A kommunista uralmi rendszer intézményesítése

TARTALOM

Az „új szakasz” és a forradalom előzményei

{I-177.} A rendszerré szervezett irracionalitás évei

A Magyar Dolgozók Pártjának vezetése a naptár szerinti évtizedfordulón gyökeresen átalakította a társadalom létfeltételeit meghatározó tulajdonviszonyokat, mint ahogy azt az állam intézményrendszerével is tette. Úgy gondolták, hogy a gazdaság és a társadalom maximálisan központosított irányítása és ellenőrzése lehetővé teszi bármilyen politikai elhatározás vagy célkitűzés elérését is. A gazdasági teljesítőképesség minél gyorsabb és minél nagyobb volumenű felfuttatását eredendően két tényező motiválta. Az egyik szerint a fejlettség fokmérője a materiális szférába az ipar nemzetgazdaságon belüli teljesítményének túlsúlya. Ehhez társult az a nézet, amely a két világrendszer közelgő globális méretű összecsapását sem tartotta kizártnak. Ez viszont az iparon belül is elsősorban a hadiipar megkülönböztetett fejlesztését vonta maga után. Az MDP propagandájában mindezeket egy harmadik összetevő egészítette ki. A KOMINFORM 1949. novemberi határozata nem csupán ideológiai alapú ellenségként, hanem „a népi demokratikus államok ellen irányuló támadások szervezőjeként” is megbélyegezte a szomszédos Jugoszláviát. Ez a regionális „kis-hidegháború” vezetett annak deklarálásához, hogy Magyarország „nem rés, hanem erős bástya a béketábor frontvonalán”, aminek következtében az iparfejlesztés még inkább ennek az erődpolitikának rendelődött alá. 1950 második felétől – a koreai háború kirobbanása után – pedig az eredetileg is iparcentrikus gazdaságfejlesztési stratégia tovább deformálódott. A harmadik világháborút jövendölő propaganda legitimálta a hadiipari fejlesztések elsődlegességét. 1951 elején – a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusán – ez volt az ultima ratio a nehézipari beruházások volumenének további növeléséhez, a magyarországi „nagy ugrás” realitásoktól végképp elrugaszkodó programjának meghirdetéséhez. Az energiahordozók és ipari nyersanyagok szűkössége mellett „vas és acél” országát teremteni kívánó pártvezetés ekkor mondotta volt ki, hogy „beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg és a gazdasági mutatók csak másodlagos szerepet tölthetnek be”.

A politikai akarat gyakorlatba való átültetését a gazdasági szférában az ún. tervutasításos rendszer volt hivatva biztosítani. Ennek lényege, hogy a gazdaság működésének az áru-, a pénz-, illetve a piaci viszonyokkal működő racionális rendszerét központilag irányított termeltetési, illetve elosztási mechanizmus váltotta föl. Abból indultak ki, hogy az államosítások révén egy központba integrált gazdaságban a szükségletek pontosan felmérhetők, s a termelésnek csupán a szükségleteket meghatározó terveket kell teljesítenie. A vásárlóerővel kontrollált piaci megmérettetés teljesen kiiktatódott, s a termelés multiplikátora a központi utasítás lett. A tervezés folyamata formálisan ugyan tartalmazott racionális mozzanatokat, de a gyakorlatban azokat ugyancsak racionális ellenérdekek deformálták. Két okból is. Az Országos Tervhivatalból a tárcákhoz, ágazatokhoz szétküldött előzetes keretterveknek az intézményi hierarchiában lebontott irányszámai a vállalatok szintjén megfordultak. Az adott feladathoz a meglévőnél (illetve a szükségesnél) jóval nagyobb eszközpark biztosítását igényelték. A vállalati szintről a hierarchiát újra végigjáró keretszámok egy reciprok mechanizmust indítottak be. Mire ezt az utat az előterv végigjárta, addig egyfelől rendre módosultak a központi elképzelések, másfelől teljes {I-178.} mértékben irreálissá vált a termelési kvóták, és az előállításukhoz szükséges adottságok egymáshoz való viszonya.

Ugyancsak egy elvileg ésszerű megfontolás gyakorlati megvalósítása vezetett az irracionalitás másik változatának intézményesüléséhez. Ez az irányítási és a termeltetési folyamat „profiltisztítása” volt. Minden érdemleges feladatra külön szervezeti apparátust hoztak létre, illetve, hogy az egyes vállalatok ne „szatócsboltként” működve mindenfélét gyártsanak, arra törekedtek, hogy ugyanazt lehetőleg országos szinten {I-179.} egy helyen termeljék. Ez a vállalatokat eleve a nagy anyagfelhasználást, ugyanakkor minél kevesebb és minél kevésbé bonyolult munkaráfordítást kívánó termékek gyártásában tette érdekletté. Ez az irányítási folyamatban fölös – ráadásul egymással nem kooperáló – párhuzamosságok létrejöttét, a termelésben pedig egyszerűen árufajták sorának a kiesését jelentette. Amennyiben tehát valami kimaradt a terv által közvetített szükségletek sorából, az a fentebb érzékeltetni próbált merev mechanizmusban heteken belül az ún. hiánycikkek listáját gyarapította, de megjelenése leghamarabb a következő tervévben kerülhetett gyártásra és a fogyasztóhoz. Mindezek együttesen eredményezték, hogy az utasításos gazdaságot nem csupán a rentabilitás mellőzése jellemezte, hanem – fogyasztói oldalról nézve – egyszerre volt pazarló és hiányt (újra)termelő. Összességében pedig a központi vezénylés maga intézményesítette a gazdasági és gazdálkodási anarchiát.

