Rétegződés, társadalmi mobilitás

Társadalmi tagozódás, rétegződés

A századfordulótól eltelt időszakban a magyar társadalom tagozódásában jelentős változások mentek végbe. A változások döntő része a gazdasági szerkezet és – tágabb értelemben – a gazdasági viszonyok megváltozására vezethetők vissza, ám emellett fontos szerepe volt a társadalmi viszonyokban és a politikai struktúrában bekövetkezett változásoknak is.

Magyarországot többnyire agrárországnak tekintették, mert a paraszti rétegek aránya a századfordulót követően a társadalom több mint kétharmadát és az 1950-es évek elején is mintegy fele részét tette ki. A 20. század első évtizedeiben az agrárszerkezet alapvetően a feudális vonásokat hordozta. A nagybirtokosok kezében volt a földterület mintegy 40%-a, és ebből adódóan a parasztságon belül 1910-ben meglehetősen magas részarányt (40%-ot) képviseltek a föld nélküli mezőgazdasági munkások és cselédek.

A hazai paraszti polgárosodás viszonylag gyenge bázisára utal az a tény, hogy 1910-ben az önálló parasztok közel kétharmadának legfeljebb 10 hold földterülete volt. A közép-, illetve gazdagparaszti csoportok – a parasztság egészén belül – viszonylag vékonyabb alakulatot képeztek.

A polgároknak minősíthető, önálló iparosok és kereskedők rétege mindössze 8,5%-ot tett ki (1910). E réteg nagyobb része azonban a falusi iparosokból került ki, akiknek gyakorta nem az iparosmesterség adta a fő megélhetési forrást, {II-226.} hanem a mezőgazdaság. Általános vonás volt, hogy a falusi iparosok – a helyi agrártársadalomhoz való szoros kötődésük miatt is – jelentős gazdaságot tartottak fenn. Emiatt csupán a nagyvárosokban élő önálló iparosok és kereskedők minősíthetők valóban polgári rétegnek.

A kapitalizálódás előrehaladtával egyre számottevőbb réteget alkotott a munkásság, 1910-ben az aktív keresők 13,6%-át. Más rétegekhez hasonlóan a munkásságot is az erőteljes belső tagozódás jellemezte. A társadalmi presztízs és az életkörülmények szempontjából igen nagy különbségek voltak a „munkásarisztokráciát” alkotó előmunkások, szakmunkások és a képzetlen segédmunkások között. A társadalomban elfoglalt helyüket tekintve a munkássághoz némileg hasonló helyzetben voltak a háztartási alkalmazottak és a cselédek (arányuk 1910-ben 5%-ot tett ki), ám e réteg is nagyon heterogén volt.

Részben az iparosodás térhódításával, részben a közigazgatás bonyolultabbá válásával, fokozatosan növekedett a szellemi foglalkozásúak rétege (1910-ben arányuk 4,2%). Túlnyomó többséget alkottak a köz- és a magántisztviselők, míg a szellemi szabadfoglalkozásúak csoportja (orvosok, ügyvédek) csak viszonylag kisebb kört foglalt magába.

Összegezve az I. világháborút megelőző időszak főbb vonásait, elmondható, hogy a tőkés fejlődés nyomán a társadalmi változások számos jelét lehetett megfigyelni. A társadalmi szerkezet alapvetően feudális képződményei mellett mindinkább gyökeret vertek a polgári társadalomra jellemző vonások, ám a társadalomtörténeti szempontból viszonylag rövid periódus csak a változások elindítására volt elégséges.

A két világháború közötti időszak sajátos korszakot képvisel a magyar társadalom életében. A háborút követően lassan indult el a gazdasági stabilizáció, amelyet az 1920-as évek végén alapvető mértékben visszavetett a világgazdasági válság. Számottevő gazdasági konjunktúrát csak az – újabb háborús készülődéssel is kapcsolatos – fokozottabb iparosítás hozott. Az agrárvonások túlsúlya némiképp mérséklődött ugyan, azonban az 1920-as években végrehajtott Nagyatádi-Szabó-féle földosztás csak kismértékben csökkentette a föld nélküli mezőgazdasági munkásságot, és – a környező országoktól eltérően – Magyarországon megmaradt a nagybirtok dominanciája.

