Építészetünk a két világháború között

A társadalmi-gazdasági rendszer az I. világháborút követően ugyan nem változott meg, de hosszú időre életképtelenné vált. A társadalom és a gazdaság helyzete alapjaiban megrendült már a háború folyamán, s különösen a történelmi Magyarország szétesését, a forradalmakat és a trianoni békét követően. Az a rendkívül kedvező közép-európai szerepkör és helyzet, amely a háború előtti évtizedeket gazdasági szempontból jellemezte, nemcsak megszűnt, hanem súlyos politikai feszültségek is terhelték a környező utódállamokkal való kapcsolatot. Amíg azelőtt korlátlanul áramlott áru, tőke, munkaerő, most minden irányban határok szakították szét az együttműködést szolgáló közlekedést, közút- és vasúthálózatot, vágták ketté a településgazdasági régiókat, szakították le az utódállamokhoz került nagyobb tájközpontokat, mint Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Arad, Szabadka, szétvágva vonzáskörzeteiket is. A roppant súlyos mértékű háborús vérveszteséget, a háború mindent elszegényítő hatásait az összeomlást és a forradalmakat követő elnyomorodás még hosszú évekre továbbvetítette. A függetlenség elvi visszanyerése nem ellensúlyozhatta az ország szétesését, a menekültáradatból következő lakáshiányt és munkanélküliséget, inflációt és termelési visszaesést, az 1920-as évek második feléig tartó mély válságot.

Az építészetben a Lechner Ödön és Lajta Béla halála (1914, illetve 1920) közötti időszak hat nyomasztó éve, de az ezt követő öt-hat év is a teljes visszaesést, és az előzőleg kialakított települési és intézményrendszer jó részének funkciótlanná válását, nagymértékű értékvesztését – más esetekben, például a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi Pécsre telepítésénél a kényszerű intézményfejlesztés terhét – jelentette. Az épületek fenntartása, fűtése és világítása is gondot okozott, a menekülteket pedig a volt hadikórháztelepek és a pályaudvari vagonlakások fogadták be. {III-134.} Egy tönkrement gazdaságú, hirtelenében országmaradvánnyá vált területnek hosszú évek kellettek, hogy megtanuljon kis és szegény országként élni.

Lechner nagyszabású tömegrendezvénnyé vált temetésén még senki sem sejtette, hogy halálával történelmi időszak zárult le. A háború alatt alig folyt építkezés, néhány kivételes mű – mint Tőry és Pogány már említett Adria Biztosító palotája, amely 1918-ra készült el – és kis számú lakóház jelentett csak folytonosságot. Az ipar veszteségeivel együtt beszűkültek az építőanyag-források, a gazdaság helyzete miatt az építőipar a békekötés után is bénult maradt. Egy-két halaszthatatlan állami vagy közületi építkezés – például a már a háború előtt elhatározott budapesti postai anyagszertár új csarnoka (1923–1924), Barát Béla és Novák Ede munkája, a Posta Központi Járműtelepe (1923-tól), tervezője Bierbauer István posta-építész, a Debreceni Orvostudományi Egyetem továbbépítése, amelynek Női Klinika épületéért Korb Flóris 1924-ben Greguss-díjat kapott, a Györgyi Dénes által tervezett Közraktár utcai Hangya Szövetkezeti Székház (1917–1920) vagy a fővárosi kislakásépítés egyik első, 1923. évi példája, a tabáni, konzervatív szemléletű Bethlen-udvar, Neuschloss Kornél és ifj. Gyenes Lajos műve – érzékelteti az évtizedes visszaesés mértékét. 1925 körül indult lassú javulás, részben az ekkori új – a lakásépítést támogató – adótörvény, másrészt külföldi kölcsönök hatására.

A század elején nagy műveket építő építésznemzedék a kiesett évtized alatt elöregedett. Közülük is többen meghaltak, így Schickedanz Albert (1915), Pártos Gyula (1916), Quittner Zsigmond (1918), Schulek Frigyes (1919), Nagy Virgil (1921), Pecz Samu (1922), illetve visszavonultak, mint Hauszmann Alajos, Alpár Ignác, Baumgarten Sándor, Tőry Emil.

A Tanácsköztársaság idején történt szerepvállalásuk miatt Málnai Béla, Hikisch Rezső, Kozma Lajos egy ideig csak kisebb munkákhoz juthattak, míg Vágó József vagy Pogány Móric egy ideig emigrációba kényszerült. Vágó 1926–1927-ben részt vett a genfi Népszövetség palotájának tervpályázatán (I. díjat nyert), majd tervezésében is; így lett fia, Pierre Vágó már francia építész.

Vágó József (1925 k.)

Vágó József (1925 k.)

Az 1920-as évek második felétől az 1884 körül született, ekkor már negyven év körüli nemzedék játszott szerepet, s már csak kevesen voltak tevékenyek a régebbi generációból. Továbbra is dolgozott Hültl Dezső, Kertész K. Róbert, Sváb Gyula és Sándy Gyula a konzervatívabb alkotók közül; Árkay Aladár, Borsos József, Hajós Alfréd, Kismarty Lechner Jenő, Medgyaszay István, Rerrich Béla vagy Thoroczkai Wigand Ede a valamilyen módon újító szellemű, már a századelőn sikeres idősebb mesterek közül. Időközben a frontokról is visszatért az a fiatal generáció, amely közvetlenül a háború előtt vagy elején végzett a József Műegyetemen (például Rados Jenő) vagy – többségében – megszakította tanulmányait, s azt ekkor, a 1920-as évek elején fejezte be (mint Csonka Pál). Az 1910-es évek száz fő feletti létszámú évfolyamait most még több száz diplomás követi, hogy az 1930-as évekre harminc-negyven közé essen vissza a végzett építészek száma. A két világháború között már csak az idősek körében volt külföldön végzett építész. A 1920-as évek végi világválság újra munkanélküliséget és újabb nemzedéki ellentétet teremtett, majd 1934-től következett olyan fellendülés, amelyben már a század első évtizedében született építészek vívták küzdelmüket az idős generáció állami és közületi munkákat sokáig kisajátító tagjaival.

