IOAN ALEXANDRU

 

(Sz. 1941-ben, Pusztatopán) - román költő, politikus. A század elején elmagyarosított, kalotaszegi román faluból származó reprezentatív román költő az 1989-es rendszerváltás után a kereszténydemokrata parasztpárt színeiben politikai pályára lépett: egy vidéki kiszállásán agyvérzés érte, a klinikai halálból hozták vissza németországi orvosok. Tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd szakképesítését Németországban végezte. Ihletett fordítója Kányádi Sándor kolozsvári költő, a válogatás a Szeplőtlen szerelem c., 1982-ben megjelent válogatott versek alapján történt (Európa).

TÍZÉVESEN

A nappal egyszerre ébredek minden reggel,
Keresztelésre várva a kút elémbe térdel,
Piros cipóba szel a kés s a mezőről a tej
Épp akkor érkezik a Nagy Göncölszekérrel.

Az esténként eresz alá eldugott szárnyam
Éjszaka magát a vállamra visszalopja.
Talán azért olyan nehéz nekem
Járnom a földön ha fúj a szél hajnalonta.
 
 

AZ ÉN KOZMOSZOM

Az első verseskönyvemért kapott pénzen
Vettem egy fejősbivalyat.
Jártas emberekkel mentem a vásárra
Kezességükre választottam
Egy se túl fiatal se túl öreget,
Feje mint egy fekete csillag
És Achilles-sarok a szeme.
Ez a lelkes, földből való test
Az én egyetlen energiaforrásom.
Torkig vagyok a neve-nincs fazekakkal,
Teje - az én egyetlen kozmoszom.

Van egy legelő Erdélyben árnyékba-sötétült,
Darazsak és hangyarajok járta
Nagy odvú fákkal, hol szeder érik
Mikor a búza már sárgul. Éjszakánként
Meztelen lábnyomokat lobbant égővé a
Dombokon a hold, s a kerekekre tákolt kalyibákban
A legeslegelső földinduláskor támadt
Szakadékról álmodnak a csordapásztorok.
Lovak hasáig ér a fű
Egymással ölelkezik
Itt a virágok minden nemzetsége.

Itt legeljen az én bivalyom.
A polipkarú tüzes villámok
Idővel kihunynak szemében akár a
Fároszok fénye a tengeri kánikulában.
De ha szárazság borítja kővel
S veri ki sócölöppel a földet
Rekegő bivalyom
Mellem kútjába merítve szarvát
Ujjongva rontson belém.
 
 

AKÁR A PARADICSOMBAN

Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
Kőkerítéssel körülvéve,
Nehogy az élő szabadon maradt
Földet megfertőzze.
A fakeresztek néhány év múltán
Megdőlnek aztán maguk is szépen
Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
Tűzrevalónak.
Nyoma se marad a sírnak -

Sörteszerű tömött fű növi be
Mint a legények fejét téli éjszakákon;
Mikor a temető egyik végétől a másikig
Megtelik elkezdik újra az elején;
Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
Apámé a nagyapámén,
Ugyanígy a régi bíró
A még régebbi bírón - a régi pópa
A még régebbi pópán;
A régi falu a még régebbi falun.

Alma- és szilvafák szegélyezik,
Illatos virágok nyílnak
Leheletük a távoli tárgyakba is
beívódik.
Kik átutazóban felénk járnak
Bal csuklójukba ágyazódott órával
És öregséggel a vállukon
Ámuldoznak akár a paradicsomban.
 

A CSIKÓ

Vályogházba születtem télen,
Egy-szalmára egy pej csikóval,
Velem egy nevet kapott ő is.

Mikor a szavak hámjába bújtam
S egy-két egymáshoz illesztett szót már
Elég jól elmakogtam - a csikó betéve tudta
A csengettyűk minden nyelvét,
S a fával rakott szekérbe fogva
Anyja mellett
Elég jól megállta helyét
a hámban.

Amikor én négyéves lettem csikónkat
Már lónak nevezték,
Büszkén viselte a nyerget a nálánál
Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

Amikor iskolába kerültem
A mi lovunk
Kukoricáért járta egy hétig a 
Mezőséget, a szárazság idején.