Az első ötéves terv beruházási terveit és azok teljesítését összesítő táblázat, illetve grafikonok nem csupán arról tájékoztatnak, hogy az ipar fejlesztésére majd ugyanannyit szántak, mint az összes többi szférára együttvéve. Az 1950–1952 közötti évekre vonatkozó időközi teljesítési mutató árulkodik leginkább arról, hogy a tervciklus végén elkönyvelt, nyolcvan százalék alatt maradó teljesítési ráta nem az 1953-tól datált – majd később tárgyalandó – Nagy Imre-fél „új szakasz” visszafogottabb beruházási politikájának volt a következménye. Az ún. feszített előirányzatokat, már a szélsőségesen voluntarista első három évben is csupán 45 százalékos mértékig sikerült valóra váltani, holott az időarányosan a célkitűzések hatvanszázalékos teljesítését kívánta volna. (Ld. A 15. sz. táblázat „summa teljesítést” mutató adatsorát.)

Kezdettől fogva gondot jelentett ugyanakkor a szélsőségesen (nehéz-)iparpreferáló célok megvalósításához szükséges pénzügyi fedezet előteremtése. A finanszírozáshoz Magyarországon is a Szovjetunió példájából ismert „szocialista eredeti tőkefelhalmozás” mechanizmusát alkalmazták. Ennek lényege, hogy külső források hiányában a gazdaság egyik szektorától elvont nyershozam nyereségét forgatják vissza a fejlesztési szempontból kedvezményezett másik ágazatba. A tőkeakkumuláció ezen technikáját alkalmazva kezdődött meg a negyvenes évek végén a mezőgazdasági termelőszövetkezetek erőltetett szervezése. Az MDP megalakulása után Rákosi Mátyás előbb az 1948. augusztus 20-án elhangzott Szent István-napi ünnepi beszédében, majd 1948 novemberében pártja központi vezetőségi ülésén – mintaként a szovjet kolhozokat említve – rövid távú célként szólt a szövetkezetesítésről. Szerinte azért csökkent az 1945-ös földreformmal birtokhoz jutott paraszti magángazdaságok száma, mert az érintettek úgymond már meggyőződtek „a társas művelés fölényéről”. (1949 nyarára is – elsődlegesen a törpebirtokok csökkenéséből eredően – 406 ezerrel volt kevesebb a paraszti birtokok száma mint a földosztás után.) Az apadás nagyon közel járt a birtokreform eredményeként újonnan földhöz jutók 437 ezres számához. A csökkenési folyamat azzal függött össze, hogy a már az újjáépítési periódusban is érvényesített, iparfejlesztést preferáló gazdaságpolitika esélyt sem adott arra, hogy az új-, illetve kisbirtokosok stabilizálják gazdaságukat. Ugyanez a korszak politikai kontextusában pedig azt jelentette, hogy a kommunista gazdaságpolitikának még a földreform révén megnyerni kívánt „szövetséges dolgozó paraszti rétegeket” is sikerült a kormányzat ellen fordítania.

{I-180.} A téeszesítés – más korabeli megfogalmazásban kolhozosítás – lényegében az agrárszférában is meginduló államosítási törekvést jelentett. Ennek operatív eszköztárába tartozott az agrártermék-értékesítés irányítására szervezett állami hatóságok életre hívása; a vetési és termelési előírásoknak az iparvállalatok tervutasításaihoz hasonlóan kötelező – a paraszti magángazdaságokra kiterjesztett – elrendelése; a betakarítást követő beadási kötelezettség és az állami felvásárlási monopólium révén a piaci önértékesítés kikapcsolása; az e területre rendelt káderek politikai függése csak elnevezésében hordozta a szövetkezést. A fogalom tartalmát sokkal inkább az erőszakosan szervezett kényszertársulások elnevezés adja vissza. Közgazdasági értelme pedig az volt, hogy az állam a termelés nyershozamának minél nagyobb hányadát elsajátítsa, s a maga által megszabott keretekben értékesítve invesztálja a kereskedelmi nyerség „értéktöbbletét” az ipari beruházásokba. Ezt tükrözi az a korabeli intern gazdaságpolitikai előírás, mely szerint: „a mezőgazdaságot, mint az akkumuláció igen fontos forrását a jövőben az eddigieknél sokkal jelentékenyebb mértékben igénybe kell vennünk.”

A magyar parasztságnak azonban nem a csak néhány éve birtokhoz jutott rétege, sem a már korábban saját parcelláján boldogulást kereső hányada nem kívánt megválni az egzisztenciális önállóságtól. A szövetkezeti termelési formát a magángazdálkodásnál fejlettebbnek nyilvánító propaganda ugyanúgy elégtelennek bizonyult önkéntes társulásra bírásukhoz, mint az a másik ideologikus érvelés, mely szerint a gazdasági élet más területein már végrehajtott államosításokhoz képest tovább egzisztáló „paraszti magángazdálkodás naponta termeli újra a kapitalizmust”. Az évtizedfordulón a politikai vezetés három-négy évben jelölte meg a kolhozosítás határidejét: „minden egyéb szempontot, így a termelés megszervezésének szempontját is alá kell rendelni ennek a célnak.” A nyilvános propaganda elsősorban a „kizsákmányoló osztályok maradványaként” aposztrofált kulákokra összpontosított. Azokra, akikre vonatkozóan Gerő Ernő egy alkalommal pártvezető társainak szűk körében sajnálkozva állapította meg, hogy Magyarország földrajzi fekvése, illetve nagysága (pontosabban kicsinysége) miatt nem szervezhetők olyan sarkkörön túli büntetőtáborok, ahol a klimatikus körülmények már önmagukban is garantálnál likvidálásukat. De ugyanitt a hivatalosan „szövetséges dolgozó parasztság”-nak tekintett rétegről is egyre inkább úgy vélekedtek, hogy „az újgazdák és a középparasztok jó módja (sic!) ellensége a {I-181.} szövetkezésnek, [s ezért] kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért.”

