ION BARBU
|
|
(Valódi nevén: Dan Barbilian, sz. 1895, Campulung Muscel, megh. 1961,
Bukarest). Költői nevét anyai nagyapjától kölcsönözte. A világhírű román
matematikus, az ún. Barbilian-terek megalkotója viszonylag keveset, de
költészetileg igen jelentőset alkotott a román irodalomban. Joc secund
(Harmad játék) c. kötete a matematikai szimbolizmus brilliáns megteremtője,
számos költészeti elmélet elindítója. Ihletett magyar fordítása a temesvári
illetőségű, ugyancsak matematikusi alapképzettségű Mandics György költő
nevéhez fűződik, aki 1977-ben értelmező tanulmánnyal és műhelynaplóval
körítve adta ki magyar nyelven a gyakorlatilag fordíthatatlannak ítélt
kötet egészét. Válogatásunk ennek alapján történt.
Méltatlan, kiégett föld a börtön.
A világosban sugárszéna áltat;
Fejeink, ha vannak, vak mészkőből,
Mint a tévedések, oválisan állnak.
Annyi bal fonal kalangya görnyed!
De zárt gesztust lel-e, hogy összesítsen,
Tagadja, egyenesen a törted:
Világra tárt szűz háromszögbe írt szem?
Hogy ki ne folyna, ki ne esne
Élőn a Szellem, benne rab -
Fehérlő ostyákhoz emelje:
Gyermeksége pírban haladt.
Súlyos Napja mindennapoknak
Keléskor könnyen csobogott,
S a fellegek csak ágaskodtak,
S ahány heggyel találkozott,
Nőtt tengerszemmel, hogy érhesse
Korát, a húsz büszke évet.
Az álló órából figyelte
- Időből, mely karddal vésett.
Vőlegény, asszonyként látott,
Hajjal, amit csigákba vésel,
Merkúrtól fontolt és nem Geától,
Utakat visszacsöködéssel;
Ezen estéli kúpszegélyen,
Mikor a lelkem hanyatlott
S forrón, meghajló pajzsod
Felszívta, mint viaszpecsétet,
Mint víz-kezek közt növekedvén
Titkok mi dolgát próbáltad?
Alján zöld hegyrétvirágnak
Szántottál csak egy hályogos fényt.
Mérlegelem e prizma orgonában
Fenn a jel-telített spongyás fóliánst.
Mint bor homloka a kötés pirulásban,
De az éleken a Nap lecsurgott - gyász.
Közel. A szemek keresztben kövülnek
A vibráló lapból, mely akár a dob.
Koronája kökény a betűnek
Súlyos, nyesett fényben, mit a kályha dob.
Kétely a gyönge álomban, lakás!
- Seperve halad egy nagynéni által -
A kúpba vont szemét, írás-csapágy,
A nap igazolása - hamujával.
Hajbókolt puhán, keleti módon
Hogy markodból lopjon még málé-morzsát.
Öledben pislákolt kéken, forrón
Mint csészében az alkohol-vitorlák.
Bóbitás bolondod a tőkén felemás
Szemét csak forgatta: merő bánat -
S kezed kicsavarta, ahogy a ruhát
S eltörte nyakát a verdeső madárnak.
Dogma: És a Szentlélek lebeg vala a vizek felett.
Adott e szegény népnek
Étekül a meddő tojás is.
De az élő, poronttyal bélelt,
Arra való, hogy fénybe állítsd!
Mint régi világ a kristályban
Úszik vékony mész héjában
Az ártatlan, az új tojás,
Nász-palota, kripta-lakás.
Háromrét atlasz fekhelyébe
Havazva alszik a fehérje
Oly bezártan, oly kecsesen,
Mint drága test, álom-verten.
Hát sarja?
Nagyon fentről,
Plusz szegletből,
Földek szenny alja
Ahová nem érhet lentről,
Adja lomhán
Hamek módján
Fehérjének szikzsinórján:
Teljes csókját.
