Az államiság újjászervezése és az ideiglenesség időszaka

„Tevékenyen részt vettem az első magyar kormány megalakításában. … Én hoztam létre, és elég gyorsan.” Vjacseszlav Molotovnak – az események idején a Szovjetunió külügyminiszterének – idős korából származó visszaemlékezése nem csupán a politikaformáló személyiség nagyfokú öntudatát tükrözi. Azt is érzékelteti, hogy az új magyar államiság megteremtésében meghatározó befolyása volt a szovjet politikai vezetésnek.

A második világháború végéhez közeledve Magyarország nemzetközi státusát, politikai helyzetét tekintve egyértelmű helyzetbe került. A Németország ellenében szövetségbe tömörült nagyhatalmi koalíció katonai győzelme egyre inkább belátható közelségbe került. Horthy Miklós, a nevéhez fűződő sikertelen kiválási kísérlet (1944. október 15.) másnapján kormányzó tevékenységének utolsó aktusaként aláírta Szálasi Ferenc kormányfői megbízatását. Utóbbi pedig magát a parlament által nemzetvezetői címmel felruháztatva, meghirdette a németek melletti végsőkig való kitartást. Ez a katonai vereségen túl nemzetközi jogi értelemben is előrevetítette, hogy az ország a háború végeztével a vesztesek csoportjába kerül. Az ugyanez idő tájt Moszkvában tárgyaló Winston S. Churchill brit miniszterelnök pedig egy olyan – a diplomáciai egyezmények formai kellékeit mellőző – hallgatólagos érdekszféra, vagy más néven százalékos megállapodásra jutott Joszif V. Sztálin kormányfővel, mely a hadműveleti térségben elkerülhetetlen katonapolitikai tevékenységen túlmenően is a Szovjetuniónak adott elsőbbséget a kelet-közép-, illetve délkelet-európai régió – köztük Magyarország – politikai újjászervezésének meghatározásában.

A kiugrási kísérlet kudarca az ország háború végi politikai átszervezése tekintetében is sajátos körülményeket teremtett. A németek mellett végsőkig kitartást hirdető Szálasi-rezsim hatalomra kerülésével nem csupán az addig legális ellenzéki erők, pártok kényszerültek illegalitásba, hanem a Horthy-rendszert addig reprezentáló politikai csoportok tagjai is. Ebből eredően – miközben a Vörös Hadsereg a Tisza vonalát elérve már a „trianoni” ország területén nyomult előre –, nem maradt olyan államhatalmi szerv, mely akár a fegyverszüneti megállapodás megkötése, akár az elengedhetetlenül szükséges társadalmi-politikai változások irányítása szempontjából tárgyalópartner lehetett volna a szövetséges hatalmak, közvetlenül pedig a szovjet vezetés számára.

Ebben a hatalmi–politikai vákuumban értékelődött fel a moszkvai magyar kommunista emigráció szerepe. Utóbbiak az év folyamán már több változatban papírra vetették saját, a visszatérésükkel együtt tervezett, rendszerváltó elképzeléseiket, de a megváltozott helyzetben ennél rugalmasabb, szélesebb társadalmi rétegek megnyerésére alkalmas programra volt szükség. Mivel pedig az ideiglenes politikai szerveződés területén már előbbre tartó lengyel és bolgár rendszer-átalakításban a Kreml által kezdettől preferált kommunista túlsúly miatt az angolszász szövetségesek visszatérően tiltakoztak, Sztálin – ekkor még – taktikai önmérsékletről téve tanúságot, maga szorította a magyar kommunista emigráció moszkvai vezetőit egy mérsékeltebb, koalícióképesebb (korabeli {I-141.} kommunista zsargonban népfrontos karakterű) rendszer-átalakítási program kimunkálására. Olyanra, melynek propagálása egyfelől segítheti a Szálasi uralma alatt lévő országrészek polgárainak a megnyerését, esetleg a neki alárendelt katonai egységek tőle való elfordulását, másfelől pedig nem riasztja a front mögötti népességet, és az újjászerveződő hazai pártok csatlakozására is alkalmas.

