Din valurile vremii, iubita mea rasai
Cu bratele de marmur, cu parul lung, balai -
Si fata stravezie, ca fata albei ceri
Slabita e de umbra duioaselor dureri!
Cu zimbetul tau dulce tu mingii ochii mei,
Femeie intre stele si stea intre femei
Si incorcindu-ti fata pe umarul tau sting,
In ochii fericirii ma uit pierdut si pling.

Cum oare din noianul de neguri sa te rump,
Sa te ridic la pieptu-mi, iubite inger scump,
Si fata mea in lacrimi pe fata ta s-o plec,
Cu sarutari aprinse suflarea sa ti-o-nec
Si mina friguroasa s-o incalzesc la sin,
Aproape, mai aproape pe inima-mi s-o tin.

Dar vai, un chip aievea nu esti, astfel de treci
Si umbra ta se pierde in gerurile reci,
De ma gasesc iar singur cu bratele in jos
In trista amintire a visului frumos...
Zadarnic dupa umbra ta dulce le intind:
Din valurile vremii nu pot sa te cuprind.

SZÁLLJ KI A MESSZI MÚLT...

Szállj ki a messzi múlt árjából, kedvesem,
mutasd márványkarod s aranyhajad nekem.
Lássam szép arcodat, égi tündér arcát,
melyen a fájdalmak bús árnya suhan át.
Édes mosolyoddal merülj a szemembe,
nők és csillagok közt egyképp tündökölve,
majd hajoljon arcod balra, vállad felé,
nézzem sírva-veszve s legyek égieké.

Ködös mélységekből hogyan szakasszalak,
drága szép angyal, hogy karomba zárjalak,
s könnyben úszó arccal arcodra hajolva
fojtsam lélekzeted égő csókjaimba.
És kicsi hűs kezed keblemen hevítsem,
közel, mind közelebb - egész a szívemen.

De jaj, mint valóság nem jelensz meg nékem,
árnyad elvész a köd hideg tengerében,
s én árva-magamban, hajlott csüggetegen
egy szép álom borús emlékén könnyezem!
Édes árnyad után hiába nyúl karom:
a múlt el nem enged, - megfogni nem tudom.

(1934)

Kibédi Sándor fordítása

AZ IDŐK NAGY VIZÉBŐL

Az idők nagy vizéből támadj föl fényalak,
Hajad seperje vállad: a szőke selyempatak.
És világoljon orcád, mint áttetsző viasz;
Megszűrte néma bánat, amelyre nincs vigasz!
Asszony a csillagok közt, csillag a nők között,
Két szemem fénybe árad, a könnyel öntözött.
Ha fejed félrehajtván, bűbájod rám tekint,
a boldogságtól sírok, ha zokogok megint.

Hozzám a ködvilágból miként ragadjalak,
Hogy átkarolva téged, imádott fényalak,
Kisírt orcám találjon orcádon nyughelyet,
S lobbanó csókjaimmal igyam föl lelkedet,
Hogy szívemhez szorítsam szegény, fagyos kezed,
Közel, közel, míg bennem az élet fölpezseg?

De jaj, testet nem öltesz, lényed ködös marad,
A nyirkos, néma éjfél elnyeli árnyadat.
Karom alázuhant már: gubbasztok egyedül,
Míg széthullt látomásom virraszt velem s megül.
Mind hasztalan idézlek, elröppent fényalak,
Az idők nagy vizéből vissza nem váltalak.

(1937/1974)

Berde Mária fordítása

A MÚLT HULLÁMÖLÉBŐL...

A múlt hullámöléből merülsz fel csendesen,
Selyem-hajaddal, márvány-karoddal, kedvesem, -
Fehér viasz-szín arccal, mely áttetsző, hideg,
S borongó bánat-árnytól elbágyadón remeg!
Szemem bűbájos, édes mosollyal öntözöd,
Te nő a csillagok közt, csillag a nők között;
Fejed, ha félrehajtod bal válladhoz, szivem,
A boldogság szemébe merülve könnyezem.

Hogy' vonjalak szivemre a sűrű ködhalom
Sötétjéből, te drága, imádott angyalom?
És könnyáztatta arcom hogy' fordítsam feléd,
Hogy izzó csókba fojtsam a szád lehelletét?
Hogy ön-keblemre vonjam didergő jég-kezed,
S itt tartsam, itt, - egészen közel szivem felett?

De jaj, te nem vagy élő, csak álmodott csoda,
S az árnyékod fagyasztó ködökbe vész oda!
Karom csüggedve hull le, megint magam vagyok;
Csak álom volt... kisértő emléke úgy sajog...
Hiába is követném tűnt árnyékod nyomát:
A múlt hullámöléből sosem hozhatlak át!

(1922/1972)

Franyó Zoltán fordítása