A katolikus egyház (1867–1918)

A magyarországi katolikus egyház kezdete egybeesik az államalapítással. A kialakult egyházi hierarchia és kormányzat felülről lefelé építkezik, és abban nem választás, hanem kinevezés útján töltik be a tisztségeket. A katolikus egyház világegyház, élén a római pápával. A magyar katolikus egyház élén Magyarország hercegprímása (1951-től prímás) áll, aki a mindenkori esztergomi érsek.

Tihanyi Apátság

Tihanyi Apátság

Esztergomi Bazilika

Esztergomi Bazilika

Pannonhalmi apátság

Pannonhalmi apátság

Az egyház két alapegysége a plébánia és a püspökség (egyházmegye). A plébánia általában egy közigazgatási község katolikus híveinek összessége plébániatemplommal, anyakönyvvel, elemi iskolával. A plébánost a kegyúr jelölése alapján a megyéspüspök nevezi ki. Általában az egy járásnyi plébániák esperesi kerületet alkotnak, élén az esperes-plébános áll, akinek székhelye a plébániája. Több espereskerület alkotja a főesperességet, élén a főesperessel. Nagyságrendben általában megfelelt egy közigazgatási vármegyének. Közöttük rangban az első a főszékesegyházi főesperesség. Az esperest és a főesperest a megyéspüspök nevezi ki. A püspökség vagy egyházmegye élén áll a megyéspüspök. A püspökség megnevezését általában a történetileg kialakult beosztás szerinti székhelyéről kapta. A megyéspüspököt a főkegyúr (király) nevezte ki 1918-ig, amit a pápa megerősített. A püspökségek egyháztartományba tartoznak, amit érseki tartománynak vagy metropóliának is neveznek. Élén az érsek (metropolita) áll, a hozzá tartozó püspökök a suffragánjai. A megyéspüspökök és az érsekek a polgári kort megelőzően már a rendi időszakban a többi főrendtől külön üléseket is tartottak. Ezek voltak a püspöki konferenciák előzményei, amelyek a polgári kortól rendszeresekké váltak. Ezeken a hercegprímás elnökölt. (Jelenleg a testület elnökét választják.) A megyéspüspökök mellett szerveződött a székeskáptalan (érsekségnél székesfőkáptalan), amelyeknek széküresedés (vakancia) esetén volt kormányzati funkciója, ugyanis káptalani helynököt választott, aki ezalatt kormányzott. A nem püspöki székhelyen működő káptalanok voltak a társaskáptalanok.

Az egyháztartományok összessége képezi a magyarországi katolikus egyházat, amelynek van latin, görög és örmény rítusú része. (Tehát a görög katolikus, másképp unitus parókiák, illetve püspökségek, valamint az örmény {II-296.} egyházközségek egy egyházat alkotnak a latin szertartású római katolikusokkal. A köznyelv római katolikus megnevezés alatt csak a latin szertartásúakat érti, holott a görögök és az örmények is azok.) A katolikus egyház jellemzően azzal az egyházkormányzati felépítéssel lépett át a 20. századba, amely 1853-ban alakult ki. Az akkori változás nem volt mentes a politikai indíttatástól. A bécsi kormány, hogy honorálja a horvátoknak a szabadságharc alatt tett szolgálatait, kijárta az Apostoli Szentszéknél, hogy a zágrábi püspökséget érsekségre emelje és a diakóvári, a zengg-modrusi, s a körösi püspökségeket tartományához csatolják. Hasonlót tett a románok kedvéért a fogarasi püspökséggel: Balázsfalva székhellyel gyulafehérvár-fogarasi néven görög katolikus érsekséget alapított, és az újonnan alapított szamosújvári, lugosi és a nagyváradi görög szertartású püspökségeket ez alá rendelte. Az így módosult egyházkormányzati felosztást részletesen is bemutatjuk, mert az lényegében a Monarchia felbomlásáig változatlan maradt.

