{I-363.} Románia átállása

1944 nyarának végére a front nem csupán az Északkeleti-Kárpátokban, Kárpátalján érte el a magyar határokat, de a Keleti-Kárpátokban, a Székelyföldön is. Augusztus közepén még úgy tűnt, a front az ország belső területeitől hosszabb ideig távol tartható. Az 1. hadsereg ekkoriban szilárdította meg arcvonalát az Északkeleti-Kárpátokban, a hegység erdélyi szakaszától pedig még viszonylag messze húzódott a front. A magyar határ és a szovjet csapatok között ott állt a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport és a román haderő tekintélyes része. Augusztus utolsó dekádjában azonban gyökeres fordulat következett be. Az augusztus 20-án Iasi(Jászvásár)-Chisinau térségében megindult szovjet offenzíva darabokra szaggatta a 3. és 4. román hadsereg arcvonalát. Antonescu 21-én és 22-én kétszer is tárgyalt Hans Friessner vezérezredessel, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnokával, majd a 22-én összehívott rendkívüli minisztertanáccsal kimondatta a háború folytatását. Antonescu másnapra kihallgatást kért a királytól, majd a frontra készült indulni, egyben intézkedett a Bukarestben és környékén állomásozó román csapatok útba indítására az arcvonalba. Augusztus 23-án I. Mihály király letartóztatta a conducatort, este bejelentette az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült Nemzetekkel szemben, valamint a román hadsereg csatlakozását a szovjethez a náci Németország elleni küzdelemben. A király, mint a fegyveres erők főparancsnoka, megparancsolta a hadseregnek, hogy indítson hadműveleteket Észak-Erdély visszacsatolására.

25-étől román csapatrészek többször betörtek Magyarországra (nem csupán annak akkori, de trianoni területére is). Sanatescu miniszterelnök felszólította Magyarországot Észak-Erdély kiürítésére. Hogy a tábornok-kormányfő szavainak nyomatékot adjon, a román légierő augusztus 30-án magyar városokat bombázott, az 1940-ben visszacsatolt részeken Nagyváradot és Szászrégent, a trianoni országterületen Kecskemétet és Ceglédet.

Friessnek 23-án este azonnal javasolta a hadseregcsoport hátravonását a Kárpátok szegélyére. Nem feltétlen akarta feladni Romániát. A visszavonulást a Kárpátokba mindenképpen kivihetőnek tekintette, s elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a 6. német hadsereg megkapaszkodik a Duna-delta–Galati(Galac)–Focsani(Foksány)–Kárpátok vonalon, amivel megakadályozzák a Balkán szovjet elözönlését.

A még e vonalon kívül harcoló csapatoknak Friessner augusztus 24-én hajnalban a visszavonulást, az ezen belül elhelyezkedőknek a román hadsereg lefegyverzését és a német katonai közigazgatás bevezetését szabta feladatul. Ugyanezt az OKH 26-án erősítette meg.

Friessner létszámuk ellenére nem tekintette jelentős harcértékűeknek a hátországban állomásozó román csapatokat, s nem tételezte fel, hogy a román haderő hamarabb aktivizálódik, mint a német. Ugyanakkor Románia ellentétben Magyarországgal – korábban nem került német katonai megszállás alá, a hátországban így a Ploesti térségébe települt légvédelmi alakulatokon kívül nem tartózkodott számottevő harcoló német haderő.

Ezzel szemben Dél-Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban és a Havasalföldön erős román kötelékek állomásoztak. Románia ugyanis területi követelést támasztott valamennyi szomszédjával szemben. Bulgáriától Dél-Dobrudzsát kívánták visszaszerezni, amit 1918-ban csatoltak Romániához – azelőtt sosem tartozott a román fejedelemségekhez {I-364.} – s 1940-ben vesztettek el. A német bábállam Szerbiától a Bánság nyugati felét szerették volna megszerezni, egy 1916-os, még az antanttal kötött titkos szerződés alapján; s amelyre Magyarország is igényt tartott az 1941-es jugoszláviai hadjáratban való részvétel okán, mint 1918 előtti magyar felségterületre. Magyarországgal szemben mindazon területekre igényt tartott, amelyeket az 1940. évi második bécsi döntéssel vesztett el, tehát a Székelyföldre, Észak-Erdélyre, Máramarosra és a Partium Nagyváradtól északra elterülő részeire. E tények és a szovjeteknek a román átállás következtében történt hirtelen előrehatolása gyors visszavonulásra kényszerítette a német csapatokat, mely visszavonulás a magyar határon állt meg. A román csapatok, bár több ponton megkísérelték, nem tudták a magyar határon túl is üldözni az oda visszahátráló német harccsoportokat. Augusztus végére az arcvonal a magyar határon stabilizálódott.

