{II-309.} A református egyház (1867–1918)

A magyarországi református egyház igazgatása – bár már az 1791. évi XXVI. tc. megadta a lehetőséget az 1791. évi budai református zsinatnak az egységes egyházszervezet megteremtésére, az egységes irányítás létrehozására – egyházkerületenként külön-külön (nem is mindig azonos rendszer alapján) hozott szabályrendeletekkel folyt. Az egységesítés-egyesítés szükséges volta általában elfogadott gondolat volt, azonban a végrehajtás mikéntje heves vitákat váltott ki. Az egyházkerületek – Török Pál Duna melléki püspök vezetésével – a budai zsinat által létrehozott egyetemes konventnek az egyházkerületek fölé emelését óhajtották, amelyben az egyházkerületek egyenlő képviselettel és szavazattal vettek részt. Ezt azonban a legnagyobb, a tiszántúli egyházkerület ellenezte, attól tartva, hogy a másik három egyházkerület majorizálhatja. A csak egységes irányítás mellett megoldható ügyek azonban annyira felszaporodtak, hogy rendezésüket tovább már nem lehetett halasztani. Így az 1881. október 31-én megnyílt debreceni „alkotmányozó zsinat” az egyházalkotmány, az egyházi szervezet megalkotása, az egyházi közalap („domestica”) felállítása és egyéb intézkedései által megalkotta az egységes igazgatású, az erdélyi egyházkerület csatlakozásával immár öt egyházkerületből álló magyar református egyház kerületeit. Ennek értelmében 1881 és 1918 (majd 1940 és 1945) között az alábbi református egyházkerületek voltak: dunántúli (Pápa, Veszprém), Duna melléki (Pest, Budapest), Tiszán inneni (Miskolc) és erdélyi (Nagyenyed, Kolozsvár). Az így létrehozott intézmény nevét az Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház formában határozta meg a zsinat. (Az elnevezés rövidítésében az „Ev. Ref.” sok félreértést és zavart okozott és okoz máig is.) Alapelvül mondta ki a zsinat, hogy a magyarországi református egyház „zsinat-presbiteri rendszer” (helyesebben: „presbiter-zsinati rendszer”) szerint kormányozza magát; alulról felfelé építkezik: alapegysége az egyházközség, az egyház tagjainak egy meghatározott területen élő, az egyházi törvények szerint szervezett gyülekezete, amelynek legfőbb szerve a választók gyűlése (közgyűlés), élén az önmagából választott presbitérium áll, amelynek elnöke a lelkipásztor és a világi (nem lelkészi) kurátor (gondnok). Több önálló („anya”) egyházközség egyházkormányzás és -igazgatás céljából való egyesülése az egyházmegye („tractus”), ennek legfőbb szerve a közgyűlés, élén az esperessel és az egyházmegyei (világi) gondnokkal. Több egyházmegyének az egyházkormányzás és -igazgatás céljából felsőbb hatósággá való egyesülése az egyházkerület (szuperintendencia), amelynek élén a püspök (szuperintendens) és az egyházkerületi (világi) főgondnok áll. A református egyház legfőbb igazgatási, egyházkormányzati és törvénykező szerve a gyülekezetek (egyházközségek) által meghatározott időre választott zsinat, élén a lelkészi (püspök) és világi elnökkel. A presbitériumok kivételével a református egyház minden egyházkormányzó testülete – az elnökséget is beleértve – egyenlő számban lelkészi és nem lelkészi (világi) tagokból áll; ez az ún. paritás elve. A szavazásnál a szótöbbségi elv érvényesül.

