A kommunista egyeduralom restaurálása

A szovjet hadsereg 1956 novembere folyamán bevégezni látszott a fegyveres ellenállás megtörését. Ez már ekkor is több mint hétezer fő őrizetbe vételével párosult. A pártegyeduralom restaurálása – s ezen belül a kommunista párt ismételt életre galvanizálása – decembertől vett nagyobb lendületet. Mindez több szálon futott párhuzamosan. Kádár intézkedéseit kezdetben elsősorban az inkognitóban huzamosan itt tartózkodó – s Moszkvával napi telefon, illetve távirat konzultációt folytató – magas beosztású szovjet pártvezetők közvetlenül irányították. A már többször említett M. Szuszlovon kívül, Averkin B. Arisztov, az SZKP Központi Bizottságának akkori egyik titkára, valamint G. Malenkov, a Sztálin halála utáni szovjet miniszterelnök hónapokon át Budapestről szignált jelentéseiből sokkal inkább az tűnik ki, hogy a restauráció kezdeti intézkedéseit a szovjet vezetők „tanácsolták” Kádárnak, semmint az, hogy utóbbi ezekről saját elképzeléseiként kérte volna ki a Kreml képviselőinek véleményét. Hasonló intenzitással folytatta a magyarországi tevékenységét I. Szerov KGB-főnök is, aki már november végén arról tájékoztatta Moszkvát, hogy két-három napon belül elkészülnek azok a „dokumentumok”, melyek alapján az ellenforradalmárok első csoportja hadbíróság elé állítható. A tervbe vett megtorlások megalapozásához éppúgy szükség volt az októberi események „ellenforradalommá” minősítésére, mint a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (továbbiakban: FMPK), illetve az MSZMP restaurálandó egyeduralmának legitimálásához. Az újjászerveződő párt ideiglenes központi bizottságának 1956. december 4–5-i kibővített értekezletén legrészletesebben maga Kádár érvelt az „ellenforradalommá” minősítés mellett.

A régi-új pártvezetés aktivizálódását mutatta, hogy néhány nappal az „ideológiai zűrzavart” tisztázni kívánó értekezlet után immár a fegyvertelen társadalommal szemben is frontot nyitott. A szovjet intervenció addigi áldozatainak emlékére szerveződött december 4-i nőtüntetést – ha dulakodásra sor került is –, még vérontás nélkül oszlatták fel. Betiltották az intézményi, települési forradalmi bizottságokat. Ezek, valamint a munkástanácsok vezetői közül néhány nap leforgása alatt több mint kétszázat elhurcoltak. És közben készültek az emiatt várható újabb konfrontációra. Advent heteiben Budapesten éppúgy, mint számos vidéki városban – Miskolc, Eger, Gyula, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Tatabánya stb. – menetrendszerűen sortüzet vezényeltek a letartóztatottak szabadon bocsátása érdekében tüntetőkre. Ezek közül a legbrutálisabb a salgótarjáni sortűz. Itt a halálos áldozatok száma – különböző vizsgálatok alapján – ötven és százharminc között volt. A további provokatív helyi öldöklések körülményeinek a feltárása még napjainkban is folyik. Az új cél az elrettentés és a társadalmi szolidaritás megtörése volt. Erre utal, hogy ekkor, hetekkel a fegyveres ellenállás leverése után rendelték el a statáriális bíráskodást. Az elítélendőket pedig fölös számban szállították az újjászerveződő Belügyminisztériumban politikai nyomozókká átminősített volt ávéhásokból, rendőrtisztekből, pártfunkcionáriusokból toborzott tiszti különítmények.

{I-215.} Ennek ellenére maradtak fórumai az utóvédharcnak. Néhány, már illegalitásban szerkesztett és sokszorosított lap mellett, az Írószövetség még december legvégén is hitet tett a „kevés államférfiúi bölcsességgel elnyomatott” forradalom mellett. Következménye feloszlatásuk lett 1957 januárjában, s vele párhuzamosan felfüggesztették az Újságíró Szövetség működését is. A télutón több üzemi munkástanács ugyancsak kiállt még a „forradalomnak tisztelt október” mellett, de fokozatosan ezeket is felmorzsolták. Ezt követően csak az elhurcoltak családjait segítő konspiratív adománygyűjtések jelezték a társadalmi szolidaritás maradványait. A tavasz kezdetére a „Márciusban újra kezdjük!” (MUK) jelszó csendes terjedése pedig már sokkal inkább mutatta a hatalom, semmint a társadalom cselekvőképességét: újabb nagyszabású letartóztatási hullám következett. Az időközben zsúfolásig telt börtöncellákba már be sem fértek a tavaszi begyűjtés érintettjei, ezért újból üzembe helyezték a Nagy Imre első miniszterelnöksége idején felszámolt internálótáborokat is. Ugyanekkor hívták életre és kezdték szervezni-toborozni a munkásőrséget is. Részben velük váltották fel a tisztogatási akciókat addig végző fegyveres különítményeket, az ún. „pufajkásokat”. Ezeket fokozatosan a rendőrség, illetve a hadsereg regionális alakulataivá formálták. A munkásőrség kezdetben az MSZMP, illetve az FMPK paramilitáris, azaz félkatonai védőosztagaként szolgált, majd fokozatosan országos hálózattá kiépülve integrálódott a hatalmi intézményrendszerbe. A Rákosi-korszakkal való kontinuitás egyik példájaként, ezen fegyveres testületek egységei közvetlen (városi, megyei szintű) pártutasítással is mozgósíthatók, „bevethetők” voltak, illetve maradtak.

