Két háború között (1920–1945)


FEJEZETEK

A századelő nemzedéke

1920-ban független magyar királyságot szavazott meg a nemzetgyűlés. A szent korona tanára épült alkotmányos monarchia, melynek államfője, mivel az 1916 decemberében megkoronázott törvényes uralkodó visszasegítését a trónra a győztes hatalmak megtiltották, Horthy Miklós altengernagy lett kormányzói minőségben.

Az 1920 júniusában kihirdetett trianoni békeszerződés az országot megcsonkította. Számos író is hontalanná vált. Az irodalmi élet folytonossága azonban a forradalmak és a trianoni tragédia ellenére megmaradt.

A háború előtt fellépett jelentős írók közül Bíró Lajos és Balázs Béla emigrált; Bíró Londonban filmíróként működött haláláig, Balázs Béla pedig először Bécsben, majd filmesztétikájának sikere után Berlinben és – az 1930-as évektől – Moszkvában települt le.

{III-195.} Az irodalmi élet vezető alakjai: a kormány és az államhatalom által mintegy „kinevezett”, elismerésekkel elhalmozott, 1920-ban ötvenhét éves Herczeg Ferenc és a Nyugat körének vezéregyénisége, Babits Mihály. Babits a Baumgarten Ferenc által végrendeletileg hagyományozott alapítvány kurátoraként az 1930-as években évente tekintélyes összegeket juttatott költőknek, íróknak. Változatlanul elismert tekintély Móricz Zsigmond, akit Miklós Andor hírlapi birodalma támogat, Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap vezető irodalmi egyénisége. Tóth Árpád tüdőbetegsége miatt gyengélkedik (†1928), Juhász Gyula szegedi elvonultságában idegbetegségével küszködik. Halála (1937) előtt két évvel Fiatalok, még itt vagyok! címen magányából kitörni vágyva kiáltott fel utolsó verseskötetében.

A század elején feltűnt, Nyugat körüli költők közül Szép Ernő Az Újság munkatársaként kereste kenyerét, s írta sajátos humorú, tragikomédiának beillő színi remekléseit (Patika, 1920; Vőlegény, 1922; Azra, 1930) és regényeit (Ádámcsutka, 1935). Meglepő, hogy költőtársai sem vették komolyan, elhitték gyerekes csetlés-botlásokat mímelő modorát, nem vették észre, hogy egy Huxley pokoli humora bujkál stílusában: „Bartók Bélát már nem hordja a társaság” – szól ki keserűen az Ádámcsutkából.

Szomory Dezső, amellett, hogy folytatja történelmi drámáit (II. Lajos király, 1922), regényein kívül (A párizsi regény, 1929), többek között stilisztikai remeklésével, az Emberi kis képeskönyv (1936) című novelláskötettel koronázta meg életművét. A magyar falu gyöngéd-emlékező szeretettel festett képe bontakozik ki előttünk, olyan színekben, hangulatokban, népi ízekkel, hogy azok még Móricz novellái mellett is újdonságok. (Szomory ugyanarra a vidékre való, mint Móricz.) Ezt a kiváló stílusművészt (és személyében az egész magyar irodalmat) az 1920-as évek végén, 1908-as Mária Terézia-drámájának (A nagyasszony) felújításakor szervezett zsidóellenes tüntetés sértette meg – a későbbi tragédia előszele.

Füst Milán két regény között (Advent, 1923; A feleségem története, 1942) verseivel védekezett az egyre zordabbá váló külvilág támadásai ellen. Saját képzeletének univerzumából hol Falstaffként dohog (Köd előttem, köd utánam), hol pedig a régi magyar költészet magasztos stílusában tesz hitet a magyar nyelv mellett:

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened.
Szent e nyelv! S több kincsed nincs is neked.
Oly csodás nyelv a magyar.

(A magyarokhoz)

Karinthy Frigyes, akit az első két évtizedben a „hivatásos” humoristák közé sorolt a közvélemény (Így írtok ti, Tanár úr kérem), a két háború között vált az olvasóközönség által igazán méltányolt íróvá, akinek fanyar humora mély bölcsességet és életigazságokat rejt. Jelképpé vált Krisztus és Barrabás példázata (1918), a koponyaműtétjéről beszámoló esszéregény pedig egyedülálló műfaji elmélkedés halál és élet mezsgyéjén (Utazás a koponyám körül, 1937). Verseskötetében fanyarul szögezi le: „A mai Európa nem élni, hanem mindenáron megdögleni óhajt.” (Számadás a tálentomról)

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes

Molnár Ferenc drámaírói diadalúton járja a világot, Amerikában kiadják összes műveit, az USA elnöke ebédre hívja meg, a franciák becsületrenddel tüntetik ki; nagyszerű szereplehetőségeket kínáló színművei örök értékek (Az üvegcipő, 1925; Játék a kastélyban, 1926; Olympia, 1928; Egy, kettő, három, 1929). – {III-196.} Az 1930-as években misztériumdrámákat írt, a vallás, az örök élet, a túlvilág gondolatai foglalkoztatják (Csoda a hegyek közt, 1933). Noha az állami Corvin-koszorú kitüntetettje, a magyar irodalom jelesei közül elsőként települ át New Yorkba a zsidótörvény hatására (1940 januárjában érkezett meg Amerikába). Regényei közül az önéletrajzi elemekkel átszőtt A zöld huszár (1937) a magyar próza klasszikus értékei közé tartozik.

A már 1914 előtt elismerést és hírnevet szerzett költők-írók közül Heltai Jenő a háborút átélt, itthon hűtlenül feledett férfinemzedék keserű gúnyú önvizsgálatát végezte el Az álmok háza című regényében (1929). Kármel Péter repülőtiszt elveszítette fél karját; sem ő nem tud mit kezdeni önmagával, sem vele a társadalom. Tovább kellene lépnünk, ha tudnánk merre, s ha hagynának. „Ami bennünk történik, kifogyhatatlan és végtelen, mint az örökkévalóság, melyen átsuhanunk.” Heltai 1905-ben kiadott novelláskötetének (Madmazel) egyik karcolatában megírt, olasz eredetű anekdotájából 1936-ban nagy sikerű színművet írt: A néma leventét.

Kassák Lajos 1926-ig Bécsben szerkesztette nevezetes avantgárd folyóiratát (Ma). Egymaga akarta a magyar nyelvű irodalmat a 1920-as évek tomboló „izmusai” felé, a szocializmushoz és a francia divatokhoz elvezetni. Lázas tevékenységgel ír, szervez, barátai között ott vannak a francia képzőművészet legnagyobbjai, Picassótól Légerig. 1920 és 1923 között négy verseskötete jelenik meg. Angyalföld című regénye (1929) a munkásirodalom érvényesen igényes alkotása. Nagy műve, az Egy ember élete (1939) a század első évtizede magyar kisember-világának valóságos enciklopédiája. Egy Gárdonyi vegytiszta tömörségével és célratörésével fogalmaz, mesél, sok öngúnnyal, keserű humorral, kegyetlenül őszintén és igazmondón. Az Egy ember élete, Babits regénye (Halálfiai) és Bánffy Miklós trilógiája (Erdélyi történet) mellett az 1918-ban végleg elmerült Magyarország történelmi freskója.

A „régi” nemzedékből most érkezik el a nagyközönséghez Schöpflin Aladár, a Vasárnapi Újság tisztelt szerkesztő-kritikusa. Regényei mellett (A pirosruhás nő, 1921; Mossóczy Pál szép nyara, 1921; Vihar az akváriumban, 1939) tárgyilagos irodalomtörténete (A magyar irodalom története a 20. században, 1937) megbízható, szellemes eligazítás.

Schöpflin Aladár (1940 k.)

Schöpflin Aladár (1940 k.)

Benedek Elek fia, Benedek Marcell Vulkán című önéletrajzi jellegű regényében (1918) a századelő haladni vágyó fiatal értelmiségét ábrázolja. Délsziget címen máig érvényes ítéletű olvasmányos magyar irodalomtörténetet adott közre (1928). Hihetetlen mennyiségű angol, német, francia regényt fordított magyarra, megismertetve a két háború közötti olvasót többek között Mauriac, Martin Du Gard, Steinbeck műveivel; ő közvetítette az orosz forradalom első irodalmi igényű beszámolóit, melyeket az akkori közönség egymás kezéből tépve olvasott.

Móra Ferenc (1879–1934) évtizedeken át az ifjúsági irodalomba száműzte önmagát (Dióbél királyfi), míg Ének a búzamezőkről című, háborúban játszódó regényével feltűnő sikert aratott. Régészként és szegedi múzeumigazgatóként írott történelmi regénye a római birodalom hanyatló korszakáról (Aranykoporsó, 1932) napjainkig a legkeresettebb történelmi regények egyike. A sors iróniája, hogy 1924-ben az Oroszországból hazatért hadifoglyok sorsával kapcsolatos regénye, a Hannibál föltámasztása nem jelenhetett meg; 1949-ben közölte folytatásokban a Magyar Nemzet, és csupán 1955-ben, harminc év elteltével, az író halála után engedélyeztetett kötetbeni kiadása. (Fábri Zoltán azon nyomban filmet rendezett belőle.)

Móra Ferenc (1930 k.)

Móra Ferenc (1930 k.)

{III-197.} Nagy Lajos 1908 óta publikált – a Nyugatban is – mégis az 1930-as években „futott be” szociográfiai jellegű köteteivel: Kiskunhalom (1934), Budapest nagykávéház (1936). Szinte jegyzőkönyvi szárazságú, egykedvűnek álcázott tényfelsorolásából az olvasó belátja a változtatás elkerülhetetlenségét. Az amerikai Dos Passos által megteremtett és divatba hozott, filmszerű próza ez; ennek mestere Nagy Lajos. Mint József Attila írta róla: tömör prózája költészetté magasztosul.

