| Az ízeltlábúak | TARTALOM | A gerincesek |
A rovarok
Az ízeltlábúak legjelentősebb osztálya mind fajszám, mind változatosság tekintetében kétséget kizáróan a rovarok (Insecta). A hazánkban élő, 35 000-re becsült faj 29 rendbe sorolható, melyek közül a lepkék, a bogarak, a kétszárnyúak (legyek) és a hártyásszárnyúak a legfajgazdagabbak (ezek adják a teljes fajszám több mint 98%-át). A rovarokra általánosan jellemző, hogy szelvényezett testük három tájra tagolódik: a fejre, a torra (amely a végtagokat viseli) és a potrohra. Három pár lábuk az összes többi ízeltlábútól megkülönbözteti őket. Az alábbiakban rendenként mindössze néhány jellegzetes képviselőjüket mutatjuk be.
Az ún. alacsonyabbrendű, szárnyatlan rovarok közé olyan, többnyire kevés fajszámú, talajlakó állatokat magukba foglaló rendeket sorolunk (zárójelben a magyarországi {II-97.} fajszám), mint a félrovarok (Protura, 6), az ugróvillások (Collembola, 200), a lábaspotrohúak (Diplura, 10), a pattanók (Machilidea, 5) és a pikkelykék (Lepismatidea, 5). Közülük talán a korhadékevő ugróvillások a legjelentősebbek, amelyek fontos láncszemei az avarlebontás folyamatának, s egyben nélkülözhetetlen táplálékforrásai más, ragadozó talajlakó állatoknak. Potrohukon kétágú ugróvillát hordoznak, amellyel testük hosszának többszörösére képesek ugrani.
A kérészek (Ephemeroptera, 50 faj), a szitakötők (Odonata, 65 faj) és az álkérészek (Plecoptera, 40 faj) rendjébe tartozó fajok nemcsak kifejlett állapotban hasonlítanak némileg egymásra (mindegyiküknek két pár átlátszó, erekkel sűrűn behálózott szárnya van), hanem abban is közösek, hogy lárváik a vízben fejlődnek. A szárnyatlan, többnyire ragadozó, kopoltyúval lélegző kérész-, szitakötő- és álkérészlárvák nem is hasonlítanak a kifejlett egyedre (imágó), rendszerint hosszan tartó növekedésük után, a vízből kimászva, régi bőrük levedlésével alakulnak át imágóvá. Az egyedfejlődésének ez a típusa az átváltozás. A kifejlett kérészek rendkívül rövid életűek, nem táplálkoznak és petéik lerakása után néhány nappal vagy órával el is pusztulnak. Ide tartozik a védett, kipusztulóban lévő tiszavirág (Palingenia longicauda). Velük szemben a szitakötőkhöz tartozó acsák és légivadászok a levegő vérmes ragadozói, éles látású, kiváló repülők. Az óriás szitakötő (Anax imperator) 7–8 cm-re is megnő. A síkvidéki mocsaraktól a tiszta vizű hegyi patakokig a vizek környékén mindenütt megtalálható szitakötők különféle fajai vízben élő, eltérő igényű lárváik révén érzékenyen jelzik a természetes környezet állapotában bekövetkező változásokat. Az elmúlt száz évben hazánk területéről ilyen okok miatt pusztult ki három faj és veszélybe került további kilenc. Az álkérészek 40 faja leginkább a hegyvidékek gyors folyású patakjai környékén fordul elő, mivel lárváik magas oxigéntartalmú vizet igényelnek. A kérészek lárváinál szélesebb, laposabb testűek, potrohuk végén két rövidebb fartoldalék található.
