhat, hogy több, egymást követő hangsúlytalan tag után akár a szó közepén is megjelenhet hangsúlyos tag. Horváth könyve azért is jelentős, mert felhívja a figyelmet Arany László töredékben maradt tanulmányára, mely egy lényeges észrevételt tartalmaz, nevezetesen a nyelvtani szólam fonetikai egységgel való felcserélését. Babits saját gondolatmenetének kifejtéséhez kiemeli Horváth néhány döntő észrevételét. Eszerint a fül hibátlannak érzi az ütemet akkor is, ha az értelmileg csonka, a hangsúlyos szótag nem áll mindig az ütem elején, s nagy különbséget lát a nyugat-európai és a magyar verselés között. Babits azonban arra a következtetésre jut, részben elfogadva Horváth téziseit, hogy nincs olyan lényeges ellentét a nyugat-európai és a magyar verselés között. Az időmértékes vers ugyan új elvet hoz a magyar verselésbe, a szótaghosszúság és rövidség elvét, mégsem ellentétes a magyar verseléssel, annak egyfajta folytatásaként tekinti. A magyar ritmusérzék képes felfogni a szótagszámon kívüli időtartambeli egyezéseket is, így nincs rászorítva arra, hogy a sort tekintse ritmikai egységnek. Babits végső következtetése szerint a „jövevény versidom” kialakulására a magyar ritmus is hatott, két különböző verselési elv egymáshoz közelítésével. Úgy véli, hogy a magyar költészetben a jambus „fejlődése” a szabad vers felé vezet.

A „magyaros verselés” koncepciójával foglalkozik Vargyas Lajos két munkája is, A magyar vers ritmusa (1952) és a Magyar vers – magyar nyelv (1966). Előbbi a vitás kérdésekkel foglalkozik, utóbbi saját véleményét, nézeteit tartalmazza. Vargyas Horváth János nézeteit vitatja, s Németh László tagolóvers-elméletét gondolja tovább. Véleménye szerint a versütemek legalább két, legfeljebb négy szótagot tartalmaznak. A ritmus alapjának az értelmet tekinti, a hangsúlyt nem tekinti ritmustényezőnek. Az ütemekben a szólamok, a beszéd összetartozó részei együtt vannak, de az ütemek nem feltétlenül esnek egybe a szólamokkal. Egy szólam tagolódhat két ütemre is, azonban egy ütemben nem lehetnek különböző szólamokhoz tartozó szövegegységek. A ritmusélményt annak tulajdonítja, hogy az ütemek a versmondás során kiegyenlítődnek. A Németh László és Vargyas Lajos által is képviselt „tagoló vers” elméletének kritikáját adja Horváth János, a Vitás verstani kérdésekben (1955). Elsősorban a versritmus nyelvi származtatásának kérdésével, valamint a magyaros és jövevény versformák hangsúlyproblémáival foglalkozik.

A funkcionális verstan szempontjából jelentős Fónagy Iván A költői nyelv hangtanából című, a költői nyelv fonetikai sajátosságaival foglalkozó műve (1959). {V-205.} Péczely László adja az első áttekintést a hazai funkcionális verstani kutatások területén a költészetünkben használt versrendszerek evokatív lehetőségeiről, főként a rímelés kifejező jellegéről. József Attila Eszmélet című költeményének elemzésén keresztül tárgyal funkcionális verstani problémákat Szuromi Lajos (József Attila: Eszmélet, 1977).

