Állattenyésztés


FEJEZETEK

A magyar mezőgazdaság 20. századi előrelépésének az állattenyésztés volt az egyik fő hajtóereje. A fejlettség egyik legfontosabb jelzőszámának általában az állattenyésztésnek a növénytermeléshez viszonyított minél magasabb arányát tekintik. Magyarországon az állattenyésztés 1970-ben érte el a másik főágazat termelési szintjét és azután azt felülmúlta. Az 1990-es évek elejének termeléscsökkenése miatt azonban ismét a növénytermelési főágazat adta a termelés több mint felét.

A korábbi évszázadok legeltető állattartása a 19. században fokozatosan korszerűsödött. Megkezdődött a korábbi időszakokban tenyésztésben lévő állatfajták szinte teljes kicserélése nagyobb termelőképességű fajtákra. Kiszélesedett az állatok istállóban tartása. Az élelmiszeripar kiépülésével megjelentek a korszerű vágóhidak és az ipari jellegű hizlaldák, kialakult a tejipar és mögötte a nagyüzemi tehenészetek. Az állattenyésztés termékei a fogyasztásban és a kivitelben egyre jelentősebb arányt képviseltek.

A 20. század folyamán az állattenyésztést sok akadály hátráltatta. A fejlődés a századfordulót követően nem folytatódott. A szarvasmarha-, de különösen a sertésállomány a múlt század utolsó évtizedeiben megjelenő állatbetegségek miatt stagnált, míg a juhállomány, részben a tengerentúli gyapjúverseny, részben a legelőterületek visszaszorulása miatt alaposan csökkent.

Az I. világháború után, az állattenyésztés termelési színvonala hosszú ideig nem érte el a háború előttit. Bár az ország állatállománya 1925-ig folyamatosan növekedett, kevesebb volt, mint a háború előtt. A gazdasági világválságot megelőző mezőgazdasági recesszió hatására az ország állatállománya ismét visszaesett. Az állattenyésztés minősége és hozamai csak 1933 után javultak. A korábbi nagy tömegű, zsíros, (faggyús) vágómarha helyett az egy-két évi igázás után feljavított tinókat, majd később a fiatal bikákat küldték vágóhídra. A sertéstenyésztésben nőtt a hússertések aránya. Emelkedett – ha viszonylag kismértékben is – a tej- és tojáshozam.

A II. világháború hadieseményei a legnagyobb {II-505.} pusztítást az állatállományban okozták. A háború utáni, 1945. évi állatállomány csak töredéke volt az 1942. évinek. Évekig tartott, míg az állatállomány kiheverte a háború okozta károkat. A sertésállomány 1949-re, a szarvasmarha-állomány 1950-re, a juhállomány 1953-ra érte el 1942. évi nagyságát. A lóállomány a háború előtti szintet már soha többé nem közelítette meg.

Az állati termékek átlaghozamai, bár valamivel fejlődtek, továbbra is alacsonyak voltak. A tehenenkénti tejhozam az 1950-es évek végére – jelentős részben a tehenek nagy hányadának igázása miatt – alig haladta meg a 20 évvel korábbi 2000 literes szintet. A tyúkonkénti tojáshozam még az 1950-es évek végén is csak 85 darab volt, a háború előttinél alig valamivel magasabb. A hústermelés az állománynövekedés és fajtacsere eredményeként a háború előttinek már közel kétszerese volt, azonban még mindig csak az évi 46 kg-os egy főre jutó húsfogyasztáshoz volt elegendő.

A nagyüzemek fejlődése, majd az iparszerű mezőgazdasági termelés olyan mennyiségű takarmány – elsődlegesen szemestakarmány – termést adott, amely az ország állatállományának növekedését, az állati termékek termelésének fokozását lehetővé tette. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hazánkban előállított – elsősorban keményítőtartalmú – takarmánygabonák kiegészítésére nagy mennyiségű fehérjetakarmányt hoztak be, főleg a sertés- és a baromfiállomány számára. A szálastakarmány-termelés ebben az időszakban sem fejlődött.