A téli hónapok legnagyobb szabású „társadalmi mozgalma” az újabb emigrációs hullám volt. A Magyarország elleni szovjet fegyveres intervenciót Ausztria közvetlenül is érzékelte. Rohamtempóban szervezni kezdett menekülttáboraiban már november végére százezer főt meghaladó emigránst számláltak össze. December, január folyamán pedig az ismételten kiépülő új hatalom egyre keményedő represszív intézkedései gyarapították hasonló nagyságrendben az ország elhagyására kényszerülők számát. Módosulás legfeljebb annyi volt, hogy miután január közepén megszigorították a nyugati határ őrizetét – bár a menekülés fő útiránya továbbra is ez maradt –, az addig „késlekedők” egy része Jugoszlávia irányában hagyta el az országot. A restaurálódó rendszerről „lábbal szavazók” szociális összetétele a magyar történelem korábban sem ismeretlen emigrációs hullámainál is heterogénebb volt. Mindenesetre a kétszázezer főt meghaladó összlétszámuk jóval többnek tekinthető a forradalomban tevőlegesen részt vállalók – és pusztán a megtorlás elől menekülők – számánál. Munkás- és értelmiségi családok, egykori párttagok és „osztályidegenek”, a továbbtanulástól „származásuk” miatt elütött diákok és Rákosi börtöneiből csak a forradalom napjaiban szabadulók, többszörösen meghurcoltak és „csak” emberibb életre vágyók egyaránt gyarapították az ismeretlennek nekivágók regimentjét.

Az intézményesített megtorlás méretének, jellegének számbavétele során az egyházakkal szembeni fellépés áttételes társadalmi kihatásai megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A Rákosi-korszakban már véghezvitt megtöretésük mintegy betetőzésének is tekinthető a papság elleni újabb széles körű repressziós hullám. 1957–58 folyamán a hatalom újra hivatalt foglaló reprezentánsai {I-216.} papok százait hurcolták és hurcoltatták el mondvacsinált ürügyekkel. Fogságbeli módszeres verésük, hitükben, emberségükben való szisztematikus megaláztatásuk éppúgy mindennapos volt, mint az, hogy informátori szerepvállalás fejében kecsegtették őket szabadon bocsátással. Számos esetben a rendőrök a helyi pártvezetők csendes statisztálása mellett a konspiratív gyilkosságoktól sem riadtak vissza. Az ügyek kivizsgálását pedig ugyanazon rendőrség eltussolta, beleértve a tisztázást szorgalmazó egyházi szervek megfenyegetését is. Ezek az akciók egyszerre szolgálták a hívő társadalom és a papság folytatólagos rettegésben tartását.

A megtorlás a rendszer restaurálásának része volt. Azaz, az MSZMP vezetésének politikai megfontolásai és instrukciói határozták meg a represszió kiterjedtségét, a „célcsoportokat”, s nemritkán magát a büntetés válfaját is. Ehhez igazították az ítélkezés intézményeit és személyzetét, „pártosan” szelektálva a bírói és ügyészi karon belül. A Rákosi-korszakban működő stáb egy része ugyanis – okulva a korábbi koncepciós és felülvizsgálati perek tapasztalatain – nem bizonyult megbízható jogi statisztának egy újabb politikai indíttatású perhullám végigvitelére. Az „ötvenhatosok” meghurcoltatásának törvényes mezbe öltöztetésére ismételten életre hívták a népbíróságokat. Működésük alapjául az a politikai bizottsági határozat szolgált, mely hangsúlyozta, hogy „mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit.” Ugyancsak politikai megfontolásnak tekinthető, hogy országos méretekben kívánták fellelni és felmutatni az „ellenforradalom kártevését”. A helyi apparátusok szabad kezet kaptak, hogy minden településen, nagyobb vállalatoknál intézményeknél kiválogassák azokat, akiken – esetleg tényleges ténykedésüktől függetlenül is – bosszút állhattak a hatalom összeomlásáért, és az október második felében átélt félelmeikért. Ehhez a legtöbb esetben két vonatkozásban is prekoncipiált torzításra volt szükség. Az egyik az a politikai bizottsági állásponttal sugalmazott előfeltevés, illetve elvárás volt, miszerint leginkább a „régi rendszert visszasíró”, horthysta reakciós osztályidegnek voltak az októberi megmozdulások organizátorai, résztvevői. A berendezkedő hatalom erőszakszervezeteinek tevékenysége nyomán azonban döntő hányadában fiatal munkások és parasztok, korábban a „megbízhatósági” kritériumoknak megfelelő – netán párttag – alkalmazottak, illetve már a világháború utáni új rendszerben szocializálódott egyetemista és középiskolás diákok akadtak horogra. Egyedül a Nagy Imre nevével fémjelezhető, vele korábban is együttműködő egykori „pártellenzékhez” tartozók tekinthetők politikai kategóriákkal körülhatárolható laza csoportosulásnak, akik a forradalom napjaiban olyan pártonkívüli értelmiségiekkel gyarapodtak, mint pl. Bibó István és Göncz Árpád. A megtorlás áldozatai, elítéltjei tanúsították leginkább, hogy azon társadalmi rétegek fordultak a rendszer ellen, amelyekre korábbi propagandájában mint saját bázisára hivatkozott.

A másik torzító mozzanat a letartóztatottak forradalom alatti szerepének „kriminalizálása” volt. Ez egyfelől azt jelentette, hogy az esetleg megállapítható – vagy kényszervallatással kicsikart – cselekményt súlyosabb ítéletet maga után vonó, „minősített” kategóriába sorolták. Pártellenes kritikai állásfoglalás a vádiratban már éppúgy „a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésnek” minősülhetett, mint ahogy a szovjet intervenciónak ellenálló fegyveres csoportok bármely {I-217.} tagját rendszerint köztörvényes gyilkosság – erre való felbujtás vagy közreműködés – vétkében sújtotta az ítélet. Másfelől az ítéletek számával, súlyosságával nem csupán október „ellenforradalmi” jellegét, hanem annak előre megfontolt szervezettségét próbálta a hatalom – legalábbis önmaga számára – bizonyítani. Bár a legtöbb halálos ítéletet a fővárosban hozták, minden megye, illetve város vészbíróságának legalább néhány további életelvétellel hozzá kellett járulnia „az ellenforradalom erőinek teljes és végleges megsemmisítéséhez” – hogy újra egy, a perekre vonatkozó politikai bizottsági direktívára utaljunk.

