Szénhidrogén-termelés

A magyarországi szénhidrogén-bányászat oktatásának kezdetei Faller Gusztáv (1816–1881) professzor előadásaiban találhatók meg az 1850–1860-as években, elsősorban a mélyfúrás műveletének és berendezéseinek ismertetésével. A második lényeges fejezet Papp Simon nevéhez fűződik, aki Selmecbányán Böckh Hugó geológusprofesszor tanársegéde volt (1911–1916), s főnöke gyakori és huzamos távolléte idején önállóan kidolgozta és hazánkban elsőként oktatta a kőolaj-földtan tárgykörébe tartozó ismeretanyagot. Böckh Hugót ekkor már erőteljesen igénybe vette a pénzügyminisztérium a hazai szénhidrogén-kutatásokban és -feltárásokban, amely munkálatokba Böckh rövidesen mindkét asszisztensét, Papp Simont és Pávai Vajna Ferencet (1886–1964) is bevonta. Papp Simon a két világháború közötti időben – külföldi kutatásai közben is – tovább folytatta oktatómunkáját, most már a Sopronba települt főiskolán, ahol hazánkban elsőként adta elő – négy éven át (1926–1930) – a Kőolaj- és földgázkutatás című tárgyat. Az oktatómunka intézményesítése érdekében mint a MAORT magyarországi főnöke a cég költségén tanszéket alapított és finanszírozott a soproni egyetemen; a tanszéknek első professzora is lett (1944). A háború után az MTA tagjává (1946–1949), az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnökévé (1945–1948), valamint a Magyarhoni Földtani Társulat elnökévé (1941–1945 és 1947–1948) választották. 1948 nyarán letartóztatták, s az ún. MAORT-per fővádlottja lett. Hétesztendei {IV-445.} börtön, majd a nehézkesen haladó részleges rehabilitáció után már nem tudott tevékenyen visszatérni sem a szakmába, sem az oktatásba. Rehabilitációja szinte napjainkig tart, pl. az MTA-tagság posztumusz visszaállításával, az ugyancsak posztumusz Széchenyi-díjjal (1990). Papp szakirodalmi munkásságának fontosabb termékei: A dunántúli petróleum- és földgázkutatások (Ásványolaj, 1938); A magyarországi kőolaj- és földgázkutatás az 1780-tól az 1945-ig terjedő időszakban.1–2. (Az MTA Műszaki Osztályának Közleményei, 1963–1964). Papp Simon elítéltetése után a szünetelő oktatást a tanszék újraszervezésével, de inkább új tanszék szervezésével Gyulay Zoltán (1900–1977) oldotta meg, aki a Mechanikai Tanszék (1925–1927), a Bányaműveléstani Tanszék munkatársa (1927–1935), a MAORT-nak (illetve jogelődjének) mérnöke, műszaki vezetője, ügyvezető igazgatóhelyettese, végül vezérigazgatója (1938–1950), az Olajtermelési Tanszék egyetemi tanára és vezetője (1951–1966), a Bányamérnöki Kar dékánja (1951–1955 és 1961–1964), az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnöke (1966–1972) volt, s nyugdíjba vonulása után is előadója maradt a Rezervoármechanika tárgynak. 1951-ben új, olajmérnöki szakot szervezett, tudományterületén pedig új iskolát alapított. Másfél évtizedes gyakorlati tevékenységét sok maradandó ipari eredmény örökíti meg, pl. az első magyarországi rotari rendszerű kutatófurások lemélyítése, az első nagyobb európai olajvezeték tervezése és építésének irányítása, a zalai olajtelepek mintaszerű műszaki létesítményeinek, gazolintelepeinek tervezése. Az általa oktatott korszerű tananyag főbb részeit átvette a freibergi Bányászati Akadémia is, ahol Gyulay és munkatársai több szemeszteren keresztül előadtak, s jegyzeteik németül is megjelentek. Gyulay erőfeszítéseinek köszönhetően az 1950-es évek elején megkezdte munkáját a Bányászati Kutató Intézet Olajosztálya, amely lényegében magvát képezte az MTA 1957-ben megalapított Olajbányászati Kutató Laboratóriumának, 1970-ig ennek igazgatója volt. Nagy érdemeket szerzett abban is, hogy Sopronban létrejött a Központi Bányászati Múzeum, amelynek igazgatói tisztét is elvállalta (1971–1975). Szakirodalmi munkásságát közel száz, igen különböző területet átfogó tanulmánya jelzi. Ezek közül – szakmai szempontból – legjelentősebb a Bányászati Kézikönyv IV. kötetében megjelent, Rezervoármechanika című fejezet, amely e szakterület európai jelentőségű műve. Fontos munkája az általa és Alliquander Ödön által kezdeményezett, a világ szénhidrogén-bányászata irodalmának teljes spektrumát átfogó, német és magyar nyelven évenként megjelenő, értékelő bibliográfia.

