Szövetségesek és ellenfelek

1934-re lényegesen javult az ország gazdasági helyzete. A mezőgazdaság krónikus értékesítési válsága megszűnőben volt, sőt, sikerült új piacokat is szerezni. Ezzel együtt az agrárkivitel terén csak 1935 lett az áttörés éve. Nőtt a gyáripari termelés volumene. 1935-re túlhaladta az 1929-es színvonalat. Húzóágazatnak a közlekedési eszközök gyártása bizonyult. A Károlyi által megkezdett és a lemondása után folytatott népszerűtlen takarékossági politika kezdte meghozni az első eredményeket. Royal Tyler, a Népszövetség pénzügyi ellenőre is javuló tendenciát látott az ország gazdasági életében. Mindennek hatásaként mérséklődött valamelyest a szociális elégedetlenség. Gömbös az elért eredményekre támaszkodva 1934 tavaszán felgyorsította reformpolitikai terveinek megvalósítását. A társadalmi ellentétek kiküszöbölését, a „nemzeti egység” megvalósulását elsősorban a korporativizmus széles körű hazai alkalmazásától várta. A korporativizmus nem új találmány, hiszen bizonyos szakmai-érdekképviseleti szervezetek már régóta működtek Magyarországon. Gömbös azonban – olasz mintára – az állami korporativizmus koncepcióját képviselte. {I-88.} A munkaadókat és a munkavállalókat közös testületekbe kívánta összefogni, melyet a kormányzat folyamatosan ellenőrizne és az egész irányítását egyetlen nagy állami szerv végezné. A miniszterelnöki szándék komolyságát jelezte, hogy még 1933 nyarán Mecsér András vezetésével – közvetlen olasz adaptációként – felállították a Nemzeti Munkaközpontot, 1934 folyamán pedig intenzív előkészületek folytak a korporációs rendszer működésének kidolgozására. Gömbös ezzel párhuzamosan meghirdette a titkosság általánossá tételét is magába foglaló választójogi reformját. Birtokpolitikai elképzelésének központi részét pedig egy nagyszabású telepítési akció alkotta. Ezzel párhuzamosan tovább erősítette pozícióját a fővárosi törvényhatóságon belül, ami ellen tiltakozásul ’34 nyarán Huszár Aladár lemondott főpolgármesteri tisztéről.