Nagy Lajos könyvkereskedése előtt (1930-as évek)

Nagy Lajos könyvkereskedése előtt (1930-as évek)

Tersánszky J. Jenőre a Nyugatban megjelent háborús regénye hívta fel a figyelmet (Viszontlátásra, drága, 1916). 1922-től kezdve jóformán szakadatlanul írta egy kópéregény fejezeteit és köteteit Kakuk Marciról, erről a társadalmon kívüli csavargóról, aki túljár a falusi nagyzolók, vidéki politikusok eszén, minden kínálkozó ágyba belefekszik, szamárfület mutat az egész emberiségnek (Kakuk Marci ifjúsága, 1922; Kakuk Marci kortesúton, 1937; valamennyi egy kötetben: 1966). Móricz Zsigmond írta Tersánszkyról: „Sohasem volt magyar író, aki ezt a mélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sárlakók világát oly közelről és oly édes otthonisággal ismerte volna.” Tersánszky megismételhetetlen stilisztikai bravúrja a kötetlen emberi beszéd lekottázása.

Mint az eddigiekből látható, a század első évtizedében kialakult Nyugat-kör írói 1920 után is meghatározzák az irodalmi életet. A társadalom gondjai, a háború okozta sebek és sérelmek valamennyi szerző műveiben felbukkannak; gondolatviláguk, szellemi tájékozódási pontjuk, viszonyítási alapjuk azonban természetszerűleg a századforduló világa. Ez határozza meg a Nyugat körén kívül tevékenykedő, de szintén az 1880-as években, vagy korábban született, 1920 után még tevékeny írónemzedék gondolkodását is.

Az Adyval egykorú, vele egyszerre indult Harsányi Kálmán a háborúból betegségekkel gyötörten visszatérve, a nemzeti megújulás igényét fogalmazta újra meg újra. Pályája elején írott Attila-drámáját jó húsz esztendő után, 1923 márciusában mutatta be nagy sikerrel a Nemzeti Színház (Ellák). A klasszikusként üdvözölt tragédia 1945-ig gyakran szerepelt a színházak műsorán, azóta Harsányi Kálmán nevét se igen írták le. Ez a remekmű Elláknak, Attila fiának lázadását ábrázolja atyja ellen. Ellák úgy érzi: Attila elhanyagolja hun népét a meghódított germán törzsek kedvéért: „Nekem nagyon sok itt az idegen, sokallom népem nyakán fél Európát barátul.” Attila halála után ez a lázadás a fiúk közötti véres civakodássá fajul, a hun nép önmagát emészti fel belső harcokban. A súlyosan sebesült Ellák a színmű végén lovára kötözteti magát és haldokolva indul harcba. Kétségtelen, hogy e mondandóba belejátszott Trianon tragédiája.

Tormay Cécile 1920-ban kiadta a forradalmak és a Tanácsköztársaság alatti üldöztetésének naplóját (Bujdosó könyv). Tömegolvasmánnyá vált, ezáltal pedig „a fehér ellenforradalom” jelképévé, s így a jeles írónő 1945 után kitöröltetett a magyar irodalomból. Pedig mind szervezői, mind írói tehetsége jelentős íróink közé rangsorolja. Megalapította a Napkelet című folyóiratot – a Nyugat tudatos ellenpólusaként –, s ebben kiváló szerzőket (Szekfű Gyula, Horváth János) felkérve, kritikus hangon kezdte vizsgálni a nemzeti problémákat. Számos fiatal írót indított útjára, így a Napkelet közölte Németh László Emberi színjáték című regényét, a szerzőt a legtehetségesebb fiatal íróként nevezve meg. Tormay közölte először Ottlik Géza írásait is. Történelmi regénytrilógiája, a tatárjárás idején játszódó Az ősi küldött, stilisztikai tökélyével is érték. Szerb Antal szerint „Az ősi küldött stílusművészetének {III-198.} legmagasabb fokán mutatja be. Minden mondata olyan faragásos gonddal illik a helyére, mint ahogy régi építők rakhatták egymásra a boltozat előre kialakított nehéz köveit.”

A grófi rangja, nagybirtokosi mivolta, külügyminisztersége és felsőházi tagsága miatt az irodalmi bennfentesek által következetesen ledilettánsozott erdélyi Bánffy Miklós – akit, mint említettük, Ady Endre üdvözölt lelkesen 1906-ban – 1934–1940 között írt és közreadott trilógiájában – Megszámláltattál, És híjjával találtattál, Darabokra szaggattatol; közös címén: Erdélyi történet – az I. világháború előtti évek magyar társadalmának nagyszabású, hiteles és művészi erővel ábrázolt körképe. Nem egy vonatkozásban forrásként is használható, hiszen a szerző benne élt a politikai események középpontjában. Bánffy keményen bírálja a magyar főrangú társadalom hibáit, és megmutatja a románokkal kapcsolatos erdélyi politika csődjének okait. Bánffy Miklós megszervezte az erdélyi irodalmi életet; 1944-ben ő közvetítette a kormányzó parancsát szembefordulásra a németekkel a Veress Lajos tábornok vezényelte erdélyi hadseregnek. Bánffy Miklós századunk egyik legnagyobb egyénisége, író, festő, államférfi és irodalomszervező. Bonchidai kastélyában – melyet a németek kiraboltak és felgyújtottak – rendszeresen látott vendégül fiatal írótehetségeket.

Krúdy Gyula a világ zajától félrevonulva írt rendületlenül. Még ma is vaskos kötetek jelennek meg hírlapokból összegyűjtött, könyvben kiadatlan írásaiból. Az akkori irodalmi közvélemény nemigen figyelt rá. De hogy mégis mit jelentett az írásművészet legjobbjainak, azt Márai Sándor róla írt remeklése bizonyítja, a Szindbád hazamegy (1940). 1920-as évekbeli korszakának nagy regényei a Mohács körüli időkben játszódó Három király (1926–1930) és a kötetben csak 1975-ben közreadott A tiszaeszlári Solymosi Eszter, melyet 1931 februárjától a Magyarország közölt százegy folytatásban. Krúdy mesteri tudással és könyörtelen oknyomozással mutatja be a tiszaeszlári vérvád-pernek már Eötvös Károly, az akkori védőügyvéd által megírt történetét. Egy Mikszáth utódaként jellemzi azt a talaját vesztett falusi kisnemesi réteget, melynek érdekében állt a vérvád elhitetése a közvéleménnyel.

Ebből a századfordulón felnőtt, s annak gondolatvilágában nevelkedett, a háború rémségeit és a forradalmak eseményeit meglett emberként megtapasztalt nemzedéknek négy nagyja uralkodott az irodalomban, ellenfeleik, barátaik, híveik, haszonélvezőik által egyaránt elismert magasságban: Herczeg Ferenc, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső.

Herczeg Ferencet annyi elismeréssel halmozta el a „hatalom”, hogy később divattá vált jelentőségét kicsinyelni. Hosszú élete miatt már életében múmiává balzsamozódott. Sikeres író, országgyűlési képviselő volt már a millennium idején; Tisza István gróf barátja és munkatársa az I. világháborús időkben (folyóiratot is szerkesztett Tisza megbízásából: Magyar Figyelő); Horthy kormányzó szűkebb társaságának tagja; felsőházi tag; a Nobel-díj jelöltje, a zsidótörvény következetes ellenzője. Értékét, jelentőségét a háború alatt 1943-ban, a nyolcvanadik születésnapjára kiadott emlékkönyv bizonyítja legtárgyilagosabban. Többek között Cs. Szabó László, Márai Sándor, Schöpflin Aladár köszönti az írót; olyan egyéniségek, akik semmiképpen sem kaphatók elvtelen hízelgésre. „A szellemi helytállás magasiskolájának lovagi szabályait őrzik kötetei. A személyes kiállás tiszta és erős pillantásával néz szembe kora jelenségeivel” – így Márai Sándor. Valóban: összegyűjtött hírlapi cikkei mondhatni {III-199.} prófétikus erővel intik a nemzetet: vészes kalandba bocsátkozott, tragédia felé közeledünk.

1920 utáni korszakának jelentős regényei közé tartozik A fogyó hold (1923), török időkben játszódó történet; színműveiből a Széchenyiről írott, A híd (1925). Időszerű politikai üzenetnek szánta a háború alatt bemutatott Aranyszárnyakat (Zrínyi Ilona és Thököly) és az akkori ifjúságot kritikus-elnéző gúnnyal ábrázoló Fecske és denevért – amit az akkori cenzúra kifogásolt. Íróilag is kiváló mű emlékirata A várhegy (1933) és A gótikus ház (1939). (Harmadik része megkurtítva, Hűvösvölgy címen jelent meg 1993-ban.)

Noha az Új Idők főszerkesztőjeként és a Singer és Wolfner könyvkiadó tanácsadójaként, úgy is mint a Petőfi Társaság vezéregyénisége, sőt a Tudományos Akadémia tagja részt vett az irodalmi élet hétköznapjaiban; inkább csak éber figyelőként, nem azzal a mindennapos jelenléttel, mint ami Babitsot vagy Móriczot jellemzi.