A front mögött 1944. november elején Magyarországra érkező kommunista vezetők legelőször Szegeden, illetve a Viharsarokban láttak hozzá, ekkor Magyar Kommunista Párt (MKP) néven jelentkező pártjuk újjászervezéséhez, és ahhoz, hogy a Horthy-rendszer ellenzéki pártjainak ott fellelhető képviselői között partnereket találjanak a Moszkvában fogant programhoz éppen úgy, mint az új államiságot reprezentáló intézmény életre hívásához. A magántulajdon fenntartását, valamint többpárti parlamentáris berendezkedést hirdető tervezet legradikálisabb pontja akkor a földbirtokrendszer gyökeres átformálása volt. A hónap folyamán – korábbról ismert vezetőiket jórészt még nélkülözve – ugyanitt mondták ki újjáalakulásukat a következő évek politikai közéletében érdemleges szerepet vállaló pártok is: a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári párt (FKgP); a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (SZDP); a Nemzeti Parasztpárt (NPP); valamint a Polgári Demokrata Párt (PDP).

Az elősorolt pártok képviselői november végi közös deklarációjuk alapján létrehozták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, majd december elején az antifasiszta nagyhatalmi koalíció vezetőihez fordultak; kérve annak lehetővé tételét, hogy életre hívhassák a Szálasi-rezsimmel szembeforduló, a „másik Magyarországot” reprezentáló államhatalmi intézményeket. A nagyhatalmi hozzájárulás megszerzésével egy időben repült vissza az MKP vezetőségének két tagja Moszkvába. Itt a Horthy Miklós által még szeptemberben útnak indított fegyverszüneti delegáció tagjaival is konzultálva, de elsősorban a Kreml vezetőinek instrukcióit követve két-három nap alatt véglegesítették az új államiság megteremtésének szempontjait és ütemtervét. Döntöttek arról, hogy a megalakítandó ideiglenes kormányba a fent említett fegyverszüneti delegáció tagjai közül négy ún. horthysta személyiséget is bevonnak, s Sztálin külön utasítása alapján ekkor csupán két kommunistának a kabinetben való szerepeltetését tervezték. Ez az összetétel egyrészt üzenetet hordozott a még Szálasi uralma alatt élőknek, másrészt a hadsereg tisztikarának, hogy a „horthystáknak” sincs félnivalójuk, ha leválnak a nyilasokról és átállnak, harmadrészt Moszkva ezzel az angolszász nagyhatalmak számára is demonstrálni kívánta, hogy – Lengyelországtól és Bulgáriától eltérően – nem ab ovo kommunista hegemóniát érvényesítő rendszerváltást tervez.

December közepén megkezdődött az Ideiglenes Nemzetgyűlés életre hívásának gyakorlati előkészítése. A Vörös Hadsereg uralta országrészek sebtében szervezett népgyűlései közfelkiáltással delegálták az ideiglenes parlament képviselőit, akiket – részben járművek hiánya, részben a közlekedés korabeli veszélyessége, az útközbeni elhurcoltatás vagy a malenkij robotra terelés miatt – szovjet katonai járműveken fuvaroztak össze Debrecenbe. A delegálás politikai jellegét tükrözi, hogy az MKP – melynek ekkor saját becslései szerint is legfeljebb háromezer fős tábora volt, azaz az adott népesség 0,1%-át sem érte el –, az 1944. december 21-én 230 fővel megalakuló ideiglenes nemzetgyűlés tagjainak kereken {I-142.} 40 százalékát mondhatta magáénak. E csonka parlament elnöke Zsedényi Béla jogtudós lett, akinek javaslata alapján – tekintettel arra, hogy az összesereglettek az országnak csak mintegy feléről érkezhettek – a testület törvények alkotására nem, csak határozatok hozatalára nyilvánította magát jogosultnak.

Zsedényi Béla

Zsedényi Béla

Az ugyanekkor működni kezdő Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökévé Dálnoki Miklós Béla vezérezredest – korábban Horthy kormányzó katonai irodájának vezetőjét, majd az 1. magyar hadsereg parancsnokát – nevezték ki, s rajta kívül is további három, az ancien régimé-ből ismert, párton kívüli személyiség kapott helyet a kabinetben. A kommunisták ugyan hivatalosan – Sztálin instrukcióját követendő – csak két főt, Nagy Imrét és Gábor Józsefet szerepeltették az MKP tagjaiként, mindazonáltal az ekkor pártonkívüliként feltüntetett Molnár Erik, továbbá a nyilvánosság előtt parasztpártiként szerepeltetett Erdei Ferenc belügyminiszter – aki ekkor szintén belépett az MKP-ba, de azt titokban tartották –, a kormányban is a legnagyobb számú képviselettel rendelkező párttá tette a kommunistákat. A szociáldemokraták és a kisgazdák ugyancsak két-két főt delegálhattak, de közülük egyedül Gyöngyösi János (FKgP) külügyminiszter tarthatta meg posztját az ideiglenesség végéig.