Gömbös tisztában volt azzal, hogy terveinek megvalósítása Bethlen és híveinek kemény ellenállásába fog ütközni. Az ellenük megvívandó harc sikere érdekében újult erőfeszítéseket tett politikai bázisának kibővítése érdekében. A várható küzdelemben mindenképp számított a régi szegedi, illetve fajvédő bajtársak – Milotay István, Eckhardt Tibor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kozma Miklós – támogatására. Az 1920-as években számos, elsősorban az úri középosztály tagjait tömörítő egyesület jött létre. Közülük most többen, mint pl. az Országos Frontharcos Szövetség Takách-Tolvaj József irányításával a kormányfő mellé álltak. A kapcsolatot erősítette, hogy a legnagyobb szervezet a TESZ (Társadalmi Egyesületek Szövetsége) 1933 májusi közgyűlésén Gömböst választotta vezetőjének. A legkecsegtetőbbnek azonban az tűnt volna, ha sikerül a középosztály, illetve az értelmiség fiatalabb korosztályait végleg megnyerni. Már szó volt róla, hogy 1919 után egy új generáció kezdett megjelenni a közéletben. Belső megosztottságuk ellenére egységesek voltak abban, hogy éles kritikával szemlélték a bethleni konszolidációt, a nagybirtok és nagytőke hatalmának visszaállítását. Aligha véletlen, hogy ez idő tájt kezdenek szaporodni azok a statisztikai jellegű munkák, amelyeke gyes nagypolgári és arisztokrata családok kirívóan magas jövedelmét tárják a közvélemény elé. Többségük számára a konzervativizmus már nem bírt komoly vonzerővel, de nem akartak 1918–1919 kudarcának visszahatásaként sem a szociáldemokrata eszmék, sem pedig a polgári radikalizmus irányába tájékozódni. Felfogásukat mégis egyfajta szociális reformpártiság jellemezte. Az 1930-as évek elejétől jelentek meg a közéletben. Már csak a bennük feszülő érvényesülési vágy is szembefordította őket a „régi világ” embereivel. Néhányan komoly szakmai felkészültséggel bírtak, ami még inkább súlyt adott szavaiknak. Egyre többen figyeltek Weiss István, kerék Mihály vagy Matolcsy Mátyás színvonalas, társadalomkritikai éllel megírt munkáira. Legaktívabb tagjaik kezdetben részben értelmiségi, részben politikai egyesületekben tevékenykedtek. Ezekből a társadalmi szervezetekből mint a Bartha Miklós Társaság, a debreceni Ady Endre Társaság, vagy a Bethlen Gábor kör, formálódott ki az 1930-as évek egyik legnagyobb hatású szellemi irányzata, a népi mozgalom. Prominens képviselőit többnyire írók, költők – Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Féja Géza – és szociográfusok – Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Kovács Imre – alkották. Az értelmiségre gyakorolt növekvő vonzerejüket elsősorban annak köszönhették, hogy olyan kérdésekről szóltak magas színvonalon, amelyek a korszak értelmiségét {I-89.} foglalkoztatták. Nemzet, megújulás, reform: ezek voltak a legfontosabb kulcskifejezések. Bár kidolgozott ideológiával nem rendelkeztek, írásaikból mégis kiolvashatók gondolatrendszerük főbb vonásai. Trianont a magyar társadalom egésze nagy katasztrófának tartotta, ami a nemzeti veszélyeztetettség érzetét ébresztette fel. Az ország súlyos nemzetközi elszigeteltségbe zuhant. Szerintük ebből a gödörből külső segítség híján csak nagy, belső erőforrásokra épülő megújulással lehet kikerülni. A megújulás zálogát mindenekelőtt a társadalom legnépesebb osztályában, a nemzet gerincének tartott parasztságban látták. A magyar középosztály sokak által óhajtott felfrissítését ugyancsak paraszti származású fiatalokkal kívánták megvalósítani. Egy gyökeres földreform igenlése, a parasztság szociális és kulturális helyzetének javítása, a „kisemberek” megszabadítása a banktőke uralma alól – a népi írók leggyakrabban emlegetett követelései voltak. Modernizációs gondolataikat a marxista szocializmust képviselő Kelettől és a liberális demokráciát megtestesítő Nyugattól egyformán távolságot tartó harmadik, azaz magyar útként fogalmazták meg. Ennélfogva szemben álltak mindazzal, ami ezt a megújulást akadályozta: a zsidó, tehát idegen nagytőkésekkel, a szintén idegen – Habsburg – uralmat visszavágyó legitimistákkal, az arisztokrata nagybirtokosokkal, a velük összefonódó egyházzal. Példaképeik Ady Endre, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond voltak. Bethlent és rendszerét a reformok elsikkasztásával vádolták. A hivatal politika szemére vetették, hogy az összes bajt Trianonra fogva, a revízió gondolatát minden rosszra jó jelszóként használták. A meddő és a határokon kívül rekedt magyarság helyzetén semmit nem segítő revíziós propaganda helyett a kelet-európai föderáció eszméjét ajánlották. A magyar konzervatívak nem is ismerik az országot – jelentették ki. Így került a magyar vidék életének feltárása, a falukutatás a népiek érdeklődésének középpontjába. Az irodalom és a tudományos szociográfia határán mozgó műveik – Illyés Gyula Puszták népe, Szabó Zoltán A tardi helyzet, majd valamivel később Féja Géza Viharsarok – nagy visszhangot váltottak ki. A népi tábornak mint önálló mozgalomnak a megjelenése is egy ilyen munkának a megjelenéséhez, Illyés Gyulának a baranyai egykéről szóló útirajzához köthető. A Nyugatban megjelent írást heves sajtópolémiák kísérték. Lényegében ennek kapcsán formálódott ki a magyar szellemi élet két markáns irányvonalává a népi és az urbánus tábor. Utóbbi képviselői többek között Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Zsolt Béla, halász Gábor voltak, de részben ide sorolható József Attila is. Az urbánusok elfogultsággal vádolták a népi mozgalmat, s a kirekesztés érzetét keltette bennük, hogy a népiek a nemzet megújulásának zálogát a vidékben látták. Ráadásul az urbánus írók többsége származása miatt is sebezhetőbbnek érezte magát az ellentábornak a magyarságot középpontba állító elképzeléseivel szemben.

A népiek többsége nem kívánt közvetlenül politizálni. Erre intette őket a Nagyatádi-féle Kisgazdapárt sorsa is. Politikai mondanivalójukat – a társadalomreformer értelmiségi típusaként – szakmai munkásságukba építették be. Németh László szerint: „A magyar irodalom potenciálisan réges-rég politika, jobb, magyarabb, mint amit az Országházban űztek.” Ennek a bizonyos fokig kívülálló magatartásnak, valamint a szociális kérdést mindenekelőtt előtérbe helyező gondolkodásnak komoly buktatói is voltak. Nem egyértelmű a népiek felfogása a parlamentáris {I-90.} demokrácia kérdésében, továbbá nem mindig ismerték fel a kisállami létbe szorult ország kiszolgáltatottságából fakadó külpolitikai kényszerpályáit.