A világon mintegy 20 000 fajt számlál a Magyarországon is változatos egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendje, ahová a sáskák, szöcskék, tücskök (összesen 114 faj) tartoznak. Ezeknek a növényevő rovaroknak a lárvái, a szárnyat kivéve, mindenben hasonlítanak a kifejlett egyedhez, és együtt élnek az imágókkal, többnyire a növényzeten. Az egyenesszárnyúak vastag combú hátsó lábukkal jól ugranak, két pár szárnyukkal, melyek közül a hátsó széles, hártyás, jól repülnek. Legtöbb fajuk jellegzetes hang adására, ciripelésre képes. A szöcskék teste karcsúbb, csápjuk hosszabb, mint a testük fele, egyik gyakori, nagy fajuk, a zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima) fák, bokrok lombozatában él. A leghosszabb magyarországi szöcske a 7 cm-re is megnövő, védett, melegkedvelő fűrészlábú szöcske (Saga pedo), amely csak kevés, elszigetelt állományban maradt fenn. A sáskák zömökebbek, csápjuk rövidebb. Homoki kaszálóréteken, legelőkön gyakori a nálunk elterjedésének északnyugati határát elérő, jellegzetesen megnyúlt fejű sisakos sáska (Acrida hungarica). A tücskök teste felülről lapított, a Magyarországon élő 10 faj közül közismert a ferde földi lyukakat ásó, lakóterületét fajtársaival szemben erősen védelmező mezei tücsök (Gryllus campestris).
Az egyenesszárnyúakhoz hasonló életmódú a csótányok rendjének (Blattodea) 10 faja és a fogólábúak rendjébe (Mantodea) tartozó egyetlen rovarfajunk, az imádkozó sáska (Mantis religiosa) is. Az utóbbi a napos, bokros lejtők növényzetén lesben álló ragadozó, amely hosszú, hajlott, karmos első lábpárjával ragadja {II-98.} meg eleven zsákmányát. A csótányok erősen lapított testű, mindenevő, szárnyas rovarok, amelyeknek néhány faja, pl. a közönséges csótány vagy népiesen svábbogár (Blatta orientalis) az elhanyagolt lakásokban, élelmiszerraktárakban is elszaporodik. Többségük az erdei aljnövényzetben érzi otthon magát (erdeicsótányok, avarcsótányok). A bőrszárnyúak (Dermaptera) rendjébe tartozik a 6 magyarországi fülbemászófaj, amelyek a csótányokhoz hasonlóan fénykerülő életmódú, mindenevő rovarok. Hátulsó szárnyuk többszörösen összehajtogatva fekszik kicsiny, pikkelyszerű első szárnyuk alatt. A potrohuk végén lévő páros fogókkal ártani nem tudnak, ezeknek a szárny kibontásában van szerepük.
Kevésbé ismert rovarrendek a zuzmókkal, penészgombával táplálkozó fatetvek (Psocoptera) 30 fajjal, az emlősökön és az emberen is élősködő vérszívó tetvek (Anoplura) 25 fajjal, a háziállatok bőrét, szőrét, tollát fogyasztó rágótetvek (Mallophaga) 100 fajjal és a virágokban gyakori, növényevő, 1–2 mm-es, több névvel is illetett tripszek, hólyagoslábúak vagy rojtosszárnyúak (Thysanoptera) 180 fajjal.
Szívó szájszervük alapján korábban egy csoportba (szipókás rovarok) osztották a poloskákat (Heteroptera) és a kabócákat (Homoptera), a szipóka helyzete és a szárny alakja alapján azonban külön rendekbe választották szét őket. A poloskák kb. 32 000 fajából Magyarországon mintegy 700 él, köztük olyan fajgazdag családok, mint a búvárpoloskák, a víziskorpiók, a hanyattúszó poloskák, a molnárpoloskák, a rablópoloskák, a mezeipoloskák, a csipkéspoloskák, a bodobácsok, a kéregpoloskák, a karimáspoloskák vagy a címerespoloskák. A legkülönbözőbb élőhelyeket hódították meg, fajszámukat tekintve közvetlenül a hártyásszárnyúak, a bogarak, a kétszárnyúak és a lepkék után következnek. Vannak köztük a vízben, a talajban, a növényzeten és a növényekben élők, ragadozók, vérszívók, növényevők és gombaevők. Néhány gabona- és gyümölcskártevő is akad közöttük. Szipókájukkal nemcsak a nedveket szívogatják, sokuk fájdalmasan szúr is védekezésképpen.
