Állatföldrajzi beosztás

A Magyarországon előforduló állatfajok ismeretében és a környező országok, valamint a távolabbi területek állatvilágának figyelembevételével, a tudósok régóta próbálkoznak valamilyen képet kialakítani hazánk állatokkal történő benépesüléséről, annak nagy időléptékű történetéről, fontosabb állomásairól, okairól. Az állatföldrajzi kiértékeléshez szükséges ún. faunisztikai adatoknak (egy-egy állatfaj példányai előfordulási helyének, idejének, esetleges egyéb körülményeinek) feldolgozása rendszerint valamiféle térképezés segítségével történik. Korábban az ilyen előfordulási helyeket (ún. lokalitásokat) a rendelkezésre álló pontossággal egyszerűen berajzolták egy, az adott területet felölelő sematikus térképvázlatba. Az egyre növekvő mennyiségű adat gyorsabb feldolgozása, valamint a különböző országokban zajló térképezési programok összehangolása azonban az egységesítés irányába terelte az ilyen munkát. Jelenleg az egyik legelterjedtebb módszer az ún. UTM (Universal Transverse Mercator) jellegű hálótérkép, amely az egész világot lefedi, és Európában részletesen kidolgozott. A Föld felszínének görbülete miatt az egyébként négyzetrács beosztású vetület helyenként az Egyenlítő felé szélesedő ék alakú beszúrással bővül, amelyek közül egy éppen Magyarországon halad keresztül, a Dunántúl középső részén. Hazánkban a gerinces állatok többségének (kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök), valamint a gerinctelenek egy részének (pl. csigák, szitakötők, soklábúak) elterjedését 10×10 km-es UTM négyzethálón ábrázolják, amely az európai összesítésbe többnyire 50×50 km-es formában kerül át. A 10×10-es rácson a fajok vagy állatcsoportok főbb előfordulási mintázatai jól érzékelhetők, feltéve persze, hogy az ország vagy a {II-112.} vizsgált terület egésze megfelelő mértékben, egyenletesen kutatott. Az ilyen módszerrel történő térképezés meggyorsítja az adatok kiértékelését, hiszen az azonos négyzetbe eső előfordulások összevonhatók és a különböző fajok elterjedése jól összevethető. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a faunisztikai adatokat emellett mindenképpen eredeti pontosságukban kell tárolni, manapság erre leginkább a különféle számítógépes adatbázisok a legmegfelelőbbek.

9. táblázat. A világon és Magyarországon élő állatok fajszámának táblázata
Magyar név Latin név Fajszám a világon Magyarországi fajszám
Gerinctelenek (az ízeltlábúak kivételével) összesen:   200 000 2 000
Szivacsok Porifera 6 000 7
Csalánozók Cnidaria 15 000 8
Laposférgek Platyhelminthes 12 000 400
Zsinórférgek Nemertoidea 800 2
Hengeresférgek Nemathelminthes 22 000 700
Villásférgek Aschelminthes 1800 400
Nyelesférgek Kamptozoa 60 1
Gyűrűsférgek Annelida 9 000 130
Puhatestűek Mollusca 130 000 220
Medveállatkák Tardigrada 530 100
Féregatkák Pentastomida 60
ízeltlábúak összesen: Arthropoda 10–30 millió kb. 45 000
Pókszabásúak Arachnida 75 000 kb. 1 700
Levéllábú rákok Phyllopoda   50
Kagylósrákok Ostracoda   70
Evezőlábú rákok Copepoda   80
Felsőbbrendű rákok Malacostraca 75
Százlábúak Chilopoda 2 500 50
Szövőcsévések Symphyla 160 10
Villáscsápúak Pauropoda 500 10
Ikerszelvényesek Diplopoda 10 000–80 000 86
Rovarok összesen: Insecta 10–30 millió 35 000
Alacsonyabb rendű rovarok:   4 500 250
Félrovarok Protura   6
Ugróvillások Collembola   200
Lábaspotrohúak Diplura   10
Pattanók Machilidea   5
Pikkelykék Lepismatidea   5
Kérészek Ephemeroptera 2100 50
Szitakötők Odonata 4 875 59
Csótányok Blattodea 3 500 10
Fogólábúak Mantodea 1900 1
Álkérészek Plecoptera 2 000 40
Egyenesszárnyúak Orthoptera 20 000 114
Bőrszárnyúak Dermaptera 1840 6
Fatetvek Psocoptera 3 000 30
Vérszívó tetvek Anoplura 25
Rágótetvek Mallophaga 100
Rojtosszárnyúak Thysanoptera 4 910 180
Poloskák Heteroptera 32 000 700
Kabócák Homoptera 50 000 800
Vízifátyolkák Megaloptera 200 2
Tevenyakú fátyolkák Raphidioptera 168 43
Recésszárnyúak Neuroptera 1200 78
Bogarak Coleoptera 350 000 10 000
Legyezőszárnyúak Strepsiptera 400 40
Skorpiófátyolkák Mecoptera 470 8
Tegzesek Trichoptera 7 000 150
Lepkék Lepidoptera 140 000 3 500
Kétszárnyúak Diptera 125 000 6 000
Bolhák Siphonaptera 1740 55
Hártyásszárnyúak Hymenoptera 143 000 10 000
Tapogatókoszorúsok Tentaculata 5 000 7
Gerincesek összesen: Vertebrata 45 000 556
Halak Pisces 21800 81
Kétéltűek Amphibia 4 000 16
Hüllők Reptilia 6 000 15
Madarak Aves 9 000 361
Emlősök Mammalia 4 600 83