Heinrich Himmler SS birodalmi vezető augusztus 25-én kiadott intézkedésében lehetségesnek tartotta új védővonal kiépítését a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincvonalán, egyidejűleg a hatalom visszaszerzését és megszilárdítását Dél-Erdélyben. Katonailag ezt úgy próbálta meg biztosítani, hogy Otto Winkelmann SS Obergruppenführer (a magyarországi SS és rendőri erők főparancsnoka) rendelkezésére valamennyi erőt Dél-Erdélybe vezényelte. Az intézkedés Winkelmann feladatává tette a magyar–román ellenségeskedés kirobbanásának megakadályozását. Himmler elképzelhetőnek tartott egy olasz mintájú megoldást, amelyben az észak-itáliai (salói) Olasz Szociális Köztársaság szerepét egy dél-erdélyi román bábállam töltötte volna be. Ezért Erdély teljhatalmú biztosává kinevezte a nagyszebeni születésű Arthur Phleps SS-Obergruppenführert is, aki szeptember folyamán a magyar csapatok támadásához csatlakozó német Erdély Csoportot (Gruppe Siebenbürgen) vezette.

A Balkán német hadiszempontból összeomlott, amikor a bolgárok csatlakoztak a vörös Hadsereghez. Annak ellenére is, hogy ott még szeptemberben is tekintélyes német és szövetséges haderő állomásozott: a görög szigeteken (pl. Krétán és Rhodoszon), Görögországban, Albániában, Horvátországban és Szerbiában 14 német hadosztály és dandár teljesített szolgálatot, további 8 hadosztály részeivel megerősítve. Hozzájuk kell számolni néhány olasz alakulatot, amelyek hűségesek maradtak Mussolinihez 1943 nyarát követően is, a teljes horvát hadsereget, valamint a német oldalon harcoló, zömmel önkéntesekből álló szerb, bosnyák, macedón, montenegrói, albán és egyéb alakulatokat. Együttes létszámuk meghaladta az 570 ezer főt.

A harapófogóból kibújni igyekvő német csapatok október 11-én elhagyták Athént, november 3-án Görögországot. November 29-én befejezték a kivonulást Albániából is. Dél-Dalmáciában még feladták a veszélyesen keskeny déli partszakaszokat, de Közép-Dalmáciában megálltak.

Október 20-ra Belgráddal egyetemben elesett Észak-Szerbia, s a szovjet csapatok bevonultak a Szerémségbe, Szlavóniába és a Bácskába. A balkáni német haderő kezében tartott terület gyakorlatilag Horvátországra korlátozódott, ami jórészt a román átállás következménye volt.