A vízi fajok közül érdekes a ragadozó közönséges víziskorpió (Nepa cinerea), elülső lábpárja a skorpiók ollójára hasonlít. A vizek felszínén könnyedén mozgó tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) szintén ragadozó. A hazai poloskafajok többsége, mintegy 220, a mezeipoloskák családjába (Miridae) tartozik, ezek kicsi, karcsú testű, növényzeten élő rovarok. Közismert a bodobácsfélék családjába (Pyrrhocoridae) tartozó röpképtelen, fekete-vörös rajzolatú verőköltő bodobács vagy népiesen suszterbogár (Pyrrhocoris apterus). Bár a közfelfogás a poloska szót az ágyi poloskával (Cimex lectularius) azonosítja, a zoológus számára a tipikus poloskát inkább a címerespoloskák családjának (Pentatomidae) fajai testesítik meg: az ide tartozó kb. 1,5 cm nagyságú, színes fajok a szárnyak háti elrendeződése által adott jellegzetes mintázatról nyerték nevüket. Magyarországon eddig 58 fajukat találták. A világon csaknem 50 000 fajt számláló kabócák rendjébe (Homoptera) nemcsak a Magyarországon is élő énekes kabócák családja (Cicadidae) tartozik, hanem a különféle kis termetű, sok esetben kártevő növénytetvek is: a levélbolhák (Psyllinea), a liszteskék (Aleyrodinea), a levéltetvek (Aphidinea) és a pajzstetvek (Coccinea). A hazánkban honos 800 faj mind növények nedveit szívogatja, a levéltetvek között vannak szárnyatlan alakok is, a pajzstetvek nőstényei pedig csökevényes, helyhez kötött alakok. Testüket viaszmirigyükkel termelt váladékkal vonják be védekezésül.
Az összesen 133 hazai fajt számláló recésszárnyú-formájúakhoz (Neuropteroidea) sorolják a vízifátyolkák (Megaloptera, 2 faj), a tevenyakú fátyolkák {II-99.} (Raphidioptera, 43 faj) és az igazi recésszárnyúak (Neuroptera, 78 faj) rendjeit. Az egymáshoz többé-kevésbé hasonló rovaroknak két pár, nagyjából egyforma méretű, erekkel sűrűn behálózott szárnyuk van. Lárváik életmódja a kifejlett rovarétól eltér, a vízifátyolkáké a vízben, a többieké korhadt fákban, a talajban vagy a növényzeten él. Mind ragadozók. A recésszárnyúakhoz tartozó fátyolkák (Chrysopidae), különösen lárvakorukban rendkívül hasznosak: nagy mennyiségben fogyasztják a levéltetveket. Figyelemre méltó módon ejtik el zsákmányukat a hangyalesők (Myrmeleontidae) több fajának lárvái: tölcsért ásnak a laza, homokos talajba, amelynek alján rejtőzve lesből ragadják meg hatalmas rágóikkal a tölcsér oldalán lecsúszó apró rovarokat. A kifejlett hangyalesők a szitakötőkre emlékeztetnek, bár repülésük sokkal lassabb, bizonytalanabb, és nyugalmi helyzetben szárnyaikat a potroh mellé fektetik. A recésszárnyúakhoz hasonló repülő rovarok a skorpiófátyolkák v. skorpiólegyek (Mecoptera), Magyarországon mindössze 8 fajuk él. Fejük meghosszabbodott, elülső része csőrszerű nyúlványt visel. Nevüket a hímek potrohán megtalálható, a skorpiók méregtövisére emlékeztető, felfelé kunkorodó faroknyúlványról kapták.
