A botanikai kutatás centrumai és vezető botanikusaink az 1930-as évekig


FEJEZETEK

A Ferenc József Tudományegyetem

Kolozsváron 1872-ben nyílt meg a Ferenc József Tudományegyetem. A növénytani tanszék első professzora, Kanitz Ágost (1843–1896) indította az első magyar botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapokat (1877–1892). Utódai, Istvánffy Gyula (1860–1930), Richter Aladár (1868–1927), Páter Béla (1860–1938), majd Győrffy István (1880–1959) közül utóbbi három kolozsvári működése már századunkra esik. A tragikus sorsú Richter Aladár 1899–1912 között vezette a növénytani tanszéket. Miután a növényrendszertan oktatása az idős Borbás Vince vezetésével 1902-ben külön tanszékre került (ez csak Borbás haláláig működött), Richterre hárult az általános növénytani tanszék szervezése. Emellett nagy igyekezettel fejlesztette az egyetem botanikus kertjét, és növénytani múzeumot is létrehozott. A múzeum első „őre” Péterfi Márton (1875–1922), Erdély kiemelkedő mohásza lett. Richter tudományos tevékenysége elsősorban anatómiai jellegű volt, egyes trópusi növénynemzetségekről is készített tanulmányokat. Tanítványa, Győrffy István virágtalan növényekkel (főleg mohákkal) és növényteratológiai jelenségekkel foglalkozott, 1914-ben vette át a tanszék irányítását. Kiadta a Botanikai Múzeumi Füzetek három számát (1915–1919). A háború elvesztése után az egyetem előbb Budára (1920–1921), majd Szegedre költözött (1921), ahol Győrffy megszervezte a növénytani tanszéket. Nevéhez és munkatársához, Kol Erzsébethez (1897–1980) fűződik a magyar „virágtalan iskola” megalapítása. Ez elsősorban az algakutatásra vonatkozik, mert a hazai algológia sok meghatározó egyénisége: Kol Erzsébet, Hortobágyi Tibor (1912–1990), Uherkovich Gábor (1912–), Szemes Gábor (1906–1993), Kiss István (1910–1990) ebből az iskolából került ki. Győrffy 1924-ben a Folia Cryptogamica, 1928-ban az Acta Biologica (1–5, 1928–1939) folyóiratokat indította. Az 1930-as években az intézetben dolgozott a későbbi gimnáziumi tanár, Gallé László (1908–1980), aki a hazai zuzmócönológia megalapítója. Észak-Erdély {IV-482.} hazatérése után újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem, de már két botanikai tanszékkel. 1940-ben Győrffy visszakerült Kolozsvárra, s mivel összes műszere Szegeden maradt, Kolozsváron ismét újra kellett szerveznie általános növénytani intézetét.

Itt említjük meg Nyárády Erazmus Gyulát (1881–1966), aki korábban Késmárkon és Marosvásárhelyen volt középiskolai tanár, 1922-ben, Péterfi halála után pedig a kolozsvári egyetem botanikai múzeumának őre lett (a két világháború között a növényrendszertani tanszéket irányító Alexandru Borza [1887–1971] meghívására). 1943-ig, nyugdíjba vonulásáig látta el tisztségét. Nyárády ezekben az évtizedekben vált Erdély vezető botanikusává, 1948-ban őt bízták meg a román flóraművet készítő kollektíva vezetésével, amelynek haláláig irányítója és legfőbb szerzője volt.