A magyar katonai és politikai vezetés a román átállás napjáig (sőt, még ezután is) a nyugati megoldásban reménykedett, a keletivel szemben. A román előzetes fegyverszüneti feltételeknél lényegesen korábban, 1943. szeptember 9-én átvett brit fegyverszüneti feltételek {I-365.} alapján bíztak az angolszász csapatok megjelenésében a Kárpát-medencében. A politikai és a katonai vezetés véleménye egybehangzóan az volt, hogy ki kell tartani a Kárpátokban, nem szabad átengedni a Vörös Hadsereget a magyar határokon, s akkor kihúzhatják a Balkán felől vagy az Észak-Itáliából bevonuló angolszász csapatok megérkezéséig, akik előtt kapitulálva végrehajtják az előzetes fegyverszüneti feltételekben foglaltakat. Mindezt úgy, hogy lovagias módon nem támadják hátba az első és második világháborús szövetségest, Németországot, s a Szovjetunió haderejének feltartóztatásával még érdemeket is szereznek a Nyugat előtt. Csatay Lajos honvédelmi miniszter még 1944 nyarán is azzal búcsúztatta el a harctérre induló Kéri Kálmán ezredest, az 1. hadsereg leendő vezérkari főnökét: „Az 1. hadsereg feladatát abban látom, hogy az orosz hadsereget a Kárpátok előtt, vagy a Kárpátokban addig visszatartsa, amíg az angolszászok délről és délnyugatról közelebb érnek.” Az 1944. október 4-i Peloponnészosz-félszigeten végrehajtott partraszállás azonban más hadászati koncepció jegyében zajlott, a brit csapatok a Szovjetunióval történt megegyezés értelmében nem léptek túl a görög határokon. Ez nem a régen várt balkáni brit partraszállás volt.

Augusztus 23-át követően a magyar politikai és katonai vezetés magatartását egyfajta kettősség jellemezte. Egyrészt ismét keresni kezdte a háborúból való kiválás minél előbbi lehetőségét, másrészt kétségbeesett katonai erőfeszítéseket tett a szovjet előretörés megállítására a Kárpátok vonalán.

A magyar vezetés gyorsan reagált a romániai fordulatra. A 24-re virradóra megtartott koronatanácsban több katonai intézkedést hoztak, többek között elrendelték a magyar–román határ lezárását, s a tábori póthadosztályok mozgósítását. Ezek a gyaloghadosztályokhoz képest gyengébb harcértékű alakulatok voltak. Két pótgyalogezredből és kisszámú tüzérségből álltak. (Minden hadtestparancsnokság az irányítása alatt álló honvédkerület területén egy, a saját hadrendi számát viselő tábori póthadosztályt állított fel.) intézkedtek a Fővezérség hadilétszámra emelésére.

A Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, László Dezső altábornagy kérte Greiffenberg tábornokot (német katonai attasét), járjon közre német csapatok bevetéséért Dél-Erdély megszállására.

Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke 25-re virradóra érkezett haza a német főhadiszállásról. Jóváhagyta helyettese intézkedéseit, további rendszabályok foganatosítását rendelte el a Dél-Erdély felől várható események megelőzésére, s állást foglalt a védelmi rendszer kiterjesztésének szükségessége mellett a Déli-Kárpátokra.

Augusztus 25-én délután összeült a minisztertanács rendkívüli ülése. Meghívottként jelen volt Vörös János is, aki általános áttekintést adott a román átállás nyomán kialakult hadihelyzetről. Beszámolt a német főhadiszálláson folytatott tárgyalásairól, arról, hogy tudomása szerint a német hadvezetés, bár törekszik a szovjet csapatok megállítására és a román hadsereg lefegyverzésére, fokozatosan feladja a Balkánt, s 1945 tavaszán szándékozik új erők bevetésével az arcvonalat ismét előrevinni. Beszámolt továbbá Guderian ígéretéről: a II. tartalék hadtest Lengyelország területén harcoló seregtesteinek hazahozatalát illetően.

Jungert-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese arra hivatkozva, hogy a román király proklamációja hadüzenetet jelent, feltette a kérdést, {I-366.} milyen esélye van az egyesült szovjet–román hadsereg feltartóztatásának magyar területen. Vörös rámutatott, hogy egy ilyen támadás ellenében a Honvédség huzamos ellenállásra képtelen volna. Jungerth-Arnóthy beszámolt az ankarai, madridi és lisszaboni magyar követségről szerzett információiról: a semleges országok szerint most jött el az ideje Magyarország kiugrásának a háborúból. Beszámolt a stockholmi amerikai követ intéséről is, miszerint az országra nézve végzetes következményeket vonna maga után egy Dél-Erdély elleni katonai akció. Kifejtette a már ismét és téves tételt arról, hogy Magyarországot angolszász csapatok fogják megszállni, s hogy London ezért elnézi Magyarországnak, ha a szovjet csaptokkal szemben továbbra is ellenállást tanúsít, vagyis feltartóztatja azokat a brit csapatok berkezéséig a Kárpát-medencébe. Ehhez pedig célszerűnek tartja Németországtól katonai segítség kérését.