A dualizmus kori katolikus egyházkormányzat

XIII. Leó pápa 1881. július 5-én kelt bullájával felállította a bosznia–hercegovinai érseki tartományt (suffragán püspökségei: a vrhbosnai (szarajevói) érseki megye, a banjalukai püspöki megye, a mostar-duvnói püspöki megye és a trebinjei püspöki megye), de az gyakorlatilag nem volt a magyarországi katolikus egyház szerves része, az egyetemes sematizmusok vagy csak teljesen formálisan, vagy egyáltalán nem vették figyelembe. (A teljességhez tartozik, hogy a sematizmusok 1901-től nem tartalmazták a zágrábi érseki tartomány adatait sem, mert az – Horvátország különállása {II-297.} miatt – nem volt szoros egységben a magyarországi egyházzal.) 1912-ben következett be egy jelentős egyházkormányzati változás: X. Pius pápa Christifideles Graeci bullája felállította az esztergomi érseki tartományba rendelt hajdúdorogi görög katolikus püspökséget. Ez hosszú küzdelmek eredményeként történt. A problémát az jelentette, hogy a magyar görög katolikus hívek a ruszinok számára szervezett munkácsi, kisebb részben az eperjesi egyházmegyéhez, illetve a román görög katolikus püspökségekhez – elsősorban a nagyváradihoz – tartoztak. A mintegy 300 ezer főre tehető magyar ajkú görög katolikusoknak sehol nem tartottak magyar nyelvű liturgiát, hiszen az a ruszin egyházakban ószlávul, a románokban románul folyt. A magyar egyházközségekben már a 19. század közepén megfogalmazódott a magyar nyelvű liturgia követelése, de azt Róma elhárította, mondván, hogy a magyar nem liturgikus nyelv. Miután ezen a téren nem értek el eredményt, megindult a harc egy külön magyar görög katolikus püspökség felállítására, amely végül a hajdúdorogi püspökség alapítását hozta. Alapításakor 162 parókiája volt 215 ezer hívővel. Az új egyházmegyét az 1913. évi XXXV. tc.-ben az országgyűlés is elismerte.

A katolikus egyházban léteznek nem teljes joghatóságú egyházkormányzati egységek is, mint pl. az apostoli adminisztratúrák, amelyek közvetlenül a Szentszéknek vannak alárendelve és nem tartoznak egyháztartományba; vagy a vikáriátusok, amelyek olyan egyházmegyerészek, amelyeket a megyéspüspök vikárius (helynök) révén kormányoz. A katolikus hierarchiába és kormányzati struktúrába nem tartoznak bele a szerzetesrendek, nekik mindenkor külön szervezetük és kormányzatuk van, és a területileg illetékes püspök joghatósága alatt is állnak. Ez utóbbi alól kivétel a pannonhalmi bencés egyházmegye (Pannonhalma nullius apátság), amely exempt, azaz az érseki joghatóság alól ki van véve és közvetlenül Róma alá tartozik.