A magát a nemzeti akarat kifejezésére hivatottnak tekintő nemzetgyűlés fontossága leginkább létrejötte tényében jelölhető meg. Megszüntette a közjogi interregnumot és felhatalmazása nyomán a kormány 1945. január 20-án aláírhatta a nagyhatalmak képviselőivel a fegyverszüneti egyezményt. Ezzel az aktussal – miközben a dunántúli részeken még hónapokig folytak a hadműveletek, s az osztrák területre áttelepülő Szálasi-kormány agóniája is elhúzódott egészen március végéig –, Magyarország kivált a háborúból. (Ez de facto értendő, mivel az ideiglenes kormány – tisztázatlan alkotmányjogi körülmények közepette született és bejelentett – 1944. december 28-i, Németországnak küldött hadüzenete nyomán de jure továbbra is hadviselő fél volt, noha a fegyverszüneti egyezményben e célból kiállítani rendelt kontingensek megszervezésére és bevetésére a háború végéig már nem került sor. A Magyarország és Németország között ily módon létrejött hadiállapotot csak tíz évvel később szüntette meg az Elnöki Tanács 9/1955. sz. törvényerejű rendelete.) A fegyverszüneti egyezmény ugyanakkor korlátozta az állami szuverenitás gyakorlását, mivel az egyezményben foglaltak betartásának, illetve végrehajtásának felügyeletére – más vesztes országokhoz hasonlóan – Magyarországon is életre hívta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB). A szövetségesek egymás ellenében is érvényesíteni próbált hatalmi aspirációiból következett, hogy a SZEB-missziók közül annak jutott meghatározó szerep az egyes országokban, amelyik hatalom seregeinek hadműveleti területébe esett az illető állam. Mivel hazánk a Vörös Hadsereg operációs térségébe tartozott, a magyarországi SZEB tevékenységét a következő években kannak szovjet elnöke, Klement E. Vorosilov altábornagy, 1946. tavaszi távozása után pedig helyettese, Vlagyimir P. Szviridov tábornok, illetve az időközben budapesti szovjet követté kinevezett SZEB-tanácsadó, Georgij M. Puskin határozta meg.

A SZEB szovjet vezetése tehát önmaga dönthette el, hogy a fegyverszüneti egyezmény végrehajtásának és ellenőrzésének felügyelete címén mit tekintett kompetenciájába tartozónak. Ebből eredet, hogy az ideiglenes parlament rövid debreceni alakuló ülésszakát követően {I-143.} annak újabb összehívását – noha a rendszer-átalakítás alapvető közjogi kérdések mielőbbi törvényi rendezését igényelte volna – Vorosilov a későbbi hónapokban többször megakadályozta. De a pártok alakulásának, működésének, sajtóorgánumok indításának, megjelentetésének engedélyezése, a kormány összetételének módosítása, vagy éppen főispánok kinevezése során éppúgy magának vindikált döntési jogot, mint pl. magyar állampolgárok külföldi utazása esetében, beleértve ebbe az újjászerveződő diplomáciai kar hivatali utazásait, illetve az államközi kapcsolattartás módozatait is. Mindezekből – és számos további, itt most nem említett mozzanatból – következően, formailag ugyan valóban egy többpárti parlamentáris politikai rendszer volt kibontakozóban, az azonban mind bel-, mind külpolitikai tekintetben kezdettől erősen korlátozott, szuverenitáshiányos államiság keretében történt. Mindezekből következett, hogy éppúgy tisztázatlan, államjogilag rendezetlen körülmények között jött létre és működött az államfői hatalmat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács, mint ahogy hasonlóan zavaros formában került sor a Németországnak szóló hadüzenetre (1944. december 28.).