A népi mozgalom annak ellenére, hogy alapvetően intellektuális jellegű maradt, felkeltette Gömbös, de különösen Kozma Miklós érdeklődését. A rokonszenv eleinte kölcsönös volt. Amint azt Németh László nyíltan kijelentette, hittek abban, hogy „a változást, melyet alulról kierőszakolni nem lehet, néhány szerencsés helyzetű ember jó szándéka talán kierőszakolja – felülről.” A kormánytámogató Magyarország című lap főszerkesztője, Zilahy Lajos olyan munkatársakat vett maga mellé, mint Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Kozma Miklós pedig a Rádió irodalmi osztályát bízta Németh Lászlóra. A népi írókat Zilahy próbálta meg egy Gömböst támogató szervezetbe egyesíteni. E célból 1935. április 16-án találkozót szervezett a miniszterelnök, illetve az írók – köztük Móricz Zsigmond, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László – között. A találkozó azonban egyik fél számára sem hozta meg a kívánt eredményt. A Zilahy által meghirdetett Új Szellemi Front végül is egy sikertelen kísérlet maradt. Arra viszont alkalmas volt, hogy még jobban elmérgesítse az ellentéteket a Gömbösből ekkorra már teljesen kiábrándult urbánusok és a népi mozgalom között. A népiekkel való kacérkodás kapcsán kiderült, hogy a miniszterelnök legszilárdabb támaszát mégiscsak az értelmiséi-középosztályi fiataloknak az a része jelenti, amely Bornemissza Géza, Bánsághy György, Rajniss Ferenc vezetésével formálisan 1934 végén, Reformnemzedék néven szerveződött meg.

Ezek az akciók minden részleges sikerük ellenére sem feledtethették azt a tényt, hogy a NEP többsége továbbra is szilárdan Bethlen mögött állt, s ezzel mint legfőbb adu, a leszavaztatás veszélye állandóan ott lebegett Gömbös feje felett. Mivel a miniszterelnök egyelőre nem tudta elérni a Ház feloszlatását és új választások kiírását, pótlólagos eszközökhöz folyamodott. A kormánypárton belüli helyzetét erősítendő az időközi választásokat használta fel. Így lett képviselő számos híve, köztük Antal István, Baross Gábor, Hóman Bálint vagy Mecsér András. További lehetőség volt külső szövetségesek keresése. Erre a legalkalmasabbnak a régi fajvédő harcostárs, Eckhardt Tibor vezette Kisgazdapárt bizonyult. Eckhardt, ahogyan ellenfelei gúnyolták: a „lakkcipős kisgazda”, 1932 decemberében, Gaál Gaszton halála után vette át a párt irányítását. Hírnevét még ugyanezen év augusztusában alapozta meg, amikor is egy képviselői pótválasztáson kibuktatta a hivatalos jelöltet, Purgly Emil földművelésügyi minisztert, a kormányzó rokonát. A Kisgazdapárttal a Rassay vezette polgári baloldal is szívesen szövetségre lépett volna, Eckhardt azonban a régi barátság okán túl, a közeli kormányra kerülés reményében inkább gömböst választotta. 1934 májusában titkos paktumot kötöttek. Eszerint közös erővel próbálják meg a reformok legfőbb akadályozójának tekintett Bethlent visszaszorítani, elérni az országgyűlés idő előtti feloszlatását és titkos választójog alapján új választások lebonyolítását. Utóbbi pedig mindkettőjük számára a jelentős erőgyarapodást hozna. A megállapodás a továbbiakban jól funkcionált, s Bethlen gyakorlatilag két tűz közé került. Belülről Gömbös, kívülről Eckhardt támadta. A Kisgazdapárt erejét különösen megnövelte, hogy az 1931–1935-ös parlamenti ciklusban ez a párt volt az egyetlen, amely képviselőinek számát – időközi választások, átülések révén – látványosan, az eredeti 14-ről 20-ra tudta növelni. Gömbös viszontlépésként, {I-91.} a marseilles-i ügy kapcsán, addig példa nélküli esetként ellenzéki politikust, Eckhardt Tibort nevezte ki Magyarország népszövetségi főmegbízottjává. A kettőjük közötti kapcsolatot és a Kisgazdapárt növekvő népszerűségét az sem tudta döntően megzavarni, hogy a sajtóban nyilvánosságra került a kisgazdák számos antidemokratikus elemet tartalmazó választójogi tervezete.

A konzervatív tábor a támadások következtében nehéz helyzetbe került. Tényleges vezetőjük, Bethlen, politikai téren nem mindig mutatott kellő aktivitást, a kormányfői poszt megszerzése láthatólag kevésbé foglalkoztatta mint régen. Jelenléte viszont megakadályozta, hogy a konzervatívok posszibilis miniszterelnök-jelöltet állítsanak Gömbössel szembe. Ráadásul konzervatív alapról nagyon nehéz volt a miniszterelnök elképzeléseit – választójogi vagy földbirtokpolitikai terveit – nyíltan elvetni. Ezért bírálatuk középpontjában nem a szociális reformok ügyét, hanem Gömbös diktatórikus vezetési stílusát, nyersen antidemokratikus nézeteit tették. A két fél viszonyát ezért fokozódó ellentét jellemezte. Bethlen és hívei több ízben felszólították a kormányfőt, hogy – bizalmi emberei helyett – támaszkodjon végre saját pártjának többségére, mérsékelje reformterveit és nyilvánosan határolja el magát Eckhardt támadásaitól. Bár Gömbös egyelőre nem vállalta a nyílt szakítást, népszerűségére és erősödő pozícióira építve valójában egyetlen lényeges kérdésben sem engedett. A patthelyzet tehát továbbra is fennmaradt.