Az 1960-as és az 1980-as évek között jelentősen átalakult az állattenyésztés szerkezete. Az 1960-as évek elejéig a legjelentősebb állattenyésztési ágazat, közel 40%-os részarányával a szarvasmarha-tenyésztés volt, az 1970-es évektől azonban fokozatosan elveszítette vezető helyét és a sertéstenyésztés termelési értéke már az 1970-es évek közepén felülmúlta a szarvasmarha tenyésztését. A legnagyobb növekedést a baromfitenyésztés produkálta. Aránya, amely 1960-ban még csak 20% volt, a 90-es évek elejére meghaladta a 30%-ot, 1995-ben pedig a {II-506.} legnagyobb termést adó ágazattá vált. Az állattenyésztés tényleges fejlődését az állati termékhozamok alakulása jelzi a legjobban. Az 1980-as évek közepére – 1965-höz képest – a sertéshús termelése megkétszereződött (megközelítette a 700 ezer tonnát), a baromfihús-termelés a háromszorosára (400 ezer tonnára) emelkedett, mintegy 50%-kal nőtt a tej- (2,7 milliárd liter) és kétszeresére (több mint 4 milliárd darabra) a tojástermelés. A szarvasmarha-állomány stagnált, a sertésállomány azonban jelentősen nőtt, az 1980-as évek első felében meghaladta a 10 milliót, a felnőttbaromfi-állomány pedig a 45 millió darabot. Ez a növekedés jelentős kivitelt tett lehetővé.

9. táblázat. Az állattenyésztés szerkezete 1938–1995.
[a bruttó termelési érték százalékos megoszlása alapján]
Ágazat 1938 1960 1976–1980 1981–1985 1990 1995
évek átlaga
Szarvasmarha-tenyésztés 35,7 38,4 27,9 26,7 25,6 25,3
Sertéstenyésztés 35,3 36,1 38,3 39,8 38,4 32,6
Baromfitenyésztés 19,9 20,1 25,3 25,6 28,3 34,0
Juhtenyésztés 3,4 4,1 4,8 4,5 2,8 2,6
Egyéb 5,7 1,3 3,7 3,4 4,3 5,5
Állattenyésztés összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Az állattenyésztés fejlődése az 1980-as évek közepére megtorpant, majd az 1990-es évek elején jelentős visszaesés következett be. A szarvasmarhák száma 1 millió, a sertéseké 5 millió alá, a baromfiállomány 36 millió alá csökkent. Ez a visszaesés csak a háborús károkkal mérhető.

10. táblázat. Fontosabb állati termékek termelése az 1960. évi százalékában, 1970–1995
Év Vágóállat
összesen
Ebből Tehéntej Tyúktojás
vágómarha vágósertés vágóbaromfi
1970 125,5 129,6 117,9 182,5 95,2 177,5
1980 193,1 131,6 201,0 301,3 130,1 237,3
1990 206,5 100,0 220,1 384,4 145,5 253,2
1995 132,9 56,3 119,0 337,4 100,5 188,3

A vágóállat és más állati termékek termelése az 1990-es években jelentősen visszaesett, de még mindig felülmúlta az 1970. évi termelést.

Szarvasmarha-tenyésztés

Az ország szarvasmarha állományának nagysága 1895 és 1985 között, 90 év alatt – a II. világháború pusztításait nem számítva, amit az állomány néhány év alatt kihevert – alig változott, 2 millió körül alakult. A hosszú ideig 1 millió körül mozgó tehénállomány azonban már 1985-re jelentősen visszaesett. A korábbi évtizedek mintegy 50%-os tehénaránya 40% alá csökkent.

Az 1980-as évek pangása, majd az 1990-es évek erőteljes gazdasági recessziója nyomán 1995-re az ország szarvasmarha állománya 1 millió alá, tehénállománya 426 ezerre esett vissza.

Az elmúlt mintegy száz év alatt a hazánkban tenyésztett szarvasmarhák fajtaösszetételét kétszer is alapvetően megváltoztatták. A századfordulóra esett az első fajtaváltás. Az 1869-ben az állomány 92%-át, de még 1895-ben is közel kétharmadát kitevő, alacsony tejhozamú magyar-szürke fajta a tej iránti igényeket már nem tudta kielégíteni. Ezért a hazai állományt főként a Svájcból importált szimentáli fajtával keresztezték. Néhány nemzedék alatt sikerült előállítani a tej-, {II-507.} hústermelésre és igaerőként egyaránt alkalmas fajtát, a hármashasznosítású magyartarkát. 1911-ben a szarvasmarha-állománynak már közel kétharmadát, a két világháború között már több mint 80%-át ez a fajta adta.

