A magyar régészettudomány 18–19. századi öröksége

A tudományos értelemben vehető magyarországi régészet első szakasza az „igazi” hazai archeológia megszületésétől, Schoenwiesner István (1738–1818) 1778. évi budai ásatásától 1876-ig tartott. Ez még a kincskeresők, gyűjtők és polihisztorok korszaka volt. Előzményének a reneszánsz ember „múltkereső”, az antikvitást és emlékeit eszményítő és gyűjtő tevékenysége – Hunyadi Mátyás, majd a példáját követő főpapok (pl. Bakócz Tamás, Oláh Miklós) és főurak (pl. a Zrínyiek, Nádasdyak, Rákócziak) gyűjteményei, a bennük található görög-római és középkori érmék, ékszerek, fegyverek stb. – tekinthető. A 18. század második felétől {V-354.} megindult a tudatos műgyűjtés, s már nemcsak a főúri családok (pl. az Apponyiak, Esterházyak, Nyáriak, Pálfyak) által, hanem a felvilágosodás eszméinek hatására a református főiskolákon (Debrecen, Sárospatak, Pápa) is.

Az 1799. július 3-án, egy szerb paraszt által a bánáti Nagyszentmiklóson talált aranykincs kalandos úton még a Habsburgok bécsi Régiségtárába került, a Magyar Nemzeti Múzeum létrejötte (1802), majd az 1807. évi XXIV. tc.-kel történő nemzeti birtokba vétele új helyzetet teremtett; a régészkedő Jankovich Miklós (1772–1846) magángyűjteményét, benne az első – és általa jól keltezett – honfoglalás kori sírlelettel („Egy magyar hősnek – hihetőleg Bene vitéznek –, ki még a tizedik század elején, Solt fejedelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újonnan felfedezett tetemeiről, s öltözetének ékességeiről” [1834]) már ide hagyatékozta. Az intézmény alkalmazottaként Érdy-Luczenbacher János (1796–1881) 1846-ban megkezdte a rendszeres ásatásokat. Közben a tiszaszőlősi rézkori „fejedelmi” aranykincset 1839. június 13-án ismételten laikusok találták meg, kótyavetyélték el, s csak töredéke jutott a bécsi Régiségtárba, illetve a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc leverését követően új folyamatok indultak el, részben a bécsi udvar politikájával szembeni ellenakcióként. Egyrészt – társadalmi kezdeményezésre – közgyűjtemények alakultak: elsőként az Erdélyi Múzeum és Múzeum Egyesület (1859), amelyet további vidéki intézmények követtek (Gyula, 1865; Nyíregyháza, Sopron, 1867; Székesfehérvár, 1873; Kassa, 1876; Mosonmagyaróvár, 1887; Pécs, Keszthely, 1898; Békéscsaba, Miskolc, 1899). Másrészt megjelentek a régészetet valóságos tudománynak tekintő, tudományos módszerekkel munkálkodó szakemberek: Érdy Jánost a Nemzeti Múzeum Régiségtára élén követő bencés paptanár, Rómer Flóris (1815–1889), a magyar régészet atyja, Pulszky Ferenc (1814–1897), a Nemzeti Múzeum igazgatója, valamint Hampel József (1849–1913), Rómer tanítványa és beosztásaiban is utóda, a hazai bronzkori és honfoglaláskori leletek első monografikus összegzője. Ebben az időszakban kerültek napvilágra a Maros középső folyásánál fekvő Tordoson talált edénytöredékeken és pecséthengereken a legkorábbi (az újkőkori Vinča-kultúrához sorolható) Kárpát-medencei írásjelek is (1865–1875; monografikus közzétételük Torma Zsófia [1840–1899] nevéhez fűződik [1897]).

Az 1862/63. tanévtől a pesti egyetemen megindult az igazi régészképzés. Ipolyi Arnold szerkesztésében megjelent az Archaeologiai Közlemények (1860), majd az Archaeologiai Értesítő első száma (1868). A magyar régészettudomány első korszakát egy jelentős nemzetközi elismerés zárta le: 1876. szeptember 9-étől Budapesten rendezték meg a VIII. Nemzetközi Embertani és Ősrégészeti Kongresszust.