Román költők

 

MORTUA EST!

Faclie de veche pe umezi morminte,
Un sunet de clopot in orele sfinte,
Un vis ce isi moaie aripa-n amar,
Astfel ai trecut de al lumii hotar.

Trecut-ai cind ceru-i cimpie senina,
Cu riuri de lapte si flori de lumina,
Cind norii cei negri par sombre palate,
De luna regina pe rind vizitate.

Te vad ca o umbra de-argint stralucita,
Cu-aripi ridicate la ceruri pornita,
Suind, palid suflet, a norilor schele,
Prin ploaie de raze, ninsoare de stele.

O raza te-nalta, un cintec te duce,
Cu bratele albe pe piept puse cruce,
Cind torsul s-aude l-al vrajilor caier
Argint e pe ape si aur in aer.

Vad sufletu-ti candid prin spatiu cum trece;
Privesc apoi lutul ramas... alb si rece,
Cu haina lui lunga culcat in sicriu,
Privesc la surisu-ti ramas inca viu -

Si-ntreb al meu suflet ranit de-ndoiala,
De ce-ai murit, inger cu fata cea pala?
Au nu ai fost juna, n-ai fost tu frumoasa?
Te-ai dus spre a stinge o stea radioasa?

Dar poate acolo sa fie castele
Cu arcuri de aur zidite din stele,
Cu riuri de foc si cu poduri de-argint,
Cu tarmuri de smirna, cu flori care cint;

Sa treci tu prin ele, o sfinta regina,
Cu par lung de raze, cu ochi de lumina,
In haina albastra stropita cu aur,
Pe fruntea ta pala cununa de laur.

O, moartea e-un chaos, o mare de stele,
Cind viata-i o balta de vise rebele;
O, moartea-i un secol cu sori inflorit,
Cind viata-i un basmu pustiu si urit. -

Dar poate... o! capu-mi pustiu cu furtune,
Gindirile-mi rele sugrum cele bune...
Cind sorii se sting si cind stelele pica,
Imi vine a crede ca toate-s nimica.

Se poate ca bolta de sus sa se sparga,
Sa cada nimicul cu noaptea lui larga,
Sa vad cerul negru ca lumile-si cerne
Ca prazi trecatoare a mortii eterne.

S-atunci de-a fi astfel... atunci in vecie
Suflarea ta calda ea n-o sa invie,
Atunci graiu-ti dulce in veci este mut...
Atunci acest inger n-a fost decit lut.

Si totusi, tarina frumoasa si moarta,
De racla ta razim eu harfa mea sparta
Si moartea ta n-o pling, ci mai fericesc
O raza fugita din chaos lumesc.

S-apoi... cine stie de este mai bine
A fi sau a nu fi... dar stie oricine
Ca ceea ce nu e, nu simte dureri,
Si multe dureri-s, putine placeri.

A fi? Nebunie si trista si goala;
Urechea te minte si ochiul te-nsala;
Ce-un secol ne zice ceilalti o deszic.
Decit un vis sarbad, mai bine nimic.

Vad vise-ntrupate gonind dupa vise,
Pin' dau in morminte ce-asteapta deschise,
Si nu stiu gindirea-mi in ce sa o sting;
Sa rid ca nebunii? Sa-i blestem? Sa-i pling?

La ce? ... Oare totul nu e nebunie?
Au moartea ta, inger, de ce fu sa fie?
Au e sens in lume? Tu chip zimbitor,
Trait-ai anume ca astfel sa mori?
De e sens intr-asta, e-ntors si ateu,
Pe palida-ti frunte nu-i scris Dumnezeu.



MORTUA EST!

Mint nyirkos hantokon virrasztó fáklyafény,
Harangszó zengzete az ünnep reggelén,
Álom, melynek szárnyát keserv málasztja szét:
Akképpen hagytad el e véges föld szinét.

Elszállottál, mikor a mennyboltnak szelíd,
Fényvirágos terét tejfolyók szeldelik,
Mikor a holdfenség sötét felhők során
Úgy vonul át, akár sok árnyas palotán.

Látlak világoló, ezüst árnyék gyanánt,
Kitártad szárnyidat, utad egekbe szánt,
Hágván, halovány Lélek, a felhők padlatát,
Hulló csillag-havon, sugáresőkön át.

Égi dallam kísér, égi sugár vezet,
Keresztbe kulcsolod kebleden hókezed,
S zúg a világon át végzet varázs-szele,
Arany a lég s a víz ezüst fénnyel tele.

Szeplőtlen Lélek, ím, utad így követem,
Majd nézem hamvadat: hideg, fehér tetem.
Ravatalon terülsz, omló lepel alatt...
Elnézem mosolyod, mely élőn megmaradt.

S faggatom lelkemet, mit orv kétely kikezd:
Sápadt angyal, vajon sorsul mért kaptad ezt?
Szép ifjú életed nem fennem ragyogott?
Elmentél, hogy kiolts egy égő csillagot?