Az ideológiai formuláknál vagy akár a közgazdasági összefüggéseknél sokkal közvetlenebbül érintette a parasztság minden rétegét a szövetkezetszervezések napi eszköztára. Ezek közül azért érdemes elsőként a magánbirtok nagyságához igazodó progresszív mezőgazdasági fejlesztési járulékról szólni, mivel a fentebb már közölt, az első ötéves terv beruházási arányairól tájékoztató táblázat „mezőgazdaság” rovatában lényegében az ebből befolyt összeget juttatta vissza e szférába az állami redisztribúció. Ugyancsak a gazdálkodók minden rétegét érintették az ún. tagosítások. Ez azt jelentette, hogy a szövetkezetek gazdaságosabb munkavégzését elősegítendő, a közös művelésű területeket a legjobban termő határrészekre koncentrálták. Az itt fekvő magánparaszti birtokokért a szövetkezeten kívülieknek gyengébb minőségű és többnyire távolabb eső részeken juttattak több tagban csereparcellákat ezzel is nehezítve gazdálkodásuk feltételeit. Az előre nem rögzített, illetve menetrendszerűen év közben korrigált – s a parasztság minden rétege számára egyre inkább egyformán teljesíthetetlen – beszolgáltatási és adóterhek kirovását is a téeszesítést szolgáló „meggyőzés” agitatív eszköztárába sorolhatjuk. A kirótt kötelezettségeket teljesíteni képtelen „hátralékosok” portáin ugyanis rendre megjelentek a – karhatalommal megerősített – „elszámoltatási bizottságok”. Ezek feladata nem csupán a – korabeli hivatali zsargonban „transzferálássá” homályosított – árverések, behajtások, zálogolások, foglalások végrehajtására terjedt ki. Ha a felsőbb hatóságaiktól menetrendszerűen érkező „szigorított eljárásokra” serkentő előírásoknak eleget kívántak tenni, az minősítette munkájuk jóságát, hogy a fenti procedúrán kívül hány egyéb bírságot, illetve a népgazdaság megrövidítését orvosolni célzó „kártérítési büntetést” róttak ki. De az adminisztratív kényszer ugyanezen eszköztárába sorolhatók „a tervtörvény szabotálását felfedő hatósági éberség” nyomán foganatosított internálások; igazgatási egységekre lebontott kulákkvóták teljesítése, függetlenül attól, hogy az adott hivatal alá tartozó gazdálkodók között elegendő számban voltak-e olyanok, akiknek a birtokviszonyai kimerítették a kuláklistára kerülés „törvényes” kritériumait. (A vonatkozó paragrafusok szerint ez mintegy negyvenezer magángazdaságot érintett, amihez képest az ötvenes évek elején majdnem kétszer annyian kerültek fel a számos egyéb diszkriminációt is maga után vonó kuláklistára.)

Az ötvenes évek elején a mezőgazdaság átszervezésének erőszakolt offenzívája valóban jelentős változásokat eredményezett a termelési struktúrában éppúgy, mint ahogy a társadalom szociológiai jellemzőiben is. De korántsem olyan mértékben, mint azt a korabeli sikerpropaganda hirdette, amely – Rákosi meghirdetett igényéhez igazodva – ekkor már a kolhozosítás finisét szerette volna láttatni. A változásról tudósító 17. és 18. sz. táblázatok korántsem képesek érzékeltetni az átalakulás sokszínűségét, a paraszti „megmaradás”, illetve a menekülési utak számtalan formaváltozatát, de néhány figyelemre méltó tendencia nyomon követésére lehetőséget nyújtanak. A szövetkezetesítés első fél évtizede alig több mint egynegyedével csökkentette a paraszti magángazdaságok számát. Az 1949-es indulóadathoz viszonyítva, annak 72%-át teszi ki az 1953-ban valamivel több mint egymilliós paraszti magángazdaságok száma. Sőt az első években a 20–25 kh közötti birtokok száma még tíz százalékkal gyarapodott is, ami leginkább {I-183.} a „kulákbirtokok” családon belüli megosztásából eredt, így remélve megmenekülni az őket fenyegető politikai diszkriminációtól éppúgy, mint az e birtokkategóriát sújtó extra adóterhektől. 1949–1951 között a paraszti magángazdaságok apadását kétszeresen meghaladó számban nőtt a tsz-tagság létszáma, ami – ekkor még – elsősorban abból eredet, hogy a földosztás után is saját birtok nélkül maradt, vagy az időközben tönkrement agrárnincstelen és törpebirtokosi réteg mutatott affinitást a „közösbe” invitáló-kényszerítő agitáció iránt.