Babits Mihály irodalomszervezői tevékenységéről máig nem készült módszeres, teljességre törekvő áttekintés. A fiatal Szabó Lőrincet lakásába fogadta; a Baumgarten-díj jutalmazottjait felsorolni se lehet. Tanulságos szemügyre venni a Nyugat kiadásában közreadott antológiáját, melyben „fiatal költők 100 legszebb versét” adja közre. A harminchárom fiatal költő, akik Babits szerint 1932-ben a legígéretesebbek: Bartalis János, Bányai Kornél, Berda József, Déry Tibor, Erdélyi József, Fekete Lajos, Fenyő László, Fodor József, Gulyás Pál, Győry Dezső, Illyés Gyula, Imecs Béla, József Attila, Komjáthy Aladár, Komlós Aladár, Komor András, Marconnay Tibor, Marschalkó Lia, Mécs László, Mollináry Gizella, Nadányi Zoltán, Nagy Emma, Németh Andor, Rozványi Vilmos, Sági Márta, Sárközi György, Simon Andor, Strém István, Szabó Lőrinc, Szenes Erzsi, Tass József, Török Sophie (Babitsné), Zsolt Béla.

A harmincháromból legidősebb „fiatal” Strém István, negyvenéves, mindössze kilenc évvel fiatalabb Babitsnál, 1911 óta publikál; a legfiatalabb József Attila, huszonhét éves. A költők átlagéletkora harminckét év. A mai irodalomtudomány (és lexikonok) csupán egyetlen nevet nem tartanak nyilván: Marschalkó Liát, akinek 1928-ban jelent meg verseskötete. Mindenféle irányzat, az elszakított területek is képviselve vannak. Babits mintaszerűen és elfogulatlanul válogatott.

Babits előszavából:

„A raj zömének alig van köze hozzánk, idősebb kortársakhoz. Nem mintha az Ady-forradalom, mely az iskolapadban érte őket, nyomtalanul elszállt volna fölöttük. De számukra ez is már az iskolához tartozott. Ezeknek az új költőknek első fiatalsága oly évekre esik, melyeknek nem igen volt párjuk a magyar történetben. Akik őnáluk idősebbek, azokban még a régi lélek szól. Az idősebbek számára az egész világuk rombadőlt. Az új nemzedék már a romok között nyitotta fel tanuló szemeit. Van közöttük úrifiú és béresek sarja, pap és forradalmár, keresztény és zsidó, de egyek minden szavukban.”

Előszavában Babits három költőt idéz mint legreménykeltőbbeket: Illyés Gyula (Három öreg), Sárközi György (Fiataloknak) és Erdélyi József (A szarvasokká vált fiúk) egy-egy versét.

A költő Babits kötetről kötetre bújik ki selyemgubó-magányából, fokozódó nyugtalansággal figyeli a világ eseményeit, félti hazáját, míg eljut a Jónás könyvéig (1939). Az 1923-as Petőfi koszorúiban joggal zúgolódik a forradalom utáni évek pántlikásan magyarkodó ünneplése miatt: „ünnepe vak ünnep”, a nemzet „börtönből börtönbe” támolyog; „ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?”

{III-200.} A halála előtti, ismét háborús esztendőkben viszont a nemzetet félti:

Isten talán megszánna még:
ember nincs szánni a magyart.
És már azt kérdik tőlem álmaim:
milyen lesz magyar nélkül a világ?

(Özönvizet, kőessőt, üstököst…, 1940)

Talán maga se gondolta volna az I. világháború idején, hogy élte alkonyán hazáért aggódó versek fakadnak belőle: Ezerkilencszáznegyven; Talán a vízözön; Erdély, valamennyi 1940-ből.

Regényíróként meglepetés 1931-ben írott és 1933-ban kiadott Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című utópisztikus jövendölése. Egy állandósult, örökös világháborúban, fanatizált pilótanők elpusztítják a Földet, kiirtanak minden életet. A gazdagok megcsonkíttatják újszülötteiket, hogy ne kötelezhessék őket katonai szolgálatra; az új arisztokrácia csupa nyomorék. A regény utolsó mondatai: „Bordám alatt valami kemény és éles törmelék gyötör, talán egy város fellegkarcolóinak romjai. Egyedül vagyok a sivár, végtelen űrben.” Különös, hogy ezt a babitsi lázálmot nemigen vette tudomásul sem a szakmai, sem az olvasói közvélemény. Ez a Babits nem illett a rászabott skatulyába.

A regényíró Babits legnagyobb szabású alkotása a hat éven át írott Halálfiai (Pesti Napló, 1921 október; könyvben: 1927). Mint a cím mondja: a magát nemzetfenntartó elemnek tekintő középosztály alkalmatlan az ország irányítására. A katasztrófa felé tart. Ez a szerkesztésében, megkomponáltságban is kiváló freskó Bánffy Miklós arisztokráciát és Kassák munkásságot ábrázoló monumentális körképe mellett egy harmadik remeklés.

Babits megírta Az európai irodalom történetét, elmélkedett A magyar jellemről (Szekfű Gyula szerkesztése: Mi a magyar?, 1939) és a Bóka László szerkesztette Magyar nemzeti lant című versgyűjteményhez írott, 1940 áprilisában, San Remóban keltezett előszavában megfogalmazza költészetének lényegét:

„Így járok itt magyarságomban, mint egy vaspáncélban. A verssorok, mint a tenger hullámai, összefüggés nélkül jönnek. A gyermekkor mélyeiből, talán az átöröklött magyarság mélyeiből. Így érzem, ezek a verssorok teszik a páncélt, amelyben járok, ezekbe öltözködve jár a lelkem, így viszi magával a hazáját, mint csiga a házát. Öngyógyító életösztönünket bizonyítja, ha ma ismét, s mind jobban és jobban fölébred az érdeklődés, a vágy, az áhítat a magyar nemzeti lant iránt.”

Franciaország határán ekkor már német harckocsik dübörögtek. Egy év múlva Magyarország is háborúba lép. Másfél év múltán, 1941. augusztus 4-én Babits Mihály halott.

Kosztolányi Dezső nem volt olyan látványosan és érzékelhetően irodalmi vezéregyéniség, mint Babits vagy mint Herczeg Ferenc. Némi pénzosztó hivatala is volt; mint a PEN Klub elnöke, Londonban, ahol őt John Galsworthy üdvözölte pohárköszöntőjében, a magyarbarát Rothermere lordtól ezer fontot (huszonhatezer pengőt) kapott magyar írók között szétosztandó; Kosztolányi ezt az összeget Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztotta meg. Ez felháborodást keltett, Kosztolányi lemondott elnökségéről. Rövidesen megbetegedett. 1936 novemberében halt meg, hosszas szenvedés után. A világ író-nagyjai őt ismerték legjobban, ő képviselte a magyar irodalmat a nagyvilágban; Nero, a véres költő (1922) című regényéhez Thomas Mann írt méltató előszót (1924); halálos ágyán Georges Duhamel látogatta meg.

Kosztolányi kihívó öntudattal őrizte egy-önmagát, s az olvasónak jólesett a kollektivizálásba belebódult társadalomban a költővel azonosulni: sokak {III-201.} hitvallása lett a Költő a 20. században; kaján gúnnyal olvasták a Forradalmár torzképét, aki reménykedik a nagy fölosztásban, hátha neki is jut „az agy-tőkésektől egy kis velőcske”, s egyetértőleg vallották:

Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

(Politika, 1928).

Trianon tragédiája őt is nagyon megrendítette (A magyar romokon).

Az 1920-as évek első felében négy regényével újította meg az elbeszélő prózát: a Nero, a véres költő (1922); a Pacsirta (1924); szabadkai gyermekkorának regénye az Aranysárkány (1925) és az Édes Anna (1926), a magyar társadalom pusztulása egy cselédtragédiába ágyazva.

Novelláival a magyar elbeszélés csúcsaira emelkedett. A Fürdés (Pesti Hírlap, 1925. november 28.) a napsütötte balatoni tájban észrevétlenül lezajló tragédia: a kishivatalnok apa addig bünteti játék ürügyén javítóvizsgára készülő fiát, míg az belefullad a tóba. „A durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni saját életünkbe, mindennapjaink eredeti teljességébe.” (Ottlik Géza).

Kosztolányi kötetnyi tárcában, tanulmányban foglalkozott nyelvünkkel. Első „nyelvvédő” költőnk. Egy francia tudós nyegle megfogalmazására terjedelmes tanulmánnyal válaszolt a magyar nyelv védelmében.

Amiképpen Babits a fiatal költőket mutatta be, ugyanúgy, a Nyugat kiadásában, szintén 1932-ben Móricz Zsigmond Az új írók címen a próza reménységeit vezette elő.

„Soha érdekesebb kort, mint a mai. Írónak a legremekebb vadászterület. Most volna mit írni – ha lehetne írni. De nem lehet. Az író munkájába annyi hatalomnak van beleszólása, hogy ha tettre kerül a sor, akkor kénytelen néma maradni. A magyar írók lelkük mélyén tisztában vannak azzal, hogy úttörőknek és vértanúknak kell lenniök. De a lélek él és a mécses világít.” Móricz tíz írót mutat be, legidősebbjük, Bibó Lajos negyvenegy éves, a legfiatalabb Gelléri Andor Endre, huszonnégy éves. A többi nyolc: Bohuniczky Szefi, Dallos Sándor, Kodolányi János, Nyírő József, Pap Károly, Szabó Pál, Szitnyai Zoltán, Tamási Áron. Máig érvényes válogatás. A történelem egyedül Szitnyai Zoltánt ítélte feledésre; szélsőjobboldali lapok munkatársaként 1945-ben kényszermunkára ítélték, de írótársai közbenjárására kegyelmet kapott, és Ausztriában telepedett le.

