A botanikai kutatás centrumai és vezető botanikusaink az 1930-as évek után


FEJEZETEK

A Magyar Növénytani Társaság

Jávorka Sándor grandiózus munkáinak elkészítését követően a magyar botanika sorsdöntő időszaka következett. A TTT Botanikai Szakosztálya életében irányító szerepet játszó idősebb, vezető pozícióban lévő tudósok, és a ranglétrán lejjebb álló, de a magyar flóra ismeretének fehér foltjait tisztán látó, s ezen kutatási irányokban nyitott botanikusok között fokozatosan ellentét alakult ki. Ennek az lett az eredménye, hogy a „fiatalok” a Szakosztálytól független asztaltársaságot hoztak létre, a Magyar Botanikusok Borbás Társaságát (1938). Folyóiratuk, a Borbásia már a szervezet alapítása előtt megjelent. A társaságban személyi ellentétekből kifolyólag 1940-ben szakadás következett be, Kőfaragó-Gyelnik Vilmos új folyóiratot hozott létre (Borbásia Nova 1–25: 1940–1944). Hatan, Bánhegyi József, Fóriss Ferenc (1892–1977), Pénzes Antal, Szatala Ödön, Szepesfalvy János és Ujhelyi József megalapították a Magyar Növénytani Társaságot, amely 1941-től vált hivatalossá, lapjuk a Borbásia (1–9: 1938–1949) maradt. A folyóirat számait böngészve középiskolai tanárok neveivel is sűrűn találkozunk: Fóriss Ferenc, lichenológus, a Bükk hegység zuzmóflórájának legjobb ismerője; Pénzes Antal, florista, Balkán-kutató, számos, különösen fűfélékkel és vadgyümölcsökkel kapcsolatos rendszertani munka szerzője; Horvát Adolf Olivér (1907–) a Mecsek és környéke, valamint Külső-Somogy flórájának, vegetációjának elhivatott kutatója. Sok cikket találunk Kárpáti Zoltántól – korábban Tuzson gyakornoka, majd vegyész, 1950-től a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola (ma egyetem) Növénytani Tanszékének vezetője – aki floristaként, dendrológusként, Nyugat-Dunántúl növényföldrajzának kutatójaként vált a hazai botanika egyik szaktekintélyévé. A történelem fintora, hogy amikor 1948-ban (107 éves fennállása után) a Természettudományi Társulatot és szakfolyóiratait hatalmi szóval megszüntették, néhány évig a Magyar Növénytani Társaság, ill. a Borbásia volt az egyetlen fórum, ahol botanikusaink előadási és publikálási lehetőséget kaptak. 1952-ben aztán létrejött a Magyar Biológiai Egyesület (1954-től Társaság, ekkor vonták az MTA Biológiai Osztálya felügyelete alá), ezen belül szervezték újra a Botanikai Szakosztályt, a Magyar Növénytani Társaságot pedig felszámolták. A Botanikai Közlemények az új szervezet lapjaként hamarosan újraindult.

A Szegedi (ma: József Attila) Tudományegyetem

Amikor Észak-Erdély hazatérése után a Ferenc József Tudományegyetem és vele Győrffy István visszatért Kolozsvárra, Szegeden új egyetem alakult (amely a háború alatt Horthy Miklós nevét viselte). Greguss Pál (1889–1984) vette át a növénytani tanszéket, és 25 évig irányította azt (1940–1965). Greguss fő kutatási területe, a faanatómia terén a világ legnagyobb szaktekintélyei közé tartozott, több mint fél tucat xilotómiai monográfiát készített. A növényvilág trifiletikus fejlődéséről {IV-486.} alkotott elméletét a legtöbb botanikus nem fogadta el, de kétségtelenül a legeredetibb ilyen vonatkozású magyar elmélet, amelynek első változata – német nyelven – 1918-ban jelent meg. Az Acta Universitatis Szegediensis keretein belül megindította az Acta Botanica folyóiratot (1–4, 1942–1949), amely tulajdonképpen Győrffy Acta Biologica (Pars Botanica) lapjának volt a folytatása, 1955-től ismét ezen a néven jelent meg (új szériaként). Itt említjük, hogy a szegedi, a budapesti és a debreceni egyetem biológiai intézeteinek előbb külön (1950), majd egységes kötésben (Annales Biologicae Universitatum Hungariae) évkönyvei jelentek meg, botanikai cikkeket is tartalmazó kiadványaik csak ezután önállósodtak véglegesen. A Greguss-iskola tanítványai és az őt követő tanszékvezetők zömmel növényszervezettani kutatók lettek.