A rovarok hazánkban is egyik legnépesebb, legváltozatosabb rendje a bogarak (Coleoptera), eddig ismert fajszámuk a világon eléri a 350 000-et (egyes becslések szerint még milliók várnak megismerésre), Magyarországon a 10 000-et. Általános jellemzőik a rágó szájszerv, a kemény, kitines szárnyfedő (amely alatt többnyire hártyás, repülésre kész második pár szárny van) és a teljes átalakulásnak nevezett fejlődésmenet (a petéből kikelő lárva külsőleg és életmódjában is eltér az imágótól, amellyé egy mozdulatlan, nyugalmi bábállapot után alakul át). A bogarakat lehetetlenség ezen a helyen részletesen áttekinteni, így csak nyolc családsorozatukat említjük meg. A futóbogárszerűek (Caraboidea) közé általában gyors mozgású, lapos testű, ragadozó, talajlakó bogarak tartoznak: a különféle futrinkák, futók és futoncok, de ide soroljuk a vízben élő csíkbogarakat, keringőbogarakat és víztaposó bogarakat is. A futrinkafélék (Carabidae) családjában hét olyan fajt tartunk számon, amelyek hazánkból az elmúlt száz évben pusztultak ki. A csíborszerűek (Palpicornia) emlékeztetnek a csíkbogarakra, többségük vízben él; de nagy számban találunk köztük apró, lekerekített testű, trágyatúró, avarlakó fajokat is. A holyvaszerűek (Staphylinoidea) változatos testalkatú és életmódú bogarak, többek közt a sutabogarakat, dögbogarakat, gombabogarakat, hangyabogarakat, sajkabogarakat és a holyvákat találjuk közöttük. Ez utóbbiak egyebek közt arról ismerhetők fel, hogy szárnyfedőik rövidek, csak alig takarják a karcsú, mozgékony potrohot. A különböző csápú bogarak (Diversicornia) is meglehetősen változatosak, de mind megegyeznek abban, hogy csápjuk 5–11 íze egymástól eltérő, bunkós, fésűs stb. lehet. A fénybogarakat, a korongbogarakat, a málnabogarakat, a lapbogarakat, a tarbogarakat, a pudvabogarakat, a katicabogarakat, a szentjánosbogarakat, az álbödéket, a lágybogarakat, a penészbogarakat, a díszbogarakat, a pattanóbogarakat és még sok más családot (összesen 46-ot) sorolunk ide. Nem a csápjuk, hanem a lábfejízek száma tér el a megszokottól a felemás-lábfejízes bogaraknál (Heteromera). A Magyarországon élő 14 családból csak a legfontosabbakat említjük: gyászbogarak, bíborbogarak, nünükék, álcincérek, marókák és komorkák. Csak a szárazságkedvelő, mindenevő gyászbogaraknak (Tenebrionidae) 100 faja ismert. Ismertebbek a lemezescsápú bogarak (Lamellicornia), ide tartozik a szarvasbogarak, a ganéjtúró bogarak és a cserebogarak családja. A {II-100.} szarvasbogár (Lucanus cervus) hímje a nőstényénél jóval fejlettebb, agancsszerű rágót hordoz. Amíg az imágó a fák kicsorgó nedveit nyalogatja, addig lárvája (a pajor) hosszú évekig fejlődik a korhadó törzsben. A ganéjtúró bogarak családjának (Scarabaeidae) fajai általában trágyalakók, lárváik a föld felszíne alá összehordott trágyában fejlődnek. Magyarországon 141 fajuk él. A jól repülő cserebogarak (Melolonthidae) növényevők, sok