A halandóság

Az általános halandóság alakulása 1876–1985 között

A halandóság legösszefogottabb mutatószáma a születéskor várható átlagos élettartam, amely kifejezi, hogy egy esztendő alatt, vagy több év során megfigyelt, életkoronkénti halálozási gyakoriságok alapján egy újszülött átlagosan hány életévre, milyen hosszú élettartamra számíthat. Magyarországon a 19. század utolsó harmadától az 1980-as évekig a születéskor várható élettartam 28 évről 69 évre nőtt, nőket és férfiakat együtt számolva. Jelentős különbség nyilvánult meg azonban a változás mértékében a nők javára. Az 1981–1985 közötti időszak átlagában a különbség csaknem 8 évet tett ki.

A korspecifikus halandóság, vagyis az életkoronként változó elhalálozási arányok csökkenése döntően a 60 éven aluli népességben, főként pedig a csecsemők és a kisgyermekek halandóságában, majd később a fiatal felnőttkorúak (15–39 évesek) mortalitásában jelent meg. A 0–4 évesek elhalálozási valószínűsége az 1876–1880 közötti átlagról 1980-ig 1/18-ad részre, az 5–9 éveseké 1/80-ad részre, a 10–14 éveseké 1/50-ed {II-206.} részre csökkent. A jelenlegi elhalálozási arány még a 35–39 éveseknél is kevesebb, mint az ötöde a száz évvel ezelőtti megfigyelt értéknek. A 80–84 évesek elhalálozási gyakorisága ellenben csak 30%-kal csökkent 1880–1980 között.

A halandósági szint csökkenése oda vezetett, hogy ugrásszerűen növekedett a születéstől egyes életkorokig továbbélők {II-207.} aránya. 1876–1880 között az újszülött csecsemők továbbélési valószínűsége 10–14 éves korukig 50% volt, a 80 éves kort csak 2%-uk érte meg. 1981–1985-ben az újszülöttek 1/4-ének volt már esélye arra, hogy 80. születésnapját megérje.

1881–1885 között a halandóság javulását még döntően befolyásolta a rendkívül magas csecsemőhalandóság alakulása. {II-209.} A következő periódus (1921–1939) úgy határolható el, hogy nagyon gyors csökkenésnek indul az 5 éven felüli gyermekek mortalitása. Végül az általános halandóságjavulás az 1945 utáni időszakban gyorsul fel és terjed ki a korcsoportok nagyobb körére is. Általában az 1945–1960 közötti időszakot lehet a magyarországi halandóság leggyorsabb átalakulási szakaszának tekinteni. Ekkor az 5 éves korig életben maradottak továbbélési esélyei is igen nagymértékben megnövekedtek. Ezzel zárható le a modern halandóság kialakulása Magyarországon.

Az 1960-as évekre, az első demográfiai átmenet végén azonban országunkban a halandóságban nem várt fordulat következett be, amelyet nem túlzás epidemiológiai válságnak nevezni. Az 1992. évi adatok szerint a férfiak átlagos élettartama születésüktől számítva 64,5 év, több mint 2 évvel kevesebb, mint az 1960-as évek közepén. A nők átlagos élettartama viszont 73,9 év, ami 2,5 évvel több, mint 1965-ben volt. Az elhalálozás gyakorisága egy-két korév kivételével a teljes 30-75 évek korintervallumában magasabb volt 1992-ben az 1989. évben megfigyeltnél. Tovább csökkentek a középkorú férfiak továbbélési esélyei.

Igen jelentősek a regionális halandósági különbségek. Legkedvezőbb a férfiak élettartama a nyugati megyékben és Budapesten, legkedvezőtlenebb az észak-keleti országrészben (Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében). Győr-Moson-Sopron és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye között a férfiak születésekor várható élettartamában 5 év különbség van. A nők körében ez az érték 2,5 év.

Az összefogottabb elemzések céljára, valamint a legfontosabb betegségek okozta halálozások statisztikájára rövidített haláloki jegyzéket alkalmaznak Magyarországon.

Halandóság és öregedés

Magyarországon az idős életkorú népesség aránya rohamosan emelkedett a 20. században. A nagy demográfiai átalakulással – az ún. demográfiai átmenettel – párhuzamosan kibontakozott a népesség öregedésének folyamata. Ennek hatására az 1990-es évek végére Európa legidősebb népességei közé kerültünk. Magyarország mai területén a 60 évesek és idősebbek száma 1880-tól 1990-ig 356 ezer főről 1 millió 960 ezer főre emelkedett, arányuk 6,7%-ról 18,9%-ra nőtt. Az egyedülálló férfiak 1/6-a (50 ezer fő), az egyedülálló nők 1/3-a (200 ezer fő) volt 70 éves és idősebb. Az egyedülálló idősek és azok az idős emberek, akik nem családban (rokonnál, eltartóval, intézetben) élnek alkotják a 70 éves kor felettiek több mint felét.

A várható élettartam megnövekedésével együtt növekszik a rokkantak és a különböző testi és szellemi fogyatékosságokban szenvedők száma és aránya. Magyarországon a fogyatékosok aránya az 1980-as években 3 és 4,5% között mozgott. Az 1990. évi népszámlálás adatai szerint számuk 368 ezer fő, a népesség 3,5%-a. A fogyatékosok 40%-a testi fogyatékos és mozgássérült, de viszonylag magas az értelmi fogyatékosok aránya is.

A magyarországi halandóság nemzetközi viszonylatban

Népességünk halandósága a 20. század folyamán általában kedvezőtlenebb volt, mint a legfejlettebb országokban. Az 1970-es évekig, az epidemiológiai válság kezdetéig azonban a magyarországi halandóság általánosan nem volt kedvezőtlenebb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban. Ez megváltozott az 1980-as évekre. Akkor a férfiak 65,5 évnyi élettartamánál csak Észtországban és Törökországban mértek kevesebbet. {II-210.} A nők élettartama (72,7 év) pedig csak a romániai és a törökországi adatnál volt magasabb. 1980-ban a legalacsonyabb mortalitású Svédországtól a lemaradás a férfiaknál 7, a nőknél 6 év volt, sokkal nagyobb, mint más kelet-európai országok esetében. Az 1980-as évek során ezek a különbségek tovább növekedtek. Szembetűnő, hogy az évtized alatt szinte valamennyi európai kapitalista országban 2-3 évvel nőttek az élettartamok, míg a volt szocialista országokban, különösen Magyarországon, általában csökkentek. Az 1990-es évek végén az Európai Közösség csaknem minden országában a férfiak 10, a nők 7 évvel élnek tovább, mint nálunk.