Boros Ádám

Alig akad botanikus századunkban, aki annak ellenére, hogy egyik iskolához, vagy kutatási centrumhoz sem tartozott, mégis olyan sokat és maradandót alkotott a magyar botanikában, mint Boros Ádám (1900–1973). Ő kezdte el intenzíven kutatni hazánk mohaflóráját (az 1920-as évektől), és haláláig a magyar briológia vezető tudósa maradt. Legfontosabb ilyen tárgyú munkái a Magyarország mohái határozókönyve (1953) és a Bryogeographie und Bryoflora Ungarns (1968) című kritikai flóraműve. Boros kitűnően ismerte a virágos növényeket is, és rendszeres gyűjtőútjai révén hazánk legjobb floristái közé tartozott. Mintegy 65 000 virágos növényt és 130 000 mohát tartalmazó gyűjteményét még életében védett nemzeti értékké nyilvánították. Hazánk több tájegységének (pl. Dráva mente, Nyírség, Fejér megye, Duna–Tisza köze, Pilis, Gerecse, Mezőföld) növényzetéről írt alapvető dolgozatot. Kidolgozta az ún. „kétidőszak-elméletet”, amely fontos lépés volt az Alföld növényföldrajzi kutatásában.

A Növénytár

Jávorka utáni időszak 1950-ig. Jávorka nyudíjba vonulás után, a világháború éveiben az igazgatók gyorsan váltották egymást. 1941–42-ben a kitűnő botanikatörténész és bibliográfus, Gombocz Endre (1882–1945), 1942–43-ban Szepesfalvy János, 1943–45-ben pedig Tuzson korábbi munkatársa, az 1941 óta a Növénytár szolgálatában álló báró Andreánszky Gábor következett. Andreánszky századunk egyik legkiemelkedőbb botanikusa, többek között a Mediterráneum flórájának kiváló ismerője, Észak-Afrika vegetációjának hivatott kutatója volt. Alapvető növényföldrajzi, ökológiai, vegetációtörténeti, ősnövénytani kutatásokat végzett, utóbbi diszciplínában Magyarországon iskolát teremtett. A II. világháború után a tár helyreállítását és újjászervezését a nyugdíjas Jávorka állandó közreműködésével Andreánszky kezdte meg, de már Ujhelyi József igazgatása alatt (1945–1950) fejeződött be. Ujhelyi volt az első botanikus hazánkban, – aki felismerve a Szabó Zoltán által hangoztatott kutatási elvek fontosságát – szakított az egyoldalú, csak herbáriumi vizsgálaton alapuló rendszerezéssel, és növénytári kutatási tervbe vette, ill. hozzálátott a magyar flóra kísérletes taxonómiai feldolgozásához. 1950-ben azonban áthelyezték az akkor megalakult Múzeumok és Műemlékek Országos Központjába, ahonnan beosztottként 1952-ben tért vissza a Növénytárba.

Zólyomi Bálint vezetése idején. Ekkor már Zólyomi Bálint (1908–1997) volt az igazgató, aki más érdeklődésű lévén, a virágos növények kutatása terén Ujhelyi tervétől eltérő profilt adott a tárnak. A virágos növények kísérletes taxonómiai vizsgálatával Ujhelyi egyedül maradt.

Mindamellett a század második felében neves kriptogámkutatók dolgoztak a Növénytárban: a lichenológus Szatala Ödön és Verseghy Klára (1930–), utóbbi írta Magyarország zuzmóflórájának kézikönyvét (1994), a briológus Vajda László (1890–1986) {IV-487.} és Orbán Sándor (1947–), kettejük munkája, Magyarország mohaflórájának kézikönyve (1983), az algász Halász Márta és Kol Erzsébet, a nagygombákat kutató Bohus Gábor, a mikroszkopikus gombák szakértői: Tóth Sándor (1918–) és Gönczöl János (1942–). Bohus munkái közül megemlítjük Magyarország kalapos- és egyéb nagygombáinak határozókönyvét, Kalmár Zoltánnal (1912–1999), Ubrizsy Gáborral és Bánhegyi Józseffel, két kötetben, 1951–1953, a Gombahatározó I–II. (1990) készítésében munkaközösséggel együtt vett részt. Itt említjük a föld alatti gombák szakértőjét, Szemere Lászlót (1884–1974), akinek akvarelljei a Növénytárba kerültek. Hazánk mikroszkopikus gombáiról alapvető munka a Bánhegyi József, Tóth Sándor, Ubrizsy Gábor és Vörös József (1929–1991) által írt háromkötetes határozókönyv (1985–1987).