Móricz szerkesztőként a Nyugatot is gondozta, majd 1933–1939 között a Kelet Népe című folyóiratot irányította. Magvető címen irodalmi antológiát adott ki a magyar irodalomból a legrégibb időktől kezdve (1940). Termékeny alkotó volt, évente jelentek meg regényei. Ezekben a magyar társadalomról szinte már bűnügyi riportszerű beszámolókban közölt irodalmi fényképvillanásokat. Irodalmi értékén túl társadalomtörténetileg tanulságos önéletrajzi trilógiája, mely azonban sajnos máig nem jelent meg egyetlen közös kötetben: Légy jó mindhalálig (1921), Forr a bor (1931), Bál (1935). Móricz, Nyilas Misi alakjában, nem csak lázad, hanem szervezkedik is; a Bál-ban, 1900 júniusában, érettségi után Misi azzal lép ki az életbe, hogy megváltoztatja a társadalmat. Figyelemre méltó, hogy Móricz 1935-ben is vállalja századfordulós lázadó önmagát. Színművei közül az Úri muri (1928) a magyar színpadok állandó darabja. Hatalmas történelmi körkép a Báthoriak és Bethlen Gábor korát ábrázoló Erdély (1922–1935). Utolsó könyvei, az Árvácska (1941) egy falura adott lelencgyerek {III-202.} sorsa és a kétrészes Rózsa Sándor (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942) a magyar föld népének elnyomottságát és lázadását ábrázolja.

Móricz Zsigmond 1942. szeptember 4-én halt meg, éppen aznap, amikor Budapest ellen az első légitámadás történt. Egy évvel élte túl Babitsot.

1942 őszén a magyar irodalmi élet végképp elárvult: nem él már Krúdy, József Attila, Karinthy, Kosztolányi se; az évszázad elején útjára indult nagy nemzedék kihalt.

A háború után fellépett nemzedékek

A harsonát a Nyugatban már 1910-ben bemutatkozott francia szakos tanár, Szabó Dezső fújta meg 1919-ben Az elsodort falu című regényével. Az elsodort falura a forradalmak után figyelt fel az olvasóközönség; 1920-tól kezdve a nemzeti érzelmű ifjúság bibliája, kátéja lett. Röpiratok sebességével terjedt. Ettől kezdve Szabó Dezső mindegyik könyve a szenzáció erejével hatott. Híveinek tábora zsúfolásig töltötte meg a vendéglők különszobáiban rendezett előadóestjeit. Ilyen csudát a magyar világ az önkényuralom óta nem látott (amikor is Lisznyai Kálmán járta cigányzenekarok kíséretében az országot dalidóival).

Szabó Dezső a háborút végigküzdött, megsebesült, fogságot járt, a hatalom által kifacsart és eldobott, a forradalmak által is kijátszott, becsapott, cserbenhagyott férfitársadalom keserűségének és vádjainak adott hangot. Ez a jelentős számú réteg úgy érezte, hogy a visszaállított királyság, a földet nem osztott, ismét hatalomra kapaszkodott úri rend, a szószátyár politikai szónokok üresfejűsége ismét csak becsapja őket. Utálták az új urakat, a régieket, a forradalmat, az ellenforradalmat, a franciákat, a németeket, a keresztényeket és a zsidókat. Mivel Szabó Dezső kivételes képességű stílusművész, minden szavának hitele volt. Kevesekben tudatosult, hogy legtöbb következő művében az előző gondolatait cáfolja; hogy mindenkit és mindent tagadva nem lehet sem országot, de még családot se építeni vagy fenntartani. Szabó Dezső gyűlölte a kereszténységet, mert megszelídítette a pogány magyarságot; gyűlölte a németeket, a zsidókat, a nemességet, a kereskedőket, talán magát az életet is. Demagógiájának veszélyeire legjobb kortársai sorra felfigyeltek; a szelíd és bölcs, vitathatatlanul haladó szellemű nagy költő, maga is igazán „jó magyar” Juhász Gyula, már 1922-ben figyelmeztetett:

„Szabó Dezső a magyar tájon talán sohasem lehetett volna se zászló, melynek rúdjával végig lehet vágni másokon, se harsona, melynek hangjára fölhorkannak a különféle politikai istállókban, ha megmarad csak írónak, csak költőnek. A temperamentuma ragadta el, a nagy akarata, mely a nietzschei Wille zur Macht rokona benne.” (Magyar Jövendő, 1922. április 25.).

Németh László pedig: „Évente berúgtam tőle és évente kijózanodtam. A tömeg durva ízlését lázította föl a versenytársak ellen. Csak csőcseléket tudott nevelni.” (Homályból homályba, 1979).

Mivel Szabó Dezső 1933 után a hitleri nemzetiszocializmus ellen is felszólalt – változatlanul egyaránt szidalmazva a zsidókat és a keresztényeket – a háborút elutasító közvélemény rokonszenvezett vele. Feltűnő és tanulságos, hogy valahányszor a társadalom, a „nagypolitika” zsákutcába téved: olyankor mindig felvirrad Szabó Dezső napja, s mindig találhatni időszerűnek ható idézetet valamelyik pamfletjében.

Szabó Dezső mindemellett kiváló író, nagy stílusművész, s mint ilyen, legjobbjaink közé tartozik. Önéletrajza, A bölcsőtől Budapestig (1944) a magyar irodalom örökbecsű alkotása. Írásművészetét {III-203.} csak csodálhatjuk és tanulhatunk tőle. („Mama és a lányok. A kacagás meleg hullámaiban fürdettek meg. Még éjjel is, az alvó ajkakról felrebbent egy-egy fióka nevetés, mint éjszakába riadó kismadár a megázott bokorról.”; „Mikor reggel hat óra tájt a vonat belihegett egyik budapestvidéki pályaudvarra: a felkelő nyárvégi nap mint egy roppant, véres fej gurult a távolabbi sínekre.”)

A fiatalok közül a hangot a harctérről, a hadifogságból érkező, haragos, elszánt, változásokat követelő leszerelt katonák ütötték meg; mellettük és velük egy időben a forradalmat megjárt, csalódott, de a társadalom szocialista jellegű átalakulását mégis sürgető írók, és az immár külföldivé minősített felvidéki és erdélyi magyarok.

Zilahy Lajos (sz. 1891) sebesülten került haza a harctérről. Verseiben, melyeket Beöthy Zsolt üdvözölt, egyre ingerültebben szólal meg; haragját nagyszalontai szülőföldjének elvesztése is fokozza:

Kiért véreztek, kinek zászlajáért?
Idegen földön tép idegen átok,
de ki védi meg majd a ti hazátok?
– kérdezi a komor bikákhoz hasonlított paraszt-katonáktól.
Robogjatok szét vadul a pusztába
Minden gaz csordást szarvatokra hányva!

(Leláncolt óda, 1918 szeptember)

Nagyszalonta közelében született Erdélyi József (sz. 1896) tartalékos hadnagy is, egy béresgazda harmadik fia, aki pár napos szabadságait kihasználva, Babitshoz zarándokolt füzetbe, kézírással körmölt verseivel. A határok védelmében beállt a vörös hadseregbe, Lévánál a csehszlovákok ellen harcolt. 1921-ben hazaszökött Szalontára, a románok elfogták, nehezen szabadult; hírlapoknál kopogtatott, míg Szabó Dezső ajánlására 1922-ben megjelenhetett első kötete, az Ibolyavirág.

Erdélyi József (1943 k.)

Erdélyi József (1943 k.)

Komáromi János (sz. 1890) bakaként harcolta végig az orosz betörést a Kárpátokban, Szurmay tábornok seregében. Ő is megsebesült, leszerelése után hírlapíróként a nemzeti hadsereget támogatta; háborús emlékei nagy hírt szereztek nevének (Mit búsulsz, kenyeres?). A nehéz sorsú falusi fuvaros gyermeke, a sárospataki kollégium egykori ösztöndíjasa szülőföldjének elszakítása miatt vált a nemzeti erők rendíthetetlen hívévé, bár a társadalmi gondokat ő is ingerült őszinteséggel tárta fel. 1921-ben a Petőfi Társaság tagjává választotta.

Bányai Kornél (sz. 1897) 1921 nyarán került haza a távoli Taskentből, orosz hadifogságból; Taskentben írott költeményei Osvát Ernő támogatásával jelentek meg (Örök arc, 1925).

Komlós Aladár (sz. 1892) is megjárta a harctereket; 1918-ban olasz hadifogságba esett, 1919 őszén vergődött haza Losoncra; rövid ideig tanárkodott, de mert nem titkolta felháborodását az új, csehszlovák uralom miatt, elbocsátották. Bécsben, majd Budapesten talált állást. Voltam poéta én is című kötete (1921) Rimaszombatban jelent meg.

Oldalakon át sorolhatnánk a háborút megjárt, huszonéves költők haragos nemzedékének tagjait.

A katonák mellett a háborút valamilyen okból a hátországban átvészelt ifjú költők: Kodolányi János (sz. 1899) az 1920-as években a kommunizmus eszméit követi rokonszenvvel, mert az addig átéltek, a nép nyomora, saját megpróbáltatásai ezt sugallják. Sötétség című elbeszélését 1922-ben közli a Nyugat, Móricz Zsigmond ösztökélésére.

Kodolányi János (1950 k.)

Kodolányi János (1950 k.)

Az 1920-ban mindössze húszesztendős Szabó Lőrincet Babits fogadja pártfogásába. Első, feltűnést keltő verseskötete (Föld, erdő, Isten) 1922-ben jelenik meg.

Egy nála is fiatalabb, mindössze tizenhét {III-204.} éves makói diák, József Attila a Szegeden élő Juhász Gyula előszavával publikálja első kötetét (Szépség koldusa). Juhász Gyula felfedezettje egy keserves gyermekkort megszenvedett pesti, kültelki proletárgyerek.

Új hangok, új társadalmi indulatok, új környezet.

Németh László gimnazistaként szerzi forradalmi tapasztalatait Budapesten. „A forradalom a kanálisokba szorult, s nekem követnem kell” – vélekedett 1919 őszén. „Az én életem a kommünt követő két-három évben volt a legnagyobb nyomás alatt.” Hogy megállhasson a lábán, orvostanhallgató lett.