Csikósok és pásztorok a Hortobágyon, 1900 körül

Csikósok és pásztorok a Hortobágyon, 1900 körül

Magyar szürke bika

Magyar szürke bika

Magyar tarka tehén

Magyar tarka tehén

Magyar szürke gulya a hidi vásáron

Magyar szürke gulya a hidi vásáron

Magyar tarka tehén, borjával

Magyar tarka tehén, borjával

A másik jelentősebb fajtaátalakítás az 1970-es években kezdődött. A mezőgazdaság nagyüzembe tömörítése, a traktorvontatás elterjedése után, a magyartarka igaerejére már nem volt szükség, ugyanakkor a tejtermelés 20 éves stagnálása ismét ellátási és jövedelmezőségi problémává vált. A gépi fejés elterjedésével bebizonyosodott, hogy megfelelő szelekció nélkül a magyartarka sok egyede nem alkalmas erre a fejési módra. Mindez szükségessé tette a tisztán tejtermelő, illetve hústermelő fajták tenyésztésének előtérbe helyezését, a meglévő állomány javítását keresztezések segítségével. Az 1980-as évek végére a holstein-fríz fajták és a velük keresztezett tehenek váltak dominánssá. Az egyirányú hústermelő fajták, több próbálkozás után, szélesebb körben nem honosodtak meg. A magyartarka aránya az 1980-as évek végére már alig érte el a 10%-ot.

Az 1990-es évekig a fajtaváltás egyrészt még nem fejeződött be, másrészt szakmai körökben vitatták annak helyességét, irányát. Sokan a világpiacon vágómarhaként keresett és jól értékesíthető, de laktációként átlagosan csak mintegy 2500–3000 liter tejtermelésű magyartarka ilyen mértékű visszaszorításával nem értettek egyet (ugyanis a holstein-fríz hústermelésének mennyisége és minősége elmarad a magyartarka mellett).

A fajtacsere eredményeként az egy tehénre jutó tejtermelés az 1970-es évek első felétől az 1980-as évek végére megkétszereződött 2300–2500 literről 4600–4800 literre emelkedett. Az ország tejtermelése a tehénállomány fokozatos csökkenése ellenére is, ez idő alatt 1,8 milliárd literről közel 2,8 milliárd literre, csaknem 55%-kal nőtt.

A vágómarha-termelés, amely az 1970-es években 300 ezer tonna körül volt, az 1980-as évek közepére meghaladta a 350 ezer tonnát, ez azonban a magyartarka fajtájú állomány fokozatos kivágására vezethető vissza.

A rendszerváltást követően az ország szarvasmarha állománya rohamosan fogyott, 1990-ben még csak 11%-kal, 1993-ban már 45%-kal és 1995-ben közel 50%-kal volt kevesebb az év végi szarvasmarha-állomány az 1985. évinél. A nagyarányú állomány-visszaesést elsődlegesen a rendszerváltás utáni agrárpolitika okozta. Az 1990–1991-ben jelentkező tejértékesítési gondok miatt – annak ellenére, hogy az állománycsökkenés kezdett aggasztóvá válni – a kormányzat intézkedéseket hozott a tehénkivágások dotálására, amelynek eredményeként a tehénállomány két év alatt több mint 110 ezerrel, 30%-ot meghaladó mértékben csökkent.

3. ábra. Szarvasmarha-állomány alakulása év eleji adatok, 1895–1994

3. ábra. Szarvasmarha-állomány alakulása év eleji adatok, 1895–1994

Gyorsította a folyamatot, hogy a magánosítás során az egyéni gazdálkodókhoz került szarvasmarhák – nem egy esetben értékes tenyészállatok – egy részét megfelelő istálló és takarmánykészlet hiányában azonnal vágásra eladták.

1986-hoz viszonyítva, az 1990-es években folyamatosan romlottak a szarvasmarha-állomány tenyésztési mutatói. A szaporulati arány csökkent, míg az elhullási arány nőtt.

Sertéstenyésztés

A Kárpát-medencében őshonos sertés csak a múlt század közepétől vált meghatározó fontosságú haszonállattá. A 20. században a sertéstenyésztés fokozatosan fejlődött és az állattenyésztés legfontosabb ágazatává vált. Részesedése az állattenyésztés bruttó termeléséből az 1980-as években megközelítette a 40%-ot. (A hús, illetve a zsiradék iránti növekvő igényt a többet ellő, viszonylag rövid idő alatt jelentős mennyiségű húst és zsírt előállító sertéssel lehetett biztosítani.) A {II-508.} szarvasmarhánál rövidebb tenyésztési idejénél fogva a sertésállomány gyorsan igazodik a piaci feltételek változásához. A sertéshús – viszonylag olcsó ára miatt – a világ számos térségében a húsfogyasztásból mind nagyobb részarányt foglal el.

Az ország sertésállománya 1895-ben a mai országterületen 3,2 millió volt, majd 1935-re 4,7 millióra nőtt.

