GEORGE BACOVIA

  

(Sz. 1881, megh. 1956) A román költészet szimbolista vonulatának egyik legnagyobb kortárs költője. Melankolikus versei a kiábrándultság életérzését árasztják. Rendkívül erőteljes zeneiségű versei antológikus darabok. 1905-ben már kiforrott lírikus, de nehezen ismerik el. Élete végéig ellentmondásos mellőzöttségben élt, a szocialista rendszer sokáig dekadens alkotóként bélyegezte meg. Ihletett fordítója az erdélyi magyar költészet nagy formaművésze, Kiss Jenő. A versek Bacovia: Lila alkonyat (Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1961) c. kötet a VÁGÓHete alapján készült.

TÉLI KÉP

A vágóhídnál, a mezőn havaz,
Meleg vért csurgat szét a lefolyó,
Az állat-vértől lucskos már a hó -
S csak egyre hull, a csúszka bús, havas...

Megalvadt vértől gyúl ki a fehér,
Varjak tipegnek benne... és eszik.
De későn van már... szárnyuk lengetik.
A vágóhídnál már leszállt az éj.

S a hó csak hull, a pelyhei nagyok...
S míg fények gyúlnak csüggedt ablakokban,
A vágóhídnál farkas szeme lobban.
- Kedves, fagyos ajtódnál én vagyok...

LILA ALKONYAT

Szép, őszi alkonyat, lila...
A háttérben két nyárfa foltja lágyan:
Apostolok dús, lilaszín palástban -
 A város lángoló lila.

 Szép, őszi alkonyat, lila...
Kacér s rest őgyelgőktől zsong a járda,
Lilának látszik mostan mindahánya,
 A város lángoló lila.

 Szép, őszi alkonyat, lila...
A tág mezőkön vajdák fürtje lebben,
Az ősök mennek ott lilás seregben -
 A város lángoló lila.

DECEMBER

Nézd, ott kint hogy havaz december,
Kedves, pillants az ablakokra -
Szólj, hozzanak már parazsat be,
Hogy halljam, ég a tűz ropogva.

A széket told a kályha mellé,
Figyeljem zúgó füstlikán át
A vészt, vagy sorsomat... - be mindegy! -
Tanuljam meg szimfóniáját.

Mondjad, hogy hozzák a teát is,
S jöjj közelébb, oly jó melletted!
Olvass, olvass a pólusokról,
S a hó kint hullhat... eltemethet.

Be jó meleg van itt tenálad.
E ház szent nékem, enyhe szentély -
Nézd, ott kint hogy havaz december...
Olvass tovább csak... ne nevetgélj.

Még nappal van s már mily sötétség...
Hozzák a lámpát is be, szóljál,
A hó a kerítés fölé nő,
Kilincsen, záron roskadón áll.

Én nem megyek ma haza innen...
Elöl meg hátul hó s hideg szél,
Nézd, ott kint hogy havaz december,
Olvass tovább csak... ne nevessél.

MÁSKÉPP

Elkezdett az ember magában beszélni...
És minden tovatűnő árnyak közt haladt -
Vak ólom-égbolt fedte a világot,
Ámde az elme égett, lánggal, mint a nap.

Semmi. S a pusztaság csak mind tágabbnak látszott...
S keserű éjszakáján minden dal hallgatott,
Gondoktól kékreváltan a földig meghajolt,
S elkezdett az ember magában beszélni...

ÓLMOS TÉL

Hull a hó, időtlenül. Csend. Jól van így ez, jól van.
Szél rohan, fehér a város... Hull a hó, kering,
Mintha mind meghaltak volna s feltámadtak volna mind...

Szunnyadoz a sok tudós könyv kint az üzletablakokban.

Hull falakra, messzi templomokra lebben,
Hull az éjben, hull a semmi, bankjegyek havaznak -
Csak a szél tudója egy más, síró dalnak...

Kóbor árnyam ott bolyong a demokrata negyedekben.

Hull a hó hatalmasan a roppant város száz terére,
S mialatt a szél körutak friss jegén zokogva vág át,
Hullnak bent a mozivásznon súlyos társadalmi drámák...

- Magyarázatot azonban ki ad itt e bús mesére?

EGYTAGÚ RÍMEK ŐSSZEL

Fémes levelet ejt az őszi ág,
Szél.
Elnyűtt állatok, gond és némaság.
Mély.

Pattog szomorún - pakk - a néma fa
Bent.
Puszta zug, körül árnyak vén hada,
Csend.

Nyüvöm tollam, az éjfél egyedül
Lel.
Sír a lámpa... Jaj, éltünk elrepül,
El.

Ágyba roskadok, nem kell semmi se...
Kész.
Lassan, csöndesen minden semmibe
Vész.

Ó, egyszer talán más lesz a világ
Itt.
Fémes levelet ejt az őszi ág...
Csitt.

VIHAR

A bákói erdő
Jajgat a szélben,
Nő a sötétség,
Földszínű ég fenn.
S szerte csak erdő,
Forr valamennyi,
Holtuk' kesergő
Ősz dala zengi...
S ágra akadtan
S nyögve - ha! - mintha
Absolon hívna,
Üstöke ing-leng...
Rémit ezernyi
Bolygó tekintet,
S a zajban eszem már
Semmit nem ért meg...
Mint a legendás
Romulus egykor,
Úgy haljak én meg,
Elfeledetten...
Zúgó viharban
Nyeljen el engem
A bákói erdő...

(Kiss Jenő fordításai)