Román költők

 


MIRCEA DINESCU
 
     

(Sz. 1950. november 11.) délromániai kisvárosban, Slobozián nőtt fel, majd korán betört a költészet világába, kirobbanó tehetsége a jelenkori román verselésnek, a jelenkori román irodalom egyik markáns alkotójaként tartják számon. 1999-ben Herder díjat kapott. A romániai rendszerváltás előtt polgárjogi magatartásáért évekig házi őrizetben élt, a 89-es fordulat egyik vezéralakja. A politikai szereplésnek pár hónap múltán hátat fordít, egy ideig a Romániai Írószövetség elnöke, jelenleg az Academia Catavencu c. népszerű román szatirikus hetilap művészeti igazgatója. Költészetének első, 89 előtti szakaszából Csiki László készített válogatást és avatott tolmácsolást (A jóság rémuralma, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982). Ebből tallóztunk.


 

ÉN, A TIZENHARMADIK

Mézgyertya-lánggal lobog a hajad
bealkonyul már igazán megint
szép nyilallások nyelven a szavak
torkon sípolnak fel a bűneink.

Azt szeretnénk ne marjon az óra
sápadtabbra mint vagyunk így együtt
kik sasokból s férgekből kibújva
veszteségben férfiakká lettünk.

Uram csodás ez a te szó-mennyed
a testünkön elrohadva jut át
s az abszint-egekből kivetettnek
tizenhárom pók szövi a ruhát.


 

VÁRAKOZÁS

Most a vér hangját kellene hallanom,
karcsú kancsót, amforát: a nőt,
testem egyik fele sír, a másikon
minden isten pihenésre dőlt.

Vadászik rám az álom, fű-lakatját
pilláimra rákattantaná,
lebegve érzem, mint kő a vízben,
édesdeden merülök alá.

De beomlik az óra és feloldja
félelmem a csendtől a homok -
hát ordítok, míg reád vágyó vérem
arca égve ébren fellobog.


 

ÉNEKLEK, HOGY...

Hahó, pillangó, a selyemüregbe
visszatérni nincs többé hatalmad,
csak hímporod havaz kövér füvekre,
míg disznókondát füröszt a harmat.

Éneklek, hogy sírásom igazoljam,
anyám méhe idegen már régen,
de ott hullanék boldogan-vakultan
az álom karmaiba. És végem.


 

NEM SZÁLLTAM ÉN TENGERRE DESZKASZÁLON

Nem szálltam én tengerre deszkaszálon
mégis csupa hajótörés az élet
mára egy halállal lettem szegényebb
voltam gazdagabb ezen a világon?

Egy fénysugárral égre csaltak engem
ahogy vörös gilisztával a halat
kisdedként magasba dobott párnahab
s elsárgult vénként kell a mennybe mennem,

erem nem pattan szét a muzsikában
rókákként a szemeim nem merik
elállni kósza asszonyok lépteit
tollaikból kivetkőztetni lágyan
megszentelt lustaság csak már a vágyam
hőként hull a csontom s búmban szétterít.


 

LEVÉL A KÖZÉPKORBÓL

Nem bírom Uram a falat a téglától félek
 nyelvem mozdul s ó templomokról hull a vakolat
kiköp ez az ősz is akár egy töppedt férget
a fülembe tömköd vérszín halálvirágokat,

megreszkettet a végzet behavaz nagy-nagy részvét
vidám pávatánc ordasagyar-tükörben újra
lám hogy hordozza reklám-bábuját a díszes éhség
asztalomra virágot vet kezét csókra nyújtja.

Anyám vársz a dombon és sötétül az alkony
sírás-szagú derűs hársakra lassan lefolyik
lüktet a város bennem levélként sárgul arcom
írtam s nyakamra tekergőzik fel a bor-polip.


 

HAJÉK

Szőkeséged szakadékába hullanak
alá kezeim akár a vadak

hallom az éveket sündörögni csendben
rablókat a Getsemáné kertben

míg elvadult baromként az idő végül
hajába tűz engem csatos ékül


 

VIDÁM BALLADA A KISKATONA SZOMORÚSÁGÁRÓL

Apád toronyból leskődik utánad
hétlencsés szemüveget hord anyád
siess szerelmem alig maradt pár nap
s kiskatonaként védek egy tanyát.

Viseld hanem szomorú erényed
megalázó garasos nyereség
zsebkendőmből én majd kapcát tépek
bakancsomban a sebem hogyha ég,

puskámra hideg gyíkokat sírok ám
de ha szeretnél megtanítlak én
mindenre amit nem tudhat leány
s nem számít mi van csajkám fenekén.

Így hogy fülem tépik hosszú trombiták
patkányoktól bocsánatot kérek
kis kísértetemre húzom a ruhát
csupa átlátszó bogár és féreg,

lőréses kaszárnyában naptól kábán
őrmesterek között és anyátlan
s apátlan is megtanulva látnám
mily egyenlők vagyunk a világban.

S amíg te a szép kamaszokkal virág-
csatádat vívod rózsaszín parkokon
a hátam nyomja súlyos hátizsák
s kápláromat számtanra oktatom,

miközben te csak eltáncolsz könnyedén
egy diákkal ki hosszan udvarol
amott egy repesz szerelmes lesz belém
s fordított távcsővel leslek valahol,

szánj meg hát engem mert búcsúszó helyett
még átkokat is szórhatok reád
hagyd el szüleid s a félelmedet
majd kiskatonaként védek egy tanyát.


