A vándorlás (migráció)


FEJEZETEK

A mobilitás mozgékonyságot jelent. Két fajtája van: társadalmi és térbeli mobilitás. Térbeli mobilitáson a népesség helyváltoztató mozgását értjük. A vándorlás (migráció) a térbeli mobilitás egyik formája, a népesség lakóhely-változtatása. A vándorlás mindig az adminisztratív (közigazgatási) határ átlépésével jár. A vándorlások többféleképpen osztályozhatók. Külső vándorláson az országhatárokat átszelő, belső vándorláson az országhatárokon belüli lakóhely-változtatást értjük. Megkülönböztetjük az önkéntes vagy kényszer-, az egyéni vagy csoportos, a legális vagy illegális, az állandó vagy ideiglenes vándorlást. Magyarországon akkor állandó jellegű a vándorlás, ha a vándorló állandó lakását végleges szándékkal elhagyja és egy másik településen lévő lakást jelent be állandó lakhelyéül. Ideiglenes jellegű a vándorlás, ha a vándorló állandó lakását fenntartva (vissza szándékozik térni) az új lakását ideiglenes tartózkodási helynek jelenti be, vagy ha ideiglenes lakóhelyéről visszatér állandó lakóhelyére.

A térbeli mobilitás önkéntes vagy kényszerű változata a háborús, fegyveres konfliktusok katonai és polgári menekültjeinek helyváltoztatása. Jogi védelmüket nemzetközi egyezmények szabályozzák, megállapítva a polgári és katonai népességgel kapcsolatos bánásmódot és gondoskodás tartalmát és formuláit. (A Népszövetség kezdeményezése nyomán elfogadott 1929. évi ún. harmadik genfi egyezmény.)

Belső vándorlás

A belső vándormozgalom alakulását Magyarországon, közvetlen adatforrások hiányában, a 19. század végétől a 20. század közepéig a népszámlálások alapján csupán közvetve lehet nyomon követni. Hazánkban az iparosodás korai hullámai indították meg a 19. század végén és a 20. század elején az egyre növekvő belső vándormozgalmat. Az 1910. évi adatokból kitűnik, hogy Magyarország 20,9 millió lakosa közül 6,5 {II-217.} millió élete során egy alkalommal bizonyosan vándorolt, mert elhagyta szülőhelyét.

Az I. világháború előtti Magyarországon az egyik fő vándorlási irány északról délre (elsősorban a hegyvidékről az Alföldre) tartott. A másik az ország egész területéről Budapest felé. A 20. század első évtizedeiben felgyorsult a keletről nyugatra irányuló áramlás is. A korszak jellemző folyamata a városba áramlás, aminek következményeképpen egyre növekedett a városban lakók és egyre csökkent a községekben élők aránya. Budapest és közvetlen környezetének robbanásszerű népességnövekedése a vándorlásoknak tudható be.

A két világháború közötti időszakban a belső vándorlás és a városiasodás üteme visszaesett. Budapest népességi súlya azonban még nyomasztóbbá vált, 1941-ben az ország népességének közel egyötöde budapesti lakos volt. A főváros után a legnagyobb vándorlási nyereséget Miskolc és Pécs könyvelhette el. A megváltozott határok miatt az ország új peremvidékeiről elvándorlás kezdődött a központi területek felé.

A II. világháború idején az önkéntes belső mozgások a frontvonalak közeledtével élénkültek meg. Ez elsősorban a nagyobb városokból a falvakba tartott. A II. világháború után, az 1945-ös földosztást követően a belső népmozgás a Tiszántúlról és az északi hegyvidékről az Alföldre és a Dunántúl déli megyéi felé irányult, ahol a német nemzetiségű lakosság kitelepítése, a nagybirtokok és a 100 kh feletti paraszti birtokok kisajátítása lehetővé tette az ország más területein jelentkező igénylők földhöz juttatását.