1. ábra. Latin szertartású római katolikus egyházkormányzat, 1853–1920

1. ábra. Latin szertartású római katolikus egyházkormányzat, 1853–1920

Míg a többi egyház megalkotta a maga önkormányzatát (autonómiáját), addig ez a katolikus egyházban elmaradt. (Kivételt az erdélyi püspökség képezett, ahol az ún. Erdélyi Római Katolikus Státus mint autonómia-szervezet létezett. Elnöke a mindenkori erdélyi püspök volt.) A polgári államszerkezet kialakítása idején, 1848-ban kétféle irányból merült fel a katolikus autonómia igénye. Egyfelől a katolikus főpapok kívánták így elhárítani annak veszélyét, hogy esetleg nem katolikus kézbe kerüljön a főkegyúri jog végrehajtása. A hívek és az alsópapság liberális csoportjai viszont egy olyan világi többségű intézményt akartak, amely az egyházi vagyon és az iskolák ügyeinek intézését kiveszi a püspökök kezéből, valamint az egész katolikus közösség közös ellenőrzése alá helyezi. 1867 és 1871 között e kétféle irány kompromisszumaként kidolgozták a katolikus autonómia jogkörét és felépítését, de a tervezetet az 1870–71-ben ülésező I. autonómia kongresszuson elutasították. Sem a kormány nem akarta kiengedni kezéből az új intézmény anyagi alapjának szánt vallás- és tanulmányi alapokat, sem a főpapság nem tartott már annyira a kormány esetleges szekularizációs politikájától, hogy emiatt jogokat adjon át az autonómiának, és szigorúan ragaszkodott a centralizált egyházkormányzathoz, amibe laikus elemeknek nem kívánt beleszólást engedni. Továbbá a Vatikán sem kért egy olyan kísérletből, amely szeparatista töltetet is hordozott. Ezért az autonómia kérdése a századfordulóig lekerült a napirendről. Ekkor a kormányzat az autonómia ígéretével próbálta „kárpótolni” a liberális egyházpolitikai törvények körüli harcban vereséget szenvedett katolikus {II-299.} egyházat. 1897-ben nyílt meg a II. autonómia kongresszus, amely a következő években bizottságokban folytatta munkáját. 1900-ra az autonómia tervezete elkészült, ám azt Róma és a püspöki kar ismét elutasította, lényegében ugyanazon okokból, mint negyedszázaddal korábban. A nagy szabadelvű nemzedék autonómia koncepciójának újabb kudarcában az is közrejátszott, hogy a 19. század végétől kezdve már a progresszív katolikus erők sem a liberális elvekben, hanem mindinkább egy szociálisan érzékeny újkonzervativizmusban keresték a továbblépés útját.

A továbblépés vagy útkeresés módosulása összefüggésben van azokkal a nagy horderejű változásokkal, amelyek a 19. század utolsó harmadában történtek a katolikus egyházban. XIII. Leó pápasága idején (1878–1903) ment végbe az egyház elszakadása a feudális múlttól és csatlakozása a polgári társadalomhoz. A katolicizmus társadalmi érzékenységét és új programját az 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű pápai enciklika fogalmazta meg. XIII. Leó pápa enciklikája a szociális kérdést (amint akkor mondták: a munkáskérdést) elemezte. Első ízben fogalmazta meg átfogóan a katolikus egyház tanítását a szociális rendre, a munkára, a munkás és munkaadó viszonyára, a tulajdonra stb. vonatkozóan. Ez a korszerű program – amely elfogadta a polgári világ értékrendjét, segítséget nyújtott annak erkölcsi és szociális ellentmondásainak leküzdéséhez – magával ragadta a magyarországi katolicizmus európai fejlődésre figyelő elméit is.

A magyarországi katolikus egyház századfordulós légköre még a konzervatív egyházi szerzők jellemzése szerint is „ványadt, tespesztő, fülledt” volt, s az egyházból „amolyan szertár, gyűjteményes lerakat lett, amit tisztán hasznossági szempontból néztek és értékeltek”. Nyisztor Zoltán pápai prelátus, katolikus újságíró találóan adja vissza a korabeli egyházi életet: „A püspökök hivataluknál fogva a főrendiház tagjai voltak, százados, tágas szép palotákban laktak és többezer holdas nagybirtokok javadalmasai. Fekete csukott hintón jártak, nagyobb ünnepekkor négyes vagy ötös fogattal, a bakon a libériás kocsis mellett még »huszárral« is, s olyan ebédeket adtak a katonai, állami és vármegyei urak számára, aminek nem volt párja, s még a borravalókat is aranytallérokban hullatták. Ezzel szemben a templomi kultusz elfakult, leegyszerűsödött a végletekig. Hétköznap üres templomok, legfeljebb a gyászmisék kötelező gyér közönségével, mialatt a legbuzgóbb papnak sem juthatott eszébe kiülni a gyóntatószékbe. Vasárnaponként két, viszonylag erősebben látogatott mise: egy reggeli a jámbor, egyszerű nép, s a déli, az ún. »szagos mise« az úri nép számára, ami fokonként inkább társadalmi szokás, mint vallási aktus jellegét öltötte magára.”