Amikor városon nevelkedtem
A mi lovunk
Tejet, almát, birset és otthonsült-
Kenyeret hozott a szénával bélelt
Szekér derekában.

Amikor katonának mentem
A velem egyszerre azon a régi télen született
És nevemet viselő pejlovunk
Vénségtől kábán pusztult el a
Falu fölötti kiszikkadt mezőn.
 
 

A PORTÁS

Sovány a macska a portás hibájából.
Álmomban is látom hogy fogja maga agyalta
szigorú diétára a portás;
fogjon egeret magának, parancsolja,
de én azt mondom nincs már egyetlen egy se;

Két álló hétig ébren,
pince fölé tapasztott füllel
hallgatóztam, de még egy ciccenés
se hallatszott -
csak a portás hortyogása.
Ebben a beton házban, hol annyi a söprű,
a csapda s a szolgálólány,
magvaszakadt végképp az egereknek,
s a macska meg napról napra soványabb;
szőre perzselt, borzas mint egy bagoly.
Látom most is, üregesedő szemű
szürke kísértet suhan át előttem.
Vigyázzatok, föl ne
keltsétek benne a tigrist:
nézzétek hogy vicsorítja hegyes fogait,
és vérzik az éjszaka az esti csillag ütéseitől
egyedül a Portás a vétkes.
 
 

REPÜLÉS

Csak addig pihen a pacsirta
A föld évszakaiban
Míg az emelkedésnek, dicsőségnek
Nyoma vész
S kialszik a csoda a néző szemében.
Megszokás kezdi szárítgatni a sebeket.
Továbbá
Enyésző lángok hallszanak
És halott ködök hullnak
Térdre a máglyáinkon.
Mennyi kétséget hordok
Húsomban a szégyen hamujába
Pusztuló porhüvelyem iránt!...
De a repülés újra
Erőre kap a semmiből,
Felejtődik a veszteglés
A gyöngeség, a pihenés
A szükséges
Ember és madár
Újra beleveszünk az
Ég illúzióiba.
 
 

MÁLNA

Megjött, mint minden esztendőben,
A hegyekről a málnás asszony.
Verítékes-alvás-szagával, fehér
Combjával s a falra omló füstmarta
Gesztenyeszín özvegyi varkocsával
Telik meg az ajtó melletti ágy.
Egyik lába kurtább s ezért
Bizonytalan a járása
Még akkor is, amikor a kártyusból vizet merít.
Régebben szedhette a málnát
És most erjedni kezd.
Hosszú az út idáig - annyi dombon át
Gyalog s a többi távoli rokonhoz is be-benézve.
De anyám te annyira dicséred.
Ingerlő illata fejszeként
Áll meg a gerendában.
Madzaggal kötött harisnyáját
A száraz kenyérrel s drótvégekkel
Tömött fehér tarisznyája mellé ereszti le.
Mi, gyerekek vászon-ingecskében
Didergünk a hideg ablaknál.
Leszáll az éj, a lámpák kialusznak,
A kályhabeli fények képzeletünkbe villódznak
Sárkányok szárnya suhog a falu fölött.
Miféle különös bolygón élünk?
Mi a szél, a felhők micsodák?
Jövünk, de honnan? Ágazó füst
Akaszkodik össze az Istennel az átalútnál.
Bégetnek a nyájak s a hátukon hatalmas
Karmú bot vereslik véresen.
 
 

AZ ÉN HÁZAM

Végül erőszakkal jöttem be
Ebbe a házba melyről azt mondják
Az enyém volna.
Heteken át éjről éjre
Őriztem a lepecsételt és elveszett
Kulcsú csillogó zárakat.
Az este egybegyűjtöttem a kevéske
Jóbarátot hogy bátorítsanak
S íme most ez a
Tágas belsőség
Nem akar rámismerni.
A sarokból nyugodt pók-szemek
vettek ostrom alá.
Olyannyira jó itt
Hogy hallom az erdélyi
Kőcsákányú sírásókat
Amint a néhai megriadt
Alexandru sírját ássák.
 
