A földterület

Birtokviszonyok, földhasználat

Az ország feudális birtokviszonyain a kiegyezés utáni évtizedek agrárpolitikai intézkedései nem változtattak. A 20. század küszöbén, az 1895. évi mezőgazdasági összeírás szerint a földbirtokok megoszlása az alábbi volt:

A földtulajdonosok 1%-a rendelkezett az összes terület csaknem felével. A törpebirtokosok – azaz a földterületet alig birtokló kisparasztok, a jobbágyok utódai – ugyanakkor csak igen kevés földdel rendelkeztek.

Ebben az időben, de később is, a mezőgazdaság fejlesztésére fordítható pénztőke megszerzésének forrását jelentette a tőkés bérleti rendszer. Főleg az arisztokraták birtokuk egy részét bérbe adták, s az így kapott pénzt fektették be részben a saját kezelésben tartott gazdaságba. A tulajdonos szerint részletezett adatokban, pl. a fenti számokban ezek a kapcsolatok nem jelennek meg.

A közép- és nagybirtokok egy része hitbizományként a főnemesi és nemesi családokhoz tartozott. Az összes területből 5, a szántóból 3% volt hitbizomány formájában lekötve, azaz nem kerülhetett elidegenítésre. (A hitbizományok száma a 19. század második felében nőtt meg számottevően.)

Az I. világháború után az ország területének változása, a nagybirtok súlyának {II-472.} növekedésével, a birtokviszonyokat is módosította. A két világháború között a földbirtok-politikai célokat szolgáló törvények (1920, 1921, majd 1936) a szociális feszültségek enyhítése céljából a földművescsaládok megélhetését és eredményes gazdálkodását lehetővé tevő kisbirtokok kialakítását kívánták előmozdítani. 1921 és 1941 között a különböző juttatások formájában együttvéve mintegy félmillió hektár (880 ezer kh) került megváltásra. Ennek a mezőgazdasági területnek birtokpolitikai célokra való felhasználása végül is törpebirtokos családok földhöz jutását tette lehetővé. Számos házhelyet is osztottak. Az állami tevékenység irányítását egy ideig az Országos Földbirtokrendező Bíróság látta el. A közérdekű parcellázást később az Országos Földhitelintézet intézte, illetve nyújtott ahhoz jelzálogkölcsönt. Az intézkedések nyomán az 1935. évi birtokmegoszlás az alábbi volt:

Összevetve az 1895. évi adatokkal látható a legkisebb birtokkategóriába tartozó szegényparasztok számának és területi részarányának növekedése, miközben a nagybirtokok súlya gyakorlatilag változatlan maradt.

Az 1945. évi földreform gyökeresen megváltoztatta a tulajdoni viszonyokat. A gazdaságok túlnyomó része és a földterület döntő hányada is a kisparaszti gazdaságokhoz került. A 100 kh feletti egyéni gazdaságokhoz az összes terület és a szántó is csupán 4,5%-a tartozott. Ezek a gazdaságok sem nevezhetők a szó valódi értelmében nagyüzemnek, mivel átlagosan 125 kh (72 ha) földjük volt.

A családi munkaerőre épült kisparaszti mezőgazdaság korszaka 1945-től 1949-ig tartott. Az ekkor megindult kollektivizálás a föld személyes tulajdonjogát sok család számára hosszú időre formálissá tette. A földtulajdon-használat három formája létezett: állami, szövetkezeti és egyéni. 1961-re a mezőgazdaság nagyüzemesítése gyakorlatilag befejeződött. Az 1970-es és 1980-as években a földterület több mint fele a mezőgazdasági termelőszövetkezetek közös gazdaságaihoz, valamivel kevesebb mint egyharmada az állami szektorhoz, míg kereken 10%-a a kisüzemekhez (háztáji- és kisegítő gazdaságokhoz) tartozott.

Az 1989. évi földtörvény lehetővé tette magánszemélyek számára a termőföld megszerzését 3 hektárig. A tulajdonviszonyokban ez nem hozott érdemi változást, az 1990-es évek elején végrehajtott kárpótlás azonban már igen. 1994-ben a földterület 37%-a, a szántó 41%-a az egyéni vállalkozókhoz és az önálló gazdálkodókhoz (háztartásokhoz) tartozott. Ugyanakkor a bérbeadás megjelenésével megindult a földtulajdon és a földhasználat különválása. Sok olyan személy jutott földhöz, aki a mezőgazdasági munkát nem vállalta, így bérbeadás útján igyekezett földjét hasznosítani.

Mezőgazdasági terület, művelési ágak

A 19. században a nagyarányú lecsapolás eredményeképpen több mint kétmillió hektárral nőtt a mezőgazdaságilag {II-473.} hasznosított terület. Ezzel egy időben jelentős változás következett be a művelési ágak arányaiban is. A szántóföld területe több mint egyharmadával nőtt, ami döntően a terméketlen területek csökkenéséből, valamint (az állattenyésztés extenzív formáinak visszaszorulásával) a legelő és rét területek feltöréséből adódott. A szántó aránya az 1873. évi 35%-ról 1913-ra, közel 46%-ra növekedett, és ezzel egy időben a rét és a legelő aránya mérséklődött.

Nagy jelentőségű volt az ugar területének visszaszorulása. Az 1870-es évek első felében a szántóföld területének közel 22%-a ugar volt, ami a századfordulóra felére csökkent. A birtoktípusonkénti vizsgálat a paraszti gazdaságok magasabb és a nagybirtokok alacsonyabb ugararányát mutatja.

