{II-287.} 19. századi előzmények

A magyarországi egyházak polgári kori története az 1848-as forradalommal kezdődött, és klasszikus (liberális) korszaka az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával és a történelmi Magyarország megszűnésével ért véget. 1848-ig a katolikus egyház az államegyház kiváltságos helyzetét élvezte. A reformáció százada óta küzdelmes élet és súlyos megpróbáltatások sora jutott a protestáns egyházaknak. A 19. századra a vallásszabadság kérdése az addigi rendi-sérelmi problémából a polgári átalakulás részévé emelkedett. Az 1848-as polgári forradalom a vallásszabadság és a felekezeti egyenjogúság megteremtését is célkitűzései közé iktatta. Az 1848. évi XX. tc. a történelmi egyházak – katolikus, evangélikus, református, unitárius és ortodox (görögkeleti) – egyenlőségét és viszonosságát állapította meg. Formálisan tehát megszüntette a katolikus egyház megkülönböztetett jogállását s ezzel megnyirbálta annak feudális kiváltságait, míg a többi felekezet egyenlősítése terén érdemi lépést tett előre. Az addigi gyakorlathoz képest konkrét előrelépést jelentett, hogy ezentúl nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is bevett vallás lett az unitárius, lehetővé vált az ortodox vallásra való áttérés és az ortodox egyháznak hasonló önkormányzat adatott, mint amilyet a protestánsok élveztek. Vallásügyi téren az akkori törvényhozás legnagyobb hiányossága, hogy a zsidóemancipáció kérdését elodázta (csak 1849 júliusában Szegeden – ahol néhány évvel korábban, 1840. április 19-én elhangzott a legelső magyar nyelvű zsidó ima – fogadtak el egy törvényt a zsidókról), hiszen ennek következtében a zsidóság felekezeti egyenjogúsága nem érvényesülhetett. A kisegyházak, illetve a felekezeten kívüliek pedig – elenyésző számuk és jelentéktelenségük miatt – egyáltalán nem kerültek az országgyűlés elé. A forradalom bukása miatt a törvény elvei megvalósulatlanok maradtak, de évtizedeken át hivatkozási alapot adtak.

A neoabszolutizmus egységes birodalom megteremtésére irányuló törekvése az egyházpolitikában is tetten érhető.

I. Ferenc József osztrák császár a katolikus egyház addigi, országonkénti önállóságát meg akarta szüntetni, az esztergomi hercegprímást a bécsi érseknek akarta alárendelni. Cserébe számos olyan kiváltságot adott, amelyek szinte teljesen független jogállást biztosítottak a katolikus egyháznak mind az uralkodótól, mind az államtól. A császár 1855. augusztus 18-án konkordátumot kötött IX. Pius pápával, amely 36 pontban szabályozta a katolikus egyház helyzetét a Habsburg Birodalomban, s számos, az uralkodók által addig élvezett jogról (köztük a placetum regiumról, azaz a királyi tetszvényjogról, miszerint csak engedéllyel lehet kihirdetni a Római Kúriától érkező rendelkezéseket) lemondott. Ismét visszatérhetett az országba a jezsuita rend. A katolikus iskolákat teljes egészében közvetlenül egyházi felügyelet alá helyezte. A vegyes házasságban élő katolikusok családjogi ügyeit az egyházi bíróság elé utalta. Biztosította az egyházi javak autonóm igazgatását, s ami főleg a magyar államot érzékenyen érintette: a (később részletesebben bemutatandó) vallás- és tanulmányi alapok mintegy 400 ezer kh-as birtokát egyházi tulajdonná nyilvánította, aminek addig az egyház csak haszonélvezője és nem tulajdonosa volt. A konkordátum hatályosságát a magyar közjogi felfogás soha nem ismerte el, mert nem alkotmányos szervek kötötték: Ferenc József ekkor még nem volt megkoronázott magyar király és nem {II-288.} volt magyar parlament, amely ratifikálta volna.