Ám meglehet, hogy ott száz kastély hívogat,
Csillagból épített diadalív fogad,
Tűzfolyón át eléd ezüst palló hajol,
Partok szőnyeghímén virágkórus dalol;

Szent királyném - csupán hogy rajtuk átsuhanj
Sugárhajaddal és fénnyel szőtt kék-arany
Ruhádban, míg szemed mint égő két világ,
És halvány homlokod átfogja mirtuszág?

Ó, káosz a halál, ám csillag-tengerár,
S az élet lázadó álmokból szőtt hinár,
Ó, a halálban új napoknak tüze forr:
De rút a vigasztalan mese a földi sor.

És hátha... ó! Agyam zavart s egy dőre gond
Fojtó vihar gyanánt jobbik hitemre ront:
Ha nap kihunyhat és csillagvilág kiég,
A gyanú megkísért, hogy minden semmiség.

Egyszer talán a menny megpattan kétfele,
Leszakad majd a tág, nagy Semmi éjjele,
Vak égbolton vakult világok bolyganak:
Az örökegy halál múló prédái csak.

De hogyha így leszen, forró lélegzeted
Az örökkévaló sem indíthatja meg,
Akkor kedves szavad elcsöndesült marad,
Akkor ez angyal is: agyag volt, sárdarab.

Tört hárfámmal mégis, szépséges holt göröngy,
Leborulok föléd, s nem sírok könnyözönt
Holtad miatt, ajkam inkább boldognak áld,
Földünk káoszából kiröppent fénysugárt.

Lét vagy nem lét a jobb, nincs erre felelet,
De ember tudja jól: ki sosem született,
Az meg nem ismeri, hogy mi a szenvedés,
Mennyi a gyötrelem, s az öröm ily kevés?

Lenni? - Cél nélküli, szomorú őrület,
Megcsal önnön szemed, hazudik önfüled,
Mit vall egy századév, leesküszi a más,
A Semmi inkább, mint e meddő álmodás.

Egy álom testre vál s egy mást űzőbe fog,
Míg mindent elnyel a tátongó sírtorok,
Ó, mibe fojtható ez őrlő, kába gond?
Átkozzam? Sírjak-é? Kacagjak, mint bolond?

S mivégre is. Vajon nem minden őrület?
Mért kellett ily halál, mint kedvesem, tied?
Hol angyalmosolyod így hunyt ki hirtelen,
Ily világban lehet akármi értelem?
Ha van: visszás, pogány értelme van ennek,
Sápadt homlokomon jegye nincs Istennek.

(1938/1961)

Berde Mária fordítása

 


MORTUA EST!

Őr-fáklya lobog a vizes rögü hantról,
Szent éjjeli óra üt és a harang szól,
Szárnyával epébe merült komor álom;
Így szállasz im által a földi határon.

Holtodkor az ég kiderült csoda-rét volt,
Hol tej folyik és a virág csupa fényfolt,
A hold, a királyi leány, oda száll át,
Bejárja a fellegek árnypalotáját.

Úgy látlak, akár egy ezüstszinü árnyat,
A távol egekbe röpít fel a szárnyad,
Ott ringsz halaványan egy felleg-uszályon
Át csillag-esőn, csupa fény-havazáson.

Egy könnyü sugár visz, egy ének emel fel,
Szívedre simult puha, zsenge kezekkel,
Miközben a rokka varázs-szava zizzen,
Arany van a légben, ezüsthab a vízben.

Még látom a lelked: az űrbe repül fenn,
Lent nézem a holt anyagot, merevülten,
Koporsóba zárva, hóleplek alatt
Az ajk mosolyát, amely élve maradt -

S én faggatom tört szívemet: hova tűntél?
Mi vitt a halálba, fehér mese-tündér?
Hisz láttalak ifjan, igézve ragyogni, -
Elmentél azért, hogy egy csillagot olts ki?

Tán ott paloták sora vár, sok orommal,
Vagy csillagok ezreiből aranyos fal,
Vagy tűzfolyam árad ezüst hid alól,
S a mirha-mezőn a rügyek dala szól?

Szent éji királynő, te arra lebegsz el,
Sugárhajú lány te, mélyfényü szemekkel,
Kék lepled aranyfodor ékiti dúsan,
Fejed körül íme, babérkoszorú van.

A nemlét: csak káosz, a csillagok árja,
Az élet: a lázadó álmok hinárja.
A nemlét: napokkal rügyes csoda-kor,
Az élet: be rút mese, puszta, komor. -

De hátha... viharzó agyam belesorvad:
Rossz gondolatok rajta fojtja a jókat...
Ha kezd a Nap és a sok csillag is esni,
Már elhiszem: az, mi körülvesz - a Semmi.

Széttörhet az ég, kupolája kiéghet,
Hogy lássam az űrt s vele hullni az éjet
Mint szórja világait szét, az időtlen
Halál e múló prédáit a ködben.

S ha így lesz ez. - enyhe, meleg pihegésed
Mély csendbe hal és soha újra nem éled:
Nos, akkor elnémul örökre szavad,
S így nem volt az angyal se más, csak agyag.

