ÉN, A TIZENHARMADIK

Mézgyertya-lánggal lobog a hajad
bealkonyul már igazán megint
szép nyilallások nyelven a szavak
torkon sípolnak fel a bűneink.

Azt szeretnénk ne marjon az óra
sápadtabbra mint vagyunk így együtt
kik sasokból s férgekből kibújva
veszteségben férfiakká lettünk.

Uram csodás ez a te szó-mennyed
a testünkön elrohadva jut át
s az abszint-egekből kivetettnek
tizenhárom pók szövi a ruhát.

VÁRAKOZÁS

Most a vér hangját kellene hallanom,
karcsú kancsót, amforát: a nőt,
testem egyik fele sír, a másikon
minden isten pihenésre dőlt.

Vadászik rám az álom, fű-lakatját
pilláimra rákattantaná,
lebegve érzem, mint kő a vízben,
édesdeden merülök alá.

De beomlik az óra és feloldja
félelmem a csendtől a homok -
hát ordítok, míg reád vágyó vérem
arca égve ébren fellobog.

ÉNEKLEK, HOGY...

Hahó, pillangó, a selyemüregbe
visszatérni nincs többé hatalmad,
csak hímporod havaz kövér füvekre,
míg disznókondát füröszt a harmat.

Éneklek, hogy sírásom igazoljam,
anyám méhe idegen már régen,
de ott hullanék boldogan-vakultan
az álom karmaiba. És végem.

NEM SZÁLLTAM ÉN TENGERRE DESZKASZÁLON

Nem szálltam én tengerre deszkaszálon
mégis csupa hajótörés az élet
mára egy halállal lettem szegényebb
voltam gazdagabb ezen a világon?

Egy fénysugárral égre csaltak engem
ahogy vörös gilisztával a halat
kisdedként magasba dobott párnahab
s elsárgult vénként kell a mennybe mennem,

erem nem pattan szét a muzsikában
rókákként a szemeim nem merik
elállni kósza asszonyok lépteit
tollaikból kivetkőztetni lágyan
megszentelt lustaság csak már a vágyam
hőként hull a csontom s búmban szétterít.

LEVÉL A KÖZÉPKORBÓL

Nem bírom Uram a falat a téglától félek
 nyelvem mozdul s ó templomokról hull a vakolat
kiköp ez az ősz is akár egy töppedt férget
a fülembe tömköd vérszín halálvirágokat,

megreszkettet a végzet behavaz nagy-nagy részvét
vidám pávatánc ordasagyar-tükörben újra
lám hogy hordozza reklám-bábuját a díszes éhség
asztalomra virágot vet kezét csókra nyújtja.

Anyám vársz a dombon és sötétül az alkony
sírás-szagú derűs hársakra lassan lefolyik
lüktet a város bennem levélként sárgul arcom
írtam s nyakamra tekergőzik fel a bor-polip.

HAJÉK

Szőkeséged szakadékába hullanak
alá kezeim akár a vadak

hallom az éveket sündörögni csendben
rablókat a Getsemáné kertben

míg elvadult baromként az idő végül
hajába tűz engem csatos ékül

VIDÁM BALLADA A KISKATONA SZOMORÚSÁGÁRÓL

Apád toronyból leskődik utánad
hétlencsés szemüveget hord anyád
siess szerelmem alig maradt pár nap
s kiskatonaként védek egy tanyát.

Viseld hanem szomorú erényed
megalázó garasos nyereség
zsebkendőmből én majd kapcát tépek
bakancsomban a sebem hogyha ég,

puskámra hideg gyíkokat sírok ám
de ha szeretnél megtanítlak én
mindenre amit nem tudhat leány
s nem számít mi van csajkám fenekén.

Így hogy fülem tépik hosszú trombiták
patkányoktól bocsánatot kérek
kis kísértetemre húzom a ruhát
csupa átlátszó bogár és féreg,

lőréses kaszárnyában naptól kábán
őrmesterek között és anyátlan
s apátlan is megtanulva látnám
mily egyenlők vagyunk a világban.

S amíg te a szép kamaszokkal virág-
csatádat vívod rózsaszín parkokon
a hátam nyomja súlyos hátizsák
s kápláromat számtanra oktatom,

miközben te csak eltáncolsz könnyedén
egy diákkal ki hosszan udvarol
amott egy repesz szerelmes lesz belém
s fordított távcsővel leslek valahol,

szánj meg hát engem mert búcsúszó helyett
még átkokat is szórhatok reád
hagyd el szüleid s a félelmedet
majd kiskatonaként védek egy tanyát.

DALNOK

A hidak gazdája vagyok én
melyek alatt háltam pontosabban
kiűzött maródi angyal önegén
rózsaszín űri szappanhabban.

És szörnyeteg vagyok és felfalom
nyilván a liliom-illatot -
élünk-e halunk-e vajon
e völgy mélyén hát szóljatok.

