A jog szerepe a rendszerváltozásban

Az 1960-as évek közepére már a politikai vezetés számára is világos volt, hogy a magyar gazdaság fejlődése a szovjet modell alapján zsákutcába került. Nem csupán a várt eredmények nem következtek be, hanem nőtt az abszolút és relatív különbség is a nyugati országokhoz képest, és azokkal az országokkal összehasonlítva is, amelyek – mint például Finnország – legalábbis az egy főre eső GDP-t tekintve, Magyarország a harmincas években még azonos színvonalon volt. Ismét elindult tehát (az 1953-ban már megjelent) reformgondolkodás, s neves közgazdászokból és társadalomtudósokból álló bizottságok dolgoztak egy politikailag, így a Szovjetunióval is elfogadtatható gazdasági reformkoncepció kialakításán. E munkálatok eredményeképpen született meg 1966-ban az a politikai határozat, amelyre építve 1968-ban elindult a gazdasági reform. Ebben a reformfolyamatban ugyan sok bizonytalanság mutatkozott, stagnálástól és visszalépésektől sem volt mentes, gyakran kellett változtatni a reformot kifejező jogszabályokon is a politikai erőviszonyok időnkénti módosulásának megfelelően, mégis előrehaladt.

Minél inkább alakították azonban a politikai hatások a gazdasági reform folyamatát, annál inkább vált világossá, hogy a gazdaság politikai reform nélkül nem változtatható, a gazdasági reform az adott politikai viszonyok között nem hozhat valódi eredményeket. A politikai rendszer reformjának, később megváltoztatásának szükségessége a nyolcvanas évekre már világossá vált a társadalomtudományokban (a „hivatalos” és az ellenzéki csoportjaiban egyaránt, legfeljebb esetenkint a kifejezések különböztek), sőt jól definiálható kutatások indultak az átmenet előkészítésére. (E kutatások számára adtak keretet az országos kiemelésű társadalomtudományi – az ún. Ts. – programok.) A kutatások eredményei különbözők, az uralkodó párt kereteiben vagy a kormány mellett szervezett tudományos-politikai konferenciák révén bejutottak a politikai vezetésbe is. A vezetés jelentékeny része – különösen a kormányban – 1986-ra már elfogadta, ha nem is a politikai rendszer, hanem a politikai intézményrendszer átalakításának szükségességét. Az 1985-ben megtartott ún. többes jelölésű választások, amelynek során már nem csupán a „hivatalos” jelöltek jutottak be az Országgyűlésbe, ha több helyütt {I-487.} is elfogadhatatlan módon akadályozták az ellenzéki politikai erők képviselőinek a jelölését, már tükröztek valamit az országban végbemenő politikai folyamatok új jelenségeiből is. Az ellenzéki politikai erők tevékenysége illegális publikációkkal, találkozókkal főleg az értelmiség között előre vitte ezt a folyamatot, amely időnkint már tömegdemonstrációkban is megjelent, s megkezdődött a „pártcsírák” szerveződése is. Az uralkodó politikai párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésében 1988 májusában tartott pártértekezlet hozta meg a jelentős fordulatot. Ez a pártértekezlet ugyanis leváltotta Kádár Jánost pártfőtitkári tisztségéből, és a már miniszterelnök Grósz Károly lett a párt főtitkára is, miközben a pártvezetésen beül, s a kormányban a reformokat kívánó (közöttük néhány a politikai rendszer megváltoztatásának elkerülhetetlenségét is felismerő) politikusok csoportja is megerősödött.

A rendszerváltozást eredményező politikai reformlépések kibontakozásában egyik döntő, ha nem éppen a legdöntőbb tényező a nemzetközi viszonyok megváltozása volt. A Szovjetunió globális méretű szuperhatalmi szerepvállalása olyan belső gazdasági, szociális és politikai feszültséget okozott a „birodalmon” belül, amely nem volt már elviselhető, s fokozatosan jelentős reformlépésekre kényszerítette a szovjet vezetést. Mihail Gorbacsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1985-ben megválasztott főtitkára levonta ennek a helyzetnek külpolitikai következményeit, s egyre inkább megegezve az Egyesült Államok elnökeivel, s a nyugati nagyhatalmak vezetőivel fokozatosan felszámolta az Európán kívüli szovjet törekvéseket, sőt 1988 végére már eljutott annak felismeréséig, egyes kelet-közép-európai országokban (elsősorban Magyarországon és Lengyelországban) a rendszerváltozás valamilyen formája sem akadályozható meg. Egy év múltán azután kifejezetten megállapodott George Bush-sal, az USA elnökével, hogy a Szovjetunió kivonul ebből a régióból.

