Keresletösztönző privatizációs technikák (1991–1995)


FEJEZETEK

Egzisztencia-hitel (E-hitel)

Az 1987-ben megkezdődött, majd 1990-től jelentősen felgyorsuló privatizáció, az állami tulajdon magánkézbe adása, a makrogazdasági környezet változásai, a hazai befektetői kör tőkeszegénysége a társadalom különböző rétegeinek a privatizációba való bevonására, a potenciális befektetői kör tágítására vonatkozó igénye, keresletösztönző privatizációs technikák kialakítását és fejlesztését tették szükségessé. Ezen technikák közé sorolható az 1991-ben bevezetett egzisztenciahitel (E-hitel).

Az E-hitel a hazai befektetők számára kialakított hitelkonstrukció, amit a programban részt vállaló kereskedelmi bankok és szakosított pénzintézetek folyósítottak pozitív eredményű hitelbírálást követően a kedvezményezett számára. E-hitel csak állami tulajdonú vagyonrész értékesítése esetén volt igénybe vehető, s az államadósság törlesztésére szolgált. Ennek értelmében önkormányzati vagyon értékesítése, állami tulajdonú társaság saját vagyonának saját maga által történő részleges elidegenítése (ún. vagyonvédelmi ügyek) vagy felszámolásból történő kivásárlás esetében ez a technika nem volt alkalmazható. A hitel forrása az MNB által nyújtott refinanszírozási hitel volt, kamata két részből állt: a refinanszírozási kamatból és a folyósító bankot megillető kamatrésből. A hitel folyósításához előírták a minimálisan megkövetelt saját erőt, amit készpénzben vagy kárpótlási jegyben lehetett megfizetni. A megvásárolt vagyonrészt csak a hitelező pénzintézet hozzájárulásával lehetett eladni, az új adós – a vevő – szokásos banki ellenőrzése mellett.

Az E-hitel feltételeit 1991–1995 között többször változtatták, 1995 kivételével a kedvezményezett számára egyre kedvezőbb irányba. Csökkentették a kamatokat, a megkövetelt saját erő mértékét, növelték a türelmi és a futamidőt, bővítették a jogosultak és a felhasználhatóság körét, emelték a hitelösszeg felső határát. 1991-ben a kamat 18% refinanszírozási kamatról + 4% pénzintézeti kamatrésről indult, ami 1992-ben 12,6% + 4%-ra, 1993-ban pedig 3% + 4%-ra módosult, visszamenőleges hatállyal. A vevőnek tehát 1993-ban mindössze 7% kamatot kellett fizetnie, holott az éves infláció 24%, a szokásos banki kamatok 35% körül voltak. 1993-ban a megkövetelt saját erő 5 millió forint hitelig 2%, e {II-698.} felett 15% lett, a türelmi időt 3 évben, a futamidőt 15 évben állapították meg, az igényelhető hitelösszeg felső határát eltörölték.

Az E-hitelt később nemcsak önállóan, hanem más konstrukciók finanszírozási alapjául (MRP, privatizációs lízing) is használták, ami a vevő szempontjából szintén kedvezően befolyásolta a vételi feltételeket. Az 1994-ben kinevezett Horn-kormány a privatizációban a készpénzes értékesítésre helyezte át a súlypontot, ezért az új, 1995. évi privatizációs törvényben az E-hitel felhasználását korlátozták, felső határát ügyletenként 50 millió forintban állapították meg.

77. táblázat. Az E-hitel felvételének alakulása, 1991–1994 (Mrd Ft)
1991 1,01
1992 9,07
1993 21,70
1994 30,23
Összesen 62,01

A Hitelgarancia Rt. megalakulása után a kedvezményezettek kérhették annak készfizető kezességvállalását.

Az E-hitelt a kezdeti időszakban kiskereskedelmi, vendéglátóipari egységek megvásárlására használták (ezt hívták előprivatizációnak), később nagy társaságok privatizációjánál is széles körben igénybe vették. Az előprivatizációnál korlátozták az E-hitel igénybevételét, ha csak a bérleti jogot értékesíthette az ÁVÜ, mert az üzlet az önkormányzat tulajdonát képezte. Ebben az esetben ugyanis a megvásárolt „vagyonértékű jog”-ra nem lehetett jelzálogjogot bejegyeztetni, tehát hitelfedezetként a vevőnek más vagyontárgyat kellett felmutatni. Komoly gondot okozott az új tulajdonosoknak, hogy a hitel fejében a bankok 150–200%-os hitelfedezetet követeltek meg jelzálog formájában. A bankok a hitelelbírálásnál különböző szigorúsággal jártak el, egyesek az E-hitelt üzletpolitikájukba is beépítették, s kikötötték, hogy a kedvezményezett cég náluk vezesse számláit, sokszor ennek érdekében lazább hitelfeltételekkel elhódították egymás ügyfeleit, jogilag nem, de erkölcsileg kifogásolható technikákkal a privatizált vagyon egy részét potenciálisan birtokukba vették. Ezek az ügyek egyrészt kisebb-nagyobb botrányokba fulladtak, másrészt zavarták az állami vagyonkezelők munkáját, mivel a tényleges privatizáció a hitelezési stratégiákon keresztül részben átcsúszott a bankok kezébe.