Hegedűs Géza áttekintést nyújt a magyar költők által alkalmazott versformákról (A költői mesterség. Bevezetés a magyar verstanba, 1959). A vers véleménye szerint „a nyelvben levő hangtani elemek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése”. Mivel ezt a szabadversben nem találja, a szabadverset kizárja a költészet fogalmából. A magyaros verselés egységének az ütemet tartja, az ütem határát négy szótagban állapítja meg. „Deákos verselés”-nek nevezi az időmértékes verselést, és a nyugat-európai formákat, a „kettős ritmus” terminust alkalmazza a szimultán verselés helyett. Szintén áttekintő munka Gáldi László Ismerjük meg a versformákat! című munkája (1961). A magyar költészetben alkalmazott versformákon kívül áttekinti a versrendszerek nyelvi alapját, az idegen versrendszerek átvételének kérdéseit, a versformák eredetét. Munkájában vállalkozik alapfogalmak tisztázására. A magyar verstan egyik legvitatottabb problémájával foglalkozik Fónagy Iván és Magdics Klára monográfiája (A magyar beszéd dallama, 1967). Azt kutatják, hogy a magyar versrendszerekben van-e szerepe, s ha igen, milyen szerepet játszik a hanglejtés. Az ütemhangsúlyos verselés kérdéseivel foglalkozik Szabédi László A magyar ritmus formái című írása, mely 1955-ben is megjelent, de tartalmazza a Kép és forma című gyűjteményes kötet is (1969). A rímelmélet kiemelkedő vállalkozása László Zsigmond írása, A rím varázsa (1972). Részletesen elemzi a rímelésben rejlő funkcionális lehetőségeket, valamint hat világnyelv verselési sajátosságait. Lényeges mű az énekvers-probléma és a régi magyar költészetre gyakorolt nemzetközi hatások szempontjából Szabolcsi Bence 17 tanulmányt tartalmazó kötete, a Vers és dallam (1972). A verstani kutatások helyzetének javulását hozta az MTA Verstani Munkabizottságának létrehozása, 1979-ben. Egy számítógépes vizsgálat eredményét összegzi Jékel Pál és Szuromi Lajos munkája (Petőfi metrumai I., 1980). Petőfi verseinek prozódiai leírását tűzik ki célul, minden vers minden szótagját deskriptív verstani kategóriák alapján értékelik. A kategóriákat Kecskés András rendszeréből kölcsönzik. Négyféle versrendszert különböztetnek meg a magyar nyelven belül, három metrikus (szólamnyomatékos, időmértékes, szimultán) és egy nem metrikus (szabadvers) rendszert. Rendszerükön belül minden hangzó szótagnak valamilyen értéket adnak a hangsúlyfok, a hosszúság, érzelmi nyomaték, főmetszet utáni metrikai nyomaték szerint, így minden szótag legalább egy, maximum 15 pontot kaphat. A verstan magyarországi történetének 1760 és 1820 közötti időszakát tekinti át Orosz László, A magyar verstani eszmélkedés kezdetei című munkájában (1980). Saját koncepciója és terminológiája alapján korszerű verstani összefoglalót készített középiskolások számára Szuromi Lajos (A versritmus elemzése az iskolában, 1980). Egyetlen vers ritmikai elemzésén keresztül jutott az MTA Verstani Munkabizottsága általános verselméleti kérdésekhez. A vitaülés anyagát tartalmazza „A Tisza-parton”. Ritmikai kérdések egy Ady-vers kapcsán című kötet (Szerk. Kecskés András, Szerdahelyi István. 1981). Általános ritmuselméleti, verselméleti, verstantörténeti rendszerező áttekintést nyújt Kecskés András (A vers hangzásvilága, 1981). Vargyas koncepciójából indul ki, azonban az ütemek szótaghatárát maximum öt szótagban határozza meg, a kiegyenlítődés tendenciáját tagadja. Az időmértékes verselés tekintetében Horváth János, a szimultán {V-206.} vers kérdésében Szuromi Lajos elméletét veszi alapul, fejleszti tovább.

Általános verstani monográfiát készített Szepes Erika és Szerdahelyi István (Verstan 1981), melynek keretében a verstan alapkérdéseit tárgyalják a diákok és a szakemberek számára is hasznosítható módon. A magyar költészetben nem használt versrendszerekre is kitérnek (hangsúlyváltó, hangsúlyszámláló, szótaghanglejtéses, szótagszámláló). Kötetük azért is jelentős, mert Magyarországon először ők szállnak szembe a hagyományosan elterjedt verselmélettel. A funkcionális verstan fontosságát jelzi Szilágyi Péter kötete (Forma és világkép, 1981). Ady verselésének vizsgálata mellett, egy-egy költő verselését követi a pálya egészét tekintve, valamint verstani vitákhoz szól hozzá, például az ütemtagolás és a szabadvers kérdéséhez. Szükségesnek tartja a forma pontos meghatározását, s a formáknak világnézeti tartalmat tulajdonít. Szintén lényeges mű a funkcionális verstan tekintetében Kenyeres Zoltán Tündérsíp című kötete (1983). A Weöres Sándor életművét átfogó monográfiában vizsgálja a hangzásrétegek törvényeit, a versritmus és kép összefüggéseinek kérdéseit, s foglalkozik speciális problémákkal is, mint a játékversek vagy szonettek. Gyermekek számára készült Kecskés András koncepciója alapján M. Boda Edit és Kecskés András ismeretterjesztő összefoglalója (Tengertánc, 1984). Saját rendszerét, koncepcióját egészíti ki Kecskés András (A magyar vers hangzásszerkezete, 1984). Összefoglalja az általa gyakorolt elemzési eljárásokat (grafikus, statisztikai, műszeres, számítógépes) és eredményeiket, valamint kitér a magyar költészeten kívül alkalmazott versrendszerekre is.