 

DALNOK

A hidak gazdája vagyok én
melyek alatt háltam pontosabban
kiűzött maródi angyal önegén
rózsaszín űri szappanhabban.

És szörnyeteg vagyok és felfalom
nyilván a liliom-illatot -
élünk-e halunk-e vajon
e völgy mélyén hát szóljatok.

Barátaim ámuljatok de gyorsan
míg tüzes a ló a nyereg alatt
amíg még van fehér a hóban
amíg a nyelvünk egészben maradt.


 

HULLÓ KÉP

Ettől az ősztől kezdve ványad a testem éhen
nyelvemmel csupán mélabúknak a fejét szedem
mezőn át máglyámat viszi bátyám az ölében
húgom szőlősben mászkál rókákkal részegen

csurognak a házak minden fa a terekre gyűl
hajdani templomokból a vajdák sírva szöknek
ki állítja meg s tanítja istentelenül
nyávogó villamosok között járkálni őket?

Falevélből van az anyám az apám párából
mintha meddő gyümölcságat oltana karomba
valami festő bús arcomra egy mosolyt mázol
de festék-egerek jönnek s lerágják naponta

lámpával nyakukban asszonyok intenek nekem
hajuk esőjével két hete már belém folynak - 
padlásszobában vagy csikó megélsz türelmeden
s bőrödön pogány istenek ütköznek ki holnap

tanulj meg öröknek lenni akár a dohány
akár a krumpli a zsákban gondtalan te bölcs
veréblovas ki tömeg vagy a magányod okán
tücsök akit felszippant a nap te kidőlt fatörzs.


 

PIPACSKÖTÉL

Uram mindennek csak felét kérem tőled
pipacskötelű bitófára várok -
csupán esőben hűséges szeretőket
zsákban guggolva csak a szabadságot.

Ósdi csecsemő - a kiszakadt vérerek
sebén csupa vörös villamos folyik
amerre elhunytak az almásszekerek
agyaglovak hajtók egy régi városig.

Egy szörny kell ki sítalpon a hegyen átal
a falka gőgjével arcán lerobog
hogy az egészség s a pálinka szagával
termékenyítse meg a szűzi robotot,

hernyóvá váljon a vas a beton árva
gyerekként ríjon tövig hallhatóan
lázadón keljen világra a lárva
a játékos atom-pillangókban,

a szilva kilencedszer hajtson virágot -
ó a négykézláb járó bolond század!
én csak mérgezett isteneimre várok
hogy köteleken mégis alászállnak.


 

VITORLÁSVÁROS

A mezőre kidobott kisvárosban
esőtől részegen és kissé bután
fütyül a szél a kósza nők után,
szalmakalapban táncol utcahosszan.

Itt betonkonzervbe és csak hangya-mód
születünk - s annyi vigéc isten házal
receptre felírt félelemmel, frásszal,
mi meg szelíd tehénként fejjük a neont.

Itt a felhőket is nullásra nyírják,
bújtatják erővel egyenruhába,
ránk parancsolják reformoktól kába,
beteg kövek a szürke színű irhát.

Itt csak én vagyok bolond, egész évben
árbocot, vitorlát szerelek itthon,
a tengert majd a városra uszítom,
s három rúd bagóra elcserélem.


 

VALLATÁS

Miféle kéj? Miféle pezsgő? Miféle láb?
Mily bejelentetlen angyalok?
Paplant sem! Le a herbateát!
Katonaszagú ez a hold.

Az állomás kissé hűtővagon.
A mészárszék tán villamos.
Ma nincs vágásnapom.
Keresztelő János, gyere most!

Semmi kikötő! Felkötöm gatyám -
hózentrágerem egy más osztályba húz át.
Jurtájában egy tatár talán
így féli a szappan hiúzát.

Semmi látomás! - Szemlátomást oly sok
cseréli krumplira el a hegedűt,
vásári céltábla pillangós fejük -
a szürke, a zöld, a lila bolondok...

Miféle kéj? Miféle kuksi gazemberek
olvasnak levelet ki a nyelvemen? -
Szalmaszálként vízre hull kezed,
azt hiszed, meghalsz, s meg is halsz hirtelen.


 

A JÓSÁG RÉMURALMA

mindent a rosszabb szögből nézni
hajt az indulat
azt hiszem mindjárt a sör dagálya
isteneket lök az asztalunkhoz
hol igen-nemlétüket pletykáljuk éppen
míg luxuskerékpárjukon pokolra mennek ők.

Ehető valóság:
lemegyek a partra
a víz helyén falragasz hirdeti
hogy betiltották a tengert
gépkocsit kerget a műúton
egy vad darázscsapat
a hajdan máglyára hurcoltak
rőzsét vonszolnak éppen
hát nem kérdezhetek tőled egyebet
hogy van a családod
rákod hogy virágzik
szabadságodat mivel kezeled
épelméjű énemberem
kit féltéglaként az omló házból
harapott ki a székesegyház
ki a küszöbre állított tejesüvegbe veted a reményed
te hivatalnok vasutas gyufaárus
a villamosjáratok vátesze
te ki a villanyóra-leolvasó ellen lázadsz
s nem hiszed hogy a köztereken
kitalálja magának az óceánt a bálna
és nem tudod a rendőrt a mentőt hívjad-e
mikor torkomból szédítően magasba tör
a boldogság vagy a vér sugára.


Csiki László fordításai


  
Román költők