Az emberi tényező

A 19. század végéig a mezőgazdaság termelési rendje konszolidálódott. A jobbágyfelszabadítás formálta birtokstruktúra a mezőgazdasággal foglalkozó, abból élő földműves népesség osztály- és rétegtagozódását is meghatározta, az agrártársadalomhoz tartozott a lakosság közel kétharmada.

A századfordulón mintegy 7 ezer nagybirtokos a termőföld ötödrészének volt a tulajdonosa, közülük 270 latifundium megközelítően 5 millió hektár területtel rendelkezett. A száztól több ezer hektár átlagterületű nagybirtok megművelése idegen munkaerő felhasználását igényelte. Ennek forrása a parasztság kevés földű része és a falusi föld nélküli népesség volt. A módosabb parasztbirtok ugyancsak bérmunkások alkalmazására, vagy egyes munkaműveletek részes művelésbe adására szorult.

Az I. világháborút megelőző évtizedben a mezőgazdaság az emberi munka túlkínálata mellett fejlődött és nem volt képes azt teljesen kihasználni. A saját földjének hasznából megélni képtelen törpebirtokosok, a jórészt szezonálisan foglalkoztatott napszámosok, a szegődményesek és cselédek létszáma szociálbiológiai hatásra évről évre növekedett. A technikai fejlődés ugyanakkor a nagyjából változatlan volumenű termeléshez fokozatosan kevesebb munkaerőt igényelt. Az agrárnépesség a nemzetgazdaság más ágai számára, de gyakran külföldre is munkaerő-kibocsátóvá vált.

Mezőgazdasági munkásházak, 1910 körül

Belső major a taszári uradalomban, 1905

Paraszttanya Kunhegyesen

Tízvagonos kukoricagóré, Külsőszabadi, Állami Gazdaság

Uradalmi téglaégető, Hetény, 1920

Az agrárnépesség magas aránya mellett a mai országterületre számított kereső népesség majdnem elérte a 2 millió főt. A tulajdon nélküli réteg műveltsége és szakképzettsége alacsonyabb volt, mint a birtokos parasztságé. A munkakörülmények nehezek, lakásuk, táplálkozási helyzetük kedvezőtlen volt. A szociális ellátási rendszer kialakítása a kezdet kezdetén tartott. A parasztság jövedelmi viszonyai a nagyfokú szóródás miatt nem értékelhetők.

Az I. világháború utáni átmeneti fellendülés előnyeit, éppen a mezőgazdaság túlnépesedése miatt, az itt munkát végzőknek csak kisebb hányada tudta kihasználni. A mezőgazdaság éves munkaidő-szükségletét 360 millió munkanapra becsülték, a mezőgazdasági népesség munkavégző kapacitását 610 millió munkanapra, a szükséglet csaknem kétszeresére. A föld nélküli napszámosok évente legfeljebb 180 napot tudtak dolgozni, ami 3 pengős napszámbérrel számolva évi maximum 540 pengő keresetet jelentett. Ugyanekkor (az 1920-as évek második felében) az uradalmi cselédek juttatásainak pénzértéke évi 900–1300 pengő között ingadozott. A 15 kat. holdon aluli birtokok jövedelmét a korabeli számítások holdanként 10–20 pengőre tették, a kedvező időjárású és jó termésű években. Az uradalmi cselédbérnek megfelelő jövedelem (a termelési szerkezettől és a család saját fogyasztásától függően) 8–16 kat. holdon volt elérhető.

Az 1929–1933-as válság az iparban 200 ezer fős munkanélküliséget okozott és a reálbéreket – 1913-hoz viszonyítva – egyharmadával csökkentette. A mezőgazdaságban a napszámbér a korábbinak alig több mint felére (1,72 pengőre) esett vissza. Az OMGE számításai szerint az uradalmi cselédség bére 1936-ra 720 pengőre csökkent. 1925–1937 között 70 ezer gazdaságot árvereztek el. Az 1930–1931-es években pedig a parasztság egy főre {II-528.} jutó jövedelme mindössze 40%-át tette ki az országos egy főre jutó jövedelemnek, az ipari munkásokénak is csupán felét.