Degen Árpád és a Budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás

Noha a budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás természeténél fogva nem tartozott a botanikai centrumok közé, az élére 1896-ban kinevezett Degen Árpád (1866–1934) révén – legalábbis a század első harmadában – mégis azzá vált. Degen korának egyik vezető botanikusa, a balkáni flóra kitűnő ismerője volt, és a nemzetközi mezőgazdasági életben is kimagasló szerepet játszott. Ő szerkesztette a Magyar Füvek Gyűjteményének első 8 kötetét (1900–1915, a 9. kötet, 1939, Lengyel Géza munkája) és az 5 kötetes Magyar Sásfélék, Szittyófélék, Gyékényfélék és Békabuzogányfélék gyűjteményét (1914–1928). Ezek az exsiccatumok az európai botanika számára nélkülözhetetlen összehasonlító anyagot jelentenek. Megindította a Magyar Botanikai Lapokat 1–33, 1902–1934), amely a század első harmadában a Botanikai Közlemények mellett a legjelentősebb hazai botanikai folyóirat volt. Itt említjük meg Thaisz Lajost (1867–1937), aki mind az exsiccatumok, mind pedig az új folyóirat főmunkatársa volt. Thaisz elsősorban a hazai gyepgazdálkodás terén végzett alapvető munkásságot, de florisztikai kutatásaival (Alföld, Északkeleti-Kárpátok) is maradandót alkotott. Degen élete fő műve a négykötetes Flora Velebitica, amely csak halála után, 1936–1938-ban jelent meg. Degen nagy gondot fordított arra, hogy a Vetőmagvizsgálóhoz botanikailag képzett munkatársakat szerezzen. Említhetjük Richter és Borbás tanítványát, az éles szemű floristát, Zsák Zoltánt (1880–1966), aki rövid időt leszámítva 1908-tól 1945-ig állt az intézet alkalmazásában; vagy Mágocsy tanítványát, Lengyel Gézát (1884–1965), aki a velebiti kutatásokban Degen munkatársaként vett részt. Degen halála után ő egészítette ki, rendezte sajtó alá a Flora Velebitica kéziratát. Szatala Ödön (1889–1958), századunk legnagyobb magyar zuzmóspecialistája életéből csaknem 40 évet töltött a vetőmagvizsgálat szolgálatában.

A Budapesti (Pázmány Péter) Tudományegyetem

A legnagyobb múltra visszatekintő Budapesti Tudományegyetem (amely 1921-től Pázmány Péter, az egykori alapító nevét viselte) növénytani tanszéke hosszú pangás után, a múlt század vége felé Jurányi Lajos (1837–1897), majd utóda, Mágocsy-Dietz Sándor (1855–1945) kinevezésével (1897) indult fejlődésnek. Megemlékezünk Jurányi tanítványányáról, Scherffel Aladárról (1865–1939), aki korának egyik legjobb, külföldön is elismert algológusa volt. Mágocsy főleg fejlődéstani és növényfiziológiai kutatásokkal foglalkozott, de az alkalmazott botanika terén is maradandót alkotott. Érdeme, hogy 1901-ben az addig egységes növénytani tanszéket kettéválasztotta. Magának, szakterületének megfelelően, az általános növénytani oktatást tartotta meg (kezdetben a rendszertant is ő adta elő). Kiemelkedő tudású tanársegéde, majd adjunktusa: {IV-483.} Szabó Zoltán (1882–1944) 1905–1921 között dolgozott Mágocsy tanszékén; később, 1923-ban a Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Karon (1920-ban alapított önálló intézmény) belül létrehozta a Mezőgazdasági Növénytani Intézetet. Személyében a modern, kísérletes rendszertani vizsgálatok első kezdeményezőjét, a hazai örökléstani kutatások elindítóját tiszteljük. Ő szerkesztette a Természettudományi Társulat százéves fennállásának emlékére megjelent A növény és élete című kétkötetes alapművet (1941). Az egyetem keretein belül a rendszertani és flórakutatás azután indult jelentős fejlődésnek, miután 1912-ben Tuzson János (1870–1943) megszervezte e diszciplínák oktatásának ténylegesen új tanszékét, a Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézetet. Tuzson iskolateremtő egyéniség volt, számos kitűnő botanikusunk – Andreánszky Gábor (1895–1967), Pénzes Antal (1895–1984), Rédl Rezső (1895–1942), Kárpáti Zoltán (1909–1972), Ujhelyi József (1910–1979) – került ki intézetéből. Nála doktorált a 20. századi magyar botanika egyik prominens képviselője, Soó Rezső (1903–1980) is, bár ő Tuzsont nem tekintette mesterének. Megemlítjük azon tanítványait is, akik később egyes kriptogám csoportok hazai szakértői lettek: algák, Palik Piroska (1895–1966), Halász Márta (1905–1971); gombák, Bánhegyi József (1911–1976), Bohus Gábor (1914–); zuzmók, Kőfaragó-Gyelnik Vilmos (1906–1945). Itt említjük Palik kitűnő tanítványát, Tamás Gizellát (1926–1975), aki 1949-ben, már Andreánszky tanszékvezetése idején doktorált az egyetemen. Tuzson nevéhez fűződik az első magyar nyelvű fejlődéstörténeti növényrendszertani mű, amely az Engler-rendszeren alapul (Rendszeres növénytan I–II., 1911–1926). Legjelentősebb eredményeit az Alföldön végzett társulástani és növényföldrajzi kutatásaival érte el. Kiadta az Alföld növényeit tartalmazó 22 kötetes exsiccatumot (1927–1937). 1932-ben megindította az Index Horti Botanici Universitatis Budapestinensis folyóiratot, melynek 7 kötete jelent meg 1949-ig.