21. ábra. A belföldi vándorlások és településen belüli költözések számának alakulása 1960–1996 (fő)

21. ábra. A belföldi vándorlások és településen belüli költözések számának alakulása 1960–1996 (fő)

22. ábra. A belföldi vándorlások számának alakulása nemek szerint 1960–1996 (fő)

22. ábra. A belföldi vándorlások számának alakulása nemek szerint 1960–1996 (fő)

A vándorló egyéneket közvetlenül számbavevő adatokkal 1955 óta rendelkezünk. Ezen időszak vándormozgalma a faluról városba, a mezőgazdasági területekről az ipari és szolgáltató centrumok felé, általánosságban pedig a kisebb lélekszámú településekről a nagyobb települések felé irányult. A vándorlás földrajzi irányai sokkal szórtabbakká váltak, azonban fő irányként továbbra is megmaradt a keletről (délkeletről) nyugatra és az ország minden részéből a központi területre, elsősorban Budapestre irányuló áramlás. Tovább növekedett tehát a városi lakosok aránya és tovább csökkent a községekben és külterületeken lakóké. A vándorlás következtében negatív hatások is érezhetőkké váltak. A fogadó településeken a lakáshiány, a közművek és közüzemek túlterheltsége, az alkoholizmus és a bűnözés növekedése, a kibocsátó településekről pedig a fiatal, munkaképes rétegek eltávozása. Az 1950-es évek vége, 1960-as évek eleje nagyarányú vándormozgalmának makroszintű okai közül ki kell emelni a pontszerű iparosítást, a tömeges munkaalkalmat teremtő beruházásokat, a mezőgazdaság kollektivizálását, amelyek nagyarányú városba áramlást indukáltak. Ezt a térbeli mozgást erősítette a városokat a falvak ellenében preferáló politikai értékítélet is. A vándorlás volumenének ezt követő folyamatos csökkenésében szerepe volt a decentralizált ipartelepítésnek, az életkörülmények lassú területi kiegyenlítődésének, a településegyesítéseknek, a településen belüli költözések és a napi ingázások növekedésének is. A makroszintű vándorlási okok közül még a lakáshelyzetben, a munkaerőpiacon és a külső vándorlásokban tapasztalható változásokat szükséges kiemelni. Településhálózatunkban az eltérő mértékű lakásínség állandó jelenség volt. Az 1980-as évek közepe óta csökkenő lakásépítés a hiánytendenciát tovább erősítette. Az 1990-es években a munkanélküliség kialakulása nem gyakorolt hatást az állandó vándorlásra.

Az állandó vándorlást enyhe nőtöbblet jellemzi, s a migráció a produktív korúakat mozgatja meg leginkább.

{II-218.} Külső vándorlás

A tengerentúlra való kivándorlás folyamatába Európa egyes régiói különböző időszakokban és eltérő gyakorisággal kapcsolódtak be. A tömeges kivándorlás Magyarországról az Amerikai Egyesült Államokba az 1880-as években kezdődött, 1905–1907 között tetőzött, majd az I. világháború kezdetéig csökkent. A vándorlás nagyságrendje kapcsolatba hozható Magyarország gazdasági fejlődésének jellegzetességeivel, ciklusai pedig {II-219.} összefüggenek az amerikai konjunkturális hullámokkal. A kivándorlásra vonatkozóan háromféle statisztikai adat áll rendelkezésünkre: a kibocsátó országok kimutatásai, az európai kikötővárosok feljegyzései, valamint a befogadó országok adatai.

A három adatforrás közül a fogadó országok adatai tekinthetők a leghitelesebbnek. Ezek szerint 1871–1913 között 1 815 117 magyarországi bevándorlót regisztráltak. Jelentős mértékű visszavándorlás kísérte a kivándorlás folyamatát. A többszöri oda-vissza hajózások miatt a kivándorlók tényleges száma 1,2–1,3 millióra tehető. Magyarországról a tengerentúlra többségében az erejük teljében lévő, 30 éven aluliak vándoroltak. Túlnyomó többségük az agrárnépességből került ki. A nagy útra azonban először nem parasztok vállalkoztak, hanem az iparosok, kereskedők és bányászok. A századforduló után már a mezőgazdasági napszámosréteg került túlsúlyba. A kivándorlók több mint 2/3-a nem magyar, hanem más nemzetiségű volt. A kivándorlás indítékai rendkívül sokrétűek. A legfontosabb közülük a mezőgazdaságban dolgozók viszonylagos túlnépesedettsége, a szélsőséges birtokmegoszlás miatti munkanélküliség-nincstelenség, valamint az a tény, hogy a hirtelen felduzzadó mezőgazdasági népfelesleget, az egyébként gyorsan fejlődő ipart, nem volt képes felszívni. A kivándorlást a magyar állam nem hátráltatta, de az illegális kivándorlást akadályozta. A fő kivándorlási régiót az ország ÉK-i részén fekvő nyolc vármegye alkotta: Sáros, Szepes, Zemplén, Abaúj-Torna, Bereg, Borsod, Gömör-Kishont és Ung vármegyék. Kisebb kivándorlási gócok voltak még Veszprém, Torontál, Szabolcs, Szatmár, Modrus-Fiume és Zágráb vármegyék, továbbá Dél-Erdély.