A sarkából kifordult világ háború végi viszonyai közepette természetesnek tekinthető, hogy ellentmondásokkal terhes volt a közigazgatás újjászervezése is. Az ideiglenes kormány, megalakulását követő első rendeleteinek egyikével, 1945. január elején, kisebb korrekcióktól eltekintve lényegében a korábbi intézményrendszer életre galvanizálását hirdette meg. Az ország keleti részében azonban, ahol a front már 1944 őszi hónapjaiban keresztülgördült és a helyi adminisztráció széthullott, hónapokig nem volt irányító, fölöttes kormányzati intézmény. Ez az állapot rövidebb-hosszabb ideig még a debreceni kormány létrejötte után is jellemző maradt. Abból következően pedig, hogy a korabeli közlekedési, hírközlési lehetőségek úgyszólván megbénultak – egy részét a visszavonuló németek vitték el vagy tették használhatatlanná, a maradékot pedig a szovjet hadsereg rekvirálta, illetve használta utánpótlásának biztosítására –, meglehetősen korlátozott volt a központi végrehajtó szervek akciórádiusza. Így a kormánydirektívák esetlegesen és meglehetős késéssel váltak ismertté az érintettek körében. A helyi közösségeket viszont mindennapi életszükségleteik biztosítása (a front után visszamaradt hullák, állati tetemek eltemetése, tetvetlenítés, a tömegessé lett nemi betegségek kezelése, terhesgondozás vagy éppen világítópetróleum és só közös beszerzése), továbbá a front mögött hátrahagyott szovjet katonai kommandatúrák igényeinek teljesítési kötelezettsége (hidak, utak, reparálása, élelmiszerek összegyűjtése), önszerveződésre késztette. A hatalmi, illetve információs interregnum időszakában ezek a mozzanatok serkentették az eleinte nagyon különböző elnevezésű nemzeti bizottságok létrejöttét, amelyek kezdetben a helyi politikai újjászerveződés fórumai, végrehajtó és – időszerű, de hiányzó központi direktívák hiányában – „törvényalkotó” vagy akár a szintén hiányzó bíróságok feladatait átvenni kényszerülő szervek is voltak.

Miután a kormányrendelet a nemzeti bizottságokhoz képest a közigazgatás korábbi szervezeti formáinak reorganizálását írta elő, 1945 tavaszán több, egymással kényszerkapcsolatba zárt folyamat jellemezte a hatalmi intézményrendszer kiépülését. A nemzeti bizottságok kezdeti, „szükségből erényt” tevékenysége révén szerzett hatalmi jogosítványainak megvonása miatt, az átalakulás „népi” jellegét leginkább {I-144.} propagáló kommunisták arra kényszerültek, hogy tovább folytassák egyre inkább kiüresedő szónoklataikat, a szóban forgó szervek fontosságát hangsúlyozandó. Ezzel egyidejűleg, ők ismerték fel a leghamarabb, hogy a helyi újjászerveződés hatalmi súlypontja immár a reorganizálódó közigazgatási fórumokra helyeződött át, s így a többi pártnál előbb kezdték meg átvezényelni használhatóbb helyi kádereiket az igazgatási posztokra. A kérdés másik vetületét annak személyzeti vonatkozása jelentette. A korábbi intézményi struktúra helyreállítása következtében a meghirdetett demokratikus átalakulás az állami adminisztráció politikai szempontú kontraszelekciójába torkolló „demokratizálássá” módosult. Ezt az ún. igazoló eljárás volt hivatva szolgálni. Az eljárást intézményesítő kormányrendelet szerint az igazoló bizottságoknak azt kellett vizsgálniuk, hogy „a közalkalmazottak 1939. szeptember 1. után tanúsított magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit.” A „tevékenység” helyett kodifikációs szempontból sokkal kevésbé értelmezhető „magatartás”-vizsgálat szubjektív döntéseit egy további tényező is erősítette. Az, hogy a bizottság ugyanazon koalíciós pártok delegáltjaiból állt, amely pártok nagyfokú káderhiányban szenvedtek. Nem volt elegendő pozícióképes tagságuk ahhoz, hogy a kormányzati szerephez jutva rájuk eső hatalmi posztokat betöltsék. Ilyen értelemben bizonyos mértékű kölcsönös érdekeltség jött létre igazolandók és igazolók között. Azon közhivatalnokok között, akik úgy érezték, hogy igazolásukat biztosítandó rájuk fér némi támogatás, növekedett a pártok iránti affinitás, utóbbiak pedig ezt, pozíciógyarapítási törekvéseiket kielégítendő fel is vállalták. A bizottság különböző pártállású delegáltjai pedig „te igazolod az én imrédystámat, én szemet hunyok a te kisnyilasod felett”, viszonossági alapon intézték el az ügyet egymás között. Mindez, 1945 tavaszán–nyarán azért is vált egyre szélesebb körű politikai társasjátékká, mivel az egyes pártok egyre alacsonyabb tisztségekre kiterjedően figyelték árgus szemmel a kormányzásban egyszerre szövetséges és rivális többi párt pozicionális részesedését, olyannyira, hogy a „koalíciós egyensúly” kritériumait egy idő után már az állami intézmények hivatalszolgáira, illetve az önkormányzati bábaasszonyokra, sírásókra és fűtőkre is kiterjesztették.