Ezeknek az éveknek egy maradandó hozadéka volt. Maximálisan sikerült aláásni a személy és a tulajdon biztonságát, a munkájából tisztességgel megélni remélő, annak értelmét és hasznát látó ember művelési gondosságát. Egyben – s ez már nem csupán az agrárnépességre vonatkozik –, sikerült megingatni a társadalom döntő többségének a törvényesség és egyúttal bármilyen szintű vezetés iránti bizalmát. A társadalmi közérzet ilyen irányú módosulását – a maguk módján – a korabeli heti, havi „hangulatjelentések” is jelezték, mert lényegében erről szóltak azok a beszámolók, melyek szerint a társadalom egyre növekvő hányada került úgymond „az osztályellenség aknamunkájának hatása alá” vagy éppen „a kulákság és a klerikális reakció uszályába”. S mivel a közvetlen és közvetett presszió különböző formái, az egymást érő, szándékoltan személyes megaláztatással párosított adminisztratív intézkedések magától értetődő önvédelmi reflexek kimunkálását gerjesztették, maguk a megosztást, a kollektív atrocitást célzó intézkedések váltak hatástalanná. Ezekről tanúskodnak azok a korabeli jelentésrészletek, midőn az illetékes káderek arról panaszkodtak feletteseiknek, hogy a falvakban nem sikerült a párt előírásait követő mértékben „élezni az osztályharcot”. Ez arra vonatkozott, hogy az immár a tanácsházára {I-184.} felszerelt – a kisbírókat fokozatosan felváltó – elektromos hangszórók harsány biztatásai ellenére sem „vetette ki magából a kulákokat” a falu közössége, sőt passzív érdekszolidaritást mutatott a falvak társadalma.

Az „eredmény” legfeljebb abban mutatható ki, hogy a vizsgált években a szövetkezetbe terelteket is jóval meghaladó arányban, mintegy 360 ezren hagytak fel a hivatásszerű földműveléssel, úgy, hogy földjüket „felajánlották” az államnak. A politikai vezetés eleinte örömmel kapott ezen, hiszen egyik célja volt a magántulajdon apasztása, s azt átvett földeket sorra rendre ragasztotta hozzá a szövetkezetek, illetve állami gazdaságok területéhez. Utóbbiaknak azonban egyre inkább terhükre volt a gyarapodásnak ez a formája, mert ahhoz nem társult se munkaerő, se invertár növekedés, miközben e kollektívák termelési, beadási kötelezettségeit is a területgyarapodáshoz igazítva növelték. Olyannyira nem, hogy 1952-re a közös gazdaságok ebből eredő látszólagos növekedése a mezőgazdasági termelésben valóságos visszaeséshez vezetett. Ekkor az ország szántóterületének egytizede volt „fanet”, s ugyanekkorára becsülték a korabeli agrárszakemberek az előbbivel rímeltetett „gazet” térségek nagyságát. (A fanet = Földadó Alá Nem Eső Terület, műveletlen parlag rövidítése. A gazet pedig arra utalt – esetenként még beszámolókban is, mintha valami új szakzsargon lenne –, hogy az előírási kötelezettségeknek eleget téve még vetettek ugyan, de munkaerő s –eszköz hiányában a további művelés elégtelensége miatt a termést a gaz ette meg.) Az pedig ugyancsak a fentebbi táblázatokból olvasható ki, hogy az agrárnépesség együttes létszáma majd csak 1952-ben mutat számottevő mértékű – százezret is meghaladó – apadást, azaz, akkor kezdődött az igazán nagy volumenű kirajzás a falvakból, odahagyva az agrárszférát is, amikor a közösbe lépett hányad is megtapasztalhatta volt, hogy az csupán módosult formáját tudja nyújtani nyomorba forduló szegénységének. (E tendencia átmeneti megtorpanására, illetve visszafordulására majd a Nagy Imre miniszterelnök nevéhez kötődő „új szakasz” politikáját taglalva térünk vissza.)

A mezőgazdaságot ily módon elhagyók számottevően hozzájárultak ahhoz, hogy az 1951-ben felemelt feszített gazdasági terv ipari programjának megvalósításához szükségesnek ítélt 650 ezer új munkavállaló legalább egy része rendelkezésre álljon. De ez egyidejűleg más típusú – s alig megoldott – problémahalmazt gerjesztett. A termelőszövetkezeti szektor – melynek termelékenysége és hozama egyaránt alatta maradt az egyéni gazdaságokénak – megközelítően sem tudta pótolni a mezőgazdálkodással felhagyók távozásából eredő termékcsökkenést. Ráadásul ugyanezen elvándorló tömeg, mely addig élelmiszer-önellátónak minősült – a továbbiakban az állami újraelosztás terheit maga is növelve – ellátandóvá vált. Ez ok-okozati összefüggésként gerjesztette tovább a városokban már akkor is a napi életmódhoz tartozó sorban állást és a hiányt, majd 1951 elejétől az élelmiszer-jegyrendszer újbóli bevezetését. A korabeli propaganda már szinte rutinszerűen írta ezt is a „feketéző, árurejtegető osztályellenség, a kulákság” számlájára, azzal tódítva az érvelést, hogy az intézkedést úgymond „maguk a dolgozók kérték”. S ez esetben még Rákosi is megszellőztette az ismételt fejadagolást motiváló tényezők egyik felét, amikor azt „tipikus háborús intézkedés”-nek minősítette. Csupán a közvetlen kiváltó ok magyarázatával maradt adós. Azzal, hogy a kormány a koreai háborúval összefüggő, maga által gerjesztett háborús {I-185.} hisztéria részeként közel duplájára emelte az ún. zárolt stratégiai élelmiszerkészlet kvótáját. Ez is hozzájárult a korszak egyik negatív szimbólumaként emlékezetbe vésődött „padláslesöprések” – azaz minden fellelhető termény elrekvirálásának – napi gyakorlattá válásához. Miáltal a kenyérből önellátóként számon tartott paraszti társadalomnak immár szinte minden rétege kenyérnek, illetve vetőmagnak való gabona nélkül maradt.

