Bányagéptan, műszaki mechanika

E szakterületek kíváló tudósainak sorát két, pátriárkakort megért professzorral kell kezdeni, akiknek életműve még a 19. században teljesedett ki, de szakmai hatásuk a 20. század elején is erős volt. Farbaky István (1837–1928), a selmecbányai akadémia Mechanikai, majd a Géptani Tanszékének professzora (1865–1892), az akadémia igazgatója (1876–1892), a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztője (1881–1892), az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület ügyvezető alelnöke, tényleges vezetője (1892–1917) a trianoni békeszerződés (1920) után egyedül maradt Selmecbányán. Nevét a magyar feltalálók között Schenek István (1830–1909) kémikus professzorral {IV-443.} közösen kifejlesztett, nagy teljesítményű akkumulátora révén tartják számon (Über die elektrischen Akkumulatoren. Dingler’s Polytechn. Journal, 1885). A magyar szakirodalomban elsőként foglalkozott fogaskerekek számításával (A fogaskerekek számításáról. A Magyar Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület Évkönyve 1891. Selmecbánya, 1892). Jelentős szerepe volt az erdészeti oktatás magyar nyelvűvé tételében, s az Erdészeti Lapok megalapításában. Farbaky dolgozta ki a magyarrá váló akadémia új oktatási rendjét és tanterveit, amelyek 1872-től 1904-ig, a főiskolává váló átalakulásig érvényben voltak. Herrmann Emil (1840–1925), a selmecbányai akadémia Mechanikai, majd Géptani Tanszékének professzora (1892–1902) igen jelentős elméleti és szakirodalmi munkásságot fejtett ki a gázok termodinamikája és a szilárdságtan területén (Compendium der mechanischen Wärmetheorie. Berlin, 1879), emellett a magyar nyelvű műszaki mechanikai szakirodalom úttörője, a magyar műszaki szaknyelv egyik megteremtője (Technikai mechanika. Erőműtan. 1. rész. Bp., 1885; Szilárdságtan, tekintettel a gépészet igényeire. Bp., 1894). Magyarországon elsőként adott elő magyar nyelven ábrázoló geometriát és mechanikát (1869). A gőzgépek és aknakötelek számítását korszerű alapokra fektette. Hazánkban elsőként foglalkozott szakszerűen a hengersorok méretszámításával.

Kövesi Antal (1876–1961) fél évszázadon át volt Selmecbányán és Sopronban az alma mater oktatója. Ipari gyakorlat után lett a Géptani, később a Mechanikai Tanszék tanára (1901–1951), a főiskola rektora (1916–1918). Tankönyveiből (Grafosztatika és vasszerkezetek. Selmecbánya, 1910; Szilárdságtan. 1927; javított, bővített kiadás: 1951) mérnökgenerációk tanultak évtizedeken át.

Tettamanti Jenő (1883–1959), a Géptani (későbbi nevén Bányagéptani) Tanszék professzora (1913–1952), a főiskola rektora (1924–1926) a bányagépészet területén fejtett ki jelentős szakirodalmi tevékenységet itthon és külföldön egyaránt. Fő műve: Nagynyomású centrifugális szivattyúk és bányavízmentesítő telepek (1940; 2., átdolgozott és bővített kiadás: 1951). Az 1940–1950-es években szakértőként részt vett több nagy jelentőségű hazai létesítmény tervezésében és korszerűsítésében.

Sopronból 1959-ben költözött Miskolcra a két bányagéptani tanszék, s ekkor egyesült Falk Richárd (1899–1979) vezetése alatt. Falk soproni oktatómunka (1924–1942) után a MAORT és utódvállalata gépészeti osztályvezetője volt 1951-ig, visszatérve az egyetemre professzorként az egyesített Bányagéptani Tanszék vezetője (1959–1968), a Bányamérnöki Kar dékánja (1959–1961), tudományos rektorhelyettes (1961–1964). Tudományos érdeklődése kezdetben az aknaszállítógépek felé fordult, majd – különösen az olajbányászatban folytatott gyakorlati tevékenysége folytán – az olajipar gépészeti problémáinak megoldását tűzte ki célul.