A végrehajtó hatalmi intézményrendszerben az egyetlen lényeges változást a Magyar Királyi Csendőrség feloszlatása és az ennek feladatait is átvevő egységes Magyar Államrendőrség létrehozása jelentette. Ennek létszámát ugyan a két korábbi szervezeti egység 1944. évi állományának együttes összegében, 30 ezer főben állapították meg, de az év végére már több mint másfélszer annyi, 47 ezer főt számlált. Más hatalmi szervektől eltérően itt viszont már a kezdet kezdetén sem érvényesült a koalíciós elv. A rendőrséget lényegében megszervezésétől kezdve a kommunista párt uralta. Az 1945–46-ban egyébként nagymértékben fluktuáló állomány egészét tekintve még inkább csak (40 százalék körüli) relatív többséget mondhatott magáénak, de a vezető posztok többségét kezdettől birtokolta, s ez még inkább jellemző volt a rendőrségnek a kibontakozó hatalmi harcban egyre inkább pártcélokra használt, Péter Gábor által megszervezett és vezetett politikai rendészeti osztályára.

1945. április közepére tovagördült a front az ország nyugati határain, s ezzel egy időben kezdődött meg a háborús évek pusztításainak számbavétele. 1944 őszén már mintegy 440 ezerre tehető a koncentrációs táborokba deportált {I-145.} vidéki zsidóság tömege, ami több mint hatszorosa volt a hadműveleti területeken ugyanezen időpontig szovjet hadifogságba esettek számának. Szálasi hatalomátvételének időpontjától kezdődően három fő csoportja különíthető el a magyar népesség meg- és elhurcoltatásának. A nyilas rezsim „pártszolgálata” a németekkel együttműködve hozzálátott a még megmaradt – mintegy negyedmillióra becsülhető – budapesti zsidóság gettósításához, Dunába lövéséhez, illetve Németországba szállításához-tereléséhez. A hazánkba dél-délkeleti irányból benyomuló Vörös Hadsereg, illetve annak speciális alakulatai (SMERS) 1944. október és 1945. március vége között közel 300 ezer főt ejtettek foglyul; e létszám egyharmadára tehető a civilként Szovjetunióba hurcoltak száma. Ugyanezen év végéig még újabb negyedmillió magyar állampolgárral gyarapodott a keletre deportáltak légiója. Utóbbiak jó részét már azok tették ki, akik az előnyomuló front elől az összeomlóban lévő „Harmadik Birodalom” területére hátráltak, menekültek, illetve akik eleget tettek Szálasiék evakuációs parancsainak. A közel egymilliós nyugati irányú – részben kényszer indukálta – migrációból 300 ezren estek fogságba az angolszász szövetségesek által megszállt osztrák–német területeken. Míg ez utóbbiak zöme, a hazatérni kívánók – lett légyenek akár civilek, akár a magyar hadsereg kötelékében kapitulálók – 1947 nyaráig bezárólag visszaérkeztek, a szovjet hadifogságba került kereken 600 ezerből a fentebbi időpontig 150 ezer, az 1951-ig elhúzódó „hivatalosan regisztrált” visszaszállítás végéig további negyedmillió fogoly tért vissza; egyharmad részük idegenben tűnt el vagy halt meg. De mindezeken túlmenően a fegyverzaj elülte után további kényszerintézkedések tartották „mozgásban” a hazánkat is felölelő régiót. A németség Kelet-Közép-Európából való generális elűzetésének részeként Magyarországról – a potsdami nagyhatalmi határozatoknak részlegesen eleget téve –, közel 200 ezer „svábot” telepítettek ki, míg a Budapest és Prága között ugyancsak politikai presszió közepette aláírt lakosságcsere-egyezmény nyomán kereken 70–70 ezer magyar, illetve szlovák cserélt „hazát”. Ezenkívül a háborút közvetlenül követően Európa más államaiból – beleértve a környező államokat is – további mintegy 300 ezren települtek vagy menekültek haza. Ezek egy része azokból került ki, akiket kellőképpen megfélemlített az 1944. őszi székelyföldi román, illetve a Délvidéken 1944–1945 fordulóján végrehajtott jugoszláv magyarellenes vérengzés. Mintegy 200 ezren tértek vissza nem hadifoglyokként a nyugati menekülésből. Az anyagi károkat tekintve a háború során elpusztult a nemzeti vagyon kereken 40 százaléka. Ezen belül kis kimagasló, kereken 60 százalékos volt az ország közlekedési infrastruktúrájának – utak, vasutak, hidak, vasúti és közúti járműállomány – vesztesége.

