{V-251.} Altajisztika


FEJEZETEK

A 20. századi magyar altajisztikai (török, mongol és mandzsu-tunguz) kutatásokat, az altáji nyelveken beszélő népek történetének, néprajzának vizsgálatát, az altáji filológiát, nemzeti tudományunkként tarthatjuk számon. Az altáji filológia nemzeti jellege – s különösen érvényes ez a magyar altajisztika gerincét alkotó turkológiára – a 19. század második felében alakult ki.

A magyar altajisztika fontosabb kutatási irányainak 19. századi formálói (Reguly Antal, Hunfalvy Pál, Budenz József, Szinnyei József, Munkácsi Bernát) nem orientalisták voltak. Uralisztikai, magyar nyelvtörténeti kutatásaik, őstörténeti érdeklődésük késztette őket az altáji nyelvek és az altáji nyelveken beszélő népek vizsgálatára: úgy látták, hogy a magyar nép és nyelv eredetének legfontosabb kérdéseire nem lehet választ adni megalapozott altajisztikai ismeretek nélkül.

Budenz József (1836–1892) tudománytörténeti jelentősége, hogy helytálló kritikus bírálatot adott Vámbéry Ármin török–magyar nyelvviszonyról írt nézeteiről (Jelentés Vámbéry Ármin magyar–török szóegyezéseiről. Nyelvtudományi Közlemények, 1873). Az 1860-as évek elején kiadta Reguly 1843. és 1845. évi csuvas gyűjtését, s ezek alapján írt egy csuvas nyelvtant is. Megalapozta Gombocz Zoltán tevékenységét, rámutatva arra, hogy a magyar nyelv korai török jövevényszavai a csuvas nyelv előzményéből származnak.

Munkácsi Bernát, Budenz tanítványa, sem volt turkológus, de finnugor és kaukázusi nyelvészeti vizsgálódásai mellett – mestere nyomdokain járva – turkológiai kérdésekkel is foglalkozott: tanulmányt tett közzé a csuvas nyelvről, és a bolgártörökség történetéről. Munkácsi szerkesztette az 1900-ban indult Keleti Szemle c. folyóiratot, amely a turkológia és a rokon tudományok nemzetközileg is magasan jegyzett fóruma volt.

A magyar altajisztika, s legmarkánsabb ága, a magyar turkológia e századi folyamatainak megalapozásánál nemcsak olyan tudósok bábáskodtak, akik szakmailag kívülállóknak tarthatók, hanem orientalisták is. Sajátos módon, az ebbe a csoportba sorolható kutatók, képzettségük hiányai miatt nem érhették el azt a tudományos színvonalat, amelyet – a fentebb említett – nem orientalista tudóstársaik képviseltek.

E másik csoport legsajátságosabb és egyben legnagyobb hatású egyénisége Vámbéry Ármin (1832–1913). A középiskolai tanulmányait sem lezáró, nagy tehetségű, számos keleti és nyugati nyelven kitűnően beszélő autodidakta Vámbéry fő célja a törökség kutatása volt. Munkássága a török filológia szinte valamennyi részterületét átfogta. Török szövegeket adott ki, szótárakat szerkesztett (Agataische Sprachstudien. Leipzig, 1867; Uigurische Sprachmonumente und das Kudatku Bilik. Innsbruck, 1870; Das Türkenvolk. Leipzig, 1885; Alt-osmanische Sprachstudien. Leiden, 1901). A magyarság eredetéről, a török–magyar nyelvhasonlításról írt tanulmányai már saját korában sem állták ki a kritikát, ennek ellenére Vámbéry az a máig nagy hírű magyar turkológus, aki a századfordulóra megalapozta a magyar turkológia nemzetközi hírét. A 20. században e tudomány legjelesebb képviselői kivétel nélkül eltávolodtak Vámbérytól, szakítottak a turkológia általa képviselt – ma már romantikusnak minősíthető – tudománytörténeti szakaszával, s a kor színvonalának megfelelő tudományos módszerességgel dolgoztak.

Ez a szakítás azonban nem ment könnyen: a századelő kutatói egy ideig még Vámbéry nyomdokain jártak. Nagy lexikális ismeretük, tehetségük, fantáziájuk nem párosult kellő kritikával, módszertani ismereteik nem voltak elégségesek. Mégis nagy szolgálatot tettek a tudományszaknak, {V-252.} és tevékenységük nem maradhat említés nélkül.

Ebben a sorban kell szerepeltetni Szentkatolnai Bálint Gábort (1844–1913), aki korának egyik legnagyobb – közel húsz nyelven beszélő – nyelvtehetsége volt. Bálint ötletgazdag, de kritikátlan kutató. Máig használhatók értékes – saját gyűjtésen alapuló – kazáni tatár nyelvtanulmányai (1877). Tevékenységének értő, kritikus méltatása Kara Györgynek köszönhető (Bálint Gábor keleti levelei. 1973).

A Vámbéry nevével fémjelzett kutatók csoportjában említhető gr. Kuun Géza, akinek sem a magyarság őstörténetére vonatkozó nézetei, sem a Codex Cumanicus kiadása (1880) – kellő fölkészültség hiányában – nem képviselhettek maradandó tudományos értéket.

Sok szempontból Vámbéry tevékenységét követte Kunos Ignác, Pröhle Vilmos és Mészáros Gyula is. Mészárosnak az 1906–1907. évi csuvas néprajzi gyűjtése, Pröhlének elsősorban volgai török anyaga, míg Kunosnak az oszmán-török népköltési munkája és I. világháborús hadifogolytáborokban gyűjtött kipcsak anyagai emelhetők ki. (Kunos gyűjtését Kakuk Zsuzsa tette közzé.) Kunos, Pröhle és Mészáros szerteágazó munkásságot folytattak, s mindhárman lényeges eredményekkel gazdagították a magyar turkológiát, de az is közös bennük, hogy tudományos tevékenységük – Vámbéryéhoz hasonlóan – nem volt azon a színvonalon, amelyen kellő módszertani felvértezettséggel saját korukban lehetett volna.

Kunos Ignác

Kunos Ignác

A 20. század elején egy olyan magyar tudós emelte a magyar turkológiát a Vámbéry Ármint és követőit jellemző színvonal fölé, aki magyar nyelvész volt. Gombocz Zoltánt (1877–1935) Hunfalvyhoz, Budenzhez, Munkácsihoz hasonlóan magyar nyelvtörténeti érdeklődése vezette a turkológia felé. Felismerte, hogy a magyar nyelvtörténet korai szakaszai, az ős- és az ómagyar kor, egy felbecsülhetetlenül értékes forrásanyaggal rendelkeznek, a magyar nyelv korai török jövevényszavaival. A honfoglalást megelőző időben, a honfoglaláskor, de utána is – egészen a mongol korig – a magyarság szoros kapcsolatban állt különféle török népekkel, s a velük való érintkezések révén jelentékeny számban kerültek török lexikális elemek a magyar nyelvbe. Gombocz turkológiai szempontból meghatározó jelentőségű, bár részleteiben mára elavult műveiben mindenekelőtt a magyar nyelv legrégibb török kapcsolatait faggatta (Honfoglalás előtti török jövevényszavaink. Magyar Nyelvtudományi Közlöny, 1908; Árpádkori török személyneveink. Magyar Nyelvtudományi Közlöny, 1914). Gombocz munkásságának értő és olvasmányos áttekintését, különös tekintettel annak turkológiai vonulatára, 1972-ben Németh Gyula írta meg A múlt magyar tudósai c. sorozatban.