A sertéstenyésztést a második világháború okozta háborús károk nagymértékben visszavetették, az ország sertésállománya 1945 végére 1150 ezerre, több mint 70%-kal csökkent, de a sertések gyors reprodukciós képessége révén már 1949-re elérte a háború előtti nagyságát. Az állomány növekedését az 1950-es évek erőszakos politikai intézkedései sem törték meg. Később a takarmánytermelés fejlődése, a szinte korlátlan felvevőképességű kelet-európai piacok, valamint az egyre nagyobb húsfogyasztás gerjesztette konjunktúra hatására az ország (szeptember végi) sertésállománya az 1980-as évek közepéig többször is meghaladta a 10 milliót. A bel- és külpiaci kereslet csökkenése miatt a sertésállomány 1985–1990 között 9–9,5 millió között volt. A sertések közel felét, a mezőgazdaság nagyüzembe szervezése után is a magángazdaságok (háztáji-, kisegítő- és egyéni gazdaságok) tartották.

Berkshire kan

Berkshire kan

Mangalica konda

Mangalica konda

A rendszerváltást követően a sertésállomány nagymértékben csökkent, az 1995. év szeptemberi 5572 ezres állomány 40%-kal kevesebb az 1990. évinél. A piac beszűkülése miatt zsugorodtak az exportlehetőségek, az áremelkedések miatt visszaesett a belső fogyasztás. Rontotta a sertéstenyésztési kedvet, hogy az egymást követő aszályos évek okozta alacsony takarmánytermelés következtében jelentősen emelkedtek a takarmányárak. Az 1994. évi állomány azonban már olyan alacsony volt, hogy emiatt sertéshús-behozatalra szorultunk, és a húsipar kapacitásai kihasználatlanok maradtak.

4. ábra. A sertésállomány alakulása év eleji adatok

4. ábra. A sertésállomány alakulása év eleji adatok
1895–1994. (1000 db)

Az állomány alakulását szezonális és ciklikus változások jellemezték. A sertésállomány szezonális változására az a jellemző, hogy az ősszel éri el a tetőpontját, és mivel a tradicionális háztartási sertésvágások (évente kb. 1,5 millió) a december végi, vagy az azt követő napokra esnek, a tél végén a mélypontját. Ugyancsak szezonális, {II-509.} elsősorban az egyéni termelőknél a tenyésztés is. A gazdák kocáik elléseit, a malacok biztonságosabb felnevelése érdekében úgy ütemezik, hogy azok ne a téli hideg hónapokra essenek. Emiatt az egyes évszakok ellései között jelentős az eltérés.

A sertéstenyésztésre a szezonális ingadozásokon túl, háromévenkénti ciklusban visszatérő konjunktúrahullámzások is jellemzőek. A termelőket mind a vágósertés, mind a takarmányok ára, valamint ezek egymáshoz viszonyított aránya jelentősen befolyásolja. Növekvő jövedelmezőségnél sokan fognak szinte egy időben tenyésztésbe, majd hizlalásba. A jövedelmezőség visszaesésekor vagy csökkentik állományukat, vagy teljesen felhagynak a sertéstartással. A sertésciklus némi késéssel követi az árciklus alakulását. Először a kocaállománynál jelentkezik a változás, majd azt követi az egész sertésállományé.

5. ábra. A sertésállomány negyedévenként alakulása

5. ábra. A sertésállomány negyedévenként alakulása
1960–1996. (millió db)

Az egyenetlen termelés bizonyos időszakokban hiányt, másokban túlkínálatot okoz. Az agrárkormányzatnak 1976 után az 1980-as évek végéig megfelelő piaci intézkedésekkel – intervenciós malacvásárlásokkal vagy eladásokkal, kocakihelyezési akciókkal – sikerült a sertésciklus korábbi görbéit csaknem kisimítani, a termelést viszonylag egyenletessé tenni. Az 1990-es években ez a tudatos termelésirányítás nem érvényesült.

A sertésállomány fajtaösszetételében az elmúlt száz év alatt jelentős változás következett be. A 19. század első felében az ország sertésállományát még négy fajta (bakonyi, szalontai, mangalica, lengyel simaszőrű) és azok keresztezései határozták meg. A sertéstartás két főiránya, a zsír- és a hússertés azonban jelen volt az állományban. A fajtakérdés a 19. század végére a zsírsertés javára dőlt el. A hazai tartási és takarmányozási követelményeknek leginkább megfelelő mangalica fajta 1911-ben az állomány 92%-át tette ki.

A két világháború között egyre inkább jelentkezett igény a hústípusú sertésekre is, arányuk a 30-as évek közepére mintegy 20%-ot ért el, de még 1948-ra sem haladta meg a 30%-ot. A fajtaváltás csak az 1950-es években gyorsult fel, 1962-ben az állomány 60%-a hússertés, egyharmada keresztezett állomány volt és a zsírsertések már alig haladták meg az 5%-ot. Az 1970-es évek elejére a zsírsertés teljesen kiszorult a tenyésztésből. (A sertészsír iránti igény a hazai fogyasztók nagy részénél még továbbra is jelentkezik, ezt a hússertések magasabb tömegre hizlalásával elégítik ki.)