Szilas A. Pál (1921–1991) a MAORT-nál, illetve a jogutód vállalatoknál tevékenykedett (1943–1953), majd az Olajtermelési Tanszékén oktatott (1953–1984), 1964-től egyetemi tanárként; 1966–1984 között tanszékvezetőként; s a Bányamérnöki Kar dékánja (1964–1968). Oktató-nevelő és társadalmi tevékenysége mellett igen jelentősek és eredményesek voltak az 1970-es évektől kezdődő kutatásai: a „kőolajtermelő rendszerek” és a „nem newtoni kőolajok reológiája”. Kiemelhető a Kőolajtermelés című egyetemi jegyzete (1966-ban a Bergakademie Freiberg német nyelven is kiadta), valamint Production and Transport of Oil and Gas (1975; 2. kiadás: 1985; oroszul 1980; magyarul 1985). Utódja a tanszék élén Mating Béla(1932–) egyetemi docens. Alliquander Ödön (1914–1990) életpályája első felében főként vezető ipari szakemberként (MAORT; Ásványolajkutató és Mélyfúró Vállalat; Kőolajkutató és Feltáró Vállalat; Kőlajipari Tröszt), a második felében főként egyetemi oktatóként és nemzetközi hírű szakíróként. Rendkívül eredményesen működött a hazai mélyfúróipar műszaki színvonalának nemzetközi szintre emeléséért (1949–1957); {IV-446.} később a mélyfúrás hazai oktatásának első számú szakembere volt (1952–1987). Fő műve a magyar, német, orosz nyelvterületen tankönyvként is használt Das moderne Rotarybohren (Leipzig, 1965; német [1968, 1986], orosz [1969] és magyar [1968, 1980] kiadásban is megjelent). Egyik alapítója és társszerzője volt az 1967–1968-tól az NDK-ban és itthon folyamatosan megjelenő, éves bibliográfiai tanulmányoknak, amelyek a világ kőolaj- és földgázbányászatának műszaki fejlődését foglalták össze. Szintén alapító társszerzője a freibergi Bergakademie és a miskolci egyetem együttműködésén alapuló, sikeres kiadványnak (Eroberung der Tiefe. Leipzig, 1973; tíz év alatt további öt kiadása jelent meg).

1993-ban a tanszéket átszervezték, létrehozva a Kőolaj és Földgáz Intézetet, amelyhez két tanszék tartozik: az Olajmérnöki, illetve a Gázmérnöki Tanszék. A Kőolaj és Földgáz Intézet első igazgatója Tihanyi László (1949–) egyetemi tanár (1998-tól). Fő kutatási területe a szénhidrogén-szállítás és a föld alatti gáztárolás. Tagja volt a Gáztechnikai kézikönyv szerzői kollektívájának. Az Olajtermelési Tanszék vezetője (1995-től) Takács Gábor (1947–) egyetemi tanár (1998-tól). Kutatási témái közül legfontosabb a többfázisú kútbeli és csőbeli áramlások, a mechanikus olajtermelési módok szimulációja, valamint az olajkutak és olajmezők rendszerszemléletű vizsgálata. Több mint 70 szakcikkéből 30 külföldön, az olajipar vezető nemzetközi szakfolyóirataiban jelent meg.