Az egyetemi gyógyszerészképzés kialakulása és fejlődése

A gyógyszerészeti tudományok alapjainak lefektetése – mint szinte mindenütt a világon – hazánkban is összefüggésben volt az egyetemek alapításával.

Amikor Gerald van Swieten, a bécsi egyetem orvosi fakultásának igazgatója nemcsak a bécsi és egyben a közép-európai orvosképzés reformjának szellemi irányítójává vált, hanem az egyetemi gyógyszerészképzés alapjait is megteremtette 1749-ben. Van Swieten leydeni mintára javasolta az orvostudományi karon kémiai és botanikai tanszék felállítását és e tárgyak oktatását. Javaslatai, amelyeket a császárnő elfogadott, meghatározólag hatottak a Nagyszombati Egyetem orvosi fakultásának felállítására is. A Királyi Magyar Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1770-ben indult meg az oktatás. Az új Orvostudományi Karon Winterl József Jakab (1739–1809), a kémia és a botanika első tanára volt a gyógyszerészek első oktatója, aki mint az első bécsi orvosi iskola tanítványa, mind tartalmában, mind oktatási módszerében magával hozta a holland Bourhave leydeni szellemét, iskoláját. Az oktatás alapfeltételeként bevezette a kémiai laboratórium és a botanikus kert használatát.

A gyógyszerészjelöltnek a dékán, a természetrajz professzora és tekintélyes gyakorló gyógyszerészek alkotta bizottság előtt kellett tudását igazolnia – latin nyelvből, kémiából, botanikából, gyógyszerészi ismeretekből, s elsősorban gyógyszerkészítésből. A Kar ezt a vizsgáztatást 1771-től kezdve már egy előzetes – előbb három hónapos, majd egyéves – tanfolyam elvégzéséhez kötötte; az egyetem Budára (1777), majd Pestre településekor (1794) már így vizsgáztak a hallgatók. Lényegében e tanfolyamok rendszeresítése jelentette a gyógyszerészet egyetemi oktatásának kezdetét.

1806-tól kezdve a természetrajz (kémia-botanika), valamint a gyógyszerészeti ismeretek a hallgatandó tárgyak. A tanfolyamra való felvétel előfeltétele eleinte csak a latin nyelv ismerete és kellő gyógyszertári gyakorlat sikeres teljesítése volt, 1838-tól azonban már megkívánták az algimnázium 1–4. osztálya elvégzését.

A gyógyszerészek egyetemi képzését akkor emelték két évre, amikor a természettudományi intézetek (kémia, botanika, ásványtan, állattan) az Orvostudományi Karból kiválva a Bölcsészeti Karhoz kerültek át (1851). Ettől kezdve iratkozhattak be a hallgatók a gyógyszerészi tanfolyamra (tehát csak rendkívüli egyetemi hallgatónak) az I. évfolyamon a Bölcsészeti, a II. évfolyamon az Orvostudományi Karra. Képzésük is megoszlott a két kar intézetei között. Az első évben állat-, növény- és ásványtant, a második évben kémiát és gyógyszerészeti ismeretet hallgattak. Az egyetemre való felvétel feltételei nem változtak, s a magisteri oklevelet is változatlanul az Orvostudományi {IV-560.} Kar, és nem az egyetem adta ki. A természettudományok fejlődése rövidesen szükségessé tette a tárgyak differenciálódását és a szélesebb körű ismeretek megszerzését; ennek megfelelően 1859-ben bővült a gyógyszerészi tanfolyamok anyaga az első évben az elemi természettannal (fizikával), illetve az egy tárgy keretében előadott általános, szervetlen és szerves kémiai stúdiummal, míg a második évben a gyógyszerészi kémiával és a gyógyszerismerettel. A gyógyszerkészítés az egyetemi oktatási programból kimaradt ugyan, de szigorlati tárgyként szerepelt.