{II-510.} Az 1970-es évektől elsősorban a nagyüzemekben a korábbiaknál jobb hússzerkezetű, és rövidebb hizlalási időt igénylő, de mind a takarmányozásra, mind a tartási körülményekre jóval igényesebb hibridsertések terjedtek el. 1972-ben arányuk még nem érte el a 20%-ot, 1991-ben pedig az állománynak már több mint a fele hibridsertés volt.

A fajtaátalakítással egyidejűleg – jelentős kormányzati beavatkozások eredményeként – az 1980-as évek közepére javult az állomány állat-egészségügyi helyzete is, ami előfeltétele volt annak, hogy a sertések, illetve a sertéshúsból készült készítmények az igényesebb külföldi piacokon megjelenhessenek.

Az 1990-es évek elején a legnagyobb mértékben, mintegy 52%-kal, a szövetkezetek sertésállománya csökkent, míg a legkisebb visszaesés (25%) a vállalatoknál és a gazdasági társaságoknál volt. Az újonnan alakult, sertéstartással foglalkozó társaságok sertésállományának zöme a szövetkezeteké volt. Az egyéni gazdálkodók sertésállománya is jelentősen, 44%-kal visszaesett. Részarányuk az ország sertésállományából – az elmúlt évek politikai elvárásaival szemben – némileg csökkent.

A tenyésztési kedv alakulását – ami a sertéstartás gazdaságosságának függvénye – a kocaállomány változása jól jelzi. Ha nő a tenyésztési kedv, akkor a termelők növelik kocáik számát, ha visszaesik, akkor csökkentik. A kocák száma 1990 és 1993 között 36%-kal, de a piaci változásokra leginkább reagáló egyéni gazdálkodóknál több mint 46%-kal esett vissza. Ugyanakkor a sertéstenyésztés gazdasági mutatói is folyamatosan romlottak. A nyolcvanas évekre jellemző – akkor is magasnak tartott – 7-8%-os elhullás 10% fölé emelkedett. Az egy, év eleji kocára számított élő szaporulat 1990 és 1993 között több mint 20%-kal visszaesett. Az év eleji kocaállományra jutó vágósertés-termelés ez idő alatt 14%-kal csökkent, újra megjelentek a különböző, korábban már leküzdött járványos sertésbetegségek. Sok fertőzést okoztak a környező országokból állat-egészségügyi ellenőrzés nélkül behozott sertések vagy húsáruk.

Baromfitenyésztés

A baromfitenyésztés a 20. században szinte töretlenül fejlődött. A századforduló idején, 1895-ben az első mezőgazdasági statisztikai összeírás 12,4 millió felnőtt baromfit mutatott ki. A két világháború között az év eleji felnőttbaromfi-állomány mintegy 20 millió volt. Számuk az 1980-as évek elejére elérte a 40 milliót, 1995 {II-511.} elejére mintegy 34 millióra visszaesett.

A baromfihús-, tojás- és tolltermelésnek a lakosság meghatározó részét kitevő mezőgazdasági népesség mindennapi életében jelentős volt a szerepe. A két világháború közötti statisztikák már a baromfitartás nemzetgazdasági súlyát is jelzik. A kivitelre került baromfitermékek az egész magyar kivitelnek 10–12%-át, a mezőgazdasági kivitelnek 18–20%-át, az állattenyésztési exportnak pedig 30–35%-át tették ki. Az ország élősúlyban számított vágóállat-termelésének egyötöde 1938-ban vágóbaromfi volt.

A két világháború között, a jobbára külterjes körülmények között tartott állomány zömmel a hagyományos, ún. „parlagi” fajtákból állt, amely takarmányszükségletének jelentős részét az udvarok, szérűk, illetve tanyák körüli „kapirgálással” találta meg. Testméretük kicsi, tojáshozamuk alacsony volt. Az 1930-as évektől az exportlehetőségek jobb kihasználása céljából a hazai parlagi fajták nemesítésére, nagyobb hozamú fajták honosítására törekedtek. Ez időben került hazánkba nagyobb mennyiségben a nagy tömegű Plymouth és Orpington, valamint a nagy tojáshozamú Leghorn és Rhode Island fajta. Bár az erőfeszítések nem voltak eredménytelenek, az egy tojóra számított évi átlagos tojáshozam még 1938-ban is csak 66 darab volt.