közöttük a mezőgazdasági kártevő. Közéjük tartozik a ritka, védett, 3 cm-es orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis). A növényevő bogarak családsorozatába (Phytophaga) tartozó zsizsikek, cincérek és levélbogarak családjának fajai mind a levélzetet, a magokat és a fák belsejét eszik. A zsizsikek (Bruchidae) zömök testű, néhány milliméteres rovarok, lárváik különféle növények, főként pillangósvirágúak magjaiban fejlődnek. A hosszú csápú cincérek (Cerambycidae) fajgazdag család, Magyar-országon 247 fajuk él. Több fajuk fennmaradását az intenzív erdőgazdálkodás veszélyezteti: az öreg és kidőlt fák, a tuskók eltávolításával megszűnik szűkebb élőhelyük. Az öreg tölgyesek ilyen megfogyatkozásával került a védett fajok listájára a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) is. A levélbogarak (Chrysomelidae) 628 fajt magában foglaló családjába sok díszes, fémfényű, élénkszínű, pettyes és csíkos bogár tartozik. Mind növényevők, a lárvák a lombozatban élnek, majd a talajon bábozódnak be. Sok közöttük az ún. monofág, csak egyféle növényt fogyasztó faj. Végül a bogarak utolsó családsorozata az ormányosszerűek (Rhynchophora), ahová ugyancsak növényevők tartoznak; közös jellemzőjük az ormányszerűen megnyúlt fej, melynek a végén található a rágó szájszerv. Az ide sorolt öt család az orrosbogarak, az eszelények, a cickányormányosok, az ormányosbogarak és a szúbogarak.
Viszonylag kis rovarrend a legyezőszárnyúak (Strepsiptera), a világon mintegy 350, Magyarországon 40 fajuk ismeretes. A nőstények más rovarokban, hártyásszárnyúakban és kabócákban élősködnek, a hímek viszont szabadon élnek, 1–5 mm-esek, és nagy hátulsó szárnyukkal jól repülnek. Egyes fajaikkal külsejükben már a lepkékre emlékeztetnek a tegzesek (Trichoptera), két pár szárnyukon szőrök találhatók. Szájszervük nyalogatásra módosult. Hazánkban 14 családba sorolt 150 fajuk él, és nevüket a vízben élő lárváik által különféle anyagokból (homokszemekből, csigahéjból, fadarabokból) épített csőszerű házáról kapták. A vízminőségre nagyon érzékenyek, hét fajuk fennmaradása veszélyeztetett.
A rovarvilág talán legfeltűnőbb, legnépszerűbb csoportja a lepkék rendje (Lepidoptera), amelyek mintegy 3500 magyarországi fajának ismertetésére nem vállalkozhatunk. Két pár szárnyukat gyakran hihetetlen mintázatot adó, színes, mikroszkopikus méretű pikkelyek fedik; szájszervük az ún. pödörnyelv, amellyel nektárt és egyéb nedveket szívogatnak. Fejlődésük teljes átalakulás, melynek során a petéből kikelő lárva, a hernyó, „evőgépként” működő életszakaszának végén bebábozódik, hogy a bábból csodálatos lepke bújjon elő. A lepkék két nagy (nem rendszertani) csoportja a nappali és az éjjeli lepkék, melyek egymástól főként nyugalmi helyzetben való szárnytartásukban, csápjuk alakjában és repülésük idejében térnek el. A rendszertani felosztás Magyarországon 41 családot különböztet meg, közülük 14 az ún. molylepkékhez (Microlepidoptera) tartozik, amelyek rendszerint igen apró, keskeny szárnyú rovarok. A csüngőlepkék családjába (Zygaenidae) élénk színű, fémfényű, vagy feketéskék alapon vérpiros vagy fehér pettyes fajok tartoznak. Napos, meleg, pusztafüves lejtőkön lustán {II-101.