Alapvetően a hadiipari konjunktúrával összefüggésben gyarapodott a munkássághoz tartozók aránya is (1941-ben az aktív keresők 25%-át tették ki). Észrevehető változásokat lehetett megfigyelni a szellemi foglalkozásúak körében is, miután az 1940-es évek elejére részarányuk közel kétszeresére (7,3%) növekedett. E növekedés csak részben volt kapcsolatos a modernizációs folyamatokkal, a gyarapodás számottevő mértékben abból fakadt, hogy az I. világháborút követően az elcsatolt területekről a tisztviselők tízezrei települtek át Magyarországra.

E lassú és felemás változásokat kihordó korszak után következtek a II. világháborút követő – politikai, gazdasági és társadalmi értelemben is – viharos évek. Legnagyobb hatása a földosztásnak volt, amelynek következtében mintegy 640 ezer igénylő jutott földhöz. Eltűnt a korábbi nagybirtokos réteg és ezzel párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt a törpebirtokosok aránya. Az államosítás keretében felszámolták a tőkés, vállalkozói réteget, sőt a kispolgárság zömét alkotó önálló iparosokat és kereskedőket is.

Az 1940-es évek végétől elinduló kommunista rendszerváltás, majd ezt követően a mindinkább túlhajszolt iparosítási program további alapvető változásokat idézett elő a társadalom rétegződési viszonyaiban. Az iparosítás ugyanis felszívta {II-227.} a mezőgazdaságban kialakult rejtett munkanélküliséget, sőt a kollektivizálás és a kuláküldözés következtében fokozódott a mezőgazdaságból való eláramlás.

Mindezek eredményeként a munkássághoz tartozók 1960-ban már az aktív keresők 43%-át tették ki, ezzel szemben a parasztság aránya kevesebb mint egyharmadára csökkent. Az 1960-as évek elején befejeződött második kollektivizálási hullám eredményeként töredékére csökkent az önálló parasztság (1970-ben arányuk 1,2% volt). A korábbi önálló parasztokból és mezőgazdasági munkásokból egy viszonylag egységes termelőszövetkezeti parasztság jött létre.

Dinamikusan növekedett a szellemi foglalkozásúak, tehát a vezetők, az értelmiségiek és egyéb szellemi foglalkozásúak rétege is. Mindez részben azzal függött össze, hogy jelentősen kibővült az iskoláztatás rendszere, amelynek eredményeként egyre többen szereztek közép- és felsőfokú végzettséget. Másrészt annak is tulajdonítható, hogy a „szocialista” típusú modernizáció erőltette a nagyszervezetek létrehozását, mind a termelő, mind a nem termelő szférában. E nagyszervezetek pedig egyre több szellemi, adminisztratív foglalkozású munkakört hoztak létre. A leírt folyamatok érzékeltetik a magyar társadalom szerkezetének alapvető átalakulását, rétegek, családok, egyének társadalmi pozíciójának, gazdasági viszonyainak, foglalkozásának lényeges változását, a társadalmi mobilitás tényét. A társadalmi folyamatok, ideértve az átrétegződést is, tehát többé-kevésbé követték az átformálódó gazdaság mozgásait, ám amikor a gazdaság – alapvetően a működési zavarok következtében – létrehozta a második gazdaságot, ezek a változások nem maradhattak meg a gazdaság keretein belül. A kibontakozó második gazdaság új vonásokat kölcsönzött a benne érdekelt rétegeknek is. E második gazdaságnak a mezőgazdasági kistermelés adta a legszélesebb keretét, azonban jelentős teret nyert az ipar és főként a szolgáltatási szférában is. A társadalmi rétegek, egyének gazdasági jellemzői bonyolultabbá váltak.

Az 1970-es évek elejéig visszatekintve megállapítható, hogy a korábbi, gyakorta vehemens társadalmi mozgások lelassultak, és ennek következtében a nagyobb társadalmi rétegek arányaiban is egyre kisebb változásokat lehetett megfigyelni. Különösen szembetűnő volt ez a tendencia a szellemi foglalkozású rétegek esetében. A tények azt mutatták, hogy az 1980-as évek első harmadáig terjedő időszakban már csupán a nők körében volt tapasztalható a szellemi foglalkozásúak növekedő térnyerése. Az 1980-as évek első harmadától az 1990-es évek első harmadáig tartó időszakban viszont – a szellemi foglalkozásúak arányát tekintve – nem történt semmilyen változás. Ebből a szempontból ez egy stagnáló korszak volt.

Hasonló következtetésre juthatunk, ha a szellemi foglalkozásúakat részletesebb csoportosításban vizsgáljuk. Így többek között kiemelhető, hogy a különböző vezetői, értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozású csoportok egymáshoz viszonyított arányában – 1983–1992 között – nem történt számottevő változás.