A műegyetemi építészképzés konzervatív szemléletű volt, és a {III-135.} Tanácsköztársaság alatti nagy reformtervekhez képest csak lassan változott. Jelentős tanárai Kotsis Iván, Wälder Gyula. Míg Wälder a neobarokk szellemében tevékenykedett, Kotsis szabadabb tervezői szemléletre nevelt. A Magyar Mérnök- és Építész- Egylet folytatta tevékenységét; 1930 szeptemberében a XII. Nemzetközi Építész Kongresszus megrendezésére is sor kerülhetett, a Műcsarnokban rendezett nemzetközi tervkiállítással. Az 1920-as évek elején megalakult a Budapesti Mérnöki Kamara is (1923), és már előbb a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége. Tevékenykedett a Műemlékek Országos Bizottsága, újra megélénkült a szaksajtó, 1927 körül pedig felerősödött a nemzeti építészeti stílus körüli vita, melynek egyik fóruma a Lechner Ödön Társaság. Konzervatív hangvételű volt a Fábián Gáspár által szerkesztett Építő Ipar–Építő Művészet, míg az európai újító törekvésekre, az „Új építészet”-re figyelt 1928-tól a Tér és Forma, amelyet Bierbauer Virgil szerkesztett. A római iskola szemléletét képviselte a Magyar Építőművészet, amelynek Irsy László volt a szerkesztője. 1941–1944 között jelent meg az Építészet, Padányi Gulyás Jenő szerkesztésében, aki a népi-nemzeti hagyományokat állította előtérbe, de itt jelent meg Fülep Lajos Célszerűség és művészet az építészetben című tanulmánya is, amely a modern művészetelmélet téziseit képviselte.

Az építészeti nemzedékváltás, az intézményrendszer és szaksajtó változásainak áttekintéséből is érzékelhető, hogy e negyedszázadnyi korszak során újrajátszódtak a modernizáció jellemző folyamatai. Az 1920-as években a társadalmi válság konzervatívabb irányba húzta vissza a kultúrát, mint amilyen állapotban a háború előtt volt. Ez a „neobarokk” társadalom világa, amelynek lényege a liberalizmusát elvesztő, kényszerekkel terhelt ideológiai konzervativizmus. Már a magyar századforduló fénykorában, 1902-ben báró Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter – vulgáris kultúrpolitikát megfogalmazva – Lechner Ödön és a szecessziós stílus ellen fordult, s Lyka Károly az, aki vele szemben a Művészet első évfolyamában fejtette ki a megújuló művészet és építészet alapelveit. A Lechnerrel is szembenálló késő historikus, eklektikus szemléletű irányzat a „neobarokk” társadalomszemléletet építészeti eszményei megerősítésének tekintette. A klebelsbergi kultúrpolitika – egyetem- és iskolaépítő törekvéseivel, a kultúra állami támogatásának kiküzdésével és a közadakozás gyakorlatának támogatásával – a nemzet szellemi magáratalálását segítette elő. A Collegium Hungaricum intézményének kialakítása során (1927) azt is megfogalmazta, hogy „az európai fejlődés kezd elkanyarodni azoktól a művészeti irányoktól, melyeket mi, kik csak nehezen emelkedünk ki háborús és inflációs izoláltságunkból, még moderneknek gondolunk és nevezünk”.

A konzervatív irányú építészeti tevékenység tehát, amely az 1920-as évek második felét jellemezte, valójában a megbízásokat megszerző befutott építészek életkoruktól is függő mentalitásából és a szélesen értelmezett korszellem visszamaradottságából, nem Klebelsberg intencióiból fakadt. Sándy Gyula műegyetemi tanár Krisztina körúti Postapalotájának (1925–1926) historizáló formavilágát az anyaghasználat módja tette későbbi korban is elfogadhatóvá. (Sándy – akire Pecz Samu is hatott – Foerk Ernővel dolgozott együtt Steindl mellett, s egy ideig a Felső Építőipariskolán is; történetszemléletük és a téglaépítészet iránti érzékenységük is közös volt.) Korb Flóris már említett debreceni egyetemi központi épülete (1927–1930) külső formáiban ugyan nehézkes és kötött, az aula még{III-136.} is Kelet-Magyarország talán legszebb belső tere. Az ugyancsak Debrecenben épített Déri Múzeum (1923–1929), Györgyi Dénes és Münnich Aladár műve a korabeli svéd klasszicizáló szemlélettel rokon. A budapesti Kossuth téri MÁK bérház (Málnai Béla és Haász Gyula, 1927) klasszicizáló architektúrájával nyugodt térfalat képez akkor is, ha nyilvánvalóan a korízlésnek tett engedmény az alkotók részéről. Talán a legszervesebben konzervatív, szándéka szerint is kastélyt sugall, a festői környezetbe épített lillafüredi Palota Szálló (Lux Kálmán, 1927–1928), és ilyen szelleműek Fábián Gáspár késői munkái is (a budapesti Szent Margit [Kaffka Margit] Leánygimnázium, 1931–1932). Konzervatív szemléletű – jórészt építtetői elvárások miatt – Kotsis Iván tihanyi Biológiai Kutató Intézete (1926–1927) vagy az 1951-ben lebontott városligeti Regnum Marianum-templom (1926–1930), éppúgy, mint a Kismarty Lechner Jenő által tervezett Rezső téri fogadalmi templom (1928). Nem tudtak sikeresen továbblépni nemzeti irányú építészeti törekvéseikben Komor Marcell és Jakab Dezső sem. Ekkori legnagyobb munkájuk az OTI Munkás Biztosító Intézet székháza (1930), tervezőtársuk a fiatalabb Sós Aladár volt. A toronyépület – akkor korszerűnek tűnő bauxitbeton szerkezetével – később nemcsak esztétikai értelemben bizonyult elhibázottnak. Barokk részletek applikálásában kereste a századelő gondolatvilágának meghaladását a grafikai munkáiban, formaérzékenységében kiemelkedő Kozma Lajos is (a Kner-család villája, Gyoma, 1926). A korszellem hatása alól tehát még a legjobb építészek sem tudták magukat kivonni. 1928-ban azonban – ebben az évben ért véget a Bauhaus Walter Gropius által vezetett időszaka; Európa nyugati és északi területén ez a modern építészeti törekvések áttörésének éve, a CIAM megalakulásának ideje, de az orosz konstruktivizmusnak is még fellendülő szakasza, amely sokakban szimpátiát keltett a még újszerűnek és szociális jellegűnek hihető szovjet modernizációs jelenségek iránt – már egyre erősebben érzékelhető volt az életforma rohamos modernizálódása, ami a hazai életkörülményekre is hatott. 1930 körül tapintható ki az a fordulópont, ami után már nem lehetett a régi módon gondolkodni és építeni. Az OTI-torony szerkezeti újításai – a bauxitbeton, aminek használata ugyan néhány évtized után tévedésnek bizonyult – és az amerikai magasházakra figyelő alkotók modernizáló szándékai szöges ellentétben álltak a formai alakítás múltba tapadó ortodoxiájával. Jóformán minden alkotóképes személy előtt nyilvánvalóvá vált a technikai-technológiai és funkcionális változásokat figyelembe vevő megközelítésmód és szemléletváltás szükségessége.

