MELANKÓLIA

A felhők közt mintha kapu nyílott volna
s rajt' az Éjkirálynő fehéren vonulna -
Őrizze álmodat ezer csillag-fáklya,
kéklő síri hantod, fényed ezüst fátyla
büszke boltod ölén, a mennyek csarnokán,
hol Úrnőként imád a földi tartomány!
A tájon gazdag-dúsan csillog a zúzmara,
falvakat, rónákat fedez a tél hava;
szikrázik a lég és tűző mészfehéren
fal-romok villognak a messze mezőben.
Temető is virraszt, görbült keresztekkel,
az egyiken éppen szürke kuvik ült el.
A toronyláb roppan, harangja ütődik
s ha felette démon, áttetsző, cikázik,
a szárnya szélével csendítve a fémet:
valami jaj hallik, sikoly, gyászi ének.
A templomrom holtan
áll áhítat-búsan, pusztán, szétomoltan,
törött ablak- s ajtón befüttyentget a szél,
s mintha varázs volna: szentbeszédet beszél.
Belül az oszlopok, az ikón, a falak:
pár szomorú vonás, mosódott árny maradt;
a pap helyett tücsök cirpel litániát,
s hol kántor énekelt, szú sző melódiát.

Hitem újra festi a templom képeit,
lelkembe idézi tündéri regéit.
De jaj, vihar verte, fergeteg taposta,
pár bús vonás csupán, a többit elmosta.
Eltűnt világomat keresem hasztalan,
csak egy rekedt tücsök varázsol untalan;
árva szívemre is hiába nyúl kezem,
azon is mintha szú őrölne szüntelen.
S ha sorsomat nézem: lassú a folyása,
idegen ajaknak rémlő-suttogása,
mintha nem is volnék s sohse lettem volna.
Ki az, aki nékem erről mesét mondna?
Hallgassak majd reá, nevessek egy nagyot
ez idegen mesén... Hisz' rég halott vagyok!

(1934)

Kibédi Sándor fordítása

MÉLABÚ

Úgy tűnt, hogy fenn kaput tár a felhők boltozatja.
A halott éjkirálynő vonult át épp alatta.
Ezernyi fáklyafény közt, egednek tiszta kékjén,
Ezüstös lepleidben aludj, aludj te békén,
Büszke kriptád ölén, mely a tág végtelenség:
Aludj imádatos, fehér királyi fenség!
A tájra már leszállott a hideg őszi harmat,
Fátyolcsillámot öltött mező s a messzi falvak.
Sziporkáz fent az űr, s a réten ó falak,
Akár frissen meszelve, úgy világítanak.
Pár elbillent kereszttel őrt áll a cinterem,
Szürke kuvikmadár egyiken ott terem.
Megreccsen a harangláb és koppan a kerep,
S ha átsuhan a légben a vén tető felett,
S szárnyával megérinti az áttetsző lidérc:
Eszméletlen nyöszörgő módjára nyög az érc.
Templom, agg romladék:
Szomorú áhítatban árván maradva rég,
Tört ablakán s az ajtón a szél úgy átsüvít,
Hogy szinte már kihallod kuruzsló szavait.
Bent megvedlett az oszlop, a képtartó s a fal,
Alig tűnik ki rajtuk néhány váz és vonal.
Papi elmélkedést konok tücsök sodor,
Vén falban rá a szú kántorként válaszol.

A templomok falára szentképet ró a hit.
Lelkembe is beírta tündéri álmait.
Ám életvihar vad sodrai alatt
Mindabból pár vonal, szomorú váz maradt.
Fáradt elmémben olykor világom keresem,
S rekedt tücsök rí bennem őszin, keservesen.
S kezem kopár szívemre szorítnom hasztalan:
Koporsófalban perceg szú ily vigasztalan.
S ha gondolatban néha meghányom életem:
Úgy tetszik: idegen száj idézi fel nekem.
Nem is önéletem tán s nem is voltam sose.
Ki az, kiből így árad könyv nélkül e mese,
Hogy hadd kacagjak rajta, mint idegen bajon,
Ahányszor eldarálja. - Halott volnék vajon?