4. ábra. Református egyházkormányzat, 1894

4. ábra. Református egyházkormányzat, 1894

A református egyház a 19. század végétől egyre jobban beépült az államrendbe, a lelki élet ugyanakkor egyre sivárabb lett, s a jelentkező társadalmi és gazdasági problémákra a korábbi évszázadokban a néppel összeforrott egyház egyre érzéketlenebbé vált. Ezek a jelenségek lényeges szerepet játszottak a 19. század végén és a 20. század elején jelentkező belmissziós mozgalmak, egyletek {II-310.} és egyesületek [Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE), Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) stb.] megalakulásában, majd azoknak a forradalmak idején követett magatartásában. Az egyház vezetését azonban ekkor inkább foglalkoztatták a római katolicizmus és a protestáns egyházak között újra kiéleződött ellentétek (különösen a vegyes házasság, az ebből származó gyermekek vallása, az elkeresztelés stb. problémája), s emiatt „a vallásfelekezetek közötti tökéletes jogegyenlőség és viszonosság” megvalósításának kérdései. Ennek érdekében gróf Deigenfeld József tiszántúli református főgondnok elnöklete alatt a két protestáns (református és evangélikus) egyház értekezletén 1908. június 9-én megalakult az Országos Evangéliumi Szövetség, amelynek célja: evangélium szerinti társadalmi tömörülés a lelkiismereti szabadságot és a bevett vallásfelekezetek közötti jogegyenlőséget veszélyeztető törekvések ellen. Ezt követően – református kezdeményezésre, de az evangélikus egyház részvételével – Deigenfeld József elnöksége és Zsilinszky Mihály, a bányai evangélikus egyházkerület felügyelőjének alelnöksége mellett 1908. szeptember 30-án megalakult az Országos Vallásegyenlőségi Szövetség.

Debrecen, Nagytemplom

Debrecen, Nagytemplom

Debreceni református kollégium

Debreceni református kollégium

A református egyházi vezetés energiájának jelentős részét a 19. század harmadik harmadától mindinkább a valláspolitikai és politikai küzdelmek kötötték le, s ezenközben egyre jobban beépült az állami-társadalmi rendbe, valamiféle „másodosztályú államegyházi státusra” törekedett, amit jórészt el is ért. Az egyház belső életét pedig mindinkább a merev, értelmetlen ortodoxia és az üres, lapos racionalizmus, vulgáris liberalizmus párharca jellemezte. Volt ugyan egy vékony „elit” réteg – az ún. kultúrprotestantizmus hirdetői –, akik lépést tudtak tartani a külföldi, elsősorban német protestantizmus szellemi életével, a gyakorlati következtetések levonásáig azonban ezek zöme sem jutott el, a nagyobb tömegekre pedig alig, vagy egyáltalán nem hatott.

A református keresztyén teológia szociális vonatkozásai, tanításai, az Isten országa szociális jelentőségének és a keresztyén ember szociális felelősségének hirdetése – amely pedig a korábbi évszázadokban, különösen a reformáció idején az igehirdetések egyik sarkalatos tétele volt – a 19. század végére, a 20. század elejére elhalványult. A református lelkészek jelentős része ugyan „a szegénység megszüntetésére” és a néptömegek kulturális felemelésére törekedett, ezért népkönyvtárak, olvasóegyletek, gazda(sági) tanfolyamok felállítását, népbankok, takarékmagtárak, mértékletességi egyletek szervezését propagálta. A Hangya szövetkezetek számos esetben református szervezésűek vagy érdekeltségűek voltak. Ezek a próbálkozások általában beváltak és a hozzájuk fűzött reményeket igazolták, s így a századforduló tájára meg is izmosodtak.