Az állatvilág térképezési módszerrel feltárt elterjedési mintázatai már régóta foglalkoztatták a hazai zoológusokat, de a részletesen kielemzett állatföldrajzi felosztásra csak a múlt század első harmada után került sor. Ebben a tekintetben az állatvilág kutatói messze elmaradtak a botanikusok mögött, hiszen amíg a növények helyhez kötött életmódja jóval könnyebben ad lehetőséget természetes elterjedésük okainak magyarázatára, addig az állatok egyedeinek megfigyelését a mozgásukból fakadóan mindig nagy adag véletlenszerűség terheli. A kezdeti állatföldrajzi felosztások természetesen mindig Magyarország akkori területét érintették, amely elég jól megközelítette az amúgyis természetes egységként létező Kárpát-medencét. Érthető tehát, ha a jelenlegi állatföldrajzi elemzések is Magyarországot a tágabb értelemben vett Kárpát-medencébe helyezve vizsgálják.

Az egyik legelső, mindössze néhány sorban tárgyalt állatföldrajzi értékelés Entz Géza (1897) tollából származik, aki Magyarországot faunája szerint a következő alterületekre osztotta: „Északi hegyvidék, Erdélyi hegyvidék, Alföld, Bánság, Dunántúli dombvidék, Horvátország és Szlavónia, Tengerpart”, megjegyezve, hogy e területek „faunája éles határok nélkül csap át a szomszédos területekbe”. A már ismertetett A Magyar Birodalom állatvilága faunakatalógusban szereplő I-től VIII-ig terjedő felosztás is állatföldrajzi megfontolású, bár ennek tagadhatatlan gyakorlati célja is volt a rendtartás az ismert lelőhelyek tömegében.

28. ábra. A Magyarországon védett állatfajok száma a nagyobb állatcsoportok szerint

28. ábra. A Magyarországon védett állatfajok száma a nagyobb állatcsoportok szerint