Kádár János beszédet tart Moszkvában 1957 elején

Az aktuális külpolitikai megfontolások leginkább Nagy Imre és közvetlen sorstársainak perében kísérhetők nyomon. Bár Kádár pártjának az MDP-ből átigazolt része is a Nagyék bíróság elé állítását sürgette, a döntő lökést ehhez az MSZMP vezetésének 1957. márciusi moszkvai egyeztetései adták. Az alku lényege: Hruscsovék az SZKP „vendégeként” továbbra is Moszkvában tartják Rákosi Mátyást, ennek fejében Kádár János kötelezettséget vállal „az ellenforradalom vezetőinek” perbeli felelősségre vonására. Áprilisban letartóztatták és hazaszállították a Nagy Imre-csoport addig Snagovban (Románia) őrzött férfi tagjait. A következő hónapokban intenzíven folyt a vadirat összeállítása, amelyet augusztusban – a Rákosi idejéből átöröklött reflexszel – Biszku Béla a per előkészítésének operatív irányítását végző belügyminiszter vitt Moszkvába, „végső egyeztetésre”. A per azonban egyelőre halasztódott. A szovjet vezetés a szentpétervári forradalom 40. évfordulójának nagyszabású megünneplésére készülődött. Ehhez időzítették az első szputnyik fellövését, továbbá egy kommunista világtalálkozót. Erre való tekintettel el akarták kerülni, hogy az ünnepi parádét megzavarja az a nemzetközi felháborodás, amit a vádiratban már prejudikált halálos ítéletek kiválthattak volna. Újabb központi bizottsági döntést követően 1958 februárjában vette kezdetét a per, de ismételt szovjet kérésre szinte azonnal le is állították. Most az éppen megindított leszerelési propaganda-offenzíva sikerét féltették a magyar perek visszhangjától. Végül is ugyanezen év júniusában folytatták le a törvényszéki procedúrát – a többi perhez hasonlóan zárt ajtók mögött. Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst – és már korábban – Szilágyi Józsefet halálra ítélték és kivégezték. Losonczy Géza még az előkészületi szakaszban lelte halálát a börtönben, tisztázatlan körülmények között. Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt és Vásárhelyi Miklóst pedig 5–5 évi börtönnel sújtották.

A Nagy-per a zenitjét, de korántsem a végpontját jelentette a rendszer megtorló hadjáratának. Még hátra volt számos per a pártellenzék, az értelmiségiek, újságírók, illetve azok ellen, akik szót emeltek a terror tobzódása ellen. Az 1956-tal kapcsolatos ítélkezés-sorozat berekesztésére csak az újabb évtized fordulóján, 1961-ben került sor. Összességében több mint 35 ezer nyomozati eljárást indítottak a forradalomban való részvétellel gyanúsítottak ellen. Ennek eredményeként 26 ezren kerültek bíróság elé, és 22 ezer esetben hoztak jogerős ítéletet. Több mint 13 ezer embert internáltak, további tízezreket helyeztek rendőri felügyelet alá, illetve bocsátottak el állásukból fegyelmi eljárással. Több mint 300 embert bizonyosan a forradalomban való részvételéért ítéltek halálra és végeztek ki, további másfél száz esetben még a mai napig is kutatásokat igényel a kivégzés körülményeinek pontosítása. A megtorlás tömegességét növelte, hogy az elítéltek {I-218.} hozzátartozóinak is a legkülönbözőbb hátrányos megkülönböztetéseket kellett elszenvedniük. Az újkori magyar történelemben a Rákóczi-szabadságharcot, az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, az 1918–19-es forradalmakat követő menetrendszerű repressziós hullámok áldozatainak együttes száma sem éri el az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás nagyságrendjét. A korábban hasonló körülmények között az emigrációt választók együttes száma is alig egytizede a szovjet invázió nyomán idegenbe menekülőknek.

A társadalom ellenállását tehát a forradalom reprezentánsainak körét jóval túllépő megtorlással sikerült csak megtörni. De az is a restauráció összképéhez tartozik, hogy a terrort lényegében már 1956/57 fordulójától szelektív módon alkalmazták. Az FMPK kezdettől fogva tett megbékéltető, anyagi szempontból pedig a társadalmat kifejezetten megnyerni igyekvő lépéseket is. Életbe léptették Nagy Imre kormányának azt a deklarációját, mely a mezőgazdasági termékek addigi kötelező beszolgáltatását megszüntetni tervezte. Ezzel a parasztság másfél évtizede viselt – még a világháború idején rendszeresített – terhét enyhítették. A magyar falu 1956-os „néma forradalma”, avagy az utóvédharc legmarkánsabb formaváltozata abból állt, hogy az őszi–téli hónapokban közel kétezer termelőszövetkezeti csoportosulás bomlott fel. Miközben az MSZMP önmaga újbóli megszervezésére, a kormány pedig az „ellenforradalmárok” begyűjtésére összpontosított, negyedmillió földműves önrendelkezett és odahagyta a „közöst”. Ezzel újra az 1950-es – még az erőszakos kolhozosítást megelőző – szintre állt vissza a szövetkezetek és a paraszti magángazdaságok kiterjedtsége, illetve egymáshoz viszonyított aránya. A begyűjtési rendszer felszámolása, a kollektív gazdálkodás kevesebb mint tizedére zsugorodásának tudomásulvétele, illetve annak deklarálása, hogy a szövetkezeti és a magángazdálkodás egyenrangúan támogatandó – ami a korábbi agrárideológia feladásának tűnt –, valóban módosuló agrárpolitika reményét keltette.