Németh László

Németh László

Bibó Lajos (sz. 1890) szegedi hírlapíró 1923-ban teszi közzé A fáklya füstölögve ég című művét. Ekkor már a Nemzeti Újság munkatársa, Szabó Dezső pártfogoltja. Juss című parasztdrámája (1925) színházi siker.

Ugyanekkor Erdélyben és a Felvidéken is megszólalnak a fiatal költők, dacosan vállalva magyarságukat. A Váradon tehetetlen beteg férjét odaadóan ápoló, kenyerét hírlapoknál kereső Gulácsy Irén (sz. 1895) egy erdélyi irodalmi pályázatra beküldött, a földosztást sürgető regényével tűnik ki (Förgeteg). Itt, Váradon indul a Komáromból a háború alatt ideszerződött hírlapíró, Zsolt Béla is (Hiába minden, 1921).

Hiába minden? Reményik Sándor másképp gondolta. Végvári álnéven 1918 decemberétől kezdve írja lázító költeményeit, melyek az egész hazát bejárták. A Kolozsvár román megszállásakor írott nevezetes költeményét egykor minden diák szavalta:

Eredj, ha tudsz
Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod
Itthon maradok én!
Leszek őrlő szú az idegen fában
Leszek az alja felhajtott kupában
Az idegen vérben leszek a méreg
Miazma, láz, lappangó, rút féreg
De itthon maradok!

Végvári ezzel a versével a pánikszerűen megindult tömeges menekülési hullámot is fékezni igyekezett.

A csehszlovákiai megszállt részeken Mécs László (sz. 1895), premontrei kanonok, királyhelmeci plébános adta közre Ungvárott, 1923-ban megjelent verseskötetét, a Hajnali harangszót. Noha, mint írja, amikor „vörös földrengést sírtak a harangok” a kegyelmes urak patkánylukaikba bújtak és „eszmék viharja királyokat seprűzött” – a föld népe tovább élte a maga életét. Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld című versét, noha a határon túli, messzi Ungvárott nyomtatták, közvetlenül megjelenése után országszerte szavalni kezdték.

Egy év se telik el, és 1924-ben napvilágot lát a székelyzsombori születésű Nyírő Józsefnek (sz. 1889), 1919-ig falusi plébánosnak, majd kolozsvári újságírónak a Jézusfaragó ember című elbeszéléskötete. Az 1923-ban három esztendőre Amerikába bujdosott Tamási Áron pedig, akinek már 1922-ben közölte a kolozsvári Keleti Újság egy elbeszélését, 1925-ben kiadja Lélekindulás című első kötetét.

Nyírő József (1935 k.)

Nyírő József (1935 k.)

A friss diplomás orvos, Németh László 1925-ben nyeri el a Nyugat novellapályázatának első díját Horváthné meghal című írásával.

A világjárók is módját ejtik, hogy itthon is megjelenhessenek írásaik. Az egész Európát bekalandozó Déry Tibor éppúgy publikál (Ló, búza, ember, 1922), mint a német hírlapok tudósítójaként Kassáról Párizsba szerződött Márai Sándor, vagy mint a Dél-Amerikában szerencsét próbáló, és ott spanyol nyelven is alkotó Remenyik Zsigmond. Az Afganisztánig elvergődött Nagyiványi {III-205.} Zoltán majd csak az 1930-as években szólal meg.

Kétségtelen, hogy a háború, a forradalom és Trianon merőben új világot teremtett; de kétségtelen az is, hogy kimutatható a folyamatosság. Az induló kezdőket Babits, Móricz, Szabó Dezső, Osvát Ernő és a hírlapszerkesztők támogatják, figyelik, bátorítják. Felsorolhatatlan az 1920–1925 között bemutatkozó vagy ekkortájt közismertté váló irodalmárok légiója, köztük olyan jeles egyéniségek, mint Aszlányi Károly, Áprily Lajos, Csathó Kálmán, Féja Géza, Földi Mihály, Harsányi Zsolt, Karácsony Benő, Kemény János, Körmendi Ferenc, Nadányi Zoltán, Terescsényi György, Török Sándor.

Mindehhez kellett egy minden nyomorúság ellenére virágzó sajtó. A napilapok rendszeresen közölnek verseket, novellákat, sőt folytatásos regényeket: Az Est, a Pesti Napló, a Magyarország, a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, Az Újság, a Világ, a Népszava, a Nemzeti Újság, a Magyarság, és a Szabadkán, Kolozsvárott, Temesvárott, Marosvásárhelyt, Kassán, Pozsonyban, sőt Prágában kiadott magyar nyelvű hírlapok. Puszta létük elévülhetetlen érdem: az 1920-as évek magyar hírlapirodalmára jellemző ugyanis az aggastyán Rákosi Jenő következetessége: elkötelezetten nemzeti, de nem tűr semmiféle faji, felekezeti előítéletet.

Nem jelentéktelen a szépirodalmi jellegű folyóiratok száma sem: Nyugat, Napkelet, Új Idők, Élet, Színházi Élet, Tolnai Világlapja.

A háború utáni évek nemzeti eszmeiségét a történetíró Szekfű Gyula (Három nemzedék, 1920) és a hírlapíró-főszerkesztő Pethő Sándor (Világostól Trianonig, 1925) fogalmazta meg tartós érvénnyel.

A háborút magát, véres hétköznapjaival, hadifogságostul, – bár özönlöttek a „konjunktúrát” kihasználó naplók és emlékezések – három író örökítette meg tartós és tartalmas irodalmi igénnyel. Kuncz Aladár franciaországi internáltságát írta meg világviszonylatban is remeklésnek nevezhető regényében, a Fekete kolostorban (1931). Markovits Rodion egy szibériai hadifogolytábor életét tárta olvasói elé fekete humorban oldott tragikus epizódjaival: a Szibériai garnizont (1927) nyolc nyelven (pl. kínaiul is!) – milliós példányszámban olvasták, a londoni Daily Mail folytatásokban közölte.

Somogyváry Gyula az 1930-as években tette közzé dokumentumértékű háborús trilógiáját (Virágzik a mandula; Ne sárgulj, fűzfa; És Mihály harcolt, 1933–1940).

A háború utáni nemzedék legfürgébb irodalomszervezője Zilahy Lajos. A Halálos tavasz 1922-ben példátlan sikert hozott szerzőjének, 1945-ig rendszeresen újra meg újra kiadták. A háború előtti évek fülledt légkörében játszódó történet egy önsajnálatába fulladó, élhetetlen férfi szerelmi tragédiája. A fehér szarvas című színművében (1927) leszámol a Trianon tragédiáján élősködő nemzeti értelmiséggel. A főhős, Erdélyből kitelepített huszártiszt belebukik zavaros üzleti ügyeibe, fia viszont, aki a munkás élet híve, asztalosmesternek képezi ki magát.

„Mit akartok ti, akik hajrázva kergetitek a magyar álmokat! A fehér szarvast! Akik itt álltok lerongyolódva és kenyér nélkül! Menjetek el földet talicskázni!” – kiáltja családja elképedt tagjainak László. A szökevény című regény (1931) „a harctérről hazaszökött katona tévelygésének története a forradalmi országban, a forradalom bátor, a közvéleménnyel szembenálló ábrázolásával”. (Schöpflin Aladár). A szűz és a gödölye (1937) egy gazdag polgári család hanyatlásának drámája. Minden egyes műve társadalmi esemény volt. A lélek kialszik (1932) egy Amerikába szakadt {III-206.} magyar története, mintha az író saját későbbi emigrációjának jóslata lett volna.

Zilahy őszinte igyekezettel szervezkedett, megkísérelte az 1930-as évek közepére egymással szembeálló szellemi táborokba verődött írótársadalmat összebékíteni egymással és a kormánnyal; egy Gömbös Gyula miniszterelnök jelenlétében létrehozott összejövetel azonban a kormányfő bárdolatlansága és műveletlensége miatt kudarcba fulladt (Új Szellemi Front).

A háború alatt a németellenes nemzeti egységet szervezte, hetilapja, A Híd egyfajta nemzeti népfrontban igyekezett egyensúlyozni az irányzatok között. Rózsadombi villája repülőbombától pusztult el; a telket felajánlotta egy nemzeti elitet (származástól függetlenül) kiképző Kitűnőek Iskolája számára. Az idős Herczeg Ferenc mellett Zilahynak az államhatalomnál és a kormányoknál tekintélye volt, ily módon ért is el eredményeket. Magyar nemzeti elkötelezettségét éppúgy büszkén vállalta, amiképpen mind a nemzetiszocializmust, mind a nemzetközi szocializmust elutasította.

Illyés Gyula (sz. 1902) is jelentős irodalomszervezővé vált a Nyugat utolsó éveiben. Részt vett a forradalomban, Párizsba menekült, 1926-ban tért haza. Első kötete, a Nehéz föld (1928) már felhívta magára a figyelmet, a Sarjúrendek (1930) óta pedig elismerten legjelentősebb költőink egyike. Mivel Szabó Lőrinc a polgári-nemzeti világot, József Attila viszont a szocializmusnak elkötelezett költészetet képviselte, Illyés a szocializmust fenntartásokkal vállalni tudó – népi-nemzeti – irányzat egyensúlyozó közepét jelentette. Az 1930-as évek közepén, egy írókongresszusi meghívásnak téve eleget, Nagy Lajossal együtt megjárta a Szovjetuniót, mellyel akkor diplomáciai kapcsolat létesült. Mikor 1941-től a Nyugat utódának tekintett Magyar Csillag szerkesztője lett, a közvélemény őt tekintette Babits örökösének. Illyés is ott volt a Zilahy-szervezte, hamvába holt mozgalomnak Gömbös Gyulával szervezett találkozóján, miként Móricz is.