*
Feledő lény, vak, egyirányos,
Az elérzékenyült Lelket látod?
Amint egykor, úgy ezidőtt is:
A dogmát csöpp világok őrzik.
A Szentlelket, hogy bolton lásd,
Élő vízen, mit nem lep sás,
E jelkép tojást adom át
Vak, ostobám.
Nem piros tojás.
Te buta, sose jóllakott,
Fiasat adok
Ajándékul Húsvétra neked:
Emeld a fénybe és ismerd meg!
*
De legfőként borzadj rá már
Arra a sárga golyóra
- Mutató nélküli óra -
Mely maga írja ki halálát
Lénynek, világnak. Borzadj rá már
A szükséges sárga mutatóra...
A halál homlok ott vert szállást.
A sárgában
Hogy a fehérjét rágcsálja
A lét belénkjegyzi spirálját.
Ahogy a - dogma.
*
Mégegyszer lásd hát:
A meddő oly, mint a fias,
De ki ne idd. Nászt pusztítasz.
És kotló-kosárba se dugd!
Első csendjében hagyd meg úgy,
Mert minden, mi kész bűnnel terhelt,
És szent - csupán a nász, a kezdet.
1925. Húsvét szombatja
Gödrödben Uvendródé
Mekkora gaszteropódnép!
Szürszexuálisok,
Szürmuzkálisok;
Gaszteropódok!
Túl-tiszta rapszódok,
Ódai módként
Égbolt pántlikák
Hárfában antennák:
Uvendródé
Kérész idők fölött
Görög!
Kristályba dermedt
Óra szűz Geraldine mellett!
Csipkefodra mint a
Páncél-virág-szirma,
Karjain átal
Jég ideákban
A Nap istenséghez
Egyenlő - ének:
Csavarmenet Rend és
Hangzás
Líra termés,
Logikán túl végső
Mítoszbeli bölcső,
Nagy sátorokból
Ugrol:
Ó hab ló vagy
Tilinkó hagyott
Spirálisodról fönn mész ragyog!
Megtestesülő étvágy:
Íme egy lány:
Egyszer siklik simán,
Másodszorra siklik,
S még egész kilencig,
Míg lázas vágyak
Kötnek rá zárat,
Míg gaszteropódok
Páncéljába sodrod;
Míg lomhán, vigyázón
Éber antennákon
Száll alá:
Inga lassúdad,
Hiába csomag,
Idők
Kérésze,
Uvendródébe.
Anton Pann világának méltóbb tiszteletére
Valamely török Dunánál,
Dohánytelt, fonnyadt síkon,
Jó és Rossz közt félúton,
Fel égig törve lépcsejét,
Kell hogy kibontsa virágát:
Fehér
Egycél
Iszárlük!
Nap bordájából szakajtott!
Epekedő hang, olajzott,
Mely oly lágyan ér el, mint
Mikor egy szent müezzin
Lenget fennen mint karzatról
Egy fohászt a bukó Naphoz...
*
- Iszárlük, szívem te vagy,
Mint mész s pestis verte nap
Tartománya, oly fehérben,
Zöldség s kő emelte fészek,
- Mennyországom, így maradj!
Légy félt s mégis mókás vásár
Félszigetnyi - összeg-Balkán!
Levegő tengerfenéken
Fonjál kendert köteléknek,
Mindtizennégy bitófára
Nekünk;
nem a török tájra!
Egyetlen bor mámora:
Kedved, Naszreddin Hodzsa!
*
Amott, iszákkal a háton
Szamarak a fenti várból
Bögölyök a nagylányok közt,
Pánkósok és kalácssütők
Szájt tátanak, míg Naszreddin
Len olvaszt parázsain,
Árul eb-szájkosárban
Harapós fokhagymákat,
Játszik, ujja üstön dobban,
Míg Kadünánk hóval csorran.
*
Nyíljatok, nagy kapuk már!