A munkásság és az igazgatási intézmények alkalmazottainak megnyerése, megbékítése érdekében, 1956 novemberében tíztől harminc százalékig terjedő – átlagosan 18%-os – béremelésről döntöttek. Ehhez társult az állami ipar szférájában a vállalati nyereségrészesedés bevezetése, ami az érintetteknél 1957-ben átlagosan egyhavi bér harmadára rúgott. Bár a következő években fokozatosan szigorították az ily módon gerjesztett – és különösen a teljesítmény-növekedéshez képest jelentős – bérkiáramlást, az árak viszonylagos stabilitása mellett a kedvezményezettek ezt valós reál-bérnövekedésnek könyvelhették el. Ezen intézkedések azonnali, kézzel fogható kedvező kihatása mellett, további – összefoglalóan közérzetjavítónak nevezhető – rendelkezések követték egymást. Közéjük tartozott a magánkisipari és magán-kiskereskedői tevékenység korábbi szigorának enyhítése, beleértve az adókulcs mérséklését; az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően indokolatlanul és jogtalanul megvont nyugdíjak rendezése; a gyermektelenségi adó eltörlése; az állami lakásépítés ütemének meggyorsítása, illetve a magánerős lakásépítés támogatásának kedvezőbbé tétele. Ugyanebbe a sorba illik húsvét hétfő, illetve karácsony napjainak ismételt munkaszüneti nappá nyilvánítása, ugyanakkor március 15. nemzeti ünnepként való rehabilitálása csak iskolai szünnappá tételéig terjedt. A Kádár körül tömörülők önmaguk elfogadtatása érdekében tett fentebbi intézkedései nem csupán az „engedmények”, {I-219.} hanem azok határai szempontjából is figyelmet érdemelnek. Szó sem volt bármifajta toleranciáról az államszervezet, a hatalmi intézményrendszer kizárólagos pártvezéreltségének folytatólagos fenntartása terén. Eltérően az 1947/49 folyamán több fázisban végrehajtott kommunista hatalomátvételtől, az 1956/57-es restauráció idején az alkotmányos formaságoknak még a látszatát sem tartották szükségesnek megőrizni. A kormány tagjainak egy része törvényes megbízatás nélkül irányította a – különböző összevonásokkal fokozatosan csökkentett számú – minisztériumokat. A közellátás, közlekedés, a posta, valamint a helyi közigazgatás újjászervezését – megyei szinten – „kormánybiztosi” státusban pártkomisszárok vezényelték. Az országgyűlést 1957 tavaszának végén azért hívták össze, mert lejárt megbízatása. Bár Kádár első garnitúrája ekkorra már a helyzet urának tudhatta magát, a Népfront által közétett képviselőlistákat pedig éppúgy pártszervek hagyták jóvá, mint ahogy a szavazások eredményéről is ellenőrizetlenül tehettek bármit közzé, mégis célszerűbbnek látták a választások elhalasztását. Két évvel meghosszabbították a parlament mandátumát. A törvényhozás terén Rákosi uralmának időszakához képest is intenzívebben gyakorolták azt a jogalkotási „hagyományt”, hogy az országgyűlést szinte korlátlanul helyettesítő Elnöki Tanács törvényerejű rendeleteivel öltöztették jogi mezbe a pártvezetés elhatározásait (ld. erről a 14. sz. táblázatot).

1957 nyarára az államhatalom az évtized fordulóján kiépített Rákosi-féle pártállami rendszernek megfelelően restauráltatott. A bíráskodás – mint a megtorlás felidézésénél láthattuk – közvetlenül szolgálta a hatalom elégtételszerzést, és áttételesen a történtek ellenforradalommá ideologizálását. A parlament folytatólagos statisztikája maradt a pártvezetés akaratának, beleértve az Elnöki Tanácson keresztül törvényerővel gyakorolt rendeleti kormányzás szentesítését. A végrehajtó hatalom szintén a legközvetlenebb pártirányítás alatt maradt. Ennek személyi biztosítékait az MSZMP-vezetők megkettőzött státusa adta. Az, hogy párttisztségeik mellett kulcspozíciókat töltöttek be a végrehajtó hatalom szervezetében, minisztériumokban, országos hatáskörű intézményekben is. Az ötvenes évek első felének gyakorlatához képest annyi változtatás történt, hogy 1 millió 200 ezer főről 300 ezerre redukálták a rendőrségi megfigyelés alatt tartandó személyek körét. A Politikai Bizottság 1957 októberében hozott döntése Kádár Jánosnak abból az álláspontjából indult ki, hogy a felnőtt lakosság egyötödének nyilvántartsa inkább hátráltatná, semmint biztosítaná „az igazán ellenséges elemek” szemmel tartását. Ebből is kitűnik, hogy a párt legfelső vezetése – hasonló példák sorával illusztrálhatóan – nem csupán „elvi iránymutatást” gyakorolt, hanem konkrét feladatokig hatolóan intézkedett államigazgatási ügyekben is.

Nem jártak különbül a szorosan vett államhatalmi szervezeten kívüli intézmények sem. A szakszervezetek esetében nem deklarálták újra a „transzmissziós szíj” funkcióját, az érdekvédelmet viszont egyetértésre korlátozták, a sztrájkjogot pedig egyenesen a szocializmussal összeegyeztethetetlennek nyilvánították. Úgy legfőbb feladata továbbra is a „termelés segítése” maradt, amit a munkáltatói tárca-alárendeltséget jelentő ágazati struktúra fenntartása is nyomatékosított. A különböző ifjúsági rétegszervezetek is enyészetre szánták, mivel azok – hangzott el a Politikai Bizottságban – „nem a mi szocialista világnézetünket tükrözik”. {I-220.} Ebből kiindulva hozták létre 1957 tavaszán a Kommunista Ifjúsági Szövetséget. Az MSZMP ifjúsági szervezeteként működő KISZ éppúgy szolgálta a fiatalabb korosztályok intézményes politikai felügyeletét, mint a párt káderutánpótlását. A Hazafias Népfront helyzetét leginkább az jellemezte, hogy nevét adta a választások időnkénti lebonyolításához. Valójában sem az MSZMP nem tudott mit kezdeni vele, sem a szervezet nem volt képes többre, mint hogy „a néphatalomhoz hű” pártonkívüliek képviseletét imitálja. Az egyházi vezetést – s még inkább annak helyzetét – jól jellemzi, hogy miközben még javában folyt ítélettel vagy anélkül a papok elleni vegzatúra, a katolikus püspöki kar pásztorlevélben, a református zsinati tanács és az evangélikus egyetemes presbitérium üzenetben buzdította híveit 1958 őszén, hogy a sorra kerülő parlamenti választásokon voksaikat a Hazafias Népfront égisze alatt induló (párt)jelöltekre adják.