Az általános sorvadás közepette – írta Bangha Béla a Magyar Kultúrában – feltűntek már az új kort előkészítő jelek, az ébresztők és feltámasztók komoly próbálkozásai. A posztjozefinista egyház és a liberális egyházpolitika után az 1890-es évek végétől kezdődően, az újkonzervativizmus részeként bontakozott ki a katolikus reneszánsz vagy megújhodás, s tartott egészen az 1940-es évek végéig. Ennek a megújhodásnak a belső tartalma a hitélet megélénkülése és elmélyülése volt. A hitéleti offenzíva és a századforduló, illetve a 20. század első két évtizedének meghatározó katolikus szellemi vezéregyénisége Prohászka Ottokár (1858–1927) egyetemi tanár, a későbbi székesfehérvári püspök (1905–1927). Felismerte, hogy a gyorsan polgárosuló és egyben vallástalanodó társadalomban új típusú igehirdetésre van szükség. Ez már kevésbé kötődött a plébániákhoz, hanem ún. mozgó pasztoráció volt, amelynek két változata lett népszerű: a népmissziók és a lelkigyakorlatok. {II-300.} Legnagyobb hatású lelkigyakorlatos és konferenciabeszédeit Budapesten az Egyetemi templomban tartotta. Az egyház szociális felelősségéről és korszerű világszemléletéről szóló Prohászka-művek – köztük a legjobb szintézist adó Modern katolicizmus – a progresszió táborában talált pozitív visszhangra, míg egyházában voltak, akik korainak, sőt tévesnek tartották azokat. Prohászka érdeme volt a papnevelés megújítása is. A századfordulótól a szemináriumokban szakképzett spirituálisok (lelki vezetők) foglalkoztak a kispapokkal. A korábbiakhoz képest bevezették a gyakoribb gyónást és a heti egyszeri áldozást.

A katolikus reneszánsz szervezetileg a politikai katolicizmus pártokká szerveződésében és a gombamódra szaporodó katolikus hitbuzgalmi, szociális, kulturális és gazdasági egyesületekben érhető tetten. Az első, magát keresztény világnézeti pártnak nevező politikai párt a gróf Zichy Nándor által 1895-ben alapított Katolikus Néppárt volt. A politikai katolicizmus szociális irányzata, a keresztényszocializmus elsősorban a tudós Giesswein Sándor (1856–1923) győri kanonok, pápai prelátus, országgyűlési képviselő nevéhez köthető. A hitbuzgalmat elsősorban az ún. harmadrendek szolgálták, köztük a népesebbek a bencések, a domonkosok és a ferencesek harmadik rendje. Az Oltáriszentség tiszteletét az Oltáregyletek mélyítették el, amelyekről nem lehet beszélni Trautwein János (1819–1893) piarista szerzetes és Kanter Károly (1853–1920) budai várplébános nevének említése nélkül. Trautwein hozta létre az első Oltáregyletet, Kanter volt az, aki abból virágzó és az egész országot behálózó intézményt létesített. Ugyancsak Kanter Károly építette fel Magyarország első Oltáriszentség imádására szentelt zárdáját és templomát, s ő szervezte meg elsőként a fővárosi hitoktatókat, amiből 1903-ra kinőtt a Regnum Marianum egyesület.

Mária tiszteletét a Mária-kongregációk tartották ébren. A művelődési és erkölcsi nevelés eszközei voltak a Katolikus Körök. A szociális, karitatív és érdekvédelmi szervezetek közül a legelterjedtebbek a Kolping-féle Katolikus Legényegyletek, a Tanoncvédő Egyesület és a Szent Vince Egyletek voltak. A társadalmi kérdések közül előtérbe került a nőkérdés, a nő megváltozott helye a társadalomban. Gyorsan terjedtek a különböző nővédő egyesületek, a katolikus indíttatásúak közül valóban hatékonnyá az 1908-ban alakult Szociális Missziótársulat vált, élén Farkas Edith missziósnővérrel és a társulatból később elküldött Slachta Margittal. A háttérben ott „bábáskodott” Prohászka püspök. Az egyetemi ifjúság támogatására alakult a Szent Imre Kör, majd Pesten és Budán létrejöttek a Szent Imre Kollégiumok.