Az oktatásban is használatos verstani alapműnek számít a Kis magyar verstan (Kecskés András, Szilágyi Péter, Szuromi Lajos, 1984). Áttekintik a magyar verselésben használatos versrendszereket. Négy verselési elvet különböztetnek meg: magyaros vagy ütemhangsúlyos (alapjának a szólamnyomatékot tekintik), időmértékes, nyugat-európai, valamint szabadvers.

László Zsolt posztumusz gyűjteményes kötete, a Költészet és zeneiség (1985) jelentős tanulmányokat, recenziókat, vitairatokat tartalmaz. Az oktatásban és a szakemberek számára egyaránt alkalmazható kötetek a Mágia és ritmus (Szepes Erika, 1988), melyben a szerző vallástörténeti és fordítással kapcsolatos írásai mellett fontos verstani tanulmányok olvashatók aktuális verstani problémákról, például a modern időmértékes metrika kérdéseiről, a jambikus versformákról, a görög-római időmértékes verselés magyar költészetben megjelenő fajtáiról, terminológiai, oktatási nézetekről, Ady, Zrínyi verseléséről; A múzsák tánca (Szepes Erika, Szerdahelyi István, 1988) mely a verstani alapfogalmak tisztázása mellett általános áttekintést is tartalmaz. A Szepes Erika által kiemelt kolónelmélet segítségével cáfolható az ütemegyenlőség törvénye, az irracionális időtartamok feltételezése, a derivációs elméletek és az elasztikus logaoedikus verselés, valamint az elmélet segítségével egyszerűbbé válnak a verstani leírások. Elsősorban diákok számára nyújt verstani összefoglalót Koncsol László Ütemezője (1990), mely az alapfogalmak mellett ismerteti a versrendszereket, versformákat. A Magyar költő – magyar vers című monográfia továbbgondolásaként, folytatásaként született Szepes Erika A mai magyar vers című összefoglalója, mely költészetünk formakincsének leíró és funkcionális elemzését tartalmazza (1996), s mely alapműnek tekinthető napjaink verstani kérdéseit tekintve. A szerző megállapításait, észrevételeit ötven év verseinek tükrében teszi, gazdag versanyagot, „példatárat” felvonultatva. A mű nem csupán hiánypótló, összefoglaló jellege miatt jelentős, de a benne megnyilatkozó kutatási szemlélet, s az e szemlélet jegyében átgondolt verstani {V-207.} problémák, ezeken keresztül a versértelmezés tekintetében is. A szerző szavait idézve: „Érdekelt: vajon a költészeten belül végbemenő folyamatok belső fejlődés eredményei-e, vagy valamiképpen kapcsolatban vannak a világban és az országban végbemenő változásokkal. Még jobban figyelnem kellett hát arra a tartalomra, amit az új erőre kapó formák hordoznak. Úgy találtam: a versek megszilárdulása nemcsak belső, önfejlődési folyamat, hanem egy menekülési pszichózis eredménye is: a világ addigi rendjének felborulása okozta bizonytalanság, rendezetlenség és rendetlenség elől a költő a másoktól átvett, vagy maga teremtette formákba menekül, szinte mágikus hatást tulajdonítva e mozzanatnak: ha rendet tudunk teremteni a költészetben, talán meg tudjuk alkotni a világ új harmóniáját is.”. A kétkötetes összefoglaló így segítséget nyújt az átalakult, megváltozott kortárs magyar költészet értelmezéséhez, befogadásához is.

A verstani kutatás mai helyzete igen kedvezőtlen a lehetőségek szempontjából. Az MTA Verstani Munkabizottsága anyagi okokból megszűnt, annak ellenére is, hogy a bizottság vitaülései nyomán számos magas színvonalú publikáció látott napvilágot. Az egyetemi oktatás is nehézségekbe ütközik. A problémák ellenére magas színvonalú publikációk jelennek meg.