És mégis, oh szép por, oh holtszivü asszony,
Tört lantom a gyászravatalra akasztom,
És nem siratom, hanem áldom a tárt
Világ-káosz elszabadult sugarát.

Ki tudja mi jobb: ez a lét vagy a nemlét? ...
Hisz bárki megérti a sorsszerü leckét:
Hogy olyat, ki nincsen, a kín se gyötör,
S hogy oly sok a kín, de kevés a gyönyör.

Mért élni? - ez őrület, bús, üres átok!
Megcsal szemed, és amit hall füled - álnok;
A holnap tagadja, mit állit a ma,
Jobb, mint a vak álom - a Semmi maga.

Megtestesült álmokat űznek az álmok,
Míg elnyeli őket a nyíltölü árok.
Átkozzam-e, dúljam-e szét eszemet?
Nevessek-e? sírjak-e, mint a veszett?

Mivégre? Nem őrület láza-e minden?
Mért vitt a halál, szelid angyal, el innen?
Van cél a világban? Oh, mondd, te mosoly,
Mért élni? Hogy így a halálba omolj?
Értelme, ha van - suta, és hite nincsen,
Nincs homlokodon se fölírva az Isten.

(1961/1966)

Franyó Zoltán fordítása



MORTUA EST

Mint gyertya a nedves sírhalmokon árván,
Vagy mint a harangszó áhítatos órán,
Mint álom, ha illan a szárnya-pora,
E földi világot úgy hagytad oda.

Akkor, hogy az égbolt derűs mezején át
Ívelt a Tejút, száz virágszerü fény szállt,
S mogorva, sötétlő felhő-palotáján
Fénylőn vonult át a holdbéli királylány.

Még látom ezüstös ragyogásban az árnyad,
Amint az egekre tárod ki a szárnyad,
S felhő-kikötőben lebegsz haloványan,
Sugár-zivatarban, csillag-havazásban.

Sugár emel égbe, s egy dal vezet egyre,
Keresztbe szorítva karod kebeledre,
Míg sors guzsalyának fonás-zaja hallik,
Ezüstös a víz lent, a lég fenn aranylik.

Elnézem a lelked lebegni a térben;
És porhüvelyed lenn... kihűlve fehéren,
A hosszu ruhában, amelybe temették,
S nézek mosolyodra, mely oly eleven még.

S kérdezgetem egyre kétségteli aggyal:
Mi vitt a halálba makulátlan angyal?
Hát nem csupa szépség, ifjú s üde voltál?
S most mégy, hogy egy izzó, nagy csillagot oltsál?

Talán odafent ragyogó, arany-árkád,
Csillagból emelt paloták sora vár rád;
Tűzmedrük ezüstlő hidak szelik át,
Mirhás ligetekben dalt zeng a virág;

Hogy ott vigyen útad, szentéltü királyném,
Sugár a hajad, s a szemedbe' csodás fény,
Behinti aranypor kék, hosszu ruhádat,
S babérkoszorúzta a homlok, a sápadt.

Káosz a halál, tenger s csupa csillag,
Ám nyugtalan álmok rút öble a lét csak;
A halál: a napoknak szűz-végtelene,
Az élet unalmas és ócska mese. -

De hátha... agyamra zord fellegek ülnek,
Rossz gondolatoktól a jók menekülnek...
Ha hullik, elég Nap, csillag valamennyi,
Félős, hogy a minden egyéb se: a semmi.

Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn,
Lezúdul a semmi a végtelen éjben,
A gyászszinü égről a fények leválnak
Futó lakomául a hosszú halálnak.

S ha így leszen... akkor e drága lehellet,
Újjá ez a lélek már úgyse születhet,
A hangod, az édes, holt, néma marad,
S nem volt ez az angyal egyéb, csak agyag.

De íme, te drága halott, gyönyörű rög,
Lantommal, a törttel, sírodra könyöklök,
S nem gyászlom a holtod, sőt boldogolom:
Sugár, aki átszállt e por-kaoszon.

S ki tudja különben is, hogy mi a jó,
A lét vagy a nemlét ... de tudnivaló,
Hogy az, ami nincsen, nem érzi a kínt,
S hogy oly sok a kín, s oly kevés öröm int.

A lét? Csupa téboly, szomorú és üres;
Szemed hazudik, csal, s ámít a füled;
Mit hirdet az egyik, azt más kor elejti.
Semminek e vak álom, inkább csak a semmi.

Test-öltve az álmok üldözgetik egymást,
S már hullnak a tátott sirokba forogvást,
S e gondolatomra mi volna mi írt ad:
Őrült kacagással átkozzam-e? Sírjak?

Mivégre? ... De hát nem csak téboly-e minden?
Holtod mire volt jó, angyal te, különben?
Vagy értelem is van? Te, drága mosoly,
Az életed ennyi, hogy így eloszolj?
Ha értelem ez, hát torzult, ateista,
S hó homlokod Isten meg nem koszorúzta.

(1967/1974)

Jékely Zoltán fordítása


Román költők