Az 1891-ben életbe lépett új kiképzési rend a II. évfolyamon a kémiai analízis külön tárgyként történő oktatását is bevezette, és a képzés anyagába a közegészségtant is felvette. A legjellegzetesebb gyógyszerészi tárgyból, a gyógyszerészeti műtanból változatlanul nem kaptak egyetemi előadást a hallgatók, de a II. szigorlatnak ez mégis részét képezte.

A tantárgy fakultatív kollégiumként 1907-ben jelent meg végre a tantervben, sőt, az 1914. évi reform kötelezővé tette, de még ekkor is csak az egyetemi éveket követő hároméves gyógyszertári gyakorlat után kellett belőle vizsgázni az ún. approbációs vizsga során. Feltételezhető, hogy éppen ez a körülmény hátráltatta egészen 1940-ig a gyógyszerkészítés elméleti alapjai iránti nagyobb igény tantervi jelentkezését.

Jelentős lépés volt a magyar gyógyszerészképzésben, hogy több európai országot (pl. Ausztriát öt évvel) megelőzve, Magyarországon 1895-től a nők számára is megnyílt a pálya, az első, nő számára kiadott gyógyszerészi diplomát 1903-ban Kolozsváron állították ki Thinagel Szerafin számára.

Az 1914. évi gyógyszerészképzési reform értelmében az egyetemi képzés ideje továbbra is két év maradt, amely az első évben Budapesten a Bölcsészeti Karon, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (a Matematikai és Természettudományi Karon), a második évben pedig az Orvostudományi Karon folyt. Az első évben fizikát, kémiát, botanikát, állattant és ásványtant hallgattak, s az év végén fizikából, kémiából és növénytanból ún. előszigorlatot tettek. A második év első felévében kémiai analitikát, gyógyszerismeretet, közegészségtant és gyógyszerészetet (gyógyszerészi technológiát) hallgattak. Ez utóbbi tárgyat heti két órában, de vizsgakötelezettség nélkül, ami a hallgatók előtt meglehetősen komolytalan színben tüntette fel. A második félévben ezek mellett még a gyógyszerészi kémia is tantárgy volt. Az év végén ezekből – a gyógyszerészet kivételével – elméleti és gyakorlati szigorlatokat kellett tenni. Újdonság volt, hogy a közegészségtan tárgyon belül kötelezővé tették az élelmiszervizsgálatokat is.

A budapesti tudományegyetem Gyógyszertani Intézetéből 1914-ben vált ki a Gyógyszerismereti Tanszék, így az 1907-ben alapított Egyetemi Gyógyszertár után ez lett a második olyan intézet, amely csak a gyógyszerészhallgatók oktatását szolgálta.

A Tanácsköztársaság ideje (1919) alatt rendelet született a Gyógyszerészi Főiskola létrehozásáról, amelynek elnöke Winkler Lajos (1863–1939) professzor, igazgatója pedig Darvas Ferenc, a Gyakornoki Tanfolyam vezető tanára lett volna. Megnyitását az Aggteleki (ma Kiss József) utcai gyógyszerészházban tervezték. Az oktatási program tervezetét Vámossy Zoltán (1868–1953) professzor vezetésével dolgozták ki. Bár ez a terv a Tanácsköztársaság bukása miatt nem valósulhatott meg, korszerűsége indokolttá teszi a vele való foglalkozást. A nyolc féléves tanulmányi idejű főiskolára gyakornoki idő és vizsga nélkül, közvetlenül az érettségi után lehetett volna beiratkozni. Az első három évfolyamot követő nyári szünetekben kötelező lett volna két-két hónapos gyógyszertári gyakorlat, s a 4. évfolyam befejeztével további két év gyakorlat {IV-561.} lett volna az előfeltétele a teljes jogú gyógyszerésszé válást jelentő approbációs vizsgára bocsátásnak. Az oktatási tervbe felvett tárgyak alkalmassá tették volna a végzett gyógyszerészeket nemcsak a gyógyszertári, de más területeken (nagyüzemi gyógyszergyártás, gyógynövénytermesztés, vizsgáló laboratórium stb.) végzendő munkára is.