Mindezen negatívumok ellenére az E-hitel nagyon kedvezően hatott a privatizáció gyorsítására; az Állami Vagyonügynökség 1991–1994 közötti összes értékesítésének 21,7%-a egzisztenciahitelre történt. Végső értékelést erről a technikáról azonban csak 1996 után lehet mondani, amikor a tőketörlesztések szélesebb körben megkezdődnek. Akkor derül ki, hogy az új vállalkozói kör az E-hitelért megszerzett vállalkozásából tud-e a törlesztésekhez elegendő jövedelmet kitermelni, illetve, hogy kellő körültekintéssel jártak-e el a bankok a hitelezésnél, és valójában vállalkozásbarát elveket követtek-e, vagy az E-hitelt csak a banki gyarapodás eszközének tekintették.

Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP)

A másik fontos keresletösztönző privatizációs technika a Munkavállalói Résztulajdonosi Program, ami kedvezményes privatizációs lehetőségeket biztosít a magánkézbe adandó gazdasági társaság munkavállalóinak – alkalmazottainak és vezetőinek egyaránt –, hogy annak részben vagy egészben piaci értékesítés során tulajdonosaivá válhassanak.

Az MRP gondolata az USA-ban, az Egyesült Királyságban és egy sor más országban az 1970-es években kialakult és alkalmazott ESOP-program (Employee {II-699.} Share Ownership Program) tanulmányozása alapján merült fel, sok ahhoz hasonló jegyet mutat, de jelentős mértékben el is tér tőle. Az MRP a munkavállalók tulajdonosi kötődése révén javíthatja a gazdálkodás hatékonyságát, megmenthet munkahelyeket a felszámolástól. Az USA-ban az ESOP a dolgozók kisebbségi résztulajdonlását, a tulajdonosi érdekeltség megteremtését jelenti, míg nálunk az 1994 végéig létrejött MRP-szervezetek 70%-a lett többségi tulajdonos. Az MRP létrehozását sokszor inkább a munkahelyek megtartásának, mint a többletjövedelem szerzésének igénye motiválja, máskor – a legkedvezményezettebb belföldi tulajdonszerzési technikaként – valójában a menedzsment általi kivásárlást segíti elő, tehát az MBO (Management Buy Out) privatizációs eszközének szerepét is betölti.

Az MRP-ről az Országgyűlés 1992-ben törvényt alkotott (1992. évi XLIV. tv.), amelynek lényege: MRP-szervezetet állami részvény vagy üzletrész kivásárlására a munkavállalók csak az őket foglalkoztató gazdasági társaságban alakíthatnak. Az MRP-ben való részvétel minden dolgozó alanyi joga, ha legalább 6 hónapja alkalmazásban van az adott társaságnál. A részvény vagy üzletrészvásárlás lehetősége nincs korlátozva, az MRP megalakításához azonban a munkavállalók 40%-ának önkéntes részvételi szándéka szükséges. Az MRP-szervezet működését az előkészítő bizottság tevékenysége előzi meg, amely összeállítja a tulajdonszerzés részleteit leíró megvalósíthatósági tanulmányt. Az MRP önkormányzati szervezetként működik, kizárólag a dolgozói kivásárlás megvalósítására jön létre, működése a kivásárláshoz felvett hitel visszafizetéséig tart. Legfontosabb dokumentuma a törvényi keretekre támaszkodó, de igen nagy szabadságfokú alapszabály. Az MRP ajánlata az állami vagyonkezelők pályázati rendszerében kerül elbírálásra, más pályázatokkal azonos feltételek esetén előnyben kell részesíteni.