Nem kedvezett a neoabszolutizmus a rebellisnek tekintett protestáns – evangélikus, református és unitárius – egyházaknak. Négy évig volt érvényben Haynau táborszernagynak, a magyarországi császári hadak főparancsnokának 1850. február 10-én kelt rendelete a protestáns egyházak szigorú állami felügyeletéről. Albrecht főherceg, Magyarország teljhatalmú polgári és katonai helytartója 1854-ben újabb rendeletben akarta a protestáns egyházak szervezetét szabályozni, holott a protestánsok vallásszabadságát az 1608. évi bécsi és az 1647. évi linzi békekötések, valamint az 1791. évi XXVI. tc. már biztosították. Újabb korlátozó kísérlet az 1859. évi protestáns pátenssel történt. Gr. Leo Thun-Hohenstein birodalmi kultuszminiszter a császári nyíltparancs végrehajtására ideiglenes protestáns egyházi rendtartást adott ki. Ez a rajna–westfáliai rendtartáson alapult, alig vette figyelembe a magyar protestáns egyházak előző alkotmányát. Az állami hatalomnak erőteljes beavatkozásra adott lehetőséget, nemcsak a magasabb egyházi tisztségviselők, hanem a lelkészek és a falusi tanítók megválasztását is a kormányhatóságok megerősítésétől tette függővé. A tiltakozások és a nyílt szembehelyezkedés (a tiszáninneni református egyházkerület megválasztotta és beiktatta új püspökét és főgondnokát) eredményeként 1860. május 15-én császári kézirat vonta vissza a pátenst. Ez a lépés, majd az október 20-i ún. Októberi Diploma már jelezte az egyházpolitika kedvezőbb módosulását.

Az 1860-as évekre az egyházak egyre több kiadványt jelentethettek meg. Például 1863 és 1904 között látott napvilágot a Magyar Sion című katolikus hittudományi folyóirat, amelynek egyik szerkesztője Prohászka Ottokár volt.

1861-ben indult az unitárius egyház első és leghosszabb időn át kiadott lapja, a Keresztény Magvető. Bölcsőjét Kriza János és Ferencz József nagynevű püspökök ringatták. S ugyanebben az évben jelent meg először a Magyar Izraelita című hetilap is, majd három évvel később az Izraelita Közlöny.

A szabadságharcot követően természetesen az izraelitákat is számos intézkedés érintette. 1850 és 1863 között iskoláik a helyi katolikus papok felügyelete alatt álltak. I. Ferenc József császár 1850-ben elengedte a zsidó hitközségekre és családokra kivetett hadisarcot, de elrendelte, hogy a magyarországi izraelita iskola- és oktatásügy előmozdítására minden vagyonnal bíró izraelita hozzájárulásával egymillió ezüstforintnyi alaptőkéjű alapot kell létrehozni. Az összegyűlt összeget 1856-ban hadisarcnak nyilvánította, s ebből az összegből alapították az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetet (1859) és az Országos Rabbiképző Intézetet (1877). A zsidóemancipáció kérdése időnként napirendre került. 1861-ben az országgyűlés bizottságot küldött ki a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslat elkészítésére, de megtárgyalni már nem állt módjában, mert a házat augusztus 21-én feloszlatták. (Tisza Kálmán javaslatára azonban kimondták, hogy a munkájában megzavart országgyűlés tervezte az izraeliták politikai egyenjogúsítását is.) Eredményt a kiegyezés éve hozott… De előtte, 1866. május 15-én a császár rendeletben helyezett hatályon kívül minden korábbi nyíltparancsot, császári és miniszteri rendeletet, megszüntette az ezek következtében előállt visszás helyzeteket, s elrendelte, hogy az állam és az egyházak viszonyának egyes kérdései „az érdekek kölcsönös kímélete mellett, higgadt megfontolás után, alkotmányos úton rendeztessenek”.