A vasas munkásőr egység megalakulása 1957 márciusában

Kádár János az 1957. május 1-jei felvonuláson

Mindezeken túlmenően is volt egy markáns különbség az 1947/49-es hatalomátvétel, illetve az 1957. évi restauráció között. A negyvenes évek végén az intézményesített államhatalom részét képező kommunista párt riválisaitól és szövetségeseitől egyaránt erőszakos úton megszabadulva szerezte meg a hatalmat és rendezkedett be pártegyeduralomra. 1956 után viszont egy fegyveres külhatalmi intervenció kiválasztottjainak „uralkodó párt” nélkül egyidejűleg kellett a szovjet modellnek megfelelő hatalmi intézményrendszert és ehhez adekvát pártot is(!) kreálniuk. Azaz, az MSZMP megszervezése esetében nem egy hatalmat megszerző – vagy akár kisajátító – pártról, hanem egy hatalmi konstrukcióhoz szervezett pártról beszélhetünk. Nagy Imrének, valamint a vele együttműködő, politikájával szimpatizáló, és a forradalomban exponálódott személyiségek mind szélesebb körének a letartóztatása épp azokat tartotta távol az MSZMP-be való átigazolástól, akik a reformok vagy legalábbis a Rákosi-féle diktatúra mérséklésének a hívei voltak. Ebből, valamint abból következően, hogy a korábban élvonalbeli Rákosi-híveket csak részlegesen állították félre, az MSZMP elsődlegesen ennek a garnitúrának a másod- és harmadvonalbeli káderállományából rekrutálódott. A legkorábban aktivizálódó veterán rákosista pártmunkások mellett 1957 tavaszától fokozatosan gyarapodtak olyanokkal, akik a még számos területen akut hivatali űrt tagkönyv révén megszerezhető pozíciók elfoglalásával egybekötve töltötték be. Nyárra az MSZMP taglétszáma az egykoron MDP-be tömörülteknek a 40%-át tette ki (345 ezer fő). Ezek 85%-a viszont a Rákosi-korban is párttag volt és belső szociális összetétele jelentős mértékben eltolódott az „alkalmazotti” kategória, azaz a hivatalnokpárt irányába. Mindezek alapján – történeti szempontból önleleplező módon – állapította meg az MSZMP 1957. júniusi, helyzetfelmérő országos értekezlete: az új párt „az MDP tagságának legszilárdabb részét egyesíti”. Ezt a „szilárdságot” jellemezte, hogy Kádárt nyílt színen hibáztatták az ÁVH és az MDP feloszlatásáért, miközben a politikai rendőrség a „szolnoki csapatot” is kezdte ideiglenesnek tekinteni, és e megfontolásból diszkrét nyomozás keretében gyűjtött terhelő adatokat Kádár ellen is. Azaz, jó ideig maga Kádár János is a helyzet foglya volt annyiban, hogy a pártdiktatúra restaurálásához maga mögött tudhatta ismételten pozicionált káderállományát, de feloldhatatlannak tűnő ellentmondásként szembesült azzal, hogy miként vihető keresztül a kommunista uralom „rákosítlanítása” a párt arculatát meghatározó rákosistákkal.

{I-221.} A párturalom restaurálásának időszakában Kádár János legfőbb támasza a szovjet pártvezér, Ny. Hruscsov volt. Utóbbi ellen épp a magyar pártértekezlet napjaiban szerveztek puccsot az SZKP elnökségének keményvonalasai, akik a desztalinizáló XX. kongresszus nemkívánatos következményeiért – ide sorolva a magyar „ellenforradalmat” is – Hruscsovot tették felelőssé. Ő azonban – elsősorban a szovjet hadsereg vezérkarára támaszkodva – leverte a puccsot, és eltávolította ellenlábasait a hatalomból. (Köztük azt a G. Malenkovot is, aki 1956/57 fordulóján Budapesten gyámkodott Kádár felett a restauráció végrehajtásában.) Ezt a rapid, fordulatokban bővelkedő moszkvai közjátékot Kádár sem mulasztotta el a maga számára kamatoztatni. Összehívta az MSZMP éppen hogy megválasztott Központi Bizottságát, és világosan elvtársai értésére adta: Hruscsovnak az összeesküvőkön aratott győzelme, ha közvetlen csapást nem is mér, de figyelmeztetőleg kell hasson „a mi pártunkban is jelen lévő, éleződő dogmatikus vagy szektás irányzatokra”. Az üzenet éppúgy szólt a Moszkvából hamarosan szó szerint (is) melegebb éghajlatra – Közép-Ázsiába – eltelepített Rákosinak, mint azoknak, akik a párton belül még mindig Kádár alternatívájaként spekuláltak személyéről. (Többek között az ún. Táncsics-körbe tömörülőknek, akik az ekkor már súlyosan beteg Révai Józsefet igyekeztek itthoni vezérüknek megnyerni.) Kádár ekkori vezetőtársai az MSZMP KB Titkárságában: Fock Jenő, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György. Rajtuk kívül pedig Hruscsov második világháborús bajtársaként a miniszterelnöki posztot 1958–1961 között betöltő „moszkovita”, Münnich Ferenc.

A hatalom restaurálásának időszakában a kommunista tábor országainak – alapvetően politikai indíttatású – segélyakciói jelentős szerepet játszottak a hazai gazdaság szanálásában. Együttesen mintegy másfél milliárd rubel értékű áru- és devizahitellel támogatták az új kormány stabilizációs törekvéseit. A hitelek legnagyobb hányadát nyújtó Szovjetunió azzal kívánt könnyíteni az általa hatalomra segített vezetés helyzetén, hogy a végösszegében egymilliárd rubel fölötti tartozás visszafizetését csak 1961-ben kellett megkezdeni. Amikor öt hónappal Nagy Imrének és társainak a kivégzése után, 1958 novemberében az urnákhoz szólították az ország felnőtt lakosságát és a versenytársak nélküli választásokon 99,6%-ot kaptak a „néphatalom képviselői”, a pártvezetés elégedetten könyvelhette el, hogy nem csupán helyreállították, hanem legitimálták is hatalmi rendszerüket.