Zólyomi tulajdonképpen Soó Rezső (lásd a következő fejezetet) legkiemelkedőbb tanítványa, kezdetben (1930–1934) tanársegédje volt, de eltérő emberi és kutatói beállítottsága miatt inkább Soó munkatársának semmint tanítványának kell őt tekintenünk. Munkássága a hazai növénytakaró kutatásában kiemelkedő jelentőségű. Vegetációkutatóként (főleg sziklagyepek, lápok, lombhullató erdők, lösznövényzet) elsősorban a társulások kialakulása, történetisége foglalkoztatta. A tőzeglápok pollenanalitikai vizsgálatával (az 1930-as évektől) megalapozta hazánk jégkorszak utáni vegetációfejlődéséről alkotott ismereteinket, így személyében a hazai palinológiai kutatás úttörőjét is tiszteljük. Tervezetével (1946) elindította az Alföld módszeres és részletes növényföldrajzi kutatását. Mivel akkoriban viszonylag kevés kutató dolgozott a modern növényszociológiai irányban, a térképezési elvek és módszerek oktatása céljából 1950-ben Vácrátóton 40 résztvevővel szimpóziumot szerveztek, amelyet Soó és Zólyomi vezettek. A tanfolyam célja az volt, hogy elméleti alapot és egységes munkamódszert adjon a Magyarország tervezett növényföldrajzi térképezésében részt vevők számára. A tervek azonban csak kis mértékben valósultak meg (mint pl. a Zólyomi vezette Bükk hegységi térképezés). A kutatási eredmények részben A Magyar Tájak Növénytakarója sorozatban (ezt Zólyomi szerkesztette), részben önálló monográfiaként jelentek meg (Észak-Alföld, Őrség, Budai-hegység, magyarországi láprétek, Szentendre–Visegrádi-hegység, Gödöllői-dombvidék, Mecsek, Zempléni-hegység, Zselic stb.). Zólyomi készítette el Magyarország 1:1,5 millió léptékű potenciális vegetációtérképét is (1967). 1966-ban Zólyomi Vácrátótra került, ahol újjászervezte, kutatásra alkalmassá tette az MTA Botanikai Kutatóintézetét. Innen vonult nyugdíjba 1977-ben.

Soó Rezső és a „debreceni iskola”

Az 1930–1940-es éveitől a magyar botanika története – annak minden eredményével és árnyoldalával – sok vonatkozásban szorosan kapcsolódik Soó Rezső személyéhez. Egyrészt azért, mert sokrétű, több vonatkozásban úttörő, publikációinak mennyiségét tekintve is igen gazdag munkásságot fejtett ki. Másrészt azért, mert Soó Rezsőnek nagyon sokáig komoly befolyása volt a döntéshozó fórumokon, így közvetve sok magyar botanikus pályájára volt vagy lehetett hatással. Harmadrészt azért, mert az általa teremtett iskola tanítványai napjainkig meghatározó szerepet játszottak és játszanak hazánk botanikai kutatásában vagy kutatási irányainak kialakításában.

A Magyar Biológiai Kutatóintézet – Tihany. Az ország első, kizárólag biológiai alapkutatásokat folytató intézete, a Magyar Biológiai Kutatóintézet mint a Révfülöpön 1925 óta működő Biológiai Állomás utóda, a Nemzeti Múzeum fennhatósága alatt 1927-ben kezdte meg működését. Soó 1927–1929 között dolgozott Tihanyban. Különösen századunk első felében {IV-488.} az intézetben uralkodó szellemiség (nyitva állt minden biológiai kutatóirányzat előtt) és a nyári vendégkutatók fogadása révén pezsgő tudományos műhellyé vált. 1928-tól induló folyóirata, A Magyar Biológiai Kutatóintézet Munkái (1926–1927-ben: Archivum Balatonicum, 1947–1948-ban: Archiva Biologica, 1949-től Annalesként) számos, igen jelentős növénytani vonatkozású cikket tartalmaz. Itt jelent meg Soó Rezső munkaprogramjának tekinthető dolgozata (A modern növényföldrajz problémái, irányai és irodalma. A növényszociológia Magyarországon, 1930), amelynek szellemében tanítványaival együtt élete végéig dolgozott. Tihanyi évei alatt jelentette meg Soó az első magyar, modern növényszociológiai irányt követő vegetációmonográfiát Kolozsvár vidékéről (1927).