} csüngenek a virágokon és a növényzeten. A medvelepkék családja (Arctiidae) dúsan szőrözött hernyóiról kapta nevét, jól megtermett, vaskos, változatos színezetű éjjeli lepkék tartoznak ide. A bagolylepkék családjába (Noctuidae) mintegy 550 hazai faj tartozik. Egymáshoz nagyon hasonlítanak, elülső szárnyuk gyakran egyszerű színezetű, a csoportra jellemző foltokkal, hátulsó szárnyuk többnyire világos, áttetsző. A hernyók rendszerint csupaszok és a talajban élnek, növények gyökereit rágcsálják. Számos ritka, csak egy bizonyos élőhelyen élő, sőt kipusztultnak tekinthető faj is van közöttük. Hasonlóan fajgazdag, de külsejükben a bagolylepkéktől eltérően karcsú testű, széles, rajzolatos szárnyú fajokat tömörít magába az araszolók (Geometridae) családja. Hazánkban körülbelül 350 éjjelilepke-faj tartozik ide. Az éjjeli lepkék további főbb családjai a tömzsi testű, bundásan szőrös szövőlepkék (Lasiocampidae), a hatalmas szárnyú éjjeli pávaszemek (Saturniidae), négy hazai fajjal és a torpedó alakú, rendkívül jó repülő, alkonyati viráglátogató szenderek (Sphingidae). Ez utóbbi két család néhány faja az elmúlt száz évben elsősorban élőhelyeik (tápnövényeik) megfogyatkozásával a kipusztulás szélére került. A bunkóscsápú nappali lepkék közé tartozik többek közt a busalepkék családja (Hesperiidae) 17 kicsiny termetű, széles fejű, barnás színű hazai fajjal, a fehérlepkék családja (Pieridae), a fehér alapszínű káposztalepkével, a sárga citromlepkével és a csak négy magyar fajt (fecskefarkú lepke, kardos lepke, farkasalmalepke, kis Apolló-lepke) magában foglaló, mégis mindenki számára ismert pillangófélék (Papilionidae) családja. Apró, tűzvörös, ill. élénk égszínkék repülő ékszerek a boglárkalepkék (Lycaenidae); szárnyuk fonákán apró szemfoltok díszlenek. Egyes fajaik hernyói hangyabolyokban fejlődnek. A rendkívül változatos tarkalepkékhez (Nymphalidae) tartoznak a gyakori nappali pávaszem (Inachis io), a piros csíkos Atalanta-lepke (Vanessa atalanta), a vörösbarna színű rókalepkék, a fonákukon látványos gyöngyházfoltokat viselő gyöngyházlepkék, és az ibolyás-kékes interferenciaszínben tündöklő színjátszólepkék (Apatura-fajok). Viszonylag jelentéktelen külsejű, többnyire barnás, sárgásbarnás színűek a szemeslepkék (Satyridae), de ebbe a családba tartozik a találó nevű, fekete-fehér sakktáblalepke (Melanargia galathea) is. Közeli rokonfajának elszigetelt perempopulációja, a magyar sakktáblalepke (Melanargia russiae), a lelkiismeretlen gyűjtő és környezetpusztító tevékenységnek esett áldozatul, utolsó hazai példányait az 1910-es években fogták a Kiskunságban.
