Cu mine zilele-ti adaogi,
Cu ieri viata ta o scazi
Si ai cu toate astea-n fata
De-a pururi ziua cea de azi.

Cind unul trece, altul vine
In asta lume a-l urma,
Precum cind soarele apune
El si rasare undeva.

Se pare cum ca alte valuri
Cobor mereu pe-acelasi vad,
Se pare cum ca-i alta toamna,
Ci-n veci aceleasi frunze cad.

Naintea noptii noastre imbla
Craiasa dulcii dimineti;
Chiar moartea insasi e-o parere
Si un visternic de vieti.

Din orice clipa trecatoare
Ast adevar il inteleg,
Ca sprijina vecia-ntreaga
Si-nvirte universu-ntreg.

De-aceea zboare anu-acesta
Si se cufunde in trecut,
Tu ai s-acum comoara-ntreaga
Ce-n suflet pururi ai avut.

Cu mine zilele-ti adaogi,
Cu ieri viata ta o scazi,
Avind cu toate astea-n fata
De-a pururi ziua de azi.

Privelistile sclipitoare,
Ce-n repezi siruri se distern,
Repoasa nestramutate
Sub raza gindului etern.

A HOLNAPPAL NŐ AZ ÉLTED

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.

Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.

Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.

Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.

Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.

Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.

Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.

(1934)

Kibédi Sándor fordítása

A TEGNAPOKKAL FOGY AZ ÉLET...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.

Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Universum,
S a végtelen körül forog.

Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

(1926/1974)

A HOLNAPODDAL NŐ AZ ÉLET...

A holnapoddal nő az élet,
A tegnappal megint apad,
De mégis mindig csak a mád az,
Amely neked jutalmat ad.

Mihelyt egy ember innen elmegy,
Nyomába más jön hirtelen,
Úgy mint a nap, ha itt lenyugszik,
Legott fel is kel más helyen.

Úgy véled: mindig más a hullám,
Bár egyazon gázlón megy át,
Úgy véled, hogy tán más az ősz is,
Míg egyazon lomb hull reád.

Az éjszakánk előtt a reggel
Szép hercegnője száll tova;
A halál maga is csak látszat,
Az életek kincstárnoka.

Amit mulandó perceimből
Megértek: egy törvényt jelent,
Mely támasza az öröklétnek
És mozgatja a végtelent.

Ezért hadd szálljon ez az év el,
Amíg a múltban elmerül,
Lelkedben is csak az a kincs lesz,
Mely benne élt időtlenül.

A holnapoddal nő az élet,
A tegnappal megint apad,
De mégis mindig csak a mád az,
Amely neked jutalmat ad.

A tarka tájak arca gyorsan
Pereg le, fénylik s elfakul,
S az örök eszme tűzkörében
Megnyugszik változatlanul.

(1961)

Franyó Zoltán fordítása