A fizikai foglalkozásúak rétegében azonban – 1973–1983 között – a szakmunkások részaránya még számottevően növekedett, ám az ezt követő évtizedben már egészében véve stagnált (a férfiaknál kissé csökkent, a nők körében kissé növekedett). A betanított munkások aránya mindkét időszakban hasonló, ugyanakkor a segédmunkásoknál nemek szerint eltérő tendenciák alakultak ki; a férfiaknál fokozatosan csökkenő, a nők körében viszont növekvő részarány mutatható ki. Az 1983–1992 közötti változás azonban jóval szerényebb mértékű volt, mint a korábbi időszakban.

{II-228.} A mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak részaránya mindkét időszakban csökkent, azonban a mezőgazdaság munkaerő-feleslegének fokozatos felszívódása következtében – a második időszakban – már jóval kisebb mértékű volt e réteg csökkenése, mint korábban. 1983–1992 között a férfiaknál 13%-ról 10%-ra, a nők körében 12%-ról 8%-ra csökkent e réteg aránya.

Végül, ha az önálló iparosokat és kereskedőket vesszük számba, akkor szembetűnő, hogy – 1983–1992 között – a férfiaknál 2%-ról 5%-ra, a nők körében 2%-ról 3%-ra nőtt a részarányuk. Tömegét tekintve ez a réteg a társadalomnak csak egy viszonylag vékony szeletét alkotta. Létszámuk 1983–1992 közötti 115 ezerről 360 ezerre történő növekedése azonban a korszak egyik legjelentősebb fejleményének tekinthető. (A 360 ezerből 274 ezer a „hagyományos” kisiparos, kiskereskedő, 86 ezer pedig vállalkozó és segítő családtag.) Figyelembe kell azonban venni, hogy e réteg a fejlett piaci viszonyok között élő társadalmakban sem mutat magas arányt (bár számottevően magasabb, mint jelenleg Magyarországon). E réteg számbeli gyarapodásának inkább a jövőbeli folyamatok szempontjából van jelentősége.

Ha a társadalom egészének összetételében bekövetkezett mennyiségi változásokat vesszük alapul, akkor kétségtelen, hogy az 1973–1983 közötti időszak jóval dinamikusabb volt, mint az ezt követő. Három évtized távlatából visszatekintve egy olyan tendencia látszik kibontakozni, amely kezdetben a társadalmi összetétel jelentős módosulására, majd az 1980-as évek végére fokozatos stagnálására utal. Úgy tűnik, mintha a korábbi rendszer ekkorra nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szférában is elérte volna „teljesítőképessége határait”.

Az új – 1990 utáni – társadalmi mozgások között első helyen kell említeni az önálló iparos, a kereskedő és általában a vállalkozói réteg számszerű gyarapodását. E réteg egy része a korábbi főfoglalkozás mellett működtetett „második gazdaságból”, míg a másik része az állami szektorból került a magángazdaságba.

Az 1990-es években az önálló parasztság körében is megfigyelhető bizonyos mértékű számbeli növekedés, elsősorban a fiatalabb generációk soraiban. Feltehető, hogy e réteg részaránya némiképp tovább fog növekedni.

A privatizációs folyamatok eredményeként azonban nem csupán az önálló foglalkozásúak, hanem a magánszektorban alkalmazottként dolgozók is növekvő csoportot alkotnak. Szembetűnő, hogy a magánszektorban, azon belül is elsősorban a középrétegek körében (szellemi foglalkozásúak alsóbb rétege, szakképzett munkások) számottevően magasabb az iskolai végzettségi szint, mint a hasonló nem magánszektorbeli középrétegek körében. Ez jelzi a piaci szféra képzettebb munkaerő iránti igényét.

Társadalmi mobilitás

Társadalmi mobilitásnak nevezzük az egyén, illetve a család társadalmi helyzetének megváltozását. A társadalmi helyzet oly módon változhat meg, hogy az egyén, elhagyva a korábbi társadalmi rétegét, belép egy másik rétegbe; pl. a parasztságból a munkásságba kerül, vagy szakmunkásból önálló iparos, vállalkozó lesz.