Az országgyűlés 1958. évi őszi ülésszaka

Kádár János bizonyos fokig önálló arculatú rendszere a hatvanas évek elején kezdett alakot ölteni: a hatalom ’56 utáni stabilizálását még az ötvenes évek rákosista garnitúrájának második vonalával hajtotta végre, majd ezek egy részét menesztette, másik részét semlegesítette. Miután pedig a társadalom zöme elsődlegesen a Rákosi-korszakhoz kezdte viszonyítani mindennapi helyzetét, reális alternatíva híján fokozatosan „kiegyezett” a rendszerrel. Míg a hatalmi kérdésekben a kérlelhetetlen kizárólagosság, a társadalommal szemben a megtorlás és az engedmények „kétfrontos harca” jellemezte a Kádár-kormányzat mögé szerveződő új állampárt politikáját, addig a gazdaság valóban gyorsan vált ismételten működésének normalizálását a korabeli propaganda, majd a rákövetkező évtizedek rendszerkonform leírásai „gyors konszolidációnak” minősítették. Elég csupán három mozzanatra {I-222.} utalni, hogy érzékelhető legyen a fogalom eufemizmusa. Még 1959–1960-ban is újabb és újabb pereket indítottak a forradalom résztvevői ellen; azaz a hatalom már 1957 óta refrénszerűen ismételgetett „szilárdsága” ellenére az évtized fordulójáig részleges hadiállapotot tartósított. Az MSZMP és az államapparátus felső szintjén ugyancsak egy jó fél évtizedekig folytatódott a kulisszák mögötti belső harc a „keményvonalas” rákosista garnitúrával, akiket csak 1962-ben, egy felemás tisztogatási akció keretében sikerült tartósan háttérbe szorítani. (Erre később még visszatérünk.) A harmadik, illetve a fentieket figyelembe véve az egyetlen konszolidációs mozzanat a gazdasági élet valóban jó ütemű regenerálódása volt. Ezt segítették ugyan olyan gazdaságpolitikai korrekciók, mint pl. a költségemésztő ipari beruházások számának csökkentése, a hadikiadások kevesebb mint felére redukálása, de ezek – mint látni fogjuk – a kivételes helyzet szülte átmeneti önmérsékletnek bizonyultak. A beszolgáltatás eltörlését, ami politikai, „lélektani” szempontból valóban üdvös intézkedés volt, nem mulasztották el azonnali adóemeléssel ellensúlyozni. E téren leginkább az tekinthető konszolidáló tényezőnek, hogy a döntő hányadában ismét magángazdasági keretben működő mezőgazdaság – boldoguljon a reprivatizáló paraszt ahogy tud alapon – nem terhelte a költségvetés kiadási, fejlesztési rovatát. Ez azt is jelentette ugyan, hogy a második hároméves terv agrárfejlesztési előírásai teljesültek a legkevésbé – az előirányzott 12% helyett mindössze 3% –, de a mezőgazdasági produktumok hozama és termésátlaga így sem maradt el az előző évek szintjétől.

A gazdaság regenerálódásának legjelentősebb összetevője a szocialista országokból segély és hitel formájában érkező nyers- és alapanyag-áradat volt, amivel könnyű szerrel működésbe lehetett hozni az érdemlegesen alig sérült termelőkapacitást. Mindezek együttes hatásaként – a már hagyományossá váló mennyiségi személetet követve – 1957 végére helyreállt a gazdasági forradalom előtti teljesítményszintje. Ezt azonban nem csupán ebben a szférában minősítették konszolidációnak, hanem a restaurálódó rendszer egészére érvényesnek nyilvánították. A gazdaság politikai alárendeltségét akkor is fenntartották, éppen úgy, mint az egymás után formát öltő közép- és hosszú távú gazdaságfejlesztési programok során. Kádár Janus-arcú politikáját kezdetben nemcsak a hatalmi kérdésekben, hanem a gazdaságpolitikában is a „visszarendeződés” jellemzői uralták. Látványosan mutatta ezt azoknak a gazdaságirányítást elemző-fejlesztő programoknak a sorsa, melyek jól másfél éve egyre növekvő intenzitással folytak, és 1956–57 fordulójának – politikailag egymással ellentétes irányultságú – hónapjaiban sem torpantak meg. Sőt, 1957 elején, részben a jugoszláv munkás-önigazgatási kísérletektől inspirálva, a formailag még meghagyott munkástanácsokat is beépítették a gazdaságirányítás reformját célzó tervezetekbe. Az ismételten párt- és állami stallumokhoz jutó, zömében továbbra is rákosista iskolázottságú vezetők azonban kategorikusan elvetették a kidolgozott reformalternatívákat. Ideológiai alapú ellenvetéseik szerint a reformprogram nem volt más, mint a Nagy Imre-féle revizionizmus gazdaságpolitikai mezbe öltöztetett átmentési kísérlete. Sajtótámadásaikban pedig úgy fogalmaztak, hogy az abban foglaltak, illetve képviselők „a fegyverrel sikertelennek bizonyult ellenforradalom helyett békés úton kívánják visszacsempészni Magyarországra a kapitalizmust.” Döntéseikkel ismételten {I-223.} megerősítették, hogy a szocialista gazdaság meghatározó jellemzője az állami vezérlés és szabályozás, beleértve a vállalatok központi utasítások szerinti működését is. A fentebbi „elvek” mellett ugyancsak a korábbi programokra emlékeztettek az 1958-ban induló második hároméves terv célkitűzései. Ismételten oly mértékben részesítették előnyben az ipari – ezen belül a nehézipari – beruházásokat, hogy az előirányzatok alig maradtak el az ötvenes évek elejéről ismert „feszített tervek” mértékétől és arányaitól. (A beruházások 42 százaléka ekkor is éppúgy az iparba invesztáltatott, mint az első ötéves terv feszített változatának megvalósult fejlesztési hányada.)