A változás szempontjából kedvező nemzetközi viszonyok között kezdette meg tehát az 1988 májusi pártértekezlet után átalakított magyar kormány a rendszerváltozáshoz vezető úton a határozott lépéseket, amelyeket 1988 novemberével a Német Miklós miniszterelnök vezette kormány – igaz, közben utóvédharcokat is víva – felgyorsított, most már egyértelműen elhatározva a „szocialista” politikai és gazdasági rendszer átalakítását.

Gyakorlatilag általánosan elfogadott volt, hogy a rendszer megváltozását békés úton a jogi eszközök felhasználásával kell végrehajtani. Ebből következően 1988 őszétől rendkívül nagy méretű és nagy jelentőségű törvényalkotási munka indult meg, éspedig három fő területen. Mindenekelőtt a politikai rendszer közjogi kereteit kellett megváltoztatni, ideértve egy új alkotmány kimunkálását és országgyűlési elfogadását is, együtt az új, többpárti részvétellel történő választások jogi előkészítésével. Határozottan kellett kiteljesíteni a gazdasági reformmal összefüggő jogalkotások révén már elindított folyamatot a magántulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtésére, az állami tulajdonú gazdaság lebontására. Végül jelentősen módosítani kellett a büntetőjogot, a politikai és gazdasági változásoknak megfelelően, egyúttal felszámolni az 1945 és 1963 közötti törvénysértő büntetőjogi ítélkezés jogi következményeit (ideérte az 1956. évi forradalom megtorlását szolgáló büntető ítélkezés semmisségének kimondását is).

Az új alkotmány szabályozási koncepciója kidolgozásának, vitatásának {I-488.} megindításán túl, a közjogi jogalkotás legfontosabb célja olyan, az egyesülési és gyülekezési jogot biztosító törvények kidolgozása, a közvéleménnyel és az Országgyűléssel való elfogadtatása volt, amely formálisan és a valóságban is feloldja azokat a jogi kötöttségeket, amelyek akadályozták vagy nehezítették az új politikai erők szerveződését, tevékenységét. Ezeket a törvényeket, az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. és a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvényt az Országgyűlés 1989 januári ülésszakán fogadta el. Az 1989. évi II. törvény már biztosította a politikai pártok alapításának jogát, jóllehet a pártok bejegyzését, gazdálkodást szabályozó törvény csak később került az Országgyűlés elé. Ezzel a törvénnyel a magyar politikai rendszer elvileg a többpárti jellegű lett, s röviddel ezután a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága formálisan is lemondott arról, hogy az Alkotmányban megkülönböztetett vezető politikai erőként szerepeljen. Az imént említett két törvény elfogadása érdekében, de más okok miatt is – például a honvédelmi kötelezettségnek polgári szolgálattal való teljesítési lehetősége érdekében – meg kellett változtatni az Alkotmányt is. Ezt a célt szolgálta az 1989. évi I. törvény, amelynek azonban mindezen túlmenő jelentősége is volt. Ez a törvény vezette be ugyanis az Alkotmánybíróságot a magyar Alkotmányba, jóllehet az összetételére és működésére vonatkozó törvény – az 1989. évi nyári–kora őszi politikai tárgyalások miatt – csak jóval később kerülhetett az Országgyűlés elé.