Winkler Lajos

Erdélynek a trianoni békeszerződéssel (1920) Romániához való csatolása következményeként a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előbb Budapestre, majd – mivel Szeged város vezetősége és polgársága minden áldozatot hajlandó volt meghozni annak érdekében, hogy az egyetem ott telepedjék le, – Kebelsberg intenciójára – Szegedre került. Az 1921-ben megnyitott szegedi M. Kir. Ferenc József Tudományegyetemen folytatódott a gyógyszerészképzés is.

A budapesti tudományegyetem 1922-ben felvette a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem nevet, amelyet 1950. szeptember 1-jétől Eötvös Loránd Tudományegyetemre változtattak. A tudományegyetemen 1935-ben felállították – az 1907-ben létesült Egyetemi Gyógyszertárral összevonva – az Egyetemi Gyógyszerészeti Intézetet és Egyetemi Gyógyszertárat, amely 1945-ben szerveződött önálló gyógyszerészeti intézetté.

A román fennhatóság alá került, s nevet is változtatott kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem tovább folyt az egyetemi oktatás, de már román nyelven. Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után, 1941–1944 között a Kolozsvári Magyar Tudományegyetemen ismét megindult a magyar nyelvű oktatás, s Budapest és Szeged mellett itt is folyt gyógyszerészképzés.

Magyarországon az 1940. évi oktatási reform bevezetésekor emelték fel az egyetemi gyógyszerészképzés idejét négy évre, ami az első két évben továbbra is a Bölcsészeti Karon, a következő kettőben pedig az Orvostudományi Karon folyt. Ettől kezdve közvetlenül az érettségi után be lehetett iratkozni az egyetemre, s nem kellett hozzá a gyakornoki idő és a gyakornoki vizsga. Az első évfolyam elvégzése után egy év gyógyszertári gyakorlatra kellett menni, és csak azután lehetett folytatni az egyetemi tanulmányokat. Az első év vizsgáit akár a gyakorlati év előtt, akár azt követően is le lehetett tenni, azonban mindenképpen a második év megkezdése előtt. A gyakorlat letöltését a tiszti főorvos által kiállított bizonyítvány igazolta, amelynek alapján azt az Orvostudományi Kar dékánja később záradékként az oklevélre vezette. A negyedik év befejezése után – amelynek tárgyai 11-ről 24-re, a kötelező vizsgák száma pedig 8-ról 21-re emelkedett – a hallgató megkapta az oklevelét, amely önálló gyógyszerészi munkára jogosította, azonban csak további egy év gyakorlati idő letöltése után vált teljes jogú gyógyszerésszé, vagyis jogosulttá gyógyszertár önálló vezetésére.

Korábban – minden reform ellenére – a gyógyszerészképzés fő célja az volt, hogy gyógyszertárban dolgozó gyógyszerészeket juttasson pályára, tehát az oktatott tárgyak csupán a gyógyszertári méretű gyógyszerkészítéshez és expedícióhoz szükséges ismereteket közvetítették. Az új tanterv szakított ezzel a szemlélettel, és olyan tartalmi változásokat vezetett be, amelyekkel a gyógyszerészi diplomát az orvosi és a vegyészi diplomával emelte azonos értékűre, hogy ezzel az egyre fejlődő gyógyszeripar területén is megállják a helyüket az újonnan végzett gyógyszerészek. Ezt formailag is kifejezésre juttatta az a tény, hogy ezután már nem az Orvostudományi Kar dékánja, hanem az egyetem rektora adta ki a gyógyszerészek diplomáját is. Ezért az új tanterv a gyógyszerészi szaktárgyak óraszámát jelentősen megemelte, s bővítette az ezeket alapozó tantárgyak körét is. A korábbi morfológiai-rendszertani irányzat helyébe az anatómiai-élettani irányzat lépett az oktatásban, amelynek következtében nyitottak {IV-562.} az orvosbiológiai tárgyak felé, pl. bevezették gyógyszerhatástant, majd más új tárgyakat is a gyógyszerészoktatásba.