A réteg- vagy társadalmi csoportváltás többet jelent, mint a foglalkozási pozícióban bekövetkezett változás, hiszen a réteget váltó egyénnek, családnak mielőbb alkalmazkodnia kell az új rétegben honos értékekhez, kultúrához, életmódhoz. Ez az alkalmazkodás több-kevesebb időt vesz igénybe, ebből adódóan egy adott réteg „törzsökös”, tehát többgenerációs tagjai, valamint az újonnan bekerülők társadalmi arculata hosszú ideig jelentősen eltér. E folyamat hatására {II-229.} érthetően növekszik az egyes rétegek belső tagoltsága.

A társadalmi mozgások legfontosabb hajtóerői a gazdasági folyamatok, pontosabban a gazdaság szerkezetében bekövetkezett változások. Akkor növekszik meg tehát leginkább a társadalmi mobilitás, amikor felerősödik a gazdaság szerkezeti átalakulása. Így például az 1950–1960-as években lezajló iparosításnak döntő szerepe volt a tömeges rétegmozgás elindításában.

Sokat vitatott kérdés, hogy mi a kedvező a társadalmak hatékony működése szempontjából. A szakemberek körében többnyire egyetértés van abban, hogy sem a túlzott és gyakorta erőltetett, sem az alacsony mobilitás nem segíti elő az adott társadalom kiegyensúlyozott fejlődését. Így például az 1950-es években a túlhajszolt iparosítás „mellékhatásaként” igen jelentős kényszermobilitás zajlott le, amely tömegesen a kuláküldözés formájában jelent meg, és nem csupán társadalmi, hanem gazdasági téren is jelentős károkat okozott. Az alacsony mobilitásra példaként említhető az 1930-as évek időszaka, amikor részben a gazdasági pangás, részben a feudális kötöttségek miatt a társadalom megmerevedése volt a jellemző.

A társadalmi mobilitás magában hordozza a társadalom nyitottságának és ezzel összefüggésben a mobilitási esélyegyenlőségek alakulását is. A mobilitási esélyek akkor tekinthetők egyenlőeknek, ha a különböző rétegekből származók – előnyös vagy előnytelen – kilépése, mobilitása egyenlő. Ebben az esetben lehet nyitott társadalomról beszélni. Ha viszont a kilépési mobilitási esélyek nagyon eltérőek, akkor az adott társadalomra többnyire a zártság a jellemző, és ez esetben növekszik az esélyek egyenlőtlensége.

A nyitottság kapcsán kiemelt figyelmet érdemel az elitek mobilitása, körforgása, illetve az elitek cserélődésének mértéke. A modern „versenytársadalmak” esetében többnyire az egyén teljesítőképességén múlik az elitekbe való bekerülés esélye. Tény azonban, hogy sehol sem valósul meg tisztán az egyéni teljesítőképességen alapuló esélyegyenlőség, hiszen a származásban, a családi háttér biztosította anyagi, kulturális és kapcsolati tőkében oly mértékű különbségek vannak – a potenciálisan azonos teljesítményre képes – egyének között, amelyek már eleve megnehezítik az esélyegyenlőség megvalósulását.

Ha egy adott társadalomban az elitek újratermelődését alapvetően a származási háttér határozza meg, akkor – a verseny lehetőségének korlátozása miatt – az elitek zárttá válnak. Ellenkező esetben, például forradalmi változások idején viszont az elitek teljes vagy közel teljes lecserélődése megy végbe. A társadalomtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy hosszú távon mindkét szélsőséges eset kedvezőtlen a társadalomfejlődés szempontjából.

Nemzedékek közötti mobilitás

A nemzedékek közötti mobilitás azt vizsgálja, hogy a gyermeknemzedék a szülőkhöz viszonyítva milyen társadalmi pozícióba kerül. Minél többen lépnek ki a szülők társadalmi rétegéből, annál nagyobb az adott generációkban a nemzedékek közötti mobilitás.

A rendelkezésre álló adatok alapján az 1930-as évektől követhetjük nyomon a nemzedékek közötti mobilitás alakulását. A két világháború közötti korszak nem kedvezett a társadalmi mobilitásnak, a nagyobb rétegek – szellemi foglalkozásúak, munkásság, parasztság – közötti mozgás viszonylag kicsi volt. Így például a szellemi foglalkozású férfiak között mindössze 7% volt a munkás- és 14% a parasztszármazású. A munkásság egyharmada a paraszti rétegből került ki, és a gazdasági válság egzisztenciális bizonytalanságait tükrözi {II-230.} az a tény, hogy körükben az önálló iparos és kereskedő apától származók aránya közel egynegyedet tett ki. Mindez arra utal, hogy jelentős volt a mozgás a kispolgárságból a munkásság rétegébe. A fordított, tehát a munkásságból az önálló iparosok és kereskedők rétegébe irányuló mozgás már jóval kisebb volt.