1945. április közepén az ideiglenes kormány a fővárosba költözött. S bár a kormányrendeletet egy hónappal korábban, még Debrecenben kiadták, ekkor bontakozott ki országosan is az agrárszférában radikális tulajdonosi és termelési, szerkezeti átalakítást jelentő földreform.

A földosztás előfeltételeként mintegy hetvenöt és fél ezer birtokot koboztak el, illetve vettek igénybe majdani megváltás ígéretével. Az így nyert, együttesen 5,6 millió kh. területnek viszont csak szűk 60 százalékát osztották ki az igénylők között, míg 28%-a (zömében erdő), állami, szövetkezeti tulajdonba, a maradék pedig közlegelő, illetve házhely formájában községek, civitások kezelésébe került. A hetedfélszázezernyi {I-146.} kedvezményezett kétharmadát a korábbi agrárnincstelenek, mezőgazdasági munkások, cselédek, illetve törpe- és kisbirtokos földművelők alkották. Az egy juttatottra eső átlagosan öt katasztrális holdnyi terület a parasztság kisbirtokosi kategóriáinak számát gyarapította. Ennek oka, hogy a földreform során az FKgP által képviselt közgazdasági rentabilitás szempontjai alulmaradtak az MKP, elsődlegesen társadalmi-politikai elégtételszerzést hangsúlyozó törekvéseivel szemben. Ami sok volt nagybirtoknak, az kevésnek bizonyult az igényekhez képest. A mezőgazdasági munkásokból, uradalmi cselédekből, törpebirtokosokból összeálló agrárszegénység közel fele – s ez a szám ugyancsak többszázezres nagyságrendet jelentett – jogosultsága ellenére sem részesült az „ősi juss”-ból. Ezt az ellentmondást csak abban az esetben lehetett volna feloldani, ha az árutermelésre képes középparaszti birtokhoz is nagyobb arányban hozzányúlnak, ami viszont az ország élelmiszer-ellátásának veszélyeztetésén túl már korábban is birtokos paraszti rétegeket fordította volna szembe az új rendszerrel. Azaz, a megvalósultnál szélesebb körű földbirtokreform nemcsak közgazdaságilag, hanem politikailag sem lett volna „kifizetődő”.

1. Földbirtokmegoszlás, birtokkategóriák szerint, 1935, 1946

1. Földbirtokmegoszlás, birtokkategóriák szerint, 1935, 1946

Annál is kevésbé, mivel nem csupán az újbirtokosok közel félmilliós tömegének, hanem a hagyományos paraszti kisbirtokosok milliós táborának is alig megoldható gondot jelentett új vagy akár régi parcellájának művelése. A nagybirtok felszámolásakor a földdel együtt igénybe vett, de szintén csak részben szétosztott eszközállomány nem biztosította az új birtokosok felszerelését, sőt még a korábbi paraszti üzemeket ért háborús veszteséget sem pótolta. Az összlétszámát tekintve egynegyedével megnövekedett paraszti gazdaságoknak a front pusztítása előtti igaerő – szó szerint – felével-harmadával kellett hozzálátni az új kenyér előteremtéséhez. A szarvasmarha-állomány 45%-a, a lovak 36%-a maradt meg a hadi rekvirálások egymást követő hullámai után. A paraszti gazdálkodás korabeli adottságait jellemzi, hogy míg a második világháború előtt minden második gazdaságra jutott egy ló, a front elvonulása után csak minden hatodik számolhatott sajátjaként ezzel a mezőgazdaságban akkor még elsődleges fontosságú igaerővel.