A kivándorlás a helyi és időleges munkaerőzavaroktól eltekintve nem idézett elő gazdasági válságot, hiszen a „felesleges” munkaerő áramlott ki. Társadalmi hatásaként pedig feltételezhetően csökkent a társadalmi feszültségek kiéleződésének veszélye és a világot látott hazatérők egy újfajta szemlélet, gondolkodásmód és értékrend csíráit vethették el a széles néptömegek körében.

1920–1928 között összesen 28 454 személy vándorolt ki Magyarországról az Amerikai Egyesült Államokba. A gazdasági világválság éveiben a nemzetközi {II-220.} migráció minimálisra csökkent, az 1930-as években pedig mindössze 5739 fő vándorolt ki.

A tengerentúli kivándorlás egyre inkább Kanada felé tolódott el. A trianoni békeszerződés (1920) utáni két évtizedben 37 ezerrel növekedett a kanadai magyarság lélekszáma, amely 1910-ben mintegy 12 ezer fő volt. Megemlítendő, hogy a magyar ipari dolgozók viszonylag nagyobb számban keresték fel Franciaországot és Belgiumot, majd főként az 1930-as évek második felétől Németország vált a határokat átszelő időszakos szezonális vándorlások egyik centrumává.

Menekülés, telepítés, deportálás, disszidálás

Az 1920–1924 közötti években kb. 350 ezer magyar vándorolt-menekült az elcsatolt területekről a trianoni országba. Főként az államapparátus tagjai, értelmiségiek és a középosztály különböző csoportjai, családjukkal együtt. A több hullámban, különböző időkben érkezők elhelyezéséről, jogvédelméről, szociális ellátásáról, munkalehetőségeik megszervezéséről kellett intézkedni. A menekült magyarokról való gondoskodás azonban eltért a segítség „hagyományos” formáitól, hiszen magyarok voltak. A feladat megoldását a Belügyminisztériumra (BM) bízták. A letelepítés végrehajtásában kiemelt szerepet kaptak a helyhatóságok. Az 1920-as évek legelején komoly nehézséget jelentett a lakáshoz juttatásuk. Budapesten évekig működött az a „vagonváros”, ahol a menekültek éltek vasúti kocsikban.

23. ábra. A nemzetközi vándorlások számának alakulása 1925–1941 (fő)

23. ábra. A nemzetközi vándorlások számának alakulása 1925–1941 (fő)

Az államhatárok korrekciója a fasizmus előretörése, a háború előszele, megnövelte a politikai indítékú migrációt. Az 1938. évet követően a Trianon után elvándorolt, menekült magyarság egy része visszavándorolt eredeti lakóhelyére. Az odavándorolt, odatelepített, túlnyomó többségében nem magyar nemzetiségű népesség egy része viszont elvándorolt. A II. világháború előtt a magyar kisebbség helyzete a román államban bizonytalanná vált. Közel 100 ezer erdélyi magyar, velük együtt szászok is érkeztek Magyarországra. Észak-Erdély visszacsatolása után (1940) a magyarok Észak-Erdélybe, a románok Dél-Erdélybe menekültek. A magyar menekültek elhelyezését, munkába állítását és segélyezését – a Külföldieket Ellenőrző Központi Hivatal (KEOKH) bevonásával – a BM szociális osztályára bízták. Az erdélyi és a délvidéki magyarság újabb menekülthulláma 1944–1945-ben következett be, amikor a háborús helyzet miatt kb. 100 ezer magyar menekült Erdélyből magyar földre.