A II. világháború után a károkat hamar pótolni lehetett. Az ország baromfi állománya 1949-re már meghaladta az 1938. évit. Különösen a tyúkfélék állománya nőtt jelentős mértékben, a többi baromfiféleség ekkor még az 1938. évinek csak kétharmada volt. Az ötvenes évek agrárpolitikájának torzulásai a baromfitartásra nem hatottak, a többi állatfajtól eltérően, az állomány növekedését korlátozások nem gátolták. A tyúkfélék száma 1965-re a háború előttinek már közel a kétszeresére nőtt.

11. táblázat. A baromfiállomány december 31-én (1000 db), 1950–1994
Év Tyúkféle
(gyöngyössel)
Liba Kacsa Pulyka Összesen
1950 16 100 1000 900 181 18 181
1955 21 370 1048 818 300 23 536
1960 25 110 846 675 213 26 844
1965 27 627 648 716 218 29 209
1970 32 880 750 1310 157 35 097
1975 36 549 611 1275 232 38 667
1980 61 347 992 1734 969 65 042
1985 56 686 1402 1946 1536 61 570
1990 44 948 1858 1685 1520 50 011
1994 33 906 1385 1806 1285 38 382

A tyúkfélék állományának növekedését az segítette elő, hogy tartásuk mind a nagyüzem, mind a kistermelés körülményeihez jól illeszkedett. A nagyüzemi termelésben a többi állatfajhoz képest kisebb tőkebefektetéssel ebben az ágazatban lehetett gyors tőkemegtérülést és folyamatos jövedelmet elérni.

A baromfitenyésztés termelési értéke 1965-re már 50%-kal meghaladta a háború előttit. A tyúktojástermelés 1965-re az 1935–1938. évinek a két és félszeresére emelkedett.

Az 1970-es évek elejére a baromfiágazatban meghonosodott az iparszerű termelés.

Az 1980-as évek közepére jellemző gazdasági pangás csak a tyúkféle állományt érintette, a többi baromfifaj tovább fejlődött és fogyasztása kiszélesedett. Különösen a pulykahúsfogyasztás vált kedveltté.

A mezőgazdasági nagyüzemekben a különböző termelési rendszerek kialakulásával fokozatosan megváltozott a baromfiállomány fajok és fajták szerinti összetétele. A hagyományos fajták eltűntek, helyüket a nagy teljesítményű – húst vagy tojást termelő – hibridek váltották fel. Amíg az 1980-as évek közepére a több mint kétszeresére emelkedett tyúkféle állomány – a piaci lehetőségek beszűkülése miatt – a következő tíz évben folyamatosan visszaesett. 1965-höz képest a libaállomány 1990-re közel háromszorosára, a pulykák száma mintegy hétszeresére, a kacsák {II-512.} száma több mint két és félszeresére nőtt. A kistermelők fokozatosan átvették a nagyüzemekben bevált fajtákat.

1950 és 1990 között a vágóbaromfi- és a tojástermelés közel ötszörösére emelkedett. Az 1990-es évek első felében a vágóbaromfi-termelés mintegy 25%-kal esett vissza, de 1995-ben már némi javulás mutatkozott.

12. táblázat. A vágóbaromfi- és a tojástermelés alakulása, 1950–1995
Év Vágóbaromfi-
termelés
(1000 t)
Tojástermelés
összesen
(millió darab)
egy tojóra jut
(db)
1950 132,6 995,1 70
1960 153,5 1848,0 83
1970 280,7 3280,0 113
1980 464,2 4384,7 140
1990 591,8 4679,1 186
1995 510,0 3466,5 191

A vágóbaromfi-termelésben a megemelkedett energiaárak miatt a pecsenyecsirke-termelők – elsődlegesen a téli hónapokban – szüneteltették termelésüket. A tojóállomány az 1990-es években csak kisebb mértékben csökkent. Mivel az egy tojóra jutó, közel 190 darabos éves tojáshozam az elmúlt években nem változott, a rendszerváltást követően az ország tyúktojás termelése alig változott. Ez az egyedüli fontosabb állattenyésztési termék, amelyből 1990 után nem keletkezett nagyobb hiány.

Juhtenyésztés

A juhtenyésztés egyike volt a magyar állattenyésztés hagyományos ágazatainak. Őseink a honfoglaláskor jelentős számú juhot hoztak magukkal, de az itt élő népek is tartottak juhokat. A juhtenyésztés fénykora a 18. század végétől a 19. század közepéig tehető. Az ország mai területén 1869 végén mintegy 7,2 millió juhot tartottak. A juhállomány 1911-re 2,4 millióra apadt. A nagyarányú csökkenést az európai piacokon megjelenő olcsó és jó minőségű tengerentúli gyapjú miatti árzuhanás és a hazai legelőterületek fokozódó visszaszorulása okozta. Ezzel egyidejűleg jelentős fajtaváltás következett be. A hosszúgyapjas hazai juhfajtákat fokozatosan felváltották a textilipar által inkább keresett rövidgyapjas fajták.

