A háttéripar jellemzői

Az 1950–1980-as évek ipari fejlődésének elemzésekor rendszeresen az ütközik ki, hogy az ipar fejlesztését az erős végtermék-centrikusság jellemezte. Érdemes azonban visszanyúlni e téren is a gyökerekhez. Mint a II. világháború előtti időszak elemzése során láttuk, a magyar iparban volt néhány – igen kevés – terület, ahol nemzetközileg is elismerést aratott terméket gyártottak egyes magyar vállalatok. Ezek már ebben az időben is túlnyomórészt ipari végtermékek voltak. Olyan termékekkel tudtak eredményesen megjelenni a nemzetközi piacon, amelyek viszonylag kevés feldolgozási fázist foglaltak magukban, és amelyek valamilyen módon a magyar szellemi tőkét hasznosították. (Gondoljunk az Egyesült Izzó vagy a Csonka-gépgyár példájára.) Az ipar újjáépítése, a helyreállítás során azonban két szempont érvényesült. Egyfelől a nehézipari bázis megteremtése, másfelől a fogyasztási cikkek számának és volumenének gyarapítása volt a szempont, hiszen a hazai fogyasztóközönség ellátása elsődleges követelmény volt. A fogyasztási jellegű iparcikkek is végtermékek.

Megváltozott a helyzet az 1960-as évek derekától s az 1970-es években, amikor is a különböző kormányzati döntések, magas szintű politikai állásfoglalások a gépiparnak „kiemelt ágazat” koncepcióján alapuló fejlesztését, vagy egyes központi fejlesztési programokban megfogalmazott törekvéseket írtak elő, s ezek mindegyike – úgyszólván kivétel nélkül – végtermék-orientált volt. Jellemzően a rövid távú gondolkodás orientálta a cselekvést, a gyors eredmények elérése háttérbe szorította a megfelelő termelési arányok kialakítását.

Az iparban az 1960-as évek eleje óta lezajlott centralizációs folyamat eredményeképpen a nagyvállalatok részaránya nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő {II-611.} volt. A háttéripari tevékenység pedig éppenséggel nem a nagyvállalatokra, hanem a rugalmas kis- és középvállalati egységekre jellemző, amelyeknek visszaszorulása e tevékenységek alacsony arányában is érzékelhető. Ez az egyik tényezője annak, amiért az országon belüli specializáció nem alakult megfelelően már az 1960-as években sem, és nem erősödött az 1970-es évek során. Ennek jellemzője többek között az is, hogy az iparon belüli értékesítés aránya az összértékesítésből az 1970-es évek elején 28% körüli volt, és ez az évtized végére inkább 1-2%-kal csökkent. Érzékelhető a csökkenés a leginkább háttéripar-igényes gépiparban és vegyiparban. Ezeken a területeken az 1970-es évek végén – a hiányok pótlása érdekében – kisvállalatok, szövetkezetek, és különösen a mezőgazdasági termelőszövetkezetek ipari egységei készültek fel a háttéripari tevékenység végzésére. Ez utóbbiak nem egy esetben állandó szállítóivá váltak ipari nagyvállalatoknak, és így pótolták azt a kisüzemi kapacitást, amely az iparon belül hiányzott.

Néhány termékre az 1970-es évek során az egyre nagyobb széttagoltság volt jellemző. Olyan termékekre, amelyeket a külföldi vállalatok általában inkább specializáltan, egy vagy néhány vállalatra koncentráltan állítottak elő. Így például az öntvények gyártása vagy a csavargyártás is egyre inkább diverzifikálódott olyan vállalatoknál, amelyek felhasználói ezeknek a termékeknek, és amelyek a szerződéses fegyelem lazulása kapcsán kényszerültek arra, hogy esetenként gazdaságtalan feltételek mellett is maguk állítsák elő a szükséges részegységeket, alkatrészeket. Ez azonban nemcsak párhuzamos kapacitás kiépítését jelenti, hanem az esetek nagy hányadában az ilyen tevékenységekre rendelkezésre álló gépek és berendezések nem kellő mértékű kihasználásával is együtt jár. Ismét egy olyan jelenség, amely arra mutat, hogy adott volt a kapacitás az iparon belül, csak nem mindig azon a helyen, ahol lennie kellett volna és így kihasználását ez is korlátozta.