Az állatföldrajzi területbeosztást olyan állatcsoportra alapozzák, amelyre jellemző, hogy elterjedési területének határai élesek, kevéssé mozgékony, kis élőhelyű, helyhez kötött életmódú. Nehéz pl. egy költöző madárnak akárcsak a környezeti igényeit is értelmezni, hiszen az évszakonként más és más, és különböző élőhelyei egymástól akár több ezer kilométerre is lehetnek. Az állatföldrajzi elemzések legmeggyőzőbb eredményei olyan lassú mozgású csoportok vizsgálatának köszönhetők, mint pl. a puhatestűek (Mollusca). Soós Lajos (1934) a Kárpát-medencét alapvetően három kerületre osztja: Pannonicum, Carpathicum és Illyricum. A Pannonicumhoz tartozik a Nagyalföld, a Kisalföld, a Dunántúli-középhegység és -dombvidék, a Mecsek, azaz lényegében az egész Dunántúl. A Carpathicum tagjai az Északi-Kárpátok, beleértve az Északi-középhegységet, a Keleti-Kárpátok, Bánság, Bihar és az Erdélyi-medence. Az Illyricum felöleli a történelmi Magyarország Adria-partvidékét, a határozottan mediterrán faunaelemekkel. A puhatestűekre épülő elemzésében Soós Lajos a korábbi felfogással ellentétben arra a következtetésre jutott, hogy bár Magyarország egyértelműen több különböző állatföldrajzi egység (közép-európai, déli és keleti) érintkezésénél fekszik, állatvilága mégsem egyszerűen ezek keveréke, hanem önálló jellegzetességeket mutat. Ezt bizonyítja a puhatestűek esetében a 30%-ot meghaladó mértékű endemizmus, azaz a fauna egyedülálló, bennszülött volta. Igaz, hogy ezek nagy része a Kárpátok hegyvidékére összpontosul, de az már a csigák és kagylók sajátsága, hogy a száraz, nyílt Alföldön sokkal kevesebb fajuk él. Soós Lajos másik megállapítása az ún. pontusi faunaelemekre {II-114.} vonatkozik, azaz azokra a fajokra, amelyek a kelet-európai, dél-orosz síkságok az Alföldre sokban hasonlító területein őshonosak. Elképzelhetőnek tartja, hogy a pontusi faunaelemekben mutatkozó hasonlóság oka nem annyira a Kelet-Európa és a Kárpát-medence közti közvetlen vándorlás, hanem esetleg a Kárpátok vonulatának kialakulása előtti korban történt párhuzamos benépesülés. A fentieket kiegészítve Kaszab Zoltán 1961-ben a Kárpát-medence jelenlegi állatvilágának kialakulásában a jégkorszak hatását és az ún. glaciális refúgiumok (menedékhelyek) szerepét hangsúlyozta. Megállapításait a talajlakó, lassú mozgású, röpképtelen bogarak csoportjára alapozta. Amíg a Kárpátok hegyláncainak harmadkori endemikus faunája sikerrel vészelte át a hideg időszakot a medencék belső övezetében elhelyezkedő középhegységek déli fekvésű, meleg erdeiben, valamint a barlangokban (különösen Biharban), addig az alföldi síkságon nem mutatható ki bizonyítottan harmadkori eredetű, a jégkorszakot megelőző időszakból származó endemikus állatfaj. A jégpáncél hajdani kiterjedésének megfelelően a Kárpátokban délről északra haladva erőteljesen csökken a bennszülött állatfajok aránya. Ehhez hasonló, de kelet–nyugati irányú fajszegényedés figyelhető meg a hegykoszorú által övezett medencékben, amely a száraz, kontinentális sztyeppfauna származási irányára vezethető vissza. Nagy a különbség a Nagy- és a Kisalföld faunájában a pontusi faunaelemek számában. Magyarország állatföldrajzi területbeosztása alapjaiban támaszkodik a növényföldrajz eredményeire. Az utóbbi évek kutatásait összegezve Varga Zoltán (1995) két alapvetően eltérő produkciójú ökoszisztéma-típus dinamikus változásainak az állatvilágot befolyásoló jelentőségére mutat rá. Az erdők magas produkciójú, kiegyensúlyozott, többrétegű ökoszisztémája a negyedkor során egyes területeken periodikusan váltakozott a fás növényzetet nem hordozó, sztyepp jellegű, kisebb produkciójú, egyrétegű ökoszisztémával. E ciklikus, dinamikus változás eredményei az ún. magterületek, ahol az endemikus fajok aránya feltűnően magas. A három, közel homogén állatföldrajzi egység (alpesi, kontinentális és balkáni) határán, Közép-Európa délkeleti részén fekvő Kárpát-medence tipikus növényzeti típusa az erdős sztyepp, amely különösen a negyedkor klímaváltozásai során volt jelentős, mint a jéggel borított északi területek és a mediterrán refúgiumok közötti átmeneti zóna. Az ezt az alaptípust módosító nyugat-balkáni (illír) és mediterrán, kelet-alpesi (norikus) és kárpáti, valamint boreális, kontinentális (szibériai) és pontusi-káspi hatások alakították ki és alakítják ma is állatvilágunk folyamatosan változó képét.