A gyorsan változó és negyedszázad alatt – jó és rossz irányban is – több fordulatot tükröző korszellemváltozást természetszerűen követte az építészet is. A neobarokk szemlélet fiatalabb, 1884 körül született nemzedékének fontos mestere Wälder Gyula, aki 1923-tól műegyetemi tanár volt. Az 1920-as években miskolci, gyöngyösi, szegedi, egri, szombathelyi épületei során bontakozott ki a – műkő részletekkel formált – „Wälder-barokk”, amelynek legjelentősebb példája a Villányi úti, volt ciszterci rendi Szent Imre Gimnázium (1927–1929) és mellette a közel egy évtizeddel később megvalósított, de a barokkos formát leegyszerűsítve is kényszerűen őrző, vasbeton szerkezeteivel már igencsak ellentmondásos Szent Imre-templom (1937–1938). Időközben már az ő szemlélete is átalakult. A legtehetségesebb egyetemi fiatalokat gyűjtötte műtermébe, s talán a pedagógusi tevékenység is segítette e szemléletváltást. Kardos György, Károlyi Antal, {III-137.} Lauber László, Nyiri István, Pázmándy István voltak legismertebbé vált munkatársai.

Wälder Gyula

Wälder Gyula

Wälder legjelentősebb – Budapest városképében kiemelkedő – műve a sokat vitatott Madách téri együttes, a tervezett új sugárútnak is kaput nyitó hatalmas – a Fővárosi Közmunkatanács Székházaként épülő – bérháztömb (1935–1938), ahol a klinkertéglával burkolt homlokzat mögött az együttes szakaszait építésztársak tervezték, így az OTI 1940-re elkészült rendelőjét Hübner Tibor és Janáky István.

Hasonló változást mutat Hültl is: a Péterffy Sándor utcai MABI Kórház és rendelő épülete, különösen a belső központi csarnok (1934) már modern szemléletet tükrözött, éppúgy, mint a budapesti városkép lényeges elemét alkotó, a Rákóczi út és Kiskörút kereszteződésénél hátrahúzott tömegével kapuépítményt szimbolizáló MTA bérház (1939–1940).

A századfordulón nemzeti stílust kereső „Fiatalok” szemléletében bekövetkező változásokat Györgyi Dénes Honvéd utcai Elektromos Művek bérháza (1926–1931) és a Román Ernővel együtt tervezett Transzformátor ház (1931) jellemzi; a szigorúan tagolt tömegű téglaépületek – Wälder említett későbbi műveihez hasonlóan – a korszak észak-német téglaarchitektúráját követték. Az idősebb generációt képviselő Kismarty Lechner Jenő műtermében született pályázati munkák (a Chicago Tribune újságpalota, 1922; a Néprajzi Múzeum pályaterve, 1923, Warga Lászlóval; a mezőkövesdi Városháza, 1927–1928) még őrizték korábbi stílusformáló illúzióit: „Mezőkövesd, múltadat kövesd” volt a pályázat jeligéje is. A Szontágh Pállal közös debreceni temetői Hősök emlékműve (1932) azonban letisztult, nagyvonalú, már lényeges elemeiben modern szellemű alkotás. Ebben az időben dolgozott műtermében ifj. Kismarty Lechner Jenő és Várallyay Sándor is.

Kőbányáinkat jórészt elvesztettük, s a szerkezeti átalakulás is már csak burkolóanyagként indokolta a követ és a klinkertéglát. Téglaarchitektúraként született a korszak legjelentősebb városi együttese, a szegedi Dóm tér körülépítése, Rerrich Béla műve (1929–1930), ahol ezt a Foerk-féle Fogadalmi templom formavilága is indokolta. Északi példaképek is szerepet játszottak a részletformálásban, ez azonban nem csökkenti annak értékét. A Klebelsberg által inspirált együttest a püspöki palota és az egyetemi épületek egységbe foglalt rendje alkotta. A téren körbefutó árkád és a kapu jellegű megnyitás (amely a Hősök kapujához és Aba Novák freskóihoz vezetett) bensőségessé teszi Közép-Európa egyik legszebb 20. századi városi terét.

A téglaépítészet másik eredeti mestere Borsos József volt, a debreceni Nagyerdei Krematórium (1931) és a szegedi Református templom (1941) alkotója. Annak a még kézművességhez kapcsolódó téglaarchitektúrának a művelői voltak ők, amely Európa-szerte átkötő kapocs volt (az amszterdami iskola lakóépületei, Fritz Höger hamburgi Chile-Haus-a, Hans Poelzig művei vagy a Ragnar Östberg-féle stockholmi Városháza esetében) a historizáló építészet gazdag formanyelve és a modern szemlélet puritán forma- és anyagkezelése között. Olyan átmeneti állapot volt ez, amely a rakott kőfalak, korszerű kőburkolatok ekkori és 1930-as évek végi használatában is érzékelhető volt, s amire még Le Corbusier életműve is példát mutat. A II. világháború után, a Modern Mozgalom késői szakaszában erősödött fel újra ez az eleve gazdagabb felületet teremtő anyaghasználat.

A konzervatív szemlélethez álltak közelebb Medgyaszay István ekkori alkotásai, a Budaörsi úti lakótelep kislakásos {III-138.} bérházai (1926), a Baár Madas Református Leánynevelő Intézet együttese (1928) és Mátraházán épített, keleties, pagodaszerű tetőbe foglalt turistaháza (1930). Budapesti József Attila utcai, Hild József téri sima kőburkolatú TÉBE bérháza (1932–1942) már szinte teljesen levetkezte a magyaros törekvéseket.

Hikisch Rezső Nagyszombat utcai bérházcsoportja (1927, ifj. Paulheim Ferenccel) is még klasszicizált, Rainer Károly Bimbó út és Keleti Károly utca közötti nagyvonalú budai lakótömbje (1929) viszont már új urbanisztikai szemléletet, s a lakásépítés korszerűsödését tükrözte. Ezt a folyamatot szakította meg az 1929-ben kezdődő új válság, amely gazdasági nehézségeivel újabb, súlyos feszültséget keltett a társadalomban. Így ismét fellángoltak a magyaros nemzeti stílus körüli viták is. Az egyre erőteljesebb technikai átalakulás – az idegen hatások – előli elzárkózás egyre ellentmondásosabb, tovább már alig tartható vágyából fakadt ez. A viták hevességét, majd a háború előtti elfajulását a még ható trianoni trauma indokolta. Az 1920-as évek végén jelentek meg Jánszky Béla kis könyve A magyar formatörekvések története építészetünkben, 1894–1914. (1929, a Lechner Ödön-szoboralap javára) és Vámos Ferenc e tárgyú írásai, tanulmányai. Mindezt megelőzte már 1916-ban Kertész K. Róbert – Otto Wagner nézeteivel vitázó – Nemzeti építőművészet című előadása, s a háború alatt kirobbanó, érthetően érzelmi töltésű megnyilatkozások sora. A Lechner Ödön Társaság 1928-ban alakult „hitének, eszméinek, művészi lelkületének” propagálására; céljuk az „egységes magyar építőművészeti kultúra fejlesztésén való munkálkodás”. Tagjai csak részben építészek – Árkay Aladártól Szívessy Tiborig –; közöttük ott találjuk Balázs Bélát, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Huszka Józsefet és Lyka Károlyt is. Eredményük jóformán egyedül a Lechner-szobor felállítása, és az évente adományozott Lechner-díj; Árkay díjazott Gyárvárosi temploma, Györgyi Honvéd utcai bérháza és az említett nevek is jelzik, hogy nem retrográd szellemű társaság volt, hanem Lechner szellemében a korszerű és nemzeti összhangját kereste, de nyilvánvalóan elkésetten. A kor építészeti törekvéseit Forgó Pál könyve, az Új építészet következetesebben képviselte, s a viták is egyre terméketlenebbé váltak, majd a II. világháború előtti években politikai okokból kiújulva gyakran szélsőségessé fajultak.