Illyés Gyula

Illyés Gyula

Illyés egy szociográfiai indíttatású esszé-bravúrban mutatta be szülőföldjének falusi népét (Puszták népe, 1936). Ugyanekkor jelent meg Petőfi-életrajza, mely kételyt nem hagyó érvelésével, a jóízű elbeszélőhangot szaktudományos felkészültséggel párosítva nemcsak visszaállította Petőfit igazi irodalmi helyére, hanem az akkori ifjúságnak is példa-olvasmányává vált.

Németh László – a harmadik nagy szervező – az 1930-as évek elején indított, egymaga írta, magaszerkesztette Tanú című folyóiratával máig élő hatással van az olvasó nemzetre (1932. szeptember–1937. május). Ebben és másutt közzétett tanulmányait gyűjtötte össze A minőség forradalma (1940) című könyvében. Ez a páratlan mű magyar irodalomtörténet (régi magyar költőink közül nem egyet ő fedez fel újra), Széchenyi-szabású nemzetpolitikai összegezés, iránytű és vészjelzés egyszerre: „Mit várhat Magyarországon? Étvágyak viharába kerül: foglaló ösztönök keresztútjára. Ha eddig elkerülte a történelem, most a szemébe néz, s fölemeli vagy elsodorja. Az én életcélom: a magyarságot erre a farkasszemre előkészíteni.”

Németh László elbeszélő prózája is hordozta ezt az eszmei világot, éppúgy, mint színművei (Kocsik szeptemberben, 1937; Villámfénynél, 1937; Cseresnyés, 1942). Zilahy Híd-jában közzétett színibírálatai eseményszámba mentek, néha sokkal inkább, mint a megbírált színművek.

Az 1930-as évek növekvő társadalmi nyugtalanságai és politikai pártalakulásai a népi mozgalom táptalajává váltak. Költők, prózaírók egész sora lépett fel {III-207.} ennek jegyében: Szabó Pál biharugrai egyholdas paraszt csaknem negyvenéves, amikor első könyve megjelenik (Emberek, 1930). Móricz Zsigmond viharos örömmel fogadta. Veres Péter, tizenkilences vöröskatona, föld nélküli zsellér személyében a marxista szocializmust nyíltan vállaló parasztforradalmár áll előttünk. Lásd önéletrajzát (Számadás, 1937), elbeszéléskötetét (Gyepsor, 1940), s főleg Mit ér az ember, ha magyar című tanulmányát (1940). Közéjük tartozik a Felvidékről az 1920-as évek nagy vándorlásakor ideszakadt Féja Géza, akit Viharsarok (1937) című keményen őszinte szociográfiájáért perbe fogtak és elítéltek. Könyvet írt Dózsa Györgyről (1939), kiadott egy értékes népmesegyűjteményt (Mesélő falu) és több kötetben megírta a magyar irodalom történetét: Régi magyarság (Pozsony); A felvilágosodástól a sötétedésig (Budapest, 1942); Nagy vállalkozások kora (Budapest, 1943). A népiek egyre növekvő táborába sorakozott Kodolányi János is, aki zolai kifakadásai után (Tavaszi fagy, 1925; Futótűz, 1929) a régi magyarság történetében merült el (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát 1936–1938), regényekben dolgozva fel őstörténetünket is (Emese álma, 1942). Bár e „múltba meneküléséért” bírálták ugyan kortárs kritikusok – ő azzal védekezett, hogy „ha a mai társadalomról írnék könyvet, egyetlen sora se jelenhetne meg” –, ezek a regényei mégis olvasó-tömegek figyelmét hívták fel a magyar múltra éppúgy, mint a míves magyar beszédre; akárcsak finnországi utazásainak emlékei (Suomi, a csend országa, 1936; Suomi titka, 1938). Rendkívüli siker volt „egy-két” bíráló színműve, köztük a Földindulás című, melyből filmet is forgattak.

Szabó Pál (1941)

Szabó Pál (1941)

A népi tábor költői közül a „rangidős” Erdélyi József mellé felsorakozik Sinka István (sz. 1897), ridegpásztor ősök bojtár gyereke. Sinka is őserejű költő, népi misztikától áthatott, indulatoktól fűtött versei Erdélyivel együtt a 20. század legjelesebb költői közé rangsorolják (Himnuszok kelet kapujában, 1934; Vád, 1939). Kártékony volt viszont mind Erdélyi, mind Sinka indulatos zsidógyűlölete és rokonszenve a nemzetiszocializmus eszméi iránt.

Noha nem valószínű, hogy az 1934 nyarán elhunyt Bányai Kornél költészetét ismerték volna, ennek az elfeledett nagy költőnek még Taskentben, hadifogságban fogant látomásos versei, a csillagos eget néző pásztorok kozmikus látomásvilága mindenképpen előzménye mindannak, ami Sinkában a legjobb. Ugyanígy az 1937 őszén meghalt Komáromi János nyomorúságban fogant gyermekkorát csendes mélabúba fojtott indulattal ábrázoló regényei (Régi ház az országútnál, 1929), a kuruc talpasok ezredesének emléket állító regénye (Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese, 1922) is jogos elődje az 1930-as évek közepétől felvirágzó népi-nemzeti ihletettségű irodalomnak.

Terescsényi György (sz. 1890) azt a világot teremti újjá, amit Bibó Lajos is, mindketten Móricz nyomán. Akkora erővel kelti életre a földért küzdő zsellérvilágot (Hősök, 1931), a magyar falu elmaradottságát, hogy József Attila már 1928-ban dicsérte.

De ide sorolható Dallos Sándor is (sz. 1901), a Dunántúl falusi kisember-világának prózaköltője (Mezei mirákulum, 1940) és Babay József (sz. 1898), aki a parasztéletet népmesei motívumokkal köríti (Csodatükör, 1937, zenés színmű Buday Dénes zenéjére). Rendkívül népszerű volt Mi huszonketten című regénye egy diákcsapatról. És, még ha erdélyi mivoltukban külön fejezetet is szoktak kapni, ebbe a stílusvilágba tartozik Nyírő József, páratlanul népszerű, ízes humorú adomakötetével (Uz Bence, 1933), a Mária Terézia-korabeli székely lázadás döbbenetes kortörténetével {III-208.} (Madéfalvi veszedelem, 1939). Éppúgy, mint Tamási Áron Ábel-trilógiája (1932–1934), vagy a Jégtörő Mátyás (1936), ami fantasztikus történet egy világszellemről, aki különböző állatokba költözve figyeli és meséli el egy székely szerelmespár sorsát. Tamási megérteti az olvasóval, hogy a világ számolhatatlanul sok szerves és szervetlen lény együttműködésére alkotott egység, melyben bogárnak és embernek megvan a helyi értéke. Isten teremtett világának ez a Tamási Áron-rajzolta képe a világirodalomban is páratlan.

Időrendben a háború éveiben tűnt fel Fekete István (sz. 1900), akinek állattörténetei éppúgy joggal népszerűek, mint a paraszti életből vett regényei (Zsellérek, 1939).

Fekete István

Fekete István

Mellékesen, mintegy lapszélen szokás említeni a nemzeti elkötelezettségű, avagy inkább fogantatású, nagyon is bíráló szándékú Gulácsy Irén elbeszélő prózáját (Fekete vőlegények, 1927; Nagy Lajos király és folytatása, a német hódítószándékot leleplező Jezabel, 1936–1944) és Harsányi Zsoltot, aki szinte egész történelmünket feldolgozta Mátyás királytól Liszt Ferenc koráig, s aki Kodály Háry Jánosának szövegét szabta remekbe Paulini Bélával. A maga korának nehezen beilleszkedő, talaját vesztett „úri” világát is erőteljes színekkel ábrázolta, emellett a színpadi hatáskeltésnek is mestere volt (A bolond Ásvayné, Bajor Gizi testére szabott szerep, 1943).

Makkai Sándor történelmi regényei (A táltoskirály, 1933; Sárga vihar, 1934) ugyanazt a középkori világot idézik, amit Tormay és Kodolányi is. Kós Károly építészmérnök az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, Szent Istvánról írt regényt (Az országépítő, 1934).

Csathó Kálmán (sz. 1881) színházi rendező könnyed szórakoztatásnak álcázott dzsentritörténeteivel Mikszáth hagyományainak sikeres követője. Fűszer és csemege című színműve (1938) a kereskedőszakma tisztességét dicsőíti, az éppen akkor életbe lépő zsidótörvény kártékony voltára célozva.

Beskatulyázhatatlan, nagy író a sokak által könnyed szórakoztatóként elkönyvelt Hunyady Sándor (sz. 1890), aki az 1920-as években Kolozsvárott írta cikkeit az Ellenzékbe, majd kirobbanó színpadi sikere, a Bácskában játszódó Feketeszárú cseresznye (1930 – ebből Hollywoodban film is készült, Hunyady regényben is feldolgozta: Géza és Dusán 1937) Budapestre hozta. Hunyady színművek sorában elegáns gúnnyal ábrázolta a két háború közötti évek Magyarországát: az Erdélyi kastély, Aranyifjú, Ritz 1919., A három sárkány, Lovagias ügy, Bors István, Havasi napsütés, Kártyázó asszonyok, Nyári zápor (1932–1941) egyetlen drámai ciklus részeiként hatnak. Az 1934-ben kiadott Családi album a századelő remekbesikerült fotográfiája, apjának, Bródy Sándornak és szülőanyjának, Hunyady Margit kolozsvári, majd vígszínházi színésznőnek állít emléket.

