NOAPTEA
Noaptea potolit si vinat arde focul in camin;
Dintr-un colt pe-o sofa rosa eu in fata lui privesc,
Pin' ce mintea imi adoarme, pin' ce genele-mi clipesc;
Luminarea-i stinsa-n casa... somnu-i cald, molatic, lin.
Atunci tu prin intuneric te apropii surizinda,
Alba ca zapada iernei, dulce ca o zi de vara;
Pe ganunchi imi sezi, iubito, bratele-ti imi inconjoara
Gitul... iar tu cu iubire privesti fata mea palinda.
Cu-ale tale brate albe, moi, rotunde, parfumate,
Tu grumazul mi-l inlantui, pe-al meu piept capul ti-l culci;
S-apoi ca din vis trezita, cu minute albe, dulci,
De pe fruntea mea cea trista tu dai vitele-ntr-o parte.
Netezesti incet si lenes fruntea mea cea linistita
Si gindind ca dorm, sireato, apesi gura ta de foc
Pe-ai mei ochi inchisi ca somnul si pe fruntea-mi in mijloc
Si surizi, cum ride visul intr-o inima-ndragita.
O! desmiarda, pin' ce fruntea-mi este neteda si lina,
O! desmiarda, pin-esti juna ca lumina cea din soare,
Pin-esti clara ca o roua, pin-est dulce ca o floare,
Pin' nu-i fata mea zbircita, pin' nu-i inima batrina.
ÉJJEL
Az éj beállt, a kályha kékes lángját
Kis pamlagomról mélán figyelem:
S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
Egy édes álom száll rám szeliden.
Te hófehéren s édesen, mint napfény,
Mosolyogva jössz a sötétben felém;
Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
S tekintetednek lángját érzem én.
A puha keblek illatot lehelnek,
Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
Majd félálomban liliom kezeddel
Elsimogatod kusza fürtimet.
Megcirógatod homlokom redőit,
Lehunyt szememet csókkal illeted;
S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.
Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
S míg el nem hervad szívemben a nyár!...
(1910/1950)
Révai Károly fordítása
ÉJJEL
Éj van, ellankadva, kéken ég a kályha lángja már;
Egy sarokból, pamlagomra dűlve, nézek szembe véle,
Míg eszem kialszik; ernyedt pillám is lehullna végre,
Minden fény kihunyt a házban... enyhe szender álma vár.
Épp ilyenkor, mély homályban jössz mosolygón és lebegve,
Oly fehéren, mint a friss hó, - izzón, mint a nyári reggel,
Térdeimre ülsz, te kedves, két karoddal, lágy kezeddel
Átölelsz... és vágyó szemmel sápadt arcom nézed egyre.
Illatos, lágy, sima, hamvas karjaid nyakamra fonva,
Rám borulsz és szép fejecskéd mellemen pihenteted;
Aztán, szinte mély álomból ébredőn, fehér kezed
Bánatárnyas homlokomra hulló tincsem félrevonja.
Lassan, révedőn simítod homlokom, hogy megpihenjen,
Azt hiszed - csaló! -, hogy alszom, izzó ajkadat marészen
Forrasztod lezárt szememre s homlokomra, épp középen,
S mint szerelmes szívnek álma, úgy derülsz mosolyra menten
Óh, becézz, míg homlokom még sima, óh, becézz szelíden,
Óh, becézz, míg fiatal vagy, tündöklőbb a napvilágnál,
Tiszta, mint egy csöppnyi harmat, édesebb, mint egy virágszál. -
Míg redőtlen még az arcom és nem vénül meg a szívem.
(1960/1968)
Franyó Zoltán fordítása
ÉJSZAKA VAN
Éjszaka van, kályhám mélyén már hunyorgó tűz lebeg;
Pamlagom sarkából nézem: parazsán kék lángok ülnek ...
Míg tudtam kihunyóban... pilláim elnehezülnek.
És a fényevesztett házra álom száll le, lágy, meleg.
S akkor a sötéten átal mosolygásod felém árad
S jössz felém te hófehérben s nyári napnál édesebben;
Térdemre ülsz, én szerelmem, két karod vállamra rebben,
És szerelmes szemmel nézed arcomat, a haloványat.
A te fehér, illatos és formás puha két karoddal
Átkarolod nyakam s fejed a mellemre fekteted,
S mint ki álomból most ébred, két édes fehér kezed
Elsimítja bús homlokom fürtjeit lágy mozdulattal.
Simogatod lassan, lágyan homlokom, a kisimultat,
Azt hiszed, kis hamis, alszom s ajkaddal, mely tűzben ég,
Zárt szememre, homlokomra lopod csókod melegét,
És mosolyogsz, mint szerelmes szívben álom mosolyoghat.
Ó, ölelj most s csókolj, amíg tiszta, síma homlokom még,
Ó, ölelj, míg ifjúságod tündököl, mint nap az égen,
Üde míg vagy, mint a harmat s édes, mint virág a réten,
S míg arcomra ránc nem ül és szívemre a bús öregség.
(1955/1972)
Kacsó Sándor fordítása
|