Hova, milyen körülmények közé kerültek a földjüket odahagyó, városba, ipari beruházásokra vagy építkezésekre leginkább szakképesítés nélkül szegődő „muszájmunkások”? Azok a százezrek, akik a fentebb vázolt okokból végül is odahagyni kényszerültek a falvak otthont jelentő, évszázadok során formálódott közösségét, a bizonyos összetartozás-tudatot is őrző-továbbörökítő életformát. Az ismert közegből való kiszakadás elbizonytalanító érzetével érkeztek a korabeli munkásszállók barakkjaiba, nagyobb településeken esetleg ágy-, ritkábban albérletbe, de a sokkal heterogénabb indusztriális városi létnek mindenképpen csak a perifériájára. S ugyanez idő tájt kezdett tömegessé válni Magyarországon az évek múltával egyre nagyobb volumenű, hosszú távú ingázással összekapcsolódó munkavállalás is. Az ennek kiszolgálására rendszeresített „fekete vonatok” társadalmát egyformán tette próbára a családtól való tartós távollét és az új közegbe való integrálódás igénye/kényszere. Az ötvenes évek infrastrukturális fejlesztéssel is mostohán bánó gazdaságpolitikája vajmi kevéssé vállalta fel a régi vagy akár új ipari települések, városok olyan léptékű lakás-, közmű-, közellátás-, szolgáltatás fejlesztését, amilyen mértékben azt az iparfejlesztés által igényelten odarendelt munkavállalók emberi létfeltételeinek a biztosítása megkívánta volna. A gazdaöntudattól megfosztott paraszti százezrek zömmel halmozottan hátrányos helyzetű fizikai munkaerőként élték meg azt a korántsem önkéntes életformaváltást, amit a tudományos elnevezés „intragenerációs mobilitás” elnevezéssel illet. Azaz a parasztságból kilépők tömegeinek alig fordult jobbra a sorsa attól, hogy ipari alkalmazásba lépve (kényszerülve), az ideológiai kategorizálás szerint a proletárdiktatúra elsődleges társadalmi bázisának tekintett munkásosztály részévé váltak.

Az ipari munkásság helyzete az ötvenes években annyiban hasonlatos volt az agrárszférában foglalkoztatottakéhoz, hogy az ipar különböző ágazatiban is a termelés szervezetrendszerébe épültek a gazdasági és adminisztratív presszió különböző formái. S bár az ipar fejlesztésére – mint fentebb már szó volt róla – a korabeli újraelosztás az agrárszférának visszajuttatott hányad többszörösét invesztálta, ez korántsem jelentette azt, hogy az iparban foglalkoztatottak jövedelmi, megélhetési viszonyai is ennek arányában lettek volna kedvezőbbek a mezőgazdaságból megélni próbálókénál. E területen a gépi és az emberi teljesítőképességet maximálisan igénybe venni igyekvő törekvéseknek leginkább a munka- és üzemszervezési hiányosságok szabtak határt. Ez pedig a folyamatos, egyenletes termelésnek is legfőbb akadálya volt, amit viszont menetrendszerű hónap, negyedév, illetve év végi „hajrák” szervezésével igyekeztek ellensúlyozni. Annál is inkább, mivel a törvénnyé emelt tervek – akár időarányos – teljesítésétől való elmaradás már olyan törvényszegésnek minősült, melynek büntetőjogi következményei a vezetőket és a beosztottakat egyként fenyegették. Ugyancsak a korábban már jellemzett tervgazdasági anarchia termelésszervezési ellentmondásait {I-186.} voltak hivatva ellensúlyozni a szinte egymást érő – különböző szovjet „élmunkásokról” elkeresztelt – munkaverseny-mozgalmak, illetve az „ünnepi műszakok”, amelyeket a szovjet vagy magyar kommunista párt kongresszusai, november 7-i, április 4-i ünnepei alkalmából vagy éppen Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapja tiszteletére szerveztek. Az ezen alkalmakra tett „felajánlások” révén szinte folytonos rohammunkává felpörgetett termelés egyik következményeként néhány – többnyire naturális mutatókkal jellemezhető – területen darabszámban, tonnában, kilowattban több száz százalékos terv-túlteljesítéseket is sikerült kimutatni. Az ily módon aktuálisan kiérdemelt dicséretek mellett a politikai vezetés ugyanezen eredményekből viszont menetrendszerűen arra a megállapításra jutott, hogy úgymond „lazák a normák”, a teljesítmény-előírások. S az ebből adódó intézkedés sem váratott sokáig magára: a szelektív túlteljesítéseket rendre követték a normaemelések.

Ezzel ugyan önmagában is sikerült ellenérdekeltté tenni a munkások jelentős részét a különböző sztahanovista kampányokkal, illetve a versenyfelhívásokkal szemben, de az „amerikázásnak” elkeresztelt látens teljesítmény-visszafogások mellett, az ideológiai szempontok alapján vezérelt káderpolitika ugyanilyen hathatósan járult hozzá az ipari-műszaki produktivitás rontásához. Az ötvenes évek elején különösen három területen tartották szükségesnek, hogy az „öntudatos és ideológiailag fejlett szakmunkásság” köréből regrutálják az állam igazgatásának, illetve a népgazdasági célkitűzések teljesítésének középszintű végrehajtó állományát. Az egyik az ekkor kiépített tanácsrendszer, a másik a téeszesítés, a harmadik pedig a rohamtempóban duzzasztott hadsereg tiszti állományának feltöltése volt. Mindhárom területen a „kellően osztálytudatos” szakmunkásság köréből vélte kielégíthetőnek káderigényeit, aminek következtében akkor vezényelte „a párt bizalma” a szakmunkásság tízezreit a fentebb jelzett területekre, amikor szakértelmüket leghatékonyabban a nekilendülő iparfejlesztési programok keretében hasznosíthatták volna. S aki adott szakmájában maradt, az egymást érő éberségi kampányok valamelyikében „leplezték le” megbízhatatlan vagy éppen „kártékony elemeként” – amint az például 1952 folyamán az ezrével elbocsátott, korábban a szociáldemokrata párthoz tartozó szakmunkásokkal történt.