A lepkéknél sokkal fajgazdagabb, mégis kevésbé ismert rovarrend a kétszárnyúak (Diptera), ahová a legyek, szúnyogok tartoznak. Magyarországon mintegy 6000 fajuk él, amelyekre közösen jellemző a csak egy pár átlátszó, repülésre alkalmas szárny (a hátsó szárny apró, bunkószerű egyensúlyozó szervvé, ún. billérré csökevényesedett). Szájszervük az ún. szúró-szívó szájszerv, amely sok esetben a vérszíváshoz alkalmazkodott. Két nagy csoportjukat, a legyeket és a szúnyogokat elsősorban csápjuk alapján különböztetik meg: a legyeké rövid, mindössze három ízből áll, a szúnyogoké hosszú, fonalas. A kétszárnyúakhoz összesen 80 család tartozik, köztük olyanok, mint a bársonylegyek, a gubacsszúnyogok, a lepkeszúnyogok, az árvaszúnyogok, a lószúnyogok, a bögölyök, a katonalegyek, a rablólegyek, a pöszörlegyek, a táncoslegyek, a zengőlegyek, a vízilegyek, a trágyalegyek, a harmatlegyek, a fürkészlegyek és a kullancslegyek. Az egyik legkellemetlenebb kétszárnyú az igazi szúnyogokhoz (Culicidae) tartozó gyötrő szúnyog (Aedes vexans). A bögölyök (Tabanidae) családjába {II-102.} tartozó vérszívó fajok főként a háziállatokat kínozzák. A főként viráglátogató zengőlegyeket (Syrphidae) fekete-sárga potrohuk miatt gyakran összetévesztik a méhekkel vagy a darazsakkal. A csaknem 400 fajt magában foglaló árvaszúnyogok (Chironomidae) családja felbecsülhetetlen jelentőségű a vizek biológiájában: vízben élő lárváik (fontos haltáplálékok) hatalmas mennyiségű szerves anyagot fogyasztanak el, amely kirepülésükkor távozik a vízből (ez az eutrofizációt csökkentő természetes folyamat). Az erjedő gyümölcsökön megtelepedő harmatlegyek vagy muslicák (Drosophilidae) közül került ki a genetikai kísérletek kedvelt alanya, a közönséges muslica (Drosophila melanogaster). A vegyes táplálkozású, ezért különféle baktériumos betegségeket is terjesztő házi légy (Musca domestica) mintegy 500 más hazai fajjal együtt az igazi legyek (Muscidae) családjába tartozik.
Törzsfejlődéstanilag, leegyszerűsítve szárnyatlan legyeknek tekinthetők a bolhák (Siphonaptera), amelyeknek több mint 50 hazai faja mind különféle meleg vérű állatokon (madarakon és emlősökön) élősködik. Az egyes gazdafajoknak gyakran „saját” bolhafajuk van, amelyek csak ritkán tévednek át más állatokra, így megkülönböztetünk egérbolhát, pocokbolhát, patkánybolhát, denevérbolhát, sünbolhát, mókusbolhát, rókabolhát, kutyabolhát, macskabolhát, sőt emberbolhát is. A vérszíváskor keletkező sebek kellemetlenül elfertőződhetnek, sőt a bolhák betegségeket is terjeszthetnek (így terjedt például a múltban a pestis a pestisbolha révén).
A rovarok sok tekintetben legfejlettebb rendje a hártyásszárnyúak (Hymenoptera), amelyek között jópár bonyolult társadalmi szerveződésben élő faj akad. Két pár átlátszó, hártyás szárnyuk azonnal megkülönbözteti őket a kétszárnyúaktól, még akkor is, ha egyes csoportoknál ez időlegesen hiányzik (pl. hangyák – szárnyashangyák). Ide tartozik többek közt a méhek, darazsak, hangyák kb. 10 000 magyarországi faja. A kevéssé kutatott, még sok felfedezni valót rejtő hártyásszárnyúak 13 családsorozata felöleli a lárvakorban növények belsejében élő levéldarazsakat (Tenthredinoidea); a rovarokban és pókokban élősködő fürkészdarazsakat (Ichneumonoidea); a különféle növényeken kemény gubacsot képző gubacsdarazsakat (Cynipoidea); a rendkívül érdekes életmódú, más élősködőkben élősködő (ún. hiperparazita) fémfürkészeket (Chalcidoidea) (Magyarországon legalább 2000 fajuk él); a bogárlárvákban élő, a hazai hártyásszárnyúak óriásait felvonultató tőrösdarazsakat (Scolioidea); a hazánkban nem túl fajgazdag (kb. 70), de annál népesebb és jelentősebb hangyákat (Formicoidea); a pókölődarazsakat (Pompiloidea); a köznyelvben darazsaknak nevezett redősszárnyú-darazsakat (Vespoidea); a petéiket megbénított hernyókba tojó kaparódarazsakat (Sphecoidea); végül a rendkívül összetett szerkezetű rovartársadalmat alkotó méheket (Apoidea).
| Az ízeltlábúak | TARTALOM | A gerincesek |