Barátaim ámuljatok de gyorsan
míg tüzes a ló a nyereg alatt
amíg még van fehér a hóban
amíg a nyelvünk egészben maradt.

HULLÓ KÉP

Ettől az ősztől kezdve ványad a testem éhen
nyelvemmel csupán mélabúknak a fejét szedem
mezőn át máglyámat viszi bátyám az ölében
húgom szőlősben mászkál rókákkal részegen

csurognak a házak minden fa a terekre gyűl
hajdani templomokból a vajdák sírva szöknek
ki állítja meg s tanítja istentelenül
nyávogó villamosok között járkálni őket?

Falevélből van az anyám az apám párából
mintha meddő gyümölcságat oltana karomba
valami festő bús arcomra egy mosolyt mázol
de festék-egerek jönnek s lerágják naponta

lámpával nyakukban asszonyok intenek nekem
hajuk esőjével két hete már belém folynak - 
padlásszobában vagy csikó megélsz türelmeden
s bőrödön pogány istenek ütköznek ki holnap

tanulj meg öröknek lenni akár a dohány
akár a krumpli a zsákban gondtalan te bölcs
veréblovas ki tömeg vagy a magányod okán
tücsök akit felszippant a nap te kidőlt fatörzs.

PIPACSKÖTÉL

Uram mindennek csak felét kérem tőled
pipacskötelű bitófára várok -
csupán esőben hűséges szeretőket
zsákban guggolva csak a szabadságot.

Ósdi csecsemő - a kiszakadt vérerek
sebén csupa vörös villamos folyik
amerre elhunytak az almásszekerek
agyaglovak hajtók egy régi városig.

Egy szörny kell ki sítalpon a hegyen átal
a falka gőgjével arcán lerobog
hogy az egészség s a pálinka szagával
termékenyítse meg a szűzi robotot,

hernyóvá váljon a vas a beton árva
gyerekként ríjon tövig hallhatóan
lázadón keljen világra a lárva
a játékos atom-pillangókban,

a szilva kilencedszer hajtson virágot -
ó a négykézláb járó bolond század!
én csak mérgezett isteneimre várok
hogy köteleken mégis alászállnak.

VITORLÁSVÁROS

A mezőre kidobott kisvárosban
esőtől részegen és kissé bután
fütyül a szél a kósza nők után,
szalmakalapban táncol utcahosszan.

Itt betonkonzervbe és csak hangya-mód
születünk - s annyi vigéc isten házal
receptre felírt félelemmel, frásszal,
mi meg szelíd tehénként fejjük a neont.

Itt a felhőket is nullásra nyírják,
bújtatják erővel egyenruhába,
ránk parancsolják reformoktól kába,
beteg kövek a szürke színű irhát.

Itt csak én vagyok bolond, egész évben
árbocot, vitorlát szerelek itthon,
a tengert majd a városra uszítom,
s három rúd bagóra elcserélem.

VALLATÁS

Miféle kéj? Miféle pezsgő? Miféle láb?
Mily bejelentetlen angyalok?
Paplant sem! Le a herbateát!
Katonaszagú ez a hold.

Az állomás kissé hűtővagon.
A mészárszék tán villamos.
Ma nincs vágásnapom.
Keresztelő János, gyere most!

Semmi kikötő! Felkötöm gatyám -
hózentrágerem egy más osztályba húz át.
Jurtájában egy tatár talán
így féli a szappan hiúzát.

Semmi látomás! - Szemlátomást oly sok
cseréli krumplira el a hegedűt,
vásári céltábla pillangós fejük -
a szürke, a zöld, a lila bolondok...

Miféle kéj? Miféle kuksi gazemberek
olvasnak levelet ki a nyelvemen? -
Szalmaszálként vízre hull kezed,
azt hiszed, meghalsz, s meg is halsz hirtelen.

A JÓSÁG RÉMURALMA

mindent a rosszabb szögből nézni
hajt az indulat
azt hiszem mindjárt a sör dagálya
isteneket lök az asztalunkhoz
hol igen-nemlétüket pletykáljuk éppen
míg luxuskerékpárjukon pokolra mennek ők.

Ehető valóság:
lemegyek a partra
a víz helyén falragasz hirdeti
hogy betiltották a tengert
gépkocsit kerget a műúton
egy vad darázscsapat
a hajdan máglyára hurcoltak
rőzsét vonszolnak éppen
hát nem kérdezhetek tőled egyebet
hogy van a családod
rákod hogy virágzik
szabadságodat mivel kezeled
épelméjű énemberem
kit féltéglaként az omló házból
harapott ki a székesegyház
ki a küszöbre állított tejesüvegbe veted a reményed
te hivatalnok vasutas gyufaárus
a villamosjáratok vátesze
te ki a villanyóra-leolvasó ellen lázadsz
s nem hiszed hogy a köztereken
kitalálja magának az óceánt a bálna
és nem tudod a rendőrt a mentőt hívjad-e
mikor torkomból szédítően magasba tör
a boldogság vagy a vér sugára.

Csiki László fordításai