Bonczos Miklós belügyminiszter közbevetette, hogy a magyar hadseregnek meg kellene előznie a várható támadást, be kellene nyomulnia Dél-Erdélybe. Vörös kifejtette, hogy „…nem lehet lerohanni Dél-Erdélyt, mert erre a célra nincsen katonaságunk és nincsenek páncélosaink.” Hangot adott politikai aggodalmainak is, miszerint még jobban ártanánk magunknak a szövetségeseknél, ha most az alkalommal élve, lerohanjuk Dél-Erdélyt. Az a fonák helyzet alakult ki, hogy a katonák (Vörös mellett Csatay honvédelmi miniszter) a katonai akció ellen érveltek, a politikusok mellette.

Az összegzésben lefektették, hogy német katonai segítségért kell folyamodni. Előkerült Guderian két ülés között megérkezett kérdése is: Magyarország hajlandó-e részt venni egy Dél-Erdély ellen indítandó német támadásban? A Honvéd Vezérkar főnöke azon az állásponton volt, hogy ameddig a várható román támadás nem indul meg, a honvédség rendelkezésre álló részeit csak összpontosítsák a magyar–román határ mentén, de ne lépjék át azt.

Végül a politikusok döntöttek, a katonák ellenében. A minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról, azonban azt három feltételhez kötötte. Egyrészt a Honvédség akkor léphet támadásba, ha az együtt indul meg a német csapatokkal, másrészt a támadásnak nem volt szabad a magyar haderő szétforgácsolódásához vezetnie. Ez utóbbi feltétel képtelenség volt, mivel, a megfelelő harcértéket képviselő seregtestek az 1. hadsereg kötelékében harcoltak, az ország belsejében csak mozgósítás alatt álló pótseregtestek voltak. Utóbbiak ereje eleve elégtelen volt egy támadás megindításához, nyilvánvalóan meg kellett azokat erősíteni, ezt pedig harcoló seregtestek kivonásával lehetett megoldani, ami csak az 1. hadseregtől történhetett; vagyis a támadás megindításához, aminek nem lett volna szabad a magyar erők szétforgácsolásához vezetnie, eleve szét kellett bontani az egyetlen igazán ütőképes magasabb szervezeti köteléket. A harmadik feltétel szerint a támadást csak az abban részt vevő csapatok felvonulása és felfegyverzése után szabad megindítani. A felfegyverzést csak német segítséggel lehetett elképzelni, de erre vonatkozóan legfeljebb Guderian augusztus 23-án Vörösnek tett ígéretében bízhattak, ám neki akkor még nem volt tudomása a romániai fordulatról. Kérdéses volt, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport romániai összeomlását követően, amikor a német hadvezetés legsürgetőbb feladata annak újjászervezése volt, mennyiben lehetett komolyabb mértékű német hadianyag-szállításokra építeni egy igen nagy horderejű döntést.

26-án a magyar vezetés kifejezte kívánságát {I-367.} Greiffenbergnek, hogy német csapatok szállják meg Dél-Erdélyt, illetve (megelőző lépésként) Szlovákiát. A 26-i határozat ellenére a magyar vezetés hozzáállását továbbra is egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől megkezdődtek a csapatösszevonások Észak-Erdélyben és az Alföldön, másfelől megindultak a fegyverszüneti tapogatódzások.