 

ESTE

Két fém-fogú vénlány alkoholtól
Mámorosan
Táncol egy esti teraszon a hegyekben.
Verik a cigányok a dobot s vigyorognak közömbösen,
Hájas férfiak és borotvált nők
Heherésznek ölbetett kézzel
Félrébb húzódva.
Nyikorog a patak a sziklák között
S a rühvel teli fenyők szívemmel
Vakaródznak
Hermetikus barlangokban ugatnak
A föld kutyái.
Föl tudnám kötni magam az
Isten nyelvére,
Tajtékos kancákon
Hamuszürke átalvetőkkel nyargalnak
S vesznek a felhők az éjszakába.
Vajúdó macska a hold
Lucskos kölyköket kezd ontani

Az égbolt gödreibe.
 

FÉNYLŐ FÉNYESSÉG

Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőből kelő.
Fénylő fényesség ezredévek
Odvából csordult drága mézed
Világokon túlról jövő
És soha meg nem pihenő
Örök hajnal véget nem érő
Fénylő fényesség fényességtől fénylő.

Ki téged vár, szeret, szelíd fény,
S reménykedik téged szeretvén
Hogy egyszercsak, fénylő fényesség
Ránkvirradva lész a teljesség
Ki hittel hisz és jöttöd várja
Hárman jönnek el látására.

Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőkből kelő.
Mennyi éjszaka éjten éje
S világok hulltak feledésbe.
Virrasztásukra egyedül
A fények fénye tündököl.

Fénylő fényesség fénylelő
Idegent idegenítő
Fénylő fényesség égi lép
Századokon át menedék:
Síró kitudott és kivert
Tebenned oltalomra lelt
Szomjas zarándok itala
Szállása voltál otthona.

Fénylő fényesség égi jó
Idegent fölmagasztaló
Fénylő fényesség szent ige
Szállsz a kihunyt föld fölibe.
 

LOGOSZ

Te vagy a láng a szótalan
Az áldott anyaméhen túli.
Világ végét érintő angyalok
Szárnyaitól szoktál kigyúlni.

Ó, itt maradnom adj erőt
Örökre itt legyek megáldott
Hol sötéten enyésznek el
Gyilkos hiábavalóságok.

Nem tudhatja század, se szem
Oly mélyre nem lát - olyan távol
Hová fészkemre menekít
Egy tűzpillangó a halálból.
 
 

ÉJSZAKA

Leégett annyi gyertyaszál
Égve csak egyetlen-egy áll.
Neve Ion, Ioan, Kegyelem
Évvégi éjt virraszt velem.
Farkasüvöltés járja át
A kinti német éjszakát.
Nincsenek barátok, nincsenek
Mindent polyva és por temet.
A tükörből egy édenkerti,
Angyali szűz arca remeg ki,
A kancsómban a bor veres lett,
Kolindáit hallom Keletnek,
Boldog éj, áldott éjszaka,
Távoli kolindák szava
Mondhatatlan az éjnek csöndje,
Most száll alá a menny a földre.
 
 

NAGY FÉNYESSÉGEK

Nagy fényességek milyenek
Nem voltak még és többé nem ragyognak
Mutatják föl egy hajnalon
Arcát egy másik hatalomnak

Elhal a szél s a névtelen
Csöndben a tengerek megállnak
Egy soha nem hallott ige
Lészen hazája a világnak

A sarkukból kifordult sírokat
Pillangók röpítik magosba
Népek kelnek ki nemzetek
Sereglenek fel szárnysuhogva.
 
 

KEZDET

Kezdet kezdetén volt a puszta
És a pusztában szél fütyölt
A szélben titkon szó parázslott
S a szóban fölizzott a föld

Nem volt a föld nem volt egyéb
Az éj derekán mintha volna
A csend keresztjénél hagyott
Messzi fényre áhító rózsa

S nem volt a rózsa sem egyéb
Maga a fény volt jőtön-jőve
Magára el nem hervadó
Ragyogó rózsatestet öltve

És nem volt magáért való
De járt keresett puszta-szerte
Neveket kiáltott a fény
És mindeneket megnevezte

Történt aztán hogy megjővén
Szárnyain a tündöklő fénynek
Első szómmal első szülött
Apámnak így mondtalak téged

Aztán sötét lett újra és
Nem emlékszem már semmi másra
Csak a sírokkal és hamuval
Borított nagy-nagy pusztaságra.