Az 1940-es évek végén, részben a földreform, részben az államosítás hatására jelentősen megemelkedett a mobil személyek aránya. A földreform következtében a korábbi mezőgazdasági munkások fiaiból önálló parasztok váltak, bár ez az állapot az 1950-es évek elején elinduló kollektivizálási hullám következtében csak rövid ideig tartott. Az államosítás következtében pedig szinte teljesen eltűnt a korábbi nagybirtokos és tőkés osztály, tehát ebben a rétegben teljes volt a nemzedékek közötti mobilitás. Egészében véve az 1940-es évek végi mobilitási viszonyok egy átmeneti állapotot tükröztek, amelyben a pár évvel később felgyorsuló viharos változásoknak csak az előszele jelent meg.

Az 1950–1960-as évek strukturális változásai jelentősen felerősítették a nemzedékek közötti mobilitási folyamatokat, és ennek eredményeként a keresők közel 60%-ának más volt a társadalmi csoportja, mint a szüleinek. Hosszabb időszakra visszatekintve elmondható, hogy ezekben az években kerültek a legnagyobb tömegben munkás-, illetve parasztszármazásúak a szellemi rétegekbe, sőt azon belül is a vezetők rétegébe. Az ideológiával átitatott káderkiválasztási mechanizmusok kedveztek a tömeges mobilitásnak és az elitek lecserélésének. A munkásságba, annak is elsősorban az alsó rétegeibe, igen nagyarányú volt a parasztszármazásúak beáramlása.

Az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek végéig tartó időszakban a mobilitási folyamatok lelassulása, sőt a fiatalabb generációkban már a mobilitás észrevehető csökkenése figyelhető meg. Ez döntően azzal magyarázható, hogy időközben az apák nemzedéke is jelentősen „megfiatalodott”, hiszen egyre inkább kihaltak azok a nemzedékek, amelyeknek társadalmi összetétele a korábbi korszak vonásait hordozta. Ilyen körülmények között megnőtt annak az esélye, hogy azok a rétegek, amelyek korábban alapvetően más rétegekből nyerték utánpótlásukat, mindinkább a saját rétegükből töltsék fel soraikat. Ez a tendencia egyértelműen megfigyelhető a szellemi foglalkozásúak, azon belül is az értelmiségiek, de a különböző munkásrétegek körében is. A fenti tendencia kialakításában jelentős szerepe volt azonban annak is, hogy ez időszakban nem voltak számottevő strukturális változások, amelyek élénkíthették volna a mobilitást.

Az 1990-es évek eleje – részben a rendszerváltozással összefüggésben – érzékelhető változásokat hozott, bár ezek egyelőre csak a társadalom viszonylag kisebb tömegét érintették. Itt elsősorban az önálló iparosok és kereskedők, valamint a mezőgazdasági önálló termelők rétegének növekedése és az ide irányuló erőteljesebb mozgás jelent számottevő változást. Feltehető azonban, hogy a polgári társadalom fokozatos kiépülésével ezek a tendenciák a jövőben is folytatódnak.

Nemzedéken belüli mobilitás

A nemzedéken belüli mobilitás az egyén réteghelyzetét elemzi pályakezdéskori állapotához képest. Ez a típusú mobilitás már jobban kötődik az egyének „teljesítményéhez”, ezért karriermobilitásnak is szokás nevezni. Az utóbbi évtizedek nemzedéken belüli mobilitásának főbb tendenciáit hasonló jellegű és irányú folyamatok jellemzik, mint a nemzedékek közötti mobilitást. E téren is az a jellemző, hogy a dinamikus társadalmi és gazdasági változások időszakában növekszik azoknak az aránya, akik a pályakezdéskori állapothoz viszonyítva {II-231.} megváltoztatják a réteghelyzetüket. Ilyen dinamikus nemzedéken belüli rétegváltást figyelhettünk meg az 1950–1960-as években. Ezt követően azonban a nemzedéken belüli mobilitás jelentős mértékben visszaesett. Az 1990-es évek eleje azonban e téren is bizonyos módosulást jelez. A tények ugyanis azt jelzik, hogy a fiatal generációban, amely az 1980-as évek első felében 20–30 éves volt, igen erőteljes – az 1950-es évekre jellemző mértékű – nemzedéken belüli mobilitás ment végbe.