24. ábra. Népességmozgás Magyarországon az első bécsi döntés és 1944 nyara között

24. ábra. Népességmozgás Magyarországon az első bécsi döntés és 1944 nyara között

Románia regáti részein, Bukovinában és Moldvában élő csángók vándorlása, telepítése egyedi és különös. A szerb telepesek által elhagyott bácskai falvakba mintegy 20 ezer csángó menekültet és áttelepülőt telepítettek be 1942 végéig. A háború tragikus fordulata során a csángó magyarság 1944 októberében rádión kapta meg a kiürítési parancsot. Hat órán belül el kellett hagyniuk a Bácskát. Közel 3 ezer család a Dunántúlnak vette útját, s Tolna, valamint Baranya megyébe telepítették le őket.

Ausztria és Csehszlovákia német bekebelezése, illetve feldarabolása után 1938–1939-ben tízezrével érkeztek politikai menekültek, főként zsidónak minősülő személyek. Hazánk segítette továbbmenekülésüket; 1939 júniusában a magyar külügyminisztérium tudtával 900, zömmel cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák zsidót vittek a Duna-torkolatig, a Palesztinába induló „Noemi Júlia” nevű panamai teherhajóra. 1939. szeptember közepétől megindult a lengyel menekültek áradata Magyarország és Románia felé. A román kormány a menekült lengyel kormányt és parlamentet internáltatta. Magyarországon a lengyel menekülteket, illetve a továbbmenekülőket – a német nagykövetség sűrű tiltakozása ellenére – segítette, {II-221.} támogatta a lakosság, a csendőrség, a határőrség és a különböző minisztériumok. A lengyel polgári menekültek gondozása a BM IX., szociális osztályának vezetője id. Antall József képviselő feladatát képezte, a katonai személyek gondozása a HM jogkörébe tartozott. A hazánkba menekült lengyelek többsége, kb. 70 ezer katona 1940 tavaszára, szervezett vagy egyéni formában hagyta el Magyarországot, és csatlakozott a lengyel kormány Nyugaton újjászervezett hadseregéhez. A nálunk maradt kb. 30 ezer katonai és polgári menekült táborokba került. 1940 tavaszától – a munkavállalási engedélyt megadva – a táborokon kívüli letelepedésüket is engedélyezték, sőt a BM munkalehetőségeket is szervezett részükre. A II. világháború éveiben közel 30 lengyel elemi iskola működött az országban. Balatonzamárdiban 1939 októberében, kb. 400 lengyel fiatalt összegyűjtve, Lengyel Ifjúsági Tábor néven középiskolát állítottak fel. Ez a gimnázium és líceum volt az akkori Európa egyetlen lengyel nyelvű és tanrendű középiskolája. A lengyel zsidó értelmiség jelentős részét a Dunakanyarban helyezték el, ahol számukra óvodákat és iskolákat működtettek. 1944. március 19-e után a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó vallásúak már nem élvezhették a hivatalos magyar hatóságok védelmét. 1940 őszétől francia, holland, belga, angol, olasz, orosz katonák, illetve hadifoglyok is szöktek Magyarországra menedéket keresve. A II. világháború évei alatt közel 10 ezer délszláv menekült érkezett magyar földre.

1944. március 19. után alapjaiban változott meg a magyarországi menekültek helyzete. A zárt táborokban élő lengyel és más nemzetiségű katonai menekülteket a megszálló német alakulatok szökött fogolynak minősítették. 1945 tavaszán a még magyar földön tartózkodó menekültek az ún. repatrizációs bizottságok segítségével hazatértek.

A II. világháború szégyenteljes eseményeinek sorába tartozik a magyarországi zsidóság deportálása. Német nyomásra Magyarországon 1941 nyarán került sor az első deportálásokra, bár ebben az időszakban Magyarország volt az egyetlen állam a német érdekszférában, ahol a zsidóság viszonylagos biztonságban élt. Ezt bizonyítja többek között, hogy 40–50 ezer zsidó menekült érkezett az országba. 1941-től az ország német megszállásáig 16-17 ezerre tehető a zsidó kivándorlók száma. Magyarország német megszállását követően megindult a zsidók gyűjtőtáborokba, gettókba tömörítése, s ezután a vidéki zsidók deportálása. Az 1944 nyarán a koncentrációs táborokba hurcoltak száma 440 ezer körül volt. Összességében 490 ezer főt deportáltak az ország akkori területéről. Közülük 130 ezren láthatták meg újra szülőföldjüket. A koncentrációs táborokat túlélő, de haza nem tértek száma legalább 50 ezer fő.