Az I. világháborút követően a juhállomány tovább csökkent. A két világháború között az ország juhállománya 1,5–2,0 millió között volt. Tovább javult a fajtaösszetétel és 1942-re már az állománynak közel 90%-a volt rövidgyapjas fajta.

A juhtenyésztés jellemzően a nagybirtokokhoz kötődött. A két háború közötti időszakban a juhállománynak több mint a fele az 1000 kat. holdnál nagyobb földterülettel rendelkező uradalmakban volt.

Német húsmerinó kos

Német húsmerinó kos

Magyar racka kosok

Magyar racka kosok

Pankotai birkafogat, Mezőgazdasági Kiállítás, 1956

Pankotai birkafogat, Mezőgazdasági Kiállítás, 1956

Booroola merinói anyajuh birkáival

Booroola merinói anyajuh birkáival

A II. világháború pusztításai, a front átvonulása következtében az ország juhállományának 80%-át a megszállók elhajtották vagy levágták. 1945 májusában a megmaradt állatok száma nem érte el a {II-513.} 330 ezer darabot sem. A juhok számának növekedése gyorsan megindult és 1950-ben már 1049 ezer juh volt az országban, ami az 1942. évinek több mint 60%-a.

A mezőgazdaság nagyüzembe szervezését követően a növekedés felgyorsult és 1965-re már közel 2,5 millió, 1980-ra pedig már több mint 3 millió volt az ország juhállománya. Attól kezdve ismét visszaesés következett be és a rendszerváltáskor már a 2 milliót sem érte el a juhok száma. Az állomány meghatározó részét az 1980-as évek második felében (85–90%-át) a mezőgazdasági nagyüzemek tartották.

Az ország juhállománya továbbra is fokozatosan csökkent, és 1995 végén az 1 milliónál kevesebb juh már alig fele volt az 1989. évinek. A korábbi nagyüzemi juhállomány folyamatosan az újonnan alakult kisszervezetek és az egyéni termelők tulajdonába került.

6. ábra. A juhállomány alakulása (1000 db) 1895–1994

6. ábra. A juhállomány alakulása (1000 db) 1895–1994

A juhnak három fő – hús, gyapjú és tej – hasznosítási iránya közül a különböző időszakokban a hasznosítás más-más formája került előtérbe. A 19. századig a hús, majd a gyapjú volt a hasznosítás elsődleges iránya, a tenyésztés célja. A két világháború között kormányzati intézkedések történtek a juhtej termelésének növelésére. Az 1930-as évek végén az anyajuhoknak már mintegy a felét fejték. Az 1970-es és 1980-as években a tenyésztés a vágójuh, különösképpen a pecsenyebárány előállítására irányult. A vágójuhtermelés az 1980-as évek közepére, a megelőző 20 évhez képest mintegy 50–60%-kal nőtt, míg a gyapjútermelés, az állomány nagyságának ingadozását követve gyakorlatilag alig változott. A juhtejtermelés mindinkább jelentéktelenné vált, az anyajuhoknak egyre kisebb hányadát fejték.

A hazai juhállomány jelentős csökkenését a gyapjú és a vágójuh iránti piaci érdeklődés további visszaesése okozta. A gyapjú termelői ára 1991-ben az előző évinek a felére zuhant, majd még mélyebbre. A vágójuh értékesítési ára is jelentősen visszaesett.

Lótenyésztés

A lovat a 19. század közepéig elsődlegesen hadi célra tenyésztették, de még a 20. században is, a két világháborúban a lovak a hadseregekben fontos szerepet játszottak. Az igaerőként használt ökrök mellett a lovak mezőgazdasági hasznosítása csak fokozatosan alakult ki.

Számadó csikós

Számadó csikós

Arab törzsmén, Bábolna

Arab törzsmén, Bábolna

Kisbéri félvér kanca, csikajával

Kisbéri félvér kanca, csikajával

Nóniusz mén

Nóniusz mén

Lipicai mén

Lipicai mén

{II-514.} A századfordulóra az ország mai területén a lóállomány megközelítette a 900 ezer darabot, amely az I. világháború során mintegy 20%-kal csökkent. A két világháború között a lóállomány folyamatosan növekedett és 1942-re már ismét elérte a század eleji létszámot. A tenyésztést katonai szervezetben végezték. A megnövekedett szállítási feladatok miatt előtérbe kerültek a nagy testű lovak, mint például a nónius, a nagy erejű, ún. hidegvérű fajták és a keresztezésükkel előállított „sodrott” lovak. Az 1945. évi 330 ezres lóállomány a háború előttinek csak 37%-a volt. Bár öt év alatt a lóállomány megkétszereződött, a háború előtti állományt már soha többé nem érte el.