A parasztság helyzete a válság után csak 1937 táján kezdett javulni, az 1938-as év jó termése, majd a hadikonjunktúra hozott átmeneti javulást. E javulás ellenére is 1938-ban a jövedelmi skála legalsó fokán a mezőgazdasági munkások álltak. Az átlagos napszámbér csak 2,08 pengőt tett ki, ami a megélhetésre akkor is kevés lett volna, ha rendszeresen lett volna munka. A néhány hold földdel rendelkezők is többnyire csak úgy tudtak megélni, ha másutt is vállaltak munkát. Az ország 9 millió fős lakosságából e két réteg lélekszáma meghaladta a 3 millió főt, s havi átlagos jövedelmüket ekkor 15–18 pengőre becsülték. A jövedelmi középrétegbe soroltak, többek között a módosabb parasztok havi jövedelmét ugyanekkor átlagosan 88 pengőre tették.

A II. világháború végével csaknem egybeeső földosztás a nagybirtokot gyakorlatilag felszámolta, a kisbirtokok számát megnövelte. A parasztság a korábbinál jóval homogénebb lakosságcsoporttá vált. Az 1949. évi népszámlálás szerint a lakosság majdnem felét alkotta a parasztság és ebből 2% volt a 25 kat. holdnál nagyobb birtokos, úgynevezett kulákgazdaság, mintegy 180 ezer fős népességgel. Az egy keresőre jutó reáljövedelem a munkabérből élőknél fél évtized alatt csökkent, a parasztságé 1951-ben és 1952-ben mintegy 10 százalékkal nőtt. Az évi 10–12 ezer forintos munkás-alkalmazotti reáljövedelem azonban minden évben meghaladta a paraszti jövedelmek kétszeresét. A parasztság fogyasztásának reálértéke – amibe a saját termelésű élelmiszer értéke is beletartozik – a munkás-alkalmazotti rétegét 81–91%-ban közelítette meg. (A saját termelésű élelmiszer-fogyasztást e számítás során piaci áron vették figyelembe.)

Napraforgó beadása az 1950 éves elején

Takarmánytök betakarítása Nagykállón az 1950-es évek elején

Vetőmag beadása 1952-ben Zala megyében

A parasztságot a föld nagysága szerint növekvő adó terhelte, a beadási kötelezettséget is progresszív kulcs alapján állapították meg. 1955-ben például – egy kat. holdra számítva – több mint 500 kg búzaegységnek megfelelő terményt és húst gyűjtöttek be. (Az átlagtermés 700–900 kg volt.) A terhek főként a nagyobb területű és a kuláknak minősülő gazdaságok felszámolását eredményezték, de sok kisparaszti család is elhagyta a falut. A terhelésre jellemző, hogy az 5 kat. hold alatti gazdaságok 47%-a (1952-ben) a családi szükségletnél kevesebb gabonával rendelkezett, 800 ezer családban 376 ezer tonna kenyérgabona-hiány volt. Az alakuló szövetkezetekben a tagok jövedelme 1955-ig alacsonyabb volt, mint az egyéni parasztoké.

A tömeges szövetkezetesítés befejezése után a mezőgazdasági munkaerő túlnyomó részével a szövetkezetek rendelkeztek. A munkadíj színvonala alacsony volt, az üzemenként indokolatlan jövedelmi különbségek, a munkadíjazási rendszer fonákságai a jövedelemhiányt tovább élezték. A szövetkezeti tagok munkájukért alig több mint felét kapták az állami szektor, illetve az állami gazdaságokban foglalkoztatottak munkabérének. A háztáji gazdálkodás ezekben az években a szövetkezeti családok jelentősebb jövedelemforrása volt, mint a közös gazdaságból származó juttatás. A szövetkezeti családok szerényebb jövedelmi színvonalára utal az a tény is, hogy a parasztság egy főre jutó fogyasztása mintegy 80–82%-át érte el a munkás-alkalmazotti rétegnek, kisebb részét, mint a beadási rendszerben.