Falk Richárd

A tanszék oktatási és kutatási tematikája ebben az időben a következő volt: szállítógépek, jövesztő- és rakodógépek, szivattyúk, szellőztetők és kompresszorok, olajbányászati gépek, bányászati automatika, bányagépészeti mérések. Az 1960-as évek második felétől kezdve egyre nagyobb súlyt kapott az elektrotechnikai ismeretek oktatása. A hazai bányaüzemekben ekkortájt egyre általánosabbá vált a mind bonyolultabb villamos és elektrotechnikai berendezések alkalmazása; ehhez igazították a tanszék oktatási és kutatási profilját is. Ez a tendencia kifejezésre jutott abban is, hogy 1971-től a szakon végzett mérnökök oklevelébe a korábbi bányagépészmérnök helyett a bányagépész-bányavillamossági mérnök elnevezés került. Felmerült az az igény is, hogy az olaj- és földgázbányászat gépészeti igényeinek kielégítésére is képezzenek mérnököket a tanszéken. Mivel azonban a tematika bővítése már nehézséget okozott volna, a szakot két részre osztották: {IV-444.} az egyik a szilárdásvány-bányászat, a másik a folyadék- és gázbányászat számára készítette fel a leendő mérnököket.

A fentiekben vázolt fejlődés Bocsánczy János (1920–1986) tanszékvezetése idején (1968–1985) ment végbe, aki korábban különböző ipari beosztásokban szolgált. 1960–1965 között dékánhelyettes, 1966–1969 között rektorhelyettes. Oktatói és kutatói tevékenysége a bányaszállítás, valamint a jövesztő- és rakodógépek tárgykörére terjedt ki; széles szakmai érdeklődést kiváltó könyveket írt (Bányászati szállító berendezések. 1974; A mélyműveléses bányászat termelő munkagépei. 1985). Jelentősek a kőzetek jövesztésének elméleti és gyakorlati vizsgálatával foglalkozó kutatásai is.

Boldizsár Tibor (1913–1998) ipari tevékenység után egyetemi tanár (1952–1968), tanszékvezető (1952–1959). Szakmai és tudományos érdeklődése a bányagépészet, a bányaklimatizáció és a geotermikus energia hasznosítására irányult. Irányításával fejlesztették ki a „Petőfi” jövesztőgépet, amely a maga korában a bányagépesítés úttörő jelentőségű alkotásának számított, s továbbfejlesztett, korszerűsített változatait ma is használják a föld alatti szénbányászatban. Szakmai tevékenységének két kiemelkedő dokumentuma a Korszerű bányagépek (1952) című könyv, illetve a Bányászati Kézikönyv. 1–4. Szerkesztő és társszerző (1956–1965), amely azóta is századunk bányászati ismereteinek legátfogóbb, magyar nyelvű kiadványa. Aktív pályájának utolsó szakaszában a geotermikus energia hasznosításával foglalkozott. Megszerkesztette hazánk geotermikus térképét.

Debreczeni Elemér (1936–) 1985-től vezeti a Bányagéptani Tanszéket. Kutató- és oktatómunkája a bányagépészet, a bányászati áramlástan és a műszaki hőtan területére terjed ki. Fő kutatási területe a hidraulikus szállítás, valamint a hidromechanizáció fejlesztése és gyakorlati alkalmazása. Foglalkozott a függőleges aknaszállítás biztonságát növelő mérési módszerek kifejlesztésével, a bányabeli vízmentesítő telepekkel, a sűrített levegős hálózatokkal, a szén öngyulladási folyamatainak vizsgálatával, bányagépek és gépláncok megbízhatósági vizsgálataival.