Az egyik rendeletével földet juttató kormányzat, egyéb, beszolgáltatási, illetve adózási rendelkezéseiben viszont már nem látszott tekintetbe venni a katasztrofálisan megromlott kondíciójú {I-147.} agrárszféra teljesítőképességét. 1945 tavaszán előbb arról értesült a falu gazdatársadalma, hogy újjáépítési költségek címén az előző évihez képest egyharmadával emelték adóját. Mire pedig a front utáni első termés kasza alá érett, jóvátételi hozzájárulásnak keresztelve gyarapodott kötelezettségeik skálája, s a közérdekű híreket, rendeleteket deklamáló kisbírók azt dobolták ki a falvakban, hogy „múlt évi adókivetésük kétszeresét haladéktalanul fizessék be a folyó év első felére eső adó címén, mivel az előreláthatólag múlt évi négyszerese lesz”. Az év második felében pedig a zálogolás, árverés, internálás kilátásba helyezésével nyomatékosított egyre sűrűsödő fizetési felhívások jelezték, hogy a késedelmi kamatok progresszív növekedésével terhelten halmozódott a fizetésképtelen paraszti tömegek adóhátraléka. A kormányzat ezenkívül, az inflációs veszteségek elkerülése, illetve saját árukészleteinek növelése érdekében az addig pénzben követelt adókat is természetben rendelte leróni.

1945 áprilisától, előbb a nemzetgyűlés tagjainak a nagy-budapesti képviselőkkel történő kiegészítése, a hónap közepétől a kormány fővárosba költözése, majd a kommunisták nagyméretű május 1-jei demonstratív gyűlése adott újabb és újabb lendületet a politikai élet háború utáni újjászerveződésének. Az ezzel együttjáró pártosodás intenzívebbé válását ugyanakkor egy további tényező – a törvényhozás és a kormány ideiglenes státusának megszüntetését célzó, most már valóban a polgárok voksain nyugvó népképviseleti parlament létrehozása, azaz a nemzetgyűlési választások megtartásának napirendre tűzése is inspirálta. Ez egyfelől nemzetközi kötelezettség is volt, mivel a győztes nagyhatalmak év eleji jaltai konferenciáján elfogadott nyilatkozat is mielőbbi demokratikus választások tartásáról rendelkezett, s a szövetségesek ettől tették függővé a háború során német oldalon harcoló mellékvesztes államok diplomáciai elismerését. Ezen túlmenően viszont egy belpolitikai mozzanat is hozzájárult az általános választások mielőbbi kiírásához. Az MKP moszkvai emigrációból visszatért vezetői, elsősorban is Rákosi Mátyás, a párt főtitkára, részben a május 1-jei munkásdemonstráció sikerén felbuzdulva, részben a párt taglétszámának valóban rohamos gyarapodását regisztrálva, arra a következtetésre jutottak, hogy – a megszálló Vörös Hadsereg, illetve a SZEB szovjet vezetésének támogatását maguk mögött tudva – szavazatokban is érvényesíteni tudják pártszervezési elsőségüket. A nyári hónapok belpolitikai életét egyre inkább a megmérettetésre való felkészülés töltötte ki. Az ennek részét képező programkészítési buzgalmat csupán a pártok tagtoborzási versengése múlta felül. A kommunista önbizalmat tanúsítja Rákosinak az az augusztus végi jövendölése, mely szerint – a szociáldemokrata testvérpárttal együtt – „a munkáspártok lenyűgöző győzelme előrevetíti árnyékát”, melyet Révai József az MKP ideológiai, kulturális politikáját megszabó vezetője, 70 százalékos majoritást sem kizárva számszerűsített.