Ez a világ kel életre Kolozsvári Grandpierre Emil (sz. 1907) műveiben (Rosta, 1931) is. Három asszony-író, Bohuniczky Szefi (sz. 1896), Ignácz Rózsa (1910) és Molnár Kata (sz. 1899) regényes asszonysorsai egy máig csupán derengő félhomályban hagyott női magánéletbe világítanak. Ignácz Rózsa, akit színésznőként ismert az olvasó, tömegsikert aratott Anyanyelve magyar című, Romániában játszódó művével (1937). Bohuniczky Szefi 1930-ban Pápán kiadott novelláival tűnt fel (Nők), Molnár Kata pedig A földalatti folyó című regényével vívta ki Schöpflin Aladár elismerését.

A szó legszorosabb értelmében vett polgári írónak Márai Sándor nevezte önmagát. Márai a nemzeti érzelmeit nem tagadó, de azokkal nem is dicsekvő polgári kultúra jelképe – eszerint dicsérték {III-209.} vagy szidták, támogatták vagy üldözték. Majdnem mindegyik polgári ízlésű író művészete akarva-akaratlan Márai felfogásának jegyében fogant: Bókay János (A karosszék, 1938); Indig Ottó (Torockói menyasszony, 1932 – ez a színműve bejárta a világot); Kellér Andor (A rulettkirály, 1936; Bal négyes páholy, 1941); Körmendi Ferenc, egy angol pályázat világhírre jutott nyertese (Budapesti kaland, 1932); Török Sándor (Valaki kopog, 1937); Surányi Miklós (Egyedül vagyunk, Széchenyi ifjúsága, 1936); Kállay Miklós (A Roninok kincse, dráma, 1936); Földi Mihály (Az Isten országa felé, 1932); Szántó György (Stradivari, 1933). Kivételes eset Felkai Ferenc (sz. 1894), aki csaknem ötvenévesen aratott jogos sikert a Hitler-ellenes Nero című drámájával (1942), melyet 1944-ben J. P. Sartre fordított franciára!

A soproni zsidó rabbi fia, a családjából kitagadott Pap Károly (sz. 1897), aki 1926-ban nyerte el a Nyugat novellapályázatának díját, misztikus vívódásokban és lázadásokban ábrázolta zsidó sorsát. „Az ótestamentum és a régi zsidó szent könyvek hangját szólaltatta meg, újraélte a palesztinai ősi zsidóság életének atmoszféráját.” (Schöpflin). Novellái (Irgalom, 1937) korának e műfajban legjobbjai. Egészen egyszerű eseteket tud már-már kozmikus méretű rémületté növeszteni, akárcsak Pirandello, akinek magyar tanítványa lehetne.

Komor András (sz. 1898) és Hevesi András (sz. 1902) a szörnyűségek felé rohanó világban az életet okosan élvezni vágyó, de már nem tudó művelt tisztviselő-újságírók intelligenciájával ábrázolják korukat, Aldous Huxleyhoz hasonló modorban. Hevesi (A párizsi eső, 1936) a francia hadsereg önkénteseként esett el 1940-ben; Komor, a magyar zsidó nagypolgárság beilleszkedési problémáinak krónikása (Fischman S. és utódai, 1929) 1944-ben önkéntes halállal menekült el a nyilas üldözések elől.

Zsolt Béla, a pesti bérházak lakóinak krónikása (Kínos ügy, 1935) a körülményekhez képest jól élő, sokat panaszkodó, rosszat sejtő, gyomorbajos polgárokat ábrázol, akik mindig belekeverednek valami kellemetlen ügybe. Zsolt vérbeli hírlapíróként lebilincselően fogalmaz.

Már nem is egészen polgári, de azért nem vegytisztán munkásvilágot ábrázol a huszonéves Gelléri Andor Endre (sz. 1906), akit Mikes Lajos szerkesztő fedezett fel, és közölt tizenhét éves ipari tanuló létére Az Est 1924. augusztus 24-i számában. A Magyar Hírlap 1930 novemberétől folytatásokban közölte A nagymosoda című regényét. Gelléri a tragikus témákban is meglelte a természetes emberi örömet; tragédia, hogy ez az életnek annyira örvendeni tudó fiatalember a zsidóüldözés áldozata lett. Ez a szörnyűség vetett véget Karácsony Benő (sz. 1888) erdélyi ügyvéd-író életének is. Humoros regényével (Napos oldal, 1936) százezreknek hozott vigaszt és örömet. Új élet kapujában (1932) című regényének hőse, mikor egy újságban a fontoskodó kérdést olvassa: lesz-e Goethének centenáriuma száz év múlva, vállat vonva így válaszol: „Ez attól függ, hogy lesz-e még civilizáció száz év múlva Európában.”

Ez tehát az a világ, melynek Márai akaratlanul is prófétája. Egy polgár vallomásai című regénye (1934) éveken át társasági beszédtéma, a benne leírt hős sokak számára életeszmény. Kaland című drámája (1940) a két háború közötti évek egyik legnagyobb sikere. Stílusművészetének nem múló becsű remeke a Krúdy Gyula alakjáról mintázott regény, a Szindbád hazamegy (1940).

„A világ bomlása az embertípus megváltozása révén, a nagy hagyomány-szakadás, amely a történelmileg megváltozott életben eltakarítja a réginek a romjait – ez Márai ős-élménye, ennek a történetírója akar lenni. Érzelmesség {III-210.} nélküli irónia, tisztánlátó intelligencia, az ábrázolt dolgok fölötti fölény magatartásának alapvonásai.” (Schöpflin). Márai 1944-es naplójában írta: „A nemzet halálos veszélyben él. Már nem is hiszem, hogy bárki is meg tudja menteni. Mindenütt csak becsvágy, kapzsiság vagy sunyi lapítás. Magyarország igazi tehertétele nem az, amit cselekedett, hanem amit elmulasztott. És végül, mindenekfelett: amit eltűrt.”

Nem véletlen, hogy Márai az egyetlen a két háború között működött író, akinek 1990 óta újra kiadják teljes életművét. A polgári életeszmény, a szó legnemesebb értelmében, a mai olvasó számára is Márai művészetében ölt testet.

Déry Tibor

Déry Tibor

Figyelemre méltó, hogy ezt a végzet felé rohanó magyar világot miképpen látták a haza-hazatérő emigránsok. Déry Tibor vendégként bukkant fel néha-néha, s 1933-ban megkezdett nagy regényéből csak hébe-hóba olvasott fel baráti körben egy-egy fejezetet. (A befejezetlen mondat majd csak 1945 után jelenik meg.) Déry a Békebeli vidám történet című novellájában egy tréfának szánt apróhirdetésre zsákvarrónőnek ajánlkozó asszonyok Duna-parti lázadását írja le, melynek végén egy ártatlan kismadár pusztul el. Remenyik Zsigmond, aki Dél-Amerika után az USA-t is megjárta, 1941-ben hazatérvén, sikert aratott különleges hatású színművével (Az atyai ház, 1943). Legjobb írásaiban a családjában szerzett emlékek alapján dolgozza fel a vidéki magyar földbirtokos társadalom összeomlását (Bűntudat, 1937). Különlegesség Nagyiványi Zoltán élete és életműve. Az I. világháborúban együtt raboskodott Kuncz Aladárral a hírhedett Fekete Kolostorban; hogy onnan szabadulhasson, jelentkezett az idegenlégióba; onnan hazatoloncolták; 1918-ban az orosz fegyverszüneti tárgyalások résztvevője; az 1920-as években Afganisztánig kalandozik, majd a Szovjetunióban települ le néhány évre, afféle idegenvezetőként. Hazatértekor ideggyógyintézetek lakója. Dokumentumhitelű könyve Az idegenlégiótól a Szovjetunióig (1934) és az Afganisztánt bemutató Istenek völgye (1936), mely ijesztő próféciával előre jelzi napjaink Afganisztán-tragédiáját.

Ennek a két háború közötti irodalomnak kiváló kritikus-gárdája nőtt fel. Bálint György (sz. 1906) a marxizmus elkötelezettje, tárcái novellákkal felérő irodalmi alkotások. Tudósítóként bejárta a világot (Jégtáblák, könyvek, koldusok, 1937), de alaposan ismerte Budapestet is. Az igazságért haragvó, a közelgő tragédia előérzetében joggal indulatos, könyörtelen leleplező. Cs. Szabó László, a rádió irodalmi osztályának vezetője is napnyugati útjainak ismertetésével jelezte a világra leselkedő veszélyeket (Doveri átkelés, 1937; Fegyveres Európa, 1939). Halász Gábor rövid életében (sz. 1901) csupán egy kötete jelent meg (Az értelem keresése, 1938); e kötetből, és folyóiratokban közzétett tanulmányaiból túlzás nélkül állítható, hogy korának legigényesebb kutatója, irodalomtörténésze és kritikusa volt (Magyar századvég, 1937; Madách, 1942; Magyar viktoriánusok, 1942).

Illés Endre (sz. 1902) a Budapesti Hírlap irodalmi mellékletét irányította, majd 1939-től a Révai Kiadó irodalmi igazgatójaként játszott jelentős szerepet irodalmi életünkben. Éles szemű, kemény kritikus. Méreg című színműve (1943) rendkívüli sikert aratott, és a főszereplő Mezei Máriának is meghozta az elismerést. Schöpflin már 1937-ben elismerően méltatta Illés Endre kritikusi működését.

Az 1914-es harctereket megjárt Komlós Aladár – köztük a legidősebb – éles szemmel, könyörtelen igazmondással, de nagy beleérzőkészséggel vizsgálta-elemezte kortársai működését. Ha ma sorra olvassuk egykorú bírálatait, szinte {III-211.} az egész korszak összefüggő irodalomtörténete kerekedik ki (Írók és elvek, 1937). Tanárként működött, regénye az iskola világába kalauzolja az olvasót (Néró és a VII/a, 1935).