A háborút követő – 1948 tavaszán félmilliót megközelítő nagyságrenddel tetőző – munkanélküliséget a meginduló első ötéves terv beruházásai nem csupán felszívták, hanem egyre inkább munkaerőhiány mutatkozott. Különösen vonatkozott ez az olyan ambiciózus nagyberuházásokra, mint például a Dunapentelén elkezdett, Sztálinról elnevezett vasmű építése. Ezek kielégítésére épp oly elégtelennek bizonyultak a különböző országos kiterjedtségű toborzókampányok, mint ahogy a munkában állók központi vezénylésére hivatott Munkaerő-tartalékok Hivatala sem tudta kielégíteni a keresletet, ahol pedig az egyes nagyberuházások vezetői párt-összeköttetéseiket felhasználva, s egymással versengve próbáltak minél nagyobb kvótát kicsikarni – különösen szakmunkások megszerzésére törekedve. Utóbbi igény kielégítését szolgálta a korszak enyhébb büntetései közé tartozó – de szintén priusszal járó – „javító-nevelő munkára ítélés”. Ez azt jelentette, hogy a kvalifikált munkaerő nem esett ugyan ki a termelőmunkából, de – természetesen 20–40%-os bérelvonással egybekötve – meghatározott időre olyan beruházásokat jelöltek ki {I-187.} büntetésük letöltésére, amelyek a legégetőbb szakemberhiánnyal küszködtek. Hasonló célt szolgált „a tervgazdaság büntetőjogi védelméről” szóló, 1950-ben életbe léptetett törvényerejű rendelet. Ez alapján nem csupán a normaelőírásokat teljesíteni képtelen munkások, brigádok, vállalatok – illetve azok vezetői – minősülhettek szabotőröknek, hanem a munkahelyek személyzeti osztályainak jóváhagyását nem bíró „önkényes kilépők” is. A Legfelsőbb Bíróság egy évvel későbbi ítélkezési instrukciója szerint az önkényes kilépés a továbbiakban „kártevő célzat hiányában is bűntettnek minősül”-t.

Az MDP vezetésének a minden társadalmi szférára kiterjesztett központi irányítása érvényesült a lakosság jövedelmi, fogyasztási viszonyait meghatározó újraelosztási politikájában is. A „nem szabad elfogyasztanunk az aranytojást tojó tyúkot” jelszó bizonyos értelmű előtakarékosságként, a jövőbeni „virágzó jólét” megalapozása érdekében követelt aktuális aszkétizmust, ami a gyakorlatban a nyomorral rokonítható tengődést jelentett a társadalom szinte egésze számára. Ha az életszínvonalat, illetve a reálbérnívót nem a jelenkortörténet-írásban általánosan elterjedt 1948/49-es bázisévtől számítjuk, hanem – a gazdasági mutatók összevetésénél általánosan használt – 1938-as utolsó békeévet tekintjük vonatkoztatási alapnak, akkor a háború előtti ébrek átlagát alapul véve az állapítható meg, hogy a második világháború utáni első évtizedben az a korabeli propagandában sommásan „munkásnyúzónak” aposztrofált Horthy-korszakbeli szintet sem érte el.

A vonatkozó adatok hatálya alá esők jelentős részét ekkor már az iparban foglalkoztatottak adták, s az egyes munkáskategóriák között éppúgy volt bizonyos mértékű bérszínvonal-szóródás, mint a munkásság és az állami adminisztrációban alkalmazottak között. Ez azonban ekkoriban korántsem jelentette azt, hogy akár csak a káderstátusokban ülők kiemelt fizetést húztak volna. Más kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy a grafikon által {I-188.} rögzített életnívóhoz képest 80–90 százalékos volt az önállóságukat megőrző paraszti gazdálkodók, 75–80 százalékos a mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe lépett agrárnépesség, és 65–75 százalékos a boldogulásukat állami gazdaságokban keresők életszínvonala. Ezekből az adatokból is levonandók azonban az évtized fordulójától egymást követően meghirdetett ún. terv-, illetve békekölcsön-felajánlások. A munkás, illetve alkalmazotti kategóriákban várták el – kényszerítették ki –, az érintettektől, ami éves átlagban azonnal újabb 8% körüli bérapadást jelentett. Az értelmiségi, illetve káderstátusban foglalkoztatottak esetében ehhez járult az az „ideológiai neveléssel” párosított gyakorlat, hogy havi fizetési borítékjukban egy-egy utalványt is találtak, mely Lenin, Sztálin, illetve Rákosi Mátyás összegyűjtött műveinek frissen megjelent újabb köteteinek átvételére jogosított, de ennek könyvárusi értékét automatikusan le is vonták illetményükből. A központilag irányított korabeli pártpropaganda ezekről a mutatókról még akkor sem kívánt tudni, amikor már a különböző minisztériumi jelentések is arról tudósítottak, hogy „a szocializmus építésébe vetett hitet aláássa a dolgozó osztályok növekvő nélkülözése”. A statisztikai mutatókban pedig a pártközpont utasításának megfelelően úgy korrigálták az életszínvonal növekedését kimutatni képtelen adatokat, hogy a különböző ünnepi rendezvények – beleértve az április 4-i katonai díszszemlék vagy éppen Rákosi Mátyás 60. születésnapja (1952. március 9.) alkalmából szervezett kiterjedt rendezvénysorozat – költségeit is e rovatba kellett beépíteniük, mondván, hogy „ezek is a nép jólétének növelését célozták.”