A debreceni és kolozsvári évek. A debreceni Tisza István (Kossuth Lajos) Tudományegyetem Növénytani Intézete 1928 végén alakult, de az egyetem bölcsészeti karán már 1925-től folyt növénytani oktatás: kezdetben a zoológus Szilády Zoltán (1878–1947), majd 1927-től Greguss Pál tartott előadásokat. Greguss kezdte az új intézet szervezését, de 1929 végén Soó nyert kinevezést a tanszék élére. Soónak így lehetősége nyílt arra, hogy tanítványai és munkatársai segítségével elkezdje programja megvalósítását, a magyar föld vegetációjának kutatását a nyugat-európai zürich–montpellier-i iskola módszereivel („debreceni iskola”). Megindította az Acta Geobotanica Hungaricát (1–6., 1936–1949, ill. a 7., a Debreceni Tudományegyetem Biológiai Intézeteinek Évkönyve, 1950), majd kolozsvári évei alatt – 1940–1944 között vezette az ottani egyetem növényrendszertani tanszékét – a Scripta Botanica Musei Transsilvanici 1–3. (1942–1945) című folyóiratokat. Szerkesztette, részben szerzője volt a Magyar Flóraművek sorozatának, amelyből 1937–1949 között 7 kötet jelent meg (Mátra, Tiszántúl, Székelyföld két kötetben, Mecsek, Bakony, Erdélyi Mezőség). Ezek közül a Mecsek-monográfia Horvát Adolf Olivér, a Bakonyról szóló Rédl Rezső munkája. A Soó-tanítványok első generációja, Zólyomi Bálint, Máthé Imre (1911–1993), Hargitai Zoltán (1912–1945), Ujvárosi Miklós (1913–1981), Balázs Ferenc (1913–), Timár Lajos (1918–1956), Ubrizsy Gábor (1919–1973) és Felföldy Lajos (1920–) részben Soó programjában vettek részt, részben más területekre specializálódtak, ahol hazai viszonylatban úttörő munkásságot végeztek. Ilyen területek a palinológia, klimatológia (Zólyomi), a gyomcönológia (Ujvárosi, Timár, Ubrizsy, Felföldy), a rét-legelő kutatás (Balázs), a citogeográfia (Felföldy), a mikológia (Ubrizsy). Felföldy Növényszociológia könyve (1942) igen jelentős munka. Soó első munkatársai közé tartozott az erdész Magyar Pál (1895–1969), aki a sziki növényszociológia és az erdőtipológia hazai úttörője volt, az első magyar vegetációtérképet is ő készítette a Hortobágyon (1928). A kolozsvári doktoranduszok közül Csűrös Istvánt (1914–1998) és Nyárády Antalt (1920–1982) – későbbi neves erdélyi botanikusokat – kell megemlíteni.

A II. világháború után: ismét Debrecen, majd a budapesti évek. A háború után Soó visszatért a debreceni tanszék élére. Az újabb tanítványoknak azonban már csak egy része végzett Soó keze alatt, mint pl. Borsos Olga (1926–), Simon Tibor (1926–) és Jakucs Pál (1928–). Mások, pl. a Duna árterének vegetációját kutató Kárpáti István (1924–1989) és Kárpáti-Nagy Vera (1927–), vagy a Zólyomi-féle „bükki brigád” aktív tagja, Baráth Zoltán (1924–1982) az említett vácrátóti szimpóziumon ismerkedtek meg behatóan a geobotanikai kutatás módszertanával. Az 1950-es években Zólyomi Bálint terepmunkássága már sokkal jelentősebb volt Soóénál, így sok ifjú botanikus, legalábbis a vegetációkutatók egy része szemében Zólyomi volt az igazi mester. Ebben a korszakban a politika is mindinkább teret nyert a tudományokban. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem {IV-489.} (1950-től ELTE) növényrendszertani tanszékét 1945 óta vezető Andreánszky Gábort 1953 elején kitiltották az egyetemről, s mintegy száműzve, beosztottként visszahelyezték egykori munkahelyére, a Növénytárba. A tanszék új vezetője Soó Rezső lett, aki az újjászervezett MTA Biológiai Osztályának elnöke is volt. Az egyetemen botanikai cikkeket is tartalmazó új periodika indult: az Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis, ill. ennek Sectio Biologicaja (1957–). Akadtak olyan botanikusok is, akik annak ellenére, hogy Soónál doktoráltak, Andreánszky szellemiségét megtartva Andreánszky-tanítványnak tartották (és tartják ma is) magukat. Emellett az 1950-es évek végétől kiváló erdészbotanikusok is színre léptek: Majer Antal (1920–1996), Csapody István (1930–), Szodtfridt István (1930–), Tallós Pál (1931–1968). Az 1960-as évek végétől Magyarországon is tért hódítottak az angolszász típusú ökológiai módszerek, a matematikai eljárások biológiai alkalmazása egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ezen a téren Juhász-Nagy Pál (1935–1993) és Précsényi István (1926–) munkássága úttörő jelentőségű. Soó Rezső az 1950-es évektől egyre inkább visszavonult az oktatástól és a terepi munkától, figyelmét elsősorban szintetikus dolgozatok (pl. a hazai növénytársulásokról) elkészítésének szentelve. Ennek betetőzése fő műve, a hatkötetes, közel 4000 oldalas A magyar flóra és vegetáció rendszertani, növényföldrajzi kézikönyve 1–6. (1964–1980), amelyben összefoglalta Magyarország növényvilágáról szóló ismereteinket.