Az ipar fejlődésével egyre többen mentek fel a falvakból a városokba, különösen a fővárosba, s álltak ipari munkásnak. Ezek az emberek a megszokott falusi közösségük elhagyása következtében gyökértelenekké váltak. Bár a budapesti református parókiás körök száma növekedett, és a gomba módra szaporodó Pest környéki településeken sorra alakultak a református egyházközségek is, az ide települő munkásemberek, ha egyáltalán kerestek is az egyházaknál támaszt, problémáikra megoldást – különösen az ipari fellendülést követő gazdasági válságok idején – általában nem találtak. Ezekre a helyzetekre az egyház – más egyházakhoz hasonlóan – nem volt felkészülve, a munkásság problémáival akkor még nem tudott mit kezdeni, bármilyen jó szándékkal viszonyultak is az egyes lelkipásztorok ezekhez {II-312.} a kérdésekhez. A századforduló táján ugyanis, ha egyetemesen nem is, de jó néhány igehirdetőnél találunk határozott szociáletikai tartalmat és határozott útmutatást a társadalmi kérdésekben. A református sajtó is sokat foglalkozott a szocializmus és a szociális kérdések problémakörével, ezen belül az egyház feladataival, a keresztyénség felelősségével. Számos lelkész fogadta el a szociáldemokraták gondolatait, követeléseit. Az egyik ilyen markáns egyéniség Jánosi Zoltán hajdúsámsoni, debreceni, majd füzesgyarmati lelkész volt. A szocialisták vallásellenessége azonban aggasztotta, sőt riasztotta az egyházi személyek többségét. Többen rámutattak arra is, hogy ez nem tartozik a szocializmus lényegéhez, emiatt nem kell a témát levenni a napirendről, mert a szocialisták maguk is rá fognak jönni arra, hogy a református egyház elkötelezett a nép mellett, s revideálni fogják egyházellenes magatartásukat.

Az 1890-es években megélénkülő agrárszocialista mozgalmak kapcsán kialakuló aratósztrájkok idején több helyen a református lelkészek határozott fellépése akadályozta meg a csendőrsortüzeket.

Eleinte értetlen, mély hallgatás övezte a svájci keresztyén szocialista vagy vallásos szocialista irányzatot, Kutter és Ragaz elgondolásait. Ennek oka abban keresendő, hogy ők – a reformátorokhoz hasonlóan – evangéliumi alapon követelték a szociális igazságosságot, s ez az evangéliumi alap a liberális teológián felnőtt lelkészeknél hiányzott, számukra érthetetlen volt. A kezdődő evangéliumi ébredési teológia pedig inkább csak az egyén üdvösségére és az egyházi közösség ügyeire szűkítette érdeklődését. A politika és a hit összekapcsolását pedig mindkét csoport ellenezte, veszedelmesnek, vagy legjobb esetben érthetetlennek tartotta. Később, a 20. század első évtizedében éppen ez az ébredési vonal (egyletek, egyesületek) állt ki a szociális igazságok követelése mellett, ugyanakkor azonban éppen az evangéliumot szegezte szembe a forradalmi ideológiával; evangéliumi alapon akarta megvalósítani a szociális igazságosságot. A fogalmak azonban akkor is, s még később is mindkét részről tisztázatlanok voltak.

A gazdasági nehézségek következtében igen sokan vándoroltak ki pl. Amerikába, ott különféle református egyházakhoz csatlakoztak, vagy önállóan szerveződtek.

Később az események kialakulása más irányba fordította a reformátusok figyelmét is: a háborús készülődésekre, majd az I. világháború eseményeire. Mind az előkészületek idején, mind a háború folyamán a református egyház a többi vallásfelekezethez hasonló szerepet játszott, bár nem kevesen voltak – az idős dunamelléki püspökkel, Baksay Sándorral élükön –, akik kezdettől fogva ellenezték a háborút, s annak második felétől pedig egyre többen, egyre határozottabban szálltak síkra a béke mellett. A belmissziói és egyéb egyesületek (pl. a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, de mások is) igen jelentős lelkigondozói munkát végeztek a katonák és hadifoglyok között. A háború elvesztésének ténye már senkinek sem okozott meglepetést, de a háborús összeomlást követő forradalmak, valamint az ország széthullása, illetőleg jelentős területi megcsonkítása váratlanul és felkészületlenül érte a református egyház vezetőségét és tagságának nagyobb részét is.