(1937/1950)

Berde Mária fordítása

BÚBÁNAT

Úgy rémlett, hogy kapu nyílt a felhők közt az égen
És jött az Éj-királynő halottan és fehéren.
Aludj, aludj te békén, hol fáklyák ezre rebben,
Kék síremléked árnyán, ezüstfehér lepelben,
A szép mauzóleumban, a mennyboltív alatt,
Imádott, szent Nagyasszony, pihend nyugalmadat!
A nagy világra dúsan szitál a dér, a harmat,
Mely falvakat, mezőket fény-fátyollal takargat;
A lég szikrázva villog és szinte mészfehéren
Világít most a romfal az árva, puszta téren.
A cinterem virraszt csak pár ferde sírkereszttel,
Az egyiken hamuszín kuvik riogni kezd el,
A templom tornya roppan, kereplő-deszka koppan
S midőn egy lenge démon átlebben itt titokban,
Alighogy meglegyinti az ércet szárnya széle,
Úgy hallszik, mintha jajszó, sikoly suhanna véle.
A templom romja holtan,
Bús áhitatban áll még, kopáran, szétomoltan,
A szél zúg tárt kapuk és tört ablakok során át -
Talán varázsigét zsong s én hallgatom sirámát -
Belül szentkép-fal, oszlop - s a romtető alatt
Pár gyászos körvonal van, fakó színárnyalat;
A pap helyett tücsök zeng sötét, halk éneket,
És kántorként a szú nyög a vénhedt fal megett.

A hit szentképeket fest az ősi templomokba -
S az én lelkembe tündér-meséket vet lobogva,
De lám, a lét viharja s a vad dagály alatt
Csak néhány körvonal meg homályos árny maradt.
Agyamban tűnt világom hiába is keresném,
Csupán a bús tücsök rí, e gyászdalú kehes rém;
Kezem hiába hajlik szivemre: törtszavú
Halk percegése úgy kong, mint kriptából a szú,
S ha sorsomon tünődöm, csak tűnt meséül él még,
Mint hogyha ismeretlen, halk ajkak elbeszélnék,
S nem is ön-életemről folynék e bús regény...
Ki az, ki így kivülről idézi, s én, szegény,
Csak hallgatom s mosolygok, mint hogyha más bajok
Közömbös híre volna? ... Tán rég halott vagyok.

(1923/1961)

Franyó Zoltán fordítása

MELANKÓLIA

Mintha kapu nyílt volna a felhők közt az égen,
S kilépne rajt' az éj holt királynője fehéren.
Aludj, aludj nyugodtan ezer fáklyád közötte,
A kék sírbolt ölében s ezüstös gyolcsba kötve,
Szép mauzóleumodban, mely az égbolt maga,
Te, éjszakák imádott, édes úrasszonya!
Széltében a világra leszállt az őszi harmat,
Már falvakat s mezőket fénylő lepel takargat;
Szikrázik a magasság s a puszta tájakon,
Akár frissen meszelve, ragyog ház, régi rom.
Eldőlt fejfáival csak a temető vigyáz már,
Amott egyik keresztre szürke halálmadár száll,
Megroppan a harangláb, a tóka összerezdül,
S hogy áttetszőn a szellem arra repül keresztül,
Csak megsuhintja lopva rezét szárnya hegyével,
Hogy hallhatón sikolt fel, s borzongva jajveszékel.
A templom már romokban,
Ájtatos-búsan áll ott, vénen és elhagyottan,
Tört ablakán-kapúján át-átsivít a szélvész -
És mintha megigézne és hallanád beszédét -
Pilléres belsejében, ikónjain, falán
Alig maradt egy árva kontúr vagy kósza árny;
Tücsök-pap szövi finom s ködös gondolatát,
Kántor-szú perceg árván, morzsolva régi fát...

A templomok falára ikónokat a hit fest -
A lelkem hajdan ettől tündérmeséket ihlett,
De a lét viharában, zivatarok nyomán
Alig maradt egy árva kontúr, egy kósza árny.
Fáradt agyamban világom keresném meg, s hiába,
Csak bús tücsök regél már rekedtesen magába',
Kezem kihalt szivemre is hasztalan teszem,
Halk, mint szúpercegés a koporsófedelen.
S gondolván életemre, olyannak látom immár,
Mintha halkan mesélné valami idegen száj
Más ember életét, s én tán nem is éltem itt.
Ki az, ki úgy meséli, mint egy könyvnélkülit,
Hogy bár fülelve hallom - kacagom a mesét,
Mint más baját?... Akárha meghaltam volna rég.

(1961/1974)

Jékely Zoltán fordítása