Az 1930-as évek elején a kor igazi problémái a szociális helyzet megoldatlan, s csak folyamatos modernizációval csökkenthető ellentmondásai. A válság azonban ekkor csak fokozta az ellentmondásokat.

A modernizációs kiútkeresés két jellemző – ellentétes világnézeti talajon álló, s az építészetet is meghatározó – változata a római iskola és a CIAM-csoport közel egyidejű fellépésében öltött formát. A vallási megújulás a társadalmi béke megteremtésének eszközét reformokban és csupán szellemi téren – a hitélet megújulásában – látta, ezért született az 1930-as évek elejének templomépítő programja. A Modern Mozgalom európai építészeti törekvéseit, a lakásépítés és városépítészet teljes megújítását, a szociális helyzet gyökeres átformálását viszont a CIAM-csoport tűzte maga elé programként. Furcsa ellentmondása a kornak – s egyúttal a csupán jó szándékokat képviselő törekvések céljainak megoldhatatlanságát jellemezte –, ahogyan a két ellentétes áramlat a külső politikai nyomás és társadalmi kényszerek eredményeként Molnár Farkas tevékenységében és életművében egymásra futott, s végül – a II. világháború végnapjaiban, Molnár halála következtében – mint személyes szándék, szimbolikusan is megsemmisült. Valójában {III-139.} sokkal nagyobb jelentőségű történelmi-társadalmi erők hatnak-rombolnak a 20. században, mint egyes művészeti csoportok, kulturális törekvések szellemi küzdelmei.

Teleki Pál és Bethlen István angolszász irányú elképzelései után az olasz tájékozódás kezdete egybeesett a római Magyar Akadémia munkájának megindulásával. Árkay Bertalan, Bardon Alfréd, Korompay (Krompecher) György római ösztöndíjban is részesültek. Mások – köztük Rimanóczy Gyula és Kotsis Iván –, szellemi okokból kapcsolódtak ahhoz a bonyolult összetevők által meghatározott törekvéssorhoz, amely a képzőművészetet is jellemezte, s az esztétikai szándékok megújulását, a hagyománykövetés modernizálódását jelentette.

A Madách tér az 1930-as években

A Madách tér az 1930-as években

A Madách tér az 1990-es években

A Madách tér az 1990-es években

A szemléleti változást igen jól érzékeltette Árkay Aladár 1919-es városmajori kis temploma, (erdélyies, Kós Károlyék formavilágával rokon elemeivel) és a tizenhárom évvel későbbi, már fiával, Árkay Bertalannal együtt tervezett, s általa befejezett vasbeton szerkezetű Városmajori templom (1932–1933, a harangtorony 1937) közötti különbség. Ez az új egyházművészeti szemlélet már Árkay Aladár győri Gyárvárosi templomában is megjelent (1928), érzékelhető a Mohácson épült – bár még kupolás – emléktemplom formálásában is (1929–1942). Új szándékokat tükröztek már 1929-ben a székesfehérvári Prohászka Ottokár-templom (végül Fábián Gáspár által konzervatív szellemben megvalósított) tervpályázatának Árkay Aladár, Weichinger Károly és Rimanóczy Gyula által készített tervei. 1931-re sikerült áttörést elérniük az új szemléletet képviselő képzőművészeknek és építészeknek, így épülhetett meg többek között, a gazdasági válság idején munkaalkalmat is nyújtva, Kotsis Iván balatonboglári (1932–1933), Rimanóczy Gyula pasaréti temploma és rendháza (1931–1934), Körmendy Nándor – társművészeti értékeiben is jelentős – győri nádorvárosi, Weichinger Károly pécsi Pálos-temploma (1937) és kolostora. A sort Molnár Farkas máig befejezetlen, Pelikán József által tervezett ellipszis kupolájú, meg nem valósult hűvösvölgyi Szentföld-temploma (1942–1949) zárja.

A Városmajori templom (1935 k.)

A Városmajori templom (1935 k.)

A városmajori római katolikus templom

A városmajori római katolikus templom

A Pasaréti templom (1930-as évek)

A Pasaréti templom (1930-as évek)

A római iskola kissé reprezentációra hajló modernségű szemlélete nemcsak egyházi feladatokban érvényesült. Ez hatotta át Rimanóczy Gyula későbbi, Dob utcai Postaigazgatóságának (ma Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium) olaszosan klasszicizáló részformáit is (1939–1940). A korabeli olasz építészettel való rokon vonások jellemzik Rimanóczy Cházár András utcai Postás nyugdíjas otthonát (1937), a Postaigazgatóságnál közreműködő Hidasi Lajos és Papp Imre óbudai Árpád Gimnázium épületét (1940), továbbá a Hidasi és Kiss Tibor által tervezett – a pannonhalmi műemlékegyüttest bővítő – olasz nyelvű bencés gimnáziumot és kollégiumot (1940–1947). Ezek a nagyobb megbízások – jellegüknél fogva – alkalmasak arra, hogy a szellemi hasonulás okait keressük. Az európai Modern Mozgalom az 1930-as évek közepén Németországból kiszorult, a francia vagy olasz tájékozódás lehetősége került inkább előtérbe. A nagyobb feladatok, irodaházak, kollégiumok karaktere nálunk is egyre inkább a nemzetközi modernizáció jegyeit öltötte. Az 1934-es áttörés után a római iskola vonalán is bekövetkezett az építészeti megújulás. E tervezési feladatokon már egy új generáció tevékenykedett: a Postaigazgatóság tervein Ivánka András, Legány Zoltán és a későbbi postaépítész, Bene Gábor, míg az Árpád gimnáziumon már Szrogh György is dolgozott. Az újabban „másik modern” névvel is illetett Bauhaus-gyökerű szellemi irányzatok értékeit mára felismertük.