A szövetkezeti tagok a gazdálkodás eredményéből az állami és egyéb kötelezettségek kiegyenlítése, a közös alapok feltöltése után részesedtek, a maradék nagysága szerint. A munkadíj bizonytalan volt, kifizetése rendszertelenül történt. A munkadíj összege annyira a közös gazdálkodás eredményességétől függött, hogy például 1962-ben a legjobb szövetkezetek tagjainak személyi jövedelme {II-529.} 2,3-szorosan haladta meg a leggyengébb szövetkezetekét.

Jelentős lépés volt a társadalombiztosítás és a szociális ellátások kiterjesztése a parasztságra, ám a szövetkezeti tagok e tekintetben is hátrányban voltak a lakosság más rétegeivel szemben. A nyugdíjkorhatár 1980-ig magasabb volt mint a munkás-alkalmazotti rétegnél (1975-ig 5 évvel, 1975–1980 között évente egy-egy évvel mérséklődött a különbség). Táppénzre a szövetkezeti tagok nem voltak jogosultak, azt csupán a szövetkezet adhatott részükre. A családi pótlék összege is elmaradt a bérből és fizetésből élőkétől.

A szövetkezetesítés a belépésre kényszerített, másutt munkaviszonyban nem álló földtulajdonosok közös gazdaságbeli foglalkoztatásának – korábban rejtve maradt lehetetlenségét – is nyilvánvalóvá tette. A technikai fejlesztés fél évtized alatt további, 1966-ig mintegy 120 millió kézi munkanapot váltott ki. Az új üzemforma a teljes foglalkoztatást a tevékenységi kör bővítésével sem tudta megvalósítani. A szövetkezeti törvény ugyanakkor 1967-től előírta az aktív korú tagok minimális foglalkoztatási kötelezettségét (a férfiaknál évi 150, a nőknél 100 munkanapot). Ennek eléréséhez kötődtek a szociális juttatások is. Ezáltal kényszerű munkaerő-pazarlás valósult meg, a ledolgozott munkaidő felülmúlta a 200 millió munkanapot. A szövetkezeti törvényt követő évtizedben a munkaidő-ráfordítás ennek ellenére több mint 20%-kal csökkent, a következő évtizedben (1985-ig) pedig a 20 év előtti felére esett vissza.

A mezőgazdasági nagyüzemekben foglalkoztatottak (tagok és alkalmazottak) személyi jövedelme – a mezőgazdasági és a nem mezőgazdasági termelés gyors bővülésének együttes hatására – az 1980-as évek második felére megközelítette a más gazdasági ágakban dolgozókét. Az 1990-es években a folyamat visszájára fordult, ismét nőttek a jövedelemkülönbségek a mezőgazdaságban dolgozók hátrányára.

A mezőgazdasági termelés gyors fejlődése a szakképzés fokozásának égető szükségességét vetette fel. A II. világháború után a korábbinak többszörösére nőtt a különböző szinten képzett mezőgazdasági szakemberek létszáma. Az 1950-es években az agrár-felsőoktatási intézményekben 3–4 ezer, a szövetkezeti átszervezést követően több mint 10 ezer diák tanult. Azóta létszámuk mérséklődött. A középfokú intézményekben tanulók létszáma ugyanebben az időben mintegy 6 ezer főt tett ki. A diákok létszáma itt is némileg csökkent azóta. A mezőgazdasági szakmunkásképzés az 1950-es években nem volt jelentős (és nem is volt elismert), 1960 után azonban a szakmunkástanulók létszáma megháromszorozódott.

A tömeges képzés ellenére a felsőfokú intézményekből kikerültek fele (1966-ban) nem a mezőgazdaságban helyezkedett el. Holott ekkor a szövetkezeti elnökök 8, a felsőfokú vezetők 48%-ának volt csupán felsőfokú végzettsége, az állami gazdaságokban a vezetők kétharmadának-háromnegyedének. Húsz évvel később a felső vezetők csupán elenyésző hányada nem rendelkezett egyetemi vagy főiskolai végzettséggel. Az agrár szakképzettek nagyobb része azonban ekkor is más nemzetgazdasági ágban vállalt munkát.