A Lakatos-kormány első minisztertanács-ülése augusztus 29-én éjszaka zajlott. Ezen többek között megfogalmazták katonapolitikai célkitűzéseiket is. Ez a háború folytatását határozta meg „…magyar becsületességgel határaink megvédéséért”. A Lakatos-kabinet átvette elődjének döntését a dél-erdélyi támadás megindítására vonatkozóan, ezzel párhuzamosan megkezdte a kiugrás előkészítését. Az ülésen kimondták, hogy mivel Románia semmisnek jelentette ki a második bécsi döntést, illetve miután néhány napja már megkezdte az ellenségeskedéseket a határ mentén, Magyarország gyakorlatilag hadiállapotba került délkeleti szomszédjával. Azt is leszögezték, hogy kérni fogják a magyar területen újjászervezés alatt álló német csapatok bevetését az arcvonal stabilizálásra. Némi bizonytalankodás után a minisztertanács végül szeptember 4-én döntött, hogy a 2. magyar hadsereg támadása 6-én hajnalban meginduljon.

A Legfelső Honvédelmi Tanács az ún. aktív határvédelemhez való hozzájárulását már szeptember 1-jén megadta. Ez azt jelentette, hogy a Honvédség csapatai átléphették a határt, amennyiben határvédelmi feladatainak megoldására az célszerűnek látszott. Ugyancsak szeptember 1-jén a fővezérség is kiadta intézkedését a 2. hadsereg parancsnoksága felé a támadás megindítására. Közben, augusztus 30-án érkezett kétnapos látogatásra Budapestre az OKH megbízott vezérkari főnöke. A német vezetést nem elégítette ki az augusztus 26-án adott magyar válasz a dél-erdélyi német támadásba való bekapcsolódást illetően, s zavarta a kormányváltozás is. Guderian látogatása egyrészt a magyar vezetés szándékainak és lehetőségeinek felmérését célozta, másrészt Hitler Guderianon keresztül szeretett volna nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a még Sztójay-kabinet által elhatározott magyar támadás valóban meg is induljon. Guderian 31-én délelőtt tanácskozott Vörössel és helyettesével. A Honvéd Vezérkar főnöke a Kárpát-medence megtartásának hadászati fontosságával érvelt, majd ismertette elgondolását a dél-erdélyi támadás végrehajtására, amivel Guderian egyetértett. Az OKH vezérkari főnöke, Vörös emlékiratai szerint, „…közölte, hogy ehhez a támadáshoz egyelőre 2 SS hadosztályt tud rendelkezésre bocsátani… Megígért minden lehető anyagi támogatást is mind az 1. hadsereg, mind a tábori póthadosztályok részére.” Guderian megerősítette augusztus 23-án tett ígéretét a lengyel területen harcoló magyar csapatok hazahozatalára. Szóba került a vezetés rendszere is. Guderian ígéretet tett a magyar seregtest-parancsnokság mellett működő német összekötő törzsek létszámának és szerepének csökkentésére, általában a paritásos viszony kialakítására.

Guerian tárgyalásokat folytatott Lakatossal is. Általában válságosnak ítélte a fejleményeket, ugyanakkor kijelentette, bízik az arcvonal stabilizálásában a Kárpátok vonalán. Lakatos kifejtette, hogy ez Magyarország elemi érdeke is, ennek megfelelően a dél-erdélyi magyar offenzív fellépés már eldöntött dolog; azonban a Honvédség lehetőségei korlátozottak, s a magyar erők Torda irányába helyi előretörésre szorítkoznak csak. Ehhez is szükség van az 1. magyar hadsereg kötelékéből {I-368.} néhány seregtest átvezénylésére Erdélybe, ami elkerülhetetlenné teszi az 1. hadsereg hátravonását a kevesebb erővel is tartható, előre kiépített megerődített állásokba az Északkeleti-Kárpátokban. Guderian elfogadta az 1. hadsereg visszavonulását és a 2. hadsereg támadásának korlátozott jellegét. Lakatos kérdésére válaszolva elmondta, hogy a „csodafegyverek” nem képesek eldönteni a háború sorsát.