Ahhoz képest, hogy milyen szűkmarkúnak mutatkozott az országot vezénylő kommunista pártvezetés az ötvenes évek első felében a bérek, fogyasztási javak juttatásában, sokkal inkább bőkezű volt a társadalom megfenyítését célzó intézkedésekben. A jelenlegi forrásfeltárás körülményeik között kimutathatóan mintegy félezerre tehető, koncepciós politikai perek keretében halálba küldött áldozatok száma azért tekinthető csak hozzávetőleges adatnak, mert pl. a nyári hónapok tarló- vagy kazaltüzei kapcsán kreált perekben éppúgy „szabotázs” volt a vád, mint az elégséges biztonsági berendezések hiánya miatt bekövetkezett bányaomlások vagy üzemi tömegbalesetek esetében. De az intézményesített terror tengerében ezek – ahogy mondani szokták – csak a jéghegy csúcsát jelentették. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy miközben „a kulákság elleni harc” adminisztratív megtorló intézkedései – a korabeli regisztrálás alapján – 80 ezer főre „automatikusan” vonatkoztak, az e téren is érvényesülő túlteljesítési buzgalom még a termelési szférákat is jócskán felülmúlta. 1948 és 1953 között majdnem 400 ezer parasztot ítéltek el csak „közellátási bűntett” címén. Beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, illetve adóhátralék miatt 1950 és 1952 között összesen 400 millió Ft büntetőbírságot róttak ki a parasztságra. Az összeg nagysága akkor értelmezhető, ha emlékezetünkbe idézzük az ötéves terv beruházásait korábban közlő táblázatot. A bírságok egytizedét tették ki az ugyanezen években a mezőgazdaságba visszaforgatott fejlesztés forintösszegének. Ennél is rövidebb időintervallum alatt, 1951 elejétől 1953 májusáig a „kihágási bíróság” jogkörével felruházott rendőrség összesen 850 ezer esetben szabott kibüntetést. Az 1950 tavaszát követő három évben, 1953 májusáig a különböző feljelentések, illetve előzetes rendőrségi vizsgálatok nyomán összesen több {I-189.} mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségeknél. A bíróságokhoz végül is kereken 650 ezer vadirat érkezett, s ezen perek hatvan százalékában, 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. A számok nagyságrendje önmagában is elgondolkoztató ugyan, de a bíráskodás „minőségéről” inkább alkothatunk fogalmat akkor, ha ezt más viszonyszámokban is megadjuk. A fentebbi, futószalagon gyártott ítélkezésekhez az kellett, hogy Magyarország bíróságainak büntetőtanácsai a jelzett intervallum minden munkanapján átlagosan napi hétszáz ügyet tárgyaljanak, melyből naponta kereken négyszáz zárult elmarasztaló ítélettel.

Tovább folytatódott az egyház üldözése is. Az évtized elején sorra feloszlatták a szerzetesrendeket, az apácákat és a szerzeteseket mint „az imperializmus ötödik hadoszlopának legfőbb támaszait” internálták. 1951 júniusában letartóztatták Grősz József kalocsai érseket, aki az állam és a katolikus egyház közötti, egy évvel korábbi megállapodás előkészítése során a főpapi tárgyalóküldöttség vezetője volt. A bíróság tizenöt év börtönbüntetésre ítélte. Az ugyanekkor felállított Állami Egyházügyi Hivataltól megkezdődött azokban a „bajszos püspököknek” a hivatalba helyezése, akiken keresztül a pártvezetés közvetlenül felügyelhette az egyház tevékenységét.

A korabeli bíráskodás érzékeltetésére álljon itt egyetlen – öt év börtönbüntetést kiszabó – ítélet indokolásának egy részlete: „Vádlott tagadásával szemben a bíróság a bűnösséget mégis megállapította, mert a tiltott határátlépés bűntettének végrehajtását a tettes már akkor megkezdi, amikor lakását azzal a szándékkal hagyja el, hogy az országból tiltott úton távozik. Vádlott ugyan még nem hagyta el lakását [sic!], de szándéka ingói összecsomagolásával és másik részének biztonságba helyezésével a tiltott határátlépésre megvolt, s tettét csupán azért nem tudta végrehajtani, mert az útlevél kézhezvétele előtt [tehát előzetesen útlevélért is legálisan folyamodott!] letartóztatták”. Magyarországon az ötvenes évek első felében évente átlagosan száz magánútlevelet adtak ki.