{III-140.} A római iskoláról az elmúlt fél évszázadban kevés szó esett, annál több az európai Modern Mozgalomhoz, a CIAM-hoz kapcsolódó magyar CIRPAC-csoportról. Ez utóbbi mozgalom kétségkívül több szempontból is jelentős volt. Egyrészt a modernizáció nyugat-európai típusú fő irányát képviselte, másrészt Molnár Farkas személyében építészetünk kimagasló tehetsége, nemzetközileg is elismert vezéralakja volt egyik vezetője. Molnár és Fischer József mellett – ők voltak a lazán szervezett magyar csoport CIAM-delegátusai – többek között Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Kósa Zoltán, Körner József, Ligeti Pál, Major Máté, Preisich Gábor, Rácz György, Révész Zoltán építészek vettek részt a közös munkában. Időnként kapcsolódtak körükhöz mások, például ifj. Dávid Károly, Masirevich György, Weiner Tibor, sőt Ivánka András, Virágh Pál és Bierbauer Virgil is. A csoport tagjainak jó része szocialista elkötelezettségű volt – Fischer szociáldemokrata, Major a szocialista művészcsoport tagja, illegális kommunista –, de a Bauhausból hazatért Molnár is szociális eszmék hitében alkotott. Szociális programjukat lakásterveik, kiállításaik és a Tér és Formában megjelenő cikkeik tükrözték. A Tamás Galériában 1932 márciusában és szeptemberében – a válság mélypontján – rendezett kiállításaik a szociális építészet szükségességét bizonyították olyan erővel, hogy Molnár és hat társa bíróság elé került osztályellenes izgatás vádjával. Jelentősebb munkához ezért nem juthattak, csupán kisebb magánmegbízásokat teljesítettek. Molnár Lejtő úti villája az 1933. évi milánói triennálén első díjat nyert és világszerte publikálták, a Darányi (később Hankóczy Jenő) utcai villa (1933) és a Lotz Károly utcai társasház (1933) Walter Gropius első Bauhaus-könyvének (1939) építészeti példájává vált. Ezek, vagy Fischer József Bajza utcai villája (1936), Molnár Pasaréti úti társasháza (1937) építészetünk időtálló remekművei.

A lakáskérdés megoldatlansága, a lakásállomány korszerűtlenné válása az 1930 körüli évek valóban legsúlyosabb problémája volt. Forgó Pál 1930-as könyvében, az Új építészetben joggal mondhatta: „A lakásépítés kérdése a civilizáció kérdése”. Az előző fél évszázadban ez a „civilizáció” átalakult, a lakosságnak már csak valamivel több, mint a fele dolgozott a mezőgazdaságban, az anyagi kultúra fejlődése azonban 1914 után nem tudta követni az életformaváltást.

1930-ban 1 467 936 lakóházunkból (amelyben 8 624 256 személy lakott) 1 084 205 (73,85%) vertfalú, vályogfalú, vagy részben vályogfalú volt. Az ezekben lévő akkori 2 183 257 lakásból 98,4%, összesen 2 010 893 lakás földszinten, további mintegy nyolcezer pincében, alagsorban feküdt. Földszintes házakból állt az ország, jórészt vályog- vagy sárfalakkal, gyakran nád, helyenként még szalma- (zsúp-) tetővel, hagyományos ásott kúttal, agyagpadlós helyiségekkel. Egyszerre volt jelen a középkor a jól felszerelt városi luxuslakásokkal. A közel két évtizednyi fejlődésbeli lemaradást csak hangsúlyosabbá tette a városba vándorolt ipari munkásrétegek életformaigényének kialakulása, s a modernizáció terjedésével ennek növekedése. A paraszti környezet régi épületei és a szerényebb városi lakások között éppúgy kiáltó ellentét feszült, mint ezek és a polgári rétegek lakásai között. Az 1930-as években a jól felszerelt (felvonó, központi fűtés stb.) luxuslakás építési költsége légköbméterre számítva 50–60 pengő, a szerényebb igényű lakásé mintegy 25 pengő volt; a falusi vagy tanyai lakóházé ennek is csak harmada-negyede.

Budapest lakossága 1915-ben 870 902 fő volt, 1919-ben már 1 051 374 fő, ez {III-141.} mintegy 85 ezer fővel lecsökkent 1926-ra, s az 1919-es népességet csak 1936-ban érte el újra. Ekkorra viszont 1919-hez képest, amikor 360 ezer szoba volt, már 502 ezer van. A két világháború között összesen 96 ezer lakás és 174 ezer szoba épült, és még így is súlyos feszültség forrása volt a lakáshelyzet, különösen a túlzsúfolt, leromlott, régebben beépült területek lakásviszonyai miatt. A lakásépítés ellentmondásait az is jellemzi, hogy 1933 novemberében – a gazdasági válság vége felé – 13 500 budapesti lakás üresen állt.

A lakáskérdés nemcsak a fővárosban okozott súlyos feszültséget (bár a lakásépítés bővülése épp itt volt a legmagasabb a tőke érdeklődése miatt), ahol kialakult a „spekulációs bérház” (az Újlipótváros) típusa is; a lakáshelyzet országos problémává súlyosodott a világválság idején. Ez is oka volt annak, hogy a CIAM-csoporton kívül mások is foglalkozni kezdtek a lakásproblémával. Nem a jelentős lakóegyüttesek tervezői (az igazán értékes épületek többnyire nem a szociális lakásépítés feladatai, hanem a kor magas igényű megoldásai közül kerültek ki), hanem más szociális érzékű építészek indítottak mozgalmat e téren, amely szükségszerűen újra a népi építészet értékeinek felismeréséhez vezetett.

A népi kultúra felé fordulás egyik szellemi műhelye az 1925–1933 között működő, majd 1936-ban megújuló Bartha Miklós Társaság volt. Molnár Farkas és ifj. Masirevich György mellett Janáky István, Antal Dezső, Sámsondi Kiss Béla, Rácz György, Vargha László és Halmos Béla is tagjai voltak a társaságnak, de a Magyar Nemzetpolitikai Társaság egyes építész tagjai, mint az ott is résztvevő Antal Dezső vagy a mozgalom vezéralakjává növő Padányi Gulyás Jenő és Virágh Pál is a paraszti szociális problémák, a népi építészet kérdései felé fordultak. A szociális gondoskodást hirdető Gömbös–Hóman-kormányzat programja és nyitása, a népi írók és falukutatók is előtérbe állították a falusi szociális kérdéseket. A falusi építészet kérdéseivel Kotsis Endre, Kotsis Iván, sőt Ligeti Pál is foglalkozott. Mindezekből nőtt ki a II. világháború előtt az a különböző neveket viselő, korszerű magyar építőstílust kereső népi építészeti mozgalom, amelynek publicisztikai háttereként még Karácsony Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Németh László néhány tanulmánya is megjelenik, de kivette részét a vitából Csaba Rezső, az Építőmunka szerkesztője is. A falukutatás, a népi építészeti értékek felmérése és publikálása, gyakorlati téren az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) megalakulása (1940), a falusi lakásépítés reális és jellegzetes megvalósítási formája négy év alatt tízezernyi lakást eredményezett. E törekvések kiemelkedő képviselője és az ONCSA-házak építésének szervezője Tóth Kálmán, aki előbb az 1927-ben létrehívott Balatoni Intéző Bizottság műszaki irányítója volt.