Felvonulás Budapesten 1945. május 1-jén

Felvonulás Budapesten 1945. május 1-jén

Ugyanebbe a folyamatba illeszkedett a debreceni megalakulás rövid, kétnapos ülésszaka óta mellőzött ideiglenes nemzetgyűlés ismételt összehívása, immár Budapesten. A később szabaddá lett országrészekről időközben megejtett kiegészítő delegálásokkal ekkorra ugyan némileg (40-ről 33 százalékra) mérséklődött az MKP parlamenti felülreprezentáltsága, de az aránymódosulásnak a testvérpárt (SZDP), valamint a kommunisták által is az MKP „fiókpártjának” tartott parasztpárt volt a kedvezményezettje. Míg hárman {148.} együtt a törvényhozás kétharmadát birtokolták, a kisgazdák alig egynegyednyi (25 százalék alatti) részesedése egyelőre maradt a debreceni csonka parlament szintjén. Az ideiglenes nemzetgyűlés újabb összehívása is a választási előkészületek jegyében zajlott. El kellett ugyanis fogadni azt a választójogi törvényt, mely néhány – a korszakban aligha vitatható jogosságú antifasiszta intézkedésből következő – kategóriának a kizárását leszámítva, ugyanakkor megszüntetve a korábbi vagyoni, műveltségi és nemenkénti diszkriminációt, valóban általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő szavazójogosultságot iktatott a magyar törvénytárba. Ezen túlmenően viszont, miután a t. Ház tagjai közfelkiáltásokkal utólagosan törvénnyé szentesítették a kormány és a nemzetgyűlés politikai bizottsága által időközben hozott, s most futószalagon előterjesztett intézkedéseket, azonnal fel is oszlatták a testületet.

2. A mandátumok megoszlása a parlamentben az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások előtt és után

2. A mandátumok megoszlása a parlamentben az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások előtt és után

A nemzetgyűlési választások főpróbájának, mintegy előzetes erőfelmérésnek szánva rendezték meg 1945. október 7-én a nagy-budapesti helyhatósági választásokat. Ebbe azért vonták be a környező civitásokat, mivel az agglomerációval bővített fővárosi térségben tömörült a korabeli magyar ipari munkásság 60 százaléka. Az ún. vörös övezet voksai pedig elsődlegesen a munkáspártok számára tűntek szereplésüket jelentős mértékben javító módon megszerezhetőnek. Ez a számítás be is igazolódott annyiban, hogy a Pest környéki munkásdominanciájú településeken (Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestimre, Soroksár) az MKP és az SZDP közös, „munkásegységfront” listájára jutott több szavazat, míg a kisgazdapárt a fővároson belül is elsősorban a budai kerületekben (Vár, Víziváros, Rózsadomb, Hűvösvölgy, Lágymányos, Kelenföld) tarolt, 70 százalékot is meghaladó szavazatszerzéssel. Azt pedig, hogy a kisgazdák nyolc százalékkal {I-149.} megelőzve a munkáspártokat, minimálisan bár, de 50,5 százalékkal abszolút győztesei lehettek az erőpróbának, a női szavazók döntötték el. Amíg ugyanis a férfiak majd szám szerint is egyező mértékben sorakoztak fel a riválisok legfőbb két csoportja mögött, a nők többsége (53 kontra 40%-os megoszlással) az FKgP-t támogatta.

Az egy hónappal későbbi, 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások pedig mindazon, egyfelől aggodalmakkal, másfelől reményekkel teli várakozásokat igazolták, amelyeket egyébként a nagy-budapesti voksolás után a korabeli közvélemény-kutatások meglehetős pontossággal előrejeleztek: nevezetesen a Független Kisgazdapárt biztos abszolút győzelmét.

A nemzetgyűlési választások több szempontból is fordulatot, illetve mérföldkövet jelentettek a háborút követő magyar politikai rendszer történetében. Mivel azonban ezek, mint következmények vizsgálandók – s így az már a következő fejezet tárgykörét alkotja – most csupán két összetevőre utalok. Az egyik, hogy a már működő pártok, illetve a delegáltjaikból álló Országos Nemzeti Bizottság éppoly kevéssé mutatott hajlandóságot magának további pártok alakulásának, indulásának engedélyezésével konkurenciát csinálni, mint ahogy a SZEB vezetésének is az volt a véleménye, hogy a már elismertek bőven elégségesek ahhoz, hogy a magyar állampolgárok választhassanak. Ez is közrejátszott abban, hogy az FKgP – mindmáig rögzült jelzőjére utalva – ún. gyűjtőpárttá vált. A jelenség azt mutatja, hogy a korabeli pártstruktúra nem volt képes megjeleníteni a választók korabeli politikai tagolódását. Ugyanez eredményezte azt, hogy a választásokat követően a kormányzó koalíció pártjai szinte teljes egészében (97%-ban) kitöltötték a törvényhozás padsorait, s annak sem ott, sem a T. Ház falain kívül nem szerveződhetett érdemleges ellenzéke. A pártstruktúra és a választási eredmények révén az a meglehetősen sajátos helyzet állt elő, hogy – a voksok alapján – szinte az egész ország „kormánypárti” lett.