A mezőgazdasági nagyüzemek egyre kevésbé igényelték a lovat. A gépesített mezőgazdaságban a lótartásnak nem volt helye, 1965-re a lovak száma már csak 300 ezer darab volt, 43%-kal alatta maradt a tíz évvel korábbinak és az 1980-as évek végére már nem érte el a 100 ezer darabot. Az állomány több mint kétharmada a kistermelőknél volt.

7. ábra. A lóállomány alakulása

7. ábra. A lóállomány alakulása
1895–1993. (1000 db)

A rendszerváltást követően a lóállomány csökkenése megállt, és az állománynak már több mint a 80%-a az egyéni gazdálkodóknál található. A lótartás iránya az 1990-es évek első felében ismét ketté vált. Az egyre nagyobb számú egyéni termelő a szükséges talajmunkák és szállítási feladatok elvégzésére növekvő számban tart lovakat, de divattá vált a sportlótartás is. A szaporodó lovasiskolákban egyre nő a lovak száma.

Egyéb állatfajok tenyésztése

A részletesebben ismertetett állatfajokon kívül hazánkban haszonállatként tartanak – kisebb-nagyobb számban – bivalyt, szamarat, öszvért, kecskét, házinyulat, galambot, méheket és különböző prémes állatokat.

Amíg a bivaly, a szamár és az öszvér az uradalmakban tartott állat volt, ez utóbbiakat a majorságok keskeny nyomtávú vasutainak vontatására használták, addig a többi állatot inkább a szegényebb réteghez tartozók tartották.

Hazánkban 1994-ben mintegy 100 bivaly, 300–400 öszvér, néhány ezer szamár volt található. A kecskeállomány – a szegények tehene – a gazdasági nehézségek idején általában nő. Az 1920-as, 30-as évek mintegy 20 ezres állománya az 1950-es évek közepére megközelítette a 200 ezer darabot. A következő 30 évben a kecskeállomány mintegy 15 ezerre csökkent, de 1994-re már ismét növekedett, meghaladta a 60 ezret.

A 80-as évek mintegy 45 ezer tonnás vágónyúltermelése mennyiségében közel annyi volt, mint a vágójuhtermelés. A termelés jelentős részben exportra került. A vágónyúl termelése az 1990-es években mintegy 30%-kal visszaesett.

A hazai halfogyasztás – a tengerparttal rendelkező országokéhoz viszonyítva – nem számottevő. A tógazdasági haltermelés az 1960-as években jelentősen fejlődött. A háború előtti 6,6 ezer tonnás haltermelés, amelynek közel 60%-a tógazdasági termelés volt, a 60-as évek közepére 23 ezer tonnára nőtt, aminek már 80%-a a tógazdaságokból származott. Az 1990. évi 25 ezer tonnás áruhaltermelés 1993-ra közel a harmadával, 17 ezer tonnára esett vissza.

A méztermelés számos háztartásnak nyújtott kiegészítő jövedelmet. A méhcsaládok száma mintegy 350–450 ezer között, a termelt méz mennyisége általában 10–15 ezer tonna volt, ami a hordási lehetőségek és az időnkénti jelentős méhpusztulások miatt szélsőségesen változott. Például az 1989. évi 20 ezer tonnás méztermelés 1991-re 10 ezer tonnára esett vissza, majd 1993-ban már ismét 16 ezer tonna körül volt.

Jelentős volt még a 19. századtól a II. világháborúig az országban a selyemhernyó-tenyésztés is. A múlt század végi nagyarányú eperfa(szederfa)ültetés már {II-515.} a selyemhernyók táplálását szolgálta. Az I. világháború előtti agrárkormányzatok egyik kedvelt intézkedési területe volt a selyemtermelés, amelytől a szegényparasztság felemelkedését, a szociális problémák megoldását várták. A háborús készülődés, az ejtőernyőselyem iránti igény növekedése miatt a 30-as évek végén ismét reneszánszát élte a selyemhernyó tenyésztése. A II. világháborút követően, a műszálak megjelenésével, a selyem iránti kereslet visszaesett. A selyemhernyó tenyésztése gyakorlatilag megszűnt.