A népi építészet felé fordulás jelentkezett Almásy Balogh Loránd, Thomas Antal, Vákár Tibor, Irsy László, de még Rimanóczy Gyula, Wannenmacher Fábián 1940 körüli tervein is. 1940-ben megalakult a Magyar Ház Barátai Köre is. Alapítói és tagjai Tóth Kálmán, Csaba Rezső, Kiss Tibor és a jórészt már említettek mellett Brestyánszky Tibor, Lehoczky György, Miskolczy László, Szelle Kálmán és Tóth János.

Az ONCSA-ház akció és az említettek által tervezett háztípusok alapján az 1941-es árvizek után megvalósult további 17 ezer lakóház sok értéket hordozott. Egyszerű szerkezeteik, hagyományos életformát fejlesztő megoldásaik – egyes részformák bizonytalanságai ellenére – jobban megfeleltek a falusi szociális lakásépítés követelményeinek, mint a korábbi (1937-es) dévaványai kísérlet {III-142.} CIAM-csoport által tervezett, az életformába merev elvekkel beleavatkozni kívánó elképzelései. A népieskedés nem teljesen indokolatlan vádja azok részéről hangzott el, akik viszont urbánus szemléletű modernizációs elveikkel az életforma radikális átformálását, az ipari munkássághoz való közelítést szorgalmazták. Ez az irányzat később a II. világháború után kerekedett felül.

Az említett, többnyire egymással szembenálló szellemi csoportosulásokban jórészt jelen vannak mindazok az építészek, akik az 1930-as évek folyamán – a lakásépítésben és középítkezések során – az építészeti formavilágot és kultúrát alakították. Néhány további, a vitákból visszahúzódó építész mellett – mint a szép bérházakat építő Gregersen Hugó, a belsőépítészeti feladatokban elmélyült Rákos Pál, Hajós Alfréd, a margitszigeti Nemzeti Fedett Úszóstadion (1930) tervezője (aki még az előző generáció képviselője) – egyre többen vallották magukat a korszerű szemlélet hívének. Az új építészet követőjévé és kitőnő mesterévé vált Kozma Lajos, a modern törekvéseket elméleti téren is támogató Bierbauer Virgil, vagy a belsőépítészetben és bútortervezésben modern elveket valló Kaesz Gyula. Az 1930-as évek második felében már sikeresen tevékenykedett az a generáció is, amely a 1940-es évek kiemelkedő műveit alkotta. Az európai építészet főirányait képviselték sajátos áttételekkel Rimanóczy Gyula, aki a római iskolához is kapcsolódott, Dávid Károly, aki Le Corbusier irodájából indult, Janáky István, akire a Pogány Móric közvetítette lechneri vonal és Le Corbusier is hatott, Lauber László és Nyiri István, akik Le Corbusier-re és a Bauhausra egyaránt figyeltek, vagy Wanner János. Ők alkották – Brestyánszky Tiborral és Körmendy Nándorral – az érdekképviseleti asztaltársaságként, nem formális egyesületként működő Kisrabló Társaság törzsgárdáját. A „Nagyrablók”-kal – Hültl, Sándy, Wälder nemzedékével – fordult szembe a Padányi Gulyás Jenő körül szerveződött társaság, amelynek tagjai a kor tervpályázatain – részben már egymást is segítve és korszerű szemléletet képviselve – sorra nyerték el a jelentősebb új középület-feladatokat. Az említettek mellett Gerlóczy Gedeon, Weichinger Károly, a II. világháború után emigrált Olgyay fivérek, Aladár és Viktor voltak a korszak kiemelkedő képviselői, a legjelentősebb középületek alkotói. Olgyayék emlékét egy meg nem valósult érdekes városrendezési gondolat is őrzi, a tervpályázaton született óbudai „Via Antiqua” (1936).

Az 1930-as évek közepére – a gazdasági válságon túlhaladva, jó másfél évtizeddel Trianon után – nemcsak a gazdaság került felszálló ágba. Újra életképessé vált a társadalom, a győri program az iparfejlesztésnek adott lendületet, s a szociális kérdések is felszínre kerültek, miközben – egyelőre lassú tempóban – megindult (és részben lejátszódott) egy településhálózati átrendeződés. Budapest megtalálta új szerepkörét s újra épülni kezdett. Pozsony helyett Győr, Kassa helyett Miskolc, Nagyvárad helyett Debrecen, a déli országrészben Szeged, illetve Pécs már átvett bizonyos gazdasági, ipari, kulturális és igazgatási funkciókat. Fellendült az építési tevékenység s az új építtető már nem a feudális uralkodó réteg, hanem egy lényegében modernizálódott városi nagypolgárság. Fejlődött az oktatás és az egészségügy, megélénkült a gazdaság, kereskedelm és közélet, a mély válság időszaka után erőteljesen megújult a „hivatalos” és a „polgári” építészet egyaránt. Az építőiparban néhány jól szervezett nagy cég (mint a Sorg Antal és fiai, a Fejér és Dános építőipari vagy a Haas és Somogyi lakatosipari vállalatok) és a kisipar jelentős része is alkalmazkodott {III-143.} a modernizálódás követelményeihez. Általánossá vált a vasbeton szerkezet, a vasbeton és téglafödém, elterjedt a jobb hőszigetelésű lyukacsos vázkitöltő tégla, és magas színvonalon produkált a szakipar, a fémszerkezetű nyílászáróktól a burkolatokig és az épületgépészeti felszereltségig. Az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején az építészeti minőség már ismét eléri az európai átlagot.