Emellett, a már szintén hagyománnyá váló menet közbeni tervkorrekció részeként vett újabb markáns fordulatot 1958-ban az agrárpolitika is. 1957 nyarától az új pártvezetés ismét menetrendszerűen propagálta a mezőgazdaság szocialista átformálásának távlati célkitűzését. Mivel azonban a deklarációk másfél éven keresztül nem párosultak operatív intézkedésekkel, így belesimultak a korszak mindennapos politikai frazeológiájába. Áttételes gazdasági késztetést legfeljebb az jelentett, hogy a szövetkezetek adóját mérsékelték, a magánszektorra kirótt kvótát viszont fokozatosan és módszeresen – bár nem elviselhetetlen mértékben – növelték. A koncepcióváltást a pártvezetés 1958. decemberi ülése harangozta be, ahol a kollektivizálás meggyorsításáról határoztak, nem titkolva most már azt sem, hogy a parasztság iránti addigi „türelmesebb” politikát a hatalom megszilárdítása érdekében tartották szükségesnek. Az ezután kidolgozott szervezési programok nyomatékosan szóltak az adminisztratív kényszerítő eszközök mellőzéséről. Ezeknek, valamint az agitátoroknak tartott eligazító értekezletek a hatása is közrejátszhatott abban, hogy az ötvenes évek elejének és közepének két megelőző téeszesítési hullámához képest kevésbé éltek az erőszak korábbi eszközeivel, és ugyancsak mérséklődött az ellenzőkkel szembeni fellépés, elhurcoltatás, bebörtönzés száma is. Noha a presszió elemeit ez sem nélkülözte, az „ugyanazt másképp” koncepció megvalósítása során a fentiek mellett – a korábbiaktól eltérő – két további összetevő vált meghatározóvá. A kampányok ezúttal nem az agrárnincsteleneket és a törpebirtokosokat, hanem a – néhány éve még kuláknak bélyegzett – módosabb paraszti rétegeket igyekeztek megnyerni. Azokat, akiknek saját birtokukon jól megtanult gazdálkodási, „üzemszervezési” tapasztalatuk is volt, s akik egyben a falu társadalmának számon tartott jó gazdái voltak. Azzal kecsegtették őket, hogy belépve a közös gazdaságba, vezető szerephez juthatnak, ha nem várják meg, hogy a „nincstelenek” pozíciót is foglalva előzzék meg őket. A szervezés oldaláról ez annyi könnyebbséget jelentett, hogy elég volt a jó gazdákra összpontosítani az agitációt és pressziót; miután azok beadták derekukat – és földjüket –, a többiek is inkább hajlottak példájuk követésére.

A másik különbség az volt, hogy a Rákosi-korszakban inkább csak politikai beszámolókban felmutatható szövetkezetek helyett valóban működőképes kollektív gazdaságok létrehozására törekedtek. E célhoz egyaránt mozgósítottak operatív, szellemi és anyagi eszközöket. Az átszervezés három éve alatt több ezer, viszonylag jól megfizetett és különböző kedvezményekkel is dotált kádert telepítettek a falvakba (tanács- és tsz-elnöknek, párttitkárnak), de ugyanezen kontingensen belül több száz agrár szakember is került a szövetkezetekbe. Utóbbiak esetében számos olyan mezőgazdász, akik az ötvenes {I-224.} évek első felében mint az egykori nagybirtokok gazdatisztjei „földesurak lakájaiként” tengődtek börtönökben vagy internálótáborokban. A várható termés fejében megelőlegezett hitelek kezdetben ugyan alig csordogáltak, a de megelőző évtizedhez képest növekvő mértékben biztosították a „nagyüzemi” termelést megalapozó gép- és eszközellátást.

{I-227.} Az átszervezés végére gyökeresen megfordult a birtokstruktúra és a művelési típusok aránya. Míg 1958-ban a mezőgazdaságból élők háromnegyede egyéni gazdálkodó volt, 1962-re háromnegyed részüket már a szövetkezetek foglalkoztatták. Ehhez az állami gazdaságok földjeit és dolgozóit hozzászámítva, az államvezetés az agrárnépesség 90 százalékát regisztrálhatta „a szocialista szektorban”. Nem kevésbé lényeges, hogy a szövetkezetbe tömörített parasztok elvi tulajdonjogának meghagyása vajmi keveset jelentett földjük tényleges állami elbirtoklásához képest. Miközben a továbbra is paraszti tulajdont képező szövetkezeti földeket kivonták az ingatlan magánforgalomból és a továbbiakban használatukról, a művelődés mikéntjéről „a közös” döntött és hatósági tranzakciók keretében sorozatban idegenítettek el egész határnyi területeket. A kollektivizált mezőgazdaság betagolódott az ipar területéről már ismert tervgazdaság irányítási mechanizmusába. A paraszti tulajdon elbirtoklását az állam azzal kompenzálta, hogy a mezőgazdaság kollektivizált szférájában dolgozókra kiterjesztette a társadalombiztosítást és a nyugdíjjogosultságot. A földbirtoklás ki nem iktatható beidegzettségét, a „gazdatudatot” redukált formában a magánművelésre meghagyott ún. háztáji földek rendszerével engedte tovább élni. Ez utóbbi a következő évtizedekben éppoly növekvő szerepet játszott az ország élelmiszer-ellátásának javításában – leginkább az intenzív egyedi munkaigényű termékek előállításában – mint az ebből nyert bevételek a falusi társadalom jövedelem-kiegészítésében, személyes gyarapodásában.