És emeltünk mi öregen
Az éjszakából várról várat
Ahol magánytól rettegő
Egerek rínak sírdogálnak

Fekete szél süvölt megint
Őrjítő híreket hírelvén
És akasztottan csügg az éj
A jövendő kilógó nyelvén

Hallom éjről éjre amint
Merülnek és süllyednek évek
Már itt zörög újra vakon
Követe a kietlen éjnek.

Hol vagyunk merre ki kiált
Ki szólít engem újra néven?
Ébredj a tűz szól s a világ
Ég önnön utolsó tüzében

Ám a rózsa új tengeren
Újra sarkad a virradatból
Más föld és más ég születik
S eltűnik a költő is akkor
 
 

PUSZTATOPA

Szent szülőfalum íme hát
Énekeimben fölmagasztosodván
Odaföntről a csillagok mögül
Magad is már-már csillagként ragyogsz rám

Föld voltál te is valaha
De a sötétséget letisztogattad
S hogy ne legyen rá szem- se fültanú
A véneid is sorra odahagytak

Messzi kékségből tündökölsz felém
Az Érchegység keleti hajlatából
Hol éjszakánként szelíd dombok és
Egy forrás meg a cinterem világol

Alkonyatonként szőnye juhsereg
Koszorúz körül szorít gyűrűjébe
Ünnepek füstje száll az ég felé
S együtt újra a szegény falu népe

Nyár derekán Szent Ilyés napja tájt
Esztenák ülik illendőn a dombot
Éhes gyermekek szegénység-szagát
Árasztják a lenyúzott tölgyfalombok

A remetekolostor távoli
Szent miséje lassan az éjben elvész
Az ég augusztus csillagaival
És Erdélyország emberséggel teljes

Fenyőteknőbe kovászolt kenyér
Kél a holnapi Búzaszentelőre
Ott kinn az erdőn még a fölriadt
Farkasok is falhatnak majd belőle

Anyám a lócán el-elszundikál
Amíg a kelő kenyeret virrasztja
A csűrtetőre ébredő bagoly
És gólya libben föl a kútágasra

Marián Háton a cserék között
Hová a sárguló tarlókon jár ki
Őrzi a falu csordáját a vén
Teodózia néni a bizánci.

Nyilatkozik az őszi kikerics
S a tordai Hasadék újra idekéklik
Fogát mutatja már a tengeri
És hóharmat ver a kerteken végig

Mostanától már itt az ideje
Hogy egyre többet meséljünk egymásnak
Mivel az ég vándormadarai
Tőlünk már régen a magosba szálltak
 

ÖRÖM

Tejet iszom most újra boldogan
Mindenek közt a tej megmarad tejnek
Míg a világ világ lesz mindig kell egy domb
Ahol egy kút s egy bivaly ellegelhet

És egy karám ahol az éjszakát
Virrasztgatja egy-egy magányos pásztor
És furulyának is kell szólnia
Míg a csöppnyi tűz csöndeskén pislákol.

De jó a tej egészséget adó
S míg van egy tehén nincs baj a világgal
Míg felhő húz a mindenségen át
S az ágakon még fészkelő madár van

Amíg búzából készül a kenyér
S amíg a mag holtában áttelelhet
És ameddig még édes jó anyák
Öléből jöhet világra a gyermek

Amíg a kígyó kígyónak marad
S a jónapottal jó napokra kelnünk
Ameddig lehet én szeretteim
A lámpa körül együtt énekelnünk
 

SZÜLEIM

Ősz szüleimet látom menni most
Föl a szegényes kis erdélyi dombra
Mintha a hunyó őszi ég alatt
Két földönjáró csillag gyalogolna.