A lakásépítés új, korszerű törekvéseire jellemző példa a budai Napraforgó utcai villatelep (1931–1932), amelynek családi házait (21 házban 22 lakás) a Fejér és Dános cég építette vállalkozóként, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa támogatásával, a kor jelentős, haladó szellemű építészeinek felvonulásaként az 1920-as évek végi, hasonló külföldi kiállítási telepekhez hasonlóan, azzal a céllal, hogy az új építészeti felfogásmódot és polgári lakóéletformát propagálják. E polgári építészet legjobb példái Kozma Lajos rózsadombi villái, bérházai (mint a budai Margit körúton épített Átrium mozi és bérház, 1936, vagy a Régiposta utcai bérház, 1937), de a Lupa-szigeti hétvégi ház (1934) is e szemlélet egyik kis remekműve.

E modern szellemű lakásépítés jelentős példái kapcsolódnak a már említett mesterekhez (Fischer József, Szépvölgyi úti Zentai-villa, 1933–1934; Rimanóczy Gyula, Pasaréti úti lakóház, 1934; Nyiri és Lauber, Kékgolyó utcai bérház, 1935). Kiemelkedő értékű mű a jó lakóházakat tervező építészpáros, a Hofstätter és Domány-cég (Hofstätter Béla és Domány Ferenc) Budán, a Margit körút és Zárda utca sarkán az Elektromos Művek számára épített, két tömbből érdekesen szerkesztett, íves lépcsőterű bérháza (ebben az időben az ő vállalkozói irodájukban dolgozott Cserba Dezső, a szájhagyomány őt tartja számon alkotóként). Gerlóczy Gedeon Párizsi utcai saroképülete (ez a nagyvonalú, korszerűen szerkesztett bérháztömb már a háború alatt épült (1942–1944). Ez és több olyan mű, mint Hültl említett Károly körút–Rákóczi úti sarok-bérháza, Barát Béla és Novák Ede hozzá csatlakozó Rákóczi úti Georgia-háza (1935), a tömb másik oldalán, a Dohány utca és Károly körút sarkán Domány Ferenc moziépülete (1938, Broadway), vagy Wellisch Andor Duna-parti Petőfi téri bérháza – más ekkori művekkel együtt, mint a Krisztina körút, a Móricz Zsigmond (volt Horthy Miklós) körtér vagy Buda más részeinek kiépítése –, ismét a századfordulós Budapest építészeti nagyvonalúságát idézték. Tény azonban az is, hogy egyes leromlott lakóterületek ugyanakkor a Belváros peremén vagy a perifériákon túlzsúfolt, szegényes, elavult lakásállományukkal nyomornegyedeket alkottak. A századforduló dinamikus, gyorsan feltörekvő időszakában, az állandó bővülés idején még többnyire megfelelt a lakóépület-állomány a kor követelményeinek, a válságperiódusok miatt elmaradt fejlesztés és felújítás azonban az 1930-as évekre a 19. század végi szerényebb, egyszoba-konyhás munkáslakások jó részét – akár telepszerű városi vagy közüzemi épületekben lévő, akár bérházak belsejében, folyosókról nyíló, gyakran vizes helyiség nélküli lakások azok – korszerűtlenné, elavulttá tette, s a viszonylag alacsony lakbér a társadalmi szegregációt is kialakította. Az 1930-as évek gazdasági felfutásának legjobb éveiben is megmaradtak ezért – különösen a fővárosban és egyes városokban – a szociális feszültségek.

A legfontosabb és építészeti értékben is legjelentősebb középítkezések az eddig említettek mellett az egészségügy területén történtek. Az OTI és a MABI (utóbbi a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) nagyszámú építkezése közül a legjelentősebb az OTI fővárosi Magdolna Baleseti Kórháza és Központi {III-144.} Rendelő Intézete a Fiumei úton (1939). Az acélszerkezettel épült nyolcszintes kórháztömb Gerlóczy Gedeon és Körmendy Nándor munkája, az alacsony rendelőépületet Brestyánszky Tibor tervezte; a Visegrádi utcai fővárosi Rendelőintézet (1938) Masirevich György műve. Acélszerkezettel épült a budai Kútvölgyi úti Kórház (1942) is, amit Csánk (Rottmann) Elemér szintén időtálló műként tervezett. Az ugyancsak budai, Alkotás utcai Honvéd Tiszti Kórház (1939) a Honvédelmi Minisztérium II. Ügyosztálya tervezésében készült. Ennek vezetője Tabéry Iván volt, aki később 1956-ban a MÉSZ elnöke is lett. A háború alatt több építészt – többek között Major Mátét, az OTI akkori főmérnökét – mentett meg a fronttól az, hogy itt végezhetett tervezőmunkát. Tabéry keze alatt fiatalabb építészek (Németh Pál, Schall József, Szabó Árpád) tervezték a katonai kórházakat és az új – főként Erdélyben és Kárpátalján telepített – kaszárnyákat, azzal az egymás között kimondott titkos belső célkitűzéssel, hogy azok a háború után ifjúsági szállodaként működhessenek. Amikor e szándékra fény derült, alig kerülték el a hadbíróságot. A kor fontos egészségügyi épülete volt Rimanóczy Gyula Mester utcai Rendelő Intézete is (1938), amely nagyvonalú téglakezelésével az 1940-es évek végének egyik példát nyújtó előképe lett.

A nagy egészségügyi feladatokhoz hasonló léptékű volt a Szabadság tér déli oldalán a Pénzintézeti Központ felépítése (1938–1940). Nyiri István és Lauber László 1937-es tervpályázaton elnyert műve sok támadást váltott ki; a tér Alpár által meghatározott hosszirányú térfalai késői, túljátszott historizmusukkal arra ösztönözték a más műveikben Le Corbusier-t követő tervezőket – a lábra állítás itt is jelen van –, hogy a Dob utcai Postapalota homlokzatához hasonlóan a lehető legszárazabban – az irodaház rendeltetésének megfelelően – formálják a homlokzatokat. A Dob utca szűk terében Rimanóczy műve nagyvonalú rendet teremt, a Szabadság téren azonban a szigorúan puritán homlokzat messziről, a tér egész területéről érvényesül. Kerüli a szimmetriát, bejárata sem a tér felé nyílik és a földszinten üveg-beton fut körbe a köroszlopok mögött. Rimanóczy műve romantikus tömegjátékú, olaszos, míg ez inkább a Bauhaus elveinek vagy a Neue Sachlichkeit szikárságának megvalósulása. 1945 után építészetünkben ez utóbbi hatása érvényesült, mert közelebb áll az „Új építészet” akkor érvényre juttatott, hangsúlyosan puritán, „nyílásarchitektúrát” hangoztató elveihez. Ugyancsak puritán – csak plasztikusabb – mű a Szalay utcában a Mérnöki Kamara székháza, Wanner János műve (1940), és ilyen szellemű volt az Olgyay fivérek több épülete is.