1944 őszén hágott tetőpontjára a háborús menekültáradat. 1947-ben 247 752 főt tartottak számon Magyarországon, akik 1938 és 1947 nyara között költöztek az ország jelenlegi területére.

A II. világháború magyarországi harcai következtében közel 300 ezer magyar állampolgár sodródott Ausztriába és Németországba, akik közül 1946-ban – a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével – kb. 260 ezren, zárt szállítmányban vagy egyenként hazatértek.

A világháború vándorlástörténetének külön fejezetét alkotja a hadifoglyok és a fogságba esettek sorsa. A fogságba esett magyar katonák és civilek száma 800–900 ezerre becsülhető. Ebből a Vörös Hadsereg által fogságba ejtett személyek száma 600 ezer körül mozgott. Angol–amerikai fogságba esett 280–300 ezer katona. Kiszabadulásuk és hazatérésük még 1945 nyarán megkezdődött. 200 ezerre tehető a nyugatról ténylegesen visszatértek száma. A Keletről visszatért {II-222.} hadifoglyok száma 400–450 ezer között volt. A Nyugaton maradt kb. 80 ezer és a Keletről vissza nem tért 150 ezer hadifogoly együttesen az ország népességét nagyobb mértékben csökkentette, mint a harci cselekmények 120–140 ezer főt elérő áldozata.

A németek kitelepítése. A háború végén Magyarországon a szovjet csapatok elől közel 60–70 ezer német menekült el. A német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről már 1945 februárjában, tehát még a harci cselekmények idején rendeletet hoztak. A kollektív büntetés egyik formájaként a külföldön élő németek kitelepítését a szövetséges hatalmak potsdami konferenciája rendelte el. Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra bízták a németek kitelepítésének ellenőrzését egészen a békekötésig. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány azt a feladatot kapta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, hogy 400–500 ezer német kitelepítését készítse elő. Elvben minden németet ki kellett volna telepíteni, a gyakorlatban azonban különféle mentesítések léteztek. A kitelepítés 1946 januárjában kezdődött meg, de 1946 novemberéig gyakorlatilag szünetelt. Magyar adatok alapján 135 655 németet telepítettek ki az amerikai és 50 ezret a szovjet megszállási övezetbe.

A szlovák–magyar lakosságcsere. Az 1945 utáni csehszlovákiai kormányzat a homogén nemzetállam kialakítását tűzte ki célul, s az idegen népcsoportok (németek és magyarok) eltávolítását követelte. Az 1945. április 5-én nyilvánosságra hozott kassai kormányprogram megfosztotta a magyarokat és a németeket csehszlovák állampolgárságuktól. A magyar kormány belekényszerült a gyakran nemzeti szuverenitását sértő magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírásába, melyet 1946. február 27-én Budapesten írtak alá a két kormány képviselői. A lakosságcsere során 76 616 személy távozott Magyarországról és 60 257 érkezett. Összességében azonban a Csehszlovákiából önként átjöttek, az elüldözöttek (őslakosok és betelepített magyarok), valamint a hivatalosan áttelepítettek együttesen 120 ezer főt tettek ki.

Az 1956. október 23-án Budapesten kitört forradalom és szabadságharc idején {II-223.} és leverését követően közel 200 ezer ember hagyta el az országot. A számba vett külföldre távozottak több mint a fele budapesti lakos, kétharmaduk férfi. A férfiak több mint 3/4-e a fiatalabb munkaképes korúakhoz (15–39 éves) tartozott. Elsősorban nőtlenek és hajadonok vándoroltak ki (59%). A távozó keresők közül csak 7% dolgozott a mezőgazdaságban. Száz egyetemi és főiskolai hallgató közül átlagosan 11 kereste külföldön a boldogulását.