Vár árummal két szamár,
Hoztam minden házanépnek
Porokat, holdreszeléket,
S egyéb szépségesen szépet;
Íme, kövek, víz-súlyosak,
És mily gyűrűk, mily zsinórzat,
Hadzsi-útra bocskorok
- Tárulj fel, Iszárlükom!
Legyek rügy leveleidnek,
Sokat halljak és örüljek
Időnként, mikor Kemál,
Átal - a Boszporusznál,
Vág tizedről tizedévre
Ázsiába görögséget,
Míg itt Törökhon virága
Álló dicsőségbe zárva
"Úgy kell"-et szól
Iszárlükról.
Elátkozott tavasz, fagyos
Napéjegyenlőség éj,
Jössz és mész
És feltámasztod
Fox kutyának szellemét.
Fox, okos,
Acél fogakkal,
Szukáknál nagy
Becsben tartva.
Fox, bolond,
Rövid farok,
Fut világnak,
Kötöz bogot!
Napéjegyenlőség, átkos
Tavaszi álmatlanság,
Reggelek, jönni hagyjátok,
Mint jött egykor Fox, a srác:
Feje fröcskölt kávécsepp,
Reggel szaga elébed dől,
Piaci szelindekektől
Három helyen bevérzett,
Dörgöli a csergéhez,
Szemet forgat, csodálkozót,
Vakkant nagyot:
De mérges!
Csupasz fák, hajnal-vörösek!
(Április, nem Május-táj)
A kéményen pelyhek köröznek,
Omlós fészek: Csir-li-láj!
- Tetszik ugye, Fox kutyám?
Csir-li-láj, csir-li-láj,
Ahogy hideg cseppek csengnek
Pancsolóteknő falán;
Vir-o-kon-go-eo-lig,
Fagyban a csont eltörik,
Lir-lju-dzsán, lir-lju-dzsán,
Mint három kő letaszítva
Korallok lágy padlatán.
Felkeltél még félig éjjel,
Sintér dob most maszlag-ételt,
Fox, fehérre fordul szemed,
A szemed, mely mint a néger!
Ágyba fel
Gyere - zsupsz!
Orrodat
Csókra dugd!
Aztán fülemhez hajolj,
És mit akarsz, gyorsan szólj.
Bolyongjunk mezőket, erdőt?
Vagy tán a hevülés rád jött,
S szeretnéd, hogy lányt keressek,
Akár te, olyan pettyeset:
Bűnös násznagyod legyek,
Adjam el a lelkemet!
Lánykerítésbe nem fogok,
Mivel kényes, szennyes dolog,
És a nagyböjt közel nagyon
S van elég bűnbánnivalóm!
De nem erdők után lángolsz,
S hevülésig is van ám sok.
Látom most, hogy szólni mit szánt
Orrod. - Biztos tudsz egy macskát!
S megjegyezted jól, hogy drága
Vernyogó is, mely kamrákba,
Takarók közt, ágyba rejt el
Kén-szemeket, hogy hideg lel:
Betegséget hozó sátán,
Meleg gyűrű, puha bundás,
Szuszogással, oly álszenttel,
Mint a bűnök a lélekben!
Várj cseppet,
Felkelek,
S rögtön ellátjuk a baját,
Csak öltöznöm hagyj már, nahát!
Felsegítlek én a fára,
Embermód beszélő pára,
Leszedjük a fáról, ágról,
Aztán kosár
És csóválón
Háromszor a feljáróhoz,
Míg törik a gerincoszlop!
Magas tisztán, menny fokán
Megfejtünk mi: Csir-li-láj!
Csir-li-láj,
Ahogy hideg cseppek csengnek
Pancsolóteknő falán;
Vir-o-kon-go-eo-lig,
Fagyban a csont eltörik;
Lir-lju-dzsán, lir-lju-dzsán,
Kövek kacaja csobogva
Három rőt lépcső fokán!
(Fordította: Mandics György)