Mindennek egy sajátos – de a korra nagyon is jellemző – következményéről tájékoztat az az 1952 tavaszáról származó igazságügy-minisztériumi leirat, mely „felhívja azokat a 28. évet meg nem haladott, katonakönyvvel rendelkező egyéneket, akik letartóztató intézet kötelékébe való felvételüket szeretnék kérni, azok a legrövidebb időn belül jelentkezzenek a „Tanácsházán”. Bár annak idején a politikai kabaré még nem tartozott a tömegszórakoztatás oly elterjedt műfajai közé, mint napjainkban, fentebbi felhívás különösen azokon a helyeken lett morbid humorrá, ahol a falusi tanácsházák hangszórói – kevésbé fejlett településeken még a hagyományos kisbírók kidobolásai – ezt közvetlenül követően vagy megelőzően arra szólították fel a helyi társadalmat, hogy házát, portáját kitakarítva méltóképpen készüljön „népünk bölcs vezére és tanítója, Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjának megünneplésére.” (1952. március 9.) A nyilvánosan meghirdetett smasszertoborzás nem csupán azt jelentette, hogy már ismét kevésnek bizonyult az az őrszemélyzet, amelyik a zsúfolásig töltött börtönök felügyeletét el tudná látni. Az ötvenes évek miliőjében a „kártevő osztályellenség” fegyőreinek kiválogatása ugyancsak hatványozott éberséget kívánt. A nyilvános álláshirdetés annak közvetett beismerését is jelentette, hogy előzetesen már kudarcot vallott „a megbízható népi káderek felfedezésére” hivatott különböző „káderkutató {I-190.} csoportok” minden erőfeszítése. A társadalommal szembeni retorzió eszköztárába tartozott a kitelepítés és az internálás rendszere is. A nyugati és a déli határvidékről már 1949 folyamán – a Jugoszláviát ellenségnek nyilvánító KOMINFORM-határozat nyomán – megkezdődött a „megbízhatatlannak minősülő elemek” eltávolítása. Ennek újabb fordulójára a koreai háború kitörését követően gerjesztett háborús hisztéria részeként került sor. Ekkor a fővárosból és a vidéki ipari centrumokból telepítették ki a korábbi rendszer főtisztviselőit, katona- és rendőrfőtiszti karát, valamint az egykori földbirtokosokat és gyárosokat – családtagjaikkal együtt számolva mintegy 15 ezer főt –, akiknek egy részét a háború folyamán mint zsidó származásút deportálták különböző náci koncentrációs táborokba. A kitelepítések, internálások egyúttal – különösen a fővárosban – azt a célt is szolgálták, hogy lakáshoz juttathassák a rendszer egyre duzzadó új káderállományát, a minisztériumokba, illetve a rendőrség, az ÁVH, illetve a hadsereg tisztikarába frissen „kiemelt” funkcionáriusokat, tiszteket. A hortobágyi munkatáborban mezőgazdasági kényszermunkával, a recskiben kőfejtéssel, Oroszlányban és Tiszalökön erőműépítéssel, míg a Sajóbábony–Kazincbarcikára hurcoltaknak az ottani harcászati vegyianyag gyárba az egészségre leginkább káros munkával kellett megkeresniük „állami ellátásuk” ellenérték.

A 60. születésnapját ünneplő vezérnek 1952 közepére az egypárti diktatúrát sikerült ténylegesen egyszemélyi terroruralommá „fejlesztenie”. Az állami és pártvezetés egyesítésére vonatkozó politikai bizottsági előterjesztését elfogadtatva augusztus 14-én Rákosi Mátyás pártfőtitkári tisztsége mellé átvette a kormány irányítását is. 1952–1953 fordulóján új mozzanattal bővült az éberségi tematika. A tel-avivi szovjet követség ellen elkövetett bombamerénylet után Moszkvában hozzáláttak egy cionista („zsidó orvosok”) per előkészítéséhez. Ennek hatására az MDP Politikai Bizottsága is napirendre tűzte a cionizmus elleni fellépés ügyét. Rákosi ugyanerről értekezett a Központi Vezetőség február 19-i ülésén, s a január elején általa letartóztatott addigi ÁVH vezető, Péter Gábor ügyét úgy kommentálta, hogy 1950-től „Péterék már együtt dolgoztak a cionistákkal, … de nem fektettünk rá elég súlyt”. A párközponti származás szerinti kimutatásokat kért a központi államigazgatás szerveinek káderösszetételéről, Gerő Ernő 1953. januári moszkvai látogatásáról visszatérve ez ügyben is újabb instrukciókat hozott magával. Többek ezzel hozzák összefüggésbe Vas Zoltán kizárását a PB-ből és a „száműzetését” Komlóra, illetve Szirmai Istvánnak a Magyar Rádió Hivatal addigi elnökének leváltását, letartóztatását. Az ennek kapcsán letartóztatott 80 személy közül 18-at ítéltek el. Bár ezúttal bírósági halálos ítélet nem született, ketten a vizsgálati fogságban öngyilkosok lettek, egyet pedig vallatás közben vertek agyon.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. Három nap múlva a magyar országgyűlés törvénybe foglalta „halhatatlan emlékét”. A hónap közepén a parlament módosította a választási törvényt, majd kiírták az országgyűlési választásokat. Március 28-ra – 1949-es megalakulása óta először – összehívták a MFNF Országos Tanácsát, mely április elején közzétett felhívásában arra buzdította a lakosságot, hogy támogassa és kövesse „egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”. Minden választókerület listájának ő állt az élén, utána – a hatalmi reputáció sorrendjét is tükrözve – Gerő és Farkas következett. {I-191.} A Társadalmi Szemle április–májusi összevont számában „A dolgozó nép választási számvetése” címen közzétett anyag a kampányszónoklatok vezérfonalául is szolgált. Az ország maga mögött tudott éveit a földi paradicsom megvalósulásaként interpretáló szöveg Rákosit idézve prognosztizálta; hazánk további fejlődésében „az égbolt a felső határ”. A május 17-én megejtett szavazás eredményei a népfrontlisták 98%-os támogatottságát mutatták.

A kommunista uralmi rendszer intézményesítése

TARTALOM

Az „új szakasz” és a forradalom előzményei