Az 1956-os események okozta nagyarányú vándormozgalom jelentős hatással volt Magyarország népességének alakulására és valószínűleg hatott a népesedésre is. 1957-ben ismét lezárták a határokat. Emiatt a kivándorlás a minimálisra szűkült. Valószínűsíthető, hogy nemzetközi vándorlási egyenlegünk ezután is – az 1960–1980-as évekhez hasonlóan – negatív volt, tehát többen vándoroltak ki az országból, mint be az országba. 1988-ig évente 3–6 ezren vándoroltak ki és egy-kétezer fő vándorolt be. Az ország tehát nem kapcsolódhatott be az 1960–1970-es évek igen nagyarányú nemzetközi munkaerő-vándorlásába, melyet a fejlett tőkés országok gazdasági fellendülése hívott életre.

25. ábra. Az illegálisan külföldre távozottak nem és életkor szerint, 1956–1957

25. ábra. Az illegálisan külföldre távozottak nem és életkor szerint, 1956–1957

Politikai okokból 1949 után jelentős számú görög, 1973-ban chilei állampolgár menekült hazánkba. A görög emigráció többsége 1974-ben visszatelepült hazájába. 1988-tól új szakasz kezdődött az országot érintő nemzetközi vándorlások történetében. A kelet-európai politikai változások következtében a nemzetközi {II-224.} népességvándorlás mérete és jellege is megváltozott. Jóval nagyobb tömegek lépték át az ország határait, és az eddig elsősorban vándorlókat kibocsátó Magyarország befogadó és tranzitországgá vált. 1989 óta három nagyobb menekülthullám érte el az országot. 1989-ben kb. 10 500 NDK-beli állampolgár Magyarországot tranzitállomásként használva kívánt bejutni az NSZK-ba. Kiengedésük volt a két német állam egyesítésének egyik fontos előzménye. Az 1980-as évek végén folyamatos volt a menekültek beáramlása Romániából. A harmadik hullám 1991 augusztusában a délszláv háború kirobbanásával vette kezdetét.

1988–1992 között menekültként és bevándorlóként 212 320 fő érkezett Magyarországra. A bevándorolni szándékozók száma 93 853 fő, döntő többségük Romániából érkezett (66 408 fő). Nagyrészt munkaképes korúak érkeztek. A menedéket kérők száma 118 467 fő volt, 99,2%-uk Jugoszláviából, Romániából és a Szovjetunióból érkezett. Többségük férfi. Ha a volt Jugoszláviából érkező menedéket kérőket nem vesszük figyelembe, akkor megállapítható, hogy nagy többségük magyar nemzetiségű volt.

26. ábra. A ki- és bevándorlók száma, 1963–1992

26. ábra. A ki- és bevándorlók száma, 1963–1992

1988-tól igen gyorsan csökken a kivándorlók száma. A határok megnyitása után nem következett be tömeges mértékű kivándorlás és értelmét vesztette a magyar állampolgárok illegális távozása is.

Ingázás

Ingázásnak minősül az a munkába járás, amely településhatár átlépésével jár. Két fajtája van: a lakóhelyük és a munkahelyük között naponta utazók a napi ingázók, a hetente, kéthetente vagy annál ritkábban utazók a távolsági ingázók.

Budapest körül már a két világháború között kifejlődött egy ingázó zóna. 1930-ban 141 490 ingázót írtak össze. Az 1950-es évek feszített ütemű iparosítása és az erőltetett tsz-szervezés következtében ugrásszerűen megnőtt a napi ingázók száma. Az 1960. évi 636 ezer ingázó az aktív keresők közel 13,4%-át tette ki.

1980-ig az ingázó férfiak és nők száma folyamatosan emelkedett. Az 1990. évi népszámlálás adatai szerint a napi ingázók száma csökkent. A csökkenés a gazdasági válság elmélyülésével és a munkanélküliség kibontakozásával áll összefüggésben. A napi ingázók többsége férfi (1990-ben közel 2/3-uk). Iskolai végzettségük alacsonyabb a helyben dolgozókénál.

1980-ban a távolsági ingázók fele munkásszállásokon, másik fele egyéb albérleti {II-225.} formákban lakott. Nagy részük férfi és csaknem kizárólag fizikai munkás volt. Az 1970. évi népszámlálás 320 200, az 1980. évi 270 818 távolsági ingázóról adott számot. A munkásszállások megszüntetésével számuk az 1980-as érték töredékére süllyedt.