Az elvek hasonlósága ellenére oldottabbak a kor üdülőszálloda-épületei (Kékes Szálló, Miskolczy László és Csonka Ferenc, 1937; Mecsek Szálló, Pécs, Lauber László, Nyiri István és Nendtvich Andor, 1935–1937; Galyatetői Nagyszálló, Puskás Károly és Uray György, 1936; MABI Üdülőszálló, Balatonlelle, Hidasi Lajos, 1938). De ilyen a sváb-hegyi Fischer József-féle Rege Szálló (1940), a Gyopár Szálló (1942) és a velük rokon szellemű, Rákos Pál által tervezett Új Majestic (1941) is. Ívelő épülettömegek, erkélyek, terméskő felületképzés oldja a szigorúan tárgyilagos, ismétlődő formarendet.

A kor jellemző középületei közé tartozik Janáky István több műve is. A margitszigeti Palatinus Strandfürdő (1937) tervezését tervpályázaton nyerte el, éppúgy, mint a háború alatt épülő Fő utcai Anyag- és Árhivatal épületét (1942), amelyet Szendrői Jenő bevonásával tervezett. A klinkertéglával burkolt homlokzat a lábra állítás és a tetőkert jellegű {III-145.} legfelső emelet miatt Le Corbusier-hatást közvetít. Hazai építészetünk ekkorra – mind technikai minőségében, mind szemléletmódjában – a középület-építés és városépítés terén ismét a kor fejlett európai országaihoz zárkózott fel. Ezt a fejlettségi állapotot vetette vissza az újabb háborús veszteség.

A háború elején még teljes lendülettel folytak a fővárosi új Központi Városháza tervpályázatának előkészületei. A pályázatot nem a korábbi elképzelések szerinti Duna-parti szakaszra, hanem a már említett művek megvalósulásával időközben méltó környezetté fejlődött Károly (Tanács) körúti telektömbre írták ki. Ez indokolta azt a téglaarchitektúrát, amellyel Weichinger Károly és Kertész K. Róbert terve első díjat nyert. A megvalósításra már nem került sor. 1942–1943-ban a főváros már csak arra törekedhetett, hogy a háború miatt megnövekedett és a konjunktúra miatt is jobban kereső ipari munkásság részére lakáslehetőséget teremtsen. Sorra írták ki a tervpályázatokat, a háború miatt munka nélkül maradt több mint háromszáz budapesti magánépítész megélhetését is biztosítva ezzel. Egyes kislakásos bérházépítkezések, mint Antal Dezső, Kamarássy Jenő és Wanner János óbudai, Vihar utcai együttese (1941–1943), vagy Nászay Miklós, Schall József és a Le Corbusier irodájában is dolgozó, a háború alatt elhunyt Weltzl János pesterzsébeti nyugdíjintézeti kislakásos telepe (1940–1942) már a háború utáni időszak építészetének előképei, míg más kisebb együttesek, mint például a kor szaktudományát összefoglaló zsebkönyvet kiadó Möller Károly angyalföldi, Faludi utcai lakóházai, szerkezeteikben és funkcionálisan a gazdasági ráfordítások csökkentésére igyekeztek példát teremteni. A nagyobb programot célul tűző pályázatok eredménye jórészt csak a háború után realizálódhatott.

A két világháború közötti időszakban – ez az építészeti kultúra bemutatásából is kitűnik – kétségkívül tovább folytatódott a főváros központi szerepkörének erősödése, a tőke, a gazdaság, az ipar és kultúra koncentrálódása. Eközben a települési viszonyok arányai csak romlottak; a régi, harmadánál kisebb országban tovább növekvő Budapest egyre nagyobb lakossághányadot képviselt. Az ország egésze szempontjából nem kedvező jelenség – kis országban metropolis – a városnak saját fejlődési pályát nyújtott, s ezt az 1930-as években már ismét ki tudta teljesíteni. Az építészek nagy többsége egyedül itt talált életlehetőséget, feladatokat. Néhány vidéki városban – Szeged, Debrecen, Székesfehérvár – szintén folyt olyan városépítészeti tevékenység, ami a századforduló építészeti színvonalához hasonlítható. Székesfehérváron Kotsis Iván és Schmidl Ferenc formálta az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus miatt előtérbe került székváros városképét; műemlékeinek feltárásában és a központi együttes bemutatásában Lux Géza kapott vezető szerepet. Kisebb települések, mint a Halmos Béla által gondozott Gyula és Dévaványa – ahol az egyik parasztház-építő kísérlet folyt – példái e városépítészeti előrelépésnek; egészében azonban csak rendezési és szabályozási kérdések tették ki a szakmai feladatokat.

Budapest helyzete azonban e téren is kiemelkedő. A három-négyszáz főnyi, igen aktív közéleti tevékenységet is folytató építész – ha egyes szakmai fórumok a társadalmi feszültségek nyomasztó hatása alatt kirekesztő jellegűvé torzultak is – építészeti-városépítészeti gondolatokat is állandóan napirenden tarthatott az országon belül jóformán teljesen önálló gazdasági, igazgatási és kulturális életet élő fővárosban. Ezt egészítette ki – városkép-alakító jelentőségére a nagy gondolatok végigvitele {III-146.} hívja fel a figyelmet – a Fővárosi Közmunkák Tanácsának irányító munkája. Az építészeti értékeket létrehozó, jól szabályozott építőtevékenység mellett olyan jelentős városrendezési akciókra is sor került, mint például Lágymányos és Kelenföld kiépítése, új hidak építése, vagy a régi, elavult városrész, a Tabán 1930-as évekbeli bontása, a budai oldal városképének nagyvonalú átalakítása. A fővárosi önkormányzaton belül olyan átfogó látásmódú személyiségek küzdöttek a városfejlesztési célokért, mint Harrer Ferenc. Budapesten tehát szinte maradéktalanul érvényesült a szakmai önkormányzatok többpólusú, lényegében alkotó együttműködésükben intézményesült szerepe; az az építészeti formáló erő, amelynek munkamódszere még a századforduló fejlett körülményei között alakult ki.

E negyedszázad folyamán azonban – sokféle okból és az utolsó években egyre nyomasztóbban – hiányzott az a liberális alkotó légkör, ami a 19. század utolsó harmadának világát mindenki számára élhetővé tette. Ezért is távoztak oly sokan, s nemcsak a jobb érvényesülés érdekében – Moholy-Nagy László majd Bartók példáját követve – külföldre a kor művészeti-építészeti életéből. Vágó József, Breuer Marcell, Bodon Sándor, Goldfinger Ernő, Forbát Alfréd, Domány Ferenc csak a legismertebbek a pályát külföldön folytatók közül, az elcsatolt területen alkotó építészeket nem is említve. Közülük Kós Károly pályamódosításra is kényszerült; más okokból ugyan, de hasonlóan íróként bontakozott ki Angliában az építész oklevelet szerző Hack Viktor, vagyis Határ Győző is.