Német mintára 1900. augusztus 17–19-én rendezték meg az első Katolikus Nagygyűlést. A rendezvény évenkénti, két-három napos országos seregszemlévé nőtt, ahol felkért szónokok az egyház és a katolicizmus időszerű kérdéseit feszegették. Az 1901-es nagygyűlés ünnepi szónoka, gr. Zichy János a keresztény hívők egységét sürgette, az 1904-esen Prohászka Ottokár a katolikusok szociális feladatairól, Ernszt Sándor a katolikus munkások érdekeiről szólt. Az 1906. évi rendezvény központi témája a nőkérdés volt. 1908-ban Prohászka Ottokár a modernizmusról, 1910-ben az intellektualizmus túlhajtásairól beszélt (1911-ben indexre tétel miatt nem szólalhatott fel). A dualizmus kori utolsó nagygyűlés a háború előtt, 1913-ban volt. Ezen gr. Zichy János a katolikusok összefogását szorgalmazta a szociális kérdések megoldásában, Mihályfi Ákos professzor pedig a katolikus sajtóról szólt, kifogásolva e téren a zsidóság túlreprezentáltságát. Legközelebb 1920-ban tartottak katolikus nagygyűlést. Ugyancsak német példára 1908-ban alakult {II-301.} meg a közéleti katolicizmus legnagyobb szervezete, a Katolikus Népszövetség. 1914-ben – legnagyobb kiterjedésekor – kb. 300 ezer tagja volt. Feladata a minél nagyobb katolikus tömegek öntudatra ébresztése, pártok és részérdekek feletti szervezése, mozgósítása. Egyben jogvédelemmel és felvilágosító irodalommal, újságokkal látta el tagjait. A Szent István Társulat, a katolikus tudományosság műhelye 1852-ben jött létre, fejlődésnek az 1880-as években indult.

A katolikus közélet mozgósításának és nevelésének fontos terepe volt a katolikus sajtó. A központi lapokon kívül szinte minden püspöki székhelyen – de nem ritkán nagyobb egyházközségekben is – volt saját katolikus napi-, heti-, havi- vagy időszaki lap. A központiak közül kiemelkedő az 1908-ig megjelenő Magyar Állam, és a Néppárt lapja, az Alkotmány, amely 1896-os alapításától mintegy két évtizedig uralta a katolikus sajtót. Az egyház iskolán kívüli ifjúságnevelő munkáját is számtalan ifjúsági lap, közlöny, újság segítette, köztük is az első és legjobb volt az Izsóf Alajos szerkesztette Zászlónk című folyóirat a középiskolások számára. A sajtóexpanzió vezéralakja Bangha Béla jezsuita páter, ő szerkesztette az 1912-ben induló Magyar Kultúra című folyóiratot, amely a Nyugattal szemben a korszerű katolikus kultúra fóruma kívánt lenni.

A katolikus megújhodás az egyházon belül a szerzetesrendek soha nem tapasztalt intenzitású fejlődésében, számszerű gyarapodásában és működésük kiszélesedésében is megnyilvánult. A statisztikák szerint 1900-ban 2211 szerzetes és 6654 apáca volt. (Ugyanekkor a világi papok száma 6641.) A férfi és női rendek taglétszáma az I. világháború után emelkedett, s ebben vélhetően szerepet játszott a tömeges világi egzisztenciavesztés, a pauperizáció is.

A katolikus reneszánszhoz sorolhatjuk az egyházi hivatások megsokasodását és az egyházi, vagy egyházi vezetésű intézmények gyarapodását is. A századforduló főpapjai szívesen áldoztak építésére. E tekintetben legbőkezűbb Simor János hercegprímás volt, aki templomokon kívül tucatnyi népiskolát és több középiskolát építtetett fel.

Az I. világháború hírére a katolikus egyház egyetemes feje, XV. Benedek pápa az 1914. szeptember 8-án kelt Ubi periculum kezdetű pásztorlevelével reagált. Ebben a béke helyreállítását sürgette és bejelentette a Szentszék szigorú semlegességét. A magyarországi katolikus püspöki kar – a többi bevett egyház és felekezet vezetéséhez hasonlóan – lojalitást tanúsított királyai és kormányai iránt. Az egyházon belüli pacifista kezdeményezéseket nem pártolta, sőt a Giesswein Sándor győri kanonok vezetésével 1917 késő őszén alapított Pax Országos Katholikus Papi Egyesület jóváhagyását meg is tagadta.