22. A magánparaszti gazdaságok, illetve a termelőszövetkezetek területének változása, 1956–1962

Gazdasági és társadalmi következményei mellett hasonló – ha nem nagyobb – fontosságú hadművelet volt a kollektivizálás politikai szempontból. Az ideológiailag rendszeridegennek minősülő magángazdaságok felszámolásával most már a mezőgazdaság egésze – annak népességével egyetemben – az államszocialista irányításnak rendelődött alá. A hat évvel korábban újjászervezett állampárt 1962-re joggal triumfálhatott. Az MSZMP ősszel ülésező kongresszusán kinyilatkoztatták „a szocializmus alapjainak lerakását”. A tonnákat, kilowattokat, százalékokat előszámláló összesítésekből egyetlen, halmozott információt hordozó adatot érdemes felidézni: a keresőkorú lakosság 95%-a ekkora állami intézmények, ipari üzemek, vállalatok és a kvázi állami termelőszövetkezetek dolgozója. Azaz, elenyésző hányadot leszámítva, az aktív népesség egésze került közvetlen egzisztenciális függésbe az államtól. Ettől kezdődően – miközben újabb lendületet vett a társadalmi mobilitás –, mehetett bárki a faluból városba, az állami gazdaságból a tanácsi apparátusba, szövetkezetből ipari beruházásba, lehetett bár hentesből gyárigazgató, altábornagyból főkönyvtáros, képügynökből vendéglátós, akkor is a hatalom által egzisztenciálisan is kontrollált, államfüggő alattvaló lett, illetve maradt. A „szocializmus alapjainak lerakása” szervezetszociológiai megközelítésben azt jelentette, hogy – egy konfliktusokban bővelkedő évtizedes hatalmi intervenció eredményeként – befejeződött a társadalom államosítása.

23. A társadalombiztosítás és a nyugdíjjogosultság alakulása az aktív keresőkorúak arányában

24. A nyugdíjasok számának növekedése, 1951–1989

E győzelem maradéktalanná tétele keretében Kádár nem mulasztotta el, hogy „a történelmi jelentőségű kongresszus” előestéjén most már a hatalom háza táján is saját szája íze szerint egyen rendet. Továbbra is Moszkvától függött ugyan, de ez alkalommal is Hruscsov teremtett számára kedvező alkalmat. A szovjet pártfőtitkár 1961-ben az SZKP soros kongresszusán újabb propaganda-hadjáratot indított nem csupán a sztálinizmus, hanem {I-228.} Sztálin földi maradványai ellen is: kirakatta koporsóját a mauzóleumból, s azt új sírjában szó szerint bebetonoztatta. Ugyanaz a budapesti politikai színpadra átültetve azzal kezdődött, hogy hozzáláttak az ötvenes évek törvénysértő pereinek ismételt felülvizsgálatához. Ehhez kapcsolódóan 1962 nyarán közzétették, hogy kizárták a pártból Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt és további két tucat személyt, akik velük „frakcióztak… és felelősek a törvénysértő eljárások végrehajtásáért”. Egyidejűleg menesztették a belügyi, igazságügyi szervektől azokat, akik a pártvezetés akkori megítélése szerint túlzottan kompromittálták magukat az 1956 előtti és utáni terror időszakában. Politikailag több haszna is volt Kádár kulisszák mögötti manőverének. Ekkor már semmibe sem kerülő gesztust tett a társadalomnak; megszabadult azoktól a neki nem tetszőktől, aki az 1956 utáni erőtlenségben „jobb híján harcostársként” voltak legfőbb támaszai a hatalom restaurálásában; egyben a pozícióikban meghagyottaknak is világosan értésére adta, hogy ki az úr abban a pártban, amelyik éppen „lerakta a szocializmus alapjait”. A kongresszust pozícióban megérők már Kádár pártjának tagjaként lehettek a politikai aratás részesei. Kádár fele annyi idő alatt és – a mérséklődés trendjét is figyelembe véve – felényi intenzitású terrorral véghezvitte azt, ami elődjének, a rendszer bukását is előidézve, nem sikerült. A kongresszusi szlogen – politikai tartalmát tekintve – úgy pontosítható, hogy 1962-re befejeződött a szocializmus kádári formaváltozatának kiépítése. Az állampárt, pontosabban a hatalmi centrumként működő pártvezetés közvetlenül irányította magát az államot, és ennek intézményrendszerét, valamint az ehhez minden szinten illeszkedő pártbizottságokon keresztül működtette az immár teljes körű egzisztenciális függésbe hálózott, államosított társadalmat is.

Kádárnak a konszolidáció irányába mutató uralmi gyakorlatát az jellemezte, hogy nem a terrort erősítette, hanem a társadalmat gyengítette. Hatalmi szempontból ez volt a kollektivizálás igazi jelentősége. A teljes körű államosítással a mindennapi megélhetést is uralva-szabályozva, egzisztenciálisan tette alattvalóvá a társadalom egészét. Aki nem lázadt az államszocializmus alattvalója státus ellen, azt hagyta boldogulni: miközben az ugyancsak központi bérszabályozással ennek szolid mértékét is az állam szabta meg. Ez volt az üzenete az „aki nincs ellenünk az velünk van”, híressé vált jelszónak. De a társadalmat létében államfüggővé tevő hatalmi rendszer kiépítésének két – különböző jellegű – további következménye is volt. Mivel szinte mindenki állami, kvázi állami alkalmazottá lett, a munkahely a politikai felügyeletet is biztosíthatta, s ebből eredően mérsékelhető volt az erőszak(szervezetek), a diktatúra külsődleges demonstrálása. A másik, hogy az állami mindenhatóság rendszerében a megélhetés feltételei is az államot terhelték. Ennek az „ellátási felelősségnek” pedig – igaz, alacsony színvonalon és egalitárius törekvésekkel – fokozatosan eleget tett a központosított javak újraelosztásának kádári mechanizmusa, egy viszonylag kiszámítható reálbér-, illetve életszínvonal-növekedést biztosítva. Azaz 1956 bukása ellenére, „a vereség diadalaként” könyvelhető el annyiban, hogy Kádár a hatalom teljes körű kiépítése és stabilizálódása idejére maga volt kénytelen kiiktatni az államszocializmusból azt, amit a magyar társadalom számára Rákosi neve, korszaka és rendszerként működtetett totális terrorja jelentett. Ugyancsak „a verség diadalának” tekinthető, hogy miközben kiteljesítették a Rákosi által megkezdett {I-229.} államszocialista rendszerformálást, 1956 mementója rákényszerítette a restaurált rendszer kommunista reprezentánsait, hogy még lefegyverzett, megfélemlített állapotában is kiegyezést keressenek a társadalommal.