A közjogi átalakulás következő legfontosabb lépése az új alkotmány szabályozási elveinek vitája volt az Országgyűlés 1989. évi márciusi ülésszakán. A szabályozási elvek már egy több pártra épülő parlamentáris demokráciát alapoztak meg, s olyan alkotmányt rajzoltak fel, csak a legfontosabb elemeit említve, amelyben tilos a hatalom erőszakos eszközökkel való megszerzése vagy megtartása (sőt ez ellen mindenkinek joga és kötelessége törvényes eszközökkel fellépni), végbemegy a hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás) elválasztása és egymással való egyensúlyuk megteremtése, amely a végrehajtó hatalmat is megosztja a köztársasági elnök és a kormány között, ahogy – ha nem is a koncepcióban, de az igazságügy-miniszter expozéjában – az Országgyűlést is kétkamarásnak javasolja a jogosítványok megosztásával, pontosabban a második kamarának biztosított ellenőrző szerep gyakorlásával, amely hangsúlyozza a bíróság függetlenségét, s ezt szervezetileg is biztosítja az igazságügyi minisztériumtól aló teljes elválasztással is, amely garantálja az ember és az alkotmányosság védelmét az Alkotmánybíróságra bízza, végül jelentős önállóságot biztosít a regionális és a helyi önkormányzatoknak. Az Országgyűlés elfogadta a koncepciót kibontó szabályozási elveket és azt is, hogy a továbbiakban az ellenzéki politikai erőket is be kell vonni az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Bizottságának munkájába, s megbízta az Igazságügyi Minisztériumot az új alkotmány szövegének elkészítésével.

Az Országgyűlés március ülése után {I-489.} a kormány még benyújtotta és az Országgyűlés elfogadta (a későbbi alkotmányos fejlődésben 1989 őszén nagy szerepet játszó) 1989. évi XVII. törvényt a népszavazásról és a népi kezdeményezésről. A további, már elkészült közjogi jellegű törvényeket, pl. a választójogról, a politikai pártokról, az alkotmánybíróságról, az alkotmány átmeneti módosításáról, a büntetőtörvény politikai bűncselekményeket tartalmazó fejezetének módosításáról stb. a korány benyújtotta ugyan az Országgyűlésnek, ám a közbejött politikai tárgyalások miatt visszavonásukra kényszerült. Az ellenzéki politikai pártok által megalakított Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP ugyanis megegyeztek abban, hogy az átmenettel kapcsolatos további közjogi törvényeket közös politikai tárgyalások alapján készítik elő, és az ott született megállapodások szerinti törvényeket viszi a kormány az Országgyűlés elé. Ezek a tárgyalások végül eredményre vezettek, s az Országgyűlés egymás után fogadta el a legfontosabb közjogi törvényeket.

Az első ilyen igen fontos törvény a munkásőrség jogutód nélkül való feloszlatásáról szóló 1989. évi XXX. törvény volt, amelyet az Országgyűlés október 20. napján fogadott el. A munkásőrség, amely az ún. pártállam szimbólumaként önálló, az MSZMP irányítása alatt működő fegyveres testület volt, ugyan már korábban a kormány irányítása alá került, feloszlatása mégis szimbolikus jelentőségű is volt (az átmenetet esetleg veszélyeztető jellegén túl), hiszen így világossá vált, hogy az országban csak az Alkotmány által elfogadott és a törvényes irányítás alatt álló, minden politikai párttól független fegyveres testület működhet.

A politikai megállapodások alapján azonban végül is nem született formailag is új alkotmány, hanem az 1989. évi XXXI. törvény olyan átfogó mértékbe alakította át az addig is többször módosított 1949. évi XX. törvényt, hogy az elvesztette korábbi jellegét, s túlnyomórészt az Országgyűlés által már korábban elfogadott szabályozási elvekre épülve, korszerű, a fejlett nyugati demokratikus államokhoz hasonló új alkotmányt hozott létre. A szabályozási elvekhez, illetőleg a velük kapcsolatos miniszteri javaslathoz képest azonban két alapvető változást kell megemlíteni: az Országgyűlés továbbra is egykamarás maradt, s a köztárssági elnököt – akinek jogköre szűkebb lett a korábbi elgondolásokhoz képest – nem a lakosság, hanem az Országgyűlés választja. Ha azonban a köztársasági elnök megválasztása első alkalommal megelőzi az országgyűlési választásokat, az elnököt a lakosság választja meg. Ebben az értelemben rendelkezett a köztársasági elnök választásáról szóló 1989. évi XXXV. törvény is.

Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény hallatlanul fontos változást hozott a magyar közjogi életbe. Az Alkotmánybíróság széles körű hatáskört kapott, amely magában foglalja az előzetes normakontrollt, tehát a még el nem fogadott vagy ki nem hirdetett jogszabály –ideértve a törvényt is – alkotmányossági szempontból való felülvizsgálatát, valamint az alkotmánysértő jogszabályok – ismét ideértve a törvényt is – megsemmisítését. Ahogyan a későbbi évek során bebizonyosodott, az Alkotmánybíróságnak sikerült ezzel a hatáskörrel a rendszerváltozás folyamatát alkotmányos keretek között tartani. A politikai pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény szerint politikai pártok munkahelyen nem szervezhetők, különböző testületekhez való tartozás vagy tisztségviselés esetében le kell mondani a párttagságról, illetőleg párttisztség nem vállalható. A pártok gazdálkodása is törvényileg szabályozott, kezdve attól, hogy milyen mértékű állami-költségvetési támogatásban részesülhetnek, és kitől fogadhatnak el anyagi támogatást. Az országgyűlés ugyancsak a politikai erők megegyezése alapján fogadta el az országgyűlési választásokról szóló 1989. évi XXXIV. törvényt, amely gyakorlatilag aktív választójogot biztosított minden magyar állampolgárnak (eredetileg csak a passzív választójogot, azaz {I-490.} megválaszthatóságot kötötte magyarországi állandó lakhelyhez, az aktív választói jogosultságot ideiglenes magyarországi lakóhelyen is gyakorolni lehetett). A választási rendszert vegyes rendszernek nevezzük, mert az egyéni kerületekben való megválasztás mellett különböző (megyei és országos) pártlistákon is képviselői mandátumhoz juthattak bonyolult arányosítási számítások alapján azok, akiket a pártok a listákon jelöltek, ha a párt megszerezte az összes szavazatok 4%-át. (Ez az arány később 5%-ra módosult.) E törvény alapján 1990 tavaszán 176 képviselő jutott egyéni-kerületi mandátumhoz, 152 képviselő megyei (fővárosi) listán, 58 képviselő pedig a töredékszavazatok alapján országos listán kapott helyet az Országgyűlésben.

Az 1989. évi XXXI. törvénynek megfelelően 1989. október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot, amelynek ideiglenes elnöke az Országgyűlés addig elnöke lett. Ezt követően a legfontosabb közjogi fejleményt a néhány párt által kezdeményezett és 1989. november 26-án lebonyolított népszavazás hozta, amelyen a szavazók igen kis többségi aránnyal eldöntötték, hogy a Köztársaság első elnökét sem „kívánják” közvetlenül megválasztani, minthogy elutasították, hogy az elnökválasztást még az országgyűlési választások előtt bonyolítsák le. (Az alkotmánymódosítás ugyanis lehetővé tette volna, ha az elnökválasztásokra az általános választások előtt kerül sor, akkor az államfő közvetlen szavazással legyen megválasztható.)

A politikai pártok megegyezése alapján az Országgyűlés 1989. december 18-án feloszlatta magát úgy, hogy utolsó ülését 1990. március 14-én tartsa. Ugyancsak pártközi megállapodás alapján az Országgyűlés kötelezte magát, hogy az ellenzéki pártok hozzájárulása nélkül a fontos közjogi törvényt már nem alkot. Sor kerülhetett azonban arra, hogy elkészüljön a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházak helyzetéről szóló 1990. évi VI. törvény, amelyet az Országgyűlés a januári ülésszakán fogadott el. Ennek a törvénynek a tényleges viszonyokat rendező szabályozáson túlmenően szimbolikus jelentősége is volt. Úgy rögzítette ugyanis a vallási és lelkiismereti szabadságot, hogy az állam nem tehet különbséget ilyen alapon állampolgárai között, ténylegesen elválasztotta az egyházakat az államtól, ügyeikbe nem szólhat bele, őket felügyelő szervezetet nem hozhat létre, végül 100 természetes személy kívánsága alapján, a jogszabályban írt feltételek szerint, bírósági bejegyzéssel egyházat alapíthat.