1993 elején a kormány módosította az MRP-szervezetek hitelhez jutásának feltételeit; eszerint az MRP számára folyósított hitel a mindenkori E-hitelnek megfelelő kondíciókkal rendelkezik, s ha a szervezet megnyerte a tendert, akkor a hitelt is megkapja. További kedvezmény, hogy az E-hitelnek megfelelő saját erőt be kell fizetni, de a hitel visszafizetéséért és egyéb kötelezettségek teljesítéséért más biztosíték hiányában a társaság felel. Nagy könnyebbség volt tehát a hitel 1991–1995-ben szokásos 150–200%-os vagyonibiztosíték-igényének elmaradása. Saját erőként névértéken számolt kárpótlási jegy elfogadható, részletfizetési konstrukció is alkalmazható.

Az MRP-kivásárláshoz személyijövedelemadó-kedvezmények járulnak. A saját erő címén befizetett összeg befektetés címén levonható az adóalapból, illetve az MRP résztvevőinek egyéni részvényszámláján jóváírt összegek nem számítanak bevételnek, azaz adóalapnak. Ugyanakkor a hitel visszafizetéséhez igénybe lehet venni a társaság adózás előtti eredményének maximum 20%-át.

Az MRP-szervezet tehát igen sok kedvezményes privatizációs technikát használhatott fel együttesen. Ez tudatos gazdaságpolitika volt, mivel az Antall- és a Boross-kormányzat programja jelentősen támogatta a tulajdonosi polgárság kialakulását, ezen belül a kisbefektetői tulajdonszerzést. Mindezek hatására az MRP-s értékesítések 1994 közepéig dinamikus növekedést mutatnak, csak a más szemléletű, a készpénzes privatizációt előnyben részesítő Horn-kormány idején estek vissza.

1992–1994 között az MRP-k az összes privatizált társaság 20%-ában szereztek részesedést, ezek 70%-ban többségi részesedések voltak. Az MRP keretében 45 ezer munkavállaló vált tulajdonossá. A kivásárlások keretében 76 milliárd forint {II-700.} jegyzett tőkéjű állami vagyon privatizálása történt meg. Ezek jelentős arányok, nagyobb munkavállalói részarányokkal fejlettebb országokban sem találkozunk.

MRP-vel kezdetben kisebb társaságok esetében találkoztunk – kifejezetten jó tulajdonlási formának tekinthető tervezőintézetek, külkereskedelmi, szállítmányozási, informatikai társaságok privatizálása esetén, ahol az igazi értéket a munkavállalók és azok kapcsolatai jelentik, vagy kisebb autószervizek és más szolgáltató vállalkozások esetében –, de később egyre nagyobb társaságok kerültek így elidegenítésre. Ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy becslések szerint a többségi kivásárlások fele valójában vezetői kivásárlás volt, ahol az alkalmazottak zöme összességében szerény üzletrésszel vagy részvénypakettel rendelkezett, illetve strómanként vett részt az MRP-szervezetben. A külföldi tőke mindeddig nem szívesen társult be ilyen társaságokba, és a hazai nagybefektetők sem igazán érdeklődtek irántuk. 1995 végén itt sem mondható ki egyértelműen, hogy ezek sikeres magánosítások, hiszen a tőketörlesztések még nem kezdődtek meg, de miután a törlesztés jórészt a nyereségből fog megtörténni – a kamatfizetéssel együtt –, a fejlesztések a hitel inflálódásáig várhatóan elmaradnak vagy többnyire szerény mértékűek lesznek. A munkavállalók előnye jó ideig munkahelyeik biztonságában keresendő, többletjövedelem számukra a hitelek visszafizetéséig nem igazán várható. Meg kell azonban állapítani azt is, hogy ezek a cégek mindeddig nem mutattak alacsonyabb stabilitást a más befektetői csoportok által privatizált társaságok átlagánál.

78. táblázat. Az E-hitel felvételének alakulása, 1992–1994
Év Darab Ebből többségi Kivásárlás mértéke
(Mrd Ft)
Ebből többségi
Forrás: ÁVÜ
1992 7 4 1,744 1,566
1993 126 87 23,766 20,766
1994 195 120 38,290 25,420

A keresletösztönző technikák – E-hitel, MRP, dolgozói kedvezmény, privatizációs lízing, Kisbefektetői Résztulajdonosi Program (KP), a kárpótlási jegyek egyre szélesebb körű elfogadása fizetőeszközként, a termelőszövetkezeteknek kárpótlási jegy ellenében felajánlott 25% + 1 részvény tulajdonrész az élelmiszeripari vállalatokból stb. – a hazai kis-, közepes- és nagyvállalkozók tulajdonhoz jutását volt hivatott biztosítani a magánosításban.