A Magyar Nemzeti (Természettudományi) Múzeum Növénytára

Jávorka előtt. A Magyar Nemzeti Múzeum keretein belül 1810 óta működő Természetiek és Kézműtaniak Tárából majdnem a kolozsvári tanszék létesítésével egy időben, 1870-ben vált le a Növénytár. Első „őre” Janka Viktor (1837–1890) lett, aki a tár 1877-től induló folyóiratának, a Természetrajzi Füzeteknek (1–25, 1877–1902) növénytani szakszerkesztője is volt. A lap 1903-tól Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici néven folytatódott. Jankát Kolozsvárra történő kinevezésük előtt Istvánffy, majd Richter követte. 1899-től Filarszky Nándor (1858–1941) került a tár élére, aki – leszámítva a Tanácsköztársaság időszakát – 1929-ig vezette az intézményt. 1911-ben megjelent Növénymorphologia könyve máig a legalaposabb ilyen jellegű munkánk. Ő kezdte el a századfordulóra alaposan megduzzadt virágos növénygyűjtemény földrajzi szempontú szétválasztását. Az akkori Magyarország területéről származó növények az ún. Flora Hungarica gyűjteménybe kerültek. Filarszky, aki egyébként algász volt, és a csillárkamoszatok világhírű szakértőjének számított, ezzel nagy szolgálatot tett a Magyarország flóráját kutató szakemberek számára. A virágtalan gyűjtemény is szétvált, az elkülönülő részlegek élére „múzeumőrök” kerültek, akik közül sokan később szakterületük kiemelkedő tudósaivá váltak. Bernátsky Jenő (1873–1944) még 1896-ban került a virágos gyűjteményhez, távozása után, 1905-ben Jávorka Sándor (1883–1961) követte őt. Bernátsky dolgozatai az Alföld növényföldrajzi viszonyairól úttörő jellegűek. Rendszertani, társulástani és alkalmazott botanikai munkái is jelentősek, ő írta pl. a a magyar mezőgazdasági növények betegségeit tárgyaló első művet (1929). A tár {IV-484.} harasztgyűjteményét Kümmerle Jenő Béla (1876–1931), a mohákét Szepesfalvy (Szurák) János (1882–1959), a gombákét Moesz Gusztáv (1873–1946), a zuzmókét Timkó György (1881–1945) gondozta. Kiemelkedő tudósunk volt Moesz Gusztáv, aki Filarszkyt követte a Növénytár igazgatói székében (1929–1934). A 20. század egyik legjobb mikológusának tekintjük, de virágos növényekkel foglalkozó dolgozatai is maradandó értéket képviselnek.

Jávorka Sándor és a „Magyar Flóra”. Jávorka – aki egész életében a Növénytárban munkálkodott, s kétszer is igazgatója volt a tárnak (1919 és 1934–1940) – szerepe a magyar botanika történetében kiemelkedő jelentőségű. Az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medence flórája határozókönyvének, a Magyar Flóranak (Flora Hungarica) megírása (1924–25). Ez a mű, melynél jobb e témában a mai napig nem született, két évtizedes céltudatos terepi és múzeumi kutatómunka eredménye. Több mint 1000 oldalon, a mintegy 4000 edényes növényfaj tárgyalása mellett kritikai szintézisben foglalta össze mindazt, amit a történelmi Magyarország növénytakarójáról tudtunk. E hiánypótló munka kiegészítéseként – Jávorka munkatársa, Csapody Vera (1890–1985) művészi képeivel – hamarosan megjelent a könyv illusztrációs anyagát képező A Magyar Flóra Képekben (Iconographia Florae Hungaricae) című füzetsorozat (1929–1934), amelyet 1934-ben egy kötetben, atlasz formájában is kiadtak (2. kiad. 1975, 3. kiad. 1991). 1926-ban megjelent a Magyar Flóra egy rövidebb, a trianoni Magyarország növényvilágára adaptált, a terepen is használható változata (A magyar flóra kis határozója). Mindezek a művek mérföldkövet jelentenek a magyar növényvilág kutatásában, de emellett Jávorka számos egyéb igen értékes könyvet írt a szakemberek és a nagyközönség számára: Magyar Gyógynövények (1948, társszerzőkkel), Erdő-mező virágai (1950), A magyar növényvilág kézikönyve (1951, Soó Rezsővel), Kitaibel Pál (1957), Kerti virágaink (1962).