Az 1985-ben megválasztott Országgyűlés utolsó közjogi jellegű aktusa 1990. évi XXVII. törvény volt, amely hatálytalanított minden, a magyar állampolgárságtól a korábbi jogszabályok alapján történt megfosztást.

A rendszerváltozást közjogilag megalapozó törvények mellett, az átmenet legfontosabb jogi feladata a piacgazdaság kiépítését akadályozó jogszabályok lebontása, és a működését lehetővé tevő jogi keretek kialakítása volt. Az ezzel kapcsolatos leglényegesebb jogszabályt, a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvényt 1988. október 5. napján fogadta el az Országgyűlés. Ezzel a törvénnyel lehetővé vált a magántulajdonon alapuló gazdálkodás Magyarországon (az akkor még előírt, de 1990 márciusában hatályon kívül helyezett határon belül, azaz az 500 alkalmazottnál nem többet foglalkoztató cégek számára), s jórészt az 1875. évi kereskedelmi törvényben foglalt, illetőleg azóta a nyugati fejlődésben kialakult minták szerint megjelentek azok a cégtípusok is, amelyeken belül a gazdálkodás – a cégbírósági bejegyzéssel – folytatható volt.

{I-491.} A törvény megalkotása során is világos volt, hogy nem alakult ki még a piacgazdaság, s ahogyan Deák Ferenc mondotta az 1875. évi kereskedelmi törvény vitájában, nem bontakozott ki még „a megfelelő közgazdasági és jogi kultúra”, tehát az új „társasági” törvény elfogadása után hátrányokra és visszaélésekre is számítani kell. Egyebek között ezért is hangzott el törvény miniszteri bevezetőjében, hogy bizonyos idő után (kb. egy év) indokolt a törvény felülvizsgálata, és a kialakult gyakorlat alapján esetleg módosítása is. Ám addig is szükség volt további jogi szabályozásra is. Ilyen volt – csak a legfontosabbakat említve – a külföldiek beruházásáról szóló 1988. évi XXIV. törvény, a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló 1989. évi XII. törvény, az állami vállalatokról szóló 1989. évi XIV. és a szövetkezeti törvényt módosító 1989. évi XV. törvény (amely megszüntette a szövetkezeti tulajdon oszthatatlanságát és megteremtette a tagok résztulajdoni pozícióját), valamint az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. és az értékpapír kibocsátásáról és az értékpapír tőzsdéről szóló 1990. évi VI. törvény.

E törvények hatására megindult a gazdaság átalakulása, megjelent a privatizáció, s nyilvánvalóvá vált, hogy visszaélésekre is lehetőség van. A kormány ezért 1989 végén vizsgálatot rendelt el a törvények működése tárgyában, s ennek alapján született meg az ún. spontán privatizáció visszásságainak visszaszorítására és az állami vagyon kezelésére az 1990. évi VII. törvény az állami vagyonügynökség létrehozásáról, amely szervezet akkor az Országgyűlés felügyelete alá került. Az 1990. évi VII. törvény pedig előírta a visszaélések esetén követendő eljárást is. (A visszaéléseknek azonban sokkal inkább politikai, semmint gazdasági jelentősége volt. Nem is lehettek igazán nagy arányúak, hiszen az 1990. évi választásokig az állami vagyon mintegy 5%-át privatizálták.)

A piacgazdaság működésének alapfeltétel – hadd ismételjem még egyszer – a jogi szabályozás kiszámíthatósága, tartóssága. Éppen ezért azok az alapvető jogszabályok, amelyek 1988 őszétől kezdődően megszülettek, azt is megkívánták, hogy épüljön le a jogi túlszabályozás, amely a maga áttekinthetetlenségével és ellentmondásosságával a törvények világos rendelkezéseit is elhomályosította, nemegyszer érvényesülésüket is lehetetlenné tette. A Németh Miklós vezette kormány ezért 1989-ben deregulációs kormánybiztosságot hozott létre a felesleges és meghaladott jogi szabályozás felülvizsgálatára mind a gazdaság, mind pedig a közigazgatás területén. E munkálatok eredményeképpen 1990 márciusában megszületett „deregulálási” törvény (1990. évi XXII. törvény) alapján végül is több ezer (mintegy 6000) jogszabály vesztette hatályát és adott szabadabb kezet a vállalkozások, általában a gazdasági tevékenység számára.