Az I. világháborút követően az ország mezőgazdasági területe lecsökkent és lényeges változás történt a művelési ágak arányaiban. Az elcsatolt területeken más volt a művelési ágak aránya, mint a trianoni ország területén. 1920-ban 60%-ra nőtt a szántóterület aránya, miközben a szőlőé is növekedett. Kisebb mértékben csökkent a rét és a legelő aránya, míg a gyümölcsösé nem változott. Az erdőterület nagysága és aránya jelentősen visszaesett. Folytatódott az ugarterület csökkenése, ami az 1930-as években 2-3%-ra mérséklődött.

Az első (1938) és második (1940) bécsi döntés a mezőgazdasági terület növekedését és a művelési ágak arányainak változását hozta. Csökkent a szántó és a szőlő aránya, míg a rét és különösen az erdő területe és aránya növekedett. A változás nem volt tartós: a bécsi döntéseket a II. világháború végén Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezmény (1945) valamint békeszerződés (1947) semmisnek és érvénytelennek nyilvánította.

A II. világháború után a mezőgazdasági terület folyamatosan csökkent. A terület-visszaesés a földtörvény (1961) elfogadása után mérséklődött. Az 1970-es évek végén újra felerősödött a mezőgazdasági terület csökkenése, majd az 1980-as években a földterület mezőgazdasági termelésből való kivonásának visszafogása volt tapasztalható. A II. világháborútól 1991-ig több mint 900 ezer hektárral csökkent a mezőgazdaságilag hasznosított terület. A területkivonás mögött az ipartelepítés, útépítés, városfejlesztés, erdőtelepítés és környezetvédelmi – tehát nem egyértelműen elítélhető, noha sokszor nem körültekintő – meggondolások álltak. A mezőgazdasági terület csökkenése a világháború utáni időszakban általában jellemző volt a fejlett országokra.

Az egyes művelési ágak közül, a szántó és a gyep aránya lényegében folyamatosan csökkent, míg a gyümölcsös és a kert aránya nőtt. Mindez a belterjes gazdálkodás térhódítását jelzi.

Földkataszter, földértékelés

A mezőgazdaságilag hasznosított földterület értékelésére Magyarországon 1875-ben földnyilvántartást, földkatasztert készítettek, ami a földadó kivetésének alapjául {II-474.} szolgált. Ez községenként tartalmazta a tulajdonosra, a földrészletek nagyságára, fekvésére, minőségére, az átlagos hozam tiszta jövedelmére vonatkozó adatokat. A későbbi évtizedek során gyakran elhangzott a vád, hogy a besorolásokat és a becsléseket végző ún. kataszteri helyszínelési felügyelőségek a paraszti és uradalmi birtokok esetében más mértékkel mértek.

A kataszteri tiszta jövedelem, illetve aranykorona-érték már akkor is csak részben tükrözte a földek minőségi különbségét, és később már legfeljebb csak tájékoztatást nyújtott a földek értékéről. Az egyes művelési ágak aranykorona értékei országos átlagban 1993-ban a következők voltak: szántó 21, gyümölcsös 30, szőlő 44, gyep 8, erdő 4 aranykorona/hektár.

Több mint száz évvel a földkataszter kialakítása után, 1980-ban jogszabály született a föld új értékeléséről. Első lépésben talajtani szakértők dolgoztak a termőhelyi értékszámok megállapításán. Ezt a továbbiakban az értéknövelő vagy -csökkentő közgazdasági tényezők figyelembevételével kívánták finomítani, hogy végül megállapítsák az ún. korrigált termőhelyi pontszámokat. Az új értékszámok bevezetésére, a korszerű földértékelés végrehajtására nem került sor, és az 1990-es években a kárpótlásoknál még mindig az aranykorona-értéket vették figyelembe.

Talajjavítás

A szántóföld termőképességének fokozására jelentős talajjavítási munkálatok még a múlt században indultak meg, elsősorban a nedves fekvésű területekre kiterjedő lecsapolásokkal. Ehhez képest jóval szerényebb eredmények születtek az alagcsövezésben. A két világháború között a korábbinál már jóval kisebb területet érintettek a lecsapolási munkálatok. 1928 és 1937 között összesen kereken 13 ezer hektáron végeztek a mai értelemben vett talajjavítást. A javításra szoruló savanyú, szikes és homoktalajok a mezőgazdasági terület majdnem felét képviselték, de ekkora területű elvégzendő munkálatokhoz akkor sem voltak meg a szükséges anyagi eszközök. A szikesek javítására főként az 1930-as években az Alföld öntözésével kapcsolatban került sor.

A II. világháborút követően a talajjavítás éves adatai az 1960-as évek közepéig növekedést jeleztek. Ezután csökkenés következett, majd az 1970-es évektől évi 40 ezer hektár körül állandósult a talajjavítás területe. A talajjavítás mértékének szinten maradásában minden bizonnyal az állami támogatásnak is szerepe volt. Főleg a savanyú talajok javítására került sor, ennél jóval kisebb területen végezték el a szikes és homoktalajok javítását. A talajjavításra szoruló terület nagyságát az elvégzett talajjavítás területének többszörösére becsülik. Az 1990-es években a talajjavítás erősen visszaesett.