Máig érvényes hatású, újra meg újra kiadott mű Szerb Antal (sz. 1901) középiskolai tanárnak az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatára beadott, s ott elismerést nyert Magyar Irodalomtörténete (Kolozsvár, 1934). „Regényes” olvasmányként talán az első érvényes irodalomtörténet a nagyvilágon. Sikerén felbuzdulva, megírta A világirodalom történetét is (1941). Regényei közül A Pendragon-legenda (1934), az Utas és holdvilág (1937) és A királyné nyaklánca (1941) máig keresett és újra meg újra kiadott művek.

Szerb Antal (1930 k.)

Szerb Antal (1930 k.)

Jelentős művelődéstörténet és esztétikai alapvetés Sík Sándor (sz. 1889) kegyesrendi szerzetes-pap, szegedi egyetemi tanár 1942-ben kiadott műve, az Esztétika. Költőként az 1910-es években indult – ő írta a Cserkészinduló szövegét 1913-ban –, s mindvégig a katolikus líra legjelentősebb egyénisége. Saját fordításaiból állította össze a keresztény himnuszköltészet remekeit: Himnuszok könyve (1943). Szegedi tanítványai az irodalom jeleseivé váltak, közöttük Radnóti Miklós.

Sík Sándor

Sík Sándor

Ebben a társadalmi környezetben fejlődött ki a két háború közötti líra, melynek legnagyobb alakjai az 1920-as évek legelején fellépett Szabó Lőrinc és József Attila, az 1930-as években pedig Illyés Gyula, majd a nyomdokukba lépő Sárközi György (sz. 1899), Dsida Jenő (sz. 1907) és Radnóti Miklós (sz. 1909).

Szabó Lőrinc szinte naprakészen fejezte ki kora értelmiségének gondjait, gondolatait és érzéseit, mégpedig megalkuvás nélküli magas színvonalon. Szabó Lőrinc költészetében nem a munkásság többnyire szónoki hevülettel előadott panasza, nem is a föld népének jogos jajkiáltása, hanem a hétköznapok szerelmeinek, töprengéseinek, nyűglődésének érzelemvilága kap hangot. Az izmusokat, az érthetetlen bonyolultságot ebben a korszakában nem hányhatták a költő szemére. Költeményeinek világába beletartozik a modern technika és a tudomány élménye. Két férfi vitázik „a költő égi-földi feladatairól”, mire egy harmadik közbeszól:

Ez az égről beszél, az a földről,
mégis szövetségesek,
egy lélek ez a két fiatalúr,
kétarcú ideológia.
De hát az én bendőm, a gyalázatos,
enni akar.

(A bazilikában zúg a harang)

Másik, 1928-ban keltezett versében:

Egyetlen valóság
az anyag s nincs több oly igazi jóság,
mint az övé, ki minden pillanatban
milliószor megalázza magát
hűtlen fiáért, kinek neve lélek.
Az anyag öngyilkossága az élet.

(Materializmus)

E látszólag könnyed, mégis gondolatgazdag és magas színvonalú hang szerelmi költészetére éppúgy jellemző, mint világutálatát kifejező költeményeire:

Ha tudtam volna régen, a mit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az utcán
ilyen vígan
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

(Különbéke, 1936)

Prózai tanulmányban is megfogalmazta verseiben kifejezett nézeteit: „a legrosszabbfajta konzervativizmus szólal meg az emberi lélekben, amikor {III-212.} itt-ott még hallunk tiltakozást a technika költői megelevenítése ellen” (Technika és költészet, 1944).

Szabó Lőrinc (1950 k.)

Szabó Lőrinc (1950 k.)

Szabó Lőrinc remekbesikerült műfordításai is hamar utat találtak az olvasókhoz. Örök barátaink című gyűjteménye 1941-es első kiadása óta a könyvespolcok elmaradhatatlan kötete.

A vele csaknem egy időben fellépett, ifjabb kortársa, József Attila költészete az emberi testi-lelki nyomorúság és a hasztalan szépre vágyás elvontabb gondolatiságú, gyakran politikai indulatú, a lélek legmélyéről feltörő, s ezért mindig hiteles megfogalmazása. Ifjúkori nélkülözései során mértéktelen szeretetvágy fejlődött ki benne. Aki erre nem érzett rá mindjárt, az akaratlanul is megbántotta őt, mélyítve sebét. A romlott és gonosz világ szüntelenül feni rá fogát, őrá, a költőre és a társadalmi rétegre, melyből érkezett:

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
lapulj a források tiszta fenekére.

(Nem én kiáltok)

Anyag és lélek kettőssége nála is előbukkan:

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve

(A város peremén)

Nagy bölcseleti versei, A Dunánál (1936), az Ars poetica (1937), a Hazám (1937) alig több, mint fél esztendővel öngyilkossága előtt a „békévé oldja az emlékezés” reményében bízik a dunai népek megbékülésében. Reméli, sőt tudja, hogy a kétkezi munkások őrizni fogják emlékét:

Én nem fogom be pörös számat
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;

(Ars poetica)

Bonyolultságában teljes költészetét sokáig mégsem ismerhettük; agyonmagyarázták ugyan, de például Luther Márton híres zsoltárának pompás fordítását mégse idézgették („Erős vár a mi Istenünk, kemény vasunk és vértünk, ínségben együtt van velünk, Megvált és harcol értünk.”).

Mivel verseskötetei életében kis példányszámban jelentek meg, és csak a legigényesebb könyvesboltokban lehetett rájuk bukkanni, a közvélemény jószerint csak a halála után ismerte meg.

József Attila Csillebércen (1931)

József Attila Csillebércen (1931)

A Georg Trakl látomásos verseire emlékeztető, borzongatóan titokzatos, és mégis mindent megsejtető költészetét hol a munkásmozgalom nevében magyarázták agyon, kikiáltva őt a kommunizmus prófétájának, hol pedig lélekbúvárok értelmezgetik tudós nagyképűséggel lelkibetegségének költői termékeit. Ideje lenne bármiféle tudálékoskodás nélkül felfedeznünk minden korszakban, minden társadalmi rendszerben tartósan érvényes, szép, gyönyörködtető, elgondolkoztató verseit:

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőze alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

(Eszmélet)

A József Attilával csaknem egy időben fellépett, bár nála tíz évvel idősebb Mécs Lászlót a kortársak vetélytársnak {III-213.} tekintették: egyik oldalon áll – vélték – a szocializmus nagy költője, a másik oldalon pedig a nemzeti elkötelezettségű katolikus szerzetes-pap. Sajnos ez alapvetően hamis szembeállítás. Tény, hogy Mécs a szélesebb közönség rajongott költője volt, az előadótermek zsúfolásig megteltek szavalóestjein, versesköteteit elkapkodták (Fehéren és kéken, 1936). Egyszóval, neki sikere volt. Természetesen mindez nem kisebbíti értékeit (Civis romanus sum; Királyhelmeci gyerekek).

Mécs László a Nemzeti Diákszövetség márciusi ünnepén (1943)

Mécs László a Nemzeti Diákszövetség márciusi ünnepén (1943)

A Szabó Lőrinc, József Attila és Illyés Gyula közötti évek legjelesebb költője a kötettel 1926-ban jelentkezett Sárközi György (sz. 1899). Vajda Jánostól kölcsönzött című versében (Virrasztók, 1927) a békekötés utáni Magyarország reménytelenül sötét képét festi:

Csak én virrasztok
Egy széttört világ felett
Egy széttört ország felett
Egy széttört élet felett
Értetek s értem.

Utolsó költeményében rezignált beletörődéssel várja elkerülhetetlen sorsát, de bízik a jövő olvasójában:

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Néhanapján egy kéz értem kinyúl
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

(Esőcseppek)

Sárközi György, aki 1935–1938 között a Válasz című folyóiratot szerkesztette és a Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozatot kezdeményezte, klasszikus értékű regényt is írt a negyvennyolcas forradalomról és egyik, feledett hőséről, Mednyánszky Cézár tábori püspökről. A Mint oldott kéve (1931) a Világos utáni emigráció páratlanul érdekes rajza, többrészes tévéfilm is készült belőle.

A szatmári születésű kolozsvári Dsida Jenőnek (1907) mindössze három kötete jelent meg rövid életében. Csendes bánatok és csendes örömek mélyen vallásos költője. Húsvéti ének az üres sziklasír mellett című költeménye már korai halála (1938) után iskolai tankönyvek szavalni ajánlott versei közé tartozott:

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztoson…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

Radnóti Miklós (1909) a nagy gazdasági válság idején lett húszéves; 1934-ben Szegeden, Sík Sándor tanítványaként végezte el a magyar–francia szakot. 1936-ban megjelent verseskötetének címe mintha a közelgő tragikus jövőt sejtené (Járkálj csak, halálraítélt).

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

1944-ben munkaszolgálatra hurcolták; halála évében írta halhatatlan remekműveit: Nem tudhatom (január 17.), Hetedik Ecloga (július), Levél a hitveshez (augusztus), Erőltetett menet (szeptember 15.) és a talán halála előtt közvetlenül írott Negyedik Razglednica (október 31.).

Radnóti Miklós (1940)

Radnóti Miklós (1940)

A Nem tudhatom a faji törvények szerint zsidónak minősített, hazaszerető katolikus {III-214.} magyar költő örökérvényű vallomása, költői végrendelete:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép
s tudjuk miben vétkeztünk, hol és miképp
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen
és csecsszopók, akikben megnő az értelem

És a halál előtti pillanatok:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már mint húr ha pattan
Tarkólövés. Így végzed hát te is.

(Negyedik Razglednica)

1944 őszén mintha a magyar költészet is haldokolna. Siralomházban ül az egész nemzet, legalábbis a java.

„Halál kaszál gazos kertünknek alján” – írta Ady a Véres panorámák tavaszán című költeményében. 1944-re kiderült, hogy a költői kép véres valóság.