Azoknak a tirocinális vizsgával rendelkező, nem okleveles gyógyszerészeknek, akik a régi oktatási rendszer szerinti egyetemet valamilyen oknál fogva nem fejezték be, 1948-ban még egyszer alkalmuk nyílt a diploma megszerzésére, azzal a feltétellel, hogy igazolni tudnak 10 éves gyógyszertári gyakorlatot és meghatározott tárgyakat két féléven át hallgatnak az egyetemen, amelyekből természetesen vizsgáznak is.

A gyógyszerészképzés 1949-től teljes egészében az Orvostudományi Karra tevődött át, bár még mindig megoszlott a Természettudományi és az Orvostudományi Kar között. A gyógyszerhatástan oktatása – a biológia, az anatómia, az élettan, a biokémia és a mikrobiológia tárgyak bevezetésével – ekkor kapta meg a kellő orvosbiológiai alapozást.

1950 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orvostudományi Karán a négyéves egyetemi képzéssel párhuzamosan ismét megindult egy kétéves egyetemi gyógyszerészképzés is. Mivel a gyógyszertárak ez év nyarán történt államosítása miatt gyógyszerészhiány alakult ki, így akartak fele idő alatt új gyógyszerészeket adni a pályának. A szegedi egyetemen csak ilyen, a budapesti egyetemen mindkét típusú képzés indult. Az első félév után azonban az illetékeseknek be kellett látniuk, hogy ez tarthatatlan, és a második félévtől már a négyéves egyetemi gyógyszerészképzés keretein belül folyt tovább az oktatás, a budapesti egyetemen pedig egyesítették a két különböző céllal indított évfolyamot. Mind Budapesten, mind Szegeden 1951-ben az Orvostudományi Kar kivált az egyetem korábbi kötelékéből, és önálló Orvostudományi Egyetemmé szerveződött. Az új Budapesti Orvostudományi Egyetem, 1969-ben felvette a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nevet, a Szegedi Orvostudományi Egyetem pedig 1987-ben Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem lett. Mindkét egyetemen belül önálló Gyógyszerésztudományi Kar létesült, Budapesten 1955-ben, Szegeden 1958-ban.

Az 1955 után bevezetett további kisebb reformokkal a gyógyszerészképzés terén azt kívánták elérni, hogy a gyógyszerész ne csak a gyógyszertárban, de a közép- és nagyüzemi gyógyszergyártásban is megállja a helyét. Ne csak a gyógyszerkészítésnek, hanem a gyógyszerellenőrzésnek és a szervezésnek is szakembere legyen. Ezt a célt szolgálta az is, hogy az egyetemi óraszám mintegy kétharmad részét a gyakorlatok tették ki.

Az 1972-ben bevezetett oktatási reform lehetővé tette a szakgyógyszerészképzés ágazatainak megfelelő kollégiumok valamelyikének kötelező szaktárgyként való választását, vizsgakötelezettséggel. Tovább emelték az orvosbiológiai tantárgyak részarányát az oktatásban. Ezt a világszerte fokozottan előtérbe kerülő szemléletváltozás tette szükségessé, amely szerint a gyógyszerészekkel kapcsolatos társadalmi elvárás a klasszikus gyógyszerkészítő tevékenység mellett egyre inkább a gyógyszerszakértő, felvilágosító szerepkör irányába mozdult el. Az 1988. évi oktatási reform is ezt az irányzatot fejlesztette tovább. A gyógyszerészhallgatók túlzottan megnövekedett heti óraszámát úgy igyekeztek csökkenteni, hogy bevezették az ötéves gyógyszerészképzést, amely kilenc félév egyetemi tanulmányt és egy félév államvizsga előtti gyakorlatot jelentett.