Apám vállán az új átalvető
Szentelt olaj van búza s gyertya benne
Halottak napján erdő közé tart
Hová az ősök vannak eltemetve

Bazsalikommal kezében anyám
Megy utána kendőbe bugyoláltan
Bocskora deres tarlón nyiszorog
Mennyben a falu mint juh a gyapjában

Kék hideg csípi arcuk kiszedi
Anyácskám barna szeméből a könnyet
Feléjük az a bíborszín galamb
A déli verőben glóriát lebegtet.
 

ŐSZ

Csontra vetkőzik a világ
Sárgás nedveket szív a lomb a fából
S a holdba száll.
A dombon csontok nőnek a házak
Alapjaiban akár a csecsemők
Ínyében a tejfogak.
Leváltak a mutatók
Az idő számlapjáról
S az Úristen
Hátába fúródtak.

Könnyeink leperegnek s akadályokká
Kövesednek az úton.
Az este még mellettem
Fekvő testedből mára
Koponyámba vésett
Égi edény
Körvonala maradt,
Melyben maréknyi
Hamu pislákol.
 

A HARANGOZÓ

Haza engemet, oda Erdélybe
Szülőfalumba visznek majd egy este
A hant alatti nemzetség közé
A dombon lévő öreg cinterembe

Úgy történik ahogy falun szokás
Egy öreg ember lemossa a testem
Begöngyölget kendervászonba és
Égő gyertya lesz mind a két kezemben

Az első házba szállásolnak el
És elbúcsúztat majd a falu papja
És könyörögnek ki mennyire tud
Hogy testem a föld békén befogadja

Vőlegényi szép fehér lobogót
Szegeznek édesanyám kapujára
Tiszta kendő a kendőkarikán
(Búzát s kalácsot helyeznek alája)

Befognak két jó jármas bivalyat
És előttük egy hozzáértő lépked
Így kísérnek végig a falumon
Derekában a nagy szénásszekérnek

Minden átalútnál megáll a füstölő
Hogy a pap az írásból idézhessen
Így megyünk együtt én szeretteim
Révtől révig egyre csöndesebben

Fölöttünk a haranglábon ülő
Gyermeksereg tekintete szálldos
A harangszó megy el közülünk
A nagy haranggal el az ő Urához.
 

TÉL

Mikor megfagy a rög és a kezek
Bent a tűz körül melengetőznek
A lámpafénytől ablakon a csillag és
Az asztalon a kenyér megszegődnek

Üres szilvafák merednek s nincs egy
Árnyék sehol a világegyetemben,
Mikor elmeddül a mező akkor jön el
Ideje a szent juhnak hogy teremjen

A láthatárról eltűnik a sas
A csonttá fagyott forrás meg se szusszan
Minél keményebb a tél odakint
Annál forróbb lesz a bárány a juhban

S amikor a Krivec haragosan
Már-már az erdő szíve felé markol
A legcsodásabb öröm himnusza
Hömpölyög elő minden juhakolból

Hó borítja a földet mindenütt
Sót és hamut nyalogatnak a nyájak
Bégetésüktől olvad el a hó
És engednek ki ajtókon a zárak.
 

FÁJDALOM

A földön az a legszegényebb nap
Mintha mindenki öreg s gyilkos volna
Önnön magamtól fulladok meg itt
E kötélben mely rám van hurkolódva.

Veres a domb s a kutak üresek
Rablás és pernye-szaga van a fűnek
Hulla-undor motoz s a fák alatt
A vak szamarak döggé merevülnek

Belőlünk minden remény kiveszett
Gyászos igék hagyják el a nyelvet
Óriás hollók ereszkednek alá
És egy nyeléssel csecsemőket nyelnek.

Menekül minden hegyek s fák közé
Odúkba fut rémülten hite-vesztve
És beteg az árnyék a fájdalom
Seregnyi férge halálra sebezve

Karóbahúzott a föld embere
Köpések közt s a porig alázva sértve
Koronája szitok és laboda
Nem ragyog rá a világ fényessége

Üres a ház a csillag kialudt
Az égbolt sziklára akasztva csügg le
Semmi sem maradt csúf és tátogó
Üresség les éhesen életünkre.

(Kányádi Sándor fordításai)