A harmadik terület, amelyen a rendszerváltozás folyamatát biztosítani kellett, a büntetőjog. Itt részben – éspedig elsősorban a politikai bűncselekmények átalakítása révén – biztosítani kellett magának a rendszerváltozásnak a folyamatát, a közreműködőket meg kellett védeni a régi büntetőjogi szabályok esetleges alkalmazásának a veszélyétől. Ennek érdekében született meg az 1989. évi XVI. törvény még 1989 nyarán a halálbüntetés eltörléséről a politikai (állam elleni) bűncselekmények esetére (később az Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXI. törvény elveiből kiindulva a halálbüntetést, mint büntetési nemet is alkotmányellenesnek minősítette). Ezt a célt, s a pártállam {I-492.} büntetőjogi felfogásától való elhatárolódást szolgálta az 1978. évi Büntetőtörvény módosításáról szóló, gyakorlatilag az államellenes bűncselekmények fejezetét teljesen átdolgozó 1989. évi XXV. törvény és a büntetőeljárásba újabb garanciákat bevezető 1989. évi XXVI. törvény is. Ez utóbbi korlátozta például az őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás időtartamát és az előzetes letartóztatást egyúttal bírói határozathoz kötötte. Kiterjesztette a védő jogait is, s mindezzel a törvény eleget tett a vonatkozó európai emberjogi egyezményeknek is.

A büntetőjogi törvényhozás feladata volt azonban a múlt törvénytelen ítéleteinek lehetősége szerinti helyrehozása is. Az e tárgyban született első törvény (az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény) szerint semmisnek tekintendők az 1956. évi október 23. és 1963. április 4. között a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmények, valamint az ezzel bűnhalmazatban – a harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személyek elleni erőszak miatti elítélések. A Legfelsőbb Bíróság – a legfőbb ügyész indítványára, illetve az elítélt vagy hozzátartozója kérésére – a méltányolható körülmények között elkövetett más köztörvényi bűncselekmény miatti hozott ítéleteket is semmissé nyilváníthatja. Ennek a törvénynek indoklása kifejezetten utal arra, ahogyan a törvény a politikai átalakuláshoz szükséges közmegegyezést és társadalmi megbékélést kívánja szolgálni, kinyilvánítja, hogy a politikai bűncselekmények miatti elítéléseknek nem volt jogalapjuk.

A 3063/1989. MT. számú minisztertanácsi határozat 1989. február 22-én rendelkezett jogi és történészi bizottságok felállításáról, amelyeknek az 1945 és 1963 közötti törvénytelen ítélkezéseket kellett felderíteni. Ez a munka egy esztendeig tartott, s feltárta azokat az alkotmányt és az akkori törvényeket is sértő jelenségeket, amelyek folytán százezres nagyságrendben ítéltek el embereket törvényellenesen. Erre az alapos feltáró munkára épült az 1990. évi XXIV. törvény, amelyet az 1985-ben megválasztott Országgyűlés utolsó ülésén, 1990. március 14-én fogadott el, és amely semmisnek nyilvánította az 1945 és 1963 között hozott törvénytelen ítéleteket.

A már említett, s már jogszabályok (pl. az Állami Számvevőszékről szóló 1989. évi XXXVIII., a Munka Törvénykönyve módosításáról intézkedő 1989. évi V., a sztrájkjogot bevezető 1989. évi VII. törvény) megalkotásáról és elfogadásával Magyarországon létrejött a jog uralmát biztosító alkotmányos jogállam, s kialakultak a demokratikus politikai rendszer jogi keretei. Sok tennivaló maradt még a magyar társadalom további modernizálása érdekében, amelyek az 1990. évi, illetőleg az 1994. évi tavaszi választások után megalakult Országgyűlésre és kormányra várnak. E néhány év jogfejlődése azonban már a jelenkor. Értékeléséhez még nincs meg a szükséges történeti távlat.