Guderiant fogadta Horthy is, aki kijelentette, hogy a Honvédség teljesíti kötelességét, de ehhez az kell, hogy a német haderő szilárdan tartsa a Duklai-szorost, illetve Belgrádot (a Duna vonalát), valamint rövid időn belül megfelelő nagyságú katonai erőt irányítson Erdélybe. A kormányzó tehát, aki új miniszterelnökét az ország háborúból való kivezetésével bízta meg, katonai segítséget kért Németországtól a háború folytatására. Ez a már jelzett remények ismeretében érthető csak meg, miszerint ha Magyarország feltartóztatja a Szovjetuniót, de kapitulál a beérkező angolszász csapatok előtt, akkor hallgatólagosan London és Washington elfogadja majd a késleltetett kiugrást. Guderian megismételte Vörösnek és Lakatosnak tett ígéreteit, megtoldva azzal, hogy a német haderő úgy fogja védeni Magyarországot, mintha saját országát védené.

A Vezérkar főnöke fokozatosan meghátrált a politikusok döntése előtt. Álláspontja megváltozásában szerepet játszottak Guderiannal folytatott tárgyalásai, valamint az, hogy nyilvánvalóvá vált: a közeljövőben számolni kell egy nagyobb erejű szovjet–román támadással Észak-Erdély ellen. Akkor pedig már célszerűbbnek látta az arcvonal előbbrevitelét egy jobban védhető vonalra, illetve a hadműveletek színterének áttételét a szembenálló fél területére. Álláspontjának megváltozását jelzi szeptember 4-i memoranduma, melyben áttekintést ad a keleti front helyzetéről Finnországtól a Baltikumon és Lengyelországon át a Kárpátokig és a Balkánig. A Kárpátoktól északra két szovjet offenzív iránnyal számol: a Varsó–Posen (Poznan)–Berlin, illetve a San–Krakkó–Breslau (Wroclaw) iránnyal. Elemzi a román átállás nyomán kialakult helyzetet. Kimondja, hogy a Kárpátoktól délre s keletre a román területeken „…előnyomuló orosz erőkkel szemben nincs ellenállás. Ennek következtében ez az arcvonalrész pillanatnyilag a keleti arcvonal legveszélyeztetettebb része, ami az egész keleti arcvonal helyzetét válságossá teszi és háborút eldöntő hatásúvá lehet.” Három lehetséges szovjet továbbtámadási irányt vázol bel: a magyar Alföld, Bulgária és Albánia felé. (Mindhárom be is következett.) Számol a német általános visszavonulás, sőt, összeomlás lehetőségével, s állást foglal a magyar fegyveres erők ütőképes megóvása mellett, mivel tart a szomszédok magyarságellenes lépéseitől. Óvja a politikai vezetést a feltétel nélküli megadástól az 1918-as magyar és az 1943-as olasz példát említve elrettentésként. Valószínűsíti, hogy „…a német hadvezetés a Kárpátok–Duna–Száva vonal… tehát Magyarország területének megvédését minden lehető erejével… támogatni fogja…” a fenti vonal megtartása szempontjából alapvetőnek ítéli a Déli-Kárpátok hágóinak birtoklását. Ennek hiányában csak a Duna–Száva által védett Dunántúl tartható. Végkövetkeztetése az, hogy a szovjet csapatok távol tartása érdekében „…csapataink megindulnak, hogy német segítséggel megszállják és a Déli-Kárpátokban felépítsék a Magyarország megvédésére legelőnyösebb adottságokkal rendelkezésre álló védelmi vonalat.”

Szeptember 5-én Budapesten Vörös Jánossal tárgyalt Walther Wenck altábornagy, {I-369.} Guderian helyettese. A megbeszéléseken szóba került a 2. hadsereg és a IV. hadtest megerősítése az 1. hadseregtől elvont seregtestekkel, az 1. hadsereg arcvonalának hátravétele az Északkeleti-Kárpátok gerincvonalára, a lengyel területen harcoló seregtestek hazahozatalának kérdése, valamint a már megindult dél-erdélyi hadműveletek lefolyása és a támadó kötelékek lehetőségei. Vörös felvette a vezetési viszonyokat. Javasolta, hogy a magyar területen harcoló összes magyar és német csapattest és törzs felett magyar magasabb parancsnokság gyakorolja a vezetést. E kérdésben nem jutottak megegyezésre, a német hadvezetés ragaszkodott ahhoz, hogy a hadműveleteket a Dél-Ukrajna hadseregcsoport, legfelsőbb szinten az OKH irányítsa.